2017. november 21., kedd

Németország és a pénzoligarchia




Dr Drábik János írásai.

Németország és a pénzoligarchia


A 18. században újjászerveződött háttérhatalom (napjainkban nemzetközi pénzügyi közösségnek nevezi magát) világstratégiájában kezdettől fogva kiemelkedő szerep jutott Anglia, Franciaország, Észak-Amerika és Oroszország mellett az egykori Német-Római Birodalom utódállamainak, elsősorban Poroszországnak, Ausztriának, majd az egyesült Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának. A pénzhatalom először Angliára (1647), majd Franciaországra (1789) terjesztette ki uralmát. Ezt követte az Egyesült Államok ellenőrzés alá vétele pénzrendszerének privatizálásával (1913), majd pedig Oroszország meghódítása ellenségnek álcázott ügynökeiknek - a bolsevikoknak - a hatalomra segítésével (1917), majd uralmának ismételt kiterjesztésére most már pénzügyi eszközökkel 1992-1998 között. (Ennek a folyamatnak a részletei mind megismerhetők a Leleplező korábbi számaiban.)
A pénzoligarchia az első világháború kirobbantásával elsősorban a Németország és Oroszország feletti hegemóniát akarta biztosítani a maga számára. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a felbomlasztása csak a másodlagos célkitűzések között szerepelt. A jelen tanulmány első részében bizonyítani kívánjuk, hogy a szervezett pénzhatalom nemzetközi hálózatának ugyanazon intézményei és döntéshozói játszottak meghatározó szerepet Németország 20. századi történelmének az alakításában, mint akik létrehozták az Egyesült Államokban a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzkartelljét, a Federal Reserve System-et, és akik előkészítették és finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt Oroszországban. A Németország feletti uralom teljes megszerzése az első világháborúval nem sikerült. E cél eléréséhez újabb menetre, a 2. világháborúra volt szükség. A pénzoligarchia hálózatának a reprezentánsa, Henry Kissinger, nem is két világháborúról, hanem a 20. századi "30 éves háborúról" beszél, amelynek a két szakasza közé két évtizedes fegyverszünet iktatódott. Ez a nagy háború szükséges volt Európa átrendezéséhez, és a pénzhatalom új világrendjének az előkészítéséhez. A világdráma utolsó felvonása a szemünk előtt zajlik, és hamarosan tanúi lehetünk végkifejletének: az uzsoracivilizáció világrendszerré válásának, amelyben mindenki a pénzvagyon tulajdonosaitól függ, és nekik dolgozik, ahol a demokrácia csak a pénzelit autokrata uralmának lesz az egyre átlátszóbb kulisszája.
A jelen tanulmány második részében a rejtőzködő háttérhatalom által gondosan titkolt, de idővel mégis láthatóvá vált történelmi nyomokból ismertetünk néhányat. A láthatatlan háttérhatalom íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy "rejtőzködő pénzhatalom nem létezik." Vagyis nincs olyan államok feletti titkos nemzetközi szerveződés, amely egy vagy több világközpontból irányítva, összehangoltan, egységes stratégia szerint működteti hálózatát azonos cél érdekében. Ezért a titkolódzó háttérhatalom terveire mindig csak visszafelé, a megvalósult történelmi tényekből, aprólékosan összegyűjtött adatok alapján következtethetünk. De időnként - a pénzoligarchia belső konfliktusai, történészek szívós munkája, vagy csak valamilyen véletlen folytán - konkrét tervek is előkerülnek a láthatatlan hatalom zárt világának rejtekéből. Ezek a világstratégiai tervek azért váltanak ki drámai hatást, mert meglepően egyeznek a bekövetkezett történelmi eseményekkel. Ez olyasmi, mintha ismétlődően azzal szembesülnénk, hogy felépült városaink alaprajzai pontosan megegyeznek évekkel később felbukkanó ismeretlen tervrajzokkal. Egyre nehezebb lesz elhinnünk, hogy mindez csak véletlen, a sors szeszélyes játéka, és a terveknek, valamint az ahhoz pontosan igazodó városainknak valójában semmi közük egymáshoz.
Szemléltessük ezt egy aktuális példával! A jelenlegi kormányzó koalíció Magyarországon - a takarékosság és a hatékonyság növelésére hivatkozva - csökkenteni kívánja az országgyűlési képviselők számát. Ezt az elképzelést - elvben - az ellenzék is támogatja. E sorok írója akkor gondolkodott el ezen a látszatra ártatlan kérdésen, amikor a pénzhatalom véletlenül előkerült - valamint jól fizetett szakértőitől megrendelésre készített - dokumentumaiban újból és újból szembesülnie kellett ezzel a célkitűzéssel. Ezek az írások azonban nem a takarékossággal, hanem azzal indokolják a választott testületek létszámának csökkentését, hogy minél kisebb egy ilyen népszuverenitás által legitimált testület, annál könnyebb azt a háttérhatalom rejtett hálózata útján kézbentartani. Ha sok a négyévenként választott, nehezen elmozdítható törvényhozó, akkor a pénzoligarchiának sokkal bonyolultabb politikai döntésekké átalakítania pénzügyi hatalmát, és ellenőrzése alatt tartania a döntési helyzetbe került politikai elitet. Vagyis a főhatalmat gyakorló pénzoligarchiának fontos a képviseleti szervek létszámának csökkentése a még megmaradt népszuverenitás korlátozása érdekében. A takarékosságra hivatkozás pedig csak az ilyenkor szokásos félrevezető propaganda. Egyébként az így megtakarítható költség elenyésző ahhoz képest, amelyet a pénzoligarchia monetáris gépezetével évről-évre elvon a lakosságtól.
Első rész
Az amerikai Big Business együttműködése a nemzetiszocializmussal
Az 1920-as évektől kezdve egyre több információ vált elérhetővé arról, hogy a nemzeti szocializmus felemelkedésében nemcsak a német nagyiparosok, de a Wall Street pénzemberei is fontos szerepet játszottak. Ezeket a híreszteléseket megerősítették a Nürnbergi Katonai Bíróság tárgyalásain felszínre kerülő tények. A Wall Street-nek ez a politikailag tevékeny csoportja többé-kevésbé ugyanazokat a személyeket öleli fel, akiket a konzervatívok "Liberal Establishment"-nek, a liberálisok pedig "hatalmi elitnek" vagy "uralkodó osztály"-nak, a véletlen abszolutizálását tagadó és egy összehangoltan cselekvő nemzetekfeletti hálózat, - "nemzetközi összeesküvés" - feltételezéséből kiinduló kutatók pedig a "beavatottaknak" neveznek. Bárminek is hívjuk azonban ezt az elitista csoportot, nem változtat azon a tényen, hogy létezik, és tagjai alapvetően meghatározzák a világ ügyeit. Ennek a nemzetek feletti magánhatalmat gyakorló csoportnak a befolyása sokkal nagyobb, mint a választott politikusoké. A hivatalos történetírás lehetőleg nem foglalkozik, pl. azzal, hogy a nemzetközi magánhatalom amerikai központja - a Wall Street pénzelitjének a tevékeny közreműködésével -, miként segítette hatalomra Hitlert és pártját. Az amerikai hatalmi elit szerepét Hitler felemelkedésében komplex szemlélettel kívánjuk bemutatni. A Wall Street szerepe mellett figyelembe vesszük a nácizmus misztikus gyökereit is, viszonyát a müncheni központú Thule Társasághoz és más összeesküvő csoportokhoz. Ma már egyre több adat bizonyítja, hogy a nácizmusban szerephez jutottak az újpogány történelmi gyökerek, elsősorban a bajor illuminátusok. A náci párt korai vezetése (Hitler, Himmler, Rudolf Hess és Rosenberg) olyan újpogány teológiában hitt, amely részben kapcsolatban állt a Thule Társasággal, részben pedig a bajor illuminátusok tanításaival. Ezért a nemzeti szocializmusnak létrejöttétől fogva - a pénzügyi hajtóerők mellett - igen fontos elemét képezték az okkult vonatkozások.
James Stewart Martin 1950-ben publikált könyvében tette közzé a náci Németország ipari struktúrájáról szerzett ismereteit. Martin az Amerikai Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Háború részlegének a vezetője volt. A washingtoni kormány szakértője azt állítja, hogy az amerikai és a brit üzletemberek a 2. világháborút követően kulcspozíciókba neveztették ki magukat azért, hogy eltereljék, illetve már csírájában elfojtsák azokat a kutatásokat, amelyek feltárhatták volna: milyen kapcsolataik voltak a náci nagyiparosokkal és pénzemberekkel? Az egyik brit állami tisztségviselőt a hadbíróság két év börtönre ítélte egy náci védelmezéséért, és számos amerikai tisztségviselőt is le kellett váltani hasonló okból. Vajon miért védelmez egy amerikai vagy brit befektető bankár egy náci üzletembert? A közvélemény felé azzal érvelnek, hogy ezek kizárólag üzlettel foglalkozó németek voltak, akiknek semmi közük sem volt a náci rendszerhez, következésképpen ártatlanok annak a bűneiben. Martin nem ásott mélyre, de nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal a vizsgálati eredménnyel, hogy koncentrált erőfeszítés folyt a náci üzletemberek megvédése érdekében. A takargatás oka az volt, hogy ezek a német üzletemberek számos kényelmetlen tényt mondhattak volna el. Cserébe a védelemért hallgattak, és így a pénzoligarchia számára kellemetlen tények akkor nem kerültek nyilvánosságra. A pénzvilág által védelmezett náci üzletemberek a Nürnbergi Perben csak igen enyhe büntetést kaptak.
Az amerikai "Big Business" és a náci politikusok közti együttműködés a két világháború között, de még ma is, sokak számára elképzelhetetlennek, szokatlannak, de legalábbis nem bolygatandó kérdésnek tűnik. Többen egyenesen már a kérdés feltevését is helytelenítik. Valójában a "Big Business" nagyon is reálisan felmérte érdekeit, amikor támogatást nyújtott a náci vezetőknek. A náci Németországban való beruházás magasabb politikai megfontolások következménye volt. Nem kizárólag az azonnali profit volt a motívuma, hanem messzetekintő stratégiai célok követése. Ahhoz, hogy ezeket a magasabb szempontokat nyomon követhessük, át kell világítani a multinacionális korporációk pénzügyi rendszerét, mert azok, akik ellenőrzik a pénzeszközök napi áramlását, végső soron a politikai eseményeket is kontrollálják.
A náci Németország két nagy befolyással rendelkező személyisége is szoros kapcsolatban állt a Wall Street pénzembereivel. Az egyik Hjalmar Horace Greeley Schacht, a Reichsbank elnöke, a másik "Putzi" Hanfstaengl, aki egyidejűleg Hitler és Roosevelt közös barátja volt. Hjalmar Schacht apja az Equitable Trust Company of New York berlini irodájának volt a vezető munkatársa. Hjalmar Schacht csak azért Németországban született és nem New Yorkban, mert édesanyja véletlenül megbetegedett és emiatt a családnak vissza kellett térnie Németországba. Testvére William Schacht Amerikában született, amerikai állampolgár volt. Hjalmar Schacht középső neve egy közismert amerikai demokrata politikus nevére utalt. A Schacht család new yorki eredetű volt (Hjalmar is anyanyelvi szinten beszélt angolul) és a vezető Wall Street-i pénzügyi körök számára dolgozott, hiszen az Equitable Trust ahhoz a Morgan érdekeltséghez tartozott, amely mögött viszont a londoni Rothschild-ház állott. Hjalmar Schacht egész életén át megtartotta a Wall Street-hez - és a City of London-hoz - fűződő szoros kapcsolatait. Számos forrás került elő, amely megerősíti, hogy Owen Young a General Electric-től, valamint Farish a Standard Oil of New Jersey elnöke gyakran találkozott Schacht-tal, aki - a ma már kielégítően dokumentált tények szerint - vitathatatlanul ahhoz a nemzetközi pénzügyi elithez tartozott, amelyik a háttérből irányította a politikai aréna látható gépezetét és szereplőit. Schacht volt tehát a kulcsfontosságú kapcsolat a Wall Street és Hitler legbelsőbb köre között.
A 2. világháborút követően a Washingtoni Szenátus "Kilgore Bizottsága" magas állami tisztviselők meghallgatása során meggyőződött arról, hogy a nemzeti szocialisták 1933-ban, amikor hatalomra kerültek, már látták: Németország 1918 óta nagy lépést tett előre a háborúra való felkészülésben a gazdaság egésze, különösen az ipar területén. Az európai háborúnak ez az előkészítése 1933 előtt és után nagyrészt a Wall Street pénzügyi támogatásának volt köszönhető. Ez tette lehetővé, hogy az 1920-as években létrejöjjön egy átfogó kartell-rendszer Németországban. Ugyancsak fontos szerepet játszott a háborús előkészületekben több jól ismert amerikai vállalat, amelyek előkészítették a Wehrmacht felfegyverkezését. Ezt a pénzügyi és technikai segítségnyújtást esetlegesnek, vagy rövidlátónak szokták minősíteni. A felszínre került bizonyítékok azonban mást mutatnak. Ezek a dokumentált tények az amerikai üzletemberek előre megfontolt és tudatos stratégiájára utalnak. Ez a háttér-tevékenység össze volt hangolva az 1917 óta Szovjet-Oroszország irányába folytatott politikájukkal. Ugyanezek az amerikai bankárok és befektető pénzemberek pénzelték és támogatták később is a Szovjetuniót, pl. a vietnami háború idején, noha tudták, hogy Moszkva ezeket a támogatásokat az Amerikával harcban álló kommunista Vietnam megsegítésére fordítja.
Az amerikai finánctőke támogatása döntő szerepet játszott a náci Németország hadi potenciáljának a létrehozásában. Így pl. Németország 1934-ben csak 300 ezer tonna kőolajat termelt és kevesebb, mint 300 ezer tonna benzint. Tíz évvel később a Standard Oil szabadalmának a felhasználásával I. G. Farben már 6,5 millió tonna nyersolajat állított elő, amelyből 5,5 millió tonna a Standard Oil szabadalmával gyártott szintetikus olaj volt. Magát a I. G. Farben kartellt is a Wall Street pénzemberei hozták létre 1926-ban. Számos amerikai történész mindezt csupán esetlegességnek, a véletlenek sajátos összejátszásának tekinti. Még Gabriel Kolko is azt állítja, hogy az amerikai pénzügyi és gazdasági támogatás a náci Németország számára nem tekinthető tudatos nácibarát tettnek, mert profitnövelés volt a motívuma. Számos amerikai gazdasági lap azonban megerősíti, hogy az amerikai üzleti körök tisztában voltak a náci fenyegetéssel. Ezért ezek az újságok felhívták olvasóik figyelmét a német háborús készülődésekre. Ma már arra is vannak bizonyítékok, hogy az amerikai üzleti körök egyes befolyásos tagjai noha tisztában voltak a nácizmus természetével, profitszerzésből mégis támogatták a hitleri Németországot. Tették ezt annak tudatával, hogy mindez nagy valószínűséggel háborúhoz vezethet, amelyből nem maradhat ki sem Európa, sem az Egyesült Államok.
A Dawes Terv
Az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés olyan súlyos jóvátételi kötelezettségekkel terhelte meg a legyőzött Németországot, amely egyrészt megfizethetetlen volt, másrészt olyan állapotokat teremtett Németországban, amelyek végül is előkészítették a talajt a nemzeti szocializmus számára. Ez a helyzet, amelyet a tekintélyes közgazdász J. M. Keynes is keményen bírált "A békeszerződés gazdasági következményei" című 1919. novemberében írott munkájában. Keynes-t elkeserítette a Versailles-i békekonferencia alakulása. A delegátusok egymás után megszegték a németeknek tett ígéreteiket, és még az amerikai elnököt is félrevezették. Keynes a Németországot sújtó Versailles-i döntésekben a jövőbeni európai jólét és béke reményének a szétrombolását látta. Tiltakozásul lemondott megbízatásáról és távozott Versailles-ból. A brit közgazdász egy életképes Európa újjáépítését tartotta szem előtt, amelyet a Versailles-i békediktátum meghiusított. Keynes szerint egyidejűleg kellene eltörölni a háborús adósságokat és a jóvátételt. Ezáltal egyetlen tollvonással levehetnék mind a győztesek, mind a vesztesek válláról az elviselhetetlen adósságterheket, és így lehetne némi remény a háború előtti kereskedelmi és valutaegyezmények gyors helyreállítására. Keynes másodsorban azt javasolta, hogy a legjelentősebb kereskedő országok radikálisan csökkentsék vámtarifa korlátjaikat, hogy lehetővé tegyék az európai és amerikai piacokra a német áruk beözönlését.
A súlyos jóvátételi fizetések valódi haszonélvezői - a nemzetközi bankárok - érdekeit azonban a Versailles-i diktátum feltételei jobban szolgálták. Amerika nagy összegeket kölcsönzött Németországnak látszólag a német ipar fejlesztésére. A németek azonban arra kényszerültek, hogy az amerikai kölcsönökből fizessék a jóvátételt az európai győztes hatalmaknak. A szövetségesek viszont arra használták ezeket az összegeket, hogy törlesszék az amerikai magánbankoktól, valamint a washingtoni kormánytól felvett hiteleiket, és fizessék a kamatokat hatalmas háborús tartozásaik után. Vagyis mindaddig, amíg az Egyesült Államok aranydevizát folyósított Németországnak, nem omlott össze a szövetségesek közti háborús adósságok és a német jóvátételi fizetések rogyadozó építménye. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig, és a németek egy napon kénytelenek lesznek bejelenteni fizetésképtelenségüket. Ennek nyomán a szövetségeseknek sem marad más, mint a csillagászati méretű és semmivel sem indokolható jóvátételi fizetésekről való lemondás. Az 1929-es gazdasági világválság után Németország többé nem jutott hitelhez, és a nemzetközi hitelembargó következtében Berlin 1931-ben beszüntette a fizetést. A hivatalban lévő amerikai elnök, Herbert Hoover, ekkor moratóriumot jelentett be a szövetségesek közti adósságra, és a német jóvátételi fizetésekre.
Számos kutató, köztük a belga Léon Degrelle, úgy véli, hogy a Versailles-i békediktátum mögött meghúzódó nemzetközi pénzügyi oligarchia valójában olyan helyzetet akart teremteni Németországban is, mint amilyen 1917-ben jött létre Oroszországban, és amely a cári rendszer bukásához, majd egy rövid átmenet után a bolsevik diktatúrához vezetett. A teljesíthetetlen Versailles-i feltételek a nyomukban járó pénzügyi összeomlással, és inflációval, valamint a belső forrongással lehetővé tettek volna egy bolsevik típusú hatalomátvételt a vesztes Németországban is. Erre már megtörténtek az előkészületek és lényegében hajszálon múlott - egy szociáldemokrata munkás, Gustav Noske, bátor fellépésén -, hogy Németországban nem sikerült a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunista spartakistáknak a hatalomátvétel. Noske ugyanis a császári Németország összeomlását követő első szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli "hadügyminisztereként", - néhány száz katonatiszt segítségével - elfoglalta a több mint kétszázezer spartakista milícia főhadiszállását Berlinben, és ezzel meghiúsította a bolsevik típusú hatalomátvételt Németországban.
A pénzoligarchia és a kommunizmus
Gyakori ellenvetés, vajon milyen érdeke fűződhetett a nemzetközi pénzvilágnak ahhoz, hogy kommunista diktatúrákat segítsen hatalomra olyan dinasztikus államokban, mint amilyen a cári Oroszország és a császári Németország volt. A válaszhoz a nemzetközi pénzoligarchia történelmének és stratégiájának a tanulmányozása segíthet hozzá. Amikor a 18. század második felében a nemzetközi pénzoligarchia újjászervezte és önállósította önmagát, az ekkor létrejött és transznacionálisan megszervezett magánhatalomnak kezdettől fogva a hosszútávú céljai közé tartozott, olyan elitista gazdasági, társadalmi és politikai rend kialakítása, amelyben a pénzügyi és politikai szféra integrált elitje rendelkezik a gazdasági és a politikai hatalommal, míg a társadalom többi része tőle függő helyzetben lévő alkalmazottként és bérmunkásként dolgozik. Egy ilyen gazdasági és hatalmi monopólium úgy valósulhat meg egycsapásra, ha a centralizált diktatórikus állam válik minden gazdasági és politikai hatalom egyedüli birtokosává. Ebben a helyzetben elég a pénzoligarchiának és hálózatának az államhatalmat megragadnia, és máris totális monopóliummal rendelkezik a társadalom egésze felett.
Egy másik komplikáltabb módszer egy ilyen kétpólusú társadalom létrehozására a 20. század utolsó harmadában kialakult globális pénzmonopolista rendszer, ahol a nemzetközi pénzvilág a központi bankok és a bankrendszer egészén keresztül kézben tartja az egyes országok pénzrendszerét, illetve a világ pénzrendszerének domináns részét, és ennek segítségével ellenőrzi a világ gazdasági és politikai életét. Ez a fajta hegemónia lényegében modernizált változata annak a központosított pártállami diktatúrának és tervgazdálkodásnak, amely a nemzetközi pénzvilág kívánságára és hatékony támogatásával Oroszországban jött létre az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel. Állammonopolista kommunista diktatúrát szántak Németországnak is. Ehhez azonban olyan gazdasági csődhelyzetet és társadalmi zűrzavart kellett létrehozni, hogy ne maradhasson más kiút, mint egy bolsevik típusú diktatúra bevezetése Németországban is.
Az 1920-as években a győztes országokban - még a legellenségesebb érzületű Franciaországban is - változás állott be, és egyre többen kezdték úgy látni, hogy a Versailles-i békeszerződés nemcsak irracionális és bosszúálló, hanem gyakorlatilag is megvalósíthatatlan. A Dawes és Young terv csupán nemzetközi kísérlet volt az okozott kár némi helyrehozatalára. A szövetséges hatalmak voltaképpen nem voltak következetesek. Az ésszerűtlenül könyörtelen Versailles-i diktátumhoz képest a Wall Street agytrösztjében kidolgozott Dawes és a Young terv mérsékeltnek mondható. A fiatal és küszködő weimari demokráciát a háborús bűnösség vádja és a jóvátételi kötelezettségek egyaránt nyomasztották. A Dawes és a Young tervet azonban nem a német nép megsegítésére, hanem mindenek előtt saját pénzügyi és gazdasági érdekeik érvényesítésére dolgozták ki a pénzvilág legfontosabb irányítói, a központi bankok vezérei. Az említett terveket magánszemélyek fogalmazták, az amerikai kormány azonban nemcsak szponzorálta, de magáévá is tette azokat. A nemzetközi pénzügyek intézői évi 132 milliárd aranymárka fizetésére kötelezték Németországot, amely 1921. évi kivitelének az l/4-e volt. Amikor Németország nem volt képes ezt teljesíteni, akkor Franciaország és Belgium megszállta a Ruhr-vidéket, hogy erőszakkal vegye el azt, amit önkéntesen nem tudott megszerezni. 1924-ben a szövetségesek ezért létrehoztak egy bizottságot, hogy az programot dolgozzon ki a jóvátételi fizetések lehetővé tételére. Ennek a bizottságnak állt az élén Charles G. Dawes, akiről a terv a nevét kapta. A terv lehetővé tette 800 millió dollárkölcsön folyósítását Németországnak. Ezt a pénzt az 1920-as évek közepén arra használták fel, hogy létrehozzák az I. G. Farben vegyi és acélkombinátot. Ez a német-amerikai világcég nemcsak segítette Hitler hatalomra jutását 1933-ban, de a német hadiipar egyik legfontosabb ipari óriásává fejlődött.
1924 és 1931 között a Dawes és a Young terv keretében Németország 36 milliárd aranymárka jóvátételt fizetett. Ugyanezen idő alatt Németország 33 milliárd aranymárka hitelt vett fel nagyrészt az Egyesült Államok magánbankjaitól, vagyis Németország mindössze 3 milliárd márka nettófizetést tudott csak teljesíteni. Így a szövetségeseknek juttatott német jóvátételt lényegében azok fizették, akik megvásárolták a német államkötvényeket, amelyeket a Wall Street-i pénzintézetek bocsátottak ki. Természetesen jelentős kamathozamot húzva belőlük. Ezeket a Wall Street-i bankokat és pénzintézeteket olyan pénzemberek irányították, akik időnként letették bankári kalapjukat, és politikusi kalapot tettek fel a helyére. Államférfiként a közhatalom képviseletében elintézték mindazt, amit bankárként a magánhatalom képviseletében nem tudtak elintézni.
A Dawes és a Young terv között az volt a különbség, hogy amíg az előbbi külföldi kölcsönökkel finanszírozott német árukban írta elő a törlesztést, addig az utóbbi aranyban, illetve kemény devizában írta elő a fizetést. A Young Plan értelmében az amerikai pénztőke a német adósság fedezeteként jelzálogot nyert volna Németország reálgazdaságának döntő részére, beleértve a német ingatlanvagyonra is. Azok a német vállalatok, amelyeknek amerikai leányvállalatai voltak, bizonyos kedvezményekben részesülhettek volna. Így például a német General Electric, amely az amerikai General Electric társvállalata volt, egy francia-belga holding tulajdonába került azért, hogy elkerülje a Young terv rendelkezéseit.
Mellékesen Owen Young volt az a pénzember, aki Franklin Delano Roosevelt "United European" nevű vállalkozását támogatta. Roosevelt vállalkozásának az volt a célja, hogy kihasználja a Németországot sújtó 1923-as hiperinfláció gazdasági lehetőségeit, és így hasznot húzzon a Dawes terv Németországra való rákényszerítéséből.
Dr. Fritz Thyssen német nagyiparos 1945. szeptemberében az őt kihallgató amerikai hírszerző tiszteknek a következőt mondotta:
"A Young terv és pénzügyi feltételeinek az elfogadása egyre inkább fokozta a munkanélküliséget, egészen addig, hogy mintegy hatmillió ember maradt munka nélkül. Az emberek el voltak keseredve. Hitler megígérte nekik, hogy megszünteti a munkanélküliséget. A hatalmon lévő kormány ebben az időben igen gyenge volt és a lakosság helyzete egyre rosszabbodott. Ez volt az igazi oka Hitler hatalmas sikerének a választáson. Az utolsó választás során mintegy 40%-ot kapott."
Mindazonáltal Hjalmar Schacht és nem Owen Young volt az, aki felvetette egy különleges pénzintézet létrehozását, amely később létre is jött. Ez a Bázelben működő nagyhatalmú pénzintézet a Bank for International Settlements (BIS), magyarul a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja. A BIS lehetővé tette, hogy a Young terv keretében esedékes pénzügyi tranzakciók zavartalanul lebonyolódhassanak. Schacht egyébként azt is javasolta Owen Young-nak, hogy hozzanak létre egy másik nemzetközi bankot is. Erre azonban csak a 2. világháborút követően került sor, ez lett a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az IBRD, ismertebb nevén Világbank, és testvérintézménye az IMF, azaz a Nemzetközi Valutaalap.
A Wall Street nemzetközi bankárai hatékony közreműködése és segítsége nélkül Hitler és a nemzeti szocialista párt nem kerülhetett volna hatalomra Németországban. A Wall Street finanszírozta az 1920-as években azokat a német kartelleket, amelyek viszont Hitlert pénzelték, és segítették a hatalomra kerülését. Másodsorban Hitler, valamint az SA és az SS milicisták olyan amerikai vállalatok németországi leányvállalataitól kaptak rendszeres pénztámogatást, mint amilyent Henry Ford 1922-ben, vagy amilyent az I. G. Farben és a General Electric nyújtott 1933-ban. Őket követte az Standard Oil of New Jersey és az I.T.T. Ezeknek a leányvállalatai egészen 1944-ig folyósítottak jelentős pénztámogatást Heinrich Himmlernek. Harmadszor: a Wall Street ellenőrzése alatt álló több amerikai multinacionális cég nagyarányú profitot húzott Hitler fegyverkezési programjaiból az 1930-as években, egészen 1942-ig. Negyedszer: ugyanezek a nemzetközi bankárok arra használták politikai befolyásukat az Egyesült Államok kormányában, hogy álcázzák a háború idején folytatott együttműködés, és ebből a célból a 2. világháború után elhelyezték embereiket a legyőzött Németországot felügyelő Amerikai Ellenőrzési Bizottságban.
Már említettük, hogy a Dawes és a Young tervet a német jóvátételi fizetések szavatolására olyan államférfiak készítették, akik korábban Wall Street-i bankárok voltak. Ezért gondoskodtak arról, hogy valóságos profiteső hulljon a nemzetközi bankárokra. A General Electric embere, Owen Young, valamint Hjalmar Schacht és mások, bizalmasan együttműködtek Hitler hatalomra segítésében. Három Wall Street-i bankház - a Dillon, Read, a Harris, Forbes és a National City Company - kezelte a jóvátételi kölcsönök 3/4 részét. Ezt arra fordították, hogy létrehozzák azt a német kartellrendszert, beleértve a vezető szerephez jutó I. G. Farben und Vereinigte Stahlwerke-t, amelyek együttesen a náci Németország által a 2. világháború során használt robbanószerek 95%-át állították elő.
Az I. G. Farben kulcsszerepet játszott Hitler államcsínyében. Ennek a világcégnek az igazgatói olyan jelentős amerikai üzletemberek voltak, mint Walter Teagle, Roosevelt üzlettársa és támogatója, valamint Paul Warburg a FED megalapítója, és akinek a testvére Max Warburg, a németországi I. G. Farben igazgatóságában foglalt helyet. Meg kell említeni még Edsel Ford nevét is. Az I. G. Farben Schacht-on és Hess-en keresztül 400.000 márkát juttatott Hitlernek és pártjának a kritikus 1933-as választásokon, és ezt követően döntő szerepet játszott a náci Németország felfegyverkezésében.
A németországi General Electric az A. E. G. 60.000 márkát adományozott Hitlernek. Ennek az igazgatótanácsában négy amerikai igazgató volt és a vállalat 30%-át az U. S. General Electric birtokolta. Gerard Swope a Roosevelt-i New Deal kidolgozója Owen Young-gal, a Federal Reserve Bank of New York kulcsemberével, és Clark Minor-ral az International General Electric egyik vezetőjével együtt az A. E. G. azon vezetői voltak, akik ténylegesen irányították ezt a fontos németországi vállalatot.
Semmi nem támasztja alá azt az állítást, hogy a kizárólag a német tulajdonban lévő Siemens pénzelte volna Hitlert és a náci mozgalmat. Ezzel szemben bőséges mennyiségű dokumentum áll rendelkezésre, amely bizonyítja, hogy az A. E. G. és az Osram finanszírozta Hitlert. A német General Electric csaknem valamennyi igazgatója közvetlenül, vagy közvetve - más német vállalatokon keresztül - bőkezűen támogatta a náci vezért.
Walter Rathenau 1899-ben lett az A. E. G. igazgatója és a XX. század elején már több mint 100 korporáció igazgatója volt. Ő volt a szerzője a róla elnevezett tervnek, amely lényeges pontjaiban hasonlít a Swope tervre, vagyis Franklin Delano Roosevelt (FDR) New Deal-ként ismert, a kétpólusú társadalmi modell irányába mutató gazdasági és társadalmi reformprogramjára. Szembeötlő az a tény, hogy a New Deal-szerű terv készítői az Egyesült Államokban és Németországban kiemelt támogatói voltak ezen elképzelések végrehajtóinak, azaz Hitlernek Németországban, és Roosevelt-nek az Egyesült Államokban.
Kemény bizonyítékok támasztják alá, hogy a német General Electric komoly összegekkel járult hozzá Hitler finanszírozásához. A négy amerikai igazgató, úgymint Baldwin, Swope, Minor és Clark rendelkezett a legnagyobb befolyással az A. E. G. tevékenységében és politikájában. Valamennyi A. E. G. igazgató kapcsolatban állt más vállalatokkal is, mint például az I. G. Farben, az Akkumulatoren Fabrik, amelyek szintén nagy pénzekkel támogatták Hitlert. Ennek ellenére az A. E. G.-nek kizárólag csak a német származású igazgatóit állították Nürnbergben bíróság elé 1945-ben. A négy amerikai igazgató nem lett felelősségre vonva. A General Electric együttműködve Hitler másik támogatójával, a Krupp Művekkel, olyan szabadalmak felett is rendelkezett, amelyek használata nem volt megengedett az Egyesült Államokban, holott kifejlesztésében amerikai vállalatok is részt vettek. 1939-ben a német elektronikai ipar néhány korporáció tulajdonába került egy nemzetközi kartell keretében. Ennek a nemzetközi kartellnek a részvénytöbbségét két nagy amerikai korporáció birtokolta. A kartellhez tartozó német gyárakat a 2. világháború során nem bombázták. Az A. E. G. és az I. T. T. németországi üzemeit csak véletlenül találta el nagy ritkán egy-egy bomba. Földig rombolták viszont a Brown Boveri-t Mannheimben, és a Siemensstadt-ot Berlinben, mert ezek német tulajdonban voltak. Ezt a tényt erősítette meg 1947-ben az a szakértői bizottság, amelyet John K. Galbraith, George Ball és Paul Nitze vezetett.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az A. E. G. élén álló Rathenau és a General Electric-et irányító Swope hasonló elgondolásokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy miként kell az államot saját korporációs céljaik elérésében használni. A General Electric sokat fektetett be Hitlerbe, és hatalmas nyereségre tett szert ebből a beruházásából, de még a 2. világháború utáni felelősségre vonást is sikerült elkerülnie.
A Standard Oil németországi leányvállalata a Deutsche-Amerikanische Petroleum A. G. (DAPAG) 94%-ban a Standard Oil tulajdona volt. A DAPAG-nak Németország-szerte voltak kirendeltségei. Kőolajfinomítója volt Bremenben, a központja pedig Hamburgban működött. A DAPAG emberei részt vettek a náci rendszer legbelsőbb köreiben, úgymint a Keppler-körben és a Himmler Baráti-körben. A DAPAG igazgatója Karl Lindemann, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara németországi részlegének az elnöke volt. Ugyancsak igazgatósági tagja volt számos banknak, köztük a Dresdner Banknak és a Deutsche Reichsbank-nak. A Standard Oil tehát bizalmi emberekkel rendelkezett náci Németország felső hatalmi köreiben. A multinacionális óriás, az International Telephone and Telegraph Company, az I. T. T., 1920-ban jött létre. A Morgan érdekeltségbe tartozott és számos dokumentálható tény bizonyítja, hogy a Morgan-csoport által ellenőrzött vállalatok a 20. század során mindig tevékenyen vettek részt a háborús és forradalmi események befolyásolásában, valamint az Egyesült Államok politikájának irányításában. Nincs rá írásos dokumentum, hogy az I.T.T. közvetlenül adott volna pénzt Hitlernek és a náci pártnak az 1933-as hatalomra kerülésig. Arra viszont számos adat van, hogy Heinrich Himmler részére pénzösszegeket folyósított nemcsak 1930-ban, hanem a 2. világháború idején is az I.T.T. német leányvállalatain keresztül. Az I. T. T. igazgatója, Sosthenes Behn, 1933. augusztusában találkozott először Hitlerrel Berchtesgaden-ban. Az I. T. T. ekkor jelentős részesedést szerzett magának a német hadiiparban, beleérve a repülőgépgyártást is. Ez a hadiipari együttműködés jelentős haszonnal járt, és a profitot át lehetett utalni az amerikai anyavállalathoz.
A Rockefeller csoport érdekkörébe tartozó Standard Oil of New Jersey nem finanszírozta Hitler hatalomra kerülését, viszont egészen 1944-ig közreműködött a szintetikus benzin előállításában, a tulajdonában lévő leányvállalatán keresztül. Ez kifejezetten német hadicélokat szolgált. A Standard Oil közreműködött a szintetikus gumi előállításában is, amelyhez az alapkutatásokat a vállalat amerikai kutatórészlege végezte el.
Csak egy töredékét ismertettük annak, hogy milyen erős volt az együttműködés a Wall Street vezető pénzügyi körei és a náci Németország között. Ezzel azt akartuk szemléltetni, hogy milyen szoros kapcsolat állott és áll fenn fontos világtörténelmi események és a nemzetközi pénzvilág irányítói között. Felsoroltunk néhány olyan tényt, amelyek segítségével bizonyítható, hogy a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom a 20. században tevékenyen alakította a történelmi eseményeket és döntően befolyásolta a nemzetközi politikát.
Hogyan irányít a pénzhatalom?
Olvasva a finánctőke működésével foglalkozó szakirodalmat, mindig ugyanazokkal a nevekkel találkozunk: Owen Young, Gerard Swope, Hjalmar Schacht, Bernard Baruch, Paul és Max Warburg, stb. De ismerősek már a nemzetközi pénzintézetek és bankok nevei is: J. P. Morgan, Guaranty Trust, Chase Bank és mindezeknek a címe is ugyanaz New York-ban, rendszerint a Manhattan városrész déli részén lévő "120 Broadway". A nemzetközi bankároknak ez a Wall Streeti csoportja jelentős összegekkel támogatta az orosz bolsevik forradalmat is, és annak győzelme után hatalmas hasznot húzott ebből a politikai befektetéséből. Mindezt ma már elegendő mennyiségű és cáfolhatatlan bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ez a pénzügyi csoport támogatta Roosevelt elnökké választását és nagy hasznot zsebelt be a New Deal rendszeréből is. De ugyanez a pénzügyi csoport támogatta Hitlert és a náci pártot is, és jutott hatalmas profithoz a német felfegyverkezésből az 1930-as években. Amikor a Big Business irányítja az olyan vállalatokat, mint a Ford Motor, a Standard Oil of New Jersey, a General Electric és társaik, akkor tevékenysége rendszerint mélyen összefonódik a politikai eseményekkel, felkelésekkel, háborúkkal, forradalmakkal mind a három országban.
A "Leleplező" c. folyóirat 1999. évi 2. számában "A Wall Street és a bolsevik forradalom" c. tanulmány részletesen ismerteti, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának a Wall Street-i és londoni központja átgondolt stratégiát követve segítette - a német bankárokkal együtt - az 1917-es bolsevik hatalomátvételt. Ugyanez a nemzetközi pénzoligarchia hatalmas profitot zsebelt be a Németországon 1923-ban végigsöprő hiperinflációból, továbbá abból, hogy az asztronómiai nagyságú német jóvátétel fizetésének a terheit az amerikai beruházók vállára helyezte, amely végső soron elvezetett az 1929-es pénzügyi válsághoz. A pénzoligarchia ebben az időben két jelentős nyugati politikust támogatott: Franklin D. Roosevelt-et az Egyesült Államokban, és Adolf Hitlert Németországban. Roosevelt New Deal-je és Hitler négyéves terve úgy hasonlít egymásra, mint két egypetéjű iker. Roosevelt programja csak részben volt sikeres, mert az amerikai alkotmány korlátozta annak keresztülvitelét. Hitler félresöpörte az alkotmányos korlátokat, ezért az ő terve átmenetileg sikeresnek bizonyult.
Felmerül a kérdés, hogy a bolsevikok hatalomra juttatása után miért akarták a Wall Street pénzemberei, azaz a nemzetközi pénzvilág vezető bankárjai, hogy Roosevelt és Hitler is hatalomra kerüljön. Még a hivatalos történetírás képviselői is elismerik, hogy nemcsak Hitler, de Roosevelt is háborúhoz vezető politikát folytatott. Mindkét politikai törekvés a hatalom koncentrációjára és centralizációjára törekedett. Azt akarták, hogy egy viszonylag kislétszámú elit a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezhessen.
1918. május 1-én, amikor a bolsevikok Oroszországnak csak egy töredékét ellenőrizték, és majdnem ezt a kis részt is elveszítették 1918. nyarán, létrehozták Washingtonban a bolsevikok megsegítésére a "Segítség és Együttműködés Oroszországgal Amerikai Ligáját". Ez nem olyasfajta "el a kezekkel Oroszországtól" típusú mozgalmacska volt, amilyent az amerikai kommunista párt, vagy annak barátai szerveztek. Az Amerikai Ligát a Wall Street hozta létre. Születésénél olyan pénzemberek bábáskodtak, mint George P. Whalen a "Vacuum Oil Company"-tól, mint a "General Electric" pénzügyi vezetői, mint Thompson a "Federal Reserve System"-től, és Willard a "Baltimor and Ohio Railroad"-tól, valamint társutas és meggyőződéses szocialisták.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy kik segítették hatalomra Hitlert és náci pártját, akkor ott találjuk a Vacuum Oil Company-t és a General Electric-et. A pénzügyi és technikai hozzájárulást a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Vacuum Oil company nyújtotta, amikor katonai célú benzingyártó berendezéseket épített a náci Németország számára. Dodd berlini amerikai nagykövet naivan figyelmeztetni próbálta Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe ennek a megakadályozására. Az amerikai elnök természetesen nem tett semmit, hiszen ő maga is ugyanezen pénzügyi érdekcsoportok, és vállalatok támogatásának köszönhette pozícióját. Walter Teagle a "Standard Oil of New Jersey"-től például Roosevelt "Warm Springs" alapítványának az igazgatósági tagja volt. Íme egy konkrét példa arra, hogy a Rockefeller érdekeltségbe tartozó "Vacuum Oil Company", amely jelentős segítséget nyújtott a bolsevikoknak Oroszországban, később hatékonyan résztvett a náci Németország felfegyverkezésében, és egyidejűleg támogatta Roosevelt szocialisztikus New Deal kurzusát is.
Amerika felfigyel a pénzoligarchia uralmára
Az 1960-as évek óta egyre több tudományos igényű mű jelenik meg Amerikában, amelyik azt állítja, hogy az Egyesült Államokat egy belterjes, önmagát újratermelő, nem választott, és politikai felelősséggel sem tartozó hatalmi elit irányítja. Ezek a tanulmányok és szerzőik azt is állítják, hogy ez az önjelölt hatalmi elit meghatározóan befolyásolja mind a külpolitikai, mint a belpolitikai döntéshozatalt, és semmilyen politikai elgondolás nem érvényesülhet addig az Egyesült Államokban, amíg ez a hatalmi elit ezeket előzőleg jóvá nem hagyja. Már az a tény, hogy oly sok szerző állíthatja ezt, arra utal, hogy az uralmi elitnek a kontrollja a tudományos életben még nem abszolút, és az Egyesült Államok még nincs teljesen egyetlen elitcsoport korlátlan ellenőrzése alatt. Az is tény viszont, hogy bármennyire is megalapozottak ezen szakmunkáknak az állításai, érveiket mellőzik és nem vitatják meg széles körben. A tömegtájékoztatási eszközök sem foglalkoznak velük. Legfeljebb magánkiadások keretében, kis példányszámban láthatnak napvilágot. Ha van is egy-két kivétel ez alól, ez nem változtat azon a tényen, hogy a hivatalos történetírás és tudományosság mellőzi azokat a publikációkat, amelyek nem szolgálják az Egyesült Államok politikai életét ellenőrző, azt uralma alatt tartó pénzügyi elit érdekeit.
A változás azonban, ha lassan is, de fokozatosan kibontakozik. Az 1960-as években még az olyan elgondolások, hogy egy oligarchikus elit irányítja a háttérből az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és politikai életét, minden további nélkül azonnali elutasításra került. A Watergate ügytől kezdődően azonban egyre nagyobb a szkepticizmus és a kételkedés. Szinte alig találni olyan amerikait, aki, pl. hisz a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban a Warren Bizottság jelentésének. Abban is kételkednek, hogy csupán Nixon okolható saját bukásáért. Naivnak számít az is, aki úgy hiszi, hogy a szovjet birodalom összeomlása csak úgy magától történt. Röviden: egyre nő az Internet korszakában azok száma, akik kétségbe vonják a hivatalos tájékoztatás hitelességét. Ma már a múlt és napjaink eseményeinek a bemutatására számos alternatíva van, és a hivatalos változat egyre inkább megkérdőjeleződik. A pénzoligarchia igyekszik mindent relativizálni. A történelem értelmezéseit narratíváknak nevezi, az események egyformán szubjektív és korlátozottan érvényes magyarázatainak. Az egyik narratíva pedig legfeljebb csak annyira fejezi ki a történelmi igazságot, mint a másik. Ugyanez vonatkozik a kulturális és művészeti élet relativizálására is, ahol az egyik művészeti kánon által megfogalmazott értékrendszer legfeljebb annyit ér, mint amit egy másik kánon megfogalmazói vallanak, és nem lehet az egyiket sem értékesebbnek tekinteni a másiknál tárgyilagos ismérvek alapján.
A politikai és bölcseleti színkép széles körét felölelő tanulmányok azonban egyre több cáfolhatatlan bizonyítékot, megalapozott feltételezést tárnak fel. Ami korábban fél kézzel lesöpörhető "vádaskodás" volt, ma már tudományos és közéleti viták tárgya lehet. Igaz, a pénzoligarchia tulajdonában lévő, és a szervezett magánhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatási intézmények, egyetemek, gondolati műhelyek még megkerülik az úgynevezett revizionista történészek munkáinak a megvitatását, de a nem hivatalos sajtóban és zártkörű rendezvényeken ma már az "összeesküvési elméletek", azaz a történelem tervezett és összehangolt befolyásolását valló nézetek is polgárjogot nyertek. A történelem irányításnélküliségét valló "véletlen elméletek" kezdik elveszíteni egyeduralmukat a feltárulkozó tények és összefüggések hatására. A "véletlen elméletek" hivői a látható politikai intézményeket tekintik a döntések alanyainak, és mellőzik a szervezett magánhatalom háttérszerepét az érdemi döntések meghozatalában. Csak azt tekintik történelmi ténynek, amiről kutatható és hitelesnek tekinthető írásbeli nyom is maradt. A láthatatlan háttérhatalom azonban más látható nyomokat is hagyott, mint a levéltárakban őrzött írásos anyagok.
Létezik-e egy nem választott hatalom a törvényes kormányok felett?
Carrol Quigley a washingtoni Georgetown Egyetem tanára 1966-ban megjelent "Tragédia és remény" című terjedelmes munkájában megállapítja, hogy a finánctőke hatalmasai olyan világrendszert akarnak, amely a magánkézben lévő pénzrendszer segítségével lehetővé teszi számukra valamennyi ország gazdasági és politikai rendszerének az irányítását. Quigley, aki a legbefolyásosabb pénzügyi dinasztiák bizalmasaként kutathatta az elzárt magánarchívumokat is, bebizonyítja, hogy a new yorki Council on Foreign Relations (a Külkapcsolatok Tanácsa) - más féltitkos politikaformáló testületekkel együtt - mind a pénzügyi körök ellenőrzése alatt állanak. Quigley mint a pénzoligarchia világstratégiájának hűséges támogatója, megerősíti, hogy létezik egy kormányok felett álló hatalmi szerveződés, de már nem elemzi azt, hogy ez miként működik, hogyan gyakorolja a hatalmat. Elképzelhető, hogy Quigley sem jutott hozzá minden fontos okmányhoz, például azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi pénzoligarchia miként pénzelte a bolsevik forradalmat, vagy hogyan segítette hatalomra Hitlert, illetve az elnöki székbe az általa kiválasztott Franklin Delano Roosevelt-et 1933-ban. Nagy a valószínűsége annak is, hogy számos fontos politikai esemény, háttérdöntés egyáltalán nem kerül leírásra és archiválásra. A történelem azonban nemcsak abból áll, amit leírnak belőle. Azok a tények is a szerves részei, amelyekről nem marad papírra rögzített és archivált okmány. Ez a papírosfetisizmus, vagyis hogy csak az a történelem, amiről megmaradt valamilyen írásos nyom, természetesen kedvez a pénzoligarchiának és rejtett hálózatának. Mindössze annyit kell elérnie, hogy ne maradjon írásos nyom, és akkor már a kérdéses esemény nem is történt meg. Nos, lehet, hogy ez késztette arra Quigley-t, hogy ne elemezze a nemzetközi pénzoligarchia hálózatának a tényleges működését és döntéshozatali mechanizmusát. Tény, hogy a Quigley által használt okmányok zöme megbízható kormányforrásokból származik, és a feljegyzések készítői napról-napra rögzítik Trockij, Lenin, Roosevelt, Hitler, J. P. Morgan, valamint a különböző amerikai és nemzetközi vállalatok, bankok tevékenységét. Természetesen sokkal tájékozottabbak lehetnénk, ha hozzáférhetőek lennének a szabadkőműves nagypáholyok, a B'nai B'rith, a CFR, RIIA és a többi zárt társaság irattárai.
Az olyan szerzők, mint Jules Archer, Gary Allen, Helen P. Lasell, William Domhoff, Wright Mills, Eustace Mullins, Des Griffin, William Guy Carr, Dieter, Rüggeberg, Johannes Rothkranz, Gerhard Müller, Heinz Scholl, Ingrid Weckert, Harry Elmer Barnes, Peter Blackwood, Hartmut Stern, Ernst Nolte, Mark Mazower, Robert D. Kaplan, David Irwing és mások, sokkal szélesebb megközelítésből elemzik a megtörtént eseményeket, történelmi folyamatokat. Ezek a szerzők abból a megalapozott feltevésből indulnak ki, hogy az Egyesült Államok kormányát egy hatalmi elit befolyásolja a színfalak mögül. Műveikben arra törekednek, hogy ezt a feltételezést alátámasszák olyan specifikus történelmi eseményekkel, amelyeknél tetten érhető ennek a háttérhatalomnak a közrehatása. Nyilvánvaló, hogy az olyan kormányok feletti vagy háta mögötti hatalomgyakorlási módszerek, amelyek nem részei a demokratikusan szabályozott politikai és jogi folyamatoknak, alkotmányellenesnek tekintendők. Még akkor is, ha megpróbálják a jogállamiság látszatával felruházni őket. Ezért eljött az ideje, hogy a hivatalos történetírás, az államelmélet, a politológia és a többi társadalomtudomány művelői is feltegyék ezt a kérdést: létezik-e egy önjelölt háttérhatalom, amely látható és nem látható hálózatán keresztül befolyásolja - irányítja - a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzó szerveket, anélkül, hogy tetteiért elszámoltatható lenne?
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 20. századi hivatalos történetírás és tömegtájékoztatás nem ad pontos tájékoztatást a 20. század történelméről. Ez a történelemírás kizárólag olyan hivatalos okmányokra támaszkodik, amelyeket a különböző állami intézmények alkalmasnak találtak arra, hogy a történészek kutassák és a nagyközönség számára közreadják. Egy pontos és megbízható történetírás azonban nem nyugodhat kizárólag a különböző állami és nem állami irattárak által erősen szelektálva közreadott írásos dokumentumokon. A pontosság megkövetelné valamennyi meglévő dokumentum kutatását és felhasználását. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy mihelyt, pl. az amerikai, a brit, a német, vagy az egykori szovjet - ma megint orosz - külügyminisztérium titkosított iratai, és más elzárt okmányok elérhetővé váltak, a történelemnek egy új változata bontakozott ki. A hivatalos történelemváltozat nemcsak pontatlanná vált, de kiderült róla: tudatosan úgy manipulálták, hogy fontos összefüggések rejtve maradjanak, továbbá az etikailag és jogilag kifogásolható magatartások ne kerüljenek a nyilvánosság reflektorfényébe.
Az Egyesült Államokban, pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai hatalom központja a megválasztott Kongresszus, (azaz a Képviselőház és a Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek elfogadható magyarázatot kapnának.
A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával rendelkezik, amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült Államokban a new yorki székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló Citicorp, a Warburg és Rothschild érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System, - az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell - alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.
Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges hatalommal rendelkező pénzoligarchia - formális és informális intézményrendszerén keresztül - erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze, (lásd a neves amerikai közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche, és munkatársainak adócsalás koholt vádjával történő koncepciós elitélését), a bírósági karba beépített emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, és olyan irányban manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit politikáját szolgálja.
A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a társadalom többi tagja függőhelyzetű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek az egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a pártállami elitté volt a politikai hatalom, és ennek révén a gazdasági hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függőhelyzetű alattvaló volt.
Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot kisajátító pártelit gyakorolta - az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve - diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit állt szemben a társadalom függőhelyzetbe került, önálló cselekvéstől megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság túlnyomó részét függőhelyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban. Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún. revizionista történetírás eredményeit.
A 20. század elejétől az amerikai Federal Reserve System, - amelyik nem áll a Washingtoni Törvényhozás ellenőrzése alatt, és amelyet állami könyvvizsgálók nem ellenőriznek, és nem számoltatnak el, és amelynek joga van, hogy a bankóprést működtetve pénzt bocsásson ki, hiteleket nyújtson és meghatározza a hivatalos kamatlábat - ténylegesen magánkartellként gyakorol monopolhatalmat az amerikai gazdasági élet egésze felett. Az Egyesült Államok külpolitikáját a pénzoligarchia olyan tudományos magántársaságnak álcázott, a valóságban döntéshozó hatalommal rendelkező, koordináló intézménye dolgozza ki és gyakorolja, mint a new yorki Council on Foreign Relations, CFR, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa). Még a tudományos kutatók, egyetemi tanárok, üzletemberek és politikusok ártatlan fórumának feltűntetett intézmény egyes tagjai előtt is rejtve marad, hogy a CFR - elsőrangú hatalmi központként - már 1921 óta meghatározza az Egyesült Államok külpolitikáját. A New York-ban lévő Pratt House-ban székelő CFR-nek megalakulásától kezdve új piacok megszerzése, továbbá a pénzkartell vezető bankházai által ellenőrzött multinacionális vállalatbirodalmak, valamint azok gazdasági befolyásának világszintű kiterjesztése volt a külpolitikai célja.
A pénzoligarchia, amikor 1913-ban magántulajdonába vette az Egyesült Államok pénzrendszerét, előzőleg arról is gondoskodott, hogy a központi bank szerepét betöltő FED segítségével eladósítandó állam megfelelő adóbevételekkel rendelkezzen a jövőbeni államadósság kamatainak fizetésére. Ezért keresztülvitték a jövedelemadó bevezetését, hogy legyen az államnak megfelelő pénzbevétele a kamatjáradék fizetésére. Korábban az amerikaiak jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban ki akarta vonni magát az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány létrehozásával vagyonának jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná alakította át. Ez a vagyon továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza saját privát intézményrendszerét, és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a kutatók lehetnek "konzervatívok" vagy "liberálisok", objektíve azonban a pénzoligarchia hatalmi apparátusának a részét képezik, és az ő stratégiai céljait valósítják meg. A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött könyvkiadók a velük szemben kritikus könyveket nem jelentetik meg, míg a hasznosnak ítélt könyveket jelentős támogatásban részesítik. A nagy kiadók és könyvforgalmazó hálózatok által mellőzött művek rendszerint kis példányszámban jelenhetnek csak meg, emiatt tudatformáló hatásuk is elmarad. Ugyanez a helyzet az írott és az elektronikus tömegtájékoztatással is. A pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba helyezett tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről folyjék irányított társadalmi párbeszéd, és mi legyen gondosan elhallgatva.
A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart. A pénzoligarchia nemcsak eladósította a vezető ipari államokat, köztük az Egyesült Államokat is, de kiépítette a nemzetközi szervezetek és intézmények olyan hálózatát, amelyek fokozatosan a nemzeti alkotmányok helyébe lépnek. Amerikában az alkotmány egyes rendelkezéseit úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az általuk létrehozott nemzetközi szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott alapokmányainak, és az akaratukat tartalmazó különböző nemzetközi szerződéseknek. A demokrácia formális működésének a biztosítása azonban fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív demokrácia működtetésére az átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges különbségeket kreálnak, pl. a választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a lebonyolítására. Az ún. "kétpárti külpolitika" semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a kiválasztott politikai elit "A" és "B" csapata között. Ez a körülmény vezetett, pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán a tanúja lehetett. Olyannyira nem volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló szervezete, a new yorki CFR, által kiválasztott két elnökjelölt között, hogy a választók csak "ugyanaz" és "majdnem ugyanaz" között dönthettek.

Második rész
A titkos kéz látható nyomai
A kutatók szerencséjére a láthatatlan háttérhatalom azonban mindig hagy látható, vagy később láthatóvá váló nyomokat is. Évről-évre egyre több dokumentum, és alapos kutatásra támaszkodó könyv lát napvilágot ezekről a nyomokról. Az idő múlásával a történészek olyan, eddig rejtett, elhallgatott tényeket ismernek meg, amelyek más összefüggésekkel összevetve közelebb visznek a történelmi igazsághoz.
Egyik ilyen történelmi tény az Egyesült Államok belépése a 2. világháborúba. A hivatalos verzió, amit a mai napig sulykolnak a közvéleménybe az az, hogy a japánok támadást intéztek Pearl Harbor ellen. A nem hivatalos történészek kellően bizonyították, hogy Franklin D. Roosevelt és Marshall tábornok tudott a tervezett japán támadásról és szándékosan nem figyelmeztette a Pearl Harbor-ban állomásozó amerikai haderő parancsnokságát. Az elnök azért tett így, mert a pénzoligarchia, akinek a jóvoltából a Fehér Házba került, háborút akart Japánnal. Éppen ezért a pénzoligarchia hegemóniája alatt álló hivatalos amerikai politikai vezetés csak olyan kongresszusi vizsgálatot engedélyezett Pearl Harbor ügyében a mai napig, amely lehetővé tette Roosevelt tisztára mosását. A japán támadás hátterét vizsgáló közös kongresszusi bizottság elnöke így foglalta össze véleményét:
"Soha nem fogjuk megismerni az összes tényt. A legtöbb lefolytatott ún. vizsgálat a tények elrejtésére irányuló félrevezető kísérlet volt, azoknak az összezavarását célozta, akik az igazságot keresik. Kezdettől fogva visszatartották a tényeket és a dokumentumokat azért, hogy csak azok az adatok válhassanak ismertté, amelyek a kormányzat érdekében állnak. Az igazságot kereső törvényhozóknak azt mondották, hogy más tények és dokumentumok annyira összefonódnak személyes naplókkal, külföldi országokat érintő kapcsolatainkkal, hogy titokban kell őket tartani, a többi pedig nem tartalmaz értékes információt."
A rejtőzködő hatalom látható nyoma az is, ahogyan az Egyesült Államok az első világháborúba bekapcsolódott. A Morgan pénzügyi érdekeltség, amely mögött kezdettől fogva a londoni Rothschild-ház állott, együttműködve Winston Churchill-el, mindent elkövetett, hogy már 1915-ben bevonja az Egyesült Államokat az első világháborúba. Erőfeszítései azonban csak 1917-ben jártak sikerrel. Számos történelmi munka tárgyalja ezt a kérdést, így pl. Colin Thompson "Lusitania" című munkája. Ez Woodrow Wilson elnököt is felelőssé teszi a Lusitania nevű amerikai tengerjáró elsüllyesztéséért, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse az Egyesült Államok közvéleményét egy Németországgal szembeni háborúra. Thompson bizonyítja: Wilson előre tudomással bírt arról, hogy a Lusitania 6 millió sorozat lőszert és másfajta robbanóanyagot szállít, és azok az utasok, akik ennek ellenére a hajóval utaztak, megszegték az amerikai törvényeket.
A brit vizsgálóbizottság, amelyet lord Mersey vezetett, azt az utasítást kapta az angol kormánytól, hogy politikai szempontból célszerű lenne, ha a bizottság arra az eredményre jutna, miszerint Turner, a Lusitania kapitánya felelős elsősorban a tengerjáró katasztrófájáért. A felszínre került és bizonyított tények fényében ma már kijelenthető, hogy a Lusitania katasztrófájáért elsősorban Wilson amerikai elnök, és tanácsadója, House ezredes, továbbá J. P. Morgan vezető amerikai pénzember, valamint Winston Churchill, a brit kormány tagja felelős. Ezt a tudatosan együttműködő elitcsoportot kellett volna bíróság elé állítani, legenyhébb esetben is gondatlanságért. A tények azonban nem gondatlanságra, hanem szándékosságra, tudatos árulásra utalnak. Lord Mersey-t elismerés illeti azért, hogy eleget téve őfelsége kormánya "kérésének", Turner kapitányt tette ugyan felelőssé, de nyomban lemondott megbízatásáról, és tiszteletdíját sem fogadta el. Mersey ettől kezdve semmiféle kormány-megbízást nem vállalt, barátainak csak annyit mondott a Lusitaniáról, hogy az egy "mocskos ügy" volt.
Egy másik példa a háttérhatalom tevékenységére az, amikor a Morgan pénzügyi érdekeltség 1933-34-ben kísérletet tett egy kétpólusú elitista rendszer bevezetésére az Egyesült Államokban. A tervezett "új rend" lényeges vonatkozásaiban megközelítette volna az Európában hatalomra került nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákat. Jules Archer szerint náci jellegű államcsíny és központosított uralom bevezetése volt tervbevéve. Az elnök diktátori hatalmat gyakorolt volna Amerika pénzügyi és korporációs oligarchiája érdekében. De ezúttal is akadt valaki, Smedley Darlington Buttler tábornok személyében, aki időben leadta a vészjelzést erről a Wall Street-i összeesküvésről. A Kongresszus ezúttal is csak egy tessék-lássék vizsgálatot folytatott a felelősök tisztára mosására.
A 2. világháború óta a szovjet birodalom felbomlásáig tartó hidegháborús korszakban is tanúi lehettünk a háttérerők működésének. Ezek közül kiemelkedik a koreai és a vietnami háború. Mindkettő értelmetlen, meg nem nyerhető háborús konfliktus volt, amelyek hatalmas vérveszteséggel és dollár-milliárdok elvesztegetésével jártak. Mindkettőnek sokmilliárdos fegyverkezési programok beindítása volt a fő motívuma. Egyik sem a kommunizmus visszaszorítását célozta, hiszen a pénzoligarchia és kormányzó elitje folyamatosan támogatta a Szovjetuniót, amely a fő fegyverszállítója volt mind a koreai, mind a vietnami kommunista haderőnek. Akár elismeri, akár tagadja a hivatalos történetírás, a tény tény marad, hogy a pénzoligarchia által irányított Egyesült Államok közvetve vagy közvetlenül, fegyverszállítója volt mindkét oldalnak mind a koreai, mind a vietnami háborúban.
Egy másik példa arra, hogy mennyire szemben áll a pénzoligarchia fennálló rendjével az amerikai polgárok többsége az az, hogy miként viszonyulnak a Kennedy gyilkosság körülményeit kivizsgáló Warren Bizottság hivatalos jelentéséhez. Ebben a jelentésben a bizottság tagjain, és a mögöttük álló pénzoligarchia zárt körein kívül, senki nem hisz. Maga az a tény, hogy a közérdek szolgálatára hivatott fontos állami intézmények, a CIA és az FBI, valamint más illetékes szervek a mai napig nem hozták nyilvánosságra a legfontosabb bizonyítékokat, és azok még további 50, illetve 75 évig szigorúan titkosak maradnak, meggyőzően jelzi, hogy alapja van az amerikai polgárok általános bizalmatlanságának és szkepticizmusának. A hírhedt Watergate ügy is azt bizonyította az egyszerű amerikaiaknak, hogy még a Fehér Ház is a félrevezetés és intrika viperafészke lehet.
A "Keelhaul Művelet" története már kellően dokumentálva van. Ez arról szól, hogy a 2. világháború végén Eisenhower tábornok az 1929. évi Genfi Konvenció durva megszegésével - és az amerikai tradíciók elutasításával - több millió orosz hadifoglyot és menekültet kényszerített arra, hogy visszatérjenek a sztálinista Szovjetunióba, ahol a Gulág táborokban való rabság, vagy a halálbüntetés várta őket. Ismerve azt, miként lett Eisenhower Bernard Baruch, a pénzoligarchia egyik kulcsemberének a támogatásával az amerikai csapatok főparancsnoka, később pedig az Egyesült Államok elnöke, kijelenthetjük, hogy ez a döntése összhangban állt a pénzoligarchiának azzal a messzetekintő stratégiájával, amelynek célja a kétpólusú kollektivista rendszer különböző változatainak a létrehozása volt, legyen az szovjet kommunizmus, hitlerista nácizmus, vagy Roosevelt féle New Deal. Julius Epstein kellően dokumentálta, hogy mindazok, akik megpróbálták Eisenhowert erről a kegyetlen döntéséről lebeszélni, rosszindulatú és könyörtelen támadásban részesültek.
A pénzoligarchia és a 20. század
A napóleoni háborúk óta egyre szervezettebben működött - és működik ma is - a nemzetközi pénzoligarchiának a magántulajdonban lévő központi bankokra, valamint magánkibocsátású kamatszedő pénzre támaszkodó, államok feletti hálózata. Az önálló nemzetközi tényezővé fejlődő pénzhatalom fokozatosan irányítani kezdte a háttérből az egyes országok - elsősorban Anglia, Franciaország - politikai vezetését, majd pedig kiterjesztette befolyását Európa egészére, Észak-Amerikára és a cári Oroszországra is. Így vált történelemformáló erővé már a 19., de még inkább a 20. században. Az pénzrendszer meghatározó szerepét nem ismerő kormányok és polgárok nem tudták, hogy milyen súlyos következményekkel jár, ha pénzügyi szuverenitást, és vele a politikai hegemóniát átengedik a nemzetközi bankárok egy kis csoportjának. 1820-tól 1975-ig mintegy 200 millió ember halt meg az önállósult szervezett pénzhatalom közreműködésével létrejött háborúkban és konfliktusokban. A pénzoligarchia támogatásával létrejött szovjet birodalom embertelen tettei pedig csak a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után tárulnak fel fokozatosan. Még sokáig eltart, - talán évtizedekig - amíg megismerhetjük a teljes igazságot a koncentrációs táborok szörnyűségeiről, a politikai foglyok, és a leigázott népek szenvedéseiről, valamint a második világháború és a hidegháború máig elhallgatott tényeiről.
A pénzhatalom nyomai az első világháborúban
Már ma is összeállítható egy csaknem teljes kép az első világháború előzményeiről, valódi okairól, a háttérerők tevékenységéről. Így, pl. megalapozottan állíthatjuk, hogy az első világháborúra nem kerülhetett volna sor az amerikai Federal Reserve System létrehozása nélkül, és Woodrow Wilson csak annak köszönhette elnökségét, hogy a pénzoligarchiának ebben a döntő időszakban engedelmes vazallusra volt szüksége a Fehér Házban. Ő volt kiszemelve, hogy a pénzoligarchia kezére játssza - az amerikai alkotmány megszegésével - az Egyesült Államok monetáris hatalmát, és szentesítse az amerikai közpénzrendszer privatizálását a Federal Reserve System - FED - elnevezésű magánkartellnek való átengedésével. A FED, ez a magántulajdonban lévő amerikai központi bank, valamint az általa korlátlan mennyiségben kibocsátható fedezetlen hitelpénz tette lehetővé kölcsöneivel az antant hatalmak számára a háború folytatását. Ami pedig az első világháború előkészítését illeti, ebben az európai országokban lévő központi bankok játszottak döntő szerepet, amelyek közvetve, vagy közvetlenül, de ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állottak. A központi bankok monetáris politikája tette lehetővé a nagyarányú fegyverkezést, és olyan hatalmas hadseregek felállítását, amelyek nélkül az évekig tartó általános háború nem lett volna lehetséges.
1887-től 1914-ig a pénzügyileg csaknem fizetésképtelen európai országok soha nem látott fegyverkezésbe kezdtek. Az Egyesült Államok azonban ebben az időszakban még nagy kölcsönöket vett fel külföldről, a maga részéről pedig viszonylag kevés hitelt nyújtott. Ekkor még nem volt amerikai központi bank, amely elvben korlátlan mennyiségű - de fedezetlen - pénzt bocsáthatott volna ki. A hatalmas összegeket felemésztő háborúk finanszírozására csak a Rothschild dinasztia által kifejlesztett - és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok irányításával működő - nemzeti hitelrendszerek bizonyultak alkalmasnak. A 19. századi európai háborúkhoz a Rothschild érdekeltségbe tartozó bankházak biztosították a pénzeszközöket. 1900-ra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok többé nem képesek egy nagyobb háború pénzügyi eszközeit maguk előteremteni. A fegyverben álló hatalmas hadseregek, az általános hadkötelezettség és a modern fegyverek olyan nagy költségeket emésztettek fel, amelyeket ezen országok reálgazdasága már nem tudott előteremteni.
Az amerikai Federal Reserve System 1914-ben kezdte meg működését. Ez a magántulajdonban lévő központi bank rá tudta kényszeríteni az amerikai népet arra, hogy 25 milliárd dollárkölcsönt nyújtson az antant országoknak. Ezeknek a FED által kibocsátott hiteleknek az amerikai polgárok által fizetett adó volt a fedezetük. Ezeket a kölcsönöket soha nem kapták vissza az amerikaiak, viszont jelentős összegű kamatjáradékot zsebeltek be érte a new yorki bankárok. Ugyancsak a FED tette lehetővé az amerikaiak háborúba kényszerítését a német nép ellen, amellyel az Egyesült Államoknak és népének semmiféle politikai vagy gazdasági érdekellentéte vagy vitája nem volt. Sőt mi több, az Egyesült Államok akkori lakosságának csaknem a fele német származású volt, és annak idején hajszálon múlott, hogy nem a német lett az Egyesült Államok hivatalos nyelve. Az amerikaiaknak persze azt állította a pénzoligarchia propaganda gépezete, hogy az Egyesült Államok erkölcsi alapelvekből kiindulva lép be a háborúba.
1915 és 1916 folyamán Wilson elnök lehetővé tette hatalmas kölcsönök folyósítását. 1917-re Anglia és Franciaország eladósodása kritikus pontot ért el. A pénzoligarchia ekkor aggódni kezdett, hogy Anglia és Franciaország nem lesz képes visszafizetni a hatalmas kölcsönöket. Emiatt ítélték szükségesnek az amerikai kormány bekapcsolását a háborús hitelek folyósításába. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az Egyesült Államok semlegességének feladása, és a háborúba való beléptetése. 1916-ban már komoly aggodalmat váltott ki a Rothschild Bankház és a City of London részéről, hogy Németország továbbra is elég erős a háború folytatásához annak ellenére, hogy a Rothschildok németországi segítőtársai a Warburgok meglehetős pénzügyi káoszt okoztak az országon belül. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormánya átvehesse a hitelezést a pénzoligarchia bankjaitól, tovább kellett fejleszteni a jövedelemadózási rendszert. A jövedelmi adó törvényt rekordidő alatt elfogadták, hogy eleget tehessenek a háborús követelményeknek. Az amerikai népnek azonban sem a hitelteremtés mobilizálására, sem jövedelmi adó törvény elfogadására nem volt szüksége, ahogyan a háborúba való belépés sem állt az érdekében. A "Journal Political Economy" c. amerikai lap 1917. októberi száma megírja, hogy valójában kiknek az érdekeiről volt szó:
"A háború hatása a Federal Reserve Bankok tevékenységére a személyzet nagyarányú bővítését tette szükségessé a költségek ennek megfelelő növelésével. A Federal Reserve Törvény megalkotói anélkül, hogy előre látták volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hatalmas mértékben lesz szükség a szolgáltatásaikra, lehetővé tették, hogy a FED-hez tartozó bankok a Kormány pénzügyi megbízottaiként járjanak el."
A nemzetközi bankárok már 1887 óta várták, hogy az Egyesült Államok létrehozza magánellenőrzés alatt álló központi bankját, mert a segítségével akartak finanszírozni egy európai háborút olyan államok között, amelyek már fizetésképtelenné váltak a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezési programok következtében.
Wilson elnök 1917. október 13-án elhangzott beszédében a következőket mondotta:
"Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy teljes egészében mobilizálhassa pénzügyi tartalékait. A szövetségeseknek nyújtott kölcsönöknek a terheit és előnyeit valamennyi banknak és pénzügyi intézménynek viselnie kell az országban. Hiszem, hogy a bankok részéről az együttműködés hazafias kötelezettség ebben az időben, és a Federal Reserve System-ben való tagság a patriotizmus látható és jelentős megnyilvánulása."
A Federal Reserve System-hez tartozó bankok, mint a Kormány pénzügyi képviselői, felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesítettek Amerikának a háborúba belépést követően, írja E. W. Kemmerer, azzal hogy "lehetővé tették az aranytartalék megőrzését, a valutaárfolyamok szabályozását és a pénzügyi energiák összpontosítását. Az ember megborzong, ha arra gondol, hogy mi történhetett volna, ha a háborúba a decentralizált és elavult bankrendszerrel kellett volna belépnünk." Kemmerer mellőzi azt a tényt, hogy az Egyesült Államok "elavult és decentralizált bankrendszerével" soha nem lett volna képes az első világháború finanszírozására, nem léphetett volna be ebbe a háborúba, és nem tehette volna lehetővé ennek a háborúnak az évekig tartó elhúzódását. Ugyanis az amerikai magánbankok, valamint a későbbi állami hitelezés nélkül az antant hatalmak már néhány hónap múlva képtelenek lettek volna - pénzügyi okokból - a háború folytatására. Be kellett volna fejezniük az értelmetlen vérontást.
A 20. század végén számos összefoglaló munka jelent meg arról, hogy mi vezetett a század pusztító háborúihoz, mindenek előtt az első világháborúhoz. Ezek a munkák kritikusan elemzik azokat a tényezőket, amelyek az európai rend összeomlásához vezettek. Az egyik ilyen kiváló mű Niall Ferguson brit történész "The Pity of War" (A szánalmas háború) című munkája. Ferguson eddig elzárt dokumentumokra támaszkodva tarthatatlannak minősíti azokat az állításokat, hogy az első világháború elkerülhetetlen volt. A brit történész kritika alá veszi mind az angol, mind a német politikát, és azt állítja, hogy az akkori politikai elitek alkalmatlansága, tehetetlensége, valamint a nemzeti jog rendelkezéseinek a megszegése mindkét részről döntően hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Európa 1870-től 1914-ig tartó időszaka a Nagy-Britannia és Németország között lezajló pénzügyi, gazdasági versengés időszaka is. Ferguson azonban cáfolja, hogy ennek a versengésnek a két modern ipari társadalom között háborús katasztrófához kellett volna vezetnie. A brit történész számításba veszi a katonai, a gazdasági, a kulturális és a hatalompolitikai szempontokat, amelyeket egymásra vetítve elemez, mégsem tud kielégítő választ adni arra, hogy miért halmozódott fel annyi ellenséges indulat a két európai vezető nagyhatalom között, hogy az katasztrófába torkolljon.
Közelebb visz minket a világháborút megelőző helyzet megértéséhez, ha az önálló tényezővé vált nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját is külön vizsgálódás tárgyává tesszük, és rávetítjük a Ferguson által gondosan feltárt tényanyagra. A nemzetközi pénzvilág vezető csoportjai stratégiájukban figyelembevették, hogy a világ pénzügyi rendszerének akkor lehetnek az egyedüli birtokosai, ha egy új világrendet hoznak létre, és eltávolítják a terveik útjában álló dinasztikus államokat örökletes arisztokráciájukkal, valamint meggyöngítik az ezen dinasztikus államok támaszát képező keresztény, emberközpontú értékrendszert, ennek hordozójával, az egyházzal együtt. Ezért a pénzoligarchia szolgálatában álló különböző titkos szövetségek - mint például a Eugen Lennhoff "Politische Geheimbünde" (Politikai titkos szövetségek) című munkájában részletesen ismertetett illuminátusok, a carbonarik, a dekabristák, az amerikai ku-klux-klan, vagy az első világháború kitörésében kulcsszerepet játszó szerb titkos társaságok - céljainak és tevékenységének elemzése nélkül nem kaphatunk választ arra, hogy az egyébként másképp is megoldható konfliktusok miért torkolltak a világtörténelem addigi legvéresebb háborújába.
Az illuminátus ellenőrzés alatt álló amerikai szabadkőművesség vezetője, Albert Pike, akinek először sikerült a különböző szabadkőműves irányzatokat világszinten összefognia az egyesített világszabadkőművesség legfőbb tanácsának elnökeként, 1871. augusztus 15-én levelet írt az olasz carbonarik vezetőjének Giuseppe Mazzininak. Pike ebben kifejti, hogy az új világrend kialakításához három világháborúra van szükség. Az első legfőbb célja lenne a cári Oroszország legyőzése és Oroszországban az illuminátusok és ügynökeik irányítása alatt álló rendszer kialakítása. Oroszországot ezután mint mumust lehetne használni és sakkban lehetne vele tartani számos más országot. Ez megkönnyítené az illuminátusok stratégiájának a megvalósítását.
A 2. világháborút a német nacionalisták és a politikai cionisták közti ellentétek kiélezésével lehetne kirobbantani. Ez a háború lehetővé tenné a most már illuminátus birodalomnak számító Oroszország befolyásának a kiterjesztését, és elvezethetne Palesztinában Izrael államának a létrehozásához.
A 3. világháborúhoz a cionisták és az arabok közti ellentétek kiéleződése vezethetne el. Ezt a konfliktust világméretűvé lehetne kiszélesíteni. Ebben a világkultúrák közti konfliktusban vezetőszerep jutna a nihilistáknak és az ateistáknak, akik olyan helyzetet alakítanának ki, amely védekezésre kényszerítené világszerte az embereket. Az átlagemberek csalódva a civilizációt romboló forradalmárokban és kiábrándulva a kereszténységből, amely nem volt képes útmutatást adni e pusztulás elkerülésére, keresni fogják az igazi megoldást. A szabadkőműves Albert Pike szerint ez természetesen annak az elérése lesz, amire az egyetemes szabadkőművesség is törekszik.
Amikor Albert Pike ezeket - a British Museumban katalogizált dokumentumként nyilvántartott - leveleit megírta Mazzininak, öt különböző ideológiarendszer versengett egymással. Az első volt a nemzetközi pénzoligarchia és az általa létrehozott illuminátusok világstratégiája. Ez globális kormány által irányított világállam létrehozását tűzte ki célul, amelynek az élén a nemzetközi pénzoligarchia legzártabb köreihez tartozó megvilágosodott beavatottak állnak.
A második ideológiai rendszer a pánszlávizmus volt. Ez Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolására, a szláv ajkú népek egyesítésére, továbbá az orosz birodalom India és Perzsia irányában való kiterjesztésére törekedett egész Európa alávetése révén.
A harmadik ideológiai rendszer azt hirdette, hogy Ázsia az ázsiaiaké, és ennek a törekvésnek az élén Japán állott. Eszerint Ázsia népeit egy olyan államszövetségbe kell egyesíteni, amelyet Japán vezet.
A negyedik versengő ideológiai rendszer a pángermánizmus volt, amely a német hegemóniát az egész földrészre ki akarta terjeszteni. Elsősorban Nagy-Britanniát kívánta korlátozni és a brit birodalmon belül autonóm hatalomként működő "Korona" hatalmát. (A "Korona" itt nem az angol király koronájára utal, hanem a brit kormány hatásköre alól kivont, és kizárólag a City of London "Korona" nevű klubjában helyet foglaló pénzoligarchia irányítótestületének a hatalmára. Ez az autonóm hatalom saját kormányzattal, törvényekkel és gyarmatokkal, az úgynevezett koronagyarmatokkal rendelkezett, amelyeknek az irányításába Nagy-Britannia kormánya nem szólhatott bele. A hivatalos brit kormány feladata csak a katonai védelem és a külpolitikai képviselet ellátása volt.) A pángermánizmus hatalmi törekvései közé tartozott a kereskedelem és az ipar területén a nyitott kapuk politikája, vagyis a kevés gyarmattal rendelkező Németország jelenlétének biztosítása a brit és a francia gyarmatokon.
Az ötödik ideológiát hordozó külpolitikai doktrina a pánamerikanizmus volt, vagyis az, hogy Amerika az amerikaiaké. Ez lényegében az Egyesült Államok előjogait hirdette Közép- és Dél-Amerika államaival szemben. Ebbe a nézetrendszerbe tartozott a kereskedelmi és a baráti kapcsolatok fenntartása mindenkivel, de katonai szövetségek nélkül.
A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló titkos illuminátus szövetség tehát Oroszország, Németország, Japán és az Egyesült Államok ellenőrzésére törekedett. Az Albert Pike által kidolgozott világstratégia visszamenőleg is messzetekintő mesterműnek tűnik, amely azonban katonák millióinak életébe került és sok milliárd dollár nagyságrendű veszteséget okozott, annak ellenére, hogy csak részben valósult meg. A nemzetközi pénzoligarchia a végcéljához vezető úton óriási vagyonhoz jutott. Pénzvagyona, valamint a nemzetközi pénzrendszer ellenőrzése révén a gazdasági hatalmat is magához ragadta. Azért, hogy miként gyakorolja ezt a hatalmat, nem vonható felelősségre. A nemzetközi piacok ellenőrzésével az államok közötti kapcsolatoknak is döntő tényezőjévé vált. Az államoknak nyújtott kölcsönökről a pénzoligarchiának a City of Londonban és a Wall Street-en lévő központjaiban döntenek. Ezeknél a megállapodásoknál nem az adott országok népeinek a jólétéből indulnak ki, hanem egyedül az a cél vezérli a hitelező nemzetközi bankárokat, hogy növekedjen az egyes országok és kormányok eladósodása, mert a City of London és a Wall Street urai a kamatjáradék formájában szedett nemzetközi adóból gazdagodnak. A pénznek ez a nemzetközi diktatúrája mesterien ki tudja játszani az egyik országot a másikkal szemben. A tömegtájékoztatási eszközök birtokbavételével a pénzhatalom a saját érdekei szerint tudja manipulálni a közvéleményt és a demokratikusan választott intézményeknek csupán saját döntéseinek a végrehajtását hagyja meg. Már 1913-ban a londoni és a párizsi bankházak ellenőrizték a világ rendelkezésére álló erőforrásainak a döntő többségét. 1913-ban a pénzoligarchia volt Oroszország, Törökország, Egyiptom, India, Kína, Japán, valamint a dél-amerikai országok legfőbb hitelezője. A kolosszális méretű eladósodás után fizetett hatalmas kamatok fedezetére ezeknek az országoknak el kellett zálogosítaniuk nemzeti vagyonuk jelentős részét, mindenek előtt adóbevételeiket. Ez a pénzügyileg gyengébb országokban oda vezetett, hogy ténylegesen is át kellett adni a reálgazdaság vagyontárgyait a nemzetközi pénzoligarchiának és ügynökeinek.
A német egység és a világháború
A 19. század második felében a Rotschild-ház bécsi ága finanszírozni kezdte egy tehetséges és becsvágyó fiatal német herceg, Otto von Bismarck, karrierjét. Támogatásukkal Poroszország élére került, amely akkor a számos német nyelvű állam között a legnagyobb volt. 1866-ban Bismarck Ausztria legyőzésével kikapcsolta a Habsburg ház befolyását a német ügyekre, és amikor a francia császár, III. Napóleon, akadályozni próbálta a német egységet, legyőzte az ellene felvonuló francia hadsereget. Ha közelebbről szemügyre vesszük a történelmi tényeket, akkor látjuk, hogy a nemzetközi bankárok álltak az események háta mögött. 1871. január 9-én I. Vilmos porosz király az új német birodalom császára, Bismarck pedig a birodalom első kancellárja lett. II. Vilmos, amikor átvette a hatalmat hamarosan, már 1890-ben, menesztette Bismarckot, akinek kancellár utódai egyre támadóbb magatartást kezdtek tanúsítani más országokkal szemben. Németország nem viseltetett kellő tisztelettel a látszólag legyőzhetetlen angol birodalommal szemben sem. A németek Bismarcknak hittek, aki kijelentette: "Angliának minden nagyhangú magabiztossága ellenére számos gyenge oldala van és tudja, hogy egy hasonló erejű hatalommal való összeütközés a bukását eredményezné."
A mesterségesen felszított militarizmus a 20. század első éveiben olyan erős volt, hogy német tisztek gyakran annak a napnak az eljövetelére ittak, amelyen Anglia majd megkapja a hadüzenetet. Németország elsősorban a termelőgazdaságát fejlesztette és gyors fejlődésével világhatalommá lépett elő. Ez viszont veszélyeztette a nemzetközi pénzoligarchia irányításával kialakított hatalmi egyensúlyt Európában. A pénzoligarchia által háttérből irányított brit kormány mindig kezdeményező szerepet játszott az európai szövetségek kialakításánál. A feltörekvő kontinentális hatalmat lehetőleg más államok szövetségével korlátozták és így alakították ki és tartották fenn a hatalmi egyensúlyt. "Angliának nincsenek állandó barátai, csak állandó érdekei" hangzott a formula. Az az állam, amely ma szövetséges, holnap ellenséggé válhat. Ez a hatalmi politika lényege. Egyetlen ország sem juthat túlhatalomhoz. A "hűtlen Albion" kifejezés is Angliának erre a magatartására utal.
A német államoknak az egyesülése felborította azt a hatalmi egyensúlyt, amely mintegy kétszáz éve már fennállott Európában. Egészen 1871-ig Nagy-Britannia, pontosabban a "Korona" volt a vezető hatalom az európai földrészen. Anglia legyőzte mind Spanyolországot, mind Franciaországot, amelyik ezt a hegemóniáját veszélyeztette. A megerősödött Németország is fenyegetést jelentett a "Korona" vezető szerepére, mind gazdaságilag, mind katonailag. A brit polgároknak meg kellett állapítaniuk, hogy a németek jobb szolgáltatásokat és árukat nyújtanak, kedvezőbb feltételekkel és olcsóbb áron, s a minőségük is legalább olyan jó, mint az angol gyártmányoké.
1884. után Németország Afrikában és a föld más részein gyarmatokhoz is jutott. 1898. után pedig modern hadihajókkal erősítette meg tengeri flottáját. Mindez fenyegette Nagy-Britannia, és ezen belül a háttérhatalmat gyakorló "Korona" uralmát. A brit központú nemzetközi pénzoligarchia, amely Németország pénzügyi és gazdasági életében csak korlátozottan vehetett részt, keresni kezdte azokat a módszereket, amelyekkel kordában tarthatná az erős német gazdaságot, és ellenőrizhetné annak pénzügyi rendszerét. 1894. és 1907. között ezért több államszerződés megkötését kezdeményezte, amelyeknek az volt a célja, hogy együttes fellépésre kötelezzék Oroszországot, Franciaországot és Angliát, továbbá más európai országokat, ha háborúra kerül sor Németország ellen. Az angol liberalizmus történetírója W. Lyon Blease már 1913-ban rámutatott, hogy "Anglia direkt konfliktusra törekedett, amelyről tízezer angol közül senki biztosat, és ezer közül pedig senki nem tud semmit".
A Háttérhatalom és az Osztrák-Magyar Monarchia
A háttérhatalom már régóta tervezte a katolikus Habsburg dinasztia eltávolítását és birodalmának a megszüntetését. A napóleoni háborút követő "Szent Szövetség" időszakában azonban megszilárdult a dunai monarchia, és túlélte az 1848-as szabadkőműves forradalmi időszakot is. A "Szent Szövetség" másik fontos államának, a cári Oroszországnak a segítségével, a bécsi udvar győzedelmeskedett a magyarok függetlenségi harca felett is. Sőt, az 1867-es kiegyezéssel megerősítette uralmát Magyarország felett, amely többé nem akart elszakadni Ausztriától. A háttérhatalom ezért szabadkőműves hálózatának a segítségével újabb kísérletet tett a Monarchia feldarabolására. Ferenc József császár és király fiát, Rudolf trónörököst nevelője, egy Brehm nevű tanár, beoltotta a szabadkőművesség liberális eszméivel. Sőt, világkörüli útja során fel is vétette a trónörököst az egyik külföldi páholy tagjai sorába. A háttérhatalom terve az volt, hogy lázadások szításával, belső válság előidézésével, olyan forradalmi helyzetet hoznak létre az országban, amely egy kedvező pillanatban lehetővé teszi Ferenc József elmozdítását a trónról. Ezután a Monarchiát feldarabolnák, Magyarország uralkodója Rudolf trónörökös, Ausztriáé pedig János Salvator főherceg, a későbbi Orth János lett volna.
A háttérhatalomnak nem Magyarország függetlensége volt a célja, nem az ezeréves államot akarta megőrizni határai között, hanem a katolikus Habsburg birodalmat akarta felszámolni. Rudolf trónörököst egy erdélyi vadászat után tartott lakomán a szabadkőművesség meg is nyerte ennek a céljának, és nyilatkozatot csikart ki tőle - illuminált állapotban -, hogy ezt az államcsínyt meg is valósítja. A szerencsétlen Rudolfnak ettől kezdve nem volt nyugalma. Egyrészt lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy apja ellen kell fordulnia, másrészt szabadkőműves felettesei egyre türelmetlenebbül sürgették őt az akció megindítására. A szabadkőművességnek ezt a tervét 1889. januárjában azonban végleg eltemette a Mayerlingben eldörrent golyó. A trónörökös Vecsera Máriával, a szeretőjével, kettős öngyilkosságot követett el. Sokáig arról kerengtek hírek, hogy Rudolfot politikai ellenfelei meggyilkolták.
Megindult Rudolf lejáratása is. Kétségtelen, hogy a trónörökös szerette a nőket, de ugyanakkor komoly tanulmányokat is folytatott. Tanulmányozta a francia forradalom szellemi előkészítőit, Descartes-ot és Voltaire-t. A történelmen kívül járatos volt a botanikában, a fizikában és a szociológiában. Számos utazást tett, köztük a távol keletre is. 24 kötetben megírta a Habsburg dinasztia történelmét is. Ez a munkája ma is fontos forrásul szolgál a történészek számára. Rudolf támogatta egy világkormányzat létrehozását. Erről ezt írta: "Mindaddig lesznek háborúk, amíg a népek és a nemzetek be nem fejezik fejlődésüket, és nem egyesülnek, amíg nem válik egyetlen családdá az egész emberiség." Rudolf az egyesített Európa híve volt, titokban támogatta a magyar függetlenedési törekvéseket, és lazítani kívánt a Monarchia és a Vatikán között fennálló évszázados szoros kötelékeken. Elitélte az egyház gazdagságát, és a működésében észlelhető korrupciót. Szorgalmazta, hogy az arisztokraták is adózzanak, és földhöz akarta juttatni a parasztságot. Mindezért a reakciós politikai erők is eltávolíthatták, ha valóban merénylet áldozata lett. Rudolf internacionalista volt, és a szélsőséges nacionalizmust az állatvilágra jellemző nyájösztönhöz hasonlította. 1882-ben így írt Európa jövőjéről:
"Sötét és rossz idők elé nézünk. Csaknem azt kell hinnünk, hogy az öreg Európa felett eljárt az idő és már folyamatban van a szétesése. Nagy, és átfogó választ kell adni, olyan alapvető társadalmi fordulatot kell előidézni, amelyből - hosszabb idő után - a megújult Európa egésze felvirágozhat."
Friedrich Wichtl, osztrák kutató, a "Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik" (Világszabadkőművesség, Világforradalom, Világköztársaság) című munkájában kifejti, hogy Rudolfnak nem volt elég lelkiereje a szabadkőműves követelés teljesítéséhez. Szerinte ez a titka Rudolf rejtélyének. Véleménye alátámasztásául adatokat sorol fel, és olyan tanúkra hivatkozik, mint Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére. De Wichtl verzióját erősítik meg a később bekövetkezett történelmi események is. A háttérhatalom, miután a Habsburg uralkodóházban nem tudott segítőtársakra szert tenni, és a magyar arisztokrácia is nagyrészt kicsúszott az ellenőrzése alól, más szövetségesek után nézett. Így jutott el a nemzetiségek függetlenedési, majd elszakadási törekvéseinek a felkarolásáig. Ekkor kezdte el támogatni mindazokat a szeparatista törekvéseket, amelyek a Monarchia szétrobbantását akarták. Ez a folyamat végül - a háttérhatalom által diktált Versailles-i szerződések nyomán - elvezetett Trianonhoz, az ezeréves magyar állam minden nemzetközi jogi elvet felrúgó feldarabolásához. A diktátum készítői - saját maguknak is ellentmondva - megtagadták Magyarország vonatkozásában mind a történelmi, mind az etnikai, mind a Wilson elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alkalmazását. Kiderült az igazság: nem elvekért folyt a nagy öldöklés, hanem - többek között - a Habsburg monarchia eltörléséért. Kossuth jóslata beteljesedett: Magyarországnak valóban a halálra ítélt Ausztria sorsában kellett osztoznia.
Láthatóvá vált további nyomok
A 20. század békeévekkel kezdődött, de a színfalak mögött lázasan folyt a háborús készülődés. A pénzoligarchia és illuminátus szervezetének a vezérkara tudta, hogy egy globálisan kormányzott világállam megvalósításához (amelyben a föld népei lemondanak állami szuverenitásukról és nemzeti összetartozásukat kifejező patriotizmusukról) olyan válságot és pusztítást kell előidézni, amely a világ egyetlen népét sem hagyja érintetlenül. A világ nemzeteit olyan kritikus helyzetbe kell manőverezni, amely rákényszeríti őket, hogy békéért könyörögjenek minden áron. A hivatalos és a revizionista történészek egyetértenek abban, hogy a háború ürügyéül szolgáló szarajevói merénylet csupán helyi viszálykodás volt az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között. Normális körülmények között az ilyen incidensek néhány napon vagy héten belül elintéződnek. Ez az incidens azonban egy nagy stratégia részét képezte. Beindult annak a tervnek a végrehajtása, amelynek a részleteit már az 1890-es években részletesen oktatták a londoni titkos társaságok összejövetelein, ahogyan arról Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, 1916-ban Baselban tartott előadásában beszámolt. Steiner részt vett ilyen összejöveteleken, ahol már két évtizeddel korábban részletesen levezették az első világháború menetét, sőt még azokat a határmódosításokat is ismertették, amelyekre a háború végeztével aztán sor is került.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. augusztus 2-án indította el csapatait Szerbia ellen, amely nem teljesítette a bécsi kormány Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylőjének a felelősségrevonására vonatkozó feltételeit. Már augusztus 3-án Franciaország és Belgium is belépett a háborúba. Ugyanezen a napon Anglia is hadat üzent Németországnak, noha a brit kormány egyetértett abban, hogy a kontinensen zajló események Angliát jogilag nem kötelezik a háborúba való belépésre. Nyilvánvaló, hogy a háború stratégiáját kidolgozó pénzoligarchia - és illuminátus hálózata - azt akarta, hogy lehetőleg minden nagyhatalom részt vegyen a háborúban. Jól tudták, hogy Anglia azonnali belépése nélkül a német haderőt nem lehet feltartóztatni. A kirobbantott háborúra olyan vérfürdő volt jellemző, amely bebizonyította a többszáz éves elavult hadviselési módszereknek a csődjét. Először vetettek be géppuskákat, páncélosokat és tengeralattjárókat. Súlyos veszteségeket okozott, hogy egyik fél sem volt hajlandó belátni: a hagyományos hadviselési módszerek elavultak, és fel kell őket adni. Bajonettel felszerelt lovasságnak és gyalogságnak nem lehet eredményesen támadást intéznie drótakadályok, lövészárok-rendszerek és tömegesen alkalmazott tüzérség ellen. A szembenálló hadseregek vezetői meg voltak róla győződve, hogy a háború legfeljebb hat-nyolc hétig tart, és az a fél nyeri meg a háborút, amelyik egy átütőerejű támadáshoz a leggyorsabban tudja mozgósítani haderejét. Az augusztus 3-i német támadást követően a franciák - érvényben lévő haditervüknek megfelelően - fel akarták tartóztatni a támadást Lotharingiában, és ellentámadásba kívántak átmenni Dél-Németországban. Tizenhat napon belül négymillió katonát szállítottak hétezer vonattal a frontra. Augusztus 6. és 12. között a német főparancsnokság másfélmillió főt dobott át a Rajnán napi ötszázötven vonat segítségével. A franciák augusztus 14-én katasztrofális eredménnyel végződő ellentámadásba mentek át. Néhány órán belül háromszázezer francia elesett, az összhaderő egynegyede. Nem maradt más hátra a francia hadsereg számára, mint a visszavonulás. Az angol expedícióshaderő, amelynek fedeznie kellett volna a franciákat, még gyorsabban visszavonult, mint szövetségese.
"Csoda a Marne partján"
A francia hadsereg akkora vereséget szenvedett, hogy két német hadsereg is átkelt a Marne folyón és szabad volt az út Párizs felé. A francia főváros elfoglalásával a háború már 1914. szeptemberében Németország győzelmével és Franciaország vereségével - legalább is a nyugati hadszíntéren - befejeződhetett volna. Hogy ez mégsem így történt, azt a francia történészek a "Marne-i csodának" nevezik. Ezt a csodát döntően egy német vezérkari tisztnek, Hentsch alezredesnek, a parancsnokló von Moltke vezérezredes segédtisztjének köszönhetik. Hentsch, amint ezt későbbi kutatások kiderítették, szabadkőműves volt, és így kapcsolódhatott a háborús eseményeket a háttérből mozgató rejtett struktúrákhoz. Szinte bizonyos, hogy titkos utasítást hajtott végre, amikor rávette a győztesen előrenyomuló két német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Marne folyó másik oldalára. Hogyan hajtotta végre Hentsch alezredes ezt a mesteri manőverét?
Ludendorff tábornok, aki az első világháború után átvizsgálta a német birodalmi irattárat, a Marne-i csata idején a Mazuri tavaknál harcoló 8. német hadsereg parancsnoka volt. "Háborús uszítás és népgyilkosságok" című könyvében így írja le a nyugati hadszíntér helyzetét a háború kezdetekor:
"A német haderő előnyomulása nyugaton egy ideig lehetővé tette a győzelmet a francia, a belga és az angol haderő felett, noha a német csapatok létszáma kisebb volt. Ez volt az oka annak, hogy a beavatottak közé tartozó, magasfokozatú okkultista és lelkiismeretlen Rudolf Steiner, aki később beismerte, néhány angol szabadkőműves eszelte ki a világháborút, felkereste a főparancsnokságot Koblenzben azért, hogy von Moltke tábornokot meglátogassa. Steiner antropozófiai és teozófiai tevékenysége Angliában lévő szabadkőműves főhatóságnak volt alárendelve. Kik voltak azok a tábornokok, akik a "Bauhütte" (a német szabadkőművesség hivatalos orgánuma, D.J.) szerint 1915-ben szabadkőműves testvérek voltak? Milyen szabadkőművesek rejtőzködtek a vezérkarokban? Röviddel Steinernek a koblenzi főparancsnokságon tett látogatását követően megtörtént a "Marne-i csoda". Valóban egy katonai "csoda"! Egy hasonló katonai csoda volt a német hajóhad bevetésének a megakadályozása a franciaországi angol haderő összeköttetési vonalai ellen az ugyancsak szabadkőműves testvér Theobald von Bethmann-Hollweg (az akkori birodalmi kancellár, D. J.) parancsára. Így kerülhetett sor a front megmerevedésére francia területen a német hadsereg számára kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett."
"A Marne dráma" című írásában Ludendorff behatóan foglalkozik azzal, hogy von Moltke vezérezredes Rudolf Steiner befolyása alá került, mivel maga is közel állt az okkultizmushoz. Azt az álláspontot képviselte: "minden hiába, el fogjuk veszíteni a sorra kerülő háborút". A hadműveletek beindulásakor Heintsch alezredes a nagyvezérkar hírszolgálatának a vezetője volt, és az volt a feladatköre, hogy a vezérkar tanácskozásain tájékoztatót adjon az ellenségről beszerzett adatokról, értesülésekről. A német haderő jobbszárnyáról, amely előnyomulóban volt Észak-Franciaország irányába, 1914. augusztusában két hadtestet visszavontak a keleti front számára, noha Ludendorff lemondott ezekről a csapatokról, mivel a tannenbergi csatához már nem érkeztek volna meg időben.
A német hadsereg hivatalos dokumentumaira támaszkodva Ludendorff így írja le, hogy mi történt a nyugati hadszíntéren:
"A német haderő meggyöngült jobbszárnya keletre Párizstól vesztegelt, amikor a főerők szeptember elején Párizs-Verdun irányába messze előrenyomultak. Ekkor nem teljesen váratlanul erős egységekkel ellentámadásba mentek át a franciák az egész fronton, hogy bekerítsék a német haderő jobbszárnyát. Az 1. hadsereg, amely eddig csak egy hadtesttel tartotta a frontot Párizs irányába, parancsot kapott, hogy valamennyi egységével Párizs felé nyomuljon, az ott fenyegető komoly veszélyt elhárítsa, majd pedig az ellenséges haderők balszárnyát az eredeti haditerv értelmében győzze le. A döntés merész volt... Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával széles rés keletkezett szeptember 6-án, 7-én és 8-án, úgyhogy a déli frontszakasz visszakanyarodott és Párizs irányába balra fordult. Az 1. hadseregnek ezzel az előrenyomulásával olyan széles lett a rés az 1. és a 2. hadsereg között, hogy csak laza lovassági hadosztályokkal és egészen gyenge gyalogsággal volt kitöltve. Az 1. hadsereg parancsnoksága a rés előtt álló és általa már gyakran megvert angol haderő harci erejét nem értékelte túl nagyra. A résben lévő csapatok kismértékű megerősítése, és a fegyelmezett parancsnoki irányítás, nevezetesen valamennyi híd lerombolásának gondos előkészítése a különböző folyószakaszokon, különösen a Marne-n, megszüntethette volna ezt a veszélyt, mindenesetre jelentősen csökkenthette volna. Erre nem került sor, ezért a két hadsereg közötti rés csupán emiatt jelentett veszélyt. Ezen túlmenően nem volt semmiféle kapcsolat az 1. és a 2. hadsereg főparancsnoksága között... Ebben a helyzetben a 2. hadsereg nem tudott semmit az 1. hadsereg támadási szándékáról...
A luxemburgi főparancsnokságon természetesen komoly aggodalmat keltett a jobbszárnyon kialakult helyzet, amely az okkult befolyás alatt álló von Moltke tábornok tetterejét megtörte. Valójában komoly volt a helyzet, de még a hadsereg főparancsnoksága sem tudott az 1. hadsereg támadási szándékáról és kétségbe vonhatta, hogy vajon tettekké lehet-e váltani a szándékokat. A háborúban több támadást határoznak el, mint amennyit megvalósítanak. 1914. augusztus 22-én, amikor keletre küldtek, hogy megmentsem a helyzetet, egész testében remegve láttam von Moltke tábornokot. Sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni. El tudom képzelni, hogy miként kellett ennek az embernek a ránehezedő felelősség súlya alatt remegnie ebben a pillanatban egy beléje szuggerált gondolatvilág foglyaként, mely szerint "a hadműveletnek kudarcot kell vallania". Meglepő-e, hogy ő már akkor sikertelennek látta a hadműveletet, és csak arra gondolt, hogy meg kell mentenie, ami még megmenthető."
Hasonló lehetett von Moltke lelkiállapota szeptember 8-án délelőtt, miután a német haderő jobbszárnyát fenyegető angol és francia áttörésről homályos jelentéseket kapott, amelyeket a főparancsnokság tisztjeivel, köztük Hentsch alezredessel megtárgyalt. A birodalmi archívum 4. kötete arról tanúskodik, hogy von Stein altábornagy főszállásmester a tanácskozáson nem volt jelen. Köztudomásúan őt választották ki, hogy von Moltke-nek nehéz pillanatokban a támasza legyen. Így a hadművelet kidolgozása a műveleti osztály főnökére, von Tappen ezredesre maradt. Kézenfekvő lett volna, hogy von Moltke stábjának egy részével a jobbszárny parancsnokságára utazzon, és kézbe vegye a csata irányítását. Ezt azonban elmulasztotta. A szeptember 8-i haditanácson a kommunikációért felelős Hentsch nem tett jelentést különösebb pesszimizmusra utaló helyzetről, sem az első, sem a második hadseregnél. Ludendorff szerint nem került írásban rögzítésre, hogy a főparancsnok milyen megbízást adott Hentschnek, és ezért pontosan nem rekonstruálható, hogy valójában mi is hangzott el. Egy későbbi jelentésében 1915. februárjában von Moltke ezt írta:
"Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissons-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás."
Hentsch alezredes lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marnén túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. A hadművelet irányítója von Moltke tábornok szeptember 9-én, a luxemburgi főhadiszálláson idegösszeomlást kapott. Már utaltunk rá, hogy Ludendorff szerint von Moltke okkult befolyás alatt állt, és meggyőzték arról, hogy ebben a háborúban a németek veresége elkerülhetetlen. A háborút előkészítő háttérerők számára ezért nem is lehetett volna egy alkalmasabb katonai vezetőt találni a nyugati fronton harcoló német hadsereg számára. Ami Hentsch alezredest illeti, vannak olyan közvetett jelek, hogy szabadkőműves volt. Magatartása arra utalt, hogy a háttérerők szolgálatában kellett állnia. Ha Hentsch alezredes jóvoltából előállott "Marne-i csoda" nem következik be, akkor a német haderő ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az, 26 évvel később, a második világháború elején, be is következett. Franciaország gyors veresége pedig nyilvánvalóan hatással lett volna a keleti frontra is, és meggondolásra késztette volna az orosz cárt a háború továbbfolytatását illetően. Vagyis az egész első világháború másképp zajlott volna le.
Hentsch ezredesként Bukarestben halt meg 1918. február 13-án, miután epeoperáción esett át. A bukaresti temetőben egy kubus (kocka) díszíti a sírkövét. Ez az ábra közismert szabadkőműves szimbólum. Máig nem tudjuk, hogy ki választotta ki Hentsch ezredes számára ezt a síremléket. A nemzetközi szabadkőműves lexikon ezt írja az említett jelről: "Kubus (kocka), négyszög alakú kő, (angolul: perfect ashlar, franciául pierre cubique) a János-rendi szabadkőművesség jelképe. A faragott kő az építő kő megmunkált képe, amely hézagmentesen beilleszkedik az épületbe, és amely szorgalmas munkával a faragatlan kőből jött létre. Ezért a kubus a szabadkőműves munka előírásaiban az oktatóábra..."
Más "csodák" is történtek az első világháború során. 1916. május 31-én, amikor a Skagerrak-nál a német hadiflotta súlyos veszteségeket okozott az angol hajóhadnak, a győztes német erőknek hirtelen megálljt parancsoltak. Hipper admirális a csatában résztvevő nehézcirkáló parancsnoka később elmondta, hogy "az árulók nem közöttünk, hanem felettünk" vannak. A Wilhelmshaven-i győzelmi ünnepségen Theobald Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár - aki anyai ágon a City of Londonban uralkodó Rothschildok unokatestvére volt - közölte az összegyűlt tengernagyokkal, hogy "most már elég legyen, nem szabad Angliát tovább ingerelni."
A háttérhatalom tevékenysége az első világháborúban könnyebben tetten érhető, mint a második világháborúban. Egyrészt, mert ekkora horderejű vállalkozást a nemzetközi pénzhatalom korábban még nem hajtott végre, és feltehetően emiatt sok áruló nyomot hagyott, másrészt az eltelt nyolc évtized lehetővé tette számos rejtve maradt tény és összefüggés feltárását. Ennek az írásnak nem az első világháború és a két világháború közti történelem ismertetése a célja, hanem csupán annyi, hogy ráirányítsa a figyelmet a történelmi események menetét a háttérből befolyásoló és irányító pénzhatalom meghatározó szerepére. Ez a pénzhatalom rejtett hálózatán keresztül az akkori Európa valamennyi államát befolyásolta. Nemcsak a pénz- és hitelrendszert használta, de rendelkezésére álltak a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyok, a nemzetközi titkos szervezetek és zárt társaságok összehangoltan működő hálózatai is.
A láthatatlan pénzhatalom átgondolt stratégiája, és a végrehajtásának gondos összehangolása jól nyomon követhető, ha elemezzük az első világháború kitörését megelőző eseményeket. A háború kirobbantásához ürügyül, mint ismeretes a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a konfliktust békésen kívánta rendezni és ezért 1914. július 23-án olyan feltételeket szabott Szerbiának, amelyek az adott körülményekhez képest mérsékeltnek mondhatók. Ezek közé tartozott az uszító propaganda beszüntetése, az olyan egyesületek betiltása, amelyek szemben állnak az Osztrák-Magyar Monarchiával, az ellenséges beállítottságú személyek eltávolítása a szerb hadseregből és közigazgatásból, az összeesküvésben résztvevők bírósági felelősségrevonása, valamint a fegyvercsempészet felszámolása. A szerb kormány azonban elutasította a június 28-i merénylet résztvevői elleni bírósági eljárást, mert abban a monarchia hatóságai is részt kívántak venni. Szerb részről még a válaszjegyzék átadását megelőzően, július 25-én elrendelték a mozgósítást. A szerb válasz eredményeként számolni kellett a háború kitörésével. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, II. Vilmos német császár - ellentétben a róla később kialakított harcias képpel - szerette volna elkerülni a háborút. A birodalmi kancellár, Theobald Bethmann-Hollweg, azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának kulcsembere volt, s mint már utaltunk rá, családi kapcsolatok fűzték a pénzhatalom egyik vezető dinasztiájához, a londoni Rotschildokhoz. A szabadkőműves Bethmann-Hollweg rávette II. Vilmost, hogy ezekben a napokban utazzon Norvégiába, mert így ki lehetett kapcsolni a császárnak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a fenyegető háborút el akarta hárítani. Ludendorff tábornok ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy igen sajnálatos, hogy a császár "nem látott át a vele űzött a frivol játékon". Ez hasonlított ahhoz, amikor 1918. novemberében a nagyvezérkar tagjai rávették, hogy utazzon Hollandiába.
A háttérhatalom céljainak megfelelően 1914. július 14-én a Monarchia kormánya úgy döntött, hogy jegyzék helyett ultimátumot küld Szerbiának. A Bad-Ischl-ben tanácskozó kormányra erős befolyást gyakoroltak a háttérből a jezsuiták és a szabadkőművesek is. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a világháborút ne megakadályozzák, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítsák a kitörését. A francia Poincarre július 23-án utazott el az orosz fővárosból, éppen amikor Belgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát. Elmondható tehát, hogy a kritikus időpontban a francia szabadkőműves Poincarre, az angol szabadkőműves Grey brit külügyminiszter, az orosz szabadkőműves Szasszanov, a cár külügyminisztere, és a német szabadkőműves Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár, mind a helyükön voltak. Az orosz kormány és a cár befolyásolása ekkor kulcskérdés volt, hiszen Oroszország állt Szerbia mögött. Szerbia élén is szabadkőművesek álltak. Nemcsak Oroszország és Szerbia mozgósított, de Franciaország és Anglia is katonai előkészületeket tett. Július 27-én a szerb csapatok már lövik az osztrák-magyar csapatokat, és így valójában a világháború első lövéseit a szerbek adták le. Július 29-én az orosz cár részleges mozgósítást rendel el az Osztrák-Magyar-Monarchia ellen, de erre már július 25-én megkezdte az előkészületeket. A német uralkodó táviratban próbálta lebeszélni a cárt háborús szándékairól. Ekkor a magas fokozatú szabadkőműves von Kupfer, a Berliner Lokalanzeiger című lap főszerkesztője, július 30-án külön kiadást adott ki azzal a hamis hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását. Az ugyancsak szabadkőműves orosz külügyminiszter, Szasszanov, természetesen időben tájékoztatva lett erről a hazugságról, és ezt arra használta, hogy lebeszélje a cárt a németekkel való egyezkedésről, és hogy rávegye az orosz hadsereg azonnali mozgósítására Németország ellen. Ez július 31-én meg is történik. A különböző országok kulcspozícióban lévő politikusai tehát összehangoltan cselekedtek a háttérben működő rejtett hálózat akaratából. A német császár csak ez után tett nyilatkozatot arról, hogy fenyegető háborús veszély alakult ki. Franciaország már korábban, július 30-án elrendelte a védelmi készültséget határain. A német kancellár Bethmann-Hollweg követelte, hogy Oroszország állítsa le Németország és az Osztrák-Magyar-Monarchia elleni háborús előkészületeit.
Ekkor került sor Jaures francia szocialista vezető meggyilkolására. Jaures háborúellenes nagygyűlést akart szervezni, ezt azonban a francia belügyminiszter, a szabadkőműves Viviani, betiltotta. Jaures a Második Internacionálé nemzetközi irodájának az elnökénél, az ugyancsak szabadkőműves Vandervelde-nél panaszt emelt: "a francia kormány meg tudná akadályozni, hogy Oroszország háborút indítson, de vezetői háborúra törekednek, amit már hosszú ideje készítenek elő." Ez az iroda az Antant engedelmes eszköze volt és nem tett semmit a béke érdekében. Vandervelde is háborúpárti volt. Jaures azt is nyilvánosságra akarta hozni, hogy az osztrák trónörökös meggyilkolásáért a franciaországi Grand Orient felelős. Azon a napon, 1914. július 31-én, amikor meggyilkolták Jaurest, Párizsban tartózkodott Hermann Müller német szociáldemokrata vezető, aki később aláírta a Versailles-i Diktátumot, majd 1928-ban Németország kancellárja lett. Müller kijelentette, hogy a német szociáldemokraták semmi esetre sem fogják a háborús hiteleket jóváhagyni. Müller noha tudta, hogy a szociáldemokrata internacionálé már a háború mellett döntött, mégis tartotta magát az 1906-ban és 1910-ben hozott határozatokhoz. 1914. nyarán megerősítette Franciaország berlini követének azt a jelentését, hogy Franciaországnak nincs mit félnie Németországtól, mert a német szociáldemokraták, ha kitörne a háború, azonnal forradalmat robbantanának ki. A baloldali pártok szabadkőműveseinek a tevékenységét jól kiegészítette az olyan jobboldali szabadkőművesek tevékenysége, mint Bethmann-Hollweg és von Kupfer. A francia kormány augusztus 1-én, hajnali 4 órakor rendelte el az általános mozgósítást. A német mozgósításra csak délután 5-kor adta ki a parancsot II. Vilmos. A német kancellár Bethmann-Hollweg, aki nyilván kedvében kívánt járni a háttérhatalomnak, teljesen fölöslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak, Franciaországnak pedig augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet.
Ezek a Bethmann-Hollweg által elhamarkodottan és szükségtelen sietséggel elküldött hadüzenetek tették később lehetővé annak a hamis állításnak az elterjesztését, hogy "egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért." 1914. július 29-én a brit külügyminiszter, Grey, közvetítésre tett javaslatot a négy hatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország között. Ausztria-Magyarország a közvetítési ajánlatot elfogadta és kinyilvánította, hogy nincs területi igénye. Karl Heise svájci kutató, aki részletesen foglalkozott az első világháborút kirobbantó háttérerők tevékenységével, írja a "Die Entente - Freimaurerei und der Weltkrieg" (Az antant - szabadkőművesség és a világháború) című munkájában:
"A bécsi kormány 1914. július 29-én fogadta el Grey ajánlatát. Belgrádot meg akarta szállni, és egyelőre nem kívánt előrenyomulni Szerbiában. De az erre vonatkozó beleegyező bécsi válasz a brit uralkodónak soha sem lett kézbesítve. Hol maradt az? A Grey-javaslat elfogadásáról szóló bécsi távirat létezéséről először csak a Berlinből 1917. augusztusában visszatérő Gerard amerikai ügyvivő számolt be."
Karl Heise idézett könyvében részletesen ismerteti azt is, hogy mind Oroszország, mind Anglia és Franciaország már jóval 1914. előtt milyen előkészületeket tett a háborúra. Mindez azt bizonyítja, hogy a háború kitöréséért nem lehet egyedül Németországot felelőssé tenni.
A háttérhatalom Londonban is nyomot hagy
Az új európai és új világrendet akaró háttérerők hálózatának az első számú világközpontja először Frankfurtban, később pedig a City of London-ban volt. A számos formális intézményt és rejtett informális struktúrát koordináló központnak természetesen a brit kormányt is kézben kellett tartania. A háttérerők döntéshozóinak gondosan ügyelniük kellett arra, hogy a hivatalban lévő politikusok az általuk kidolgozott stratégiát hajtsák végre. Az első világháború kirobbanásakor H. H. Asquith volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki ellenezte a cionista törekvéseket, és más szempontból sem felelt meg a pénzhatalom döntéshozóinak. Egy szemtanú 1917-ben így informálta William Guy Carr-t a "Pawns In The Game" (Parasztok a játékban) című könyv szerzőjét arról, hogy a pénzoligarchiának útjában álló brit kormányfőt miként mozdították el hivatalából. Ez a történet emlékeztet arra az álnokságra, amit Maria Antoinette francia királynéval űztek állítólagos nyaklánca ürügyén az 1789-es francia forradalmat megelőzően. Itt most csak arra emlékeztetünk, hogy a királynő nevében egy hamisított levelet küldtek Rohan herceg bíborosnak, amelyben találkozót kért tőle. Ezen egy Maria Antoinette-nek öltözött prostituált fogadta a bíborost. Ezt a történetet több irodalmi mű is feldolgozta. Az 1916. novemberében Londonban lejátszódó események irodalmi feldolgozása, amelyet a következőkben röviden ismertetünk, még várat magára.
1914. augusztusában röviddel a háború kitörése után igen gazdag személyek egy kis csoportja megbízott egy ügynököt, hogy egy patinás, régi, nagyon tágas épületet alakítson át mesés magánklubbá. Akik az ehhez szükséges jelentős mennyiségű pénzt adták, ragaszkodtak ahhoz, hogy személyazonosságuk teljes titokban maradjon. Vállalkozásukat azzal magyarázták, hogy rendkívül nagyra becsülik a fegyveres erők tisztjeit, akik életüket kockáztatják a királyért és a hazáért. Ez a "Glass Club"-nak elnevezett exkluzív szórakozóhely el volt látva mindenféle luxussal, szórakozási és szórakoztatási lehetőséggel. A klubot csak a Londonban szabadságukat töltő tisztek egy zárt csoportja használhatta. Egy új tag felvételéhez több meglévő tag ajánlása volt szükséges. Amikor a tisztek megérkeztek, egy hivatalos személy kihallgatta őket. Ha megfeleltek a felvételi követelményeknek, akkor tájékoztatták a jelentkező tiszteket, hogy miként működik ez a zártkörű társaság. A felvételért folyamodó tisztnek becsületszavát kellett adnia arra, hogy a klubban megismert személyeknek a nevét és azonosságát szigorúan titokban tartja. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a Glass Club-ot a londoni legjobb társaságba tartozó hölgyek is látogatják. Valamennyien azonban álarcot viselnek. A tiszteknek azt is ajánlották, hogy ne is tegyenek kísérletet a hölgyek személyazonosságának a megállapítására. Ezt követően a felvételt nyert tisztet bevezették saját szobájába, amely a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve. Tájékoztatták arról is, hogy egy hölgylátogatójuk lesz, akinek a melltűjén a szobájuk száma lesz látható. Megismerkedés után, ha kedvük tartotta, felkereshették az ugyancsak luxus módon felszerelt éttermet.
A fogadószoba, ahol vacsora előtti koktéljaikat fogyasztották a vendégek, királyi palotára emlékeztetett. Az ebédlő elég nagy volt ahhoz, hogy ötven pár is kényelmesen és diszkréten vacsorázhasson. A táncterem ugyancsak mesés pompával volt berendezve. A legdrágább drapériák, hangulatvilágítás, festmények, estélyi ruhában pompázó hölgyek, behízelgő, halk zene, és finom parfümök illata arab paloták hangulatát idézte. A tisztek először pihentek, majd egy valóságos római ünnepségnek lettek a részesei. A Glass Club-ban semmi nem volt olcsó és közönséges, minden ízléses, szép és előkelő volt. Mindez pontosan az ellentéte volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a tiszteknek a fronton át kellett élniük. A vendégek rendelkezésére állt egy Krőzusi lakomára emlékeztető büfé és bár, ahol mindenféle drága ital megtalálható volt a champagne-tól a whisky-ig. Éjfél körül öt rendkívül csinos fiatal hölgy előadta a hétfátyol-táncot, amely a szultán háremét utánozta. A teljesen felöltözött hölgyek a tánc folyamán fokozatosan megszabadultak ruháiktól. Végül is csak egy vékony selyemfátyolban lejtették tovább a táncot. Azok a párok, akik beleuntak a szórakozásba, a táncba, diszkréten visszavonultak szobáikba. A tisztek másnap úszhattak a klub fedett uszodájában, vagy teniszezhettek, tollaslabdázhattak, biliárdozhattak az elzárt sporttermekben. De egy miniatűr Monte-Carlo is tartozott a Glass Club-hoz, ahol a szabadságon lévő tisztek kedvükre kártyázhattak.
1916. novemberében egy igen magas beosztású személyiséget vettek rá arra, hogy tegyen látogatást a Glass Club-ban. Az írásos meghívóban arra tettek utalást, hogy a brit kormányt érintő nagyfontosságú értesülésekhez juthat. A magasbeosztású személy magánautóján kereste fel a Glass Club-ot. Utasítást adott sofőrjének, hogy várjon rá. Bebocsátását követően az egyik legpazarabbul berendezett hálószobába vezették. Egy hölgy csatlakozott hozzá. De amikor megpillantotta őt, csaknem elájult. Ugyanis a felesége volt. Sokkal fiatalabb, mint a férje. Háziasszonyként magányos tiszteket fogadott a Glass Club-ban. A feleség nem volt beavatva az összeesküvésbe. Semmiféle titkos információval nem rendelkezett, amit átadhatott volna. Az asszony meg volt győződve arról, hogy férjével együtt jótékonysági akcióban vesznek részt. Azt hitte, hogy csupán egy szerencsétlen véletlen szembesítette őket. Jelenetre nem került sor, a férjet tájékoztatták arról, hogy a háziasszonyok milyen szerepet játszanak a klubban. A férfi néma maradt, hiszen a kormány tagja volt. Botrányt nem engedhetett meg magának. A Glass Club valamennyi férfi és női alkalmazottja azonban kém volt. Mindenről jelentést tettek főnökeiknek. Így hamarosan kitudódott az érintett férfi és hölgy neve. Az így szerzett értesülések rögzítésre kerültek abban a jegyzőkönyvben, amelyet "fekete könyv"-ként emlegettek. A "feketekönyv" minden vendégről tartalmazta a legbizalmasabb adatokat, különleges szokásaikat, gyengeségeiket, pénzügyi státusukat, családi körülményeiket, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő viszonyukat. Ezen túlmenően feltérképezte politikai, gazdasági és vallási kapcsolataikat is.
1916. novemberében a londoni parlament egyik képviselője kísérletet tett a Glass Club valódi természetének a kiderítésére. Három katonatiszt, aki rendszeresen látogatta a klubot, kémkedés gyanújába keveredett, miután megpróbáltak olyan információkat kizsarolni tőlük, amelyek értékesek lehetnek az ellenség számára. Az ő ügyükbe belekeveredett egy ausztrál hölgy, a sofőrje és számos magas beosztású kormánytisztviselő felesége és leánya is. A liberális sajtó éles támadást intézett a miniszter ellen. Azt vetették a szemére, hogy kormányában olyan személyek vannak, akik alkalmatlanok erre a feladatra. Azzal is vádolták, hogy kiterjedt üzleti kapcsolatban állott német nagyiparosokkal és pénzemberekkel a háború előtt. Emlékeztettek arra, hogy barátságos a német császárral, és nem képes gyors és határozott intézkedéseket hozni. "Majd meglátjuk Asquith"-nek gúnyolták. Mindez a kampány lemondásra kényszerítette a kormányt, vagyis a világháború kellős közepén a brit birodalomnak lovakat kellett váltania a láthatatlan hatalom parancsára. Az Asquith kormány helyébe 1916. decemberében a David Lloyd George vezette kormány lépett. Ennek már tagja volt Winston Churchill, és Lord Balfour is. A nemzetközi pénzoligarchia elsősorban azért döntött úgy, hogy leváltja H. H. Asquith-ot, mert Lloyd George ígéretet tett a cionista mozgalom támogatására, amelyet a Rothschild dinasztia pártfogolt és látott el pénzzel.
A "láthatatlan kéz" a keleti fronton is nyomot hagy
A háttérhatalom keménykezű irányítása a keleti fronton is megmutatkozott. A City of Londonban székelő nemzetközi pénzhatalom "Korona" elnevezésű magánkormánya, Anglia tényleges ura, az első világháborút megelőzően Nagy Britannia teljes katonai támogatásáról biztosította Oroszországot. Mihelyt kitört a háború, Anglia hirtelen az egytizedére csökkentette fegyver- és hadianyagszállításait. A pénzmonopólisták - Albert Pike 1871. augusztus 15-én írott levelének megfelelően - olyan válságos helyzetbe akarták hozni Oroszországot, hogy az a cár bukásához, és készenlétben álló forradalmár ügynökeik hatalomátvételéhez vezessen. Miklós tábornok, a cár nagybátyja felismerte, hogy Oroszország csak úgy tud ebből a veszélyes helyzetből kikerülni, ha minél előbb kicsikarja a győzelmet a németek felett. Ezért két orosz hadsereggel elsöprő erejű támadást indított Kelet-Poroszországban. Rést akart vágni Berlin irányába, és a német főváros gyors elfoglalásával biztosítani akarta a mielőbbi orosz győzelmet. Az 1914. augusztus 23-tól 31-ig tartó tannenbergi ütközetben az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg a hatalmas erdőségen keresztül átkelve Hindenburg csapatait hátulról zárta körül. Amikor a "Korona" stratégái felismerték, hogy Hindenburg csapatai felmorzsolásra kerülnek és Berlin az oroszok kezére kerülhet, parancsok érkeztek Londonból, hogy az orosz előnyomulást azonnal le kell állítani, és mindkét oldalon tartani kell az állásokat. Egy ilyen meglepően gyors győzelem egyáltalán nem volt kívánatos a nemzetközi pénzvilág vezérei számára. A háborús hiteleket folyósító pénzoligarchia nagy profitot kívánt bezsebelni az éppen csak beindított háborúból. Ha a vérfürdő idő előtt véget ér, elmarad a remélt nagy haszon.
Ami ezután a keleti hadszíntéren történt, jól szemlélteti a nemzetközi pénzoligarchia rejtett hálózatának a hatalmát. Miközben az északi orosz hadsereg a londoni parancsnak megfelelően várakozott, Hindenburg egyszerűen feladta az északi frontot, és az ott harcoló német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szemben álló német erőket. Az északi (1-es számú) orosz hadsereg számára szabaddá vált az út az előnyomulásra Berlin irányába. Hindenburg azonban az egyesített német erőkkel haladéktalanul támadást intézett a déli (2.) orosz hadsereg ellen és egy rendkívül véres csatában, amelyben az elesettek száma messze felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközetek áldozatainak a számát, megsemmisítette a déli orosz hadsereget. Mivel az orosz reguláris haderő fele más térségekbe került felvonultatásra, az orosz hadvezetés kétségbeesett lépéseket tett a támadásba lendült német hadsereg megállítására. Az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig szinte mindenkit besoroztak, hogy megállítsák Hindenburgot, de erőfeszítéseik hiábavalóknak bizonyultak. A nemzetközi bankárok rejtett hálózatuk segítségével elintézték, hogy a 2. orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál. Ez jelentős előnyökhöz juttatta a németeket a következő hónapokban. A vesztésre ítélt Oroszországnak pedig még további két és félévig kellett véreznie, hogy a háttérhatalom által neki szánt sors beteljesedjék.
Hogyan halt meg Lord Kitchener?
A hivatalos történetírás hallgat róla, de kellően dokumentált, hogy a nemzetközi bankárok igen jelentős összegekkel támogatták a bolsevik hatalomátvételt. A brit kormány természetesen tudomással bírt erről, hiszen Londonnak kellett engedélyeznie Trockijnak és hivatásos forradalmárainak a továbbutazását, amikor útban New York-ból Oroszország felé, a kanadai Halifax-ban hajójukat feltartóztatták. A cári birodalom megdöntése azt is jelentette, hogy az orosz hadsereg visszavonásával a keleti fronton felszabaduló német haderő bevethetővé válik a nyugati hadszíntéren. Noha ez nyilvánvaló volt, nem történt semmi ennek a megakadályozására. A brit kormány tisztában volt Oroszország nehéz helyzetével. Ezt az is bizonyítja, hogy kemény viták után a brit kabinet úgy döntött, hogy egyik legkiválóbb katonai vezetőjét, Lord Kitchenert, Oroszországba küldi azért, hogy szervezze újjá az orosz haderőt. Kitchener hajója azonban titokzatos módon 1916. június 5-én elsüllyedt. Az a közlemény, hogy hajóját egy német tengeralattjáró süllyesztette el, később hamisnak bizonyult. William Guy Carr, aki maga is magasrangú tengerésztiszt volt, alapos kutatómunkát végzett ebben a kérdésben, amit könyvben is közzétett. Eredményei megegyeznek Erik von Ludendorff német tábornok állításaival, miszerint "német haditengerészeti egységeknek, sem tengeralattjáróknak, sem aknarakó hajóknak semmilyen közük nem volt Lord Kitchener hajójának, a H. M. S. Hampshire-nek az elsüllyesztéséhez". Ludendorff "isteni beavatkozásnak" tekintette Lord Kitchener halálát, mert ha életben marad, újjászervezte volna az orosz hadsereget és a legveszedelmesebb harci erővé formálta volna azt. Ludendorff megjegyezte: "ha ezt megtette volna, akkor a bolsevikok a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezetének a birtokába jutottak volna, amelyet valaha is ismert a világ. Egy ilyen katonai erő lehetővé tette volna, hogy a kommunizmus az egész világra rátelepedjen".
A "Leleplező" 1999. évi 2. számában már részletesen ismertettük, hogy milyen nagyarányú segítséget nyújtottak a bolsevikoknak a Wall Street leggazdagabb pénzemberei. A nemzetközi bankárok nem akarták, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőzően az orosz hadsereg újjá legyen szervezve, és meg legyen erősítve. Nagyon is kétséges, hogy akár Kerenszkij, akár később Trockij és Lenin, hatalomra kerülhetett volna Szentpéterváron, ha Lord Kitchener-nek sikerül újjászerveznie a cári orosz hadsereget 1916-ban. Az is dokumentumokkal igazolható történelmi tény, hogy Winston Churchill és Lord Kitchener igen kemény vitákat folytatott 1914. és 1916. között a követendő katonai stratégiáról. Kitchener keserűen ellenezte Churchill-nek azt az elképzelését, hogy hadihajókat küldjön Antwerpenbe 1914-ben. Azt a tervét is ellenezte, hogy foglalják el a Dardanellákat. Mindkét vállalkozás költséges hibának bizonyult.
Minél inkább tanulmányozzuk a háttérhatalom által alkalmazott módszereket, annál inkább meggyőződhetünk róla, hogy kedvelt színlelő eszközei közé tartozott a politikai gyilkosságok baleseteknek vagy öngyilkosságoknak való álcázása, a tudatosan végrehajtott szabotázs gondatlanságnak, a súlyos következményekkel járó tudatos politikai akciók tévedéseknek, vagy nem szándékos melléfogásoknak való feltüntetése.
Árulás Versailles-ban
A világháború előkészítésével és levezénylésével párhuzamosan a pénzoligarchia kezdettől fogva futtatta színlelő-álcázó programját is. Ez a pacifista, humanista program arról szólt, hogy a világháború állítólag azért folyik, hogy véget vessen örökre minden háborúnak. A pénzoligarchia azonban azzal is tisztában volt, hogy nem elég Oroszországot ellenőrzése alá vonnia, szüksége van a Németország feletti hegemónia tartós megszerzésére is. Ennek egyik lehetséges módja volt egy bolsevik típusú hatalomátvétel Németországban is. Ehhez a háborús vereség, a versailles-i diktátum teljesíthetetlen feltételei, valamint a kommunista szervezkedés meg is teremtette a külső és belső feltételeket. Mint már említettük csupán egy bátor berlini szociáldemokratán, Gustav Noskén múlott, hogy ez a terv nem sikerült. Noske a Friedrich Ebert vezette szociáldemokrata kormány hadsereg nélküli hadügyminisztereként 1919. januárjában megakadályozta a kommunista Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette spartakista milíciák lenini típusú erőszakos hatalomátvételét Berlinben. (Ennek részleteit a Leleplező következő számában ismertetjük.)
Mivel a kommunista puccs nem sikerült, így Versailles-ban kellett olyan feltételeket Németországra rákényszeríteni, hogy az lehetővé tegyen egy újabb háborút Németország végleges leigázásra. Németország alávetése nélkül Európa nem egyesíthető a pénzoligarchia hegemóniája alatt. Egyesített Európa nélkül pedig nem lehet létrehozni az egy központból irányított világrendszert, a Novus Ordo Seclorum-ot. A harcok beszüntetését követően - a City of London urainak a sugalmazására - a brit kormány blokád alá helyezte Németországot. 1919. március 14-én Winston Churchill a brit alsóházban kijelentette, hogy "Anglia erélyesen végrehajtotta a blokádot... A kiéheztetésnek ez a fegyvere mindenek előtt az asszonyokat és a gyermekeket, az öregeket, a betegeket és a szegényeket sújtotta". Erről a The Nation 1919. július 21-i számában tájékoztat.
Miközben a sajtó éhező csecsemőkről, gyerekekről és felnőttekről számol be, akik tömegesen halnak éhen, aközben elrendelték, hogy Németországnak ötszáz lovat, háromezer csikót, kilencvenezer tehenet, százezer juhot, tízezer kecskét kellett Franciaországnak átadnia. Ezen túlmenően ötezerkétszáz lovat, ötezer csikót, ötvenezer tehenet, negyvenezer disznót Belgiumnak leszállítania. A sort folytathatnánk. Carroll Quigley rettenetesnek nevezi a blokád hatását. A fegyverszünet kilenc hónapja alatt nyolcszázezer német halt éhen. A világháború négy éve alatt Németország civil polgárai közül 1,6 millió vesztette életét. Az Antant hatalmak blokádjának az ideje alatt a halálozási arányszám 5,5-szeresére növekedett.
Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűltek, hogy Európa sorsáról döntsenek, a nemzetközi pénzoligarchia is elküldte magasrangú tagjait a tárgyalásokra azért, hogy azok kimenetele az ő stratégiai céljait szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke vezette. Valójában csak statisztaszerepet játszott a pénzoligarchia legfontosabb képviselője, Mandel House "ezredes" mellett, aki soha sem volt katona, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot. A harmadik személy Bernard Baruch volt, aki ugyan tanácsadóként volt feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviselte Versailles-ban. Baruch egyébként az első világháború négy éve alatt - az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala despotikus vezetőjeként - kétszázmillió dollárnyi vagyonra tett szert. Az ő feladata volt a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Baruch Wilson elnökválasztási kampányaira 1912-ben és 1916-ban hatalmas összegeket költött. Ez is kifizetődő befektetésnek bizonyult.
Nagy-Britanniát David Lloyd George képviselte. Kíséretében ott volt Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild egyeneságbeli leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja volt. A békekonferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedett és mint ilyen a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vehetett.
A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezette, tanácsadója pedig Georges Mandel volt, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott és gyakran Franciaország Disraelijeként emlegették. A politikai sztárok között is ő volt a szuperpolitikus. Ami House ezredest illeti, nem volt ismeretlen Európa legfelsőbb politikai köreiben. 1912 óta rendszeresen felkereste az európai fővárosok kormányköreit és látogatásait még a háború idején is folytatta. House otthon érezte magát György angol királynál a Buckingham Palotában, gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket a német császárral Potsdamban, vagy Párizsban, az Elysee Palotában. A texasi Austinban lévő könyvtára is a helyi politikai nobilitások találkozóhelye volt.
A Versailles-i békekonferencia idején volt House ezredes hatalma csúcspontján. Ő volt ott a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresték a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. Volt olyan nap, hogy negyvenkilenc meghallgatáson fogadta az őt felkereső befolyásos embereket. Egyik alkalommal betoppant hozzá a francia miniszterelnök, Clemenceau, amikor éppen Wilson elnökkel beszélgetett. House fejbiccentésére az Egyesült Államok elnökének el kellett hagynia a szobát, hogy az "ezredes" négyszemközt maradhasson Clemenceau-val. Ez is jelzi, hogy Wilson csak egy "paraszt" volt a játszmában, egy kicserélhető bábú a nemzetközi hatalmi politika halálos játszmájában.
Számos dokumentum bizonyítja, hogy Woodrow Wilson már 1914-ben felismerte, hogy "eladta lelkét az ördögnek" azért, hogy az amerikai közélet és a nemzetközi politika szereplője lehessen. A versailles-i konferencia idején az egyik vezető brit kormánytisztviselő, Sir William Wisemann, megdöbbenését fejezte ki House ezredesnek amiatt, hogy Wilson milyen rosszul néz ki. Nyilvánvaló, hogy a dróton rángatott bábelnök már hosszabb ideje meghasonlott és depresszióba süllyedt, amikor fel kellett ismernie, hogy a háttérben rejtőzködő pénzhatalom eszközként használja, többek között az Egyesült Államok feletti ellenőrzés megszerzésére. Versailles-ban egyenesen idegösszeomlásba kergette Wilsont, amikor szembesülnie kellett a nemzetközi hatalmi politika cinikus álnokságaival és áskálódásaival. Szédülés fogta el, amikor rájött, hogy Amerika olyan titkos megállapodás sikeréért küzdött, amelyről az Egyesült Államok hivatalosan nem is tudott, és amely Amerika érdekeibe ütközött.
A nagyhatalmak zárt ajtók mögött tárgyaltak Versailles-ban, a kisebb államoknak nem volt beleszólásuk a döntésekbe. Wilson amikor elfogadtatta a House által ajánlott népszövetséget, véglegesen szakított a hasonmásának tekintett "ezredessel" és visszatért Washingtonba. Az amerikai nép elfordult elnökétől. Wilson két héten belül kétszer is agyvérzést kapott és félig megbénult. 1924-ben meghalt.
Nagy-Britannia, pontosabban a pénzoligarchia fellegvára, a City of London, és annak "Koronának" nevezett magánkormánya volt tulajdonképpen még Franciaországnál is nagyobb mértékben a versailles-i szerződés haszonélvezője. A brit világbirodalomnak népszövetségi mandátumok formájában sikerült megszereznie számos német gyarmatot, továbbá a felbomló török birodalom egyes tartományaira is rá tudta tenni a kezét. A német hadiflotta és kereskedelmi hajózás kikapcsolása biztosította Anglia számára a tengerek feletti egyeduralmat az Északi Sarktól Gibraltáron át a Dardanellákig és vissza. A Versailles-ban elfogadott végérvényes "szerződést", amelyet lényegében a nemzetközi pénzoligarchia hagyott előzetesen jóvá zárt ajtók mögött hozott titkos tanácskozásain, megfigyelők kezdettől fogva durva komédiának tartották. Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:
"A szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait."
Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés, hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása. Még Lloyd George is azt mondotta, hogy "van egy írásbeli dokumentumunk, amely garantálja húsz éven belül a háborút... Ha Önök egy népre (Németország) olyan feltételeket kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek, akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy módosítjuk ezt a szerződést, és elviselhetővé tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni."
E. C. Knuth írja "Empire of The City" című munkájában, hogy a versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő. Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád következtében nyolcszázezer német halt éhen. Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak Németországra. Az első részletet, húszezer millió márkát, 1921. májusáig ki kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi fizetés teljes összegét kikényszerítsék. Németország egy újabb ultimátum hatására magára vállalta százharminckétezer millió márka jóvátételi számla kiegyenlítését, és a győzteseknek adósleveleket állított ki erről az összegről. Ebből nyolcvanhárom milliárdot félretettek, de a fennmaradó ötven milliárd után Németországnak évente két és fél milliárd márka kamatot kellett fizetnie, valamint fél milliárd márkát adóság csökkentésre. Németország csak két előfeltétel esetén tudta volna ezeket a rákényszerített kötelezettségeket teljesíteni: először akkor, ha költségvetési többlete lett volna, másodszor ha többet tudott volna exportálni, mint importálni, vagyis külkereskedelmi mérlege pozitív lett volna.
Az eseményeket irányító háttérhatalom azonban gondoskodott arról, hogy ezeket a célokat ne lehessen elérni anélkül, hogy a német életszínvonal ne süllyedjen olyan szintre, ahol a német munkás már nem több, mint a nemzetközi pénzügyi oligarchia bérrabszolgája.
(A "Leleplező" következő számában folytatjuk a nemzetközi pénzhatalom és Németország kapcsolatának az ismertetését.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése