Zseniális festmény került elő a zsidó rituális gyilkosságról - akár Munkácsy alkotása is lehet

Zseniális festmény került elő a zsidó rituális gyilkosságról - akár Munkácsy alkotása is lehet

"Kalandregénybe illő történet bomlott ki előttünk, amikor utánajártunk egy amerikai forrásból érkező hírnek: Munkácsy Mihály, a festő, akinek legalább egy képét minden magyar ismeri, készített egy botrányos művet is. A monumentális méretű, és amúgy mesteri munka az európai kultúra egyik legsötétebb babonáját idézi teljes komolysággal: zsidók ölnek ártatlan lányt rituális okból" - adja hírül borzongva az Index. A festmény tulajdonosa mindent megtesz, hogy homályban maradjon, de a lapnak sikerült fényképet szereznie a műről, és beszéltek a festmény eredetét kutató szakértőkkel is. "Ha igazak egy rejtélyes műgyűjtő állításai, akkor át kell értékelni az egyik kikezdhetetlennek ismert magyar kulturális idol, Munkácsy Mihály életművét" - írják a továbbiakban, aki ugyanis az igazat le meri írni vagy meg meri festeni róluk, annak feltétlenül "át kell értékelni az életművét". De persze ami egy zsindexes szerint szörnyűséges antiszemétizmus, arra egy egészséges világlátással rendelkező magyar ember csak büszke lehet. Munkácsyra pedig - már ha valóban az ő festménye - az eddigieknél is jobban fel kell néznünk. A monumentális vallási festményeiről, magyar történelmi tablóiról, vagy édesbús népi életképeiről ismert művész ugyanis a metéltek által szerkesztett laphoz eljuttatott dokumentumok szerint festett egy eddig nem ismert, zseniális képet is. "A festmény nem is burkoltan antiszemita kiáltvány, amely témájában és megjelenítési módjában a legalávalóbb babonákat és sötét eszméket idézi meg. Olyasmiket, amelyeknek egyébként reneszánsza volt Munkácsy fénykorában, nemcsak Magyarországon, de Európában is" - sopánkodnak a Index lúdtalpasai. A festmény üzenetének értelmezéséhez sem esztétikai, sem művészettörténeti, sem történelmi háttérismeret nem szükséges. Élveteg és gonosz tekintetű zsidók feszítenek ki egy védtelen, ruhátlan lányt. Az áldozat hasán, kezein folyik a vér, egy szenvtelen zsidó edényt tart, vélhetően a vér összegyűjtéséhez, miközben a háttérben egymás fülébe suttognak a szertartás további résztvevői. Az alélt lány kiszolgáltatottan hever, a zsidók orra kampós, az egyik szája véres, két öregember kigúvadt szemmel mered a lány ágyékára, miközben a főzsidó késsel közelít. A festmény kifejező, drámai, bravúrosan alkalmazza az akadémizmus minden stílusjegyét. Éppen azokat az erényeket mutatja fel, amelyek révén Munkácsy a hírnevét köszönheti. A hatást szintén egy Munkácsyra jellemző elem fokozza, a méret: a megrázó jelenet négy méterszer két és fél méteren mutatja be a talmudista eltérő kultúrát. Kétségek és bizonyítékok A dolog viszont sajnos nem ennyire egyszerű. Az alkotáson nincs egyértelmű aláírás, a vélhetően külföldön élő tulajdonos nem áll a nyilvánosság elé, a kép eredete bizonytalan, nyomát pedig az életműben sem találni. A képpel két éve foglalkozó amerikai és magyar szakemberek azonban állítják, hogy a közvetett bizonyítékok egyértelművé teszik az alkotó kilétét. Dr. Jeffrey Taylor művészettörténész és Végvári Zsófia, a Komplex Festményvizsgálati Labor vezetője így érvelnek: a stílusjegyek megfeleltethetők Munkácsy fő korszakának festményeiről ismerteknek. A műszeres vizsgálatok a festmény keletkezését 1882 és 1887 közé teszik, arra az időre, amelyben az Európát felkavaró és megosztó két antiszemita per zajlott: a tiszaeszlári gyilkosság (1882-1883), és kicsit később a franciaországi Dreyfus-per (1894-1906). Az 1914-es nemzetközi sajtóban nyoma van egy Munkácsynak tulajdonított, Vérvád (Crime rituel) című képnek, igaz, a festő özvegye tagadta a kép létezését. A lap megszólaltatta volna a tulajdonost is, aki azonban olyannyira védte inkognitóját, hogy még szakértőivel is csak közvetítőkön keresztül tartja a kapcsolatot. Annyit tudtak meg, hogy a közvetítő amerikai, a tulajdonos pedig vélhetően nem magyar származású. Forrásaik a képet 2012-ben egy londoni műtárgyszállító cég udvarán vizsgálhatták meg. A festményt rossz minőségű keretre feszítve találták, a vásznon a szakszerűtlen tárolás jeleivel. A Vérvád ennek ellenére olyan erős hatást tett rájuk, hogy mindketten állítják, eredeti Munkácsy került elő. A tiszaeszlári gyilkosság és a titkos festmény A kutatók vaskos dokumentumokat állítottak össze a kép keletkezésének körülményeiről, ami meglepő lehet annak fényében, hogy az utókornak egyetlen konkrét bizonyíték sem áll a rendelkezésére. Rengeteg olyan adat létezik ugyanakkor, amelyek alapján könnyen elképzelhető, hogy a kép alkotója lehet akár Munkácsy Mihály is. A zsidó rituális gyilkosságok, melyekről akkor még nem volt tilos beszélni, az akkor még nem büntetett, antiszemitizmusnak nevezett nemzeti önvédelem, a zsidók által elkövetett égbekiáltó bűnök a napi közbeszéd részét képezték abban az időben, amely Munkácsy fő korszakának számít. „A kép témája és a feltételezett keletkezési idő egybeesik a tiszaeszlári vérvád 1883-as dátumával. A korabeli világsajtó is tudósított a Tiszaeszláron történtekről, így feltehető, hogy Munkácsy a korabeli újságokból értesült a faluban történtekről. Munkácsyt mélyen érintették a társadalmi események, különös érzékenységgel reagált a társadalom bizonyos rétegeinek helyzetére” – írta a lap kérdésére a művel foglalkozó szakértő, Végvári Zsófia. Felvetették, hogy miként készülhetett el egy ilyen monumentális kép úgy, hogy a műnek és keletkezésének sincsenek nyomai a szakirodalomban és a leírásokban. Végvári elmondta, hogy a festékbe ragadva textilszálakat találtak, amelyből arra következtettek, a művész titokban dolgozott a felkavarónak számító témán, a készülő festményt pedig munka után letakarhatta. Folyamatosan kerülnek elő eddig ismeretlen művei Bár Munkácsy élete jól dokumentáltnak számít, még az utóbbi években is kerültek elő ismeretlen munkái. A festőnek tömegével voltak külföldi megrendelői is, és műkereskedője, Charles Sedelmeyer a mai sztármenedzserek módszereivel dolgozva képeit gyakran már a festőállványról eladta. Jeff Taylor művészettörténész szerint a Vérvád megrendelője a jelek alapján orosz volt. A titokzatos tulajdonostól származik az információ, hogy a kép Oroszországon át került Finnországba, majd 1917-ben Amerikába. Az orosz szál, Munkácsy neve és a Vérvád című kép együtt is megjelenik a szakirodalomban, igaz, negatív előjellel. Mégis ez a Munkácsyhoz köthető legerősebb bizonyíték: az American Jewish Year Book 1913-1914-es évek zsidókat érintő eseményei közt említ egy cikket, amelyben Munkácsy özvegye azt állítja, nem igaz a Novoje Vremja című lap állítása, hogy korábban Munkácsy Mihály festett egy Vérvád című képet. A Kijevszkaja Miszl pedig arról ír, hogy a képet egy gyenge festő készítette azért, hogy a megrendelő gazdag zsidókat zsarolhasson meg. Munkácsy és a Vérvád feltűnik egy francia újság, a Le Croix 1914-es számában is, igaz, itt is csak úgy, hogy Munkácsyné cáfolja, hogy azt férje festette volna. A kutatók vélhetően a nem zörög a haraszt elve alapján gyanakodnak orosz megrendelőre, aki szerintük akár a cár is lehetett. Bár direkt bizonyíték erre sincs, de ismert, hogy III. Sándor udvari festője Zichy Mihály volt, aki személyes kapcsolatban állt Munkácsyval, és az elmélet szerint ő továbbíthatta a megbízást kollégájának. Az egyszerre túlfűtötten erotikus és felzaklatóan erőszakos kép valóban nem lett volna idegen a cár ízlésétől, Zichy maga is készített számára pornográf rajzokat, miközben az antiszemitizmus is igen kedvelt nézet volt az országban. Végvári Zsófia elmélete szerint a kép lehetett a szakítás oka Munkácsy és sikeres műkereskedője közt. A zsidó származású Sedelmeyer a feltételezés szerint tudomást szerezhetett a számára felháborító képről, és ezért rúgta fel a gyümölcsöző üzleti kapcsolatot. Pilátus és a zsidók Végvári Zsófia esztétikai, stilisztikai alapon is megfeleltetéseket talált a kor Munkácsy-képei és a Vérvád közt. „Munkácsy az 1880-as évek közepén – amikorra a festmény keletkezési ideje tehető stíluskritikai alapon – már túl volt a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című kompozíción. A festmény kimondhatatlan sikert hozott Munkácsynak, festménye elé zarándokolt Európa, és pár évvel később az Amerikai Egyesült Államok. Festői stílusa ekkorra kiforrott, alakjai kifejező ereje és a festményeinek kompozíciója rembrandti párhuzamokat ér el. A Vérvád című festmény figurái ismerősek a Krisztus Pilátus előtt című festményről. Kompozíciója tökéletesen szerkesztett, a horizontális elrendezés balladaszerűen meséli el az eseményeket. A Krisztus-kép alakjai új történetben élednek újjá, az öreg és a fiatal zsidó arca vagy a tömegben szereplő alakok jól illettek a Vérvád témájának megjelenítéséhez.” Végvári az adott képen konkrét párhuzamokat is húz a Krisztus Pilátus előtt című kép és a Vérvád egyes szereplői közt. Ezzel magyarázza azt is, hogy nem kerültek elő a Vérvádat megelőlegező vázlatok. A szakértő úgy véli, ezek elkészültek a korábbi nagy képekhez, és az alakokat innen már csak át kellett emelni. Bár a színpadias kompozíció, a drámai fények és beállítások valóban döbbenetes hasonlóságot mutatnak Munkácsyval, Molnos Péter művészettörténész szerint ezek olyan jegyek, amelyek inkább az akadémista stílusra jellemzők, nem csak Munkácsyra. „Klasszikus historizáló kompozícióval van dolgunk” – mondta. Molnos szerint a képet láthatóan tanult, jó technikai tudással rendelkező festő készítette. A stílusjegyekre térve úgy folytatta: „A kezek kialakításánál felfedezhetők olyan megoldások, amelyek analógok Munkácsyval. Valószínűbb azonban, hogy akkoriban ez volt a divat. Ez a fajta kvázi hiperrealista megközelítés, a megfestés blikkfangjaival összességében nem jellemző Munkácsyra.” Molnos meglátása szerint nem is Zichy Mihály-képről van szó. Megkérdőjelezi a magyar szálat a képen kibomló történet is, amelyen nem a tiszaeszlári eset jellemző motívumai tűnnek fel. Míg a vérvádnál az áldozat, akit a zsidók meggyilkoltak, 14 éves volt, a festmény nőalakja érett nő. Gömbölyű hasa miatt a főszereplő talán várandós is. A vérvád esetében nem kerültek elő olyan motívumok, amelyek a képen hangsúlyosak: a kézbe szúrt szögek inkább Jézus megfeszítését idézik. (Igaz, művészettörténészek szerint ez a momentum a téma elemelt, szimbolikus megközelítéséből is eredhet.) Molnos úgy vélte, a festmény talán egy Európában kevéssé ismert, jó kezű orosz festő munkája. Horgony és M A képet tudományos vizsgálatoknak is alávetették. Végvári elmondta, hogy a kutatók szerencséjére ebben az időben intenzíven fejlődtek a kémiai kutatások, és ennek eredményeképpen néhány évenként jelentek meg új festékek. Az összetevők beazonosításával könnyen megmondható, hogy melyik évben készült az adott festmény. Festékanalízisük szerint a kép 1882 és 1887 közt készült. A kép infravörös vizsgálatánál felfedeztek egy M betűt a vászon jobb alsó sarkában, amely a sötétedő festékek és a felület szennyeződése miatt halványodott el. A szignó mellett egy horgonyformát is találtak, amelyet a cár jelképeként magyaráztak. A titokzatos tulajdonos A történet összességében meggyőző, de a kritikusan közelítve hozzá az is nyilvánvaló: nehezen eldönthető, hogy a bizonyítékok támasztják alá a Munkácsy-teóriát, vagy a tények gravitálnak a nagy vonzóerővel bíró névhez. Annyit le kell szögezni, hogy a legjobb műbírálat is csak valószínűsít: tévedések a nagy múzeumoknál, elismert szakértőknél és jól dokumentált életműveknél is előfordulnak. A nyomozásban segítene, ha végigkövethetnénk a festmény útját, ennek azonban akadálya, hogy a tulajdonos nem kíván előlépni a homályból. A szakértők annyit mondtak el, hogy a célja egyértelműen a kép értékesítése. Vélekedésük szerint nem magyar vagy magyar származású emberről van szó, mivel olyan alapvető információkat is kért tőlük, amivel egy magyar rendelkezne. Jól értesültségre vall ugyanakkor, hogy a titokzatos tulaj éppen akkor döntött az eladásról, amikor Magyarországon a parlamenttől a közbeszédig ismét előkerült az antiszemitizmus az egyre pofátlanabb zsidó nyomulás következtében. Ilyen körülmények közt pedig talán már nem habozna egy, a témával szimpatizáló, tőkeerős vásárlójelölt. Bár az ár akár 3-400 millió forint is lehet, a vonzerő jelentős, hiszen olyan antiszemita képről van szó, amit feltehetően az egyik legnagyobbra tartott magyar festő készített. A kép jelentős restaurálásra szorul. (Index korrigálva) Frissítés: A Munkácsyt zsidózni próbáló hozzászólók legalább a Wikipédián utánanézhetnének a származásának: "Kárpátalján, Munkácson született 1844. február 20-án a sópreceptori lakás sarokszobájában. Édesapja, a XVIII. század elején Magyarországra költözött bajor hivatalnokcsaládból származott Lieb Mihály (1800–1852; gyakran Lieb Leó Mihályként említik, holott a keresztségben csak a Mihály nevet kapta) római katolikus vallású sóperceptor (kincstári sótiszt) volt Munkácson, később Ung és Bereg vármegyék táblabírája, édesanyja a Forgách grófok mándoki tiszttartójának leánya, az ágostai evangélikus vallású Reök Cecília. 1844. február 24-én a gyermek a keresztségben a Mihály Leó utónevet kapta, keresztszülei Steiner József és Reök Karolin, azaz édesanyja testvére és annak férje voltak. Lieb családi nevét 1868-ig használta, 1880-ig Munkácsiként írta a nevét." 2. frissítés: A főmuzeológus szerint a képnek semmi köze Munkácsyhoz Kizártnak tartja az MTI által megkeresett Bellák Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, hogy a közelmúltban előkerült Vérvád című festmény Munkácsy Mihály alkotása lenne. "A képnek semmi köze Munkácsyhoz" - állítja az MNG főmuzeológusa. A művészettörténész szerint a fotók alapján is teljes biztonsággal megállapítható, hogy ez nem Munkácsy festői stílusa. A Vérvád nem úgy néz ki, mint egy Munkácsy-kép, és szellemiségében is teljesen idegen tőle, ahogy a kor más ismert magyar festőitől is, így feltehetően külföldi művész alkotása - vélekedik. "Nem tudom elképzelni, hogy ennyire közvetlenül, propagandisztikusan negatív sugalmazású képek készültek volna Magyarországon" - jegyezte meg, hozzátéve: a "vérvád körüli hisztériára" már az 1880-as években sem volt fogékony a "műveltebb közönség", és komoly művészek sem foglalkoztak a témával, "főleg nem Munkácsy, aki Párizsban élt". Bellák Gábor nem tartotta meggyőzőnek a Végvári Zsófia által Munkácsy szerzősége mellett felhozott érveket sem, hiszen elmondása szerint a magyar mesteren kívül számos más, korabeli alkotó is festett Krisztus-képeket zsidó mellékalakokkal, ahogy a festékanalízis is csak a keletkezés időszakáról mond valamit, a művész kilétéről nem. A Nemzeti Galéria főmuzeológusa elárulta: azok a Munkácsy-kutatók, akikkel beszélt a képről, szintén teljes biztonsággal állítják, hogy a Vérvád nem a magyar festőtől származik. (MTI nyomán) Kapcsolódó: - Marschalkó Lajos kötelező írása: Mi volt a tiszaeszlári per? - A tiszaeszlári bűnper - Bary József vizsgálóbíró emlékiratai - Israel Shamir írása: Vérfagyasztó vád - Solymosi Eszterre emlékezett és Marschalkót idézte Baráth Zsolt jobbikos képviselő - Az első modern hazai koncepciós büntetőeljárás: a Solymosi-gyilkosság és a tiszaeszlári per - Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per  
Forrás: https://kuruc.info/r/2/108838/

Israel Shamir’s “Bloodcurdling Libel” in Hungarian

  

Vérfagyasztó vád

A nyári hőség nagy próbatétel az emberiség léghűtő berendezéssel nem rendelkező részére. Amikor a hőmérők felszöknek a felső negyvenesbe (vagy a három számjegyű tartományba a Fahrenheit hívek esetében) az emberiség lelassul és vizes, vagy árnyékos helyeken keresi a megváltást. Gyermekes  családok elmennek a tengerpartra, előkelő párok pedig  a hegyeket járják. Azonban a kellemetlen izzadás és kényelmetlenség elleni legkifinomultabb védekezést a felfedező hajlamú japánok találták ki. A legforróbb nyári éjszakákon összejönnek, és vérfagyasztó rémtörténeteket mesélnek, amelyek megfagyasztják a gerincüket, és selymes, sima bőrüket lúdbőrössé teszik. Júliusban a tokyoi mozik a rémfilmeket kedvelik, kezdve a kísértetek tömegét mozgósító Kwaidan-tól a New Yorkon bosszút álló Godzilláig. Az efféle filmek után a japánok könnyedén megmérkőznek a fullasztó hőséggel.

Ezen a nyáron David Aranovich követte a japán példát a „The Observer” c. brit hetilapban. Annak érdekében, hogy megfagyassza a vért az angol olvasóiban, a „vérvádat” vette elő, ezt a visszatérő történetet arról, hogy zsidók keresztény gyermekeket rabolnak el, megölik őket és „a vérüket felhasználják a titkos szertartásaikban. Efféle mesék özönével rendelkezünk a 12., 13. századi Angliában, és rengeteg zsidó vesztette emiatt az életét” – írta. „Mit keres a vérvád az olvasott, tekintélyes egyiptomi lapban, az Al-Ahramban, a szíriai védelmi miniszter könyvében, és különböző palesztinai mecsetekből a rádión közvetített prédikációkban?” – kérdezi Aaranovich. Elmagyarázza, hogy a „szóban forgó vád az 1840-es damaszkuszi eset, amelyben néhány zsidó (köztük David Harrari) „bevallotta” – a kínzások hatására – az ottomán hatóságoknak, hogy elraboltak egy papot és kifolyatták a vérét.”

A damaszkuszi pap nem igazán volt már gyerek, de ez nem fékezte meg Aaranovichot. Ő semmit sem tud az esetről, de ez sem állítja őt le. Ő egyszerűen TUDJA, hogy egy zsidónak ártatlannak kell lennie. Aaranovich nincs egyedül. A svédországi Jackie Yakubovski és társainak a tömege, New Yorktól Moszkváig emlékezteti az olvasóikat a damaszkuszi bűnökre. Ha az ember elindítja az Internet keresőt, bőségesen találkozik ezzel a kifejezéssel, valahányszor egy zsidó írástudót boldogtalanná tesz egy zsidó elleni vád, legyen az Marc Rich, aki milliókkal lépett meg az adóhatóság elől, vagy Soros György, aki tönkretette Malaysiát, vagy Ariel Sharon, akit tömeggyilkossággal vádolnak egy belga bíróság előtt, vagy Muhammad ad-Durra, akit TV nézők milliói előtt lőttek le, mindez mindig egy „vérvád” eset. Ennek már nem kell gyermekekhez és vérhez tapadnia. Bármi, ami a zsidóknak nem teszik, az „antiszemitizmus”. Valahányszor egy igazán kellemetlen vád kerül napfényre, akkor a legjobb védekezés, hogy az egek felé forgatjuk a szemeinket és kijelentjük, hogy ez „vérvád”. Így, amikor Izraelt mindenki elítélte a jenini tömegmészárlás miatt, és Shimon Peres semmit sem tudott mondani, hogy igazolja, vagy elködösítse, akkor egyszerűen „vérvádnak” nevezte a vádat.

A „Vérvád” a zsidók csatakiáltása, mint a franciáknak a „Montjoie St Denis”, vagy az angol lovagoknak a „St. George for merry England”. Bármikor veszik elő, a zsidók a tettek mezejére lépnek, a nemzsidókat pedig elrettenti és elhallgattatja a vád.

Amikor a megölt palesztin gyermekek száma már százakra rúgott és kezdte magára vonni a nemzetközi szervezetek figyelmét, akkor hirtelen előkotorták a vérvád szellemét, mint a gyilkosok utolsó mentségét. Az segített, noha az izraeli titkos szolgálatnak, a Shabaknak a vezetőjét fő műsoridőben kérdezték meg egy TV beszélgetésben, hogy miért ölnek meg az izraeli katonák minden ok nélkül annyi gyermeket.

A megrémítő kifejezés engedetlen zsidók ellen is használható. Edward Herman, a „Manufacturing Consent” (Konszenzus Gyártás) szerzője arról írt, hogy „az USA-ban lévő nagyhatalmú Izrael párti érdekcsoport úgy mozdítja elő az izraeli érdekeket, hogy erőszakosan követeli az amerikai segítséget és védelmet Izrael számára, sőt, jelenleg az Irak elleni háború mellett gyakorol nyomást, ami megint csak izraeli érdekeket fog szolgálni. Ugyanaz érdekcsoport nem csak segítette a média viták mederben tartását, és a kongresszust „Izrael által megszállt területté” alakította át, hanem arról is gondoskodott, hogy számos „kettős kötődésű” tisztviselő stratégiai döntéshozói állásokat foglaljon el a Bush kormányzatban …”, - nos, akkor egy amerikai zsidó filmgyáros, David Rubinson, írt nekem, és Herman szavait „kifejezett vérvádnak” nevezte. Amikor én utaltam a megölt palesztin gyermekekre, azt a Jerusalem Post, ez a Conrad Black által kiadott szélsőjobboldali napilap, „vérvádnak” nevezte.

Az elriasztó címkének az értékét (az „antiszemitizmussal” és a „Cion Bölcseivel” együtt) a gyakori és célzatos használat valamelyest leszállította már, de még mindig hatékony. Ön sosem tudott arra gondolni, hogy talán lehet valami igazság a „vérvádban”, azaz gyermekek szertartásos megölésében? Vagy mégis?

Legutóbb a vérvádat az Observer szellőztette meg, az a hetilap, amely közölte Aaranovichot. Íme, itt az újságcikk:

Martin Bright és Paul Harris

A „torzó fiút” feláldozták

A fiút, akinek megcsonkított torzóját a Temzében sodródva találták meg, rabszolgaként hozták Britanniába és feláldozták egy afrikai „vallásos” szertartás során a célból, hogy jó szerencsét hozzon a gyilkosainak.

A fiún – akit tavaly szeptemberben találtak meg levágott fejjel és végtagokkal, narancsszínű nadrágban – elvégzett genetikai vizsgálatok nyugat-afrikai származásra utaltak. A gyomor tartalom további vizsgálata és a csontok vegyelemzése azt mutatja, hogy a négy és hét év közötti gyermek, akit a rendőrség Ádámnak nevezett el, nem nevelkedhetett Londonban. A nyomozók most azon a feltevésen dolgoznak, hogy a gyereket rabszolgaként vették meg Nyugat-Afrikában, és kifejezetten azért csempészték be Britanniába, hogy megöljék.

Az afrikai vallásoknak a rendőrség által megkérdezett szakértői azt gondolják, hogy Ádámot Nigéria második legnagyobb nemzetisége, a yoruba nép 400 „Orisha”-jának, ős-istenének áldozták föl. Oshun, a Yoruba folyó egyik istennője van kapcsolatban a narancs színnel, amilyen Ádám nadrágja volt, amelyet a megölése után 24 órával húztak rá a szertartás groteszk kiegészítéseként.

A ruhájának az elemzése alapján a rendőrség azt hiszi, hogy Ádám Németországból érkezett Londonba. Az ő sorsa megrendítette Britannia nyugat-afrikai közösségét. Az Afrikai Karibi Fejlesztési Társaság elnökhelyettese, Temi Olusanya mondta: „Ezt a bűnt nem tűrhetik az afrikai vallások. A gyilkosság gyilkosság.”

Mostanra Önök már visszanyerték a lélegzetüket. Ellazultak. Igen, a feketék azok, akik szertartásos gyilkosságokat követnek el, nem a zsidók. Kit érdekel? Raymond Chandler „Viszontlátásra Kedvesem” c. könyvében egy tudósító betoppan egy tetthelyre, amely szó szerint úszik a vérben és megtudja a rendőrtől, hogy a feldarabolást harlemiek követték el, felkiált: „ó, az ördögbe, pofára esés”, és tovahajt. Valamilyen okból a szertartásos gyilkosság feketék elleni vádját nem nevezik „Vérvádnak”, ugyanúgy, ahogy a feketék és örmények elleni népirtást sem „Holokausztnak”.

„Ha a pelesztinok feketék volnának, Izrael az USA által vezetett gazdasági büntetéseknek alávetett pária állam volna” – írta a The Observer egy szerkesztőségi cikkben a második Intifáda kitörése után.

Hát nem! Ha a palesztinok feketék volnának (csak néhányan azok), a rabszolgaságot újra bevezetnék az Egyesült Államokban, és a nagy zsidó bölcs, Maimonides igéjét: „A feketék alacsonyabb rendűek”², aranyba vésnék az USA dolláron. Tény, hogy az afroamerikai „Izrael”, azaz Libéria, a 160 éves fennállása alatt kevesebb amerikai segítséget kapott, mint a zsidó „Libéria”, azaz Izrael, egy hónapban.

Miért van az, hogy a feketék megvádolását szertartásos gyilkossággal olyan könnyedén fogadják, miközben a zsidók megvádolása lelkiismereti háborgást vált ki? Tudunk-e a zsidók elleni váddal ugyanolyan céltudatos, befolyásmentes és üzletszerű módon foglalkozni, mint a The Observer és a Scotland Yard foglalkozik a feketék elleni hasonló váddal? Mert ha nem, akkor a mi önmagunkról kinyilatkoztatott rasszizmus ellenességünk fabatkát sem ér.

A zsidók szívesen címkéznek a vérváddal. A zsidó írástudók szokása, hogy a palesztin anyákat azzal vádolják, hogy rituálisan feláldozzák a gyerekeiket azáltal, hogy kiteszik őket az izraeli katonák igazolható dühének. Egy cikkben, amelynek címe „Gyerek áldozat, palesztin stílus”, egy bizonyos Reuven Koret jegyzi meg (Capitalism Magazine, November 13, 2002), hogy „a palesztinok politikájuk részeként, mintegy szent szertartásként, elkezdték feláldozni a saját fiaikat és lányaikat”.³ A „Jerusalem Post” írt olyan palesztin „szülőkről és vezetőkről, akik büszkén küldik a gyerekeiket Izrael elleni támadásokban meghalni, és felhasználják őket izraeli gyerekek megtámadására is”.⁴ Az egyedülállóan rosszindulatú Cynthia Ozick a következőt írta: „A legeredetibben barbár palesztin társadalmi felfedezés, amely  túllép minden más elképzelhető újdonságon az, hogy gyerekeket toboroznak a célból, hogy az elérhető, legforgalmasabb helyeken annyi zsidót öljenek meg, amennyit csak lehet.” Valamiféle okok miatt gyakorlatilag egyetlen zsidó olvasó5 sem írt semmi olyat ezekkel az írásokkal kapcsolatban, mint ahogy David Rubinson tiltakozott mind Herman, mind az én tanulmányom ellen, és nem tiltakozott sem a „vérvád”, sem egy egész közösség nagybani megvádolása ellen, amit gyalázatosan használnak a gyűlölet terjesztésére és a faji gyűlölködés felszítására egészen a gyilkosságig és tömegmészárlásig,. Úgy látszik, hogy teljesen rendjén való egész közösségeket megvádolni, mindaddig, míg az nem zsidó közösség. A „vérvád” is rendben van, ha a zsidók nem vádlottak, hanem vádlók.

Azonban a zsidó (nem palesztin) rituális gyermekgyilkosságokkal kapcsolatban az volt a közmeggyőződés, hogy az széles körben elterjedt és állandósult volt. A régi Zsidó Enciklopédia (Jewish Encyclopaedia, III. kötet 266.) a következő eseteket sorolja föl, kezdve William of Norwich-csal: 5 másik eset a 12. sz.-ban, 15 a 13.-ban, 10 a 14.-ben, 16 a 15.-ben, 13 a 16.-ban, 8 a 17.-ben, 15 a 18.-ban és 39 a 19.-ben, pont 1900-ig (összesen 113). Volt még néhány más eset a 20. században.6 Mi a magyarázata ennek a hitnek? Egy világméretű, századokon átívelő összeesküvésről volna szó, csak azért, hogy ártatlan zsidókat égbekiáltó bűnbe keverjem, vagy volt bűntény a vádak mögött?

II.

Ezt a kérdést a jeruzsálemi Héber Egyetem félelmet nem ismerő professzora, Israel Yuval vállalta föl héberül elérhető, gondolatébresztő munkájában. Úgy volt, hogy az angol fordítása néhány évvel ezelőtt megjelenik a California University Press-nél, de különböző okok miatt ez még nem történt meg. Bizonyára csak véletlen egybeesés, hogy néhány amerikai zsidó tudós tiltakozott a könyv kiadása ellen, és felszólított arra, hogy „törüljék a köztudatból”.

Yuval tényleges és cáfolhatatlan gyermekgyilkosságokat fedezett fel, túl a „vérvádon”. Az első keresztes hadjárat alatt a türelmetlen nép megpróbálta erőszakkal megkeresztelni a zsidókat Rein Valley-ben, hogy megmentse a lelküket a gyűlölet sátán vallásától, ahogy azt ők látták. Az ő megkereszteléssel szembeni ellenállásukat a Sátánhoz való konok ragaszkodásnak tekintették: a jelenkor előtti emberek számára a mi vallási közömbösségünk elfogadhatatlan volt. Ők közvetlen kapcsolatot láttak a hit és a viselkedés között, és szükségét érezték a közös imádkozásnak és az egyesítő szentáldozásnak. Egy zsidó, aki állandó jelleggel egy keresztény országban lakott, nagyon bonyolult helyzetet teremtett: ő mentes volt a felebaráti szeretet kötelességétől és emiatt módja volt rá (és gyakran meg is tette), hogy antiszociálisan viselkedjék, például uzsorával és boszorkánysággal foglalkozott. A keresztényeket nagyon aggasztotta a keresztények átkozásának jól ismert zsidó szokása. A zsidók naponta kérték az Istent, hogy ölje meg, tegye tönkre, alázza meg, irtsa ki, becstelenítse meg, húzza karóba a keresztényeket, küldjön rájuk éhínséget, hogy hirdesse meg az Isteni Bosszúállást, hogy az Isten palástját a keresztények vére borítsa. Israel Yuval könyve szép válogatást kínál az olvasónak a vérfagyasztó átkokból.

A keresztesek nem voltak rasszisták. Nem gondolták, hogy a zsidók javíthatatlanul gonoszak. Ők is féltek az átkoktól, legalább úgy, mint a zsidók. (A mai Izraelben az átkozódás börtönnel sújtható bűntett.) A valóságban az akkori zsidók és keresztények számára az átkok nem csak ostoba sértések voltak, hanem hatékony varázsfegyverek. Ők a zsidóknak kiutasítást vagy a megtérést ajánlottak, az általunk a totalitárius szekták híveire kiszabott, korszerű pszichológiai kezelésnek ezt az ódivatú megfelelőjét. Ebben az időben keresztelték meg erőszakkal a skandinávokat és a szlávokat, és emiatt teljesen ésszerű volt, hogy a keresztény országokban élő zsidókat is megkereszteljék. Azonban a zsidók nem fogadták könnyedén a kísérletet, hogy bevezessék őket az új Izraelbe. Valahányszor a megkeresztelés „veszélye” közvetlenné vált, sokan közülük megölték a gyerekeiket és öngyilkosok lettek. Ez tagadhatatlan: a korszak keresztény és zsidó krónikái hosszasan leírják az eseteket, a zsidók dicsőítve ezt a Waco-jellegű viselkedést, a keresztények pedig kárhoztatva. Azért ölték meg a gyermekeiket, hogy megmentsék őket Krisztustól? Nos, nem egészen. Ez is rossz lett volna, de a valóság még rosszabb volt. A gyilkosságot rituális mészárlás formájában hajtották végre, amelyet az áldozat vérének a föláldozása követett, mivel az askenázi zsidók hittek abban, hogy a kiontott zsidó vérnek olyan varázsereje van, hogy elő tudja idézni az Isteni Bosszúállást a keresztények fejére.

Mások az áldozat vérét jóvátételként használták. Mainzban Yitzhak b. David, a közösség vezetője a zsinagógába vitte a kis gyermekeit, levágta őket, a vérüket a boltozatra öntötte és azt mondta: „Az ártatlan báránynak ez a vére legyen bűneimért az engesztelés.” Ez két nappal a keresztényekkel való összeütközés után történt, amikor már elmúlt a veszély.

A gyermekeiket lemészároló zsidók képe nagyon nagy hatással volt Európa keresztény népeire. Ezt a viselkedést nem lehetett összeegyeztetni a keresztény vértanúsággal. A keresztény vértanúk hagyták, hogy mások öljék meg őket a hitükért, sosem követtek el öngyilkosságot, és biztosan nem ölték meg sem a saját, sem mások gyerekét ilyen szándékkal. Ez megerősítette a zsidó kegyetlenség és könyörtelenség képét. Az évek multával a gyermekgyilkosságok tényleges körülményei feledésbe merültek, de a gyermekeket lemészároló zsidók képe belevésődött az európai mátrixba. (Yuval él Robert Graves tételével, aki az egyház sok hagyományát régi képek téves olvasatával magyarázza.) Ez volt tehát a forrása annak a hiedelemnek, hogy a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak, holott a valóságban a zsidók a saját gyermekeiket ölték, írja Yuval professzor. Valóban, a Vérvád nem sokkal a németországi gyermekgyilkolás után megjelent. Yuval elszörnyedve beszél ezekről a vádakról, tökéletesen félreértve a lényeget: egy gyermek szertartásos megölése az egy gyermek szertartásos megölése. Ha néhány zsidó elkövette ezt a förtelmes bűnt Mainzban és Wormsban, más zsidók pedig még 1950-es izraeli történelem könyvekben is példamutatóként magasztalják ezt a bűntényt, akkor van-e helye a felháborodásnak és szörnyülködésnek a hasonló vádak miatt Norwichban, Bloisban, esetleg Damaszkuszban vagy Kijevben? Ha Yuval azt gondolja, hogy egy zsidó csak zsidó vért használhat az áldozatbemutatáshoz, hogy felkeltse af Adonaj-t (Jahve haragját), akkor egyes esetekben az elrabolt gyermeket körülmetélték, azaz „zsidó gyerekké tették”, mielőtt megölték.

Engesztelésül egy bárány vére is megteszi.

A számtalan középkori történet zsidókról, akik megölték a gyerekeiket, mert betértek egy templomba, vagy a kikeresztelkedést fontolgatták, nem okoz meglepetést. Szülők és rokonok teljes gyászt viseltek az áttértek miatt. A jólelkű Tevye, a tejesember, Sholem Aleichem daarabjának, a „Hegedűs a Háztetőn”-nek ideális hőse, a 20. században is meggyászolja megkeresztelt lányát. Élő ember esetében a gyászszertartás hagyományos varázsmódszer az illető megölésére. Akik igazán hittek a mágia erejében valószínűleg meg is haltak tőle, ahogy arról Frazer beszél az ő hatalmas tangyűjteményében. Ha valaki megkísérel valakit varázseszközökkel megölni, vajon miért tartaná vissza magát világiasabb gyilkolástól? Több mint nyolcszáz év alatt száznál több esetben ítéltek el zsidókat rituális gyilkosság és véráldozat miatt, amikor a zsidókat bűnösnek találták. Mi azt gondoljuk, hogy ez egy ésszerű szám, ha vallási mániásokra gondolunk. Valószínű, hogy minden hasonló nagyságú vallási csoport kitermel hasonló számú deviánst, mint pl. Gilles de Rais (Franciaország marsallja a 15. században), vagy „Comore, az átkozott” (egy 6. századi breton főember). Különös volna, ha valamennyi eset rágalom volna. A vér varázserejének a hite bele volt ágyazódva a zsidó gondolkodásba. Vért használtak engesztelő áldozatul. Valóban, az bárányvér volt, de a mainzi esetben gyermekvér volt, amit helyette használtak. A keresztény világban voltak, akik fekete mágiát űztek, és emberáldozatot végeztek egy elfajzott „keresztény” szertartás keretében. Ők embervérrel helyettesítették az áldozati bort, azaz Krisztus vérét, ami a húsvéti bárány vére. Ésszerű akkor arra gondolni, hogy a zsidók sohasem termeltek ki varázslókat és boszorkányokat, akik embervért használtak a bűnök eltörlésére, hogy siettessék a megváltást?

III.

Másrészt lehetséges, hogy a Kivonulás matzo-jának és a Purim homentash-ának a kapcsolata a véráldozattal csak egy elterjedt vélekedés. A véráldozat misztikus gondolatát félreérthették az egyszerű emberek. Yuval különféle hagyományok és félreértésük kombinációjával magyarázza. A zsidók teljes szívükből gyűlölték a kereszténységet és rengeteg varázsszertartásuk volt a húsvét, a Purim és a kivonulás idején, amelyek a kereszténység és Krisztus ellen irányultak. Keresztre erősített bábukat készítettek és elégették, vagy különféle módon bemocskolták őket. Megszentségtelenítették az ostyát és gúnyolták a szentáldozást. A „kovász megsemmisítése” a Kivonulás reggelén a goyok megsemmisítését jelképezte és mágikusan ahhoz is vezetett, írja Yuval. Esetenként papokat és apácákat öltek meg. A kivonulás imái telve voltak keresztényellenes utalásokkal, amelyek közül néhány a mai napot is megérte, mint a Shepoch Hamatha, egy ima, amely az Isten bosszuló haragját kéri a goyokra és az Aleinu Leshabeyah, egy ima, amely Krisztusról és anyjáról a legszentségtörőbb szavakkal beszél. A keresztények szellemileg áthidalták ezt a jelenséget, írja Yuval. Ha a zsidók gyűlölik Krisztust és a keresztényeket, megszentségtelenítik az ostyát és látták, hogy rituálisan megölik a saját gyermekeiket, akkor valószínű, hogy mások gyermekeit is megölik Húsvétkor, vagy a Kivonuláskor - gondolták Yuval szerint a keresztények. Véleménye szerint, noha az alapvető tények igazak voltak, a következtetés rossz volt. A zsidók nem használtak vért a matzo-hoz - írja.

Azonban az, hogy a zsidók vért használtak a matzo-hoz, jobban is megmagyarázható, mint a kereszténység elleni általános gyűlölettel. A zsidó kivonulási szertartásban egy kis darab kovásztalan kenyér, amelyet afikoman-nak hívtak, jelképezte a húsvéti bárányt. Ezt a széder (előeste) kezdetekor elrejtették. Az ember el tud képzelni egy misztikust, aki szó szerinti értelemet akarna adni az afikomannak, mint a húsvéti bárány jelképének. Ezt sok zsidó állította, aki elhagyta a nyájat, és azt is megjegyezték, hogy az afikomant titokban és külön sütik. Néhányuk elmagyarázta, hogy a vért nem közvetlenül tették a tésztába, hanem elégették, és a hamuját használták vallásos emlékezésként a Vörös Üsző tisztulásra.

Israel Yuval, egy hívő zsidó, számára minden vallomás, amelyet egy „áttért” tesz „gyanús” és „kétséges”, de ez a régóta fennálló zsidó hagyomány része, hogy hiteltelenítsék a nem zsidó állításokat. Hasonló volt, amikor az izraeli „új történészek” legutóbb megerősítették a palesztin tudóstársaik adatait, de az, hogy ők erősítették meg az 1948-as borzalmakat, nagy hatással volt a nyugatra, mert a nem zsidó kutatást mindig „gyanúsnak” és „kétségesnek” minősítették a zsidók uralta közbeszédben.

A nem rasszistáknak nincs okuk kételkedni a nem zsidók, vagy volt zsidók által tett tanúvallomásokban. Ha pedig az áttérőkkel szembeni kifogás a renegátok önmagukban való visszautasításán alapul, akkor a „Sötétség Délben” (Arthur Koestler) és a „Tisztelet Katalóniának” (George Orwell) szerzőinek, sőt magának Aaranovichnak a tanúságtételét is vissza kell utasítani, mert ők a kommunista meggyőződésüket másra cserélték.

Az áttértek tudták, hogy mit mondanak, és ezt Yuval is megerősíti. Például Norwichban egy áttért elmagyarázta, hogy „a zsidók azt hiszik, hogy emberi vérontás nélkül nem kaphatják vissza az országukat és a szabadságukat”. Ez, Yuval szerint, az askenázi felfogásnak, mely szerint a Bosszú a megváltáshoz vezető út, pontos értelmezése. „A zsidók ténylegesen hitték, hogy a megváltásuk a keresztények kiirtásától függ”. Abban hittek, hogy az Isten, vagy a Messiás végzi majd el a munkát, de elfogadható-e ez a kifogás alibinek? Én remélem és imádkozom azért, hogy John ölje meg az ellenségemet, Harryt, és valóban, Harryt holtan találják. A várakozásom és imám nem szolgálhat-e inkább az ellenem támasztott gyanú erős okául, semmint alibiként? „Szó se róla! Ő abban bízott, hogy John fogja megtenni, tehát biztos, hogy nem tehette ő maga.” Ez felidézi Raymond Chandlernek egy halhatatlan sorát.8 Az ő magánnyomozója, Marlow, talál egy zsebkendőt a tetthelyen, megfelelő kezdőbetűkkel. A gyanúsított, egy jólnevelt fiatal hölgy, bensőséges kapcsolatban az áldozattal, felháborodva utasítja vissza a gyanút. Marlowe gúnyosam megszólal: „Ezen a zsebkendőn az ön kezdőbetűi vannak, de ez a kendő olcsó, szintetikus szantálfa szagot áraszt, ön pedig nem használna olcsó kölnit. Emellett ön nem tartja a zsebkendőjét egy férfi párnája alatt. Tehát ennek semmi köze önhöz! - Nem nagyon mesterkélt?”

IV.

A véráldozat legutóbbi, nyilvános megvitatása 100 évvel ezelőtt történt. 1911-ben Kijevben (ma Ukrajna fővárosa, akkor az Orosz birodalom egy jelentős városa). Andrejt, egy egyházi iskola 12 éves tanulóját kegyetlenül és szokatlan módon gyilkolták meg. 47 seb volt a testén, a vérét elfolyatták, a száját pedig betömték. Úgy látszott, hogy a gyilkosságnak rituális jellege volt, mint a torzó fiú esetében napjaink Angliájában. Tehette egy sátánista, egy fanatikus, vagy más megszállott személy. Lehet egy ilyen személy zsidó származású? - Igen. Mozgathatta a gyilkost a zsidó hit valamilyen sajátos félreértelmezése? Láttuk, hogy a válasz igen. Ennek ellenére 400 rabbi írt egy levelet a hatóságoknak, tagadva magát a lehetőségét is egy ilyen gonosztevőnek. Egy tömeghisztériás roham kettéosztotta Oroszországot a rituális gyilkosságban hívőkre és nem hívőkre. A liberális média elfogadta a filoszemita tételt: A zsidók nem ölhetnek! Különösen nem rituálisan. A cár bölcsen megkérdezte, miképp lehet valaki annyira biztos, mint a 400 rabbi. Ő a legfontosabb pontra tapintott rá.

Nincsen olyan bűntény, amelyre az oroszok, az angolok, az amerikaiak, a franciák vagy kínaiak, vagy a változatosság kedvéért a keresztények, moszlimok vagy buddhisták azt mondanák, hogy nemzettársaik, vagy hittestvéreik azt képtelenek volnának elkövetni. Tudjuk, hogy az emberi lények képesek a legnagyszerűbb erényekre és a legalávalóbb bűnökre. Az emberáldozat minden népnél ismert volt, még a görögöknél (Iphigenia) és a hébereknél (Jephtah) is. Ennek ellenére a zsidók, akiknek a vallása magában foglalja a népirtás vallási kötelezettségét (Amalek), a keresztények átkozásának a vallási kötelességét, akik ténylegesen végeztek rituális gyermekáldozatokat (noha a sajátjukét), képesek voltak kezeskedni izraelita társukért: zsidók nem tehetik meg ezt.

A törzsi összetartásnak ez a rendkívüli foka a zsidókat egy külön kategóriává tette. Nem nemzetté, nem vallássá, hanem egy kölcsönös védelmi társulássá.

„Ez az egész zsidó nép elleni vád”- írták a rabbik. Ez hazugság volt: csak egyetlen embert vádoltak, majd később ártatlanak találták. De a fellépésük taktikailag hasznos volt: a zsidók tömegeit mozgósította New Yorktól Moszkváig Beyliss védelmére. Oroszországban, Európában és Amerikában a liberális közvélemény támogatta őket. Egyetlen figyelemre méltó ember, Vaszilij Roszanov9 - egy nagyszerű magányos farkas, író és vallási gondolkodó, egyszer már elfeledve, de manapság újra elég népszerű a szovjet utáni Oroszországban - volt meggyőződve arról, hogy Andrejt a zsidók ölték meg, bár nem feltétlenül Beyliss. (Az orosz értelmiség kiközösítette őt.) Őt, a korábbi szélsőséges filoszemitát (azt tervezte, hogy áttér a zsidó hitre) rettenetesen érintette a fiatal Andrej szörnyű sorsa, és indulatba hozta, hogy Beyliss egyik védőjét sem érdekelte a kegyetlenül meggyilkolt gyerek. Írt egy érdekes emlékiratot10, amelyben megkísérelte bebizonyítani, hogy a zsidók ténylegesen végeztek emberáldozatot. Tapogatózott a Cabbalában, lerajzolta Andrej sebeit, egy csomó vérrel foglakozó verset idézett az Ótestamentumból, a Talmudból és még az Újtestamentumból is. A következtetései között utalt arra a zsidó szokásra, hogy a körülmetélt tagból szopják a vért és a kegyetlen zsidó (állat)vágási szokásokra (amelyeket most néhány európai országban betiltottak). Az ő legérdekesebb meglátása nagyon meglepő volt még egy olyan tévelygő keresztény esetében is, mint ő volt: arra a következtésre jutott, hogy a régi, bibliai judaizmus, a kereszténység előfutára, ismerte és gyakorolta az emberáldozatot. Egyébként, érvelt, Krisztus nem ajánlotta volna fel magát, mint a legmagasabb szintű áldozatot. Roszanov Izaiás 53-ban (átszúrták a vétkeinkért, stb.) nem Krisztus szenvedésének a megjövendölését látta, hanem igazi emberáldozat leírását a jeruzsálemi templomban. Az imádás Jahve jeruzsálemi templomában valóban nagyon véres volt és a Mishna vérpatakokról beszél, amelyek az oltár alól folytak ki. A próféták elítélték ezt és a templom emiatt élő anakronizmussá vált a lerombolása idejére. Valószínűleg emiatt nem építették újjá, de Roszanov meglátásának, akár igaz, akár nem, nincs közvetlen jelentősége a 20. századi emberáldozatokkal kapcsolatban.

Ne legyenek kétségeink: az ember nagyon sok idézetet talál a Bibliában, a Talmudban és később a kaballisztikus könyvekben az emberáldozat alátámasztására. Dahl, egy gyilkosságokkal foglalkozó rövid tanulmány 19. századi dán szerzője utal a 23:24-es szakaszokra („issza az áldozatainak a vérét”) és sok más versre. Ma már jobban fel vagyunk szerelkezve az ilyen vizsgálatokra, mint a norwich-i William és a kijevi Andrej kortársai, mivel jobb szövegeink vannak. Például 1913-ban a szakértők még nem tudtak volna ilyen idézetet találni a Talmudban11: „Jó egy goyt még Yom Kippurkor is leszúrni, ha szombati napra esik is. Miért „szúrni” „levágás” helyett? Mert levágáskor áldást kell mondani, leszúrni meg áldás nélkül is lehet.” Ma nekünk ez nyomtatásban van, új kiadásban, amelyet Izraelben adtak ki. Szokás úgy tekinteni ezeket az idézeteket, mint a talmudista bölcsek túlhajtott gyűlöletének a jelét az egyszerű emberek irányába. De megjelenhet egy misztikus, egy fekete mágus, aki úgy tekintheti, mint egy útmutatást a yom kippur-i áldozatra, a kapparoth-ra.

Azonban ez nem bizonyítja, hogy számos ilyen eset volt, vagy, hogy széles körben elterjedt. Sőt, a tudósok, akik tanulmányozták a jelenséget és eljutottak oda, hogy tényként elfogadták, arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen esetek ritkák voltak és ismeretlenek maradtak a zsidók nagy tömegei számára.

Roszanovnak ugyanúgy nem volt igaza, mint a rabbiknak sem. Nem volt a dolguk, hogy a priori tagadják egy zsidó által végrehajtott bűnnek a lehetőségét. Nem volt igazuk, amikor azt mondták, hogy „minden zsidó” ellen szól a vád. De Roszanov sem lehetett volna ugyanolyan bizonyos, mint ők voltak. Neki sem kellett volna a véráldozatot a judaizmus sarokkövévé tenni. Azonban, amikor látta az egyesült filoszemita arcvonalat, engedte, hogy harcos természete felül kerekedjék a jobbik énjén. Mi visszautasítjuk a magatartását, mert nem becsületes és elfogult. Tény, hogy az emberáldozatot és a vérrel való engesztelést ismerik a keresztények és a zsidók is, emiatt Andrej rituális meggyilkolását zsidó és nem zsidó hátterű ember is végezhette. Roszanov könyve legfeljebb meggyőzhetett volna egy zsidó misztikust, hogy megpróbálkozzék a rituális gyilkossággal és a véráldozattal.

De a zsidók úgy fogták fel az esetet, mint egy valamennyi zsidó elleni ügyet. A Beylisst védő csapat megpróbálta megvádolni az ügy legfontosabb tanúinak az egyikét, Vera Cseberjakot. Egy ügyvéd, aki beismerte, hogy az ő kezdeményezésére kétséges körülmények között találkozott vele, nagy megvesztegetési pénzt ajánlott föl neki. A gyermekeit „ismeretlen személyek” megölték. 1919-ben, a bolsevik győzelem után a kijevi Cseka zsidó komisszárjai letartóztatták, és durván bántalmazták. Ő visszautasította, hogy visszavonja az állításait, ragaszkodott ahhoz, hogy igazat beszélt, és egy 40 perces tárgyalás után kivégezték.12

Ugyanazon évben a Szovjet Nevelési Minisztérium összehívott egy bizottságot, hogy derítsék ki a végleges igazságot a véráldozatok körül. Négy zsidóból és négy keresztényből állt. Simon Dubnov, egy zsidó történész, aki benne volt a bizottságban, azt írta az emlékirataiban: „az orosz tagok nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy létezhet egy titkos zsidó szekta, amely végez rituális erőszakot. A zsidó tagok biztosak voltak abban, hogy ez egyáltalán nem fordulhat elő”.

Alexander Etkind, kortársunk, egy orosz zsidó vallástudós és az orosz szektákról szóló mértékadó könyvnek az egyik szerzője írta az áttekintésében13: „Ma már nyíltabbak lehetünk. Én nem tartom lehetetlennek, hogy a zsidók között volt egy kegyetlen és titkos szekta. Tanulmányoztam az orosz szektákat, jó néhányat jellemezhetünk úgy, hogy véres, romlott és vérengző. Én nem tudok hasonló zsidó szektákról, de nem tudom a priori kizárni a létezésüket. Látható, hogy az érzéseim közelebb állnak a bizottság orosz tagjainak az érzéseihez, mint a zsidókéhoz.” A vérvád tanulmányok hosszú történetében ez volt a valaha is leírt legbölcsebb mondat. Alexander Etkindnek igaza volt, David Aaranovichnak nem. Egy jól ismert zsidó kaballista és misztikus, Yitzhak Ginzburg, egy izraeli Yeshiva-nak, az Od Yosef Hainak a vezetője lényegében megerősítette ezt, amikor a közelmúltban egy amerikai újságnak mondta, hogy „egy zsidónak joga van ahhoz, hogy kivegye egy goy máját, ha szüksége van rá, mert egy zsidó élete értékesebb, mint egy goyé, de hasonlóan egy goy élete is értékesebb, mint egy állaté”. Az efféle emberek nem fognak különbséget látni ember- és állatáldozat között.

V.

A rituális gyilkosság kérdése megosztja az emberiséget, de a megosztás nem a zsidók és a nem zsidók között van: az egyik oldalon vannak a filoszemiták, zsidók és nem zsidók, akik a priori kizárják egy zsidó bűn lehetőségét. Ha ők találnak egy holttestet és mellette egy zsidót késsel a kezében, ők kiabálni kezdenének: „Csak nehogy már egy újabb vérvádat!” Másik oldalon állnak a józan emberek, zsidók és nem zsidók, akik készek arra, hogy minden eset körülményeit előítélettől mentesen megvizsgálják, ahogy Alexander Etkind javasolta. Egy filoszemita a priori a lehetőségét is kizárja, hogy egy kegyetlen, vagy rituális gyilkosságot zsidó kövessen el. Ő a legjobb esetben naiv rasszista. Aaranovich úr semmit sem tud a damaszkuszi esetről. A gyilkosság 1840-ben történt, nagyon régen. Ő csak felteszi, hogy egy zsidó nem lehet bűnös, és pont. A damaszkuszi gyanúsítottakat megkínozták, ezért a vallomásuk nem érvényes, írja Aaranovich. A kínvallatás gonoszság, de Izraelben a „terorista bűnök” gyanúsítottjait változatlanul kínvallatják. Az Amnesty International és egyéb Emberi Jogokat Figyelő testületek szerint palesztinok tízezreit, köztük gyerekeket kínoztak a Shabak celláiban. Ennek ellenére Aaranovich még sosem kételkedett a kínvallatással megszerzett izraeli következtetésekben. A gyilkosság áldozata egy pap volt, ami arra indítja Aaranovichot, hogy az esetet „antiszemita vérvádként” sorolja be. De papokat, apácákat és szerzeteseket öltek a zsidók. Százakat mészároltak le Antiochiában 610-ben és Jeruzsálemben 614-ben. Szerzeteseket és papokat ma is ölnek Izraelben. Például néhány éve egy telepes, Asher Rabo, több szerzetest megölt fejszével és a vérüket a falra loccsantotta. A Jákob völgyi kolostor egy szerzetese lefogta őt, egy izraeli bíróság pedig elmebetegnek találta. Később két orosz apácát gyilkoltak meg fejszével a Keresztelő Szent János kolostorban. Az izraeli bíróságok gyakorlatilag mindenkit, aki papokat gyilkol, megszentségteleníti a templomokat és mecseteket, elmebetegnek talál, pedig volt rendszer az elmebajukban.

Aaranovich úgy mutatja be a damszkuszi esetet, mint egy „minden zsidó elleni vádat”. Pedig csak egyetlen személyt vádoltak a gyilkossággal. Ugyanakkor Farhinak, egy damaszkuszi zsidónak „több pénze volt, mint a Bank of England-nak” ( írta egy angol utazó) és igazgatta a St Jean d’Acre kincstárát. Ha egyetlen zsidó elleni vád minden zsidó ellen van, akkor nincs mód arra, hogy kis hibákat kis intézkedésekkel javítsanak. Valóban, az Aaranovich fajta filoszemiták hihetetlen csapásokat hoztak az emberiségre és a zsidókra. Ők a priori kizárták Dreyfus kapitánynak vagy Beylissnek a lehetséges bűnösségét. Ahelyett, hogy félre álltak volna, engedve a bíróságot, hogy rendesen dolgozzék, tömeghisztériát keltettek Franciaországban és Oroszországban, amivel elérték a felmentést, de ugyanakkor aláásták az emberek hitét az igazságszolgáltatási rendszerben. A Dreyfus és Beyliss ítélet után a zsidók a törvény fölé kerültek. Ez okozta a 30-as évek visszaesését, napjaink még nagyobb visszaesését és valószínű, hogy ez holnap is okoz egy legeslegnagyobb visszaesést.

Egy jobb világban a dreyfusistákat és a beylissistákat elítélték volna a bíróság megvetése miatt, mert a ki nem mondott tételük az volt, hogy ”nem zsidók nem ítélkezhetnek egy zsidó felett”. Az embernek nem kell hinnie, vagy nem hinnie a rituális gyilkosságokban. Az ember képessége bűnök elkövetésére jól ismert, és lehetnek olyan szörnyetegek, mint dr. Hannibal Lector a „Bárányok Csendjében”. Némelyiküket a Szent Biblia sajátos értelmezése mozgatja. Napjainkban egy szuperhatalom elnöke küldte elrettentő csapatait, hogy támadjanak meg egy kis és gyenge országot és emberek, asszonyok és gyermekek ezreit ölte meg, mert azt hitte, hogy azt Isten akarta. (Igen, ez az isten a Mammon volt, ahogy a szellemes lengyel filozófus14 megjegyezte.) Jobban tette volna, ha csecsemőknek a vérét szívogatta volna szép nyugodtan. Napjaink zsidói ritkán tudják, hogy róluk azt gondolják, hogy matzo-t esznek a Kivonuláskor, az afikoman-ról nem is beszélve. Ők szerencsére nem ismerik a középkori zsidóság aggasztó örökségét. Azonban néhány dolog fennmaradt abból a korból.

Ennek az esszének a megírása akkor jutott az eszembe, amikor figyeltem a lemészárolt Palesztin gyerekek számának a napi növekedését. A második Intidáda 2000. szeptember 29-ei kezdete óta 2237 palesztin vesztette el az életét. Ez az összesített szám 430 megölt gyermeket is magába foglal. 228 gyermek volt 15 év alatti, 202 további 15 és 17 között. Ez több mint az összes gyerek, akiknek a meggyilkolásával a zsidókat vádolták a norwichi William óta.

Miért kell a régi vádakon elmélkedni, amikor itt van a legfrissebb és vitathatatlan bűntény? Azért, mert az új gyilkosok élvezik a hagyományos palástolást. A palástolás rendszerét nem tegnap hozták létre, azt a középkorból örökölték, amikor a zsidó közösségeken az omerta hűségtörvénye uralkodott. Egy bűnözőről nem tételezzük fel, hogy bűnöző társát valaha is föladja az igazságszolgáltatásnak. Ez a szemlélet része volt a zsidó közösség belső életének. Még egy elítélő címkét is alkottak: a „mószer” (besúgó), aki tájékoztatja a nem zsidó hatóságokat a zsidók által a nem zsidók ellen állandósított bűntényekről. Egy ilyen „mószer” egy „ben mavet”: megölhető és megölendő bármely zsidó által 5, előnyben részesítve a Purimot és a Kivonulást, de a Yom Kippur is megfelelő nap. Például egy zsidónak, aki tudott egy rituális gyilkosságokat elkövető, őrjöngő fanatikusról, halálbüntetés terhe mellett volt megtiltva, hogy a nem zsidó hatóságokat tájékoztassa a bűntényről. Ez a középkori magatartás még mindig bennünk van, mivel új életre kelt a zsidók a priori ártatlanságának a filoszemita elvében. Más szavakkal, egy filoszemita, aki nem fogadja el egy zsidó által elkövetett bűnténynek magát a lehetőségét, az potenciális bűnrészes gyilkosságban. Nézzünk csak újra bele a The Observer cikkébe? Miért nem okoz semmiféle indulatkitörést? Azt jelenti ez, hogy mi nem hasonlíthatjuk össze a zsidókat és a schwarz-okat (német: feketéket)? Vagy azt jelenti, hogy a feketéknek nincs semmiféle beteges és züllött igényük arra, hogy kiálljanak minden fekete mellet, tekintet nélkül a bűntettük súlyára?

Most már eljött az ideje, hogy felfedjük a vádaskodások mögötti valódi bűntényt, mert ez a bűn még mindig bennünk van. Zsidók százai tudtak az Abba Kovner vezette „Bosszúállók” sátáni tervéről, hogy megmérgezzék ártatlan német civilek millióit – de egyetlen egy sem jelentette a dolgot a rendőrségnek, arról nem is beszélve, hogy megkísérelte volna megakadályozni. Egy kis jegyzetben épp a minap fejezte ki a német zsidó közösség vezetője a „legszívélyesebb támogatását” a visszataszító Michael Friedmannak, annak az embernek, aki a Haaretz Benny Ziperének a szavai szerint „az az ember, aki a zsidóságát hasznot hajtó eszközzé alakította” (csak nem „megélhetési zsidó”?), és akit kokain szíváson értek ukrán kurvák társaságában. Ez a belső, bűnöző jellegű összetartás, amely kiáll Mark Rich mellett, Michael Friedman mellett, amely menedéket nyújt minden gonosztevőnek, ha az véletlenül zsidó, vagy jó a zsidók számára. Ez a vérvád mögött rejlő igazi bűn, mert ez okozta palesztin gyerekek százainak a meggyilkolását a filoszemiták csendes helyeslése mellett.

VI.

Meglepő talán, de a zsidók azért nyújtanak menedéket a bűnözőknek, mert a világképük teljesen különbözik a keresztényekétől. A kereszténység és a judaizmus közti szakadék nem az áldozatok tisztázatlan terén található. A zsidók a közösségi megváltásban, bűnösségben és ártatlanságban hisznek, a keresztények az egyéni megváltásban, bűnösségben és ártatlanságban. Ez az oka annak, hogy egy keresztény által elkövetett bűn semmi következménnyel nem jár a többi keresztényre. A keresztény - Krisztus megtestesülésének, halálának és feltámadásának az érdeme által, valamint a saját megkeresztelkedése és szentségekben való részesülése által - mentes a bűntől. De a keresztények szemében a zsidóknak sincsenek közösségi bűneik. Egy zsidó szerint egy beismert zsidó bűn minden zsidót bűnössé tesz. Ez az oka annak, hogy a zsidók szemében minden keresztény (vagy minden német, minden palesztin, stb.) bűnös minden sérelemben, amit bármelyikük okozott. Ez az oka annak, hogy a nem-zsidók mindig bűnösek a zsidók szemében. Az amerikaiak bűnösek, mert apáik 1930-ban nem ölelték a keblükre az összes zsidót. A keresztények bűnösek, mert az őseik nem szerették, ha átkozták őket és esetenként nem voltak finomak az átkozódókkal. Németek és palesztinok, oroszok és franciák – mindenki bűnös a zsidókkal szemben a zsidók szemében.

A közösségi felelősségnek a zsidó eszméje a kereszténységbe is begyűrűzik napjainkban. A németeket megszállta a bűntudatuk, és önkínzó istenítésben beveszik Goldhagen hányadékát. A katolikus egyház bocsánatot kért a zsidóktól. Nagyon helyes, ha egy bűnös bocsánatot kér a sértett személytől. Azonban a kollektív bűnösség zsidó paradigmájának (felfogásának) az elfogadása az ítéletalkotás melléfogása, továbbá egy teológiai tévedés. Mi mentesek vagyunk a bűntől. Még a zsidók is, a mai zsidók is, mentesek minden bűntől, amit az őseik elkövettek. Még akkor is, ha a középkori zsidók menedéket adtak gyilkos, gyermekölő szektáknak, a mi kortársaink mentesek ettől a bűntől.

Most, amikor arról beszélünk, hogy a vérvád arra szolgál, hogy bűntudatot keltsen a mai európaiakban, az embernek el kell ismernie, hogy a keresztények csodálatosak voltak az én őseimnek ehhez a gyűlölködő bandájához: mindig készek voltak arra, hogy egyenlőkként fogadják őket, mint szeretett testvéreket. Gondoljuk csak végig: a zsidók naponta imádkoztak azért, hogy a keresztények dögöljenek meg, de ugyanakkor a keresztények azt akarták, hogy a zsidók csatlakozzanak hozzájuk és részesüljenek a megváltásban. Az egyház nagylelkűsége csodálatra méltó volt – még azok a zsidók is, akik kegyetlen gyilkosságokat követtek el, megmenthették magukat a keresztség által.

Én erre gondolok, amikor Goldhagen támadásait olvasom az Egyház ellen az ő „antiszemitizmusa” miatt, ami a „holokauszthoz vezetett”. A hála nem erős oldala a zsidó erkölcsi értékeknek. 1916-ban Weitzman az angoloknak a zsidók örök háláját igérte, azok pedig elküldték a katonáikat Gazaba, Beershebába, Jeruzsálembe és Megiddóba a zsidó nemzeti otthon érdekében. De 1940-re az örökkévalóság véget ért, és a zsidók elkezdték vadászni és gyilkolni az angol katonákat. Hála helyett ők Sztálint Hitlerhez hasonlították, orosz pogromokról szónokoltak és szankciók bevetését követelték (sikerrel) Oroszország ellen. A libanoni maronita keresztények szövetségre léptek Izraellel, csak azért, hogy a visszavonuláskor elejtsék őket, mint egy forró téglát. De az Egyház elleni hálátlanság volt a legszélsőségesebb eset. A keresztények úgy érzékelték a zsidókat, hogy ők egy ördög által megszállott nép. És valóban, ők a gyűlölet által megszállt nép voltak. Ez nem faji, hanem ideológiai és teológiai csoport volt, és ha feladnák gyűlölködő elveiket, a zsidók csatlakozhatnának az emberiséghez. A zsidókat úgy kezelték, mint a modern társadalmak a neonácikat: visszataszító és gyűlöletes teremtmények, akiket karnyújtásnyira kell tartani, de akiknek teljesen meg kell bocsátani, ha belátják a hibáikat. Sok zsidót befogadott az Egyház. Sokan szentek lettek, mint szt. Teréz. Mások püspökök és nemesek lettek, sokan tanárok és tudósok. De a legfontosabb dolog, amit az Egyháztól kaptak, az a felszabadítás volt a gyűlölködés szelleme alól. Ők megszabadultak a kétségtől, hogy az emberek szeretik-e őket és ők viszontszerették őket – nem csak a választottakat, hanem mindenkit.

VII.

Ezek után ajánlhatjuk a „vérvádnak” egy más és sokkal fontosabb értelmezését. A premodern ember „jungista” volt: mítoszra volt szüksége, hogy kifejezze a gondolatait. A középkori zsidók voltak a kapitalizmus és globalizmus szálláscsinálói, azaz azoknak a fejleményeknek, amelyek veszélyesek voltak a gyermekek és a hétköznapi emberek jövője számára. Uzsorások voltak, az uzsorások pedig „szívják az adósaik vérét” még a mai alkalmazásban is. Így a véráldozat vádja egy hatásos madárijesztő volt, egy jelképes figyelmeztetés, hogy tartsd távol magad az uzsorástól és a kibontakozó kapitalizmustól.

Ma is használunk jelképes madárijesztőket. A kormány mondhatja, hogy „ne fogyassz marihuánát, mert kemény befektetéseink vannak borba és égetett szeszbe, továbbá azt akarjuk, hogy vásárlással lazíts, ne pedig a füstölő edény mellett”. De ők a heroin függés képeivel ijesztgetik az embereket: nyomorgó családok, egészségi kockázatok és társadalmi következmények. A marihuana nem heroin, de ijesztgetés nélkül az emberek nem méltányolják a figyelmeztetést, gondolják az ügybuzgók.

A modern időket megelőzően a szegény emberek nem ismerték Marx eszméit és a mítosz nyelvét használták. Ugyanis a rituális gyilkosságok minden áldozata a dolgozó osztályhoz tartozott, és a zsidó rituális gyilkosságokban való hit azok között a szegények között volt elterjedve, akiknek elsőként kellett szenvedniök a kapitalizmus eljövetelekor. A dolog másik oldala, hogy a királyság és a felső osztályok támogatták a zsidókat, és büntették azokat, akik a rituális gyilkosságok miatt panaszkodtak. Néhány országban a panaszosokat halállal büntették, Oroszországban a cár egy 1817-es rendelkezésben még a rituális gyilkosság lehetőségének a felvetését is megtiltotta.18 Mert az uralkodó osztályok nem féltek a kapitalizmustól és az uzsorától.

Azonban ez a figyelmeztető rendszer csak addig működött, amíg a keresztények a vallási türelem korában be nem hódoltak az uzsora kísértésének és a „vérszívás” nem kizárólagos zsidó foglalkozássá vált. Mme Bovaryt, Flaubertnek ez az elbűvölő és túlságosan is emberi alakját egy francia uzsorás tette tönkre, aki úgy csalta a csapdájába, hogy azzal nyugtatgatta őt, hogy „én nem vagyok zsidó”. A régi, óvatosságra intő mítoszt akkor függesztették fel, mert már nem volt érvényes. A világ civilizált lett, egész közösségek és országok adósodtak el, a polgárok pedig a jelzálog törlesztések és vásárlási hitelek csapdájába estek. A kapitalizmus győzelmével és a globalizmus terjedésével a mindennapi gyermekek számára annak az esélye, hogy felnőjenek, hogy kielégítő munkát találjanak, hogy az otthonukban és a közösségükben békében éljenek, zuhanó repülésbe kezdett. A mi gyermekeinkre leselkedő veszély nem a társadalom peremén élő zsidó, hanem magának a társadalomnak a szerkezete, ami egy egészen más óvatosságra intő mítoszt igényel.

Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per

(V. rész)

A bűntény a kor médiájában Miként az a Solymosi Eszter zsidók által történt megöléséről szóló sorozatom korábbi részeiből kiderült, 1882. június végére a Bary József vizsgálóbíró által vezetett nyomozás eredményeképpen teljesen egyértelművé vált, miszerint a 14 esztendős Eszter gyilkosság áldozata lett, s az öngyilkossági verziót az orvos szakértői megállapítások, a tanúvallomások és a fizikai törvények alapján teljes egyértelműséggel ki lehetett zárni, továbbá az is bebizonyosodott, hogy a Solymosi-leány erőszakos haláláért a helybéli izraelita hitközségi elöljárót, Scharf Józsefet és saktertársait terheli a büntetőjogi felelősség. Miután Ónody Géza 1882. május 23-ai parlamenti felszólalását követően a tiszaeszlári ügy országos nyilvánosságot kapott, a hazai zsidó sajtó azonnal megkezdte a szerecsenmosdatást és a bűnügy eltussolását. Ebben élen járt egy fanatikus fiatal zsidó újságíró, Weinstein-Szabolcsi Miksa, a Debreceni Ellenőr munkatársa, aki, a „cél szentesíti az eszköz” elvét vallva, a kezdetektől a tiszaeszlári sakterek kiszabadításán fáradozott. Kezdetben Solymosi Eszter holttestének állítólagos előkerüléséről terjesztettek minden valós alapot nélkülöző meséket, majd Weinstein azt a hazugságot próbálta a köztudatba bevinni, miszerint az apjára terhelő vallomást tevő Scharf Móricot kényszerítették, és erre betanították a nyomozó hatóságok emberei. Ezen „értesüléseit” Weinstein megküldte a Pesti Hírlapnak, a Budapesti Hírlapnak és a befolyásos, német nyelvű Pester Lloydnak. Összességében azonban a csonkafüzesi zsidó prostituált holttestének 1882. június 18-án történt felbukkanásáig a hazai sajtó elfogulatlan és tárgyilagos álláspontot képviselt a Solymosi Eszter-üggyel kapcsolatban. Hangsúlyozták, hogy a tiszaeszlári emberölést nem lehet az egész zsidóság ügyének tekinteni. S különösképpen nem szabad a hazai zsidóknak így értelmezniük. Ehelyett az történt, hogy a magyarországi zsidó közösség kezdettől fogva a magáénak tekintette a gyanúsított sakterek felmentését, velük szolidaritást vállalt, s követelte a keresztény magyarságtól is, hogy fogadja el Scharfék ártatlanságának elvét mindenfajta bírói vizsgálat nélkül. Ráadásul mindezt a nyilvánosság nemzetközi fórumain is hirdette. Akárcsak a későbbiekben, egészen napjainkig bármiféle olyan esetben, amikor zsidó származású, illetve identitástudatú személyek követtek, követnek el valamilyen bűncselekményt, miként legutóbb az ún. filozófus pályázatok és törvénytelen állami pénzosztogatások esetében. A hazai zsidó vezetők és fő véleményformáló publicisták egyúttal azt is megfogalmazták – ez a terhes örökség is él a mai napig –, miszerint önmagában az a tény, hogy büntetőeljárás indult a „választott nép” fiai ellen, az egész zsidósággal szembeni erőszakos fellépés és antiszemita megnyilvánulás, amely ellen minden zsidónak tiltakoznia kell, s egyúttal kötelességük az igazságszolgáltatás munkáját minden eszközzel megnehezíteniük és ellehetetleníteniük. Jellemző és tipikus kórtünet, hogy rabbik különféle füzetecskéket szerkesztettek, melyekben azt bizonygatták, miszerint a Talmud tiltja a zsidóknak a gyilkosságot. (Legalábbis a másik zsidó megölését – L. Zs.) Bary József nagyon helyesen és találóan állapítja meg A tiszaeszlári bűnper című művében, hogy katolikus vagy protestáns papoknak soha nem jutott eszükbe, hogy védőiratot tegyenek közzé a keresztény gyilkos felmentése érdekében csupán azért, mert a tízparancsolatban benne van a tilalom: „Ne ölj!” A jelenkori toleranciabajnokok 19. századi szellemi-politikai elődeinek ármánykodásai ellenére a magyar közvélemény higgadtan és türelemmel várta a büntetőeljárás végkimenetelét, s nem bontakozott ki általános, antiszemita közhangulat az országban. A helyzet akkor változott meg, amikor nyilvánosságra került a holttestcsempészet története. Amikor bizonyossá vált, hogy a tiszaeszlári gyilkosok felmentése végett a zsidók egy idegen holttestet öltöztettek fel az általuk eltüntetett Solymosi Eszter ruháiba – így akarván elhitetni az öngyilkossági verziót –, a keresztény magyar közvélemény toleráns magatartásának is vége szakadt. Amint a bírói szemle és az igazságügyi szakértői vizsgálat teljes bizonyossággal megállapította, hogy közönséges csalásról és az igazságszolgáltatás félrevezetéséről van szó, a hazai lapok többsége egyszerűen közölte a tényt, miszerint Solymosi Eszter ruháit egy idegen holttest viselte. Egyúttal felhívták a zsidóság vezetőinek a figyelmét arra, hogy a tűzzel játszanak. A Függetlenség című újság 1882. június 21-ei számában ez olvasható: „Valóban nem tudjuk, mit csodáljunk jobban, az ostobaságot-e vagy a vakmerőséget, melyet a zsidók ebben az egész ügyben tanúsítanak. Vagy nem veszik észre, hogy ha ők minden nap hol elevenen, hol holtan felderítenek egy Solymosi Esztert, csupán a különben is óriási izgalom fokozásához járulnak. Tegyék önök kezüket a szívükre, s feleljenek nyíltan: képzelhetni-e izgatást, mely veszedelmesebb hatású legyen, mint az önök vakmerő, ügyetlen, de mindenkor gyanúsítgatásokra alkalmas kísérletüknek láncolata. (…) Az önök fanatikusai, akik seregesen rontanak a gyászoló anyára, az önök lapjai, melyeknek minden sorából kirí az elsimítási szándék, ezek csinálják, ezek növelik nagyra az izgalmat. Itt az ideje, hogy belássák eljárásuk helytelenségét. Nagy a magyar ember türelmének pohara, de ha annyit rázogatják, annyit töltögetik, mégis csak megcsordulhat. Ez pedig nem kívánatos egyikünkre sem, legkevésbé azonban a zsidókra nézve”. A Budapesti Hírlap 1882. június 22-én megjelent „A zsidókérdés veszedelme” című vezércikkében pedig a következő higgadt és bölcs megállapítást olvashatjuk: „Nagy hiba volt kezdettől fogva sokaktól, de kivált a megrémült zsidóktól, hogy a bírói eljárást félrevezetni, az igazság gyors és teljes kiderítését feltartóztatni akarták, hogy Solymosi Eszter anyját megvesztegetni próbálták, s hogy folytonos álhírek gyártásával igyekeztek a közönséget megnyugtatni. Ezzel csak növelték a gyanút, az izgalmat, az ellenszenvet. Nekik egyáltalán tartózkodni kellett volna minden beavatkozástól. A vizsgálatot egészen ráhagyni a bíróságra, s megtagadni minden szolidaritást a bűnesettel és a vádlottakkal. Történt-e gyilkosság vagy sem, ki a gyilkos és mi okból, vallási fanatizmus követte légyen el a gyilkosságot rituális formaságok között vagy nem, a bíróság feladata kideríteni. Senki a bűntényért nem felelős, csak a bűnös”. Ugyanezen a napon közölték a Magyar Korona című lap publicisztikájában a következő részletet: „A tiszaeszlári állítólagos rituális gyilkosság miatt senkinek eszébe sem jutott az összes zsidóságot vádolni. Az országos közvélemény úgy tekintette, mint valamely szűk körre szorítkozó fanatikus szekta borzalmasságait”. Hiába volt azonban a józan, mérsékletre és jogkövető magatartásra figyelmeztető hang, a zsidóság vezetői között ekkor már nem akadt egy sem, aki őket a helyes és a józan belátás útjára terelte volna. Sőt, az ál-Eszter holttestének hivatalos vizsgálata után, amikor a bírói szemle és a szakértői vélemény is ismert volt már, a Pester Lloyd 1882. június 21-ei, reggeli számában ez a durván hazug állítás jelent meg: „Anya, nővér, nagynéni és két szomszédasszony felismerték a hullában Solymosi Esztert”. S mennyire ismerősen hangzanak napjainkban is az efféle tudósítások, amelyek az említett lap enapi, esti kiadásában arról adnak hírt, miszerint Tiszaeszláron és környékén a nép a gazdagabb zsidók házát felgyújtotta, a községet pogromot hirdető plakátokkal árasztották el, s a zavargások megfékezésére katonaságot rendeltek ki, Nagyszombatban pedig falragaszok hirdetik, hogy június 25-én a zsidók pusztulása fog bekövetkezni. E Heller Ágnes-i magaslatú és igazságtartalmú közlésekből természetesen egyetlen szó sem volt igaz. Voltaképpen már 1882 nyarán az történt Magyarországon, ami az 1990. évi csillagcsere (értsd: rendszerváltoztatás) óta nap mint nap zajlik: a zsidó vezetőknek és elitnek nagyon is jól jött volna egy kis antiszemita zavargás, néhány helyen pogromokkal feldúsítva, hiszen ennek következtében az egész tiszaeszlári bűnügyet az antiszemiták találmányának tüntethették volna fel, s a liberális kormányzat aktív közreműködésével az ügyet elrendezhették volna oly módon, hogy hitsorsosaik ne kerüljenek bitófára, illetve börtönbe. A Magyar Korona című hírlap 1882. június 23-ai számának lényegre törő megállapítása szerint „minő diadallal hívnák Európát a barbár magyar nemzet ellen segítségre, ha az agent provokatőröknek (beépített, titkos provokátor – L. Zs.) sikerülne Nagyszombatban vagy másutt egy kis zsidó heccet inscenálni (színre vinni – L. Zs.)”. Az Ellenőr és a Hon végül azt a – szintén minden valós alapot nélkülöző – hazugságot is lehozta 1882. június 25-én, miszerint Kozma Sándor királyi főügyész új nyomozást rendelt el Solymosi Eszter eltűnésének ügyében, hiszen amennyiben a csonkafüzesi holttest valóban nem a tiszaeszlári leányé, úgy egyetlen képtelen feltevéshez lehet folyamodni, nevezetesen, hogy a zsidóság az antiszemita mozgalomtól megriadva, félre akarja vezetni az igazságszolgáltatást. (Miképpen ez a „képtelen feltevés” volt a vegytiszta igazság – L. Zs.) Az említett sajtóorgánumok két nappal később szégyenkezve cáfoltak, s elismerték, hogy az új ügyészi vizsgálatról általuk korábban közölt hír hazugság volt. A hazai zsidó média másik – már akkor általánosan elterjesztett és azóta is rendre alkalmazott – kedvelt manipulációs fogása volt a bűnügyben eljáró hatóságok és hivatalos személyek morális és szakmai értelemben való lejáratása és hiteltelenítése, ellehetetlenítése. Sajtópiaci zászlóshajójuk, a Pester Lloyd Bary József vizsgálóbírót és az orvos szakértőket állította fedélzeti ágyújának célkeresztjébe, minthogy nem sikerült őket a Csonkafüzesnél „csodás” körülmények közepette felbukkant csempészett női hullával megtéveszteniük. A lap rendre kétségbe vonta a vizsgálóbírói szemle és a szakértői vizsgálatok törvényszerűségét, illetve objektivitását, s mindenféle hitelt érdemlő bizonyíték híján azt a feltételezését közölte tényként, hogy a tiszaeszlári zsidók ellen elfogultan, tendenciózus irányban vezették az illetékes igazságügyi testületek a vizsgálatot. Miután a hazai zsidó szellemi elit egyhangúlag kiállt Scharf Józsefék mellett, sőt kontinensekre szerteágazó kapcsolatrendszere révén Tiszaeszlárból nemzetközi botrányt kavart, valóban sikerült az antiszemitizmus politikai lángját felszítania. A Függetlenségben 1882. június 23-án „A zsidók és a közvélemény” címen Verhovay Gyula írt egy hosszabb, elemző cikket. Írásában Verhovay mindenekelőtt azt rója fel a magyarországi zsidó vezetőknek, hogy kezdettől fogva az igazságszolgáltatás félrevezetésének szándékával a bűnösök pártjára álltak, pusztán azért, mert zsidók. Amennyiben ezt nem teszik, és hagyják, hogy az arra illetékes hatóságok szabadon működjenek, s nem azonosítják magukat sem a fanatikusokkal, sem a gonosztevőkkel, úgy az antiszemitizmus nem éledt volna fel Magyarországon. Majd így folytatja a cikkíró a gondolatmenetét: „És már most itt az elvetett mag gyümölcse. Az átalakulás általános, minden társadalmi kört, a napszámostól a legfelvilágosodottabb emberig magával árként ragadó s ellenszenvtől és gyűlölettől terhes. És a szerencsétlenség nem annyira az áradatban van, mint inkább abban, hogy a zsidóság hangadói körei nem akarják felismerni és azt hiszik, a régi taktika, mely a kezében levő sajtóval s más eszközökkel elhallgattatta, agyonhallgatta a véleményt, még ma is biztos hatást elérő eszköz”. Korántsem véletlen, hogy a korábban függetlenségi párti, liberális világnézetű Verhovay Istóczy Győzővel éppen a tiszaeszlári per hatására, s annak következményeként (miként a soron következő részben majd látni fogjuk, a gyilkos saktereket egytől egyig felmentik) 1883. október 6-án megalapította az Országos Antiszemita Pártot. Az sem mellékes tanulsága a tiszaeszlári per körül kibontakozó sajtópolémiának, hogy a korabeli lapokba beletekintve egyfajta déja vu érzése támadhat jelenkorunk olvasójának. Ami a manipulációs technikák alkalmazását, valamint a hírgyártást illeti, 129 év alatt nem változott itt semmi. A közvélemény félrevezetésére, a zsidóság kivételezett, választott népi státuszának és privilégiumainak fenntartására – megerősítve ezt a 20. század közepe táján a holokauszttal – lényegében véve minden eszköz és informatikai bűvészmutatvány megengedett, sőt, alkalmazandó. Ennélfogva, a kétségkívül ma is létező, s erősödő nemzeti média felelőssége történelmi léptékű: mindenféle kommunikációs trükköt, manipulációs szándékot, hazug hírt erkölcsi és szakmai, hivatásrendi kötelessége leleplezni, pellengérre állítani és nevetségessé tenni. Lipusz Zsolt (Kuruc.info) (Folytatjuk) Ajánló: Az egyetlen hiteles forrás! - Bary József: A tiszaeszlári bűnper - a leváltott vizsgálóbíró emlékiratai (x)
Forrás: https://kuruc.info/r/9/77090/