A nagyok játszmája

A nagyok játszmája

Az Echelon

Posted on 2011-03-01 by tiboru

A BlogRepublik (és ezen belül a Tiborublog) olvasói természetesen üdítő kivételek, de rajtuk kívül mindenki más nyitott már ki olyan levelet, amelynek nem ő volt a címzettje, olvasott el olyan emailt, amelyet nem neki írtak.

A kíváncsiság a legősibb emberi tulajdonságok egyike, és még magánszemélyek is nagyon nehezen tudnak úrrá lenni rajta, a kormányzati szervezetekről nem is beszélve.

Ma az egyik legkíváncsibb nemzetközi szervezetről, a hírszerzés csúcsragadozójáról fogunk mesélni nektek.

Van valami különös bukéja annak, ha olyan információ birtokába kerül az ember, amit nem neki szántak: a szív gyorsabban kezd el verni, a vérnyomás kicsit megemelkedik, a verejtékmirigyek fokozott működésre kapcsolnak, az arcbőr kipirosodik, a tenyér nyirkosabb lesz. A Tiborublog szerkesztője úgy undorodik az aktuálpolitikától, mint egyszeri kereszténydemokrata az anális penetrációtól, ezért nem példálózunk egyetlen pártelnökkel, Zrt-vel vagy bankvezérrel sem; úgyis mindenki tudja, miről hallgatunk.

A második világháború két angolszász szövetséges hatalma 1943. május 13-án írta alá a BRUSA-egyezményt, melynek értelmében az USA és az Egyesült Királyság hírszerző szervezetei közösen tesznek meg mindent a velük szemben állók kommunikációjának lehallgatása érdekében.

Itt elsősorban Adolfra és a japánokra gondoltak, hiszen az olaszok legféltettebb titkainak kifürkészéséhez nem kellett hightech berendezés; elég volt, ha a szövetséges hírszerző kiment egy tetszőleges római halpiacra és húsz percen belül annyira képben volt a talján kormány stratégiai döntéseit illetően, mintha ott ült volna a Fasiszta Nagytanácsban, Benito jobbján. A konspiráció soha nem volt az olaszok erőssége, kivéve talán egy ideig a P2-es páholyt, de arról talán majd egyszer külön).

Az üzlet beindult, és hamarosan komoly sikerek fémjelezték a kooperációt. A híres német katonai kód, az Enigma egyes elemeit a britek már korábban feltörték ugyan, de az intellektuális kapacitásra más vonalakon is szükség volt: a másik nagy szövetséges, a szovjetek kódjait is nagy érdeklődéssel fürkészték a Bletchley Parkban, s az erre irányuló Venona-projekt ’44 késő őszén meghozta első gyümölcseit. 1945 elején pedig az utolsó komoly német diót, az egyszer használatos kulcs módszerének (GEE) megfejtését is maguk mögött tudhatták.

A háború után a politikusok úgy jártak, mint a medve, amelyik rákapott a mézre és onnan kezdve semmi kedve fáradságos munkával a málnásban kóborolva gyümölcsöket szedni: a szakembergárdát és a technikát megtartják, már csak új ellenség után kellett nézni.

Sztálin megteszi nekik ezt a szívességet,s 1948-ban a nyugati szövetségesek (a BRUSA utódjára, az úgynevezett UKUSA-egyezményre támaszkodva) korszerűbb keretekbe ágyazva kezdik újra az együttműködést, melyet fokozatosan szélesítenek és mélyítenek: a rendszerhez (szakemberekkel, logisztikával, technikával és megfelelő helyszínek biztosításával) egymás után csatlakoznak a Brit Nemzetközösség legfontosabb államai: Kanada, Ausztrália, majd Új-Zéland; napjainkra a globális angolszász fül mindent hall és mindent rögzít, Anchorage-től Aucklandig.

• Minden disznóságot és hülye fantáziálást, amit eddig a képzeletbeli Nagy Testvérről hallottál, emeld a tizedik hatványra, majd adj hozzá dollár-százmilliárdokat. Ez azEchelon, amikor akadozva működik.

A hidegháború (minden hírszerző számára felejthetetlen, tevékeny és csodálatos, remélhetőleg soha vissza nem térő) időszakában, a hatvanas-hetvenes években további államok jelzik kooperációs szándékukat (az NSZK, Dél-Korea, Norvégia, Japán), de a hálózat maga megmarad belterjes angolszász klubnak. Mivel (a közkeletű zsurnalisztikai és kém-közhely értelmében) titoknak tényleg csak azt nevezhetjük, amit csak egy ember ismer, a nyolcvanas évek második felében egyre több hír szivárgott ki a titokzatos lehallgató-rendszerről. A sajtó

egyre nagyobb érdeklődéssel feszegeti a dolgot, egyre több energiát feccölnek az utánajárásba, s (Duncan Campbell skót újságíró nyomán) ekkor kezdték Echelon-nak hívni a „hivatalosan” P415-ös projektnek nevezett komplexumot (katonai szaknyelven a csapatok lépcsőzetes felállítását nevezik így).
Ha egészen röviden, laikusok számára közérthető módon kellene meghatároznunk az Echelont, akkor annyit kellene mondanunk: globális lehallgatórendszer (és a hozzá kapcsolódó

élő erő), amely a bolygónkon (földön, vízen, víz alatt, avagy a levegőben), bármilyen műszaki eszközzel vagy módszerrel folytatott, illetve továbbított kommunikációt rögzíthet, a kódolt közlést megfejti, kielemzi, értékeli, majd következtetéseit az illetékesek asztalára helyezi.

Előtte nincsenek biztonságban a telefonbeszélgetések, az elektronikus levelek, a rádióüzenetek, függetlenül attól, hogy műholdon, hagyományos vagy optikai kábelen, esetleg más, tetszőleges csatornán jutnak el A-ból B-be.

Na jó; a postagalambokat nem bírja ellenőrizni, a klasszikus postai küldemények kontrollja pedig olyan régi, mint maga az írás.

Nagyon leegyszerűsítve:

SIGINT (Signal Intelligence: rádióelektronikai felderítés). Két nagy alterületet foglal magába:

1.) COMINT (Communication Intelligence: távközlési felderítés, rádiófelderítés); elvileg az ember és ember közötti kommunikációra épülő hírszerzés;

2.) ELINT (Electronic Intelligence: rádiótechnikai felderítés); elvileg a gép és gép közötti “kommunikációra” épülő hírszerzés.

A tagállamok közül – vajon miért nem túl meglepő módon? – az USA az első az egyenlők között; szakosodott kormányzati szerve, a Maryland

állambéli Fort Meade-ben székelő NSA (National Security Agency, Nemzetbiztonsági Ügynökség) összesíti és elemzi azt a napi mintegy 5 milliárd (!) üzenetet, amelyet a számítógépek szűrői (valamilyen, előre betáplált és természetesen változtatható ismérve, tulajdonsága miatt: címzett, szerző, kulcsszavak, időpont, nyelv, hangfekvés, akcentus, karakterkészlet, stb.) kiválasztanak a több ezermilliárdból. Munkájukat földi radarok százai és távközlési kémműholdak tucatjai segítik, az új-zélandi Waihopaitól a japán Misawán keresztül a britanniai Menwith Hillig.

Mindaddig, amíg az Echelon emberei kizárólag a köz- és nemzetbiztonság érdekében tevékenykednek, illetve addig, amíg a politika a szakemberek által rendelkezésre bocsátott információkat csakis a közjó előmozdítása végett hasznosítja (kérem, ne nevessetek…), addig nem is lenne semmi baj, azonban számos jel utal arra, hogy a legbizalmasabb adatok felhasználása sajátos (néha roppant szűk és önös) érdekek mentén történik. Többször (mit többször: sokszor, nagyon sokszor!) előfordult már, hogy stratégiai jelentőségű amerikai cégek úgy nyertek versenytárgyalást európai vagy ázsiai konkurrenseikkel szemben, hogy az Echelon szerepe legalábbis nem volt megnyugtató módon kizárható (például az elmúlt években a megrendelőkért folytatott Boeing-Airbus versenyfutás elég komoly vihart kavart titkosszolgálati – és nagypolitikai – berkeken belül is).

Az Echelon működtetésében érintett államok és illetékes titkosszolgálati szerv(ezet)eik:

USA: National Security Agency (NSA)
Egyesült Királyság: Government Communications Headquarters (GCHQ)
Ausztrália: Defense Signals Directorate (DSD)
Kanada: Communications Security Establishment (CSE)
Új-Zéland: Government Communications Security Bureau (GCSB)

Ti sem furcsálljátok, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal nem szerepel a felsorolásban? Ők szegények biztosan el vannak foglalva a saját számítógépeikkel, nincs idejük a másokéra.

Emberjogi és adatvédelmi szervezetek több kampányt indítottak már az Echelon ellen; ezek egyikének az volt a (kicsit nagyon romantikus és minden szakmai ismeretet nélkülöző) alapötlete,

hogy minél rövidebb idő alatt minél több olyan magánüzenet (telefonbeszélgetés, email, telefax, stb.) szülessen, amelyek mindegyike minél több olyan kódszót tartalmaz, amelyek (legalábbis az ötletgazdák, illetve a mögöttük álló, habókos békemozgalmárok szerint) biztosan szerepelnek az Echelon által monitorizáltak között: bomba, Allah, Mohamed, robbanás, dzsihád, gyutacs, TNT, stb. Persze mindezt a világ összes (?) nyelvén; na jó, legalábbis azokon, amelyeken elektronikus levelezést szoktak folytatni.

 A roppant lelkes, de sem hírszerzésileg, sem számítástechnikailag nem túl képzett amatőrök arra számítottak, hogy az ily módon megnövekedett forgalom lebénítja – sőt: leégeti (?) – az NSA számítógépparkját. Mondanunk sem kell: a kritikus időszakban a Fort Meade-i szerverközpont gyakorlatilag nem érzékelt szignifikáns növekedést; azoknál az esetszámoknál, amelyekkel ők dolgoznak, naponta pár százezerrel-millióval több megszűrt üzenet meg sem mozdította a mutatókat. A békeharcosok (pályafutásuk során nem először és nem utoljára) erősen pofára estek.

Az illetékesek sokáig tagadták ugyan az Echelon meglétét, de mára annyira nyilvánvalóvá vált a létezése, hogy az érintett államok és szervezetek eljutottak addig a pontig, hogy kényesebb esetekben „sem cáfolni, sem megerősíteni nem hajlandók” a sajtó vonatkozó értesüléseit. A rendszer, illetve ennek üzemeltetői újabb létjogosultsági muníciót (és további dollár-tízmilliárdokat) kaptak a terrorizmus elleni globális harc meghirdetése, vagyis 2001. szeptember 11. óta.

Azóta – a túl sokat kérdezők és nyugtalankodók lecsillapítására – számtalanszor vették kölcsön a CIA jelmondatát, fennen hirdetve, hogy rájuk is érvényes a sokat idézett bekezdés a Szentírásból:

És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.

Lavrentyij Pavlovics Berija

Posted on 2012-02-28 by tiboru

Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.

Közülük is kiemelkedni látszik Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet NKVD (a Belügyi Népbiztosság) talán leghírhedtebb főnöke, a Kreml házőrző ebe, Sztálin földije, akinek állítólagos vérszomjasságánál (ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek) csak szexuális étvágya volt nagyobb.

A kis Lavrentyij egy jobb sorsra érdemes vidéken, Nyugat-Grúziában látta meg a Kaukázus mögül felkelő Napot, 1899 tavaszán. A család a helyi mingrél kisebbséghez tartozott, akik akkor már csak hagyományaikban különböztek az őket a kora középkorban meghódító és beolvasztó grúzoktól. Apja földművesként dolgozott, s vágyai netovábbja az volt, hogy fia elvégezze a szuhumi műszaki szakiskolát, s az abház termőföld túrása helyett mezőgazdasági gépek javításával foglalkozzon.

A nagykorúvá váló fiatalembert 1917-ben behívják katonának, de az alapkiképzés után úgy dönt, hogy esze ágában sincs a cár (és Oroszország Anyácska) legnagyobb dicsőségére kockára tenni a bőrét, és gyorsan beiratkozik a bakui Műegyetemre. Jelen van a később kérészéletűnek bizonyult Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság 1918-as kikiáltásánál, de – lévén ekkor már a bolsevik párt tagja – azon ügyködik, hogy az egész Transzkaukázus visszatérjen az oroszok ölelő karjaiba. Ezen magasztos cél érdekében otthagyja a műegyetemet és elszegődik az új állam titkosszolgálatához, ahol – ahogyan azt mondani szokás – belülről bomlasztja a rendszert.

1920-ban a fiatal szovjethatalom elkezdi az egész kaukázusi térség bekebelezését, s a Vörös Hadsereg csapatai mellett megjelennek a csekisták is, akik – Bakutól Tbiliszin keresztül Jerevánig – az új rend ellenségeire vadásznak: arisztokratákra, egykori cári szimpatizánsokra, egyházi személyekre, menysevikekre. Lavrentyij barátunk szemei előtt egy egészen új perspektíva rajzolódik ki, hiszen a Csekánál – elkötelezett párttagok számára – mindig volt munkaerő-felvétel. Nem is habozik, s 1921-ben már büszkén viseli az ellenállhatatlan szabású bőrkabátot.

Valamit nagyon tudhatott ez a srác (ne feledjük, ekkor még csak 23 éves!), mert a Cseka 1922-es átszervezését követően ő lesz a jogutód GPU(Государственное Политическое Управление, Állami Politikai Igazgatóság) grúziai kirendeltségének helyettes vezetője.

Alig két év telik el a dicsőséges, ötágú vörös csillag égisze alatt, s 1924 augusztusának végén a grúzok szovjetellenes nemzeti felkelést robbantanak ki. A valós életben (a népmesékkel és a tábortüzek mellett könnyes szemmel elénekelt hőskölteményekkel ellentétben) Dávid csak a legritkább esetekben szokta Góliátot megtáncoltatni: a grúzok hebrencskedését a szovjet hatóságok röpke kilenc nap alatt vérbefojtják. A felkelők mintegy 15 ezer embert vesztenek (négyezret harcok közben, 11 ezret a megtorlások során végeznek ki az oroszok), további 20 ezer grúzt Szibériába és a kazah sztyeppékre deportálnak.

A felkelés leverésében, de főként az ezt követő hajtóvadászatban (a még mindig csak 25 éves) Berija oroszlánrészt vállal; nem ritkán saját fegyverével lövi tarkón az elfogottakat, s ekkor érez rá a később szinte névjegyévé váló hüvelykujjas fojtogatás ízére is.

Ekkortájt figyel fel rá a távoli Moszkvában egy másik grúz, bizonyos Joszif Dzsugasvili, akit leginkább Sztálin néven ismert meg a világ. Lenin halála után a párt főtitkára el volt ugyan foglalva a saját pozíciójának megerősítésével, de fél szemét továbbra is a Kaukázuson tartotta, s a nála jó húsz évvel fiatalabb Berija munkássága felkelti a figyelmét. Intézkedik is az előléptetés ügyében, s Lavrentyij azon kapja magát, hogy egyik napról a másikra az egész Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság (Grúzia + Örményország + Azerbajdzsán) teljhatalmú GPU-jának titkos műveletekért felelős főnöke.

Az igazi gumitalpú szakmát ekkor és itt kezdi el gyakorolni, hiszen lássuk be: összekötözött kezű, előzetesen véresre vert, földön heverő félájult emberek sk. agyonlövése vagy megfojtása még egy ork számára is csak ideig-óráig hoz kielégülést, Lavrentyij Pavlovics pedig értelmes ember volt, elég komoly apparátussal a háta mögött.

A Kaukázusban, továbbá az ettől délre elterülő dombvidéken és síkságokon csupa olyan náció élt, akiknek a lázadozás, a mindenkori központi hatalommal való szembenállás, a szabadságvágy mindig is a legfőbb ismérvei közé tartozott. Sem a grúzok, sem az azeriek, sem az örmények (hogy a környéken élő további, mintegy 20 nemzetiségről és háromszor ennyi törzsről és klánról most ne is beszéljünk) nem a megalkuvásról vagy a kompromisszumkészségükről váltak híressé. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az OGPU (igen, ekkorra már egy O betűvel gazdagodott a betűszó, ami az „egyesített” szó orosz megfelelőjét, az Объединённое-t jelölte), szóval az OGPU nem unatkozott a hosszúnevű tagköztársaságban sem, s a rendszer ellenségeinek rutinszerű agyonverésén kívül akadtak azért intellektuálisabb kihívások is.

Igen, Lavrentyijnak alkalma nyílik belekóstolni a titkosszolgálati munka irányításának csemege-részébe, s ezzel párhuzamosan erősítette befolyását a régióban. Úttörő (úgy is mondhatnánk: pionír) volt például a szexszel kapcsolatos mocskos műveletek megszervezésében. Talán saját magából kiindulva azt az álláspontot képviselte, hogy a nemiség iránti vonzódás gyakran erősebb, mint a pénz vagy a más anyagi javak bűvölete, ezért rendszeresen alkalmazott (mindkét nembéli) prostituáltakat arra, hogy behálózza célszemélyeit, majd az így előkészített csapdát élesítve lazán megzsarolta akár pártbéli ellenfeleit is. Beugratós vesztegetési akciókat bonyolított le állami alkalmazottak ellen, majd diadalmasan felmutatta a bizonyítékot, s jöhetett a rettegett rögtönítélő bíróság, s (jó esetben) a kivégzőosztag.

Emberei beépültek az egyházi körökbe, a függetlenségpárti nemzetiségi szervezetekbe, s bomlasztottak, hergeltek, belső ellentéteket szítottak, ahol csak tudtak. Berija (mint a vérebek általában) kiváló szimattal rendelkezett, s ráérzett, hogy a párton belül hamarosan Sztálin lesz a totális befutó a többi versenyzővel (például Trockijjal, Buharinnal vagy Kirovval) szemben, s ennek megfelelően helyezte át a belső elhárítási hangsúlyokat.

Igyekezete 1931-re meghozza az első komoly pártfunkciót: grúziai első titkár lesz, majd szűk egy év múlva (33 évesen) immáron az egész transzkaukázusi köztársaságot irányíthatja a párt helyi első embereként. Ekkor már közvetlenül a Gazdától kapja az utasításokat, amelyeket szemrebbenés nélkül végre is hajt. Így például személyesen gondoskodik arról, hogy a Grúziában roppant népszerű, és komoly állami beosztásokban dolgozó Devdariani-fivérek egymás után sajnálatos balesetek áldozataivá váljanak. A Főnöknek kedveskedve elintézte, hogy a helyi nyilvántartásokból és levéltárakból eltűnjenek a Sztálin zaklatott, köztörvényes bűnözői múltjára vonatkozó dokumentumok; többek között azok, amelyekből kiderült volna, hogy Joszif Visszarionovics alkalomadtán a cári titkosrendőrségnek, az Ohranának is súgott, amikor személyes érdekei úgy kívánták.

Lavrentyij azonban mert nagyot álmodni; nem akart az isten háta mögötti Grúziában megöregedni, ezért moszkvai útjai során finoman elkezd célozgatni arra, hogy egy ilyen fiatal, tetterős és elkötelezett pártmunkás sokkal többet tudna használni az Ügynek, ha valahogy közelebb kerülne a tűzhöz.

1934-ben Sztálin személyes javaslatára a Központi Bizottság tagjává választják; nagyon furcsa, de senki sem szavaz ellene. A Kirov-gyilkosság után kezdődő tisztogatások során ismét kitesz magáért: a Fekete- és a Kaszpi-tenger között elterülő 200 ezer szovjet négyzetkilométeren több száz olyan helyi politikus, katona, pártmunkás és értelmiségi tűnik el nyomtalanul, akik nem száz százalékos lelkesedéssel vallották a magukénak Sztálin politikai és/vagy gazdasági irányvonalát.

Cinizmussal átitatott napjainkban azt a bullshitet, hogy a szorgalmas, kitartó és következetes munka előbb-utóbb meghozza gyümölcseit, már az ovisok se tudják gúnyos mosoly nélkül végighallgatni. A harmincas évek azonban ilyen szempontból még maga volt az érintetlen báj és a romantika korszaka – legalábbis a Berija-féléknek: 1938 nyarára a szorgalmas, kitartó és következetes munkája igenis meghozta gyümölcseit. Lavrentyij asztalán felberregett a K-vonal, s egy grúz akcentusú, rekedtes hang csak ennyit vakkant a telefonba: azonnal utazzon Moszkvába, mától maga a GUGB főparancsnoka.

GUGB: Главное управление государственной безопасности, vagyis Állambiztonsági Főigazgatóság, az OGPU 1934-es átszervezése során létrejött totális szovjet titkosrendőrség, a KGB jogelődje. A Belügyi Népbiztosság (Народный комиссариат внутренних дел, NKVD) alá tartozott, s főnöke hagyományosan az NKVD vezetőjének első helyettese is volt.

Moszkvába érve Berija első kérdése, hogy mi a helyzet Nyikolaj Jezsovval, a belügyi népbiztossal, akinek a nevéhez (többek között) olyan fegyvertény fűződött, mint Tuhacsevszkij marsall (talán minden idők legnagyobb szovjet/orosz katonai stratégája) koncepciós elítéltetése és agyonlövése.
Kérdésére egy szűkszavű választ kap: Jezsov elvtárs mostanában sokat betegeskedik.

Lavrentyij nem hülye (emlékeztetőül: 1938-at írunk és Moszkvában vagyunk…), több kérdése nincs. Jól is teszi, mert két hónap múlva Jezsov lemond; nyolc hónapig még víziszállítási népbiztosként tengődik, majd letartóztatják, gyors per, beismerő vallomás, golyó a fejbe – de ez egy másik történet; most térjünk vissza mai főszereplőnkhöz.

Jezsov távozik tehát, s Berija lesz az egész NKVD (gyakorlatilag a Belügyminisztérium, csak akkoriban így hívták ezt a közigazgatási szintet) vezetője. 1939 márciusában a teljhatalmú, mindössze 12 tagú Politbüró póttagjává választják.

Csúcsvezetői karrierjét úgymond hangulatjavító intézkedésekkel kezdi: a jezsovi éra jó pár hóhérlegényét látványosan letartóztatja, majd (túlkapásokkal vádolva őket) rövid úton kivégezteti, természetesen megfelelő PR-hátteret biztosítva magának a Pravdában. Közel nyolcvanezer ártatlan deportáltat hazaenged a Gulágról, amivel az első időkben ugyancsak egészen sok barátot szerez magának. Sztálin jókat somolyog a bajsza alatt, amikor az új belügyi főnök humanizmusáról, igazságosságáról és korrektségéről szóló hírek a fülébe jutnak.

Lavrentyij Pavlovics, ez a külsőleg leginkább egy falusi tanító és egy mérlegképes könyvelő nászából született hivatalnoknak tűnő emberke olyan pozícióban volt, hogy már nem igazán kellett titokban hódolnia egyik nagy szenvedélyének, az erőszakos szexnek. Ő, aki egyetlen csettintésre bármelyik elvtársnőt megkaphatta volna, egyes hírek szerint különös örömöt lelt abban, hogy fekete, lefüggönyzött ablakú (és sokak szerint páncélozott) Packard gépkocsijával lépésben végighajtatott a moszkvai utcákon, s a neki megtetsző fiatal (16-18 év körüli) lányokat egyszerűen lefogatta testőreivel, majd hármas-négyes csoportokban beterelte őket tágas irodájába. Itt kaptak egy kis vodkát és zakuszkát, ezután arccal befelé körbeállította őket, majd random sorrendben, khm, análisan közösült velük. A buli után (olykor üres zsebbel, olykor pár rubellel és egy csokor virággal) szélnek eresztette őket, majd – mint aki jól végezte dolgát – ismét államügyekkel foglalkozott.

Moszkvában azt is pletykálták, hogy Berija – ahogy mondani szokás – két kapura focizott, és a legfelsőbb szovjet vezetés jó pár tagja is (Molotov és Kalinyin például) megfordult az ágyában. A különösen rosszindulatúak azt is tudni vélték, hogy (későbbi haldoklása közben) még Sztálin is megvolt neki, de egyiküket sem ezért szeretjük.

Sztálin persze tudott minderről (kivéve persze arról, hogy mi vár rá…), de úgy volt vele, hogy mindenkinek vannak gyengéi, s amíg Berija több hasznot hajt, mint amekkora kárt okoz, hát szórakozzon csak, elvégre a Szovjetunióban a kikapcsolódáshoz mindenkinek joga van.

Nem túl közismert, de 1939 és 1940 között a náci Németország és a kommunista Szovjetunió titkosszolgálatainak (Gestapo és GUGB) képviselői több megbeszélést is tartottak, amelyeken főleg a lengyelek bőréről folyt a vita. Nos, a harmadik ilyen konferencia után (Zakopane, 1940 februárja; német részről egy Adolf Eichmann nevű arc volt jelen, biztosan sokaknak mond valamit ez a név) Berija egy olyan jelentést tesz le Sztálin asztalára, amelyben – javaslatként – gyakorlatilag felvázolja a teljes lengyel tisztikar felszámolásának forgatókönyvét… Két hónap múlva a katyńi erdőben (és más helyszíneken) elkezdenek dörögni a fegyverek, s (különböző becslések szerint) 15-25 ezer, szovjet hadifogolytáborokban fogva tartott lengyel tiszttel végeznek az NKVD emberei.

1941-ben Hitler megtámadja a Szovjetuniót, s Berija (periférikusnak addig sem nevezhető) szerepe még jelentősebbé válik: február óta már a Népbiztosok Tanácsának helyettes elnöke (de facto miniszterelnök-helyettes), s júniustól a háborús időszak legfőbb állami szervének, az akkor alig öt főből álló Állami Védelmi Bizottságnak (Государственный комитет обороны, GKO) a tagja, Sztálin jobbkeze. Ebbéli minőségében sem tétlenkedik: az ő irányítása alatt dolgozzák ki (rekordgyorsasággal) a volgai németek, majd később a krími tatárok tömeges, Szovjet-Közép-Ázsiába történő kitelepítésének terveit, de nem feledkezik meg a táborokba hurcolt, politikailag amúgy megbízhatatlannak minősített milliókról sem: őket a hadiipar rendelkezésére bocsátja, gyakorlatilag rabszolgaként.

A háború évei alatt Berija egyik prioritása volt a nyugati szovjet hírszerzési pozíciók kiépítése és megerősítése. Lavrentyij Pavlovicsot ugyanis nem tévesztette meg az a múlékony helyzet, mely szerint az USA és Nagy-Britannia per pillanat Moszkva szövetségesei; okos fiú lévén nagyon jól tudta, hogy ez az állapot csak addig tart, amíg a Führer rikácsoló hangja ott visszhangzik Európa levegőjében. Felkarolta tehát a kémkiképzést és az idegen állampolgárok beszervezésének ügyét; olyan arcok jelentéseit olvasgatta például, mint Kim Philby (akinek NKVD-őrnagyi kinevezését mellesleg ő írta alá, valamikor 1943 elején).Kiemelt jelentőségűként kezelte az új fegyver, az atombomba kérdését. Szovjet hírszerzők tucatjai foglalkoztak már a negyvenes évek legelejétől azzal, hogy a lassan körvonalazódó Manhattan-terv közelébe kerüljenek, s informátorok százai igyekeztek minden, hasznosíthatónak vélt információmorzsát összeszedegetni 
az amerikaiak nukleáris próbálkozásairól. 1942 márciusában levelet ír a Gazdának, amelyben felhívja a későbbi Generalisszimusz figyelmét a maghasadási energia lehetséges katonai felhasználására, illetve arra, hogy szerinte el kellene indítani a szovjet atomprogramot. Sztálin azonban inkább a leningrádi blokáddal foglalkozik, no meg azzal, hogy az alig egy hónapja elvesztett Harkovot visszaszerezzék a németektől, úgyhogy nem reagál erre az úri huncutságra.

Berija azonban kitartó fickó, s  szűk egy évvel később (’43 februárjában) két olyan esemény is bekövetkezik, ami arra ösztönzi, hogy előterjesztését ismét Sztálin asztalára csúsztassa: egyrészt a német 6. Hadsereg maradványai Sztálingrádnál leteszik a fegyvert Zsukovék előtt (Sztálin ettől érthetően nagyon jó hangulatba kerül), másrészt pedig egy hat fős, brit színekben versenyző norvég kommandó sikeresen felrobbantja a nácik norvégiai nehézvíz-gyártó üzemét (a Gunnerside művelet). Az atomötlet ezúttal meghallgatásra talál, s Joszif Visszarionovics aláírja a papír, amely (roppant szerényen) egyúttal Berija atomprogram-főkoordinátori kinevezését is tartalmazza – természetesen az addigi beosztásainak megtartása mellett.

Innen kezdve főhősünk befolyása és hatalma olyan magasságokba jut, ami még a Szovjetunióban is példátlan. Az ötvenes évek elejére odáig fajulnak a dolgok, hogy már maga Sztálin is tart tőle, s ennek csak részben volt oka az első számú vezető kifejlett üldözési eszméje. 1953 elején kezdődik a híres orvosper-sorozat, amely zsidóellenesnek indul ugyan, de ez nem akadályozza meg Sztálint, hogy az amúgy ortodox keresztény Beriját is megpróbálja belekeverni.

A Nagy Szovjet Orvosper (avagy a „fehérköpenyesek pere”) röviden arról szólt, hogy Sztálin szerint a (főként zsidó származású) orvosok az évek során több szovjet vezetőt tettek el láb alól, s gonosz üzelmeik mögött a CIA és (natürlich) Izrael állt.

A fene se tudja, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha a Népek Atyja 1953. március 2-án nem lesz rosszul, s három nappal később, 1953. március 5-én este 21:52-kor nem randizik magával Leninnel a materialisták túlvilágán. Ma már azt is lehet sejteni, hogy az eredetileg agyvérzésesnek diagnosztizált halál valójában egy jókora adag patkányméregnek tulajdonítható, s az is biztosnak látszik, hogy utolsó óráiban Sztálin nem egyedül üldögélt dolgozószobájában, hanem… Na, ki volt vele?  Bizony, Berija elvtárs, aki azzal küldte el a Főnök – szemmel láthatóan rohamosan romló – egészségi állapota miatt aggódó testőrparancsnokot, hogy „a Nagy Sztálinnak most pihenésre van szüksége, nem azokra az átkozott, kozmopolita orvosokra!”.

A sors fintora, hogy miközben a Generalisszimusz haldoklott, három személyi orvosa közül kettőt éppen a Lubjanka pincéiben kínoztak a szakemberek (lásd még orvosper), a harmadikat pedig órákkal korábban éppen Berija küldte el valamilyen mondvacsinált ürüggyel.

Vagy ezt hívják gondviselésnek?

A hivatalos fő búcsúbeszédet Berija tartja (hozzászólt még Malenkov és Molotov), aki megrendülve a könnyeivel küszködik a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában felravatalozott, majd a Lenin-Sztálin Mauzóleum előtti holttest mellett állva. Mindenki

(na jó: majdnem mindenki…) kész tényként kezeli, hogy ő lesz az utód. S valóban, három hónapig gyakorlatilag ő uralkodik a világ egyhatodán (nem számítva a gyarmatokat), s még a május 9-i beszédet is ő tartja a Győzelem Napján.

Furcsamód pont ekkor törnek elő belőle az addig jó mélyen lapuló reformista reflexek: egycsapásra megszünteti az orvospereket és szabadon engedi az addig lefogottak jelentős részét, óvatosan elkezd Nyugat felé tapogatózni (állítólag olyan enyhülési javaslatai voltak Washington irányába, amelyektől a hivatalát frissiben elfoglalt Eisenhower se köpni, se nyelni nem tudott, s amelyekkel összemérhetőt csak Gorbacsov tudott mondani 35 évvel később), sőt, a júniusi endékás munkáslázadáskor a szovjet csapatok kelet-berlini bevetése ellen emelte fel szavát, megpendítve a két Németország esetleges egyesülését is, valamint Kalinyingrád/Königsberg visszaadását a németeknek, a Moldovai SzSzK-ét pedig a románoknak – ekkorra azonban politikai csillaga már lefelé mozgott. Pedig mekkora fles, nem? Berija, mint a desztálinizáció első képviselője…

Egy köpcös, golyófejű és roppant ravasz ukrán emberke ugyanis már májustól elkezdte fúrni a jobb napokat is látott, mingrél gyökerű belügyminisztert (Министерство внутренних дел, MVD – ekkor már így hívták a hazai ügyekkel foglalkozó szovjet főhatóságot). Az aknamunka gyümölcseit Hruscsov (és legközelebbi szövetségesei: Zsukov marsall, Molotovkülügyminiszter és Bulganyin honvédelmi miniszter) 1953. június 26-án aratja le, amikor a Politbüró ülésén veszik őrizetbe a megdöbbenéstől lebénult, szinte szólni sem tudó Lavrentyij Pavlovicsot.

Jellemző Berija renoméjára, hogy – biztos, ami biztos alapon – még aznap Moszkvába rendelnek két megbízható gárdahadosztályt (kábé 25 ezer emberrel és több száz harckocsival), azzal a feladattal, hogy a belügyminiszter híveinek elvegyék a kedvét az esetleges fegyveres tiltakozásoktól, továbbá attól, hogy kiszabadítását fontolgassák. A moszkvai városparancsnokság katonai börtönébe szállítják, ahol magánzárkába kerül, elszigetelve a szintén elfogott és tömlöcbe vetett közeli munkatársaitól.   

Olyan per következik, amelynek Lavrentyij minden mozzanatát jól ismeri és előre látja, hiszen számtalan hasonlót szervezett meg az elmúlt 30 évben. Emberünk (a világtörténelemben nem elsőként és nem is utolsóként) a saját bőrén tapasztalja azon ősrégi közmondás valóságtartalmát, mely szerint egy orális aktus során távolról sem mindegy, hogy a hímvessző melyik oldalán állsz: megvádolják hazaárulással és kémkedéssel (a katonai ügyészség vádjai szerint az MI6-nak és a CIA-nek dolgozott), a fejére olvassák erkölcstelen, „szovjet emberhez és párttaghoz méltatlan” magánéletét (a vádirat állítólag 200 nő megerőszakolását dokumentálta),  előráncigálnak harminc évvel korábbi (még azerbajdzsáni és grúziai) ügyeket, de még azt is, hogy 1941-ben 1943-ban a náciknál próbálkozott „elvtelen béketárgyalások” előkészítésével (ez utóbbi speciel igaz is volt, a vádlók csak arról feledkeztek meg, hogy ezt Sztálin közvetlen utasítására tette…)

Gondolom, senkit nem sokkolok azzal, hogy elmondom: Beriját (és hat bűntársát) minden vádpontban bűnösnek találja a bíróság és halálra ítéli; a hangulatról mindent elárul, hogy olyan magas ívben szartak a külsőségekre, hogy Lavrentyijéknek még hivatalból kirendelt védőjük sem volt, arról a burzsuj lehetőségről nem is beszélve, hogy esetleg fellebbezhettek volna.

Az ítélet tehát jogerőssé vált, és mivel az elvtársak (hamisítatlan kommunista határozottsággal) nem akarták húzni az időt, rögtön a tettek mezejére léptek. Egy (gondolom teljesen véletlenül) ott tébláboló kivégzőosztag máris munkához látott, s Pavel F. Batyickijvezérezredes (más források szerint altábornagy), a Moszkvai Területi Légvédelmi Körzet parancsnokhelyettese által személyesen kiadott tűzparanccsal 1953. december 23-án délben pontot tesznek Berija földi pályafutásának végére. Holttestét elégették, s a hamvakat a Moszkva környéki erdőkben szórták szét.

Mi sem mutatja jobban az iránta érzett gyűlöletet, mint  az, hogy utólag többen vindikálták maguknak azt a jogot, hogy ők végeztek a Kreml láncos kutyájával; közülük is kiemelkedik a szikrázó intellektusú Brezsnyev elvtárs, aki – állítólag – egy zártkörű, visszafogott italozáson azt mesélte a köréje gyűlt, hozzá hasonlóan már nem szomjas Központi Bizottságnak, hogy ő személyesen eresztett golyót Berijába.

Lavrentyij, most nem mondom, hogy nyugodj békében, mert a te cévéddel ez fogalmilag kizárt. Maradjunk annyiban, hogy megérdemelted.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

Zsidó atom

Posted on 2011-02-28 by tiboru

Amikor 1986. október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem  lepődött meg, talán csak a Sin Bét. De ők nagyon.

Az izraeli biztonságpolitikai gondolkodás (roppant pragmatikus és rugalmas lévén) kevés megkerülhetetlen alaptétellel rendelkezik, de ezek alfája és omegája a következő: a Soá (mifelénk inkább holokauszt néven ismerjük) tapasztalatai feljogosítják a zsidó államot, hogy fennmaradása érdekében bármilyen intézkedést, erőt, eszközt vagy módszert igénybe vegyen.  És ebben az esetben a “bármilyen” szót szíveskedjetek szó szerint, nagyon-nagyon komolyan venni. A zsidó humor világhírű ugyan (a legjobb zsidó vicceket például zsidóktól hallottam), de amikor a fennmaradásukról van szó, nem szokták a térdüket csapkodni a röhögéstől.

A fenti axiómának megfelelően 1949-ben az akkor alig egy éves izraeli hadsereg létrehozza a Hemed Gimel kódnevű alakulatot, melynek egyedüli feladata, hogy a barátságosnak egyáltalán nem mondható, dél-judeai Negev sivatagban geológiai kutatásokat végezzen, esetleges uránium-lelőhelyekre vonatkozóan. Uránt nem találtak ugyan a két évig tartó keresés során, de a helyszín nagyon megtetszett az illetékeseknek – a katonák esztétikai érzéke néha igen furcsa eredményeket bír produkálni.

1952-ben a legnagyobb titokban létrehozzák az Izraeli Atomenergia Bizottságot, melynek vezetője, David Bergmann kémikus egy kormányülésen kimondja azt, amit addig senki nem tartott ízlésesnek: „az izraeli atombomba a legbiztosabb garancia arra, hogy többé senki 

nem fogja a zsidókat juhnyájként a vágóhídra terelni”. A jelszót kiadták, Weizmann elnök (szintén vegyész) rábólintott, s az izraeli atomprogram kezdetét veszi.
A már említett Negev sivatagban (mintegy nyolc kilométerre délre a kifejezetten észak-afrikai bevándorlók számára létrehozott Dimonakisvárostól) jelentős francia támogatással elkezdik építeni azt a nukleáris kutatóközpontot, melynek létezése, valamint a falai között folyó munka mibenléte közel harminc évig egyike volt a Közel-Kelet – amúgy számos – rejtélyének.

Pletykák és híresztelések fel-felröppentek, de konkrétumot (Vanunu fellépéséig) senki nem tudott (illetve nem akart) mondani. A projekt komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külön állami titkosszolgálatot (körülbelül a huszadikat Izraelben) hoztak létre a létesítmény biztonságának garantálására, valamint a szükséges (tudományos és katonai) információk beszerzésére, elemzésére és értékelésére. Ez volt a Lekem, melynek eufemisztikus neve így szólt: Tudományos Kapcsolatok Irodája.

A Lekem annyira a szívén viselte a tudományos kapcsolatokat, hogy 1959 elején például két oslói ügynöke létrehozott egy Noratom nevű norvég fedővállalkozást, amely két év leforgása alatt mintegy húsz tonna nehézvizet vásárolt brit állami cégektől – gondolom, elhitették a britekkel, hogy a fjordok utántöltéséhez kell.

Az izraeliek mély konspirációját mi sem jellemzi jobban, mint hogy az USA is csak 1959-ben szerzett róla tudomást, egy U2-es kémrepülőgép által készített fotók alapján. Miután Tel Aviv különféle, roppant gyenge, ám annál fantáziadúsabb magyarázatokkal próbálkozott (kohászati kombinát, mezőgazdasági kutatóintézet, textilgyár, festéküzem), 1960 decemberében az izraeli államfő megsúgta Eisenhowernek: Dimonában békés célú nukleáris tevékenység folyik. Ki-zá-ró-lagbékés célú! – hangsúlyozta Ben Gurion tagoltan, majd őszintén (olyan őszintén, ahogy csak a magas beosztású politikusok és a televíziós távgyógyítók tudnak) az amerikai elnök szemébe nézett.
A hatvanas évek elején Charles de Gaulle megpróbálta rávenni Ben Guriont, hogy a dimonai létesítményt nyissák meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei előtt, de Izrael csak amerikai felügyelők beutazását engedélyezte, az ellenőrzési szándék előzetes bejelentésének feltételével. A hatvanas években hét alkalommal látogattak amerikai szakértők a kutatóközpontba, és megállapították, hogy szigorú értelemben vett tudományos célok nem indokolják az ott szemügyre vett reaktor méreteit és kapacitását, de olyan egyértelmű, katonai célú felhasználásra utaló jelekre, mint például a plutónium-dúsítás, nem bukkantak.
A CIA egyik, csak az elnöknek szóló jelentése 1968-ban (többek között Teller Edére, mint forrásra hivatkozva) megállapította, hogy „technológiai értelemben Izrael készen áll az atombomba elkészítésére”; utólagos vélekedések szerint már a hatnapos háborúra elkészült az első példány, de bevetésére – szerencsére – nem került sor.

A hetvenes-nyolcvanas évek a viszonylagos nyugalom jegyében teltek, már ha nem számítjuk a havonta ismétlődő, abszurd színházi előadáshoz illő párbeszédet, amit nagyképűen stratégiai kétértelműségi politikának is neveznek, s amely nagyjából így foglalható össze:

Újságíró, békeharcos, környezetvédő, állampolgár, stb.: Szeretnénk világos és egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e Izrael nukleáris fegyverrel?

Izraeli illetékes: Mi a legvégsőkig kitartunk a konfliktusok tárgyalások útján történő rendezése és megoldása mellett. Köszönöm az érdeklődést és jó étvágyat a pogácsához.

Izrael mindig is nagyszerű kapcsolatokat ápolt a Dél-Afrikai Köztársasággal, különösen azokban az időkben, amikor még a Johannes Vorster és Pieter Bothaneve fémjelezte, csúnya-csúnya apartheid-rendszer tombolt arrafelé. A hetvenes években a műholdak többször is furcsa villanásokat fotóztak a fekete kontinens déli csücskeiben, amelyek elemzése során nem zárták ki az izraeli-dél-afrikai közös kísérleti atomrobbantások lehetőségét.

Azt mondjuk nem tudom elképzelni, hogy egy villanásból hogy lehet a zsidó háttérre következtetni, hacsak abból nem, hogy a kísérletezők (az antiszemiták bosszantására) direkt Dávid-csillag alakúra koreografálták a gombafelhőt, mint annó budapesti kollégáik a hamburger alakú augusztus 20-i tűzijátékot.

Az állóvízbe – amint azt a bevezetőben is említettük – Mordeháj Vanunu dobott egy jókora kavicsot ’86-ban, amikor pár tucat, általa készített fényképpel alátámasztott riportot adott a The Sunday Times-nak Dimona valódi arcáról. 
A marokkói születésű technikus lépésének valódi mozgatórugóját igazából azóta sem lehet ismerni, noha politikusok, elhárítók és elmegyógyászok éveken keresztül egyaránt próbálkoztak feltárásával. A Moszad azonban nem teketóriázott: egy Cindy fedőnevű ügynöke (26/172/60, 86-60-84) két nap alatt elcsábítja a meggondolatlan, és a szervezetét ért tesztoszteronfröccstől ideiglenes csőlátásban szenvedő Vanunut, Londonból Rómába csalja, majd az olasz fővárosban egy különítmény elrabolja és Izraelbe viszi, ahol halmazatban 18 évet kap hazaárulásért, államtitoksértésért és hülyeségért.

Mordehájról, erről a született lúzerről és fundamentalista keresztényről (igen, áttért egy 2-3 ezer évvel fiatalabb, általa korszerűbbnek vélt vallásra) különben majd készül egy speckó poszt, ha ráérek.

Rengeteg szakértői és zsurnalisztikai találgatás látott (és lát máig is) napvilágot arról, hogy Izraelnek hány bombája is lehet; a legvalószínűbbnek a 120-180 közötti szám tűnik, hatóerőben pedig a 30-100 kilotonna (darabonként); a 14 méteres, 25 tonnás kezdősúlyú Jerikó-2 föld-föld rakéták hatósugarába (1400-1600 km) pedig a potenciálisan kellemetlenkedő államok nagyjából beleférnek.

Manapság, amikor az iráni atomprogram miatt a Közel-Keleten elég nagy a nyugtalanság, érdekes párhuzamokat lehet felfedezni Tel Aviv és Teherán egykori és mai kommunikációjában (noha ezt a hasonlatot mindketten élénken kikérnék maguknak). Már csak egy bevállalós iráni technikus hiányzik, hiszen a Timesnak napjainkban is van vasárnapi kiadása.

A hóhér és kötele

2010.08.22. 08:00 Professor Pizka

A halál szerves és elkerülhetetlen része életünknek, ezért illik csöndes beletörődéssel  és bölcs rezignáltsággal fogadni, ha eljött az óra. Ezzel a kijelentéssel nem igazán lehet vitatkozni, legalábbis akkor nem, ha az emberi élet természetes lezárását jelenti.

Vannak azonban helyzetek, amikor a halál nem a biológia, hanem az emberi társadalom kérlelhetetlen ítélete folytán kopogtat, s nem ágyban, hanem mondjuk az akasztófa alatt, vagy egy felsorakozott és kicsit lámpalázas kivégzőosztag fegyvereinek csöve előtt következik be.Professor Pizka csak itt olvasható tanulmányának első része aprócska ízelítőt ad az európai kivégzések elmúlt kétszáz éves kultúrtörténetéből. 

Egy rövid kísérlet után, amit eredetileg a villamosszékről akartam írni, tiboru biztatására úgy döntöttem, kissé hosszabban értekezek a kivégzésről.

Egy budai társasházi lakásban találkoztam tiboruval, akit nekem mint egyszerű blogszerkesztőt mutattak be. Semleges témákról beszélgettünk, minden után élénk érdeklődést mutatott, elsősorban a környezetemben előforduló emberek érdekelték. A beszélgetés végén megbeszéltük, hogy még többször találkozunk majd. Noha mondták, hogy hazafias kötelességeimről fogunk beszélni, nagyvonalúan csak annyit mondott, hogy erre ráérünk egy másik alkalommal visszatérni, addig járjak nyitott szemmel és figyeljek.

Nem fogok írni a halálbüntetés jogosságáról, vagy jogtalanságáról, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolom, hogy észérvekkel nem lehet a dologban állást foglalni. Nem is írok komplett, tudományos igényességű művet; aki ilyesmire vágyik, annak ajánlom Richard van Dülmen munkásságát: a „Rettenet színháza” című könyve elég jó összefoglaló a német kivégzés-történetről, ráadásul magyarul is megjelent. De bőségesen van anyag az interneten is. Ez egy szubjektív írás, az én szubjektív szempontjaimmal és véleményemmel. Az a célja, hogy bemutassam (figyelem: divatos buzzword következik) mi volt a kivégzési mainstream a XIX.-XX. századok fordulóján, Európában.

Tehát:

A halál az emberi kultúra egyik legnagyobb tabuja, és szinte minden embert, aki a halállal foglalkozik, körbeleng az érinthetetlenség, amelyet a múltban jogszabályok, szokások is előírtak. A hóhér kiemelt szerepet kap ezek között az emberek között, mint a halál, az ölés szakembere.

Szakember, mert embert ölni nem egyszerű. Lelkileg sem, de most arra célzok, hogy noha rengeteget olvashatunk „azonnal meghalt”, egyetlen lövéssel vagy kardvágással megölt emberekről, azért megbízhatóan, gyorsan embert ölni nem lehet egyszerű. Különösen, ha a megrendelőnek kívánságai vannak. Talán nem felesleges, ha kicsit áttekintjük, hogy miért is akarhat a társadalom valakit egy eljárás végén megölni.

A büntetések szerepe többdimenziós: többek között van represszív (elrettentő), retaliatív (megbosszuló) és reparatív (javító) szerepe. Minden kor minden büntetésében találunk ezekből elemeket, csak különböző arányban és felfogásban. Mai szemléletünket befolyásolja a szabadságvesztés széleskörű alkalmazása, a kiépült büntetésvégrehajtási (BV) szervezet. Ez azóta van így, hogy a társadalom képes ételt és fedelet adni a bűnösöknek, és amióta előtérbe kerültek a reparáció és a társadalomtól történő elszigetelés, majd az ebbe való visszavezetés fontosságát hangsúlyozó elméletek. A korábbi korokban a szégyen- és bosszúbüntetések adták a többséget. A halálbüntetésnek ebben a rendszerben is megvolt a szerepe. Azonban - akárcsak ma a szabadságvesztés - a halálbüntetés is differenciált volt.

Differenciálták a büntetést az elítélt személye, a bűncselekmény jellege és súlyossága alapján. Ehhez kellett a jó hóhér.

Tegyük fel, hogy a kivégzendő egyén (mint pl. Boleyn Annaesetében) királyi rangú és voltaképpen semmit súlyosat nem követett el. Egy csapással, tisztán, kevés vér, kevés szenvedés. Más esetben meg valami jó kis hazaárulót kellett órákig kínozni, csonkítani, ne haljon meg, tudjon ordítani, utána szakszerűen felnégyelni... Nos, mindez szakembert kíván.

A büntetések céljai közül a reparatív (javító) szándékot viszont a mai kor embere talán nem látja meg elsőre a kivégzésben. Persze, a mai gondolkodás már csak az ölést látja benne, de régebben a jogászok és a közvélemény is érzékelte például azt a gesztust, hogy a máglyára kötözött egyént meggyóntatták, és ha megvallotta hitét, akkor megfojtották. Tiszta lélekkel ment a másvilágra, ráadásul nem hősokk és CO mérgezés végzett vele negyedóra alatt, hanem az odarendelt fojtózsinóros (garrote) ember két perc alatt megfojtotta. Van különbség...

A kivégzésnek tehát kialakult a büntetőjogban szokásos rendszere. Alap-, minősített és privilegizált büntetéseket dolgoztak ki. A privilegizált, gyors és viszonylag fájdalommentes halált ígérő módszerek a nemesség, felső polgárság, katonatisztek kiváltságai voltak, esetleg vádalku keretében helyezték őket kilátásba. A minősített kivégzés boszorkányoknak, hazaárulóknak és egyéb súlyos bűnök elkövetőinek járt. A korabeli (főleg német) jogforrások részletesen szabályozták ezeket, úgyhogy óhatatlanul kellett a szakember.

Néhány fontosabb módszer: 

Az akasztás

alapjaiban egyszerű művelet.

Nem, még soha nem akasztottam fel senkit.

Ám ahhoz, hogy jól csinálják, kell bizonyos rutin. Az akasztás során három okból következhet be halál/eszméletvesztés:

1.1.) fulladás (légcső elszorul);
1.2.) gerinc-sérülés (nyúlástól vagy csigolya-elmozdulástól sérülő gerincvelő);
1.3.) a nyaki ütőerek elszorítása (az agy nem kap oxigént).

Az akasztásnak három fő módszerét különböztethetjük meg:1.a.) amikor felhúzzák az áldozatot az akasztófára;1.b.) amikor kihúzzák/ejtik a már felhurkolt áldozat alól a padlót (drop method);1.c.) a Monarchiában használt (és később Magyarországon és a környező államokban tovább élő) módszer, amikor a lábánál fogva kötéllel húzzák lefelé az áldozatot, miközben a hóhér kitekeri a nyakát.

1.a.) A felhúzós módszer előnye, hogy végtelenül egyszerű; hátránya, hogy a jól elhelyezett csomón kívül semmi sem garantálja, hogy akár a gerinc-sérülés, akár a vérellátási gond miatt az áldozat elveszítse eszméletét, így jó pár perces haláltusa előzheti meg az eszméletvesztést, ahonnan minden módszernél még 10-20 perc a halál.

Ma főleg különféle harmadik világbeli országokban lincseléseknél tanulmányozható a módszer, exkavátorok és daruskocsik közbejövetelével, a gyártók nagy-nagy bánatára. A posztba nem illesztem be, de a google-be a "hanging" keresőszót írva van egy videó, ahol egy szerencsétlen csadoros nőt rosszul kötnek fel, a másik két elítélt már rég halott, amikor még tart a haláltusa...

1.b.) A drop method valójában három kivégzésfajtát jelent.1.b.a.) Az első a short drop, vagyis a rövid köteles akasztás. Ez az a fajta, amikor „kirúgják alóla a sámlit”. Az aggályok ugyanazok, mint a felhúzós módszernél.

1.b.b.) A standard (vagy más néven long-) drop lényege az, hogy az elítélt teste hosszabb utat megtéve lezuhan egy megfelelő emelvényről, így amikor a kötél kifeszül, a saját súlya adja azt az erőt, ami kitöri a nyakát. A hátulütő az, hogy ha rövid a kötél, akkor jön a fulladás, ha túl hosszú, levághatja az elítélt fejét. A standard drop 4-6 láb, (1,6-1,8 m) zuhanást jelentett.

1.b.c.) Mivel azonban az alapkoncepciót jónak ítélték, mindkét nagy használó (USA, UK) próbálta a long drop módszert tökéletesíteni; ez lett a measured drop (kimért köteles) akasztás. 

A módszert 1872-ben egy William Marwood nevű úr találta ki. A lényeg az, hogy 5600 N erő hasson a negyedik-ötödik-hatodik csigolyák környékén. A testsúly adott, a kötél hosszát kell variálni. 1913 után 4400 N-ra vették vissza a szükséges erőt. Amerikában képlettel számolták ki a szükséges kötélhosszt, míg az Egyesült Királyságban a Home Office kibocsátotta az „Official Table of Drops” nevű táblázatot a testsúlyokhoz mért kötélhosszakkal. Amikor filmeken csapóajtós akasztófát látunk, alighanem measured drop akasztás történik. Ma már ritka a fából ácsolt emelvény, itt balra (ha minden igaz) egy, a legutóbbi időkig használt measured drop felszerelés látható, csapóajtóval, állítható hosszúságú kötéllel. Alul valószínűleg a tanúknak is van hely, hiszen az angolszász jogot használó országokban a magánbosszú kései maradványaként az áldozat családja és mindenféle hivatalos tanúk is jelen vannak a kivégzéseknél. 

Végül, de nem utolsó sorban a magyar módszer:

1.c.) Az akasztófa nem a filmeken látott magas, fordított L alakú alkalmatosság, hanem mindössze egy oszlop. Az elítéltet a siralomszobából átkísérik az akasztás színhelyére. A mellette levő két börtönőr helyét a hóhér két segédje foglalja el. 

Az elítéltet megfordítják (háttal áll a bitónak). Röviden felolvassák neki, az ítéletet és azt, hogy a kegyelmi kérelmet elutasították. Odaviszik az akasztófához, felteszik egy sámlira vagy kis fellépőre. A hóhér a bitónak támasztott létrán áll. Az elítélt lábára a segédek kötelet hurkolnak és azt átbujtatják az elítélt lába alatt található csigán.

Ezen a képen Bogár János főhadnagy látható,  aki a háború után az egyik legismertebb magyar hóhér volt. Az ő szakmunkája okozta Szálasi (a képen ő a másik főszereplő) és miniszterei, továbbá Rajk László halálát. Egyes források szerint még további körülbelül háromezer emberét is - jogosan vagy jogtalanul. Fekete kabátja és puhakalapja sokáig meghatározta azt, ahogyan Magyarországon a hóhért elképzelik és ábrázolják, noha az utána következő ítélet-végrehajtók már egyszerű bévések voltak, akiknek volt teljesen hétköznapi beosztásuk is.

De vissza az eljáráshoz: a hóhér egy szisszenésére a segédek (a  fenti képen ezt a mozzanatot örökítette meg a fotós) megemelik az elítéltet, akinek a nyakába kerül egy egyszerű, rövid hurok. Két szisszenés: a segédek  teljes erővel elkezdik húzni a kötelet (a sámlit ekkora valaki már elvette). A csiga miatt a kötél lefele, a gerincoszloppal párhuzamos nyújtja a testet. A gerincvelő már ekkor elpattanhat, de amint teljesen kifeszült a test, a létrán álló ítélet-végrehajtó egy mozdulattal „kiemeli a csigolyát” vagyis kitekeri az elítélt nyakát. Ettől az rögtön (legalábbis elméletben, illetve szerencsés esetben) eszméletét veszti, majd további 8-15 perc múlva beáll a halál, leáll a szívverés. A jelenlevő orvos, miután a test már külső életjelet nem mutat, öt percenként sztetoszkóppal vizsgálja meg, hogy van-e még érverés. A testet legkorábban harminc perc múlva lehet levágni.

Eddig a műszaki részletek. Jogtechnikailag egy ítélet végrehajtása történik, ez pedig mind a háború előtti, mind pedig a későbbi szabályok szerint az első fokon eljárt bíróság feladata, legyen szó egy tartásdíj behajtásáról, jogosítvány bevonásáról, vagy épp akasztásról. Ezért a bíró, aki kihirdeti, hogy nincs kegyelem és aki az eseményen jelen van, az az elsőfokú bíróság bírája. Sőt, a háború után már kötelezően az ítéletet hozó bíró. A legenda szerint épp ezért bizonyos BV-intézetekben függöny is volt a gyengébb idegzetű bírák, ügyészek miatt. Jelen is volt, meg nem is...

Az akasztáson kívül van még egy fojtogatós büntetés, a fentebb már említett garrote, vagyis fojtózsinór. Ez az egykori spanyol impériumban volt használatos. Pofonegyszerű: az elítéltet a nyakába kötött kötéllel megfojtják. Egyszerű, kis helyigényű megoldás, semmi különösebb hacacárét nem igényel. Persze aztán ezt is gépesítették. A kelléktár kissé már bűvebb: gépesített garrote, hóhér, elítélt és néhány vidékies eleganciájú úr, ahogyan ez a - Fülöp-szigeteki Bilibid börtön udvarán készült - kép is mutatja itt felül. Úriemberek a kalapjukat megfojtásuk közben kézben tartják. Ötórai pálinka, az úri közönség verekszik.

Gyorsan és úri módon: a lefejezés és a golyó

A fojtogatás, történjen bárhogyan, mocskos, kutyának való tevékenység - tartották a régiek. Nemesembernek, katonatiszteknek más módszer járt. Az ő halálukat egy csapás, egy lövés okozta.

2.) A lefejezés 

sokféle lehet. Egy biztos: szakember nélkül ez sem megy. A bakónak ugyanis pontos csapást kell mérnie a nyakcsigolyák közé, egy csapással leválasztva a fejet. Ha ez nem megy, a nemes kivégzés szánalmas hentesmunkává aljasul. Pár száz éve a tömeg még hóhért is lincselhetett elrontott kivégzés miatt.

Az eszköz lehet bárd, kard vagy guillotine. Az elítélt lehet ülő vagy térdelő helyzetben, esetleg tőkére hajtott fejjel. Az amerikai filmekben látottakkal ellentétben a leggyakoribb az ülő helyzet volt. Általános nézet, hogy az egy csapással végrehajtott lefejezés a leggyorsabban és a legkevesebb fájdalommal vezet a halálhoz. Ellentmond ennek jó pár beszámoló a pislogó, grimaszokat vágó fejekről. Aztán persze van olyan nézet, hogy ez legenda, a levágott fejek mindenesetre nem nyilatkoztak. A japánok megszállta Kínából van bőven fotó a neten lefejezésekről, de úgy döntöttem, hogy aki ilyet akar nézni, az pillanatok alatt megtalálja a google vagy más keresőprogram segítségével.

Itt egy kép Szent Kozma és Damján kivégzéséről; remélem Fra Angelico ügyvédei nem fognak megkeresni...

A nyaktiló vagy guillotine arra volt jó, hogy nem kellett hozzá jó kardforgató, bár az is igaz, hogy ezt is hóhérdinasztiák kezelték. A Sanson-dinasztia például csak Párizsban hat generáción keresztül, nem beszélve a vidéken dolgozó sógorokról, unokatestvérekről. Már XVI. Lajos (valami furcsa előrelátástól vezérelve) betiltotta a kerékbetörést. Erről a módszerről sok írnivaló nincsen: nem a kerék volt a fő kellék, hanem egy vasbunkó, amivel össze-vissza verték az elítéltet, míg bele nem halt. Kegyelem esetén a fejénél kezdték. Gondoljuk meg, mi lett volna a francia forradalom alatt és után, ha XVI. Lajos nem ilyen előrelátó...

A lefejezést tehát gépesítették. Antoine Louis vezetésével bizottság jött létre (innen a francia becenév: louisette, vagyis lajoska), ennek tagja volt dr. Joseph-Ignace Guillotinanatómiaprofesszor. A megalkotandó gép előképei közé tartozott az olasz Mannaia, a Halifax Gibbet (ez utóbbi szó jelöli magát a gépet az angolban) illetve a Scottish Maiden. Talán mondani sem kell, hogy a németek is ismerték a szerkezetet, Fallbeil (szó szerint: hulló bárd) néven. 

A francia guillotine atyja is német volt, egy Schmidt nevű csembalókészítő alkotta meg a francia modellt és a népszerű legendával ellentétben nem XVI. Lajos, hanem ő volt az is, aki a 45 fokos ferde pengét javasolta. A guillotine első áldozata egy Nicolas Jaques Pellettier nevű útonálló volt. Az utolsó ember, akit (legalábbis Franciaországban) nyaktilóval végeztek ki, egy tunéziai bevándorló volt (Hamida Djandoubi). Ő 1977 szeptemberében, Marseille-ben vesztette el a fejét.

A német eredetet közvetetten bizonyítja, hogy a guillotine-nak nem voltak idegesítő elektronikai hibái és kíméletlenül szögletes formájú. Recht schönes Auto, nicht wahr Günther? Nem közismert, de a hitleri Németországban használták a Fallbeilt, összesen kb. 16.500 embert kivégezve. Illusztráció természetesen a wikipédiáról, itt felül. Balra az 1792-es modell, jobbra az 1872-es, 1907-es állapotában. Ezek után még  vádolja valaki a Togliattiban található Volzsszkij Avtomobil Zavod mérnökeit azzal, hogy ritkán fejlesztenek a termék külsején...

3.) Lövészet

A puskát az ember ölésre fejlesztette ki, kézenfekvő volt tehát a kivégzésre használata. Ugyanakkor kellően megbízható lőfegyverek hiányában sokáig a „hagyományos” módszerek élveztek előnyt.

A lőpor és golyó általi halál sokáig katonai büntetés volt.   

Különbséget kell tennünk a katonai, kivégzőosztagos kivégzés és a többi, golyó általi halál között. A kivégzőosztag katonái néhány lépésről céloztak, majd lőttek. Vezényszó, lövés, vive la France!, (Goya itteni képén nyilván: Viva España!), vagyis halálosan egyszerű, mégis van benne valami méltóságteljes. Ellentétben a többivel.
 

A második világháború, illetve a pesti Duna-part egylövéses kivégzéseit mindenki ismeri. Ezt a módszert közismerten az oroszok is használták. Sok magyarázni való ezen sincs. Odatart, lő.

A morbid humor egyik gyöngyszeme az ehemalige DDR-ben használatos koreográfia.

Itt is az egylövéses módszer dívott, ám azt „váratlanul, közvetlen közelből” kellett leadni (Unerwarteter Nahschuss). Ez úgy történt, hogy a kivégzőszobába kísért elítélttel közölték, hogyaszongya: ″Ihre Erschießung steht unmittelbar bevor″ vagyis: Önt hamarosan lelövik; vagy hogy megmaradjon a bikkfa: az Ön lelövése küszöbön áll. 

Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott, a hóhér lőtt is, amíg az elítélt tán fel sem fogta, mit mondtak neki. Ettől váratlan. Ismerve a börtönben elérhető magas sávszélességet, szerencsétlen muki pontosan tudta, hogy mi lesz az eljárás. Ennél még a magyar hóhérok sziszegése is jobb volt...

Lassan az első rész végéhez érkezünk. Nem írtam részletesen a máglyáról, a vízbe fojtásról, a különféle afrikai háborúkban dívó válogatott kegyetlenségekről. Ezekről külön posztot lehetne írni, de a jó Afrika-szakértő ma már ritka, mint a fehér holló.

A kegyetlenségek nagyrészt elkoptak a felvilágosodás korának kezdetére. A felvilágosodás aztán elsöpörte a többit. A XIX. század végén Amerikában és Európában a kivégzések beköltöztek a börtönudvarra. A Place du Gréve, a Tyburn, a Vérmező legfeljebb a legendákban emlékeztettek az egykori nyilvános kivégzésekre. Mindenütt jogszabályok és eljárásrendek születtek, uralkodóvá vált az akasztás, a főbelövés és a nyakazás. Egy-két évtizedig maradt azonban csak így a dolog, és kezdetét vette egy újabb változás, amelyről (és a róla alkotott lesújtó véleményemről) legközelebb írok. Addig remélem megkapom további instrukcióimat a blogszerkesztői fedésben dolgozó, Iszáje... tiborutól.

Az érdekfeszítőnek ígérkező cikksorozat első részének zárásaként engedjetek meg egy ajánlót.

Ahogyan azt az őt ismerők egyöntetűen állítják, Pizka professzornál szerényebb és szégyenlősebb létformát még egy genetikailag módosított ibolya sem tud felmutatni, ezért magamra vállalom a következőket:

A poszt elolvasása után kattintsatok Pizka prof. személyes honlapjára ide, ahol a jobb oldali oszlopban egy ajánlót találtok a Goldenblog 2010-re, a komplex blogok kategóriájába. Azt kérem tőletek, hogy ha tetszenek az ottani  írások (és akkor is, ha nem), nevezzétek  a ráérünk-blogot (és egyúttal jelentkezzetek zsűritagnak is), mert ha Pizka prof. megnyeri a versenyt, akkor jókedvű lesz és tettrekész, vagyis nem kell könyörögni neki heteken keresztül, hogy írja már meg ennek a kurva kivégzéses sorozatnak a második, esetleg harmadik részét.

Ja, és igyekezzetek, mert nevezni csak holnapig, vagyis hétfő, augusztus 23.-ig lehet!

Köszönettel: Makszim Maksz...

akarom mondani: tiboru

A hóhér és kötele II.

2010.09.24. 07:30 Professor Pizka

Professor Pizka lendületből folytatja a kivégzésekről írt posztsorozatát az első rész után, s immáron a huszadik század kapuján kopogtat, amikor is eljutottunk odáig, hogy (legalábbis a nyugati világban) mindenütt arra törekedtek, hogy az elítéltnek gyorsan, minél kevesebb fájdalommal vége legyen. Megmaradt viszont a hóhér intézménye. 

És hogy ebből mi következik? Megtudjátok a "tovább" linkre történő kattintás után. 

 

Még hóhérabb a köteled 

Az előző rész tartalmából: Jenny beleszeret... izé... na.

Ha megnézzük a három elterjedt kivégzési módot a XX. század első felében (lövés, akasztás, nyakazás) azt találjuk, hogy mindegyiknek az eredménye  egy erősen vérző (vagy másképpen undorító módon sérült) ember, akinek a megölése és hullájának eltakarítása mocsokkal, esetleg további vérrel jár. Ahogy a közhelyes szófordulat is mondja: „vér tapad a kezéhez” annak, aki ilyesmit csinál. 

A hóhérszakma a modern időkre megváltozott. Megszűntek a pallosjoggal bíró városok és az Egyesült Államokban sem volt már minden falu szélén bitófa. Következésképpen a hóhér kikopott a minden városban megtalálható mesteremberek sorából. Ráadásul, amikor az orvostudomány áttöri a középkori vajákolás gátjait, már nem a hóhér az egyetlen ember, aki látott vala eret, májat, szívet, csontot. A XIX. század nagy és véres tömegháborúi és csatái lökést adnak a sebészetnek. Jenner, Pasteur, Semmelweismunkássága is erre a korszakra esik. Ha ez az írás az orvostudomány történetével foglalkozna (tényleg, lehet majd egyszer írok katonaorvosost is), akkor sorolni lehetne a XIX. századi áttöréseket. Lényeg az, hogy a hóhér lassan kiszorul az egészségügyből is. 
Marad a börtönudvar, az országonkénti egy-két (de maximum tucatnyi) ítélet-végrehajtó és az egyre alaposabb technika. Az előző részben leírt technológia odáig tökéletesedik, hogy a kivégzések jelentős százaléka gyorsan lejátszódik. Persze ezzel senkit sem akarok arra buzdítani, hogy időgéppel utazzon vissza és akasztassa fel magát a San Quentin börtönben vagy a Gyűjtő Kisfogháza előtt. Főleg, mert kivételek mindig vannak, és a legjobb hóhérnak is lehet rossz napja. Ezért is létezett az a szép intézmény, hogy a gyors (és hatékony) szakmunka reményében a hóhérnak szokás volt borravalót adni.

Ezen a ponton a szerző Baker street-i bérleményének öltözőfülkéjébe siet és néhány perc múlva Hankiss Elemérnek álcázva lép elő. Kopottas kardigánját megigazítja, majd a fotelbe ülve, cérnavékonyra változtatott hangon magyarázni kezd.

De a modernizmus szakmaiságát és technokratizmusát hamarosan a posztmodern áramvonalas világa, a szexuális forradalom és Ortega y Gasset munkásságának hatására megmutatkozó alapvető szocio-lingvisztikai folyamatok változtatják meg. Ezzel a világgal nem egyeztethető össze a szenvedéssel, hosszas bürokratikus eljárással, a vérrel, mocsokkal járó kivégzések világa. A hóhérral nagyobb tragédia történik, mintha akasztanák: kimegy a divatból. Ebből vezetem le jelen írásom tételmondatát [ezt majd abba a szürke keretbe tegye, kedves Watsonom]:

Az új és humánus kivégzések elsősorban nem azért születtek, hogy az elítéltnek jobb legyen (bár ezt mondják), hanem mert kihagyható belőlük a csuklyás vagy keménykalapos hóhér, az embert ölő ember.

[A szerző, miután  a lesben álló Watson kincstári Eley revolverének agyával fejbe kólintotta a filozofálásra a lakásba osonó, magát mindössze egy Steiger-féle szöveggyűjteménnyel filozófusnak álcázni akaró Moriarty professzort, kényelmesen hátradőlt, pipára gyújtott és hosszas magyarázatba fogott.]

Itt van mindjárt a villanyszék. 1887-ben New York államban bizottság ült össze.

Álljunk meg egy szóra, professzor úr!

Mi, akik a magyar belpolitikát éberen követjük, tudjuk, hogy azon a ponton, amikor bárminek a megoldására összeül egy bizottság, megette a fene az egészet.

A tevés-lovas közhelyet kihagyom.

Ebben a bizottságban Dr. Alfred P. Southwick fogorvos volt az, akinek a fejéből kipattant a szikra. Később  (találmányának köszönhetően) még elítéltek százainak fejéből pattogott szikra; igaz, generátor segítségével. Southwick doktor ötlete onnan származott, hogy szemtanúja volt, ahogyan egy részeg ember megfogott egy generátort és azonnal meghalt. 
Southwick doktor (itt balra) tehát rájött, hogy elektromosan kell megoldani a kivégzést. Miután ő fogorvos volt, úgy gondolta, hogy az elítéltet székbe kell ültetni. Miként a rendelőjében. Na. Mindenki ellazul, hátradől, és elképzeli, hogy mi lett volna, ha Southwick nem fogorvos, hanem karmester, postás, vagy könyvtáros. Villany-pálca, villany-tértivevény, villany-olvasótermi-példány vigye-vissza-de-rögtön. A székkel még aránylag jól jártunk. Izé, jártak az elítéltek.

A baj az volt, hogy akkoriban ugyan már túl voltak azon a korszakon, amikor Jókai Mór még negyven oldalt írt egy villanydelej-kísérlet spektákulumról, de azért még voltak tisztázandó apróságok. Többek között folyt a War of Currents, vagyis az Edison és a Westinghouse  cég harca. Előbbi az egyenáramot, utóbbi a váltóáramot alkalmazta. A Westinghouse alkalmazottja volt például Nikola Tesla.

Az első villanyszéket végül Edisonék fejlesztették ki, Harold P. Brown és Arthur Kennelly vezetésével. Persze, hogy váltóáramot használtak, hogy lehessen propagálni annak halálosságát, a „veszélytelen” Edison-féle egyenáram mellett. Az új eljárás neve „electrocution” lett (az electronic-executionból), habár Edison azért megpróbálkozott a „to westinghouse” ige bedobásával a köztudatba.

Az üzleti etikát később találták fel, és széles körben azóta sem terjedt el.

Aztán az első elítélt, bizonyos William Kemmler elvesztette ugyan eszméletét az első áramütéstől, ám nem halt meg. A jelenlevő orvosok azonnal újabb és nagyobb sokkot rendeltek el. 2000 V feszültséget kapcsoltak Kemmlerre, akinek ettől szétrobbantak a véredényei, majd kigyulladt. Westinghouse szerint egy bárddal jobb lett volna...
Hóhér, az nem volt, helyette egy state electriciankapcsolta rá a feszültséget. Talán állami villanyásznak lehetne fordítani, mielőtt valamelyik ismeretterjesztő tévécsatornán állami villanyszerelő lenne belőle. Hogy mosolyogva a „Kapcsoltam!” felkiáltást hallatta volna, az csak egy - Magyarországon terjengő - legenda.

A cél tehát nem valósult meg. Egészen kicsi nyomozással további undorító részleteket lehet találni. Felrobbanó szemgolyók, görcsös székletürítés, a szétrobbanó véredényekből orron-szájon dőlő vér, égett szag, szenesedés, könyörgő, káromkodó elítéltek. Mégis Amerika-szerte elterjedt (főleg a keleti parton). Állítólag Churchill is villanyszéket szánt Hitlernek, az amerikai lend-lease keret számlájára.

Aztán ott van a hibaszázalék. 1946-ban például Willie Francis elítéltet (a rosszul felszerelt hordozható szék miatt) nem sikerült kivégezni és szerencsétlen üvöltözött, hogy engedjék el. A kivégzést nem lehetett befejezni, Francist visszavitték a siralomházba. Ügyvédei azzal érveltek, hogy végrehajtották rajta a kivégzést, ezért az újabb kivégzése a „double jeopardy” tilalma alá esne. Ez magyarul kettős értékelést (pontosabban annak tilalmát) jelent, vagyis hogy egy cselekménynek egy jogcímen csak egy jogkövetkezménye lehet. Ha most (kicsit sántító) analógiát használunk, akkor az ismételt kivégzés ugyanazért a cselekményért már a második büntetés lenne. A bíróság a Francis v. Resweberesetben arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elítéltet halálra, és nem kivégzésreítélték, s ennek folyományaként Mr. Francist  1947-ben kivégezték.

Menjünk át a nyugati partra, ahol szélesek az autópályák, olcsók a motelek és chili van a hamburgerben!

Az amerikai nyugati part államaiban a jó öreg akasztófát nem a mindenféle beceneveken (Old Sparky, Gruesome Betty, stb.) futó villanyszék, hanem a gázkamra váltotta fel.

Mérgesgáz-kivégzésből van többféle. A náci gázkamrák Zyklon-B gáza érdekes karriert futott be. Az 1920-as években Amerikában vagonok kártevőmentesítésére és mexikói bevándorlók ruháinak tetvetlenítésére használták. Még nemrégiben is gyártásban volt Csehországban Uragannéven, rágcsálóirtásra. Rendszerint valamilyen büdös anyagot kevertek hozzá, hogy figyelmeztesse a gyanútlan használót a méregre. A koncentrációs táborokba szállított méreg 95%-a tartalmazta a szagosító anyagot. A másik 5% volt „különleges” célra. A Zyklon-B levegővel érintkezve hidrogén-cianid gázzá alakult és ez mérgezett.

A cián a sejtek oxigénfelvételét akadályozza meg, a mérgezett levegőért kapkod, szívrohama van, tüdőödéma alakul ki, s ha szerencséje van, akkor néhány pillanat után már eszméletlen. A halál perceken belül beáll. 
Az amerikai módszer alapjaiban hasonló. A zárt kamrába beviszik az elítéltet, beszíjazzák a székbe, a szék alatt egy kis mozgatható kosárba kálium-cianid darabkákat tesznek. Légmentesen zárják a kamrát, az ablakai elől (mert ez egy ilyen komfortos helyiség, ettől kisebbeket is neveznek „fiatalos garzonnak” fővárosi albérlet-hirdetésekben) elhúzzák a függönyt és kénsavat vezetnek (kívülről, csövön át) egy tálba, amely a szék alatt van.  A tanúk innentől kezdve látják az elítéltet. Utolsó szavait elmondhatja, a szokásos eljárási cafrangok után (az ezúttal semmilyen különös névvel nem bíró) bévések egy kar meghúzásával a szék alatti kosárkában levő kálium cianidot beleborítják a kénsavba. Hidrogén-cianid gáz és kálium-szulfát keletkezik. A gáz elkezd felfele terjengeni (mandulaillata van), és ezt az elítélt látja. Valamelyik barokkos humorú hivatalnok kitalálta, hogy ilyenkor az elítéltnek tanácsolni kell, hogy lélegezzen mélyeket. Én úgy kipróbáltatnám vele...A problémák: nem mindenki reagál egyformán. Ha nem tudja elég gyorsan belélegezni (összeugrik a légcsöve, lassan szívódik fel, stb.) akkor a két-három percből lehet tíz is... A legismertebb eset 1983-ban történt. Jimmy Lee Gray(kétszeres kéjgyilkos, egy 16 és egy 3 éves kislány az áldozat) kivégzéséről nyolc perccel a gáz elindítása után kivezették a tanúkat. A szék mögött egy rúd volt, amihez nem rögzítették előírásszerűen a fejét. A gáz belégzése után a fejét ehhez a rúdhoz csapkodta, hörgött (tizenegyszer, a tudósítók megszámolták). Szájhabzás, elszíneződő bőr, satöbbi. Az elítélt még javában hörgött, amikor kiterelték a tanúkat. Később kiderült, hogy a gondatlan ítéletvégrehajtás a részeg személyzet miatt volt.

Voltak alternatív javaslatok szén-monoxiddal vagy tiszta nitrogénnel elárasztott kamrákkal, de hivatalosan sehol sem használtak ilyesmit. Az első gázzal kivégzett illető Amerikában 1924-ben egy Gee Jon nevű kínai volt, eddig az utolsó pedig egy Walter LaGrand nevű német 1999-ben.

Beláthatjuk, ez se jobb módszer a hagyományosaknál. Ha mosópor lenne, a gázkamra még az olcsó árfekvésű hagyományost se verné meg a gigamosógéppel mosott, helikopterrel kiteregetett életszerű lepedők versenyén.

A méreginjekció

A megmérgezés igen régi metódus, már Szókratész is a büröknek lett áldozata. A modern megmérgezős kivégzés injekcióval történik, de nem ám egyszerűen. Persze nem kell ármánykodó hercegnőkre, meg ilyenekre gondolni, de azért bonyolult.

Természetesen az orvos- és vegytudomány ismer hatékony módszereket, de BV célokra más eljárást kellett kitalálni. Nem kis részben azért, mert a hippokratészi eskü miatt az orvosok nem végeznek ki senkit. Legalábbis kórházon kívül. (Kivétel a kivételek, ahogyan azt egyik angoltanárom mondta mindig, de ez most nem Mengele-poszt.)

Manapság két országban használatos ez a módszer, a Kínai Népköztársaságban és az Amerikai Egyesült Államokban. A két módszer azonban nem egyezik.Az amerikai méreginjekció három lépcsős. Először nátrium-penthotált (másnéven tiopentál nátrium, Sodium Thiopenthal... komolyan, ennyi neve a boroskólának sincs, összegképlete: C11H17N2NaO2S) fecskendeznek az elítélt vénájába. Ettől eszméletét veszti, jöhet a pankurónium (Pavulon néven is ismerik), amely izombénító hatású. Leáll minden izom, a rekeszizom is, amitől az elítélt megfulladna, ha nem kapna egy kis kálium-kloridot, amitől leáll a szíve is. Elvileg végig eszméletlen. Eddig az elmélet, gyakorlatilag...

Gyakorlatilag ez a leghosszabb processzussal járó módszer. Onnantól kezdve, hogy az elítéált belép a kivégzés helyszínére, jobb esetben is eltelik húsz perc, míg megindul a méreg. De volt olyan, amikor drogos vagy túl kövér volt az elítélt és háromnegyed óráig keresték a vénát. Bogár főhadnagy ennyi idő alatt négyet akasztott és még sietnie sem kellett...

Ezután jön az a probléma, amelyet a módszer feltalálója, Oklahoma állam vezető hatósági orvosszakértője, Jay Chapman így fogalmazott meg egy BBC-nek adott interjúban: "It never occurred to me when we set this up that we’d have complete idiots administering the drugs." vagyis: Amikor kitaláltuk ezt az egészet,  nem gondoltam, hogy komplett idióták adják majd be a mérget. Volt ugyanis olyan, akinek átszúrták a vénáját és izomba kapta meg a mérget, másoknak meg úgy szúrták be a tűt, hogy az a kézfej felé mutatott.

A soknevű első méreg nagyon gyorsan okoz eszméletvesztést, de ugyanilyen gyorsan magához is térhet az elítélt. Egy hölgy, aki a már említett BBC-műsorban nyilatkozik (How To Kill A Human Being, a Youtube-on megnézhető), egy (elkefélt) szemműtét alkalmával ébren volt a túl gyorsan kiürülő első anyag miatt, és átélte a második hatását. Az ereibe fecskendezett égő kerozinhoz hasonlította. Szakvélemények szerint több elítélt is ébren van... csak nem tud mozdulni a bénítótól.A kínai módszer egyetlen anyaggal, az állatok elaltatásánál is használatos pentobarbitállal operál. Hogy ez jobb módszer, vagy nem, arról lehet mindenfélét olvasni a neten. Az elítéltnek semmiképp sem jó, csak meghal itt is. Sokkal érdekesebb azonban a végrehajtás módja. Ugyanis túl drága volt Pekingbe, vagy más tartományi székhelyekre küldözgetni az elítélteket, akiket őrizni kell, hiszen mégiscsak halálra ítélt nehéz (na jó, legyen kemény) fiúkról van szó. 
Ezért feltalálták a kivégzőbuszt. Ez egy teljesen szokványos külsejű rendőrségi csapatszállító furgon, ahol azonban belül egy falra szerelt, lehajtható ágy van, meg az infúzióhoz való felszerelés. Kamera, monitorok, és már kész is van. Reggel kimegy vidékre, letud három helyszínen hat melót, estére otthon van.

A kivégzés fájdalmasságával kapcsolatban nem sokat tudni. Más miatt van gond. Ahogyan a régi magyar jogban, a testet nem adják ki a hozzátartozóknak.  Nem is temetik jeltelen sírba, hanem nagyon hamar kremálják. Emberi jogi szervezetek szerint azonban csak azután, hogy minden használható szervét eladták. Hivatalosan ezt mindenki cáfolja.

No, hát ennyit a modern módszerekről. Amint azt fent már leírtam, tökéletes megoldás nincsen. A korszerű metódusokkal elérték, hogy nincs hóhér, nincs jeltelen sír, nincs megszégyenítés. A kivégzés azonban senkinek sem lett sem jobb, sem kellemesebb dolog.

Meggyőződésem, hogy ha a sokak által propagált tiszta nitrogénes megoldásra térnének át, annak is kiderülnek majd hátulütői. Sokak szerint egyáltalán nem kell fájdalommentessé tenni a dolgot. Mások szerint egyáltalán nem kell kivégezni senkit. Én, ahogy az elején is írtam, nem akarok állást foglalni. Csak azért írtam ezt az egészet, hogy lássuk: attól, hogy nincsen csuklyás pasas baltával, a kivégzés még nem lett, és nem is lesz humánus dolog.

Ha karakteres véleményed van a halálbüntetésről, de soha nem merted elmondani, mert féltél, hogy környezeted beszari fráternek, esetleg vérszomjas vadállatnak fog tartani, itt az alkalom!

SENKINEK nem áruljuk el az IP-címed, a véleményed, a nicked és a valódi neved közötti összefüggéseket, hacsak nem ígérnek többet az információért, mint te ennek titokban tartásért.

Az ajánlatokat a szerkesztőségbe kérjük; ugyanott olcsó kolbász eladó.