2018. április 21., szombat

A vörös tehén






A vörös tehén

Jövőnk infó tanulmánya



A Piros Cégér 1.: A MINDENHATÓ PÉNZ










2013. november 07. - 10:22
Rovatok: 
|











A pénz kezdetben az áruforgalom lebonyolítására alkalmas, viszonylag könnyen hordozható, önmagában is értéket képviselő és korán egységesített fizetőeszköz volt. Ez hamar a különböző fémek használatához vezetett, mert ezek tartósak, értékállóak, és könnyen egységes súlyra és alakra formálhatóak voltak, és kis mennyiségben is mérhető értéket képviseltek. Ennek megfelelően a különböző pénznemek a különböző fémek rangsorát követték: vas, réz és bronz voltak az apróbb egységek, ezüst, arany és ezek ötvözetei a magas címletek.
A pénz ilyen formában még ritka vendég volt az alsóbb osztályok és egyszerűbb népek otthonaiban, ahol évezredeken át búzában, birkában vagy éppen tinóban mérték az értékeket és a vagyont; ha volt is a pénzből pár darab, azt ládák mélyén kuporgatták vagy zsákocskákban hordták a nyakuk körül, hogy szűkös esztendőben legyen valamihez folyamodniuk a túléléshez, mikor már sem búza, sem birka, sem tinó, de még egy pár jérce sem volt. A tömegek számára a pénz csak a végső menedék volt.
Nem úgy a gazdagok, akik hamar felmérték, hogy a pénz nagy mennyiségben hatalomhoz vezet, és úgyszólván minden elnyerhető vele, ami a Föld hátán leledzik: nő, palota, birtok és minden, ami az érzékeknek gyönyört szerez, és a pénz birtokosának vágyait kielégíti, vagy egy időre kielégíteni látszik, mert ezek a vágyak kielégíthetetlennek bizonyultak és egyre mérhetetlenebbé váltak, míg egy csapásra véget nem vetett nekik a Halál.
A gazdagok rendszeres letűnése az élet nagy színpadáról azonban sosem riasztott vissza újabb gazdagokat attól, hogy fogyó napjaikat a pénz felhalmozásának szenteljék, és mindig és mindenütt voltak kevesek, akik hatalmas pénzbeli vagyonra tettek szert. Így azután a pénz egyre kevesebb marokba tömörült, és egyre nagyobb vagyonok és kincseskamrák alakultak ki a földkerekség különböző pontjain, mert a gazdagok ládáiból és zsákjaiból már kicsordult a pénz, és egyre nőtt a fegyveresek száma, és emelkedtek a tornyok és a várfalak, melyek az egyre növekvő pénztömegek biztonságos őrizetéhez szükségesek voltak. Birodalmak születtek és omlottak össze, nemzet tornyosult nemzet hátán a történelem viharaiban, de újból és újból összeálltak és izmosodtak a pénz halmazai és az őket őrző kőfalak.
Így ment ez egészen a középkor utolsó századáig, mikor Európa két egymástól viszonylag távoleső vidékén, Itáliában és Flandriában, az egyre növekvő és gazdagodó városok és városállamok virágzó kereskedelmet építettek ki egymással és más vidékekkel is, de a közbeeső területek az ismét és ismét fellángoló háborúk és belviszályok miatt gyakran senki földje voltak, melyen a vásárlandó vagy eladott áru ellenértékét képező arany és ezüstrakományokat nem lehetett biztonságosan szállítani. Így született meg egyes kereskedők agyában a korszakalkotó és teljes biztonsággal járó megoldás, hogy messze északon vagy délen felmerülő tartozásukat arany és ezüst helyett valamelyik ottani üzlettársukhoz címzett utalvánnyal elégítik ki, melynek eleget téve, az illető kifizette a megbízója által vásárolt árukat, amit a megbízó azután hasonló módon viszonzott a megbízottnak.
Az ilyen utalványokat idővel a tekintélyesebb és megbízhatónak ismert kereskedők egymás között ki is cserélték és kölcsönösen beváltották, kinek merre akadt dolga, ami a reneszánsz folyamán Nyugat- és Dél-Európa virágzó és egyre bokrosodó kereskedelmi centrumaiban ezeket az utalványokat leszámítoló és forgalmazó üzletházakhoz vezetett, és kialakult a bankrendszer, megszületett a papírpénz.
A papírpénz ebben az időben még egyéni valuta, az azt kibocsátó üzletember vagy üzletház saját kötelezvénye volt, melyet az illető valamely közismert és általánosan elfogadott, arany vagy ezüst pénznemben fejezett ki, s melynek fedezete a kibocsátó pénzeskamrájában féltve őrzött arany és ezüsthalmazok voltak. Ezeket ugyan, egyes kiváltságosaktól eltekintve, már akkor sem látta senki, de köztudott lévén, hogy a kötelezvény kiállítója mindenkor pontosan és tisztességesen fizette adósságait, a papírjait elfogadók bíztak benne, hogy ezt a következőkben is meg fogja tenni, és erre a bizalomra épült az első, még egyes üzletemberekhez és üzletházakhoz kötődő, személyes jellegű papírpénz elfogadhatósága és értéke.
A következő lépés volt, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő arany- és ezüsthalmazok saját őrizetben tartásának kockázatossága és költsége miatt a tulajdonosok ezeket a bankokban helyezték el, és a pénzforgalmat most már a bankok bonyolították le be- és kifizetések és az utóbbiakat kieszközölő utalványok révén. Mikor pedig a bank saját ügyfelei között került sor ilyen pénzügyletekre, az arany- és ezüsthegyek meg sem mozdultak, csupán a megfelelő számok kerültek áttételezésre az ügyfelek bankszámláiban.
Egy darabig egymás mellett futott a privát kötelezvények forgalmazása és a bankokban elhelyezett valódi arany- és ezüstpénzek utalványokkal való mozgatása, de idővel a bankok is magukévá tették az ötletet, és üzletfeleik kötelezvényeinek forgalmazása és a már jól bevált utalványozási rendszer mellett saját maguk is adtak ki meghatározott névértékű bankjegyeket. Ezeket a bank bárki rendelkezésére bocsátotta, aki a banknál arany és ezüstpénzeket vagy hitelképes egyéni kötelezvényeket letétbe helyezett. Az első ilyen, immár teljesen személytelen papírpénzt a bank saját valutáját a Stockholmi Bank hozta létre 1661-ben, és idővel ez a szokás népszerűvé vált és egész Európában elterjedt. A bankjegyek fedezetét pedig arany- és ezüsttömegek képezték, melyeket a bank ügyfelei a banknál letétbe helyeztek. Ez a fedezet épp olyan személytelen volt, mint az azt képviselő bankjegy, hiszen már nem valamely meghatározott bértulajdonos számláján nyilvántartott valódi, megfogható (ha nem is látható, mert a bank pénzeskamrájában őrzött) értékek szolgáltak biztosítékul, hanem az egész pénztömeg, amely a bank őrizetében volt. 
A pénz ezzel a lépéssel vált fikcióvá, egyszerű matematikai műveletekkel tologatható számjegyekké, melyek önmagukban teljesen értéktelen papírdarabokon voltak rögzítve. És mégis, uralkodók és közemberek, egyének és közösségek egyaránt egyre nagyobb mértékben fogadták el ezeket a papírszeleteket, sőt idővel már nem is volt szükséges őket felmutatni, csak hajlott-hátú írnokok sercegő tollaival könyvekbe vezetett számjegyekből állt és szaporodott, vagy éppen csappant a pénz, és ezek a számjegyek határozták meg emberek, országok sorsát és életét. És ezeknek a bankok által ellenőrzött és irányított számjegyeknek az abszurd uralma egyre nőtt és fokozódott, és a 19. század elején már behálózta egész Európát, és mire az országok és birodalmak kormányai rádöbbentek, hogy maguk is bocsáthatnának ki országos érvényű, államilag garantált és általánosan forgalmazott papírpénzeket, már késő volt, mert addigra a bankok mindenhatóvá tették a Pénzt, és ők voltak a Pénz urai, és a névlegesen 'államinak' nevezett jegybankokat is ők szervezték meg, és ők hozták létre a nemzeti valutákat, és övék volt a világ.
Ezt a folyamatot pedig egy német bankár zsidó indította el, és az ő háza irányította és alapjában véve irányítja ma is: a Rothschildok. Folytatjuk...

Endrey Antal





A Piros Cégér 2.: A ROTHSCHILDOK










2013. november 09. - 15:04
Rovatok: 
|











A zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedésének úgyszólván egyetlen számottevő útja a kora középkortól fogva a pénz forgalmazása: különböző pénznemek átváltása és a pénz uzsorakamatra való kihelyezése volt. Ez volt a zsidóság hagyományos specialitása a keresztény társadalmi és gazdasági rendben, melyben éltek, ennek a feladatnak ellátásáért tűrték meg őket, és ez volt jólétük és olykor üldöztetésük forrása is.
Ilyen közepesen tehetős pénzváltó családba született Meyer Amschel Rothschild a Majna parti Frankfurtban az úr 1743. esztendejében. Az ő zseniális, maga és nemzetsége számára elképzelhetetlen vagyont és hatalmat teremtő meglátása volt az, hogy nem kisembereket kell uzsorakamatokkal szipolyozni, hanem uralkodók és államkincstárak hitelezőjévé kell válni, és akkor majd azok fogják a kisemberekből kisajtolni a kifogyhatatlan pénzáradatokat, melyek a soha ki nem fizetett és lehetőleg ki sem fizethető kölcsönök folyományaként a hitelező bankárok pénzeszsákjaiba vég nélkül ömlenek.
Ez volt Meyer Amschel Rothschild brilliáns "találmánya", magának és utódainak és a velük szövetkezőknek soha nem látott vagyon és hatalom, az emberiség millióinak pedig pokolbéli átok és rákfenénél borzalmasabb pusztulás.
Mindez pedig nem csupán a meggazdagodás telhetetlen vágyából fakadt, ennek mélyebb rugói voltak: az egész emberiség fölötti uralom megszerzése, amint a próféták megírták, és ehhez a mindenható pénz is csak eszköz volt.
(A Rothschild-házra nézve általában lásd Corti, Count Egon Caesar, "The Rise of the House of Rothschild", Western Islands, 1972; Nicolov, Nicola M., "The World Conspiracy, Portland, USA, 1990.")
A Rothschild-család a nevét a házukat a frankfurti zsidónegyed egyetlen utcáján házszám helyett azonosító kis piros cégértől (rot Schild) vette, eredeti nevük Elchanan volt. Ezen a néven szerepel a család őse, Isaak Elchanan 1585-ben, mint a Piros Cégér lakója (Isaak Elchanan beim roten Schild). Később a család a Bauer vezetéknevet vette fel. Úgy tűnik, a cégér utáni ragadványnevet hivatalosan először Meyer Amschel használta.
A kis Meyer Amschel tízéves korától fogva a családi pénzváltó üzletben dolgozott, és a sokféle pénzérme felkeltette érdeklődését a numizmatika iránt. Ebben hamarosan szakértő lett, és amikor szüleit két évvel később elvesztette, majd néhány év múlva az üzletet is átvette, ez szolgált szédületes karrierje alapjául.
A hessei fejedelemség trónörököse, Vilmos herceg fő passziója a numizmatika volt, és Meyer Amschel ilyetén szolgálatai révén már 1763-ban bejáratos volt az udvarába. A trónörökös saját tartománya a ráérő ideje volt, a híres frankfurti vásárokat is gyakran meglátogatta. Meyer Amschel ilyen alkalmakkor is ápolta a herceggel való üzleti kapcsolatait, és idővel ezek rendszeressé váltak.
Miután a herceg bizalmába férkőzött, a fiatal zsidó helyes meglátással udvari címet is szerzett magának, mint "a Hesse-Hanau fejedelemség koronaügynöke". Ez azután megnyitotta előtte a legelőkelőbb német főúri, sőt uralkodói családok ajtaját. Vilmos herceg III. György angol király unokája és V. frigyes dán király veje volt, s bár tartománya mindössze 50.000 lakost számlált, az egész német birodalomban kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett. Így ívelt felfelé Meyer Amschel csillaga az 1770-es években, miközben felesége 1773-ban, 1774-ben és 1775-ben fiúgyermekkel ajándékozta meg, akik az Amschel, Salamon és Nathan neveket nyerték.
Meyer Amschelnek már virágzó, az egész német birodalomra kiterjedő numizmatikai hálózata volt, saját nyomtatott katalógussal, mikor Hesse-Cassel uralkodója, II. Frigyes váratlan halála folytán 1785-ben alkalma nyílt a nemzetközi pénzvilágba való betörése. A hessei uralkodóház több nemzedék gondos munkájával hatalmas vagyonra tett szert hivatásos katonaság kiképzése és katonai egységeinek más uralkodók részére való bérbeadása révén. Különösen gyakran vette igénybe ezt a szolgáltatást Anglia, ahol ebben az időben már 12.000 hessei zsoldos katona állomásozott. Az ezek után fizetendő óriási bérösszegeket Hesse Cassel fejedelmei magas kamatozású kötvényekbe fektették be, éspedig többnyire Angliában. Meyer Amschel hercegi pártfogója tehát, aki IX. Vilmos néven lépett a trónra, egyik napról a másikra fantasztikus örökség birtokosa lett. 
Ezeket a fejedelmi pénzhalmazokat, melyek teljes összegét a kortársak legalább 20 millió tallérra becsülték (bár mások szerint akár 60 milliót is kitehettek), kezelni kellett, különösen mert az angol kincstár gyakorta váltókkal fizetett, és ezek piacra vitele és leszámítolása gondos banki munkát igényelt. Azonkívül az új fejedelem úgy döntött, hogy ideje ezeknek az angol befektetéseknek jó részét a kontinensre áttelepíteni, és ehhez szintén ügyes bankárokra volt szüksége. Meyer Amschel hamar átlátta a számára ebben rejlő lehetőségeket, de egyelőre meg kellett elégednie apróbb tranzakciókkal, mert a fejedelem most már Frankfurttól távol, Casselben székelt, és nehéz volt rávenni, hogy családja bevált bankházaitól megváljon.
Ebben az időben Meyer Amschel már meglehetős jómódra tett szert - bár még nem tartozott az igazán vagyonos frankfurti zsidók közé -, és ennek látható jeleként 1785-ben megvásárolta a zsidónegyed egyik tekintélyesebb ikerházának a felét. Az épület másik felében egy Schiff nevű család lakott; ezzel a névvel még fogunk találkozni a Rothschild-ház későbbi története folyamán. Itt rendezte be Meyer Amschel a Rothschild családi üzletet, mely pénzváltás és kölcsönügyletek mellett többféle jövedelmező kereskedelmi tevékenységet is folytatott.
Kisebb méretű kezdeti pénzügyi sikerei után Meyer Amschelnek végül is a francia forradalom és a napoleoni háborúk hozták meg a nagy lehetőséget. A hessei uralkodó 1795-ben Poroszországgal együtt kiugrott a franciaellenes koalícióból, és ezt követően minden energiáját a korábban is igen jól forgatott kölcsönügyleteinek szentelte. Úgyszólván egész Európa bankárja lett, és a tovább hadakozó német fejedelmeket gyakran látta el pénzzel, természetesen magas kamat mellett. Egyre szélesedő fejedelmi üzletköre ápolásához újabb pénzemberekre volt szüksége, és ezek egyikét az utóbb kissé elhanyagolt Meyer Amschelben találta meg. A hercegnek ez a választása annál inkább is kézenfekvő volt, mert a franciák német-alföldi hódításai folytán Európa addigi központi pénzpiaca, az amszterdami tőzsde 1795-ben gyakorlatilag összeomlott, és szerepét egyre fokozódó mértékben a frankfurti tőzsde vette át.Fojtatjuk...
Endrey Antal





A Piros Cégér 3.: A ROTHSCHILDOK










2013. november 11. - 21:16
Rovatok: 
|











Ezekben az években a franciaellenes szövetség vezetőhatalmai Anglia és Ausztria voltak, és az ezzel járó hadviselés költségei mindkét birodalom kincstárát alaposan kimerítették. Egyre gyakrabban fordultak ezért IX. Vilmoshoz nagy összegű kölcsönökért, melyeket a hessei uralkodó megfelelő feltételek mellett mindig szívesen megadott. Meyer Amschelnek jelentős szerep jutott az ilyen hitelügyletek lebonyolításában, minek folytán annyira megtollasodott, hogy vagyona közvetlenül a századforduló előtt már nem volt messze az egymillió aranytól.
Ilyen nemzetközi méretű bankártevékenység mellett szükségessé vált Meyer Amschel számára külföldi képviseletek létrehozása, és ehhez a megfelelő személyeket saját fiaiban találta meg. A két legidősebb, Amschel és Salamon már jól bedolgozta magát a frankfurti családi üzletben, míg a harmadik, a 21 esztendős, rendkívül eleven és tehetséges Nátán tettre készen várta, hogy talentumainak megfelelő megbízást kapjon. Logikus volt ezért apja választása, mikor 1798-ban ezt a fiát menesztette legfontosabb külföldi érdekeltségébe, Angliába 20.000 fontsterling kíséretében.
Ez a lépés újabb fordulópontnak bizonyult a Rothschild bankház emelkedésében. Miközben a családfő továbbra is gondosan szövögette üzleti kapcsolatait a váltakozó szerencsével folytatott háborúskodás közepette egyre riadtabbá váló német uralkodókkal, sőt a maga számára császári, két idősebb fiának pedig egyéb udvari rangokat és kiváltságokat is nyert, az ifjú Nátán Manchesterben nyitott bankházat, és szívós és kitartó munkával angol üzleti csatorna alakult ki Frankfurt és a szigetország között, melynek mindkét végét a Rothschildok tartották kezükben, és ezen keresztül hatalmas pénz- és áruforgalom bonyolódott le. Nagyban elősegítette ennek a kétirányú üzleti vonalnak az eredményességét a nemzetközi információs hálózat, melyet Meyer Amschel a német-római birodalom örökletes postamestereivel, a Thrun-Taxis-házzal ápolt jó viszonya révén 1800-tól kezdve kiépített.
Nátán angliai működésének első valóban jelentős gyümölcse a Napoleon által 1805-ben kihirdetett kontinentális blokád sikeres kijátszása volt. A nélkülözhetetlen gyarmatáruk, különösen a cukor, a kávé és a dohány egyetlen beszerzési forrása Anglia volt, és a blokád miatt ezek árai a kontinensen roppant magasra szöktek. Megfelelő kenőpénzek árán és kedvező időpontokban azonban lehetséges volt hollandiai és észak-német kikötőkön keresztül a blokádon áttörni, mivel Napoleon ellenőrzése a terjedelmes európai partvidéken nem volt egészen teljes. Így Nátán segítségével és saját információs szolgálatukra is támaszkodva, a Rothschildok éveken keresztül hatalmas haszonnal járó gyarmat-áruforgalmat bonyolítottak le.
Az angol kapcsolat még jövedelmezőbbé vált a Rothschild-ház számára, mikor Napoleonnak végre elege lett az időközben német választófejedelemmé emelkedett hessei herceg haszonleső semlegességéből, és gazdag zsákmányra is számítva IX. Vilmost és kincsestárait üldözőbe vette. A herceg Meyer Amschelt bízta meg az angol és dán befektetései után járó kamatok beszedésével, és ebben a rendkívül jövedelmező műveletben Nátánnak is megfelelő szerep jutott. Idővel az angliai befektetések kezelése Nátán kizárólagos feladatává vált, míg az országából menekülni kényszerült IX. Vilmos minden egyéb vagyonának felügyeletét, és olykor mentését is, Meyer Amschel irányításával a két idősebb Rothschild fiú látta el.
A Rothschildok így 1808-tól fogva a dúsgazdag herceg összes pénzforrásainak bizalmas kezelői lettek, és mivel úgyszólván valamennyi európai uralkodó ezektől a pénzforrásoktól, illetve az azokat a tulajdonos megbízásából kihelyező bankároktól remélte maga és rogyadozó államkincstára boldogulását, a Rothschild-ház az egész kontinensen meghatározó politikai befolyásra tett szert.
Ezentúl már nem a Rothschildok folyamodtak az uralkodók kegyeiért, hanem azok jöttek hozzájuk a mindenható Pénzért, s a feltételeket a Rothschildok szabták meg. Ők irányították a kulisszák mögül a háborúkat is, melyek gazdagodásuk fő forrásai voltak, mert Montecuccoli híres mondása szerint a háborúhoz három dolog kellett: "pénz, pénz és pénz", és a három-egy dolog fölött egyre nagyobb mértékben a Rothschildok rendelkeztek. Pénzeszsákjaik megszorítása hadjáratok, sőt országok sorsát döntötte el, és ebbeli döntéseiket nem emberbaráti szempontok, hanem kizárólag saját önös érdekeik, pénzhegyeik növelésének vágya irányították.
Nem volt mentes ettől a növekvő Rothschild-hegemóniától maga a császár sem. A hosszú háborúskodás miatt a bécsi udvar pénzügyeiben teljes káosz uralkodott. A papírpénzt annyira felelőtlenül szaporították, hogy az rohamosan vesztett értékéből; 1810 elején egy ezüstpénzért ötször annyi névértékű kincstárjegyet kellett adni, néhány hónappal később már tizenkétszer annyit. Az állampapíroknak ez a rohamos inflációja gyors mentőakciót igényelt, és a czászári kincstár a hessei herceg vagyonát kezelő Rothschildokhoz fordult segítségért.
A Rothschildok azonban óvatosak voltak, és az általuk javasolt bonyolult kölcsönügylet nem felelt meg a császár pénzügyi tanácsadóinak. A tervezett tranzakció tehát nem jött létre, de a tény, hogy a Rothschildok közvetlen kapcsolatba kerültek a császári udvarral, óriási mértékben emelte tekintélyüket a nemzetközi pénzvilágban. Folytatjuk...
Endrey Antal





A Piros Cégér 4.: A ROTHSCHILDOK










2013. november 18. - 18:26
Rovatok: 
|











Ezen a ponton a Rothschildok már nem csupán a hessei herceg befektetésre váró millióit voltak képesek megcsillogtatni fejedelmi klienseik szemei előtt, hanem maguk is igen jelentős tőkével rendelkeztek, melyet egyre magasabb körökben forgattak. Így 1810 decemberében már saját pénzeikből kölcsönöztek 400.000 tallért a dán pénzügyminiszternek. Rövidesen ők pénzelték a bajba jutott császárt, az angol kincstárt, és Napoleon egyre nagyobb méreteket öltő hadjáratait is. Mindezt olyan diszkréten tették, hogy a szembenálló felek nem is sejtették ezt a kétszínű pénzpolitikai játékot. 
Üzleti köreik szélesedése és vagyonuk rohamos növekedése szükségessé tette a Rothschildok számára a cég jogi szerkezetének szabályozását. Ezért az apa 1810 szeptemberében formális társasági szerződésre lépett fiaival: magának megtartotta a vezető szerepet és a viszonylagos részvénytöbbséget, de a két legidősebb fiú, Amschel és Salamon is jelentős részt kapott az üzletben, míg a két legfiatalabb, Károly és Jakab, akik még kiskorúak voltak, kisebb összegekben részesültek. Nátán a családdal kötött titkos megállapodás szerint Amschellel és Salamonnal azonos arányban vált a cég tulajdonosává, de bankháza Angliában lévén, nevét nem volt ajánlatos Frankfurtban dobra verni. 
Egyre nagyobb stílű nemzetközi pénzügyleteik ellenére a Rothschildok továbbra is kitartottak a hessei választófejedelem mellett, aki Napoleontól való félelmében állandó jelleggel Prágában ütötte fel székhelyét. Az összekötő szerepét Frankfurt és Prága közt többnyire a Károly fiú látta el, míg Jakab a közben Párizsba áttelepült Salamont és a Manchesterben székelő Nátánt látogatta rendszeresen a frankfurti üzleti központból. Nátán ekkor már maga is tekintélyes pénzember volt Angliában, és a francia blokád rendszeres áttörése, valamint más ügyes tranzakciók révén hatalmas saját vagyonra tett szert. Salamon Párizsban forgatta a Frankfurtból rendelkezésére bocsátott pénzösszegeket, és rövid idő alatt annyira beférkőzött a francia üzleti életbe, hogy Jakab is csatlakozott hozzá, és Nátánnal onnan tartotta fent a kapcsolatokat. A Rothschild-háznak így hatalmas támaszpontjai működtek a Csatorna mindkét oldalán, a két szembenálló tábor legfőbb politikai központjaiban, mikor Napoleon a Grande Arméeval elindult nagy kalandjára Moszkva felé. Ezekben a napokban érkezett Meyer Amschel Rothschild földi életútja végére. 
Halála közeledtét érezve az agg bankár 1812 szeptember 16-án megíratta végrendeletét, melyben a "Meyer Amschel Rothschild és Fiai" bankházat egyenlő arányban öt fiára hagyta. Leányairól másképpen gondoskodott, vejeit és fiaikat pedig teljesen kizárta az üzletből. Meghagyta családjának, hogy szigorúan tartsák meg az ortodox zsidó hitet, és lehetőleg egymás közt házasodjanak, keresztényekkel pedig semmiképp sem. Három nappal később örökre lehunyta szemét, és az immár gigantikus pénzbirodalom az öt Rothschild fiúra szállt. 
Meyer Amschel Rothschild nem az első zsidó volt, aki keresztény közegben magasra kapaszkodott. Nem is ő volt az első pénzember, aki nemzetközi arányokban gondolkodott és működött. De ő volt az első keresztény vagy zsidó, aki a mindenható Pénzt politikai manőverekre használta fel, a politikát pedig a Pénz halmozására, és mindkettőben teljesen gátlástalan volt. Neki egyedül a Pénz volt fontos, és az ezzel elérhető hatalom. Az uralkodókat és általában a politikusokat megvetette, bár ezt nyíltan nem volt képes kimutatni. Neki tulajdonították a mondást: "Add meg nekem a hatalmat, hogy egy ország pénznemét kontrolláljam, és nem törődöm azzal, mi történik a kormányban és a parlamentben." Életében nem volt képes ezt az elvét megvalósítani, de fiai családi hagyományként megőrizték, és idővel sikerre is vitték azt. 
Még abban az évben alkalmuk nyílt a Rothschild fiúknak apjuktól örökölt üzleti érzékükről bizonyságot tenni. Napoleon Tél generálistól elszenvedett katasztrofális veresége után az egész európai szövetségi rendszer átszerveződött. Ausztria és a franciák német csatlósai sorra átálltak Anglia, a Napoleon-ellenes koalíció vezető hatalma oldalára, és megindult az élet-halál küzdelem a francia hegemónia lezárására. Ehhez azonban ismét pénz kellett, igen sok pénz, és a kontinentális hatalmak kincstárai meglehetősen üresek voltak. Különösen támogatásra szorult Ausztria, mert pénzügyei még zavarosabbak voltak, mint korábban. Anglia kötelezettséget is vállalt jelentős összegek kiutalására, de ezeket valami úton-módon el kellett Bécsbe juttatni, ami az akkori viszonyok mellett nehéz feladat volt. Itt nyílt nagy lehetőség a Rothschild-fiúk számára, akiknek már jól kiépített, egész Európára kiterjedő bankhálózatuk volt. Ehhez a vállalkozáshoz azonban át kellett szervezni az üzlet felépítését. 
Nátán angliai összeköttetései révén megszerezte családja számára a nagy haszonnal járó angol segélyakció lebonyolításának oroszlánrészét, és hogy közelebb legyen a tűzhöz, Manchesterből áttette bankháza székhelyét Londonba. A vonal másik végének működtetésére Salamon Párizsból áttelepült Bécsbe, a párizsi bankház vezetését pedig az akkor még húsz esztendős Jakab vette át. A Rothschildok így Frankfurt, London és Párizs után Bécsben egy negyedik fontos támaszpontot építettek ki, és ezáltal döntő szerephez jutottak az egész kontinens pénzügyeiben. Most már ők állították Európa uralkodóit is: a Bourbon XVIII. Lajos visszatérését Párizsba Nátán finanszírozta, míg Amschel és Károly Frankfurtban a Napoleon által elzavart német fejedelmek restaurációjának anyagi alapjait biztosították. 
Napoleon azonban nem hagyta magát, és Elba szigetéről visszatérve egy utolsó kísérletet tett uralmának és európai hegemóniájának helyreállítására. A Rothschildoknak most már semmi lehetőségük nem volt korábbi kettős játékuk megismétlésére, ezért létérdekük fűződött ahhoz, hogy a káplárból lett császár egyszer s mindenkorra eltűnjön az európai politikai színpadról. Ismét szorgosan közvetítették az angol segélyeket Bécsbe, Berlinbe és Szentpétervárra, sőt olykor maguk is megelőlegezték ezeket, ha a pénzküldemények elakadtak. Természetesen ez a művelet is jelentős haszonnal járt számukra. Folytatjuk... 
Endrey Antal





A Piros Cégér 5.: A ROTHSCHILDOK









2013. november 22. - 21:20
Rovatok: 
|













A Rothschildok utolsó nagy lehetősége, hogy a napoleoni háborúkból hasznot húzzanak, a Watterloo-i csata alkalmával nyílt, mikor is Nátán elkövette a világtörténelem legnagyobb tőzsdei csalását. Minden lehetőségre felkészülve futárszolgálatot létesített London és a kontinens között, melynek segítségével naponta értesült a hadi-eseményekről. Mikor Ostende-i ügynöke egy nappal Wellington hivatalos jelentése előtt befutott a hírrel, hogy a szövetségesek átütő győzelmet arattak, Nátán suttogó rémhírterjesztésbe kezdett a londoni tőzsdén. Erre az ijedt befektetők tömegével dobták piacra az angol és egyéb államkötvényeiket, a Rothschild ügynökök pedig potom áron felvásárolták ezeket. Mikor azután a győzelem hírére a kötvények árfolyama magasra szökött, Nátán fantasztikus nyereségre tett szert. 
Érdemes megemlíteni az utódok közül Lionel de Rothschild-ot (1808-1879) is, aki nem akárhogy jutott be a brit parlamenti alsóházba. A dolog nem sikerült elsőre, ugyanis a brit hagyományok szerint az eskütételkor a keresztény Bibliára kell esküdni, Rothschild pedig erre nem volt hajlandó. Hogy milyen hatalmat jelentett már akkor is a Rothschild név, jól mutatja, hogy végülis letette a saját esküjét 1858-ban fedett fővel és a végén a "Jahve engem úgy segéljen!" szavakkal. Így lett ő a brit parlament legelső zsidó tagja (- szerk.).
Egy időben sikerült Nátánnak az angol központi bank, a Bank of England igazgatói közé is befurakodnia. Ezt a bankot, a világ első jegybankját 1694-ben William Paterson skót üzletember alapította, amikor Orániai Vilmosnak 1,2 millió fontot kölcsönözött a XIV. Lajos francia király elleni háború költségeire. Paterson a kölcsönt egy részvénytársaság keretén belül nyújtotta, amely egyidejűleg királyi pátenssel jogosítványt kapott a kölcsön összegével azonos összértékű bankjegyek kibocsátására. A királyi fedezet mellett működő bank rövidesen Anglia legnagyobb pénzintézetévé fejlődött, melynek bankjegyeit a többi bank is elfogadta, sőt idővel egymás közti elszámolásra is használták. Ennek következtében a Bank of England a bankok Bankárjává vált, és a kereskedelmi bankok rajta keresztül rendezték egymás iránti követeléseiket. Nátán hamar átlátta az ebben rejlő kolosszális lehetőségeket. Jól kiépített üzleti és társadalmi kapcsolatai révén helyet szerzett magának a Bank of England igazgatósági tanácsában, majd belső terjeszkedéssel az egész bankot saját ellenőrzése alá vonta. A Bank of England, amely a Bank Charter Act of 1844 (angol banktörvény) folytán hivatalosan is Anglia központi jegybankja lett, ekkor még mindig privát részvénytársaság volt, és az is maradt egészen az 1946-ban történt államosításig. 
Nátán vezette a Rothschildok és üzlettársaik offenzíváját az akkor még ifjú óriásnak tekintett Egyesült Államok központi jegybankjának megkaparintására is. Amerika már kapott ízelítőt egy központi jegybank kétes adásaiból, amikor Alexander Hamilton javaslatára a Kongresszus 1791-ben létrehozta a Bank of the United States-t, mint magánvállalkozást. Az akkori alelnök, Thomas Jefferson, minden idők legbölcsebb és legelőrelátóbb amerikai államférfija, élesen ellenezte a javaslatot, mondván, hogy a nemzeti valutának egy magánkézben lévő központi bank rendelkezésére bocsátása "nagyobb veszélyt jelent a nép szabadságára, mint egy a határokon álló hadsereg." A bank tevékenysége sokban igazolta Jefferson félelmét, és mikor húszéves működési engedélye 1811-ben lejárt, a Kongresszus nem újította meg azt. Az európai bankok, elsősorban a Rothschild-ház egyre erősbödő és megfelelő pénzügyi manőverekkel alátámasztott nyomására azonban az amerikai törvényhozás 1816-ban újra megalapította a Bank of the United States-t, ez alkalommal még szélesebb jogkörrel és szorosabb kormánykapcsolatokkal, és most már a Rothschildok ellenőrzése alatt. 
Időközben javában folyt a bécsi kongresszus Európa újrarendezésére, és az ott felállított új hatalmi rendszernek, a Szentszövetségnek, szintén pénzre, sok pénzre volt szüksége, amit ismét a Rothschildok szolgáltattak busás haszon mellett. Ismételten talpra állították a bécsi császári kincstárt, és ugyancsak ők folyósítottak hatalmas államkölcsönöket a hosszú háborúk után súlyos anyagi gondokkal küszködő porosz királyságnak, ami ismét rendkívül nyereséges volt számukra. A porosz kapcsolatok ápolására a legmozgékonyabb testvér, Károly gyakori látogató lett Berlinben és Potsdamban. 
Ez időben a carbonari mozgalom felkelést szított a nápoly-szicíliai királyságban a Szentszövetség által visszaállított I. Ferdinánd zsarnoki uralma ellen, és Metternich elrendelte Nápoly katonai megszállását. Rothschild Salamon bécsi székhelyén rögtön felmérte a háza számára mutatkozó lehetőségeket, és azonnal megkezdte jelentős summáknak Nápolyba való átutalását, melyeket az osztrák államkincstár garantált. Egyidejűleg Károly öccsét is a nápolyi királyságba küldte, hogy a szükséges kölcsönügyleteket letárgyalja, és azok visszafizetésére felügyeljen. Az, hogy mindez a kor egyik legelnyomóbb rendőrállamát segített talpra állítani, a bankárokat egy csöppet sem zavarta. Egyidejűleg a Párizsban székelő Jakab testvérük számára elnyerték az osztrák konzoli kinevezést, Károly pedig Nápolyban foglalta el állandó őrhelyét. 
Endrey Antal



A Piros Cégér 6.: A ROTHSCHILDOK





2013. november 26. - 17:59
Rovatok: 
|











A Rothschildok csillaga most már magasan fénylett Európa egén. 1821 novemberében egy frankfurti látogatása során Metternich egy ebédmeghívást is elfogadott Amscheltől, ami természetesen Salamon útján Bécsben már előre meg lett beszélve. 1822 szeptember 23-án a Rothschild-ház 900.000 gulden személyes kölcsönt nyújtott a hercegnek előnyös feltételekkel. Hat nappal később Ferenc császár mind az öt Rothschild-testvért összes fiú és leányági leszármazottaikkal együtt bárói rangra emelte. A Rothschild-címerre felkerült a hétágú főnemesi korona. Családi mottót is kaptak a bankárok: Concordia, integritas, industria - "egyetértés, becsületesség, szorgalom." Az olvasó majd eldönti, ezek indokoltak voltak-e vagy sem.
Ettől kezdve a Rothschildok Metternich elnyomó rendszerének elkötelezett oszlopai lettek. Már korábban is következetesen az uralkodó oldalán álltak az Európán végigszántó viszályokban - nem okvetlenül ezek iránt érzett lojalitásból, hanem mert őket egyszerűbb volt tologatni, mint a népeket, és nagyobb hasznot is lehetett belőlük húzni -, de most szilárdan beálltak a bécsi kongresszuson létrehozott hatalmi rend mögé, és minden erejükkel azon voltak, hogy az semmiképpen meg ne repedezzen. Ezért készek voltak a legbrutálisabb zsarnokokat is megtámasztani népeik szabadságtörekvéseivel szemben, csak a biztonsági rendszer, melyre gazdasági hatalmukat alapozták, meg ne rendüljön.
Európa népei azonban nehezen viselték az 1815-ben rájuk kényszerített jármot, és a nápolyi királyság után Spanyolországban sokasodtak meg a gondok. 1820 nyarán a Cortez radikális érzelmű tagjai foglyul ejtették VII. Ferdinánd spanyol királyt, és az a többi európai uralkodóhoz fordult segítségért. Ezek nehezen mozdultak, de végül is Metternich 1822 októberében újabb kongresszust hívott egybe Veronában, melynek teljes költségét, sőt a herceg személyes kiadásait is a Rothschildok fedezték. Megérte nekik a befektetés, mert a kongresszus folyamán számos előnyös üzletet kötöttek az egybegyűlt hatalmakkal - többek közt nagy összegű kölcsönöket nyújtottak az orosz cárnak, kitől Salamon és Jakab a Szent Vladimir-rendet is megkapták -, majd ők finanszírozták a spanyol király kiszabadítására indított hadjáratot, ők vesztegették meg, költséget nem kímélve, a VII. Ferdinándot Cadizban fogva tartó csapatok parancsnokait, és ők állították talpra a király zsarnoki rendszerét, természetesen óriási nyereséggel önmaguk számára. A hadjárat végén Jakab a francia királytól még a Becsületrend nagy-keresztjét is elnyerte.
Mindezek alatt Nátán ügyesen lavírozott Londonban, ahol a parlament egyáltalán nem nézte jó szemmel a rendőrállamok további megszilárdulását a kontinensen. Sikerült is neki elérnie, hogy testvérei ismételt beavatkozásai a Metternich-rendszer oldalán sem az ő, sem azok angol üzleti kapcsolatait nem érintették. Nátán ebben az időben már az angol kormány bizalmi pénzügyi tanácsosa volt; véleménye súlyosan esett a latba, akár a toryk, akár a whigek voltak hatalmon. Testvérei működését is ő koordinálta londoni székhelyéről, különösen az 1828-29-es balkáni orosz-török háborúval kapcsolatban, melyet a Rothschildok minden erejükkel igyekeztek megakadályozni, nem annyira a nemzetek békéje, mint inkább saját jól felfogott üzleti érdekeik szolgálatában.
Azonban hasztalanul szorgoskodtak a Rothschildok a számukra oly jövedelmező európai hatalmi rendszer fenntartásában, a zsarnokok béklyójában vergődő népek szabadságtörekvéseit nem lehetett örökké féken tartani. 1830 júliusában forradalom tört ki Párizsban: a király egész minisztériumával együtt elmenekült, és a hatalmat a liberális gondolkodású orleánsi herceg vette át. A párizsi por ugyan rövidesen elült, és a Rothschildok gyorsan köpönyeget váltva sikeresen újraszervezték franciaországi érdekeltségeiket az új király, Lajos Fülöp mögött. Az újabb francia forradalom azonban kiengedte a szellemet a palackból, és azt már nem volt olyan könnyű visszaparancsolni. Európa-szerte liberális mozgalmak ütötték fel fejüket, itt-ott forradalmakba és szabadságharcokba is torkollva, és a Metternich által oly gondosan ápolt európai hatalmi rendszer megrendült.
A konzervatív reakciónak sikerült ugyan véres katonai és rendőrakciók árán a rendet helyreállítani, de már nem volt minden a régi. Európa uralkodóinak viszketni kezdett a nyakuk. A Rothschildok sem ülhettek olyan biztonságosan pénzeszsákjaikon - a Metternich-rendszer fennmaradásában nem bízhattak többé. 
A Rothschildok még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy nyíltan színre lépve pénzhatalmukat közvetlenül politikai birodalommá alakítsák át, de időszerűnek látták, hogy ebben az irányban tegyenek egy átkaroló mozdulatot a mit sem sejtő emberiség ellen. Fegyvertársi rangra emelték a korábban is általuk szított és pénzelt szabadkőműves mozgalmat, és azzal egybefonódva megkezdték a fennálló politikai és társadalmi rend lebontását. Folytatjuk... 
Endrey Antal



A Piros Cégér 7.: A SZABADKŐMŰVES KAPCSOLAT











2013. december 05. - 17:10
Rovatok: 
|











Itt már mélyebb értelmet nyernek a zsidó bankárcsalád szövevényei. Mint látható a történelem kereke elérkezett egy olyan pontra, ahol az időrendi események új stratégiát követeltek meg a terjeszkedés elve alapján (Gölöncsér Miklós). A szabadkőművesség a katedrálisokat építő kőművesek érdekvédelmi szövetségeként indult a késő középkorban, de hamarosan egyházellenes irányzatot vett, és a 18. század közepére egész Európára kiterjedő, főként a feltörekvő polgári értelmiség, de az arisztokrácia önmagát "felvilágosultnak" tekintő köriben is hódító, széleskörű mozgalommá fejlődött. Szellemisége kezdettől fogva okkult ókori misztériumokból és a zsidó Kabbalából merített; a szabadkőművesek ezek meglehetősen zavaros egyvelegéből titkos szertartásokat alakítottak ki, melyekbe sátánista elemek is vegyültek. A felvilágosodás korában ezeket kifelé ugyan deista színezettel leplezték, azt hirdetve, hogy a mindenség Nagy Építőmesterét tisztelik összejöveteleiken, de ez a világszellem nem a keresztények Istene, még csak nem is a zsidók Jehovája volt, hanem az egyiptomiak Ozirisze, sőt sok helyütt Lucifer, a sátán. 
Ez a keresztény Európa szellemi alapköveivel merőben ellentétes irányzat és a szervezet titkos volta kezdettől fogva súlyos veszélyt jelentett mindarra, amit az emberiség évszázadok kemény munkájával felépített és szentnek tartott. Igazán világpusztító erővé azonban akkor vált a szabadkőművesség, amikor Adam Weishaupt ingolstadti egyetemi tanár Illuminátusok Rendjének nevezett, maroknyi elszánt csoportjával a francia Grand Orient nagypáholyba befurakodott, majd ennek segítségével 1782-ben a szabadkőművesek Wilhelmsbadban tartott nemzetközi nagygyűlésén az egész mozgalmat irányítása alá vette. 
Weishaupt, aki 1748-ban Ingolstadtban, módos zsidó családból született, fiatal korában kikeresztelkedett és belépett a jezsuita rendbe, ahol magas kiképzést nyert. Pappá szentelése előtt azonban meghasonlott önmagával, és miután a rendből kilépett, az ingolstadti egyetemen lett a kánonjog tanára. 1771-től kezdve tanulmányozni kezdte az egyiptomi és más okkult tanokat, és ezekben egyre jobban elmélyedve, arra az elhatározásra jutott, hogy a különböző okkult rendszerek híveit egyetlen hatalmas szervezetté egyesíti, mely az ő vezetésével egy új világrendet fog kialakítani. Öt évig dolgozott ezen a tervén, és végül 1776. május 1.-én létrehívott egy kis titkos társaságot, melynek az Illuminátusok ("megvilágosodottak") nevet adta. Elképzelése a következő koncepción alapult: 
1. A monarchiák és minden tekintélyelvű kormányzati rendszer eltörlése. 
2. A magántulajdoni és örökösödési rend eltörlése. 
3. Hazafiság és nemzeti érzület felszámolása. 
4. A család és házasság intézményének felszámolása. 
5. Mindenféle vallás eltörlése. 
Ezekről a világfelforgató eszmékről és célkitűzésekről azonban kizárólag az illuminátusok és a szabadkőművesek legfelsőbb tagozatai tudtak; az idővel nem kevesebb, mint 32 rend szigorú hierarchiájába kovácsolt szabadkőműves mozgalom alsóbb körei előtt mindössze az emberiség boldogítása és az általános humanizmus meglehetősen ködös elveit lebegtették, mint követendő célokat. A szabadkőművesek nagy többsége számára ezek elegendőnek is bizonyultak, hogy az egymás társadalmi, politikai és gazdasági emelkedését bármilyen eszközzel támogató szervezkedés nyújtotta lehetőségeket mohón kihasználva, lelkesen vessék magukat a szabadkőművesség kérdés és feltétel nélküli szolgálatába. 
Weishaupt környezetében társasága alapításától kezdve több zsidó volt; az első franciaországi illuminátus csoportokat, melyek révén előbb a Grand Orient Nagypáholyba, majd onnan az egész európai szabadkőműves szervezetbe beférkőzött, egy Martinez de Pasquales nevű portugál zsidó szervezte meg. Még 1782-ben, közvetlenül az egész szabadkőműves mozgalom fölötti hatalom megszerzését követően, az illuminátusok főhadiszállása átköltözött Frankfurtba, ahol Meyer Amschel Rothschild már jelentős tekintéllyel rendelkezett. Egyes tudósítások szerint Frankfurtban vettek fel először zsidókat hivatalosan a szabadkőművesek rendjébe. Ebben nyilván része volt annak, hogy Weishaupt illuminátusai már bővelkedtek zsidó tagokban, de a zsidók szélesebb körű elismerésének a szabadkőműves mozgalomban, éppúgy, mint Weishaupt Frankfurtba való áttelepülésének, mélyebb okait az anyagi háttérben és rendszeres támogatásban kell keresnünk, melyet Meyer Amschel az illuminátusok számára biztosított. 
Az, hogy a Rothschildok, vagy a szűkebb kör, melyben forgolódtak, mikor létesítettek szorosabb kapcsolatot a szabadkőművességgel, pontosan nem tudjuk. Széleskörű ismeretségük és kiterjedt üzleti összeköttetéseik révén azonban egészen biztosan már korán tudomást szereztek a szabadkőművesek működéséről, különösen mikor azok az európai uralkodócsaládokba is behatoltak. 
Maga a hesse-hanaui trónörökös is, akin keresztül a Rothschild-ház üstökösszerű felemelkedését megkezdte, gyakori kapcsolatban állt szabadkőművesekkel, sőt egymással kölcsönösen hasznos üzleteket is kötöttek. Így szinte biztosra vehetjük, hogy a feltörekvő bankárnak már Weishaupt frankfurti megjelenése előtt is volt vele valami dolga, talán nem is kevés. 
Ennek a kérdésnek egy gondos amerikai kutatója szerint (William Guy Carr, "Pawns in the Game", magánkiadás, 1956, idézi Mullins, Eustace, "The Secrets of the Federal Reserve", Jelkyll Island Edition, 1991) Melyer Amschel még 1773-ban, harminc éves korában, egybehívott frankfurti házában tizenkét másik gazdag és befolyásos zsidó üzletembert, és részletes tervet terjesztett elő nekik a világforradalom finanszírozására és azon keresztül az egész emberiség fölötti hatalom megszerzésére. Elképzelése szerint vagyoni erejük összpontosításával olyan elviselhetetlen gazdasági viszonyokat képesek teremteni, hogy a tömegeket munkanélküliség révén és más eszközökkel az éhhalál szélére sodornák, és propagandistáik által az uralkodó rétegek ellen hangolva, forradalomra késztetnék. Eme szerepüknek, mint anyagi erejük hatalmának is, mindaddig titokban kell maradnia, amíg döntő fölényt nem érnek el. Időközben alkohol, kábítószerek, erkölcsi bomlasztás és mindennemű bűnözés terjesztésével az összes nemzetek ifjúságát meg kell rontani. Fel kell karolni a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait, hogy az uralkodó osztályokat megdöntsék, és egy új, vagyonra lapozott arisztokráciát hozzanak létre. Folytatjuk...
Endrey Antal



A Piros Cégér 8.: A SZABADKŐMŰVES KAPCSOLAT










2013. december 13. - 20:38
Rovatok: 
|











Kérdezhetnénk joggal, hogy mi a "felforgatás" három legfőbb követelménye:
* A közhivatalokba az őket feltétel nélkül kiszolgáló jelölteket kell juttatni.
* Vagyonuk felhasználásával minden hírközlő eszközt birtokba kell venniük.
* Mindenütt pánikot és gazdasági válságot kell teremteniük, ami végül is az általuk ellenőrzött világkormány és egy új világrend létrehozásához fog vezetni.
Ennek a nagystílű, nemzedékek gondos munkáját igénylő világfelforgató elképzelésnek, melyet a frankfurti bankár házában egybegyűlt gazdag üzletemberek egyhangúlag magukévá tettek, nagyon megfeleltek Weishaupt hasonló, bár teljesen naiv és jelentős anyagi támogatás nélkül reménytelennek tűnő tervei és azoknak a széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szabadkőműves mozgalomba való beültetése. Arra is vannak adatok, hogy Weishaupt Meyer Amschel megbízásából és anyagi támogatásával dolgozta ki elméletét és indította el az illuminátusok szervezkedését. Nem volt tehát véletlen, hogy Weishaupt közvetlenül a szabadkőművesek wilhelmsbadi nemzetközi nagygyűlése előtt Frankfurtba tette át főhadiszállását, ahol a végső utasítások és az ezek végrehajtásához szükséges pénzforrások is készen várták. Az 1782. év Földünk nyugati féltekéjén is fordulópontot jelzett a szabadkőművesség térhódításában, melynek igazi jelentősége csak a 20. században mutatkozott meg: ebben az évben fogadta el az amerikai törvényhozás az Egyesült Államok hivatalos Nagy Pecsétjét, melyen szabadkőműves szimbólumok vannak és a Novus Ordo Seculorum felirat (a századok új rendje), mely az újszülött amerikai államszövetséget már fogantatásában a tervezett új világrend bajnokává tette. A pecsétet Charles Thompson, az amerikai szabadkőművesek egyik vezetője tervezte, aki a Függetlenségi Nyilatkozatot előkészítő Continental Congress munkájában is részt vett; maga George Washington és Benjamin Franklin is szabadkőművesek voltak. A szabadkőművesek már 1786-ban tartott kongresszusukon kimondták a halálos ítéletet XVI. Lajos francia királyra, amit azután néhány évvel később végre is hajtottak. Az egész francia forradalmat ők készítették elő és irányították: belőlük kerültek ki az enciklopédisták és a jakobinusok, valamint a forradalom számos vezéralakja. A Bastille ostroma - ami egyébként teljesen szükségtelen volt, mert a király kész volt a forradalom oldalára állni és a fegyveres beavatkozást betiltotta - Weishaupt műve volt, aki Meyer Amschel és más frankfurti bankárok pénzén egész Európából börtöntöltelékeket szedett össze, és Marseillesből azokkal vonult fel Versaillesbe, hogy a népet fellázítsa és a király elfogatására uszítsa. Azután tervszerűen peregtek az események. A Bourbonok uralma megdőlt, és a borzalmas öldöklés, ami következett, több mint egy millió francia életébe került. A szabadkőművesek terve ugyan félresiklott, mert a hatalmat végül is nem ők, hanem Napoleon vette át, de nagy ellenségüket, a keresztény Európát, mely útjukban állott, gyakorlatilag megsemmisítették. Mert hiába ült el a por és állította vissza Metternich a korábbi hatalmi rendszert a bécsi kongresszuson, a francia forradalom liberális eszméi szerteáradtak Európában, és nem csupán a zsarnokság ideológiai alapjait marták szét, hanem egyben egy őszintén keresztény demokratikus rend kifejlődésének útját is eltorlaszolták. A kontinens, és idővel az egész civilizált világ, ezentúl egyre fokozódó mértékben keresztényellenes, sőt kifejezetten istentelen eszmék rabságában botorkált a történelem útvesztőjében, és ez ismét a szabadkőműveseknek nyitott nagy lehetőséget, hogy első hatalomszerzési kísérletük kudarcából felocsúdva, más és más módokon vigyék győzelemre sátáni fogantatású ügyüket. Mindehhez természetesen már a francia forradalom kitörésétől fogva pénzre is volt szükségük a szabadkőműveseknek, sok pénzre, mert az egymást követő forradalmi kormányok háborúk s hadjáratok sorozatába keveredtek a környező országokkal, és ezt finanszírozni kellett. A szabadkőművesek ezért keresték a mindenható Pénz birtokosainak szövetségét, és ezt - mivel a szövetség azok szemében is hasznosnak mutatkozott - el is nyerték. A Rothschildok még túl kicsik voltak ebben az időben ahhoz, hogy mindezt saját hasznukra tudják fordítani, de más, ekkor még náluk jelentősebb frankfurti bankárok francia kapcsolataik révén részt vettek a forradalmi seregek fenntartásával járó bonyolult pénzügyi műveletekben, és ezekből jelentős nyereségekre is tettek szert. A pénznek ekkor sem volt szaga, és Meyer Amschel is nyilván ezért ragadta meg a szabadkőművesekkel való együttműködésben rejlő lehetőségeket, de neki messzebb menő elképzelései is voltak. A Rothschild-ház első tagja, aki a szabadkőműves mozgalommal formális kapcsolatra lépett, a Londonban székelő Nátán volt. Angliában a szabadkőművesség olyannyira szalonképessé vált 1737-ben - mikor is a szigetországban a mozgalmat militáns szervezetté kovácsolták a Róma-ellenesség cégére alatt -, hogy 1907-ig tizenhat királyi herceg vállalta a nagymester szerepét, köztük négy olyan, akit később királlyá koronáztak. Így azután természetesen az arisztokrácia színe-java és a legtöbb vezető üzletember is szabadkőműves volt. Amint Nátán csillaga emelkedett, nyilvánvalóan neki is szüksége volt szabadkőműves összeköttetésekre, és a páholyoknak már akkor is jelentős zsidó tagsága segítségével minden nehézség nélkül felvételt is nyert. Ez úton sikerült neki a Bank of England igazgatóságába bejutnia, majd ennek révén 1816-ban a Bank of the United States újraalapítását is megszerveznie. Ő szövögette a kontinensen is a Rothschild-ház szabadkőműves kapcsolatainak szövevényét, melyek az 1828-29-es orosz-török háború végéig mind az öt testvér számára gazdag gyümölcsöket hoztak. Ellentétben azonban a nyíltan, sőt kötelezően folytatott angliai szabadkőműves tevékenységgel, a kontinensen ezt a Metternich rendszer alatt szigorúan titokban kellett tartani, és mint mindenki más, a Rothschildok is ezt tették. Nem is tudjuk, tagjai voltak-e a mozgalomnak, vagy csupán üzleti haszonszerzésre használták fel a szabadkőművességgel való jogviszonyukat. Az 1830-as liberális forradalomsorozat azonban a négy európai Rothschildot is elgondolkoztatta. Melyik vonalra tegyék fel a szerencséjüket: az uralkodókat és az egyházat támogató konzervatívokra, vagy az ezekkel szembenálló liberális mozgalmakra? Támasszák meg továbbra is pénzhalmazaikkal a számukra a meggazdagodásnak szinte határtalan lehetőségeit nyújtó fennálló rendet, vagy álljanak nyíltan az ezt lerombolni akaró erők mögé? A Rothschildok gondosan latolgattak, és az utóbbiak mellett döntöttek. 
Ettől fogva váltak a Rothschildok az "Új világrend" jelszava alatt egyesült világpusztító mozgalom egyik legjelentősebb tényezőjévé és fő anyagi forrásává. 
Endrey Antal - Gölöncsér Miklós - Jövőnk.infoMNA Észak-Magyarország





A Piros Cégér 9 : A KOMMUNISTA LIDÉRC KIKEL










2013. december 24. - 09:02
Rovatok: 
|











Mint látható, ez a kényes téma minduntalan feltűnik valamilyen formában a politikai palettát színesítendőn. Tehát újra és újra le kell, kötelességünk lerántani a leplet erről a porosnak vélt démoni (szürke)hályogról! Pont itt van a kutya elásva mivel a személyisége démoni, ezért nem is porosodott be, nem is száradt be, mint padláson kinyuvadt macskatetem, csak megcsontosodott és unos-untalan számtalan formában próbál napjainkban is a köztudatban manifesztálódni! Aki hóna alatt huszonegy napig egy tojást melenget, abból nem csibe, hanem lidérc kel ki: így tartja egy ősi magyar babona. (Tamási Áron "Jégtörő Mátyás" című regényének ez a témája.) Így nevelték ki az illuminátusok által uralt szabadkőművesek a francia forradalom bikása után az újabb, százszorta olyan borzalmas világpusztító erőt, a marxi kommunizmust, hogy ezzel ledöntessék a régi rend összes maradványait, és helyet készítsenek a maguk új világrendje számára.
Ezt az erőt finanszírozták és nyergelték meg a Rothschildok vezetésével a Pénz urai, akik híven követve a frankfurti bankárok 1773-ban lefektetett elveit, készen álltak, hogy a szabadkőművesség mezébe öltözve, annak világrendje képében saját világuralmukat valósítsák meg.
Az illuminátusokat ugyan még 1785-ben betiltotta a bajor király, mikor Weishaupt ingolstadti egyetemi katedrájáról is elmozdította, Franciaországban pedig a forradalom véres hullámzásai során teljesen hitelüket vesztették, titkos társaságok formájában mégis mindkét országban tovább éltek, és az 1800-as évek elején ismét felszínre bukkantak. Weishaupt maga is fejedelmi patrónusra talált a gothai herceg udvarában, ahol udvari tanácsosi rangra emelkedett, és mikor 1830-ban 82 éves korában meghalt, a különböző neveken működő illuminátus szervezetek már egész Európában megalapozták volt magukat.
Karl Marx és Fiedrich Engels is ilyen illuminátus társaságok tagjai voltak, és ott szerzett kapcsolataik révén kerültek egy kölni zsidó egyetemi tanár, Moses Hess befolyása alá. Hess utópista szocialista eszméket vallott, és ezeket olyan hévvel terjesztette, hogy "kommunista rabbi" néven is emlegették. 1842-ben Marx és Engels felkeresték Hesst, és ez teljesen megnyerte őket a világkommunizmus ügyének. Ezt követően mindketten az Igaz Emberek Ligája fedőnév alatt működő illuminátus társaság keretében tevékenykedtek, és ez 1847-ben megbízta őket egy közös elveiket összefoglaló kiáltvány megszerkesztésével, melyet Communist Manifesto (Kommunista Manifesztum) néven egy évvel később Londonban ki is adtak. Az ebben összegezett forradalmi elvek és elképzelések tulajdonképpen már évekkel Marx és Engels nyilvános fellépése előtt széles körben közkézen forogtak, és a két szerző szerepe mindössze ezek összegezése és formába öntése volt. A Kommunista Kiáltvány 1872-es német kiadásának előszavában Marx és Engels maguk is nyíltan megírják a kiáltvány és ezzel a modern kommunista mozgalom megszületésének hátterét:
"A Kommunista Liga (korábban Igaz Emberek Ligája)... mely természetesen csak titkos szervezet lehetett... bízta meg alulírottakat (ti. Marxot és Engelst) az 1847 novemberében Londonban megtartott nagygyűlésen, hogy nyilvános kiadás céljából vázolja fel a párt részletes ideológiai és gyakorlati programját. Ezek voltak a jelen Kiáltvány előzményei, melynek kéziratát Londonba kellett küldeni, hogy néhány héttel a februári (párizsi) forradalom előtt nyomdába kerülhessen." (Idézi Robertson, Pat "The New World Order" c. könyvében, magyar kiadás "Az Új Világrend" címmel, Budapest, 1993, 81. oldal. Az 1848-as magyar szabadságharcot azonban nem lehet a szabadkőműves fogantatású forradalmak közé sorolni. A magyarság több évtizedes függetlenségi küzdelmének voltak bizonyos szabadkőműves vonatkozásai is a Martinovics-féle összeesküvés révén, de nem ezek voltak a döntő erők.)
Az illuminátus társaságok és a kommunista forradalmak közötti szoros kapcsolatot éles-szemű keresztény megfigyelők is észrevették. Így az angol Henry Manning bíboros 1885-ben megírta, hogy az 1864-ben létrejött Kommunista Internacionálé nem Karl Marx műve volt, hanem "titkos politikai társaságoké, melyek 1789-től napjainkig egyre jobban tökéletesítik felállásukat, és... sikerült közös nevezőre jutniuk az egymás közötti szövetség és együttműködés terén. 1848-ra elég erősek voltak már ahhoz, hogy Európa szinte minden fővárosát megrémisszék egy szimultán felkeléssorozat által." (Lásd Robertson, i.m. 81. oldal.) Folytatjuk...
Endrey Antal




A Piros Cégér 10 : A KOMMUNISTA LIDÉRC KIKEL










2013. december 28. - 18:50
Rovatok: 
|











Egy évvel korábban XIII. Leó pápa a szabadkőművességgel foglalkozó Humanum Genus című hosszú enciklikájában még világosabban fogalmazta meg a szabadkőművesség és a kommunizmus közti szoros kapcsolatot:
"(Az állami rend és a fennálló társadalmi és politikai intézmények) teljes megváltoztatását gondosan készítik elő a kommunisták és szocialisták számos szervezetei, sőt ez a nyíltan megvallott céljuk; a szabadkőművesség nem csupán nem ellenzi terveiket, de a legnagyobb pártfogással tekint rájuk, mivel azok vezérlő elvei azonosak az övékével." (Más magasrangú katolikus személyiségek és püspöki karok hasonló nyilatkozatait illetően lásd De Poncins, Vicomte Léon: "Freemasonry and the Vatican", saját kiadás, 1968, 151-154. oldal.)
A számos egybefonódó szálból 1848-ban világforradalmi méretekre lépő kommunista mozgalom elindításához és fejlesztéséhez természetesen igen sok és egyre több pénz kellett, melyet az 1800-as évektől fogva a Rothschildok és a közvetlen üzleti köreikhez tartozó, ez időben szinte kizárólag zsidó szabadkőművesekből álló bankárok szolgáltattak. Az sem volt véletlen, hogy a kommunista és egyéb szocialista mozgalmak vezetői és szellemi irányítói egészen a 2. világháborút követő évtizedekig szintén túlnyomó részben zsidók voltak, akikkel a bankárok már származásuknál és szellemi hátterüknél fogva is könnyebben meg tudták értetni magukat, mint a nem zsidó forradalmárokkal. A mindenható Pénz urai tehát etnikai alapon osztogatták kegyeiket, és ennek megfelelően alakultak az egyes országok kommunista szervezetei is. Rothschild Nátán még 1836-ban meghalt (állítólag fivérei mérgezték meg, mivel apja végakaratát megszegve, üzleti érdekből felvette az anglikán vallást és megkeresztelkedett), de fia, Lionel, tovább vezette a londoni bankházat, és az apja társadalmi elképzelését folytatva, 1858-ban a City of London (London üzleti központja) egyik képviselőjévé választtatta magát az angol alsóházban. Az ő fia, Nathaniel pedig már baronet ranggal választtatta meg magát ugyancsak képviselővé, majd 1885-ben, mint az első zsidó lord, a Lordok Házának is tagja lett.
Hasonló társadalmi és politikai sikereket ért el Rothschild Károly ugyancsak Károly nevű fia, aki a gyermektelen Amschel halála után a frankfurti anyaház feje lett, és összeköttetései révén a porosz Herrenhaus (felsőház) életfogytiglani tagságát is elnyerte. Más frankfurti zsidó bankárcsaládok még ennél is magasabb körökbe törtek be: Theobald von Bethmann-Hollweg, Moritz Bethmann frankfurti pénzember és az egyik Rothschild-lány fia, a századfordulón a német birodalom befolyásos politikusa, majd Bülow után kancellárja lett, és mint ilyen, jelentős szerepe volt az 1. világháború kirobbantásában. Az ugyancsak frankfurti bankárfiú, Ernst Cassel pedig Angliába emigrált, és lovagi rangot nyerve , a későbbi VII. Eduárd angol királynak már wales-i herceg korában személyes bankárja és bizalmas pénzügyi tanácsadója lett, leányát pedig sikeresen összeházasította a királyi család egyik rokonával, Lord Maountbattennel, Fülöp edingburghi herceg, II. Erzsébet királynő férjének nagybátyjával. A felnövekvő kommunista lidérc szabadkőműves istápolóinak tehát Európa legmagasabb uralkodó köreiben is voltak fontos hadállásai, olyan hercegek, sőt királyok személyében, akik nem is sejtették, hogy maguk és egész házuk kiirtására felesküdt kígyókat melengetnek keblükön. Mikor erre rádöbbentek, akkor már a legtöbbjük számára késő volt. Miközben a kommunista mozgalom erősödését és terjedését nagy gonddal ápolgatták és egyre növekvő ráfordításokkal támogatták, a szabadkőműves bankárok Európa hagyományos alappilléreit, az egyházakat - elsősorban a rómait -, és a monarchiákat is szorosan aláaknázták a francia forradalom liberális eszméinek terjesztésével. Nagy erővel hirdették a "korszelem" megvalósításának szükségességét, minek érdekében kezükbe kaparintották a legfontosabb hírközlő szerveket, az angol Reuters, a francia Havas és a német Wolf hírügynökségeket és a napisajtó nagy részét (lásd például hazánkban az Est-lapokat és általában az egész ún. körúti sajtót). Ezek után elvégezték a nagy tömegek megtévesztéséhez szükséges agymosást. Európa parlamentjeibe beépített képviselőiken keresztül ők süllyesztették le az emberiség legősibb és egyik legszentebb intézményét, a házasságot, polgári jogi és egyre könnyebben felbontható szerződéssé, a családi viszonyokat tartásdíjfizetési kötelezettségekké, az egyházakat privát társadalmi szervezetekké, az uralkodókat hatalom nélküli bábokká, az iskolákat és egyetemeket erkölcsi alapjaiktól megfosztott, szakbarbárgyártó üzemekké, a politikai intézményeket erőszakszervezetek tülekedő helyévé. Az egykor keresztény Európa, a Respublica Christiana, így vált tömegemberek tenyészistállójává, mely már a 19. század végén technikai civilizációba fulladt, pusztulásra ítélt emberi és szellemi romhalmaz súlyos jeleit mutatta. Erre az alapjaiban megrendített európai társadalomra szabadították rá a bankárok századunk első éveiben a bolsevista világforradalmat, miközben továbbra is fondorlatosan halmozták a kommunisták ősellenségének vélt tőkét, és terjesztették annak általuk irányított csápjait az egész földkerekségen. Így történt ez Európának az ipari forradalom által későn elért, de annál rohamosabban növekvő ifjú gazdasági óriásában, a cári Oroszországban is, melyet a bankárok már jóelőre kiszemeltek eszközül a régi, évezredes világrend elsöpréséhez, hogy helyében az új világrendet megteremthessék. Ezt a Nagy Péter és Nagy Katalin felvilágosult abszolutizmusa és nyugati stílű reformjai után ismét keleti stílű és kevésbé felvilágosult abszolutizmusba roskadt, hatalmas birodalmat akkor kezdte megérinteni a francia forradalom utószele, amikor Napoleon bukása után Párizs 1814-ben orosz csapatok megszállása alá került, és az ezeket vezénylő fiatal arisztokrata tisztek a liberális eszméket megismerték és magukévá tették. Hazájukba diadalittasan visszatérve, ezek a liberális reformokban gondolkodó fiatal arisztokraták alapítottak két titkos orosz szabadkőműves páholyt, melyek tagjai rangjánál és közéleti pozícióinál fogva, döntő befolyással voltak az orosz reformmozgalomra. Ezek a szabadkőműves páholyok - melyek természetes szoros kapcsolatokat tartottak fent a nyugat-európai páholyokkal - istápolták és részesítették jelentős anyagi támogatásban a föld alatt szervezkedő reformereket, akik egyre radikálisabb elképzelésekkel léptek fel. A kezdetben népi, jobbágyfelszabadító célzattal tevékenykedő narodnyikokat idővel kiszorították a szocialisták, akik már a 19. század derekán kezdtek megismerkedni Marx és Engels műveivel, és rohamosan növekvő számú nagyipari munkásság forradalmi erővé való szervezésére törekedtek. A cári kormányzat rendőri szervei sokáig nem szenteltek különösebb figyelmet ezeknek a mozgolódásoknak. 1872-ben teljesen legálisan jelenhetett meg Oroszországban "A tőke" első kötetének orosz fordítása, amely az egész világon az első fordítása volt Marx e legfontosabb művének. Ezt követően az akkor még zsenge orosz munkásmozgalom egyre inkább a birodalom számos vidékén elburjánzó marxista körök irányítása alá került, melyek vezetői és fő ideológusai többnyire zsidók voltak. Ezek nyergelték meg a sorsuk jobbítására éhező alsóbb orosz néposztályok elégedetlenségét, és azt szólamaikkal és hamis ígéreteikkel uraik és a fennálló politikai és társadalmi rendszer elleni lobogó gyűlöletté táplálva hajszolták őket az egész cári birodalomra kiterjedő forradalom felé. 1883-1884 telén Szentpétervárott létrejött az immár kifejezetten marxista elvekkel fellépő Orosz Szociáldemokrata Párt, mely később a Kommunista Párt nevet vette fel. Ebben kezdte el politikai pályáját egy fiatal félzsidó forradalmár, Vlagyimir Iljics Uljanov, aki az általa felvett Lenin vezetéknéven minden idők legvérengzőbb rabszolgabirodalmának megalapítójává vált.
Lenin már 1887-ben, 17 éves ifjúként elkezdte forradalmi tevékenységét a kazáni diákok megmozdulásában való részvételével, amiért a cári hatóságok letartóztatták és Szibériába száműzték. Onnan kiszabadulva, még nagyobb hévvel vetette magát a cári rendszer elleni küzdelembe, és ennek során a marxista elmélet is jelentősen átdolgozta. Ismételt száműzetés és börtönbüntetések után, Lenin kénytelen volt emigrációba vonulni, és onnan terjesztette szélsőséges nézeteit. Végül az 1904 elején kitört japán-orosz háború lehetőséget nyújtott számára, hogy eszméit a gyakorlatban is megvalósítsa. A japánok támadása, melyet jelentős mértékben az akkor már az Egyesült Államokban lábukat megvetett Rothschild-szövetségesek - a később részletesebben említendő John Pierpont Morgan, Jacob Schiff és mások - finanszíroztak, felkészületlenül érte az orosz haderőket, és ezek mind a szárazföldön, mind a tengeren súlyos vereségeket szenvedtek. A cári Oroszország kelet-ázsiai uralma megingott, és az egész birodalomban kiéleződtek a politikai és társadalmi ellentétek. A légkör alkalmasnak mutatkozott a szocialisták szemében, hogy 1905 januárjában általános forradalmat kezdeményezzenek. Hosszan tartóés egyre nagyobb méretű sztrájkok és tüntetések után a haditengerészetben és a hadseregben is zendülések ütötték fel a fejüket, melyek 1905 decemberében széleskörű fegyveres felkelésbe torkollottak. Az anyagi hátteret mindehhez szabadkőműves vonzatú szervezetek és pénzemberek biztosították, többek közt az angol Fabian Society és Joseph Fels amerikai szappanmágnás. Több mint valószínű, hogy ezek csak frontemberek voltak a Rothschild érdekeltségek számára.
Lenin csupán 1905 novemberében tért vissza illegálisan Oroszországba, hogy a forradalom végső aktusát irányítsa. A cári kormányzat azonban addigra már kifogta a szelet a forradalom vitorláiból. 1905 augusztusában a cár kiáltványt bocsátott ki demokratikus reformok bevezetéséről az Állami Duma (parlament) létrehozásáról, a hónap végén pedig az orosz-japán békeszerződést is aláírták. Az év decemberében a fegyveres felkelést mindenütt véresen leverték. Lenin ismét emigrációba kényszerült számos fegyvertársával és a párton belüli nagy ellenlábasával, az ugyancsak zsidó származású Leon Trockijjal együtt, mások pedig ezrével börtönbe vagy Szibériába kerültek. A bankárok első nagy kísérlete egy világuralmi bázis kiépítésére csúfosan megbukott, bolsevista segédcsapataik pedig talonba kerültek. Az Újvilágban azonban ezekkel az eseményekkel egyidejűleg már javában folytak a bankárok előkészületei végső döfésre szánt hatalmi fegyverük, az amerikai dollár kézre kerítésére.
Endrey Antal




A Piros Cégér 11: A DOLLÁR ELTÉRÍTÉSE











2014. január 03. - 08:47
Rovatok: 
|











Kevesen tudják, hogy az Egyesült Államoknak nincs igazi értelemben vett Nemzeti Bankja. Az amerikai jegybank, a Federal Reserve Bank, a nagy nemzetközi bankházak privát vállalkozása, az Egyesült Államok törvényhozásában 1913. december 22.-én rengeteg vita és szívós háttérmunka után kierőszakolt törvényben (Federal Reserve Act 1913) kizárólagos bankjegy-kibocsátási joggal felruházott részvénytársaság, melynek részvényesei és igazgatói mai napig a létrehozó nagy bankok és azok szakemberei.
A Federal Reserve Bank felállítását megelőző hosszú küzdelem vezéralakja és életében az amerikai pénzvilág vezető személyiségének és fő irányítójának vélt John Pierpont Morgan maga is a Rothschild-ház frontembere volt, mert ez utóbbiak pénzével dolgozott és azok utasításait követte. Csak halála után derült ki, valójában milyen csekély személyes vagyonnal rendelkezett. 
A Federal Reserve Bank igazi értelmi szerzője és a létrehozására irányuló, gyakran összeesküvés-jellegű kampány megszervezője Paul Warburg németországi zsidó pénzember volt, aki Felix nevű öccsével együtt 1904-ben vándorolt be az Egyesült államokba, és ott mint társ a New York-i Kuhn, Loeb & Co. bankházhoz csatlakozott. Ez utóbbi, mint a két Warburg maga is, a Rothschild-ház belső üzleti köreihez tartozott. Paul Warburg feleségül vette Nina Loeböt, Solomon Loeb lányát, míg Felix a bankház másik vezéralakja, Jacob Schiff Frieda nevű lányát vette nőül. Egyidejűleg mindketten társak lettek a cégben.
Schiff a kétlakásos frankfurti Rothschild-ház másik ikerlakásában született 1847-ben, a Rothschildokkal tehát gyermekkorától kezdve bensőséges kapcsolata volt. Amerikába való kivándorlása után a Rothschildok pénzével vásárolta meg üzletrészét a Kuhn, Loeb & Co. bankházban, és oda be is nősült. A Warburgok megérkezésekor már ő volt a szenior partner. Természetesen a két Warburg is Rothschild tőkével operált, éppúgy, mint fivérük, Max, aki Frankfurtban maradt, és ugyancsak Rothschild irányítással és segítséggel, a német birodalom pénzügyeit hálózta be.
Paul Warburg és testvére amerikai küldetése tehát egy előre kitervelt és már évtizedekkel előbb megindított, világméretű manőver szerves része volt, amely végső céljaként az Egyesült Államok pénzügyei fölötti hatalom megszerzését tűzte ki. Ehhez volt szükséges, hogy a Rothschild érdekeltségek New York tőkés centrumában, a Wall Streeten megalapozzák uralmukat, majd mikor ez megtörtént, saját kezelésben létrehozzák az amerikai központú jegybankot.
A Rothschildoknak már volt gyakorlatuk egy nagy ország jegybankjának átvételében, mivel londoni águk megalapozója, Nathan Meyer Rothschild, aki a Waterloo-i csata alkalmával elkövetett gigantikus méretű tőzsdei csalásával emelkedett Anglia valóságos pénzügyi nagyhatalommá, már a 19. század első felében sikeresen ellenőrzése alá vonta a Bank of Englandot - amely ugyancsak magánvállalkozás volt -, és azon keresztül az egész angol birodalom pénzügyeit.
A Rothschild-ház szervezte meg és irányítja mindmáig a Londoni Klub (hivatalos nevén London Acceptance Council) néven ismert, 17 nemzetközi bankból álló tőkés tömörülést is, mely előre látva az angol birodalom lehanyatlását - melyet, az évtizedek távlatából nézve, tevékenyen elő is mozdított -, a múlt század második felében megkezdte az Egyesült Államok pénzügyeinek behálózását a New York-i Wall Streeten létesített és nagy sietséggel kiépített tőkés hadállásain keresztül.
Innen, a Wall Streetről indult ki és folyt a kampány az amerikai jegybank létrehozásáért és az amerikai nemzeti valuta, a dollár kibocsájtásának jogáért. Ide építették be a Rothschildok Paul Warburgot, hogy Jacob Schiff és Solomon Loeb atyai támogatásával ezt a kampányt megszervezze és levezesse.
A Wall Street világuralmára irányuló, jól átgondolt manőverek a végrehajtásához a Rothschild-háznak és amerikai szövetségeseinek természetesen hasonló elképzelésekkel és tőkével rendelkező társakra is szükségük volt, és ilyeneket már a művelet első, előkészítő szakaszában sikerült is találniuk. Első és legfontosabb volt ezek közt a Rockefeller dinasztia, mely családi kapcsolatokra is épített a Rothschildokkal. (A Rockefellerek nem voltak zsidók, hanem német eredetű baptista család, akik az amerikai kőolajtermelés és kereskedelem monopóliumának megkaparintásával tettek szert fantasztikus vagyonra.)
A Rockefellerekkel John Pierpont Morgan amerikai pénzember közvetítésével már a 19. század utolsó éveiben létrejött kapcsolatoknak a gyümölcse volt a Rockefeller-birodalom New York-i Chase Bankja és a Rothschild-rokon Kuhn és Loeb bankház Manhattan Bankjának egyesülése Chase-Manhattan Bank néven, mely évtizedek óta a világ egyik legjelentősebb bankja, és napjainkban a legitim bankügyletek mellett vezető szerepet visz a fegyverkereskedelemtől a kábítószer-csempészésig az emberiség úgyszólván valamennyi rákfenéjének finanszírozásában és az ezek üzemeltetéséhez elengedhetetlen pénzmosásban is. (Lásd Nicolov, Nicola M., "The World Conspiracy, Portland, USA, 1990."; Warren Hough a "Spotlight" (Washington) folyóirat 1995. január 6.-i számában.) Folytatjuk...
Endrey Antal




A Piros Cégér 12 : A DOLLÁR ELTÉRÍTÉSE











2014. január 07. - 20:49
Rovatok: 
|











Mindenekelőtt szükséges volt a megfelelő gazdasági légkör megteremtése, és ez John Pierpont Morgan feladata volt. Morgan, aki a Rothschildok megbízásából és pénzével szerezte meg a domináns érdekeltséget az amerikai vasútvonalak többsége fölött és hozta létre az egész amerikai acéltermelést ellenőrző United Steel Corporationt, saját, Rothschild tőkével működtetett bankházai, a Bankers' Trust Company és a J. P. Morgan & Company révén az Egyesült Államok egész bankvilágát összefogó National Bankers' Associationban is vezető szerepre tett szert, és már nagy gyakorlata volt mesterséges pénzügyi pánikok létrehozásában. Ezt a képességét "kamatoztatták" a bankárok az amerikai jegybank létrehozására irányuló összeesküvésükben is.
Mikor Paul Warburg már kellőképpen megalapozta magát az amerikai pénzvilág felső köreiben, Morgan és érdekeltségei 1907 őszén a Knickerbocker Bank és a Trust Company of Amerika, szolid közepes nagyságú amerikai bakok, állítólagos fizetési nehézségeiről terjesztett hamis nyilatkozataikkal és a Heinze, Morse és Thomas bankok ellen a New York-i Clearing Houseban indított, indoktalan fegyelmi eljárásokkal hatalmas pánikot keltettek a tőzsdén, majd amikor ennek ravasz kihasználásával legveszélyesebb vetélytársaikat tönkretették, az általuk mesterségesen szított válságot egy csapásra megszüntették.
Ezzel a manőverrel egyidejűleg Paul Warburg megindította az amerikai közvélemény megpuhítását a javasolt "banki reform" érdekében. A következő hat évben csaknem minden idejét pénzügyi cikkek írásának és széleskörű előadások tartásának szentelte, melyek fő témája volt, hogy okulva az 1907-es gazdasági válságból, az Egyesült Államoknak sürgősen szüksége van egy központi bankrendszerre. Mivel ez a "közjó" érdekében végzett szolgálata bankári működését akadályozta, a Kuhn, Loeb & Co. cég "nagylelkűen" évi 500,000 dollár tiszteletdíjat folyósított neki. Több évi kemény előkészítő munka után, Warburg 1910. november 2.-án létrehozott egy titkos megbeszélést a New York közelében fekvő Jekyll-szigeten Nelson Aldrich szenátorral, a Nemzeti Pénzügyi Bizottság elnökével, melyen kettőjükön kívül három Morgan-érdekeltségeket képviselő (valójában Rothschild-függőségű) pénzember és az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának egyik államtitkára vettek részt. Itt dolgozták ki, Warburg irányításával, tíz nap alatt a tervezett amerikai jegybank alapszabályát és működési elveit, melyeket Aldrich szenátor 1911. január 16.-án tett közzé, mint a vezetése alatt álló bizottság hivatalos javaslatát. Hosszas nyilvános, gyakran heves összetűzésekkel járó politikai és társadalmi vita alakult ki, melyben az "Aldrich terv" támogatói három vezető amerikai egyetem, Princeton, Harvard és a University of Chicago falai közt ütötték fel propagandatevékenységük fő hadiszállásait. Az "Aldrich terv" országos szinten való ismertetésének és általános elfogadásának költségeire a nagy amerikai bankok 5 millió dollár támogatást dobtak össze. Mikor a republikánus párt (melyhez Aldrich is tartozott) az 1912-ben tartott kongresszusi választásokon az eddig ellenzékben levő demokratákkal szemben a szenátusi többséget elvesztette és Woodrow Wilson személyében demokrata politikus került az elnöki székbe is, Warburg és társai, gyorsan lovat váltva, a demokratákat környékezték meg. Sikerült is nekik, ravaszul módosított formában és más fedőnévvel, a Jekyll-szigeten kidolgozott tervet most már a demokraták saját, az Aldrich-tervtől "különböző" javaslatát, a többségi párt támogatásával az amerikai törvényhozásban előterjeszteni. A kongresszusi vita végkifejletének napjaiban a szálakat gondosan kézben tartó Paul Warburgnak még saját irodája is volt a kongresszus épületében. A nagy szívóssággal és körültekintéssel folytatott kampány az amerikai dollár kézbekerítéséért 1913 végén el is érte célját az említett törvény által. Az idegen tőkések által így felállított "amerikai" jegybank 1914. november 16.-án kezdte meg működését. Jóllehet a törvény kikötötte, hogy a bank első igazgatóit az Egyesült Államok elnöke nevezte ki, Woodrow Wilson elnök későbbi elmondása szerint neki csupán egyetlen igazgató kijelölésére volt lehetősége, a többieket a jegybank részvényeit birtokló nagy New York-i bankok - gyakorlatilag mind Rothschild és Rockefeller-érdekeltség - nevezték ki. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az igazgatók egyike a kampányt megtervező és mindvégig irányító Paul Warburg lett. (Az amerikai jegybank létrehozását illetően lásd Mullins, Eustace, "The Secrets of the Federal Reserve", Jekyll Island Edition, 1991.)
 Így kaparintották meg a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok a világhódítás minden fegyvernél hatékonyabb eszközét, az amerikai dollárt. Folytatjuk...
 Endrey Antal




A Piros Cégér 13: KIÉPÜL AZ ADÓSSÁGHÁLÓ











2014. január 14. - 07:10
Rovatok: 
|











A dollár fölötti egyeduralom megszerzésével egyidejűleg a Londoni Klub megkezdte az Egyesült Államoknak világhatalommá való emelését az I. világháborúba való beléptetésével és az európai politikába való, egyre fokozódó beavatkozásával. Mindez nem az Egyesült Államok népessége, még kevésbé az európai demokráciák "megmentése" érdekében történt: rövid távon a Wall Street-i pénzmágnások mesébe illő meggazdagodását, hosszú távon világhódító terveik megvalósítását szolgálta. Ezt a stratégiát a nemzetközi bankárok már Paul Warburg Amerikába való áttelepítése előtt kitervelték, és mikor missziójának első célkitűzése, a Federal Reserve Bank létrehozása, sikeresen megvalósult, azonnal hozzáláttak a második fázishoz: a mindenható Pénz segítségével az Egyesült Államok politikai és gazdasági szerkezete fölötti hegemónia megszerzéséhez.
Miután az I. világháborút évtizedekkel annak kirobbanása előtt gondosan előkészítették az egymással versengő európai hatalmak fegyverkezésének jól átgondolt és célirányosan adagolt finanszírozásával, a dollár fölötti egyeduralmukat - aminek megszerzését minden bizonnyal nem véletlenül időzítették a háború kitörésének időpontjára (ebben a tekintetben előre nem várt akadályok miatt kissé el is késtek; ezért volt Warburg és cinkosai részéről 1914 utolsó hónapjaiban a frenetikus nyomás az Egyesült Államok törvényhozására, hogy a tervezett amerikai jegybank létrehozásához szükséges törvényt még abban az évben tető alá hozzák) azonnal bevetették az amerikai politikusok és a közvélemény megdolgozására a világháborúba való beavatkozás érdekében. Mikor Woodrow Wilson elnököt, aki akkor már csaknem húsz éven át a Wall Street függvénye volt mind közéleti karrierje előmozdításában, mind magánvagyona növelésében, ravasz és többnyire becstelen módszerekkel belemanőverezték a központi hatalmak elleni hadüzenetbe, szinte magától értetődő volt, hogy a War Industries Board (Hadiipari Bizottság) elnöki tisztjét és ezzel az egész amerikai hadiipar fölötti rendelkezési jogot az egyik vezető Wall Street-i bankár, Bernard Baruch nyerte el. Baruch azután más Wall Street-i pénzembereknek juttatta a több milliárdos fegyverrendeléseket, míg az ezek finanszírozására felállított War Finance Corporation (Háborús Pénzügyi Testület) vezetésével az elnök Eugene Meyer Wall Street-i bankár, Baruch korábbi üzlettársát bízta meg, aki Baruchhal együtt a Rothschild-ház belső köreihez tartozott. Az amerikai jegybankot pedig, amely a mindezekhez szükséges pénztömegeket szolgáltatta, továbbra is Paul Warburg tartotta ellenőrzése alatt.
Az I. világháború így pénzügyi "terülj asztalkám" volt a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok számára, de politikailag, társadalmilag katasztrofális következményekkel járt az amerikai nép létérdekeire nézve. Ettől fogva az Egyesült Államok a bankárok irányításával visszavonhatatlanul elkötelezte magát a földkerekség rendőrének és mentőangyalának szerepére, aminek árát ez a tehetetlen óriás egyre növekvő mértékben vérben és aranyban volt fizetni kénytelen. És a rövid győzelmi mámor után sokasodtak a belső gazdasági bajok is.
A háború és annak a Wall Street által biztosított kimenetele azonban még tragikusabbak voltak Európa nemzetei számára, mert miután a bankárok az antant hatalmakat győzelemre segítették, a zsoldjukban álló szabadkőműves angol és francia politikusokkal olyan békediktátumokat kényszerítettek a vesztesekre, melyek eleve magukban hordozták egy következő világégés csíráit. Egy őszinte pillanatában Winston Churchill meg is írta, hogy Európa valamennyi nemzete jobban járt volna, ha az Egyesült Államok nem ütötte volna az orrát a kontinens ügyeibe, mert "Németországgal békét kötöttünk volna; nem omlott volna össze Oroszország, ami a kommunizmushoz vezetett; nem vált volna kormányozhatatlanná Olaszország, amit a fasizmus követett; és a nácizmus soha nem emelkedett volna hatalomra Németországban." ("Social Justice" magazin, 1939. július 3, 4. oldal.)
Amit Churchill nem látott, vagy nem mert megírni, az, hogy mindez nem a véletlen, hanem a nemzetközi bankárok céltudatos aknamunkájának a műve volt.
A Londoni Klub nem csupán egy újabb világkatasztrófa melegágyát vetette meg, hanem az első világháború előtti évekhez hasonlóan, pénztömegeinek gondos bevetésével elő is készítette a másodikat: míg Paul Warburg az Egyesült Államok pénzügyeit irányította, Németországban maradt öccse, Max, zsidó létére Hitler pénzügyi tanácsadója és finanszírozója volt, éspedig a Wall Street-i zsidó pénzmágnások pénzével. Egyidejűleg a Wall Streetbe betársult Rockefeller-ház Jacob Schiffel vállvetve Lenin Nagy "Orosz" Forradalmának finanszírozója és az általa létrehozott Szovjetunió fő tőkés talpontartója szerepét töltötte be. (Schiff saját unokája elmondása szerint legalább 20 millió dollárral segítette Lenint hatalomra, ami abban az időben kolosszális összeg volt. Az 1920-as évek derekától azután - nyilván egy világmegosztási egyezség eredményeként - a Szovjetunió kizárólagos finanszírozását a Rockefeller birodalom vette át a család "vezérhajója", a Chase Manhattan Bank által.) Az egész bonyolult műveletet pedig a Rothschildok irányították és koordinálták, miközben Anglia, Franciaország és ezek kisebb szövetségesei, a Kisantant és Lengyelország fegyverkezését is finanszírozták. Folytatjuk...
Endrey Antal





A Piros Cégér 14: KIÉPÜL AZ ADÓSSÁGHÁLÓ











2014. január 23. - 13:03
Rovatok: 
|











A világuralmi hadjáratukat immár az Egyesült Államokból folytató bankárok tehát egyszerre kettős offenzívát indítottak az akkor még az egész világ szellemi és gazdasági erőközpontját képező Európa ellen: minden erejükkel folytatták a kontinens teljes szétrombolására irányuló, már a francia forradalom előtt megkezdett és azóta lankadatlanul folytatott aknamunkájukat, és ugyanakkor Oroszországban uralomra juttatták a bolsevista tömeggyilkosokat, hogy általuk Európa többé-kevésbé még kereszténynek maradt népeinek megadhassák a végső tőrdöfést, és egyben biztosítsák a Wall Street számára az orosz birodalom gigantikus természeti kincseit és energiaforrásait, mint egy későbbi időpontban maguktól ölükbe hulló érett gyümölcsöket.
Mielőtt azonban e kettős offenzíva csúcspontjaként a második világégést kirobbantották volna, az előre gondolkozó nemzetközi bankárok szükségesnek látták egy újabb mesterséges "pénzügyi válság" létrehozását, melyből "okulva", a leendő háború végén hálójukat még szélesebb körökre kiterjeszthetik. Ezúttal már egészen nagy vadra vadásztak: az egész emberiséget vették célba, ezért a válságnak is világméretűnek kellett lennie. A modell már megvolt a John Pierpont Morgan teremtette 1907-es válság képében, és a bankárok módszerei ezúttal is hasonlóak voltak. Tőzsdei összeomlást okozó hisztériát kellett létrehozni a befektetők soraiban, s mivel ekkor már a New York-i tőzsde volt a tőkés országok pénzvilágának "hőmérője", az összeomlásnak is ott kellett bekövetkeznie. Ezt igen gondosan meg kellett alapozni, hogy a válság valóban az egész földkerekségre kiterjedjen, és erre a bankárok három évet szántak. Az ugyancsak ellenőrzésük alatt tartott Bank of England elnöke, Montagu Norman 1927 elején titkos megbeszéléseket folytatott az amerikai Federal Reserve Bank igazgatóival Washingtonban, ahol kidolgozták az "olcsó hitel" politikáját, melyet Norman ezt követően a nagy európai központi bankokkal is egyeztetett. Ennek eredményeként a Wall Street valósággal megoldotta a pénzeszsákokat, és kis és nagy befektetőknek korlát nélkül ontotta az alacsony kamatú kölcsönöket a bankárok szolgálatában álló brókercégek által a New York-i tőzsdén hatalmas reklámmal propagált spekulatív részvények és kötvények vételére. A Federal Reserve Bank maga is beszállt a játszmába a bankárok oldalán, és a dollár megfelelő manipulálásával 62 százalékkal növelte az Egyesült Államok pénzmennyiségét, miközben hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokkal a befektetőket a "kitűnő lehetőségek" kihasználására sarkallta. Mikor ez a spekulációs hullám tetőfokára ért, a Londoni Klub 1929 szeptemberében "lehúzta a függönyt": egyik napról a másikra minden előzetes figyelmeztetés nélkül azonnali hatállyal felmondta a felszólításra (at call) fizetendő kölcsönöket - és a legtöbb ilyen volt -, a további kölcsönöket leállította, a kamatlábat pedig 20%-ra emelte.
A bajbajutott spekulánsok százezrei ezt természetesen képtelenek voltak megfizetni, ezért tömegesen piacra dobták értékpapírjaikat, minek következtében ezek árfolyamai drámai zuhanásba kezdtek. 1929 októberében és novemberében az egyre fokozódó árfolyamesések folytán mintegy 160 milliárd dollárt kitevő értékveszteség jelentkezett a New York-i tőzsdén, amit természetesen nem a nagy bankárok, hanem amerikai kisemberek milliói veszítettek. Paul Warburg, Bernard Baruch és más Wall Street-i pénzmágnások ugyanis már 1929 márciusától kezdődően figyelmeztették a hozzájuk közel álló nagybefektetőket, hogy jó lesz a ringből kiszállni; így ezek időben, mikor az árfolyamok még magasak voltak, meg is szabadultak összes spekulatív befektetésüktől és millióikat a biztos államkötvényekbe tették, miközben a brókerek tovább hajszolták a mit sem sejtő amerikai kisembereket és kisvállalatokat a New York-i tőzsde pénzügyi vágóhídjára. Így kezdődött a New York-i tőzsde teljes összeomlása, minek következtében 1929 és 1933 közt az Egyesült Államokban működő 26.401 bankból 11.630 csődöt jelentett és bezárt. (Ezek túlnyomó többsége kis és közepes bank és takarékpénztár volt, mivel az Egyesült Államok banktörvényei rendkívül megnehezítik a nagy pénzintézetek kialakulását.) Ez természetszerűen kisemberek további millióinak tönkremenetelével járt, mivel a bankokban elhelyezett megtakarított pénzük nagyrésze menthetetlenül elveszett. A válság az Egyesült Államokból rohamosan átcsapódott mind az öt kontinensre, és a világ minden országában súlyos megrázkódtatásokkal járt. (Az 1929-es világválság okait és lefolyását illetően lásd Mullins, i.m., 143-150. oldalát.) A tanácstalanul tántorgó népek sokhelyütt diktátorok karjaiba menekültek, akik elkerülhetetlenül belevezették őket egy újabb világégésbe. A világ vezető közgazdászai mai napig nem találtak elfogadható magyarázatot ennek a gigantikus méretű gazdasági válságnak az okaira, de a következő tények cáfolhatatlanok:
1. Az 1929-es világválság a New York-i tőzsdéről indult ki.
2. A válság évekig tartott, és annak folyamán a Wall Streeten tömörült tőkeóriások még hatalmasabb vagyonra és gazdasági hatalomra tettek szert, míg kisebb vetélytársaik sorra tönkrementek.
3. Az Egyesült Államok a válságból csak a II. világháborúba való belépéssel volt képes kilábalni.
4. A II. világháború eredményeként az Egyesült Államok lett a világ vezető politikai, katonai és gazdasági szuperhatalma, miközben valamennyi jelentős gazdasági vetélytársa - Anglia, Németország, Franciaország és Japán - padlóra került.
A II. világháború végén már Amerika rendelkezett a Porban heverő Európa fölött, és miután azt szovjet szövetségesével a bankárok által gondosan előkészített és mindkét oldalon beépített "tanácsosaik" révén előre egyeztetett csúcskonferenciákon kettéosztotta, a kontinens nyugati, értékesebb felét saját politikai, katonai és gazdasági hegemóniája alá vette. A végcél azonban egy globális méretű, színleg az Egyesült Államok vezetése alatt működő, de valójában a bankárokkal egybefonódott nemzetközi szabadkőművesség által irányított és minden tevékenységében szigorúan ellenőrzött világbirodalom kiépítése volt. (Lásd többek közt Mónus Áron: "Összeesküvés: A Nietzschei birodalom", több kiadást ért meg.) Ennek a hatalmi politikának szerves része volt a Londoni Klub ellenőrzése alatt álló Wall Street-i tőkés központnak az egész világ pénzgazdálkodási irányítójává tétele és ezzel párhuzamosan az amerikai dollár központi valutává, vagyis minden nemzetközi pénztranzakció elszámolási alapjává emelése.
Folytatjuk...
Endrey Antal




A Piros Cégér 15.: KIÉPÜL AZ ADÓSSÁGHÁLÓ











2014. február 06. - 07:29
Rovatok: 
|











Ezt a bonyolult, de rendkívüli kitartással végrehajtott műveletsorozatot megkönnyítette a mindenható Pénznek már a reneszánsz végén megkezdődött és a 19. század végére beteljesedett fikcióvá válása, minek folytán a pénz urai tranzakcióikat aranyhegyek nehézkes mozgatása helyett papíron rögzített számok egyszerű megváltoztatásával voltak képesek végrehajtani, amit a mechanizált távközlési eszközök egyre fokozódó tökéletesítése hamarosan pillanatok művévé tett. A Londoni Klub pénzügyi hatalommá nőtt Wall Street-i nyúlványának kártékony ténykedése nem maradt megjegyzés nélkül egyes élesszemű és meg nem vesztegethető amerikai politikusok részéről, akik már a Federal Reserve Bank megalakulását követő években, majd a New York-i tőzsdéről 1929-ben kiindult gazdasági világválság kitörését követően nyilvános kongresszusi vizsgálatot követeltek a Bank és igazgatósága tevékenységét illetően.
Ezek bírálatait sommásan összegezte Louis McFadden, az amerikai törvényhozás képviselőháza bank- és valutaügyi bizottságának elnöke a Ház 1932. június 10.-i ülésén elmondott beszédében, melyben többek között a következőket mondta:
"Egyesek azt gondolják, hogy a Federal Reserve bankok amerikai kormányintézmények. Ezek nem kormányintézmények. Ezek privát hitelmonopóliumok, melyek az Egyesült Államok népén élősködnek saját maguk és külföldi ügyfeleik javára. A Federal Reserve bankok külföldi központi bankok ügynökei. Henry Ford mondta: 'Ezeknek a pénzembereknek egyetlen célja a világuralom megszerzése kifizethetetlen adósságok létrehozatala által.' " Természetesen, a javasolt vizsgálatra soha nem került sor, a bátor amerikai politikus ellen pedig suttogó kampány indult Washingtonban, hogy eszét vesztette, és a következő szövetségi választásokon kibukott. (Lásd Mullins, i.m., 153-4. oldal.) Ezt követően, nem akadt egyetlen jelentős amerikai személyiség, sem a kongresszusban, sem azon kívül, aki támadni merte volna a Wall Streeten tömörült pénzemberek tevékenységét és az általuk irányított gazdasági és politikai manővereket, Ezra Pound, a nagy amerikai költő kivételével, akit ezért a II. világháború végén minden teketória nélkül az őrültek házába zártak és tizennégy esztendeig ott is tartottak. Mivel a bankárok az amerikai napilapok és egyéb hírközlő eszközök túlnyomó többségét is a markukban tartották, tekintélyes ellenzék hiányában könnyű volt az Egyesült Államok közvéleményét oly mértékben agymosniuk, hogy az amerikai társadalom egy birkanyáj engedelmességével fogadta el a teljes hegemóniájukat pénze, nemzetgazdasága, bel- és külpolitikája, életformája és úgyszólván valamennyi élettevékenysége fölött. Amerika népének ez a szolgai megalázkodása 1945 után szinte automatikusan hatolt be a világ többi népeinek politikai és társadalmi szervezetébe a Marshall-terv és más "jóindulatúnak", sőt "karitatívnak" feltüntetett amerikai segélyakciók gazdasági vérátömlesztései segítségével, úgyhogy hamarosan az egész emberiség szeme a Wall Street uraira irányult, mint megváltóikra és boldogabb jövőjük biztosítóira. Az ellátás teljes hiánya és a nemzetközi bankárok összefonódásaiból létrejött félelmetes tőkés Leviatán minden képzeletet meghaladó pénztárcája ellenére, a Wall Street-i központ világuralmához elengedhetetlen nemzetközi pénzügyi szervezetek felállítása és az amerikai dollárnak New Yorkból való irányított felmagasztalása néhány évtizednyi kemény szervezést igényelt. Előzőleg ugyanis az angol fontsterling volt a nemzetközi pénzvilág központi valutája, és ezt korábbi privilegizált helyzetéből nem lehetett a nemzetközi pénzgazdálkodás jelentős sterilizálása nélkül azonnal elmozdítani.
Az első fontos lépés ebben az irányban közvetlenül a II. világháború végső kifejlete előtt, 1944 júliusában történt, mikor is a Wall Street kezdeményezésére az amerikai Bretton Woodsban az Egyesült Államok és szövetségesei, összesen 44 hadbalépett ország, közöttük a Szovjetunió részvételével összehívták az Egyesült Nemzetek Monetáris és Pénzügyi Konferenciáját. Ennek színleges célja az volt, hogy az egész világgazdaságra kiterjedő pénzügyi megoldásokat dolgozzon ki a háború utáni újrakezdés elősegítésére és rendezett lefolytatására, a Németország és Japán akkor már biztosra vett vereségét követő állapotok között. Mint várható volt, a nagy bankok szakértői nem szűntek hangoztatni az értekezlet folyamán, hogy egy újabb 1929-es méretű világgazdasági válságot nem szabad megengedni, és ennek elkerülése végett az egész világ pénzügyeit és monetáris politikáját szorosan össze kell hangolni és központi irányítás alá kell venni, természetesen a bankárok ellenőrzése alatt, mert - ez volt az érvelés - ők értettek igazán a pénz kezeléséhez. A bankárok arra is utaltak (elvileg helyesen), hogy a különböző nemzeti valuták árfolyamingadozásai káros hatással vannak a nemzetek közötti kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokra, és ezért szükséges egy általánosan elfogadott központi mértékegység kialakítása, melyhez közös megegyezéssel a világ valamennyi valutáját viszonyítják. Ennek a szerepnek a betöltésére a bankárok az aranylapra helyezett dollárt javasolták, amint a Bretton Woods-i értekezleten képviselt országok gyanútlanul el is fogadtak. Abban a helyzetben és időben nem is igen tehették másként, hiszen mindnyájan a szövetségesek egész háborús erőfeszítését finanszírozó és a hadviselésben is domináns szerepre emelkedett Egyesült Államok zsebében ültek. Ilyen elvek alapján dolgozták ki Bretton Woodsban két nemzetközi ikerszervezet, a Világbank (World Bank), teljes nevén Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, és a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund) tervezetét, melyek valódi célja a Wall Streeten tömörült pénztőke uralmának az egész földkerekségre való kiterjesztése volt. Ennek hathatósabb megvalósítása és egyben világpolitikai mezbe öltöztetése végett a két szervezetet egyidejűleg szintén a Wall Street által sugalmazott és nagymérvű anyagi támogatásával sietve létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetébe ágyazták be, mint annak "szakosított intézményeit". A Wall Street legújabb, most már hivatalos nemzetközi hatáskörrel felruházott nyúlványainak a bankárok világuralmi törekvéseinek leleplezése és az emberiség megtévesztése végett természetesen szép emberbaráti célkitűzéseket adtak, melyek akkor az emberiség millióiban egy új, virágzó és örök békét ígérő korszak reményét keltették, de ma már épp olyan üresen konganak, mint az Atlanti Chartában hangoztatott "félelem nélküli élet" és más, utóbb csupán háborús propagandatrükknek bizonyult szólamok. A Világbank névleges célja az volt, hogy hosszútávú hitelekhez juttassa azokat az államokat, melyek a világégés rombolásai után sürgősen rászorulnak az ilyen segélyre. Alapokmánynak I. cikke értelmében a Bank belső és legsürgősebb rendeltetése a "háború által tönkretett vagy szétzilált gazdaságok helyreállítása, a termelőeszközök békegazdálkodásra való visszaállítása, valamint a termelő berendezések és egyéb eszközök fejlesztésének elősegítése a kevésbé fejlett országokban" volt, a továbbiakban pedig "a tagok termelőeszközeinek fejlesztése, a termelékenység fokozására, az életszínvonal emelésére és a munkakörülmények javítására" kellett irányulnia. A Bank által nyújtott kölcsönöknek és garanciáknak is ezeket a célokat kellett szolgálniuk. Ez a cikk egy általános záradékkal végződött, mely szerint "a Bank minden döntésében a fenti célok szem előtt tartásával jár el." A Nemzetközi Valutaalap a Nemzetközi fizetések rövid távú egyensúlyhiányait - más szóval: a tagok ideiglenes fizetési nehézségeit - volt hivatott finanszírozni, a különböző valutaárfolyamok stabilizálása érdekében. Alapokmánya I. cikke szerint azzal a céllal jött létre, hogy a nemzetközi monetáris együttműködést és az árfolyamok stabilitását előmozdítsa, a nemzetközi kereskedelem bővülését és kiegyensúlyozott növekedését megkönnyítse, és az Alap általános anyagi eszközeinek megfelelő biztosítékok ellenében való időleges rendelkezésre bocsátása (magyarul: rövidtávú kölcsönök) révén a csatlakozó országok számára lehetővé tegye, hogy fizetési mérlegzavaraikat olyan intézkedések foganatosítása nélkül küszöböljék ki, amelyek károsan hatnak a nemzeti vagy nemzetközi jólétre." Az I. cikk a következő záradékkal végződik: "Az Alap egész politikájában és minden döntésében maradéktalanul a jelen cikkben rögzített céloktól vezérelve jár el."
A két világszervezet alapokmányaik kormányzati ratifikációinak az Egyesült Államok kormányánál való letétbe helyezését követően, formailag 1945 végén, ill. 1946 elején alakult meg, de tényleges működésüket csupán 1948-ban kezdték meg. Ekkor vált teljessé világszinten az adósságháló, melybe a mindenható Pénz Wall Street-i urai az egész emberiséget be akarták fogni. Meyer Amschel Rothschild nagy álma most megvalósulhatott. Folytatjuk...
Endrey Antal





A Piros Cégér 16.: A HÁLÓ MŰKÖDÉSBE LÉP










2014. február 16. - 18:46
Rovatok: 
|











A világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrejötte után már két pénzügyi központja és központi valutája volt az emberiségnek: London a fontsterlinggel és New York a dollárral. Megkezdődhetett hát az angol font lépcsőzetes leépítése és a dollár egyeduralmának megvalósítása.
Ezt a műveletet a bankárok két oldalról közelítették meg: a háborúból sértetlenül, sőt hatalmasan megerősödve kikerült amerikai nemzetgazdaság átütő fölényére támaszkodva, rohamlépésekben tolták előre a markukban tartott dollár csápjait az újraépülő világgazdaság valamennyi frontján, az angol gyarmatbirodalmat pedig ugyanolyan erőltetett menetben bonttatták le az Egyesült Nemzetek Szövetségébe beépített ügynökeikkel, a szintén általuk világszerte kitermelt emberjogi aktivisták égigzengő kórusa mellett. A hosszú élet-halálra szóló hadviselés által egyébként is megtépázott brit oroszlán nimbusza és valutája így egyaránt vészes hanyatlásnak indult, miközben az ellenőrzése alatt álló politikum is összezsugorodott. Így szinte gyerekjáték volt az Egyesült Királyság helyébe az Egyesült Államokat feltornáztatni, ami nem a magukat a világ új urainak képzelő amerikai elnökök és kormányférfiak, hanem a hátuk mögött álló és őket teljesen behálózó Wall Street-i bankárok és az azok ellenőrzése alatt álló dollár végső győzelmét jelentette. Ilyen előzmények után jutott el az emberiség a 60-as évek közepén a mindenható Dollár korába, mikor már a sterling blokk utolsó maradványait is felszámolták, és az amerikai dollár lett a földkerekség központi valutája és minden más valuta mércéje és mértékadója. Az amerikai nemzeti valutának eme mesterséges felminősítése az ezzel járó nimbuszon kívül úgyszólván semmi gyakorlati előnyt nem hozott az átlagos amerikai polgár számára. Sőt: súlyos és egyre elviselhetetlenebb anyagi terheket rótt a mit sem sejtő amerikai adófizetők vállára, mert a dollár nemzetközi tekintélyét megfelelő politikai és katonai szerkezetekkel és ezek nagystílű működtetésével kellett alátámasztani és tartósítani, ezek költsége pedig túlnyomó részben az amerikai államháztartásra hárult. Meg kellett teremteni a Világkormány prototípusát, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, melynek és kapcsolt részeinek fenntartását azóta is 60%-ban az Egyesült Államok fedezi. Igen súlyos anyagi és véráldozattal járó háborúkat kellett viselnie az amerikai haderőknek Koreában, Vietnamban és a Perzsa-öbölben, nem is beszélve az immár rendszeressé váló békefenntartó akciókról szerte a világban, szinte kivétel nélkül olyan helyeken, ahol a Wall Street és nyúlványai "jótékony" tevékenysége borította fel a korábbi bel- és külpolitikai egyensúlyt. Száz meg száz milliárd dollárnyi segélyt kellett nyújtani olyan országoknak és népeknek, amelyek igen szépen tudtak volna önmagukról gondoskodni (mint tették korábban is), ha a Wall Street tőkései közvetve vagy közvetlenül nyomorba nem taszítják őket. Mindez a mindenható Dollár, helyesebben a dollármilliárdokat forgató és maguk javára hasznosító tőkések világuralma érdekében történt, akik öncélú érdekeik szolgálatában pro forma szuperhatalommá, de valójában gyarmattá gyúrtak egy olyan 270 milliós emberegyveleget, amely az emberiség vezetésére genetikailag képtelen volt. Gyarmatnak és a Wall Street urai engedelmes eszközének azonban nagyon is megfelelt. A teljes amerikai politikum és társadalom ilyetén gúzsbakötéséhez természetesen nem voltak elegendők a szoros értelemben vett pénzügyi manőverek, ehhez az "alanyok" nagymérvű indoktrinálása és agymosása is szükséges volt. Ennek érdekében a Wall Street már igen korán kiterjesztette csápjait az amerikai tömegkommunikáció valamennyi eszközére, a napilapokra, a rádió- és televízióhálózatokra, és természetesen a filmiparra is. Ebben a műveletben - akárcsak a Wall Street tőkései sorában - szintén dominált a részben már Amerikában született, részben felnőttként oda bevándorló zsidó etnikum, ami nem is maradt észrevétel nélkül a még szabadon maradt angolszász médiában, ahol megszületett a ma már szállóigévé vált mondás: the Jewish tail wags the American dog (a zsidó farok csóválja az amerikai kutyát.) Nem volna azonban méltányos ezt az egész kérdést általában a zsidóság nyakába varrni (mint például Mónus Áron teszi könyvében), mert a Wall Streeten és annak média-csahosai sorában bőven találunk nemzsidókat is - például a Rockefeller dinasztiát -, hiszen a pénznek nemcsak szaga, de vallása, nemzetisége és etnikai hovatartozása sincs.
Az egyesült Államok népe napjainkig engedelmes baromként viselte ezt az igát, miközben a Wall Street által rákényszerített szuperhatalmi szerep folytán egyre nőtt az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség, a társadalom széles rétegeinek elszegényedése, és a szociális betegségek sorozata. A Wall Streeten székelő tőkés bűnszövetkezet azonban virult és egyre terebélyesedett, és két nemzetközi nyúlványán, a Világbankon és a Valutaalapon keresztül az egész világ pénzgazdálkodását hatalmába kerítette, hogy a Henry Ford által jóelőre meglátott adóssághálók szívós kiépítésével valóságos gyarmatbirodalmakat létesítsen mind az öt kontinensen. Henry Ford megállapítása, melyet Louis McFadden már 1932-ben idézett az amerikai törvényhozásban (lásd korábban), a második világháborút követő korszakban érvényesebb volt, mint valaha. A Valutaalap és a Világbank ugyanis megalakulásuk óta azt a politikát folytatják, mint az amerikai jegybank felszíne mögött működő elődeik, csak most már nemzetközi támogatással és tekintéllyel. A nagy világpusztulás után magukat összeszedelőzködő népek és nemzetek sokáig nem ébredtek rá az ellenük javában folyó összeesküvésre, és a talpraállás gondjai közt még jótékonynak is képzelték a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a gyarmati sorból önállóságra emelkedett afrikai és ázsiai országokat tüntették ki figyelmükkel, a világ közvéleményébe könnyen el lehetett ültetni a képzetet, hogy mindez az emberiség békés együttélése és általános boldogsága érdekében történik. A tőkés országok bőven el is látták a Világbankot és a Valutaalapot adófizető polgáraikból kipréselt pénzekkel, hogy azok a nemzetközi hitelekre rászoruló, vagy annak vélt, gyakran rábeszélt, országoknak nyújtandó kölcsönökhöz megfelelő pénzalapokkal rendelkezzenek. A források tehát, melyekből a két világszervezet a fejlődő országoknak segítséget nyújtott, nem a bankárok saját pénzeszsákjai, hanem a tőkés országok polgárai voltak.
A bankárok számára nem is ez volt az igazi üzlet, hanem az, hogy a két nemzetközi pénzügyi szervezet felhasználásával, egy lyukas vasuk kockáztatása nélkül, amerikai, kanadai, angol, ausztrál, francia és később német és japán János bácsik és Mari nénik pénzén be tudtak furakodni az áldozatul kiszemelt országok legfelsőbb pénzügyi kormányzataiba és jegybankjaiba, és szinte észrevétlenül megkaparintva azok egész nemzetgazdaságának irányítását, hozzáfoghattak az így adódó lehetőségek saját céljaikra való kiaknázásához. Történt pedig ez a két világszervezet mögött álló Londoni Klub tagjai most már közvetlenül nyújtott további, sokkal jelentősebb összegű kölcsönök közvetítésével, melyek felvételére a Világbank és a Valutaalap úgynevezett szakértői serényen rábeszélték az áldozatok naiv és nemegyszer tisztességtelen módszerekkel - ha nem kifejezett kenőpénzekkel, akkor busásan javadalmazott nemzetközi pénzügyi pozíciókkal, küldetésekkel és más jólfizető kedvezményekkel - meg is vesztegetett pénzembereit. Folytatjuk...
Endrey Antal




A Piros Cégér 17.: A háló működésbe lép











2014. február 20. - 19:10
Rovatok: 
|











Túlságosan azonban nem kellett a bankárok ügynökeinek megerőltetni magukat rábeszélőkészségük gyakorlásában, hiszen mióta a világ fennáll, uralkodók és politikusok legfőbb gondja az volt, hogy miként tudnak elegendő pénzre szert tenni fegyverkezésükhöz és grandiózus békebeli terveik megvalósításához. Minthogy pedig századunk második felében mindkettőből bőven volt szerte a világban, ezért nemzetközi kölcsönök után áhítozó kormányokban sem volt hiány.A Világbank és a Valutaalap szolgáltatásai így igen kapósak voltak, nem magukért a viszonylag szerény dollármilliókért, melyeket ezek az igényléknek időről-időre kiutaltak, hanem a nemzetközi hitelképességi minősítésekért, melyek adásának szerepét a két világszervezet gondosan magának tartotta fenn. A minősítést azonban, mely az utat valamely ország számára a Londoni Klub által uralt nemzetközi pénzpiacra megnyitotta, csak szigorú előírások betartása és egyre nyomasztóbbá váló utasítások végrehajtása árán adta meg a két világszervezet, melyek fokozatosan domináns befolyásra, sőt teljes hegemóniára tettek szert klienseik gazdasági és politikai életében. Idővel gazdag tőkés országok is beleestek ebbe a csapdába, ha nem is olyan tragikus következményekkel, mint a világ szegényei, és a bankárok hajója évről-évre szűkült a rabságba ejtett emberiség körül.
Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította. A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.
Az évek folyamán világszerte számos tekintélyes közgazdász és közíró emelte fel szavát a két világszervezet országok sorát romlásba döntő garázdálkodása ellen, amire a példák a földkerekség különböző részein már akkor sokasodni kezdtek, mielőtt ez hazánkban egyáltalán téma lett volna. Az elemzők egyre élesebben mutattak rá a Valutaalap és a Világbank pusztán gazdasági szempontból is súlyos kifogások alá eső ténykedéseire, azok antiszociális és környezetrontó, sőt sokszor kifejezetten erkölcstelen kihatásaival együtt. Csak néhány ilyen írást idézek angol nyelvterületről:
Brian Wilshire neves ausztrál publicista és rádió-kommentátor, "The Fine Print" című, 1992-ben megjelent és azonnal bestsellerré vált könyvében így jellemzi a Valutaalap (IMF) tevékenységét:
"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:
A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)
A fejlődő országokban, a kamatlábakkal együtt az adósságok is emelkedtek, a (nemzeti) jövedelem esett, a bankok beszüntették a kölcsönzést és a befektető tőke gyakorlatilag kiapadt.
Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.
Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)
Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.
A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.
"A Világbank segít a Harmadik Világ kormányainak nemzetgazdaságuk tönkretételében, környezetük marcangolásában és népük elnyomásában", kezdi cikkét Bovard. Idézi a Világbank alapokmányában foglalt célkitűzéseket, és rámutat, hogy a Bank 1968-tól kezdve ezektől élesen eltért. Példákkal bizonyítja, hogy a Bank afrikai és ázsiai országokban hosszú éveken át az emberi jogok súlyos megsértésével járó intézkedéseket írt elő, vagy legalábbis kölcsöneivel támogatott olyanokat, melyek sok helyen éhínséget, járványokat és nyomort okoztak. Bovard azt is megállapítja, hogy "Világbanki kölcsönök tucatjai után a legtöbb kevésbé fejlett ország még mindig olyan (gazdasági) politikát folytat, mely jogosítaná őket egy gazdasági őrültek házába való felvételre." De a nyugati kormányokat is hibáztatja abban, hogy míg a Világbankon keresztül segítik a Harmadik Világ országait termelésük fokozásában, termékeik behozatala ellen egyre újabb gátakat támasztanak. Kiemelendő, hogy Bovard egyik példaként a Világbank felelőtlen kölcsönzéseire és "gazdasági őrültek házára" éppen hazánkat és a Kádár-rendszernek nyújtott kölcsönöket hozza fel. Folytatjuk...

Endrey Antal


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése