2017. szeptember 17., vasárnap

A szervezett magánhatalom



Dr Drábik János írásai

A szervezett magánhatalom


A tömegtájékoztatási eszközök, a médiumok hatalma nagy hatalom, de hatalmuk függő, másodlagos hatalom, mivel annak a szolgálatában állnak, aki finanszírozza tevékenységüket.
Ma két független, elsődleges hatalom létezik Magyarországon: az egyik a szervezett közhatalom - az egyre szegényebb, egyre kevesebb hatáskörrel rendelkező állam -, amelynek anyagi forrása az adó, a másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amelynek az anyagi forrása a magán-ellenőrzés alá vett pénzrendszer, a hitelnyújtás és kamatszedés magánmonopóliuma. Az önálló civil társadalom, mint független harmadik tényező azért nem tud megerősödni, és hatékonnyá válni, mert nincs saját anyagi bázisa, csak igen korlátozottan tudja finanszírozni saját tevékenységét. Ha a közhatalom tartja el a civil szervezetet, akkor attól válik függővé, ha a szervezett magánhatalom pénzeli, akkor annak lesz előbb-utóbb a kiszolgálója. Ezért félrevezető minden olyan állítás, hogy úgymond "ki a pártokkal a közszolgálati tömegtájékoztatás irányításából, mivel a civil szervezetek képviselői tárgyilagosabban és hatékonyabban látnák el a kurátori feladatokat".
A szervezett magánhatalmat nem könnyű beazonosítani, mivel soha nem jelenik meg nyíltan a saját neve alatt. Legfőbb működési elve annak az elhitetése, hogy nem is létezik. Mindig valamilyen álcázó intézmény, fedőszervezet mögé rejtőzik. Ezt az immáron nemzetközileg megszervezett magánhatalmat arról lehet felismerni, hogy - így vagy úgy -, de kétpólusú társadalom létrehozására törekszik a világ országaiban. E céljának az eléréséhez a háttérerők szerteágazó hálózata, és rejtett struktúrái állnak a rendelkezésére. Eszmerendszere a liberalizmus, amely mind jobboldali, mind baloldali változatában elsősorban az ő érdekeit szolgálja. A liberalizmus lényege, hogy a pénzügyi- és gazdasági hatalom, - és vele együtt a politikai döntéshozatal is - elsősorban a szervezett magánhatalomé legyen, és ne a szervezett közhatalomé, az államé. A szervezett magánhatalom nem az értéktermelő munkán alapuló gazdasági egyenjogúságot és esélyegyenlőséget, vagyis a társadalom többségének az érdekeit képviseli, hanem a pénzrendszert kisajátító, azt a saját magánmonopóliumaként működtető pénzoligarchia, azaz egy elenyésző kisebbség ellenőrzetlen hatalmát testesíti meg. A társadalomnak a privatizált pénzrendszer függőségébe került többsége - kamatjáradék formájában - évről-évre hatalmas privát-adót fizet a pénz szervezett magánhatalmával rendelkező kisebbségnek. A pénzoligarchia a többséget képviselő demokratikus államot is legyőzendő riválisának tekinti, és ezért folyamatosan törekszik a gyöngítésére. Még ma is további közhatalmi jogosítványokat igyekszik a "bürokrata vízfejnek" becsmérelt államtól megkaparintani. A társadalom félrevezetésére tudatosan egybemossa az egykori pártállami elit vezette kommunista államot, egy elenyésző kisebbség diktatúráját, a demokratikusan legitimált és ellenőrzött állammal, a társadalom többségének az egyedüli érdekképviseletével.
A pénzoligarchia uralmi törekvései érdekében átértelmezte a demokráciát. Az a demokrata, aki baloldali, vagy jobboldali liberális eszméket és célokat vall, azaz elismeri, hogy a pénzkartell szervezett magánhatalmának az alapjához - hitelnyújtási és kamatszedési magánmonopóliumához - nem szabad hozzányúlnia. Pedig ez a privatizált, magánellenőrzés alá került pénzrendszer a magyar társadalom példátlan elszegényedésének a legfőbb okozója. A megélhetési politológusok, szakértők és a pénzoligarchia más szellemi lakájai ezt a pénzmonopolista rendszert nevezik - a társadalom tudatos megtévesztésével - piacgazdaságnak, holott pontosan ez a magánpénzrendszer akadályozza meg a gazdasági esélyegyenlőség, a valódi vállalkozói szabadság és piacgazdaság létrejöttét. A gazdasági demokrácia hiánya szükségszerűen üresjáratúvá teszi a politikai demokráciát is. Aki pedig a közhatalomtól, az államtól elvett monetáris felségjogokat - a pénzkibocsátást, hitelezést, kamat- és árfolyamszabályozást - vissza akarná adni a társadalom túlnyomó érdekét képviselő demokratikus államnak, azt nyomban baloldali, vagy jobboldali szélsőségesnek kiáltják ki. A közérdeket képviselő ilyen személy szalonképtelenné válik a szervezett magánhatalom számára, és kiszolgáló személyzete a legkülönfélébb címkéket ragasztja rá. A közpénzrendszer és az alacsony kamatozású közhitelezés visszaállítása nélkül a politikai demokrácia alapját képező gazdasági demokrácia sem valósítható meg.
Van-e gazdasági demokrácia?
A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a bal-, mind a jobb-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor-e sorok írója kérdést intézett hozzá e tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.
Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.
Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik.
Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.
1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magán-pénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.
Erkölcsös gazdaság
Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetekfeletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott törvényről van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség, legyen ez a birodalom keleti, nyugati, vagy a nemzetközi pénzvilág mindent behálózó birodalma. Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?
A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs nyílt megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért.
Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.
Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, helyreállítva a közpénzrendszert a monetáris szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.
A formális demokrácia álruhája
A szervezett magánhatalom nem nagyon látható, de annál inkább érezhető. Minél nagyobb a pénzoligarchia hatalma, annál nagyobb szüksége van szervezett magánhatalmának az elrejtésére és letagadására. Ez a hatalom nagyságához és erejéhez képest valóban kevéssé látszik, de a döntési központokat is lefedő hálózatának jelenléte félelmetesen érezhető. A legjobb rejtekhely autokratikus uralma számára a formális demokrácia. A politikai élet felszínén a bal-liberális és jobb-liberális pártok "hatalmas politikai csatákat" vívnak másodlagos, harmadlagos kérdésekről, gyakran álproblémákról, természetesen a pénzoligarchia áldásával. Az alibi-demokrácia színpadának a díszletei mögött pedig a szervezett magánhatalom képviselői hozzák meg a legfontosabb döntéseket. Így, pl. azt, hogy a magánpénzrendszer segítségével végzett folyamatos jövedelemelvonás az értékelőállítóktól a spekuláns pénztőkésekhez semmilyen körülmények között nem lehet társadalmi párbeszéd témája, és a monetáris hatalom privatizálása nem képezheti a választási küzdelem tárgyát.
A pénzkartell szervezetrendszerének legfőbb pillérei a központi bankok, az irányításuk alatt álló bankrendszerrel és pénzpiaci intézményekkel. Ennek a szervezett magánhatalomnak a "kormánya" a pénzpiacokat ellenőrző pénzdinasztiák nagybefektetőiből, és a nemzetközi bankrendszert működtető bankárkaszt vezérkarából áll. Ez a szűk és zárt oligarcha csoport - hatalmának megszilárdítása végett - világszerte kétpólusú társadalom kialakítására törekszik. A kétpólusú társadalomban egy kézbentartott integrált elit gyakorolja a hatalmat, a társadalom többi része pedig függőhelyzetű, pénzből- és fizetésből élő alkalmazott, vagy segélyezett személy. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik formája a kommunista reálszocializmus, ahol a pártállami elit az államhatalom segítségével uralkodik a társadalom felett és rendelkezik annak vagyonával, az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik formája a jelenlegi pénzuralmi magánmonopolista rendszer. Ebben a pénzvagyonos elit a magánpénzmonopóliuma révén uralkodik a gazdaság, a társadalom és az állam felett.
A kommunisták állammonopolisták, akik az állam segítségével rendelkeznek a pénzzel és a vagyonnal. A liberálisok pedig pénzmonopolisták, akik a pénz segítségével rendelkeznek a társadalom vagyonával és a hatalommal, beleértve az állam feletti ellenőrzést is. A rendszerváltoztatás ezért inkább csak módszerváltoztatás volt, mert az állammonopolista pártelit kollektivista uralmát a pénzmonopolista magánelit individualista uralma váltotta fel. Azaz a társadalom felett gyakorolt uralom módszere változott meg lényegében. A liberalizmus mind baloldali, mind jobboldali változatában egy szűk csoport hatalmi monopóliumát igyekszik kialakítani a gazdaságban és társadalomban. A liberális elituralom baloldali változata a kommunista diktatúra, amelyben az uralkodó csoport az állam segítségével biztosítja hatalmi monopóliumát. A liberális uralom "demokratikus", jobboldali változata a pénzvagyonos elit magánpénzmonopóliuma, ahol a pénzoligarchia monetáris hatalma segítségével ellenőrzi a gazdaságot és az államot. A liberális elvekre épülő formális demokrácia ennek az arctalan pénzviszonyokba elrejtett elituralomnak a kulisszája.
A szervezett magánhatalom kialakítója, működtetője és haszonélvezője tehát a pénzoligarchia, amely nemcsak a bankokat és a pénzpiacokat, - a globálissá növekedett pénzkartellt - ellenőrzi, hanem a reálgazdaság kis- és nagy szereplőit is. A pénzoligarchia monetáris hatalma révén élősködik a termelőtőke és az értékelőállító reálszféra egésze felett. A termelést végző vállalkozók munkája által megtermelt haszon jelentős része a hitelezési monopóliummal rendelkező pénzoligarchiához kerül kamatjáradék formájában. Ezért az értékelőállító vállalkozók nem a szervezett pénzhatalom részének, hanem az alávetettjének tekinthetők, akiket ez a hatalom kamatjáradék formájában folyamatosan megsarcol. A parazita pénzoligarchia piócaként élősködik az értékelőállító vállalkozókon. A kétpólusú társadalom kialakítására törekvő szervezett pénzhatalom csak megtűri, kihasználja és kizsákmányolja a kis- és közepes vállalatokat, a független középosztály anyagi bázisát, mivel végső célja ennek az önálló akaratképzésre képes középosztálynak a felszámolása. Amíg létezik egy erős, cselekvőképes középosztály, addig nem érezheti teljesen biztonságban magát a pénzoligarchia. A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának ugyanis az értékelőállító termelőtőke és az önálló középosztály az igazi versenytársa, ez veszélyezteti uralmát, a társadalom felett gyakorolt hegemóniáját. A háttérhatalom vezérkara ezért a magyar társadalmat is minél előbb pénzügyi-gazdasági-politikai-szellemi vezetőkből álló integrált hatalmi elitre - amelyben a pénzoligarchiáé a döntő szó -, másrészt bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű alkalmazottakra és segélyezett eltartottakra kívánja felosztani, azaz kétpólusúvá átalakítani, a középosztály folyamatos gyengítésével és minél előbbi felszámolásával.
Ezt jól szemlélteti, hogy a háttérhatalom utasítására miként adta át a szocialista párt vezetője az elsősorban őt illető miniszterelnök-jelöltséget a pénzoligarchia elit-csapatába tartozó, formailag pártonkívüli személynek 2001. május 17-én. Nem nehéz kitalálni e lépésnek a motívumait. Olyan kormánynak kell hivatalban lennie a választások után is, amely nem nyúl a pénzoligarchia monetáris monopóliumához. Ha FIDESZ, és a jelenlegi koalíció kormányképes marad, úgy folytatódhat a jelenlegi kurzus, hiszen ehhez a legfontosabb problémához ez a koalíció sem nyúlt hozzá. Ha viszont a FIDESZ csak egy olyan párttal tudna kormánytöbbséghez jutni, amely változtatna a központi bank státuszán, és visszavenné kormányzati hatáskörbe a monetáris szuverenitás gyakorlását, akkor már a FIDESZ és az MSZP nagykoalíciójára van szüksége a pénzhatalomnak. Egy ilyen nagykoalíció megalakítására viszont alkalmasabb az új jelölt, aki nem kényszerült az ellenzék vezetőjeként három éven át konfrontációs magatartásra a FIDESZ vezette koalícióval. Ez a kötözködő "mű-ellenzékiség" nem az MSZP elnökének a jellemében, hanem abban gyökerezett, hogy mesterségesen különbséget kellett kreálnia ott, ahol a lényeget illetően nincs, és a pénzoligarchia szempontjából nem is lehet különbség.
Visszatérve a pénzuralom elemzésére, a szervezett magánhatalom nemcsak a nemzeti vagyont veszi el a szervezett közhatalomtól - vagyis a demokratikus államtól -, hanem kisajátítja annak legfontosabb hatalmi jogosítványait is, elsősorban az állami szuverenitás részét képező monetáris felségjogokat. A választott parlament és a felelős kormány mozgásszabadságát folyamatosan a lehető legkisebbre igyekszik zsugorítani. Azt állítja, hogy az állampolgárok egyéni- és politikai szabadságjogainak a védelme még ma is az állam gyengítését igényli. Szándékosan nem tesz különbséget a kommunista diktatúra ellenőrzetlen állama, valamint a demokratikusan legitimált, és a társadalom által ellenőrzött állam között. A szervezett magánhatalom kiszolgálói szerint az állam nem rendelkezhet tulajdonnal, és saját bankja sem lehet, mert még egy demokratikus kormány is csak "saját klientúrájának a kiépítésére" használná maradék pénzügyi és gazdasági hatáskörét, és minden állami tulajdonlás csak a "korrupció melegágya" lehet. Ezek az ultraliberális szellemi lakájok elhallgatják, hogy az ellenőrzetlen magánhatalom a kamatjáradékból származó pénzével - amely a sokszorosa annak, amivel az állam rendelkezik - ugyanúgy létrehozza a saját klientúráját. Gazdasági-pénzügyi túlhatalmát pedig a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai döntésekké. Mindezt teszi a társadalmi méretű titkolódzás közepette. Hazánkban már nemcsak a közérdeket szolgáló államtitok és hivatali titok létezik, továbbá a személyiséget védő jogos adatvédelem. Ma a banktitok a piedesztálra emelt legérinthetetlenebb titok, amely minden fontos információt elrejt a monetáris hatalom működéséről, a társadalom felett uralmat gyakorló pénzelit tevékenységéről. Ez a rákos daganattá növekedett beteges titkolódzás a tájékozódási és tájékoztatási szabadság, a szólás- és sajtószabadság egyik nagy akadálya ma Magyarországon. A banktitoknak ez kultusza ma az arctalan pénzviszonyok mögött megbúvó egyik legtöbb kárt okozó cenzor.
A szervezett magánhatalom rendelkezik a társadalom részére rendelkezésre álló javak 80%-ával. Túlhatalma megnyilvánul abban is, hogy ő a tulajdonosa a magán-televízióknak, rádióknak és az írott sajtó csaknem 90%-nak. Az írott- és az elektronikus tömegtájékoztatás tulajdonlásával eléri, hogy csak az ő általa megszabott kérdések lehetnek a közéleti párbeszéd témái. Így, pl. arról nem lehet közéleti vitát lefolytatni a médiumokban, hogy a magyar társadalom eladósodása (külső és belső, állami és nem állami adósság együttesen, amely után elő kell állítani a hozamot) 1989 óta a négyszeresére, 80 milliárd dollárra nőtt, és a magyar nép az eladott nemzeti vagyon 80%-ért valójában nem kapott ellenértéket. Ma is csak az állam nettó adósságát közlik (ez ma 6 milliárd euró), holott az állam ma már csak 20%-kal részesedik a gazdaságból, és a magyar gazdaság többi része is el van adósodva és ennek az adósságszolgálati terheit is a magyar munkavállalóknak kell megtermelniük, és átadniuk a pénzvagyon tulajdonosainak. A pénzhatalom nem engedélyezi, hogy a társadalom megismerhesse, miként működik a magánpénzmonopólium rendszere, és hogy ennek a segítségével miként tudja egy arctalan pénzviszonyokba elrejtőző kis csoport minden évben elvonni a megtermelt érték 30-35%-át, azaz évente mintegy 8 milliárd dollárt, (2400 milliárd forintot). A magyar társadalom szegénységének ez az igazi oka, de erről nem szabad beszélni. Természetesen választási téma sem lehet. A parlamenti pártok közül csak egy párt vállalta el, hogy a magánpénzrendszer hibáiról beszéljen, és lépéseket tegyen a közpénzrendszer visszaállítására, arra, hogy a monetáris szuverenitás ismét a parlamentet és a kormányt illesse meg.
A sajtószabadság nagy veszélyben van, de nem a közszolgálati médiumok koalíciós befolyása veszélyezteti, hanem a szervezett magánhatalom saját lapjai, rádiói és televíziói. Ezekben a pénzhatalom érdekeit sértő témák még kérdések formájában sem hangozhatnak el. A közszolgálati tőmegtájékoztatás még mindig olyan szerkesztők domináns befolyása alatt áll, akik utasítás nélkül is a szervezett magánhatalomnak ehhez az íratlan elvárásához igazodnak. Közönséges félrevezetés tehát azt állítani, hogy a demokratikus állam, a szervezett közhatalom, - amely a társadalom többségét képviseli, és annak ellenőrzése alatt áll, - veszélyezteti a sajtószabadságot. A szervezett magánhatalom fojtja meg - pénzügyi eszközökkel - a sajtószabadságot. Ma a szervezett magánhatalom rejtőzködő diktatúrája az, amelyet le kell leplezni, amellyel szemben védekezni kell. Azok a magán-televíziók, amelyekben csak egy érdek- és értékrendszert képviselő személyek szólalhatnak meg a közéleti kérdésekről folytatott vitákban, ahol a "vita" résztvevői csupán az egymás álláspontját kölcsönösen erősítő véleményt hangoztatnak, az a szólás- és vélemény szabadság, a tájékoztatási és tájékozódási esélyegyenlőség megcsúfolása.
A szervezett magánhatalom a pénzével korrumpálja a tömegtájékoztatást. Leplezetlenül érvényesíti az "az, aki fizet, annak a véleményét kell hangoztatni" irányelvét. Juszt László, pl. szeret dicsekedni azzal, hogy mennyire tárgyilagos és demokratikus. De egyetlen alkalomról sem tudok - pedig gyakorta nézem kerekasztal beszélgetéseit -, hogy szóhoz engedett volna jutni a szervezett magánhatalommal szemben kritikus véleményeket hangoztató személyeket az ATV-ben sugárzott műsoraiban. Műsoraiban a pénz szervezett magánhatalma nem létezik. Pedig a szólásszabadság nem más, mint az eltérő vélemény hangoztatásának a szabadsága. Az, hogy a közönséget - az ellenvélemény kizárásával - csakis egyfajta vélemény meghallgatására lehet kényszeríteni közönséges cenzúra, amelyet a szervezett magánhatalom pénzével kényszerítenek ki olyan modern cenzorok, mint, pl. az ATV bal-liberális véleményformálói.
Két konkrét eseten szemléltetném a demokráciába csomagolt cenzori tevékenységet, és a közvélemény emberi jogokra hivatkozó álszent manipulálását. Az előbbire jó példa az, amikor az ATV-beszélgetések egyik állandó résztvevője, váltig állította, hogy az állami tulajdon a korrupció melegágya, és csak a kormányzó koalíció klientúrájának a kialakítására jó. Senki - a vitavezető sem - kérdezte meg, hogy a szervezett magánhatalom lényegesen több privát pénze vajon miért nem alkalmas korrumpálásra és magán-klientúra kialakítására? Az ilyen félrevezetés mögött az húzódik meg, hogy a pénz szervezett magánhatalma nem tűri, hogy a saját kizárólagos vadászterületének számító bankszférába, valamint a reálgazdaság hitelezésébe a közérdeket képviselő demokratikus állam - a középosztály megerősítése végett - beleszólhasson. A pénzhatalmat kiszolgáló ultraliberális véleményformálók jól ismerik ezt az igényt, és hajbókolva ki is elégítik. Így válnak lefizetett lakájokká, a szervezett magánhatalom cenzoraivá.
A közvélemény tudatos megtévesztésére és képmutató befolyásolására pedig jó példa a 40 értelmiségi által írott gratuláló levél a francia kormányhoz a zámolyi romák menedékjogi ügyében. A krokodilkönnyeket hullató, és emberbaráti érzelmektől csöpögő értelmiségiek levelükben mindössze a cigányságot sújtó szegénység legfontosabb okát hallgatják el, noha soraikban több szegénységkutató neves társadalomtudós is van. A közhelyektől hemzsegő írásban egy szóval sem említik, hogy a kamatszedő magánpénzrendszer bevezetése következtében több százezer magyar állampolgár elveszítette a munkáját, köztük a főleg szakképzetlen munkahelyeket betöltő cigányok is. A kamatszedő hitellel működtetett gazdaság csak olyan munkát tűr meg, amellyel egyszerre elő lehet állítani a pénzoligarchiának a nagy kamatot, az államnak az ugyancsak nagy adót, a korporációknak pedig a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget. Számos a társadalom számára szükséges munkát végző ember került az utcára, mivel munkája csak társadalmilag hasznos, de nem lehet rajta nyerészkedni, és nagy kamatjáradékot bezsebelni. Az uzsoracivilizáció 1990-es években történő kibontakozása óta az Európai Unióban is tartósan 18 millióra nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma (a tényleges munkanélküliek száma ennek a kétszerese), és a mai napig nem sikerült csökkenteni a számukat. Az ultraliberálisok azon állítása, hogy a "piac" (vagyis a nemzetközi pénzvilág vezérkara) majd automatikusan megoldja ezeket a társadalmi problémákat, tévedésnek bizonyult nemcsak Amerikában és az Európai Unióban, de Magyarországon is. A baloldali liberálisoknak, a mai szalon-szocialistáknak ki kellene mondaniuk, hogy a pénzoligarchia kamatszedő hitelpénzrendszere korlátozta a fizikai gazdaság termelő tevékenységét, és vette el az elsősorban szakképzetlen fizikai munkát végző cigány munkavállalóktól az életlehetőséget. Az a rendszer tette még sanyarúbbá a magyar cigányság életét, amelyet az ő ideológiai segítségükkel importáltak Magyarországra. Szabadságot ígértek, miközben tudatosan a pénzügyi függés és nyomor rendszerét vezették be a társadalom túlnyomó része számára. Demokráciát mondtak, de a pénzoligarchia uralmát valósították meg. Piacgazdaságot ígértek, és helyette a monopolgazdaság szálláscsinálói lettek. Ez az uzsoracivilizáció mélyen a lehetőségei alá szorította a magyar társadalmat, és különösen keményen sújtotta a halmozottan hátrányos helyzetű rétegeket, köztük a cigány lakosságot. Ezért a magyar társadalmat és a jelenlegi koalíciós kormányzatot tenni felelőssé, enyhén szólva lelkiismeretlenség.
Nemcsak a megfelelő jogszabályok és az anyagi eszközök hiányoznak ahhoz, hogy megvédhessük az egyre arrogánsabb magánhatalomtól a szólás-, sajtó- és tájékoztatási szabadságot, hanem hiányzik az a közvélemény is, amely kellő megvetéssel sújtaná ennek a hatalomnak a cinikus és álszent kiszolgálóit is. Figyelmünket a rejtőzködő szervezett magánhatalomra kell függesztenünk, mert ma elsősorban ez az arctalan hatalom uralkodik felettünk, vele kell megküzdenünk azért, hogy valóban mi formálhassuk saját sorsunkat.
2001. június
Leleplező 2001/3



MNB törvény, a szervezett magánhatalom "alkotmánya"


A nemzetközi pénzügyi közösség, - a pénzvilág - már hosszabb ideje önálló intézményrendszerrel bíró szervezett, és öntörvényű magánhatalomként működik, amelynek megvan a saját stratégiája, hatalomgyakorlási technikája. A nemzetközi pénzoligarchia, mint szervezett magánhatalom, egyrészt formális intézményekre, másrészt informális struktúrák rejtett hálózatára támaszkodva a magántulajdonaként működteti a világ pénzrendszerét, amelynek a segítségével az ellenőrzése alatt tartja a világ gazdasági és politikai folyamatait is.
Carrol Quigley, a Harvard, a Princeton és a Georgetown Egyetem tanára, a hivatalos, - főáramlatú - történetírás reprezentánsa, aki a legtekintélyesebb pénzdinasztiák magán archívumait is kutathatta több éven keresztül, így ír 1350 oldalas munkájának, a Tragedy and Hope"-nak a 324. oldalán:
"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
A néhai Lincoln amerikai elnök pedig ezt mondta a pénz szervezett magánhatalmáról 1863-ban:
"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul."
Az idézetek sorát folytatni lehetne. Itt elég arra rámutatni, hogy 1982-től kezdődően ez a szervezett pénzhatalom rendezkedett be Magyarországon. A két szervezett hatalomnak, azaz a szervezett közhatalomnak, az államnak is van egy alaptörvénye, valamint a szervezett magánhatalomnak is van "alkotmánya". A szervezett közhatalom központi intézményei az országgyűlés, a kormány, a bíróságok és az alkotmánybíróság. A szervezett magánhatalom központi intézménye a de facto magánosított, abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, de intézményrendszeréhez tartozik a bankrendszer és a pénz- és értékpapírpiac egésze. A közhatalom alaptörvénye az alkotmány, a magánhatalom alaptörvénye az MNB törvény, amelynek most van folyamatban a módosítása.
A szervezett közhatalom demokratikus formák betartásával, de a választópolgároknak az érdemi döntéshozatalból való kizárásával működik. A formális demokrácia kulisszái mögött ott van a ma legfontosabb hatalmat, a monetáris hatalmat magánmonopóliumként kézbentartó szervezett magánhatalom, a nemzetközi pénzoligarchia és magyarországi gépezete. Ez a szervezett magánhatalom Magyarországon is részben formális, részben pedig informális, rejtett struktúrák működtetésével hozza meg, és hajtatja végre érdemi döntéseit. Mivel uralma magántulajdonán és monopolhelyzetén alapszik, ezért hatalomgyakorlására is az autokratikus, sőt diktatórikus módszerek a jellemzők, amelyek azonban el vannak rejtve az arctalan pénzviszonyokba.
A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a működése Magyarországnak jelenleg mintegy évi 8 milliárd dollárjába (2400 milliárd forintjába) kerül. Ez a pénz lényegében ellenszolgáltatás nélkül áramlik ki az országból. A népszuverenitás ellenőrzése alól kivont és az államtól független - értsd: kizárólag a pénzoligarchiától függő - monetáris hatalom segítségével a nemzetközi pénzvilág és hazai gépezete minden évben ekkora nagyságrendű jövedelemelvonást kényszerít rá a magyar társadalomra.
A magánkézbe került monetáris hatalom - amely pénzuralmi korunkban a legfőbb hatalom - a korrupció strukturális oka Magyarországon. Az irányító hatalmi elitnek csak úgy szabad törvényeket hoznia, kormányoznia és bíráskodnia, hogy a pénzoligarchia által kialakított magánpénzrendszer - az eladósítás és a kamatjáradék mértéke - ne sérüljön, mert ez biztosítja a pénzoligarchia számára minden évben a 8 milliárd dollárnyi jövedelmet. A pénz szervezett magánhatalma gazdasági túlsúlyával maga alá gyűri a politikai elitet. A pénzügyi túlhatalom a korrupció kifinomult technikáival konvertálódik át politikai döntésekké. Ez a magyar társadalom legmeghatározóbb korrumpálása. Ha a politikai elit éppen döntési helyzetben lévő része kísérletet tenne ennek a kamatjáradék és adósságszolgálat, valamint profit formájában fizetett jövedelem-átcsoportosításnak a korlátozására, vagy a monetárisrendszer megváltoztatására, akkor a pénzoligarchia rejtett hálózatával - és média hatalmával - eltávolítaná a kormányzásból. Ehhez a strukturális korrupcióhoz képest az összes többi korrupciós jelenség másod-vagy harmadrendű.
Magyarországon a szervezett közhatalom túlságosan meggyöngült, és alárendelődött az egyre erősödő szervezett magánhatalomnak. Az állam nemcsak a gazdasági életből vonult ki indokolatlanul nagymértékben, hanem kifejezetten állami jellegű közfunkciókat is átadott a szervezett magánhatalomnak. Mivel a szervezett magánhatalom demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető - nem kell a választók elé állnia és hatalma időhöz sincs kötve -, így hosszú távra tud tervezni. Pénzügyi túlsúlyánál és elmozdíthatatlanságánál fogva mindig fölénybe tud kerülni azzal a megfélemlített, megzsarolt és függőhelyzetű politikai elittel szemben, amelynek négy évenként mégiscsak a választópolgárok elé kell állnia, és amelynek viselnie kell a politikai felelősséget nemcsak a saját, hanem a szervezett magánhatalom döntéseiért is.
Jól példázza a magyar jogállamiság korlátait az a tény, hogy a kereskedelmi bankok által elvesztegetett százmilliárdokért, a Postabak 170 milliárdjáért, a bécsi CW Banknál eltűnt százmilliárdért eddig senkit nem vontak felelősségre. Ugyanez mondható el arról, hogy nem készült átfogó és pontos zárszámadás a nemzeti vagyon 80%-ért kapott összegek sorsáról sem. Az MNB-hez ellenértékként befolyt devizát kizárólag adósságszolgálatra fordították, mégis az ország egészét terhelő összkülföldi és belföldi adósság együttes összege 1989-től 2000. novemberéig 20,5 milliárd dollárról mintegy 80 milliárd dollárra növekedett, azaz megnégyszereződött. A magyar gazdaság egészének ma már ennek a 80 milliárd dollárnak a hozamát kell kitermelnie.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy korunkban a legfontosabb hatalom az a monetáris hatalom, amelyet a parlament ellenszolgáltatás nélkül adott át 1991-ben az abszolút függetlenséget élvező MNB-nek. Az MNB törvény módosításakor meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy ha sem a demokratikusan választott és a politikai felelősséget viselő parlament, sem a kormány érdemben nem ellenőrizheti többé a monetáris hatalom gyakorlását, akkor mi a garancia arra, hogy az MNB teljesen független vezetősége ezt a monetáris hatalmat az ország és a magyar nemzet érdekében, nem pedig a külföldi- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében fogja felhasználni? A tények tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a magyar gazdaság olcsó közvetítő közeggel való ellátása helyett az MNB 1991-től elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség kiszolgálását, és a bankvilág kamatjövedelmének a biztosítását tartotta szem előtt.
Csehországban nemrég úgy módosították a CSNB alapszabályát, hogy megnövelték a monetáris hatalom állam részéről történő érdemi ellenőrzését. Azaz a prágai törvényhozás és a cseh kormány a társadalom egészének az érdekét a jövőben fokozottan kívánja érvényesíteni a monetáris politika kialakításában és ellenőrzésében. Magyarországon viszont az ellenkezőjét készítik elő: a választott népképviseleti szervek többé semmilyen módon nem szólhatnak bele a monetáris politika érdemi kérdéseibe. Az MNB többé nem hitelezhet a legkisebb mértékben sem a költségvetésnek. Az állam ma már pénzt csak adósságlevél formájában bocsáthat ki, amelynek várható adóbevétele a fedezete. Ugyanerre a fedezetre támaszkodva olcsó közhitelt, kamatmentes pénzt is kibocsáthatna A pénzvilágnak azonban pont azért van szüksége az ellenőrzetlen monetáris hatalomra, hogy ezt lehetetlenné tegye. Azt állítják, hogy a költségvetés jegybanki finanszírozása inflációt gerjeszt, de azt nem magyarázzák meg, hogy az adóslevél (államkötvény) formájában történő finanszírozás miért nem okoz inflációt, hiszen a kamattal megterhelt - és így megdrágított - pénz inflációs hatása jóval nagyobb. (A kamat ugyanis költségként beépül a termékek és szolgáltatások áraiba, és feleslegesen drágítja azokat.)
Az MNB törvény most folyamatban lévő változtatása tovább gyöngíti a népszuverenitást, még formálisabbá teszi a demokráciát a parlament és a kormány hatáskörének a további szűkítésével. A szervezett magánhatalom "alkotmánya", az MNB törvény, 51%-os jogszabály. A koalíció most - legalább részben - helyreállíthatná a népszuverenitást a legfontosabb hatalmi ágazat, a monetáris hatalom felett. Még a Népszabadság munkatársa is azt kérdezte a lap karácsonyi számában a távozó MNB elnöktől, hogy a honatyák vajon nem tudták mit tesznek, amikor 1991-ben "csont nélkül" - azaz minden ellenszolgáltatás nélkül - lemondtak legfontosabb hatalmi eszközükről, a monetáris hatalom gyakorlásáról? Vajon most tudják-e a képviselők, hogy milyen nagyhorderejű kérdésben döntenek, amikor jóváhagyják az MNB törvény tervezett módosítását? Szeretnénk, ha a képviselők - mielőtt tovább növelik a jegybank amúgy is túl nagy függetlenségét - válaszolnának arra a kérdésre: mi a garancia arra, hogy az érdemben nem ellenőrizhető központi bank a közérdeket, nem pedig a nemzetközi pénzvilág érdekeit fogja szolgálni monetáris döntéseivel? Kérdezzék meg a honatyák koppenhágai kollégáikat, hogy a dánok többsége - több népszavazáson is - vajon miért utasította el a monetáris hatalom állam által gyakorolt érdemi ellenőrzésének a megszüntetését, és ragaszkodott továbbra is nemzeti ellenőrzés alatt álló pénz
rendszeréhez?
Lakitelek, 2001
Nemzet és média
Antológia Kiadó
Hazai Műhely 10







A háttérhatalom stratégiája
Az illuminátusok és Németország


(Második rész)
A kommunizmus összeomlásával a Szovjetunióban és utódállamaiban, valamint a hidegháború befejeződésével olyan történelmi lehetőség adódott, ami bizonyos ideig azt a reményt keltette, hogy valóban olyan békés új korszak elé nézünk, amely eddig nem volt lehetséges. Ma már körvonalazódik, hogy ez is csak hiszékenységünket, jóhiszemű vágyainkat kifejező remény volt: "wishful thinking", azaz óhajokban, vágyálmokban való gondolkodás. A világot fenyegető krízisek nem tűntek el, csak bizonyos mértékig átalakultak. A társadalmi nyugtalanság és gazdasági kiegyensúlyozatlanság alapvető oka az a nemzetközi háttérhatalom, amely a pénzrendszer magánmonopóliummá alakításával ellenőrzi a világgazdaságot, osztja el a javakat, és monetáris hatalmát a világ politikai rendszerének a centralizált irányításával kívánja megszilárdítani. Ez a világuralmi stratégia a kiegyensúlyozatlanság és társadalmi feszültség állandó forrása, amely destabilizálja a nemzetközi kapcsolatokat, és ezért egyre nagyobb aggodalmat kelt emberek millióiban. Ma az emberiség centrum országokban élő 20%-a fogyasztja el földgolyónk erőforrásainak a 86%-át és az emberiség 80%-a kénytelen beérni az erőforrások - energia, nyersanyag, fogyasztási cikkek, élelmiszer, tiszta víz, - 14%-ával. Olyan társadalomban élünk - ezt neveztük el uzsoracivilizációnak - amelyben könyörtelenül érvényesül a pénzügyi és gazdasági erőszak, a gazdasági-kereskedelmi-pénzügyi terror, más munkájának a kamat formájában történő elsajátítása. Nyomában pedig terjed a megkérgesedett érzéketlenség, a közömbös negatívizmus vagy destruktív cinizmus. Mindez átalakította az emberek értékrendszerét, és aki az uzsoracivilizáció játékszabályai szerint boldogulni akar, annak erkölcsileg tompává kell válnia, vagy el kell veszítenie erkölcsi érzékét, mert erkölcsi lénynek megmaradva ebben a kíméletlen harcban csak vesztes lehet.
A gazdasági élet könyörtelensége félelmet és depressziót kelt az emberekben, és még a legfejlettebb országokban is súlyos szociális, lelki, testi és emocionális problémáktól szenvednek milliók. Mélyreható változásokon ment át a társadalom alapegysége, a család is. Az egyik megoldatlan világprobléma a harmadik világot sújtó éhínség, aminek következtében több mint harminchatezer gyermek hal meg naponta. Világméretű pusztítást végez a leküzdhetetlennek bizonyuló kábítószer-kereskedelem, terjed a terrorizmus, valamint az úgynevezett fehérgalléros bűnözésnek szinte minden változata. A korrupció elérte már az Európai Unió legfelsőbb intézményeit is. A legsúlyosabb probléma azonban a munkanélküliség, amely megoldhatatlan feladatnak tűnik az uzsoracivilizáció keretei között. A magán pénzmonopólium rendszerében csak az a tevékenység megengedett, amely biztosítja a pénzmonopólium birtokosainak a kamatot, az államnak a magas adót, és a termelést végző vállalkozónak még mindig marad világszinten versenyképes nyeresége költségei viselésére és a munkabérre. Számos hasznos emberi tevékenység, így például az egészségügy, az oktatásügy, nem alkalmas arra, hogy megtermelje a kamatjövedelmet a pénzoligarchiának, a magas adót az államnak, magának pedig a versenyképes nyereséget és önköltséget. Ha pedig ez a helyzet, akkor az ezen a területen tevékenykedő polgárok zöme elveszíti munkáját, vagy pedig be kell érnie teljesítményével nem arányos ellenszolgáltatással. Az Európai Unió sem képes megbirkózni a munkanélküliséggel, mert amióta - részben a szovjet birodalom felbomlásának az eredményeként - a pénzmonopolista kamatkapitalizmus rendezkedett be, nem képes a munkanélküliek számát tizennyolcmillió alá csökkenteni.
Egyre többen teszik fel a kérdést, mi az oka ennek a helyzetnek. A Leleplező 1999/1-es számában már idéztünk több tekintélyes személyiséget, államférfit és társadalomtudóst, akik világosan megmondták, hogy a világot egészen mások irányítják, mint ahogy az első látásra tűnik. Egyre több ember ismeri fel, hogy a történelem formálásában háttérerők is részt vesznek, és a pénzrendszer, a termelőgazdaság, a világkereskedelem globalizációjára építkezve egy világállam bontakozik ki, élén egy olyan uralmi szisztémával, amely biztosítja a magán pénzmonopólium birtokosai számára a politikai hatalmat is. A globális uralom technikai eszközei közé tartozik a már ma is fejlett informatikai technológia, és az egyre nagyobb kapacitású és sebességű komputer-rendszerek terjedése. Mindez lehetővé teszi globális szinten a központi tervezést, az ellenőrzést, a globális megfigyelést, és hírszerzést, a hadseregek felügyeletét, a társadalom minden szegmensének ellenőrzését, egészen a családig, a gyermekek neveléséig. Ebbe a folyamatba illeszkedik a világvallások fragmentálása, relativizálása, és ha lehet egyetlen szinkretikus vallási egyvelegbe való összeolvasztása. Még a különféle konfliktusok mögött is koncepció rajzolódik ki. Számos feszültség, osztályharc, faji megkülönböztetés, helyi háború mögött kitapintható stratégia azt sugallja az emberiségnek, hogy ha meg akar szabadulni ezektől, akkor fogadja el az új világrendet: egy globális világkormányzat létrehozását.
A közelmúltban elárasztották a könyvpiacot olyan könyvek, amelyek egy világállam és világkormányzat szükségszerűségét szuggerálják olvasóiknak. Ezek a könyvek felsorolják a földünket veszélyeztető problémákat. Egyik slágertéma a népességrobbanás, a másik az atomháború, illetve az atomtechnológia veszélye, őket követik a katonai konfliktusok, amelyek a békét veszélyeztetik, az új gyógyíthatatlan betegségek, járványok, amelyek ellen nincs védekezés. 2001. szeptember 11. óta pedig a világméretű harc a nemzetközi terrorizmus ellen. E könyvek üzenete: megérett az idő arra, hogy az emberiség globális kormányzat keretében oldja meg ezeket a konfliktusokat. Ezek a háttérerők megrendelésére készült publikációk részletesen ecsetelik, hogy mennyire nem képesek a nemzetek és nemzeti kormányok ezekkel a nemzetközi összefogást és koordinációt igénylő problémákkal megküzdeni. Az egyetlen megoldás az Egyesült Nemzetek Szervezetének a még hatékonyabbá tétele. A világ irányítására törekvő nemzetközi pénzoligarchia és illuminátus szervezetekből álló hálózata az ENSZ és szakosított szervezeteinek az újjászervezésével képzeli el a föderatív világállam és globális kormányzata létrehozását.
Közismert, hogy a berlini fal leomlását követően milyen dicséret áradatban részesült az Egyesült Nemzetek Szervezete, amely a hozsannázók szerint az egyetlen alkalmas intézmény a béke és a biztonság garantálására földünk minden lakója számára. Jan Tinbergen Nobel díjas közgazdász például ezt írta 1993. december 24-én a "De Telegraaf" című holland újságban: "Nem vagyok próféta, de úgy tekintek az Egyesült Nemzetekre, mint az új világkormányra. Eddig nem mutatott fel erőt, a jövőben azonban ez meg fog változni..." A világkormányzat azonban világdiktatúra lenne, mivel a demokratikus intézmények globális szinten nem működtethetők. Ez a tény már jól megfigyelhető az Európai Unió gyakorlatában is. Az Európai Unió kormányát - az Európai Unió Bizottságát - az Európai Unió választott parlamentje nem ellenőrzi, mivel ez demokratikusan választott képviselőkből álló testület törvényeket nem hozhat, csak ajánlásokat fogadhat el. A legfontosabb hatalmi eszközrendszer - a monetáris szuverenitás - pedig átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, amelyet sem a nemzeti kormányok, sem az Unió Bizottsága (kormánya) nem befolyásolhat, még kevésbé utasíthat. A szociális intézményrendszer működtetése, a munkahelyteremtés, az egészségügy, a szociális ellátás és az iskolaügy megmaradt a nemzeti kormányok hatáskörében. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjának a monetáris hatalmát a brüsszeli bizottság megerősített szociális hatásköre fogja partnerként kiegyensúlyozni. Ugyanis sem a munkahelyteremtés, sem a szociális intézményrendszer hatékony működtetése monetáris eszközrendszer nélkül nem lehetséges. Ha pedig a monetáris hatalom a teljesen független uniós központi bank kezében van, akkor gyakorlatilag megfelelő eszközök nélkül kell a brüsszeli bizottságnak és az egyes tagországok nemzeti kormányainak a társadalom súlyos problémáival megbirkózniuk.
Az illuminátusok, mint a pénzoligarchia pártja
A Leleplező 2001/4. számában részletesen foglalkoztunk az illuminátusok nagyrészt titkos és zárt hálózatának a kialakulásával, céljaival és történelemformáló szerepével. Az illuminátusok természetesen nem tartják szervezetüket és annak nemzetközi hálózatát sem pártnak, sem internacionálénak. Funkcióját tekintve azonban ez a szervezet egy hatékony internacionálé tulajdonságaival rendelkezik. Az illuminátusok nem azonosak a szabadkőművességgel, de fokozatosan közeledtek egymáshoz, és már 1782. július 16-án közös nemzetközi tanácskozást tartottak Wilhelmsbadban, és azóta számos történelmi körülmény utal rá, hogy együttműködnek. Noha már igen sokat írtak a szabadkőművességről, még a 20. század végén és a 21. kezdetén is nagyrészt tájékozatlan a társadalom e részben nyíltan, részben titokban tevékenykedő társaság valódi céljait illetően. Számos könyv ellenére a szabadkőművesség belső lényege ma is titoknak számít. Maguk a szabadkőművesek úgy állítják be szövetségüket, mint amelyik történelmileg a tényleges fizikai építőtevékenységet folytató kőműves céhekhez kötődik. Ezek az építész céhek tekintélyes zártkörű szervezetek voltak, amelyek a középkorban csodálatos katedrálisokat, és biztonságos erődítményeket építettek. Akik ezt a munkát végezték, három fokozatba voltak osztva: tanulók, legények, és mesterek. Egyik fokozatból a másikba csak különleges teljesítmények és rítusok közepette lehetett kerülni. Egymás között olyan jelképeket használtak, mint a kalapács, a mérő, a vonalzó, a körző, és a szögmérő. A legújabb időkben már nem épültek katedrálisok, a gótikus építőművészettel eltűntek az építész céhek is. De nem tűntek el, hanem egyre nyíltabban működtek azok a szabadkőműves páholyok, amelyeknek a tagjai csak szimbolikusan végeztek építészeti tevékenységet. Ezek a társaságok, amelyek páholyoknak nevezték magukat, egyre több olyan műveltségével, tehetségével kitűnő személyt választottak soraikba, akiknek már az eredeti építőmesteri tevékenységhez semmi közük nem volt. Ezek a nemesek, gyakran főnemesek, tudósok, gazdag polgárok, művészek, politikusok végül átvették a páholyok vezetését. A korábbi munkaeszközök pedig szabadkőműves jelképekké alakultak. Mindezt maguk a szabadkőművesek állítják szervezetükről és annak megszületéséről.
1717-ben négy angol páholy a londoni nagypáholyban egyesült. A hamarosan elfogadott szabadkőműves alkotmány, amely az "Egy szabadkőműves kötelezettségei" címet viseli, összefoglalta a spekulatívvá és szimbolikussá vált szabadkőművesség szokásait és alapszabályait. Ezek az alapszabályok még ma is a világszabadkőművesség egyik legfontosabb okmányát alkotják. A londoni nagypáholy számos más páholy anyapáholyának számít világszerte. Az európai kontinensen, és Amerikában angol befolyásra jött létre a szabadkőművesség. A három legismertebb fok a tanuló, a legény, és a mester alkotja a kék szabadkőművességet. Erre épül rá az úgynevezett magas fokozatú rendszer, amely maga is több részből áll. A negyediktől a tizennyolcadik fokozatig terjed a vörös, a tizenkilenctől a harmincig pedig a fekete fokozat. Végül a harmincegyediktől a harmincharmadikig található a fehér fokozatú szabadkőművesség. Mint minden titkos, vagy féltitkos társaság esetében, a szabadkőművességnél is felvételi és beavatási rituálék használatosak. Állítólag nem lehet szavakkal pontosan megvilágítani a beavatási szertartás eredetét és titkát. Ma a szabadkőművesség igyekszik magát nyílt szervezetnek feltüntetni és világszerte u.n. externalizációs kampányt folytat. Azt az elvet követi, hogy "nincs szükség a kelleténél nagyobb titkolódzásra." (Ezt a megfogalmazást a magyar televízióban 2000-ben sugárzott egyik kerekasztal beszélgetésen, a Grand Orient magyarországi nagymesterének a fiatal helyettese használta.) Itt a hangsúly azon van, hogy csak a szükséges titkokat kell megtartani, és az ezen felül való titkolódzás már nem jár haszonnal, csak megnehezíti a szabadkőművesség és a profán társadalom kapcsolatát.
A szabadkőművesek azonban ma is feltétlen engedelmességgel tartoznak alkotmányuknak, belső törvényeiknek, és szabályzataiknak, valamint vezetőik utasításainak. Az engedelmességi eskü szerint a legfontosabb kötelezettség a titoktartás, és ez elengedhetetlen feltétele a felvételnek. A szabadkőművesség nem szabadkőműves kutatói közül többen azt állítják, hogy sok "kék" szabadkőműves, de még "vörös" is úgy hal meg, hogy bármit is hallott volna szervezetük titkáról. Copin Albancelli, aki huszonkilencedik fokozatú szabadkőműves volt, három csoportba osztotta a szabadkőműveseket. Az elsőbe tartoznak a kékek, akik semmilyen lényeges titokba nincsenek beavatva. A vörös fokozatúak úgy vélik, hogy ők ismerik a valódi titkokat, valójában nincsenek azokba beavatva. A nemzetközi belső kör, akik az igazi vezetőket foglalják magukba, ismerik csak a szabadkőművesség valódi céljait. Albert Pike, aki egy ideig az Egyesült Világszabadkőművesség élén állt, "Morals and dogma" című híres könyvének 819. oldalán így foglalta össze a titokba való beavatásról tanítását: "A kék fokozatúaknak csak néhány szimbólum jelentését magyarázzuk meg. Szándékosan félrevezetjük őket hamis magyarázatokkal. Valódi jelentésüket a legmagasabb fokozatúak számára tartjuk meg. Ez lehetővé teszi, hogy a kék fokozatok tagjai azt képzeljék, hogy az egész szabadkőművességet elsajátították. A szabadkőművesség egy szfinx, amely a fejét a homokba rejti, amelyet az évszázadok felhalmoztak körülötte."
A szabadkőművesek a nyilvánosság felé mindig tagadják, leplezik, vagy kicsinyítik politikai tevékenységüket, befolyásukat. Ha viszont behatóbban tanulmányozzuk a történelmet, akkor egyre több bizonyítékkal szembesülünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a páholyok tevékenysége állandóan összefonódott a politikával. Elsőnek az tűnik fel, hogy a szabadkőművesek mindig a hatalom közelében voltak találhatóak. Cáfolhatatlan tények tanúsítják, hogy aktívan részt vettek a 18., a 19. és a 20. század forradalmi mozgalmaiban. A francia forradalom óta folyamatosan kimutatható a szabadkőművesek befolyása, illetve cselekvő részvétele a bekövetkezett világeseményekben. Európában például valamennyi brit miniszterelnök, Franciaországban pedig az összes köztársasági elnök - De Gaulle kivételével - szabadkőműves volt. Ugyanez elmondható az ENSZ és szakosított intézményei irányítóinak a többségéről, valamint az Európai Unió bizottságáról, és annak apparátusáról. Ez utóbbiak, noha nem választják őket, egyre nagyobb hatalommal rendelkeznek, és utasításokat adnak az egyes tagországok választott kormányainak. Az a tendencia bontakozik ki, hogy a demokratikusan választott intézmények hatáskör nélkülivé válnak, a tényleges döntéseket pedig a nem választott, de szabadkőműves, vagy szabadkőműves befolyás alatt álló személyek hozzák.
Egy ilyen írás keretében nem lehetséges, és nincs is szükség rá, hogy felsoroljuk, ki mindenki volt a világtörténelemben szabadkőműves. Csak utalunk rá, hogy például Napóleon csaknem valamennyi marsallja, és a vele szemben álló erők katonai vezetőinek a többsége is szabadkőműves volt. De szabadkőműves volt Dél-Amerika számos történelmi személyisége, mint például Simon Bolivar, Porfirio Diaz. Mexikó talán az egyetlen ország a földön, amelyben a szabadkőművesség 1917 óta nyíltan gyakorolja a politikai hatalmat.
Az Egyesült Államok is szabadkőműves irányítás alatt áll. Csakhogy ennek a szabadkőművességnek egy jelentős irányzata történelmi okokból kezdettől fogva szemben állt, és szemben áll a mai napig az illuminátusokkal. A jelenlegi elnök, és elődje, Bill Clinton is, valamint további tizennyolc amerikai elnök, úgy mint Washington, Madison, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, A. Johnson, Garfield, McKinley, Theodor Roosevelt, Taft, Harding, F. D. Roosevelt, Trumann, L. B. Johnson, Ford, Reagan, és idősebb George Bush is szabadkőműves volt. Lincoln nem volt szabadkőműves, Eisenhover sem, de a szabadkőművességet is irányító pénzoligarchia támogatásával lett elnök. Kennedy is hiányzik a listáról. De olyan nagy befolyású személyiségek is szabadkőművesek voltak, és szorosan együttműködtek a nemzetközi pénzoligarchia saját elit szervezetével, az illuminátusokkal, mint Edward Mandell House, Wilson elnök bizalmasa, vagy Henry Kissinger, aki egyes források szerint a pénzoligarchia legbelsőbb koordináló intézményének az élén áll, vagy Boutros-Ghali ENSZ főtitkár, avagy a két Dulles, Allen, aki a CIA-t vezette, és John Foster, aki az Egyesült Államok külügyminisztere volt. A Dulles fivérek abból a nevezetes svájci családból származtak, akik a skót rítusú szabadkőművességet megalapították az Egyesült Államokban. Nemcsak befolyásos szabadkőművesek voltak, hanem igen szoros kapcsolat fűzte őket a nemzetközi pénzvilághoz, a vezető bankdinasztiákhoz. A Dulles testvéreket nagybátyjuk, Robert Lansing, vezette be az amerikai politikai élet legfelsőbb köreibe, amikor külügyminiszter volt. Ugyancsak egyengette politikai karrierjüket a már említett House ezredes is.
Mivel a Leleplező korábbi számaiban már ismertettük, hogy milyen kulcsszerepe volt a 20. század történelmében a brit "Round Table" társaságnak, amelynek az egyik utódszervezete a New Yorkban megalapított, de már az Egyesült Államok valamennyi regionális központjában működő "Council on Foreign Relations", CFR, (Külkapcsolatok Tanácsa) most ennek a nagyfontosságú szervezetnek a működését nem ismertetjük. Csak utalunk rá, hogy több kutató azt állítja, hogy ez a pénzoligarchia legfontosabb koordináló szervezete, amely valójában betölti az elsődleges kormány szerepét az Egyesült Államokban. A nyilvánosság felé tudományos és közéleti kérdéseket megvitató közhasznú társaságnak mutatja magát, valójában azonban hagymaszerűen felépülő belső - és még belsőbb - irányítószervei révén minden lényeges kérdésben kidolgozza az Egyesült Államok mindenkori kormányzata és törvényhozása számára a legfőbb kül-, és belpolitikai stratégiát. Az ennél is fontosabb pénzügyi stratégiát a pénzoligarchia közvetlenül saját maga intézi, mivel 100%-ban a magántulajdonaként birtokolja az Egyesült Államok pénzrendszerét irányító Federal Reserve System-et, és ennek révén a kormányzat kihagyásával egyedül gyakorolja a monetáris hatalmat.
A Dulles fivérek karrierje jól szemlélteti, hogyan választja ki és helyezi pozícióba saját kádereit a pénzoligarchia. Allen Dulles már 1920-ban az Egyesült Államok berlini nagykövetségének az első titkáraként dolgozott. Ugyanebben az időben testvére John Foster a "Sullivan and Cromwell" elnöke lett. Ez a pénzintézet a Bank of England-nek, Nagy-Britannia magánirányítása alatt álló központi bankjának volt a fiókja, amely a nemzetközi bankvilág érdekeit képviselte Németországban. A nemzetiszocialista Németország vereségét követően számos náci Allen Dulles segítségével talált menedéket az Egyesült Államokban, és végzett fontos munkát katonai, tudományos és űrkutatási területen. Áttelepítésük és integrálásuk programját Allen Dulles dolgozta ki, és irányította.
A pénzoligarchia saját hálózata az illuminátus, kvázi szabadkőművesség azt is elintézte, hogy a nemzetiszocialista titkosszolgálat szakembereinek a segítségével modernizálja az amerikai titkosszolgálatot, az Office of Strategic Service-t, az OSS-t. Ezért Allen Dulles felvette a kapcsolatot Reinhard Gehlennel, és szorosan együttműködött az egykori SS tábornokkal. Az együttműködés és modernizáció eredményeként jött létre a Central Intelligence Agency, vagyis a CIA. Túlságosan sok adat vált ismertté, hogy egyszerűen félre lehessen söpörni, amelyek arról tanúskodnak, hogy a CIA nemcsak kulcsszerepet játszott a félre-sikerült Kuba elleni invázióban, de a Kennedy elnök elleni merényletben is, valamint a sokkal későbbi úgynevezett Irán-Contra ügyben. E téma kutatói szerint a CIA eddig mintegy háromezer nagyobb és tízezer kisebb műveletet dolgozott ki és hajtott végre. A jelenlegi amerikai elnök apja, a korábbi elnök, idősebb George Bush, maga is rövid ideig a CIA igazgatója volt. Több alaposan dokumentált könyv állítja és bizonyítja, hogy miközben idősebb George Bush a CIA élén állt, a CIA közvetlen kapcsolatba került a kábítószercsempészettel, és a fegyverkereskedelemmel. A kívülálló azt feltételezi, hogy a föld országainak a különböző titkosszolgálatai egymással szemben állnak, de legalábbis rivalizálnak. Ez nagyrészt azonban csak feltételezés. A jelek arra utalnak, hogy a titkosszolgálatok csúcsain megfelelő kapcsolati-háló működik, és ez koordinálja ezeket a szervezeteket. Az igazsághoz közel állhat az a feltételezés, hogy a vezető hírszerző szervezetek egyidejűleg rivalizálnak, de a pénzoligarchia számára fontos kérdésekben együtt is működnek egymással.
Ebben az írásban megkülönböztettük a szabadkőművességet a pénzoligarchia kvázi szabadkőműves hálózatától. Ez utóbbi tömöríti az illuminátusokat, vagyis a felvilágosodottakat, vagy megvilágosodottakat, vagyis azokat a beavatott személyeket, akik a pénzoligarchia által eltervezett új világrend kialakításán fáradoznak. Egyre többen szeretnék pontosabban tudni, hogy kik ezek az illuminátusok. Egy ilyen általános kijelentés nem elégíti ki a megbízható ismereteket kívánó embereket. A Leleplező előző számában röviden már foglalkoztunk a németországi illuminátusok történelmi szerepével. Most arra keressük a választ, hogy kik is ezek a népek sorsát ennyire jelentősen alakító emberek? Ismét a történelemhez kell fordulnunk, hogy konkretizáljuk: milyen körből származnak az illuminátusok? Egyre több kutató tesz említést az illuminátusok és az úgynevezett "Black Nobility", azaz a "Fekete Nemesség" kapcsolatáról. Nos, kik tartoznak ehhez a "Fekete Nemesség"-hez? Robin de RuiterJohannes Rothkranz, valamint Jan van Helsing szerint Európa leggazdagabb és leghatalmasabb arisztokrata családjai, köztük olyan előkelő dinasztiák, amelyek a 12. századi Génuából és Velencéből származnak, akik ebben az időben e városállamokban a hatalom birtokosai voltak. Azért ragadt rájuk a "Fekete Nemesség" elnevezés, mert igen gyakran alkalmaztak tisztátlan módszereket, vagyis hatalmi eszközeik közé tartozott a hazudozás, a csalás, a gyilkosság, a terrorizmus, eszmei vonatkozásban a gnosztikus gyökerű illuminizmus, továbbá az okkultizmus, és a fekete mágia révén a sátánizmus. Ezek a városállami zsarnokok nem haboztak, ha félre kellett állítaniuk azokat, akik ellenezték üzelmeiket. A "Fekete Nemesség" első számú központja Velencében volt, ez a város ma is helyet ad utódszervezetének, amely szorosan együttműködik a német "Marshall Fund"-dal, valamint a Római Klubbal. A velencei "Fekete Nemesség"-hez tartozó személyek vagyona egyes szerzők szerint többszörösen meghaladja például a Rockefeller család vagyonát. A velencei "Fekete Nemesség" alapította a "Háromszázak Bizottságát", amelyből több fontos szervezet ágazott el, amelyeket a pénzoligarchia hálózata első-osztályú szervezeteiként jelölhetünk meg. Mint már utaltunk rá, a "Fekete Nemesség" már aktívan tevékenykedett a 12. században. 1122-ben és 1126-ban John Cemnenus egy magas erkölcsiségű uralkodó kísérletet tett a velencei oligarchák megfékezésére. John Cemnenus nem újította meg az oligarchák kereskedelmi monopóliumát, mert előjogaikat gátlástalanul a lakosság kizsákmányolására használták. A velencei flotta ezért megtámadta John Cemnenus hajóit, elfoglalta Korfut, és rákényszerítette arra, hogy az oligarchák monopoljogait újítsa meg.
Visszatérve napjainkhoz a formákat illetően sok minden változott a 19. század óta. De az, hogy egy szűk oligarcha csoport a pénzrendszer magánmonopóliuma, és a gazdasági-kereskedelmi életet irányító monopolhelyzetű világvállalatok tulajdona révén óriási hatalommal rendelkezik, nem változott. Ma is, ha valaki szembehelyezkedik a Grosvenorsokkal, a Bragansasokkal, vagy a Savoyaiakkal, vagy azok dinasztikus kapcsolataival, és utódaikkal, akkor vasfalakba ütközik. Még a kutatókat is meglepi, hogy a 21. század elején milyen nagy szerepe van egyes leszármazási vonalaknak a világot irányító elit összetételében. Az illuminátus hálózat értékrendjében fontos szerepe van a vérségi leszármazásnak. Ha valaki nem a megfelelő leszármazási vonalhoz tartozik, akkor csak nehezen - vagy soha - nem tud magas fokra emelkedni az illuminátus ranglétrán. Jelenleg az illuminátus hálózat kulcspozícióit mintegy ötszáz rendkívül befolyásos család tagjai töltik be, akik a világ különböző részein élnek, de szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezek a családok részt vesznek az illuminátus hálózat sokrétű tevékenységében, attól függően, hogy annak hierarchiájában hol helyezkednek el. Tagjaik nagyrészt egymás között házasodnak, és szoros vérségi kötelék is összefűzi őket. A vezető dinasztiáknak maguknak is megvan a saját belső hierarchiája. A családok közül egyesek csak földünk bizonyos régióiban befolyásosak, általában azon a területen, ahonnan származnak. A leghatalmasabb illuminátus dinasztiák tudatosan egyesítik különböző vérségi vonalaikat. Az úgynevezett "Nagy Druida Tanács", a kutatók gyakran a "Tizenhármak Tanácsának" nevezik, hálózatuk segítségével ellenőrzik az egykori kommunista országokat, bizonyos fokig még Kínát is. A Tizenhármak Tanácsa irányítja a "bölcs emberek" titkos csoportjait a legfontosabb ipari államokban. A kisebb országokat a bankrendszeren keresztül irányítják, ahol az általuk kiválasztott és tőlük függő személyek, valamint a titkosszolgálati apparátusok végzik el a befolyásolási, ellenőrzési és irányítási funkciót. A Tizenhármak Tanácsa felett áll egy még fontosabb csoport, a Kilencek Tanácsa, amelynek azonban van egy három személyből álló belső magja, ez a három személy az, aki az első impulzusokat adja, és a végső szót kimondja a legfontosabb kérdésekben.
Már utaltunk rá, hogy az illuminátus hálózat vezető dinasztiái tudatosan kutatják és egyesítik a vezető családok vérségi vonalait. Ebben a tevékenységükben bizonyos okkult hagyományok is érvényesülnek, amely szerint mágikus erőt jelent ezeknek a dinasztiáknak a vér szerinti egyesítése. Ha olyan családok emelkednek ki, és válnak riválissá, akik nem tartoznak az illuminátus hálózathoz, akkor ezeket a családokat széttörik, felmorzsolják. Példaként lehet említeni az orosz uralkodóházat, a Romanov dinasztiát. Mivel a Romanovok egykor igen hatalmas és tehetséges család leszármazottai voltak, ezért a család kivégzését követően megmaradt rokonokkal a "Fekete Nemesség"-hez tartozó családok előszeretettel összeházasodtak, abban a reményben, hogy a Romanov család vére őket is erősíti. Már arra is kísérletek történtek, hogy genetikusan vizsgálják meg az illuminátus családok eredetét. Bizonyos irracionális vélekedések miatt nem a nevek a döntőek, hanem sokkal inkább a vér mágikus ereje a meghatározó tényező. Szokásos eljárási mód, hogy a pénzoligarchia illuminátus hálózata számára fontos személyeket már gyermekkorukban kiválasztják, és adoptált gyerekként a kijelölt pozíciójára felnevelik. Fritz Springmeier amerikai kutató szerint, egy ilyen illuminátusok által kiválasztott és felnevelt gyerek volt Bill Clinton is. Angello Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa mentora pedig Jean Cocteau, a Prieure de Sion akkori nagymestere volt. (Ezt állítja John Daniel, Johannes Rothkranz, valamint a "Holy Blood, Holy Grail" három szerzője: Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln.)
A vezető dinasztiák leszármazási vonalának a kutatása új megközelítést tesz lehetővé a történelem elemzése számára. Hatalmas történelmi családok az évszázadok során olyan stratégiákat dolgoztak ki, amelyek elősegítették az emberek pénzzel, okkult rituálékkal, háborúkkal, politikával, vallásos konfliktusok gerjesztésével, vagy szenvedélyeik felkeltésével történő befolyásolását és ellenőrzését. Ezek a családok évszázadokon át gyűjtötték tapasztalataikat és fejlesztették képességeiket arra, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni és a maguk számára hasznosítani. Stratégiájuknak az is a részét képezte, hogy a háttérben maradjanak, valódi identitásukat elrejtsék a nyilvánosság elől. Ez a transznacionálisan megszerveződött elit nemzedékről-nemzedékre átörökítette a lakosság feletti uralom gyakorlására vonatkozó tapasztalatait és tudását.
Karizmatikus vezérre várva
A Római Klub megalapítója és egykori elnöke, Aurelio Peccei, jelentette ki, hogy csak egy karizmatikus vezér mentheti meg az emberi civilizációt a világot fenyegető pénzügyi, gazdasági és szociális nehézségektől. Ezen írás olvasói közül feltételezhetően többen legyintenek minderre, mint ami nem egyéb fantázia szüleménynél. De mielőtt félretolják ezeket a fejtegetéseket, mérjék fel, hogy eddig még senki sem kutathatta a különböző titkos szervezetek, köztük a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith, a CFR, a Round Table, és az ehhez hasonló szervezetek irattárait, valamint a FED, a BIS és más vezető nemzetközi bank iratanyagait, hogy a titkosszolgálatok féltve őrzött titkos dokumentumairól már ne is szóljunk. Ha ezek a titkos irattárak kutathatók lennének, akkor talán a fenti fejtegetéseket sem lehetne többé egyszerűen a képzelet szüleményének minősíteni. A világ kormányzására máris megtörtént a potenciális személyek kiválasztása, és folyamatos kiválogatásuk is tervszerűen zajlik. Valamennyiüket az illuminátus hálózat megfelelő bizottságai behatóan levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsőbb vezetői mondják ki a végső szót, hogy kiknek kezébe kerüljenek a világ irányításának a kulcspozíciói. Állítólag a legfőbb pozícióra is már meg van a kiválasztott személy, aki e kérdés kutatói szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú idő múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. Ennek a legfőbb pozíciót betöltő személynek a felkészítése már évek óta folyik. Robin de Ruiter szerint, ezt a személyt, mint a világ kvázi megváltóját fogják prezentálni, aki az ószövetségi David király uralkodóházából való, Jézus és Mária Magdolna közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül visszavezet az ókori Izrael uralkodó nemzetségéhez.
Az illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos szervezete a Prieuré de Sion (angolul Priory of Sion) állítja és dokumentálja a maga számára, hogy Jézus nem halt meg a keresztfán, hanem onnan Mária Magdaléna még élve levette és gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba menekült. Jézus és Mária Magdaléna itt családot alapított, és ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotaringiai családokon át a Habsburgokig követhető a "Fekete Nemesség" nagy illuminátus családfájáig. 1982-ben tízévi kutatómunka után három amerikai szerző: Michael Baigendt, Richard Leigh, és Henry Lincoln közzétette híressé vált "Holy Blood, Holy Grail" (Szent vér, Szent Grál) című könyvét. A szerzők a titkos, de legalábbis féltitkos elit társaság a Prieuré de Sion ezeréves múltját kutatták. Ebben a zárt elit társaságban a francia történelem számos kiemelkedő személyisége vett részt és vesz részt egészen a mai napig. A Prieuré de Sion célja az volt, hogy visszahelyezze a Meroving dinasztiából származó utódokat Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi leszármazási vonala azonban már több mint ezerháromszáz éve eltűnt. Ez a cél a kutatók számára is meglepően ésszerűtlennek tűnt. Mi az a különleges tulajdonsága a Meroving dinasztiának, amiért érdemes ilyen nehéz feladatra vállalkozni? - tették fel a kérdést maguknak. Miért volt érdemes ezt a célt felvállalnia olyan kiválóságoknak, mint Leonardo da Vinci, Victor Hugo, vagy az időben hozzánk közelebb álló André Malraux, Alphonse Juin, vagy a kiváló katona és államférfi, Charles de Gaulle? Ők valamennyiben a Prieuré de Sion legfőbb vezetői voltak.
A válasz erre a kérdésre részben abból adódik, ahogyan arra már a fentiekben utaltunk, hogy a Meroving dinasztia tagjai azt állították magukról, hogy az ó-testamentumi Dávid király egyenes leszármazottai. Ezt az állításukat és igényüket érvényesnek fogadták el az őket a trónon követő dinasztia tagjai, Európa többi uralkodói, és uralkodásuk idején a római katolikus egyház is. A három kutatót ez a felismerés a biblia alapos tanulmányozására kényszerítette. Ennek alapján állították fel azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, és ezek fenntartották az ő származási vérvonalát, amely három és fél évszázad után összeolvadt Franciaország akkori uralkodóházának a vérvonalával, a Meroving dinasztiáéval.
Ezek a kutatási eredmények fokról-fokra, hosszú évek munkája nyomán kristályosodtak ki. A legkényesebb része ezeknek természetesen a Jézus életét új megvilágításba helyező feltételezések. A kutatók természetesen munkájuk során igyekeztek a Prieuré de Sion történetének egyéb vonatkozásait is feltárni. Rájöttek, hogy az így szerzett új ismeretek új megvilágításba helyezik a keresztes háborúkat, valamint ezekben a háborúkban kiemelkedő szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fő célja azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion és mi volt a múltban igazi célja? Ha a Meroving dinasztia vérvonalának a helyreállítása volt ez a cél, akkor ehhez milyen eszközök álltak a rendelkezésükre? Olyan kiváló személyek, mint Malraux és Juin, sem naiv idealisták nem voltak, sem vallási fanatikusok. Ugyanezt lehet elmondani a rend olyan tagjairól, akikkel a három amerikai kutató személyesen találkozott. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen javaslataik, elképzeléseik voltak céljaik elérésére? A választ a tömeglélektan, a politikai hatalom, és a nagy pénzvagyonok szférájában keresték. A rend tagjaiban olyan racionális személyiségeket ismerhettek meg, akik mai világunk realitásaiban gondolkodva magyarázták meg sok évszázados történetüket, és jövőbeni távlataikat.
A jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi aktivitásának, és abban, hogy részt vesz a világ sorsának az alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Meroving dinasztia leszármazottai, és így Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek modern világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek?
Annyit már kiderítettek a kutatók, hogy a Prieuré de Sion-nak van egy úgynevezett "grand design"-ja, egy mester-terve Franciaország és Európa, valamint a világ egészének a jövőjét illetően. Ezen túlmenően az is figyelemreméltó, ahogyan a Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom elvesztett kincsének. Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a megfelelő idő. Hogy mikor jön el ez a "megfelelő időpont", az függhet politikai, hatalmi, pénzügyi, és természetesen lélektani tényezőktől.
Minthogy a Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb embereit tömörítő zárt társaság, ezért tevékenységének kutatása sok irányba vezet. Az első ilyen irány a vallásos vonatkozások feltárása, és az ószövetségtől a napjainkig való követése. Ebben a kutatásban kiemelkedő szerepe van a messiási koncepciónak. A Rend gondolkodásában a messiási küldetés különleges fontossággal bír.
Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentőséggel bír mai modern világunkban a messiási küldetéstudat, a világ megmentőjének a koncepciója. E célból elemzésre szorul a jelenlegi nyugati társadalmak számos új jelensége, elsősorban a pénz uralmán alapuló kamatkapitalizmus kialakulása, az uzsoracivilizáció általánossá válása, a hagyományos értékek megrendülése, és a válságból való kiút keresése a spirituális értékek segítségével.
Mivel egy működő, a világ életében kulcsszerepet játszó titkos, illetve félig titkos zárt szervezetről van szó, ezért igen nehéz kőkemény bizonyítékokkal alátámasztani a Prieuré de Sion-ra vonatkozó állításokat. A valóság empirikus kutatását szükségszerűen ki kell egészíteni megalapozott hipotézisekkel, a lehetőségek, a valószínűségek, és a szükségszerűségek logikus végiggondolásával. Titkos társaságok esetében nem kutathatóak a zárt archívumok, a titkos családi irattárak, a társaság szervezeti életére vonatkozó írásos anyagok. De, mert nehéz valamit titkossága miatt megismerni, ez még nem jelenti, hogy a kutatásról le kell mondani, illetve, hogy az adott titkos társaságnak a szerepe mai világunk megismerésében mellőzhető.
A Meroving családfa gyökerei
Egyes kutatók szerint a kialakuló világállam legfőbb vezetői a "tizenharmadik vérvonalból" származók lesznek. Ez a "tizenharmadik vérvonal" az ókorba nyúlik vissza, egészen Dan törzséhez. A próféciák szerint ez a törzs az ókori Izrael úgynevezett "fekete báránya". Ennek a törzsnek a királysága az egyik leghatalmasabb vérvonalnak bizonyult a történelemben. Ez a törzs óriási hatalmat és gazdagságot halmozott fel a saját ellenőrzése alatt.
Hogy érthető legyen miről is van szó, emlékeztetnünk kell arra, hogy Ábrahám unokájának Jákobnak, akit Izraelnek is nevez az Ószövetség, tizenkét fia volt, úgy mint Ruben, Simeon, Levi, Juda, Sebulun, Issachiar, Dan, Gad, Joseph, Aser, Naphtali, Benjamin. Ábrahámnak tett ígéretének megfelelően Isten szövetséget kötött Izrael utódaival, amely így olyan néppé vált, amely Isten szolgálatának szentelte magát. Dávid király uralkodása alatt megszilárdult a királyság, és a papság szerepe. Utódjának, Salamonnak a halálakor a királyság két részre szakadt, a déli résznek - Judeának - Jeruzsálem volt a fővárosa, az északi résznek - Izraelnek - pedig Samaria. Izrael a törzsek szerint lett közigazgatásilag beosztva, a leviták feladata volt a templomi szolgálat. Benjamin törzse azonban Judea királyának lett "kikölcsönözve". A déli utódállamhoz tartoztak tehát Juda, Benjamin és a leviták leszármazottai. Az északi utódállamhoz tartoztak Ruben, Gad, Simeon, Dan, Sebulun, Naphtali, Aser, Issacher, Manasse, Ephraim. A felsorolásból hiányzik József neve, és helyére két fia, Ephraim és Manasse került. Az Izrael nevet viselő tíz törzs közül az Ephraim lett az uralkodó törzs. A két állam önálló életet élt, de mindkettő lakói megszegték az Istennel kötött megállapodás előírásait. Izrael államát meghódították az asszírok, Judea államát pedig a babilóniaiak. A hódítás következményeként a két ország csaknem minden lakóját átköltöztették a hódító országba. Izrael lakóit Asszíriába, Judea lakóit Babilonba. A próféták ezt követően az Asszíriába átköltöztetett izraelitákat, vagyis a tíz felsorolt törzs lakóit Izrael háza elveszett juhainak nevezték. Az asszírok mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került izraelitákat asszimilálják. Ez jelentős részben sikerült is. Számos izraeli lakos Samaria elesése után délre menekült, és Judeában telepedett le. De Judea lakóit is megbüntette az Isten, mert Nabukodonezar babilóniai uralkodó Krisztus előtt 598 és 586 között nagy részüket babiloni fogságba hurcolta. Krisztus előtt 539-ben Cyrus perzsa uralkodó legyőzte a babiloniakat, és megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek Júdeába. A Júdeába visszatérők és leszármazottaik viselik a zsidó elnevezést.
Az asszírok asszimilációs politikája következtében nem minden izraeli törzs olvadt be a hódító ország népébe. Jézus születését megelőző évszázadban már adatok vannak arról, hogy egymás után kisebb izraeli csoportok nyugatra vándoroltak, és Európa különböző részein letelepedtek. Dan törzsének a jelképe, a sast ábrázoló pecsét, szinte egész Európában elterjedt. E törzs leszármazottai jelentős szerephez jutottak Görögországban, a Római Birodalomban, és azokon a területeken, ahol a frankok éltek, akiknek ebben az időben az uralkodó rétegét Sicambriereknek hívták. A népvándorlás és a hunok nyomására a frankok egy jelentős része átkelt a Rajnán, és letelepedett azon a vidéken, amit ma Belgiumnak, és Észak-Franciaországnak neveznek. A frankokat ellenőrző Sicambrianerek Asszíriából hozott számos szokásukat megőrizték, és továbbra is ápolták az asszír hagyományokat, noha ők maguk nem olvadtak össze az asszírokkal. Többek között továbbra is Artemis istennőhöz imádkoztak Arduinának, az Ardennek védő istennőjének a képmásában. Azt a dinasztiát, amelyik az uralmon követte a Sicambrianereket Meroving uralkodóháznak nevezték. A Meroving ház 448-ban került hatalomra, amikor Mérovée a frankok királya lett. A korai frank történelem kutatói szerint Mérovée és utódai ápolták az okkult hagyományokat, és beavatottként ismerték a mágiát. Mérovée fiának a sírjában számos olyan mágikus és rituális eszközt találtak, ami ezt az állítást támasztja alá. II. Dagobert egyenes leszármazottai a Merovingok. Ez a vérségi leszármazás töretlenül folytatódott Godfroi de Boullion-ig, aki 1090-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A származási vonal folytatódik számos arisztokrata, és királyi családban, így ehhez a családfához tartozik a Blanchfort, a Gisors, a Saint-Clair, (Angliában Sinclair), a Montesqieu, a Montpézat, a Luisignan, a Plantard, a Habsburg-Lotaringiai dinasztia. Ez utóbbi feje jelenleg a "Jeruzsálem királya" címet is viseli. A Stuartok és a Mediciek számos ága is viszi tovább a Meroving vérvonalat, azaz a Meroving dinasztia közvetlen utódainak tekinthetik magukat. Az elmondottakhoz azt is figyelembe kell venni, hogy több jelenlegi európai uralkodóház a már tárgyalt "fekete nemesség"-hez tartozik. Az ehhez tartozó történelmi családok is vissza tudják vezetni származásukat a Merovingokra, a római uralkodókra, és Dan törzsére.
A Prieure de Sion, amelyet Godfroi de Boullion 1090-ben alapított, kezdettől fogva szorosan együttműködött azokkal a dinasztikus családokkal, amelyek a "tizenharmadik vérvonal"-hoz tartoznak. A Rendet nagymesterek vezették, akik az európai történelem és kultúra nagyjai közül kerültek ki. A Rend tagjai megtalálhatók a vezető illuminátusok között, és a "fekete nemesség", valamint az európai uralkodó házak számos tagja is a Rendhez tartozik. A Prieure de Sion tagjai alapították meg a templomos lovagrendet, akik a maguk idején az akkori pénz- és hitelrendszert irányító nemzetközi bankárok is voltak. Ugyancsak résztvett a Prieure de Sion a rózsakeresztesek társaságának, valamint a szabadkőművességnek a létrehozásában és irányításában. A Prieure de Siontól származik a szabadkőművesség egy részénél használatos harminckét fokozatú skót rítus. A skót rítus magasabb fokozatai egyben a Prieure de Sion legalacsonyabb fokozatai. Megalakulásától kezdve a Prieure de Sion használja a hermetikus mágiát, amely a fekete mágia egyik változata, és az ókori Egyiptomból származik. Leírása az egyiptomi "Halottak Könyvében" található. A Rend tagjai ma is szoros kapcsolatban állnak az okkultizmussal és az ezoterikával. A Prieure de Sion a háttérhatalom legfontosabb szervezeteként hatékony befolyást fejt ki a világpolitikára a színfalak mögül. A Rend kutatói egybehangzóan állítják, hogy ez a titkos szervezet felelős több fontos világtörténelmi esemény bekövetkeztéért. Ma a pénzoligarchia elit csoportját képező illuminátusok állnak a Prieure de Sion mögött. Mivel kezükben van a pénzhatalom, ezért meghatározó befolyásuk van a világpolitikára, és az egyes európai országok nemzeti politikájára. A Prieure de Sion-t döntően a nemzetközi pénzoligarchia finanszírozza, és sorai között megtalálhatók a legbefolyásosabb bankárok és pénzemberek, akik a közélet minden területén, a politikában, a pénzvilágban, a gazdasági életben, és a tömegtájékoztatás terén meghatározó szerepet játszanak.
A vezető illuminátus családok
Fritz Springmeier (e témának az egyik ismert kutatója) a következő családokat tekinti a legfontosabb illuminátus dinasztiáknak: Rothschild, Warburg, Rockefeller, DuPont, Russel, Bundy, Onassis, Kennedy, Collins, Freeman, Astor és Li. Ugyancsak Springmeier kutatásai szerint a vezető illuminátus dinasztiákkal szorosan együttműködnek a Morganok, a Vanderbiltek, a Bauerek, a Whitney-k, a Duke-ok, a Guggenheimek, az Oppenheimek, a Grey-k, a Sinclair-ek, a Schiff-ek a Solvay-k, az Oppenheimer-ek, a Sassoon-ok, a Wheeler-ek, a Todd-ok, a Van Duyn-ek, a Taft-ok, a Wallenbergek, a Clintonok, a Habsburgok, a Goldschmidtek. Ez természetesen csak a legfontosabb családok felsorolását jelenti, nem pedig valamennyiét. Már itt le kell szögezni, hogy ezek a családok nem azonosak azokkal a családokkal, amelyek igen nagy számban ezeket a családneveket viselik.
A Frankfurtból származó Rothschild dinasztia megalakulásától kezdve szoros kapcsolatban állt az illuminátusokkal. Miután Adam Weishaupt illuminátusai be lettek tiltva Bajorországban, ez az okkult háttérhatalom, amely az európai titkos társaságokat koordinálta, részben a carbonarik mozgalmává, az Alta Venditá-vá alakult át, amelyet Karl Rothschild vezetett. A Rothschild dinasztia számos tagja tartozik "a tizenharmadik vérvonalhoz". A dinasztiaalapító Mayer Amschel Bauer, aki felvette a Rothschild nevet, pénzkölcsönző volt Frankfurtban, majd pedig Vilmos hesseni választófejedelem vagyonának a kezelője lett. A francia forradalmat követő háborúk során pénzügyleteivel óriási vagyonra tett szert. Mayer Amschel öt fia számára kizárólag befolyásos illuminátus családokból választott házastársat. Ugyanígy lányait is csak ranggal és névvel rendelkező illuminátus bankárokhoz adta feleségül. Az a privát politikai - pénzügyi információs szolgálat, amelyet az első Rothschildok megszerveztek, jelentősen hozzájárult pénzügyi birodalmuk kiépítéséhez. James Rothschild, a francia Rothschild ház alapítója, Európa vezető bankjává fejlesztette a párizsi Rothschild bankot. Ez a bank XVIII. Lajostól III. Napóleonig minden francia uralkodót finanszírozott. Az első tényleges nemzetközi bankházként olyan pénztranzakciókat tudtak ügynökhálózatuk és magán hírszolgálatuk segítségével végrehajtani, például a Napóleon elleni koalíció idején, amely abban az időben - a pénz szállításának a veszélyessége miatt - ilyen transznacionális kapcsolatrendszer nélkül nem lett volna lehetséges.
Az elmúlt két évszázad európai háborúi mind hatalmi egyensúly kialakulásához vezettek. Amikor egy háború véget ért a Rothschild ház újabb hatalmi bázishoz jutott. A pénz és a nemzetközi hitelezés kézbentartásával a Rothschild háznak sikerült a saját érdekeinek megfelelően manipulálni az európai országokat. A háborúk kimenetelét mindig eredményesen lehetett befolyásolni a szükséges pénzeszközök folyósításával, vagy visszatartásával. II. Ferenc József osztrák császár és az angol királynő bárói, illetve nemesi rangra emelte a dinasztia bécsi, illetve londoni ágát. Ma a dinasztia tagjai és munkatársai határoznak naponta az arany áráról Londonban, és az amerikai központi bank a Federal Reserve System (FED) részvénytöbbségének (53%-nak) tulajdonosaként ők határozzák meg az Egyesült Államok pénzpolitikáját is.
1913. óta az Egyesült Államok kormánya nem bocsát ki pénzt, hanem ezt a monetáris felségjogot átadta a magántulajdonban lévő FED-nek. Most ha az amerikai kormánynak mondjuk egymilliárd dollárra van szüksége, a FED-hez kell hitelért fordulnia. A FED ezt a pénzt a semmiből állítja elő, és kamatra kikölcsönzi a kormánynak. Ezért a pénzért a kongresszus engedélyével a pénzügyminisztérium egymilliárd dollár értékű kamatozó államkötvényt ad cserébe a FED-nek. Ezt követően azt az egymilliárd dollárt, amelynek az előállítása a FED számára mondjuk ötszáz dollárba került, jóváírják a kormány bankszámláin, és az ebből fedezi az állami kiadásokat. A kormány tehát megterhelte az amerikai népet egymilliárd dollár adóssággal, amelyért aztán kamatot és kamatos kamatot kell a lakosság adóiból fizetni. Ennek a szisztémának az eredményeként az amerikai állam adóssága hatezer milliárd dollárra növekedett 1913. óta, a vállalatok és a polgárok adóssága pedig tizennégyezer milliárd dollárra. A FED a jogalap nélküli gazdagodás vádja ellen úgy védekezik, hogy mint privát vállalkozás a jövedelme után ő is adót fizet. Csakhogy a FED által kibocsátott fedezet nélküli pénz bekerülve a bankrendszerbe, ott tartalék pénzeszközként szolgál. Azaz a kereskedelmi bankok a kilenctized részét tovább kölcsönözhetik kamatra egy másik pénzintézetnek. Ez a pénzintézet ugyancsak tovább kölcsönözheti a kapott összeg kilenctizedét, és így tovább. Az így forgalomba került fiktív pénz után a bankrendszer kamatjáradékot szed, amely végső soron ennek a magán pénzmonopóliumnak a tulajdonosait gazdagítja.
Ezt a szisztémát jelentős részt a Rothschild dinasztia pénzügyi zsenijei alakították ki, és fejlesztették tökélyre. Heinrich Heine, a nagy német költő ezért mondta egy alkalommal: "A pénz korunk istene, és Rothschild a prófétája." Az 1900-as évek elejétől kezdve nagyrészt a Rothschild dinasztiától és a vele együttműködő befektető bankároktól függ, hogy Európában, illetve a világ más részén hol, és mikor legyen infláció, defláció, valuta stabilitás, és konjunktúra. A Rothschild dinasztia vagyona családi alapítványban van, amelynek a vagyonmérlege nem nyilvános, de szakértők 1995-ben 7000 milliárd dollárra becsülték. Évi öt százalék növekedést figyelembe véve ez a vagyon elérheti ma körülbelül a 8400 milliárd dollárt. Sok más bank, pénzintézet, és vállalat mellett a Rothschild ház ellenőrzése alatt áll a Bank of England, IBM Ltd., Barclays, J.P. Morgan Bank, US-Federal Reserve, National City Bank, Standard Oil, Tokio Pacific Holding, Shell, Kuhn, Loeb and Co., Arrow Found Curacao.
A Warburg dinasztia
A Rothschildok legbelsőbb köreihez tartoznak a Warburg dinasztia tagjai. E család története is legalább olyan érdekes, mint a Rothschildoké. A Warburgok elődei a mohamedánok elől menekülve Spanyolországban telepedtek le. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella üldözése elől Lombardiába vándoroltak ki. A család egyik őse Simon von Cassel 1559-ben engedélyt kapott arra, hogy Westfália Warburg nevű városában letelepedjen. Hamarosan felvette a Warburg nevet. A városi nyilvántartás szerint az első Warburg foglalkozását tekintve pénzkölcsönző és kereskedő volt. A bankári tevékenységet először Jakob Samuel Warburg kezdte el, aki 1668-ban Altonába költözött. Az ő dédunokája Markus Gumprich Warburg aztán tovább költözött 1774-ben Hamburgba, ahol fiai 1798-ban megalapították a híressé vált Bank M. M. Warburg és Társai nevű pénzintézetet. Idővel a Warburgok az egész világra kiterjedő pénzügyi műveleteket hajtottak végre. Már 1814-ben kapcsolatba léptek a Rothschild ház londoni részlegével. A Warburgok egyenrangúaknak tekintik magukat a Rothschildokkal, az Oppenheimerekkel, és a Mendelsohnokkal. E családok között hagyomány, hogy gyermekeiket egymás között kicserélik azért, hogy elsajátítsák az adott bankárcsalád pénzügyi technikáit. A Warburgok is csak a gazdag és előkelő családok tagjaival házasodnak. Így kerültek rokoni kapcsolatba a szentpétervári Gunzbergekkel, a kievi Rosenbergekkel, és a németországi Oppenheimekkel, valamint Goldschmidtekkel. Később ugyancsak rokonságba kerültek a dél-afrikai Oppenheimerekkel, és a New Yorki Schiffekkel. A dinasztia legismertebb tagjai Max Warburg, Paul Warburg, és Félix Warburg voltak. Max Warburg (1867-1946) a londoni Rothschildoknál tanult. Nemcsak fontos szerepe volt a német bankvilágban, hanem a nemzetközi pénzügyek egyik legjobb szakértőjének számított. Max Warburg a politikában is aktívan részt vett. 1903-tól gyakran találkozott a német császárral, mert Bernhard von Bülow kancellár arra kérte, hogy pénzügyi kérdésekben legyen a császár tanácsadója. Ezen túlmenően Max Warburg volt a német titkosszolgálat főnöke is. 1918. november 11-én - öt nappal a fegyverszüneti megállapodást követően - őt nevezte ki a német kormány a versaillesi béketárgyalásokon résztvevő német küldöttség vezető pénzügyi tanácsadójának. Max Warburg tagja volt a német központi bank, a Deutsche Reichsbank igazgatóságának. Korábban részt vett a Japán és Oroszország között kitört háború finanszírozásában.
Paul Warburg - Max fiatalabb testvére - öccsüknek Félixnek a New York-i esküvőjén megismerte Salomon Loeb tekintélyes bankár legfiatalabb leányát Ninát, akit feleségül vett. Ezt követően kivándorolt az Egyesült Államokba, és bekapcsolódott a Kuhn, Loeb és Társai nevű New York-i bankház vezetésébe. Paul Warburgot tekintik a Federal Reserve System "atyjának", mivel a londoni Rothschild-ház megbízásából az ő feladata volt a Federal Reserve System részletkérdéseinek a kidolgozása, és az elfogadtatására irányuló politikai kampány irányítása Amerikában.
Félix Warburg, aki Jacob Schiff lányát vette feleségül, számos jótékonysági és kulturális egyesület vezetője volt. A Közös Palesztinai Felmérő Bizottság (Joint Palestine Survey Commission) tagjaként 1928-ban részletes szakvéleményt készíttetett Palesztina kiépítéséről. (Apósa Jacob Schiff volt az, aki 20 millió dollárral - mai értéke 2 milliárd dollár - finanszírozta Trockij és munkatársai tevékenységét, továbbá Oroszországba való visszatérését, azért hogy vegyék át a hatalmat az akkor Oroszország élén álló Kerenszkij kormánytól. Mindezt Jacob Schiff fia is megerősítette.)
A Rockefeller dinasztia
A Rockefeller család történetével foglalkozó kutatók egybehangzóan állítják, hogy ennek a családnak kulcsszerepe volt az Egyesült Államok 20. századi történelmének az alakításában. A Rockefellerek ősei Spanyolországból vándoroltak ki Amerikába. A legismertebb közülük John Davidson Rockefeller volt, aki nemcsak befolyásos nagyiparos, és pénzember volt, de már a "Round Table" hálózatban is kulcsszerepet játszott. A család vagyonának megalapítója számos vállalkozása mellett a petróleum üzletbe is beszállt. Kitartó energiával létrehozta a Standard Oil Trust-ot, amely az Egyesült Államok kőolaj finomításának 90%-át ellenőrizte. Az idős John Davidson Rockefeller volt az, aki lerakta a család első számú otthonának alapköveit a New York-i Pocantico hegyei között. Ma már több mint száz Rockefeller utód él családjával ezen a környéken. Az ifjabb David Rockefeller 1945. óta a Chase Manhattan Bank vezetője, és ma is e bank jogutódjait képező pénzintézetnek az élén áll. A nemzetközi pénzvilág egyik legtekintélyesebb tagjaként hatalma túlnyúl országhatárokon, és az irányítása alatt álló pénzintézetek és vállalatok szinte az egész világot behálózzák. Az Egyesült Államok szövetségi rendőrségének a szerepét betöltő Federal Bureau of Investigation, az FBI létrehozásában is közvetlenül részt vettek a Rockefellerek. A CIA Central Intelligence Agency (Központi Hírszerző szolgálat) és a Council on Foreign Relations (CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa) is, a kutatók egybehangzó véleménye alapján, jelentős részt a Rockefeller dinasztia befolyása és ellenőrzése alatt állnak. A dinasztia jelenlegi első számú tagja, David Rockefeller, aktívan részt vesz a "Lucis Trust"-nak az irányításában is. Ez a zártkörű elittársaság nevében a fényre, illetve Luciferre utal. David Rockefeller ezen felül tagja a "Board of Cadence Industries"-nak, amely számos újságot ad ki, amelyek feladata az ifjúság megismertetése az okkultizmussal. Ugyancsak a Rockefeller dinasztia érdekkörébe tartozik a Delta Airlines, a világ jelenleg legnagyobb légitársasága, és az Exxon, amelynek a vállalati cégjelzésében az ötágú csillag is benne van. Az okkultizmus szakértői szerint az ötágú csillag olyan szimbólum, amelyet különböző okkult csoportok, így a sátánisták is előszeretettel használnak. Az ötágú csillag egyébként egyre gyakrabban tűnik fel katonai jelzésekként, filmek, televíziós programok logójaként, de különböző ruhadarabokon is.
A DuPont dinasztia
A DuPont család mindig szeretett a nyilvánosságtól félrehúzódva tevékenykedni. A család egyik legkövetkezetesebben betartott hagyománya a kiválasztottakkal való házasságkötés. Ezért a család számos tagja a saját unokatestvérével kötött házasságot. A dinasztia történetírói a család történetét Samuel DuPont és Anne Alexandrine Montchanin 1737-ben kötött házasságkötésével kezdik. Anne hugenotta volt, de okkultista körökben gyakran szerepelt médiumként. Ősi burgundiai családból származott. Valószínű, hogy ez a vérségi kapcsolat az, amely biztosítja a DuPont család számára a kiválasztottakhoz való tartozást. Pierre Samuel DuPont, a dinasztiaalapító házaspár fia az, aki először jutott nagy befolyáshoz és hatalomhoz. Ő a dinasztia első tagja, aki közvetlen kapcsolatba került a legelőkelőbb illuminátus családokkal. Stanislav-Augustus lengyel király kérésére 1774-ben Lengyelországba utazott azért, hogy létrehozza a nemzeti oktatás és nevelés rendszerét. 1799-ben Jefferson, akkori amerikai elnök, hívására az Egyesült Államokban telepedett le. Itt is az oktatási rendszer létrehozásával foglalkozott. A nevelési és oktatási rendszer ellenőrzése mindig is fontos célkitűzése volt az illuminátusoknak, mert lehetővé tette a gyermekek gondolkodásmódjának már a kora gyermekkorban való manipulálását. Ma világszinten ezzel a feladattal az UNESCO van megbízva, amelynek a nevelés terén kell előkészítenie az új világrendet. Jefferson maga is illuminátus szabadkőműves volt, és Pierre Samuel DuPont barátja. Ezt a barátságot arra is kihasználta, hogy ő legyen az amerikai kormány első számú lőpor-szállítója. E privilégium 1802-es megszerzésével a DuPont vállalat fokozatosan Amerika és a világ hadiiparának fontos részévé vált. Ma már a DuPont család is a pénzoligarchia legfontosabb családjai közé tartozik.
A Russel dinasztia
A Russel család aktívan részt vett a 18. század kezdetétől az ópiumkereskedelemben. Ugyancsak fontos szerepük volt a mormon egyház létrehozásában, valamint az igen nagy befolyású "Skull and Bones" nevű titkos rend megalapításában, és a Jehova tanúi néven ismert vallási mozgalom beindításában, és folyamatos támogatásában. Mai napig irányítói a "Watchtower Bible and Tract Society" elnevezésű társaságnak, amely ugyancsak a Jehova tanúihoz tartozik. A pénzoligarchia illuminátus hálózatának egyik fontos támasza a Russel Alapítvány. A Russel Alapítvány azért fontos, mert ez az igen nagy befolyású "Skull and Bones" ("Koponya és csontok") nevű titkos rendnek a fedőszervezete. A Skull and Bones titkos társaságot William Russel alapította, aki szoros kapcsolatban állt a híres Yale Egyetemen működő ópium-szindikátussal. Minden évben összesen tizenöt új tagot vesznek fel, akik közül valamennyien befolyásos pozícióhoz jutnak az amerikai társadalmi, gazdasági, pénzügyi és politikai életben. A tagok többsége az egykori puritán családok leszármazottja, és így, vagy úgy kapcsolatban áll az unitárius, univerzalista mozgalommal. A Skull and Bones rendhez tartozó családok szoros kapcsolatban állnak a pénzoligarchia dinasztiáival.
Amikor a pénzoligarchia illuminátus hálózatának vezetői tudomást szereztek arról, hogy Charles Taze Russel a legelőkelőbb tizenhárom vérségi vonalhoz tartozik, 1881-ben - a Rothschildok pénzügyi támogatásával - létrehozták számára a New York-i Őrtorony Biblia és Biblia Magyarázati Társaságot. Az Őrtorony Társaság (a Jehova tanúi) magukon viselik alapítójuknak, a szabadkőműves Charles Taze Russelnek a nézetrendszerét. C. T. Russel nemcsak nagyhatású vallási szónoklatairól volt híres, hanem arról is, hogy a templomos lovagokhoz tartozott. Ez utóbbit erősíti meg az, hogy a síremlékén található szimbólumok megegyeznek a templomos lovagok jelképeivel. Russel halála előtt mondott utolsó szavai ezek voltak: "Tekerjetek be egy római tógába." Nem beavatottak számára ezek a szavak nem mondanak semmit, illetve érthetetlennek tűnik, hogy miért fontos egy haldokló számára az, hogy római tógába burkolják. A beavatott számára azonban a tóga és a tunika papi ruha, amelyet sokféle vonatkozásban alkalmaznak az amerikai szabadkőművesség magasabb fokozataiban.
Az Őrtorony Társaság különösen befolyásos Dél-Kaliforniában, Floridában, a Karib-tenger térségében, Skóciában, és New Yorkban. C. T. Russelnek külön temetője volt Pittsburgh-ben. A legelőkelőbb illuminátus dinasztiák általában arra törekszenek, hogy saját temetkezési helyük legyen. Ez lehetővé teszi, hogy adott esetben észrevétlenül temessenek el valakit, továbbá figyelemmel kísérhetik, hogy a koporsót többé ne bolygassák. Egy másik szempont mágikus erőt tulajdonít az ilyen temetőknek. "A fény köre", amelyben az elhunyt pihen, összegyűjtheti a már korábban elhunyt illuminátusok erejét. Bizonyos okkult rituálékhoz szükség van a koponyára és a balkéz csontjaira. A balkar csontokat szintén használják rituális célokra, például gyertyatartónak, az ünnepélyes ceremóniák idejére. Az Őrtorony Társaság brooklyni központjában a legfőbb vezetők nagyhatalmú csoportja külön kommunikációs eszközt használ az úgynevezett enochian nyelvet. Ennek saját alfabétája van, és a központ legfontosabb, zártkörű rituáléit ezen a nyelven tartják.
Az Onassis dinasztia
A kőolaj kitermelésében, szállításában és feldolgozásában érdekelt illuminátusok vezető személyiségei 1928-ban megbeszélést folytattak Achnacarry kastélyában, ahol megkötötték az Achnacarry megállapodást. Ebben felosztották egymás között a világpiacot. Ez a kartell megállapodás határozza meg, hogy melyik fuvarozó látja el kőolajjak a benzintöltő állomásokat egy-egy területen. A kőolaj-finomítás- és szétosztás már 1928-ban a pénzoligarchia monopóliuma volt. Aristoteles Onassis azért lehetett a világ legnagyobb tartályhajó-flottájának a tulajdonosa, mert ő maga is az illuminátus hierarchia egyik kiemelkedő személyisége volt. Hatalma az emberi élet számos fontos területén érezhető volt. "Ari" (Aristoteles) Onassis befolyása a világot irányító háttér-hierarchiában elfoglalt helyén nyugodott. A pénzoligarchia illuminátus vezérei felosztják egymás között a különböző üzletágakat. Külön működik a kábítószer és a pornószekció. Külön a politikai, pénzügyi és gazdasági szekció. Megint külön a rituális, kultikus szekció. Egy másik autonóm terület a világszintű tömegtájékoztatás és a globális kommunikáció. Ezen belül is elkülönül a tudatformáló, gondolatellenőrző részleg. A legmagasabb vezetők hatásköre és illetékessége több területre is kiterjed. Ari Onassis érdekelve volt a gazdasági, pénzügyi szekcióban, valamint a kábítószer és a politikai szférában. A tájékozódás megnehezítését célozzák az olyan tudatosan terjesztett híresztelések, hogy egyes vezető illuminátus családok keményen küzdenek egymással a világ feletti ellenőrzésért. Az megfelel a tényeknek, hogy egyes szektorokban rivalizálnak egymással, de ennél a rivalizálásnál sokkal erősebb az egymásra utaltságuk. Egybeköti őket azonos értékrendszerükön és ideológiájukon, saját illuminátus "vallásuk"-on túlmenően a legfontosabb közös érdek, a pénzrendszer birtoklása, és ennek segítségével a világ feletti gazdasági és politikai uralom megszerzése és megtartása. Az illuminátus hálózat tagjai elsősorban a pénzben és a hatalomban hisznek. Az etikai követelményeket csak mások által tartják betartandónak. Az Onassis vérvonal nem halt teljesen ki, de ma ennek a dinasztiának a tevékenységi körét Aristoteles Onassis és leánya halálát követően a Rockefeller és a Bundy család vette át.
A Bundy dinasztia
A Bundy család ősi amerikai família, amely már Amerika gyarmati korszakában is az elithez tartozott. A család kevés kivételtől tekintve azonban a háttérben maradt. Egyedül a 20. században lépett a nyilvánosság elé, és vállalták fel tagjai nyíltan nemcsak a pénzügyek és a gazdasági vállalkozások irányítását, hanem az államéletben való részvételt is. Harvey Hollister Bundy 1909-ben lett a Skull an Bones rend tagja. Harvey Bundy először külügyminiszterhelyettes volt, majd pénzügyminiszter, végül pedig a védelmi miniszter különleges hatáskörű megbízottja lett. H. Bundy egyike volt a Manhattan Project felügyelőinek. Ennek a programnak a keretében állították elő az amerikai atombombát. A Pentagon kulcsfontosságú személyiségeként meghatározó befolyással bírt a tudományos kutatói és fejlesztési hivatal tevékenységére. 1952-ben átvette John Foster Dulles-től a "Carnegie Alapítvány a békéért" nevű szervezet irányítását. Ez az alapítvány biztosítja az illuminátus hálózat számára fontos programok adómentes finanszírozását. Mivel a hatalom csúcsán töltöttek be tanácsadói szerepkört, így minden fontos információhoz hozzájuthattak, és módjukban állt arról is dönteni, hogy mi kerüljön ebből továbbításra az elnökhöz. Az ő tevékenységüket találóan jellemzi az, hogy a valóságos hatalmi viszonyok megértéséhez ezeket a nagyhatalmú tanácsadókat kell figyelemmel kísérni. Ami az Egyesült Államok elnökeit illeti megállapíthatjuk, hogy a háttérhatalom mindig egyik legfontosabb emberét helyezte el tanácsadónak melléjük. Amikor John F. Kennedy meggyilkolása után Lyndon Johnson vette át az elnökséget, akkor McGeorge Bundy az "MJ-12" szupertitkos tanácsadó testület tagja volt.
Carroll Quigley professzor szerint a világuralomra törő pénzoligarchia modern kori hálózatának az alapját a Londonban működő Round Table titkos társaság képezte. Ennek brit utódszervezete a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet) és az 1921-ben megalakult Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), amelynek a központja New Yorkban van. Ez a szervezet a pénzoligarchia szerteágazó hálózatának a központi koordináló intézménye. Ennek belső zárt körét képezi a Skull and Bones Rend. Ennek is azonban van egy kislétszámú elit-vezetősége, amolyan "politikai bizottsága", amelyet "Order of the Quest" (a Keresés Rendjének) neveznek. Az Order of the Quest JASON-Society néven is ismert. Ennek a tagjai egy olyan külső gyűrűt képeznek, amelyre a belső vezetői mag személyi meggyőzéssel, különböző előnyök juttatásával, és társadalmi nyomással befolyást gyakorol. A JASON-Society tagjait kivétel nélkül a Skull and Bones és a "Scrolls and Key" (Kézirattekercsek és Magyarázat), a Harvard és a Yale Egyetem eme két tekintélyes zárt társasága tagjaiból választják ki. Mindkét társaságot szokták "A Halál Testvérisége Társaság"-nak is nevezni. Mindkettőnek az anyaszervezete az oxfordi egyetem különböző részlegeiben található, különösen az All Souls College-ben. Megállapíthatjuk tehát, hogy az Order of de Quest, másképpen a JASON-Society valamennyi tagja a Skull and Bones Rendből származik, amely Rend viszont a Council on Foreign Relations-nek a vezető testületét képezi, és egyidejűleg a Trilaterális Bizottság belső körét is alkotja. Valójában ezek a zárt társaságok és tagjaik kormányozzák az Egyesült Államokat. A jelenlegi elnök ifj. George Bush éppen úgy a tagok közé tartozik, mint ahogyan oda tartozott az idősebb George Bush és Bill Clinton is. Már a jelenlegi elnök nagyapja - Prescott Bush is - tagja volt ezeknek a kiválasztottakból álló zárt társaságoknak.
A Skull and Bones Rend, illetve a JASON-Society tagjainak olyan tartalmú esküt kell letenniük, amely felmenti őket minden nemzet, király, vagy kormány iránti elkötelezettségük alól. Egyedül a rendhez való kötelezettségük számít, és céljuk az új világrend megteremtése. Ez az eskü azért problematikus, mert e zárt körökből kikerülő elnökök, alelnökök, szenátorok, képviselők, miniszterek és más vezető pozíciót elfoglaló közéleti személyiségek, például az amerikai alkotmányra is esküt tesznek. Az amerikai alkotmány céljai kimutathatóan eltérnek ezeknek a zárt társaságoknak a céljaitól. Miként lehet valaki egy olyan alkotmányhoz hű, amely ellentétes követelményeket támaszt, mint amire az az eskü kötelezi, amit titkos, illetve zárt társaságok tagjaként letett? Nyilvánvaló, hogy vagy az amerikai alkotmányra tett esküjüket, vagy pedig a saját zárt társaságuknak tett esküjüket meg kell szegniük.
A JASON-Society, vagy JASON-Scholars (tudósok) a nevüket a "Jason and the Golden Fleece" (Jason és az aranygyapjú) történetéből vették. Ez a társaság az Order of the Quest-nek egy részlege, amely viszont az illuminátus hierarchia egyik legmagasabb fokozatát jelenti. Az aranygyapjú jelképezi az igazság szerepét a JASON-Society tagjai számára. Jason az igazság keresését szimbolizálja. A JASON-Society (JASON Társaság) olyan emberek csoportja, akik az igazság keresése céljából jönnek össze. Azért írják nagybetűvel a JASON elnevezést, mert azt egy titkos társasággal összefüggésben használják. Titkos társasággal kapcsolatban kisbetűket soha nem használnak.
(Létezik még egy titkos társaság, az úgynevezett JASON-Group, amelyhez a Manhattan Project tagjai tartoztak, azok a kiváló tudósok, akik részt vettek az amerikai atombomba előállításában. Ez a csoport csaknem kizárólag elméleti fizikusokból áll, és nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok tudósainak az elitjét tömöríti. Azt is bizonyossággal állíthatjuk, hogy Amerikában egyedül ez a tudóscsoport ismeri a modern technológia legtitkosabb eredményeit is. A JASON-csoport nem hajlandó tagjainak a névsorát nyilvánosságra hozni, sem azt megmondani, hogy maga a JASON-csoport milyen kormányprogramokban és kormány-jelentések elkészítésében vesz részt. Nyilvánvaló, hogy kulcsszerepük van a jelenleg tervbe vett rakétaelhárító rendszerek kidolgozásában is.
Mi tehát a különbség a JASON-társaság és a JASON-csoport között? A JASON-társaság az illuminátus hierarchia egyik igen magas fokozatát jelenti. A JASON-csoport viszont egy tudományos elit szervezet, amely a JASON-társaság és az amerikai kormány alkalmazásában áll azért, hogy tudományos segítséget nyújtson titkos programok kidolgozásához és megvalósításához.)
Visszatérve a Bundy dinasztiához, számos kevésbé ismert helyen is kulcsszerephez jutottak. Szerepe volt a Bundy családnak a Howard Hughes milliárdos ellen végrehajtott akcióban is. Ettől az akciótól kezdve a Hughes impériumot az Onassis család és a Bundy család irányította.
A Freeman dinasztia
A kutatókat meglepte az a tény, hogy a Freeman család is a tizenhárom legfontosabb illuminátus dinasztiához tartozik. Nelson Rockefeller és a Bundy család több tagja nemcsak a legfontosabb elnöki tanácsadói posztokat töltötték be, de egyben a Freeman család tagjai is voltak. A néhai Gaylord Freeman a Prieuré de Sion nagymestere volt. Elnökök és kongresszusi tagok gyakran kértek tőle tanácsot, noha az Egyesült Államok legtöbb polgárának fogalma sem volt arról, hogy ki ez a Gaylord Freeman. Ennek a családnak egy másik tagja Roger A. Freeman is két amerikai elnök bizalmas tanácsadója volt, noha őróla sem tudtak sokkal többet az amerikaiak, mint Gaylord Freeman-ről. Stephen M. Freeman a család egy további tagja az Anti-Defamation League (Rágalmazás elleni Liga) polgárjogi részlegének a jogi osztályát vezette. Az ADL ugyancsak fontos szervezeti eszköz a pénzoligarchia kezében.
A Kennedy dinasztia
Robert Anton Wilson az okkultizmus egyik neves kutatója szerint a Kennedy család is fontos vérségi kapcsolatban áll az illuminátusokkal. Az első ismert Kennedynek - aki Brian Caeneddi néven, továbbá Brian Boru néven is ismert volt - leszármazottai számos királyi családba beházasodtak. Így például Archibald Kennedy, aki Ailsa őrgrófjaként jobban ismert, feleségül vette III. Róbert király Mary nevű leányát. Írország uralkodó családjai a Kennedy vonalhoz tartoztak. Valamennyien Brian Boru és unokaöccsének a leszármazottai, aki úgy írta a nevét, hogy "Cinneide". Ez lett később O'Kennedy. Eredetileg Dalcassion vidékéről származtak, amely Killahoe és Killokennedy közelében van. Az O'Brian-nek és a MacNamara-k elűzték őket innen egy új területre, ahol Ormond urai lettek. Ezt a vidéket ma Észak-Tipperary-nak nevezik. Még a mai napig számos Kennedy található Írországnak ezen a részén. A Kennedyk egészen a 16. századig hatalmas klánt alkottak. A Kennedy-ek ma - házassági kapcsolatok révén - rokonságban állnak a Freeman-ekkel, a Reagan-ekkel, a Russel-ekkel, a Smith-ekkel, a Collinsokkal, a Rockefellerekkel, és a Fitzpatrik-ekkel. A Fitzpatrikek családfája visszanyúlik Franciaországba, és egyike annak a tizenhárom vérségi vonalnak, amely Jézusig, illetve Dávid királyig vezeti vissza származását.
Joseph P. Kennedy, a meggyilkolt John Fitzgerald és Robert Kennedy apja, az Egyesült Államok londoni nagykövete volt a 2. világháborút megelőzően, és állítólag ellenezte az Egyesült Államok részvételét a háborúban. Miközben Joseph Kennedy a nyilvánosság előtt ellenezte a bekapcsolódást a háborúba, titokban szorosan együttműködött Franklin Delano Roosevelttel, az amerikai közvélemény félrevezetésében. A londoni amerikai követségen dolgozott ebben az időben Tyler Gatewood Kent, egy hivatásos diplomata. Ő az, aki rájött, hogy Kennedy és Roosevelt titokban mindent elkövetett azért, hogy az Egyesült Államokat bevonja a 2. világháborúba, ugyanakkor azt a látszatot igyekeztek a nyilvánosság előtt kelteni, hogy Amerikát távol akarják tartani a háborútól.
Igen nagy irodalma van annak, hogy Roosevelt politikájával aktívan elősegítette Japán agresszióját. A Pearl Harbor elleni támadás előkészületeiről - és pontos időpontjáról is - tudomással bírt. Ennek ellenére nem akadályozta meg ezt a támadást, mert ez szolgáltatta az ürügyet a háborúba való bekapcsolódásra. A japán támadás időpontjáról Roosevelt legalább negyvennyolc órával korábban már tájékoztatva volt.
Jacqueline (Jackie) Bouvier, akit John F. Kennedy feleségül vett, az Auchinclosses dinasztiával állt rokonságban, amely az illuminátusok egyik skót vérvonala. Ezzel az Auchinclosses törzzsel állt kapcsolatban a Bundy, a Grosvenor, a Rockefeller, a Tiffany, a Vanderbild, és a Winthrop család. Ha nem követnek el merényletet Kennedy ellen, akkor életét és családjának történetét nem kutatták volna annyian, és így ma kevesebbet tudnánk az illuminátus Kennedy dinasztiáról.
A Kennedy testvérek már gyermekkoruktól kezdve tudomással bírtak a háttér-hierarchia létezéséről, és a pénzoligarchia hálózatának világstratégiájáról. John és Robert Kennedy igyekezett elsajátítani az illuminátus értékrendszert és stratégiát. John F. Kennedy azonban elnökként minduntalan a háttérhatalom korlátjaiba ütközött. Kennedy csökkenteni akarta a kormány fölé nőtt Central Intelligence Agency, a CIA titkosszolgálat létszámának csökkentését, és több részlegre felosztva - egyes részlegeit megszüntetve - korlátozni akarta tevékenységét. Kennedy tervbe vette a pénzoligarchia hatalmának a korlátozását is azzal, hogy az amerikai állam - az alkotmánynak megfelelően - állami pénzt bocsásson ki a Federal Reserve System által kibocsátott magánbankjegy helyett. További tervei közé tartozott a vietnami háborúból való kivonulás, és komolyan vette az atomsorompó szerződést is, vagyis azt, hogy egyetlen közel-keleti országnak se legyen atomfegyvere. Kennedy korlátozni akarta az illuminátusok ellenőrzése alatt álló maffia befolyását is.
John F. Kennedy terveit támogatta Estes Kefauver szenátor. A befolyásos politikust azonban még a Kennedy elleni merénylet előtt 1963. augusztus 8-án megmérgezték, és a mérgezés által kiváltott szívinfarktusban meghalt. Kennedy másik barátja Phillip Graham, a Washington Post kiadója volt. Graham felesége Katherine Meyer azonban meggyőződéses illuminátus, és a neve szinte minden jelentős illuminátus program során feltűnik. Egyes kutatók szerint Katherine elérte, hogy pszichiáterek elmebeteggé nyilvánítsák férjét. Phillip Graham-et ezután egy bíró zárt intézetbe utalta. Amikor engedélyt kapott, hogy hétvégén hazautazzon, halva találták. A hivatalos halálok úgy szólt, hogy sörétes puskával öngyilkosságot követett el.
John F. Kennedy után utóda, Lyndon Johnson, azonnal felfüggesztette az állami dollár kibocsátását, és a mai napig a Federal Reserve magánbankjegye az Egyesült Államokban használatos pénz. Johnson a Vietnamból való kivonulás helyett a háború nagyarányú folytatása mellett döntött. Az utólag teljesen értelmetlennek tekinthető vietnami háború azonban a pénzoligarchia számára igen nagy profitot hozott.
Robert Kennedy pontosan tudta, hogy kik tették el testvérét láb alól. Azt is tudta, hogy ki adta le valójában a halálos lövést. Robert Kennedy írt egy nem publikált könyvet, amelynek a címe "The Enemy within" (Az ellenség belül). Mint tudjuk, később ő is merénylet áldozata lett. Azért, hogy John F. Kennedy emlékét befeketítsék, az illuminátus háttérhatalom irányítói a közelmúltban több kiadónak engedélyezték, hogy úgynevezett leleplezéseket hozzanak nyilvánosságra John F. Kennedy szexuális életéről. Így a világ megtudhatta, hogy John F. Kennedynek sok szeretője volt, köztük Marilyn Monroe, Jane Mansfield, és Zsazsa Gábor.
A Collins dinasztia
A nagy hagyományú Collins család New England-ból származik. A család annak a szigetnek a nevét viseli, amelyet Írországban O'Collinsnak, Skóciában pedig Kollinsnak neveznek. A Collinsok sokáig mindent elkövetettek, hogy a nyilvánosság mellőzésével a háttérben maradjanak. A család több tagja a "Hell Fire Club"-nak (a Pokol Tüze Klubnak) volt a tagja, amely összejövetelein az okkult szexuális rituálékat is gyakorolta. A brit kormány köreiben nagy tekintélynek örvendett az a személy, aki e klub tagjának mondhatta magát. A Hell Fire Club tagja volt többek között annak idején a miniszterelnök, az államkincstár kancellárja, a tengerészeti minisztérium első lordja, a walesi herceg, vagy Benjamin Franklin és Thomas Jefferson. A Collins család egyes kutatók szerint részt vett a salemi boszorkányok elleni eljárás megszervezésében. 1640-ben Aquiday-ben, Massachusetts államban egy Collinst boszorkányságért vád alá helyeztek. 1653-ban egy másikat, Jane Collinst, ugyancsak boszorkánysággal vádoltak. Érdemes megjegyezni, hogy az 1650-es években, vagyis még a gyarmati időkben a különböző boszorkányságokkal és sátánizmussal kapcsolatban gyakran kerülnek elő a Young, a Baily és Clinton családnevek. Ma tapasztalhatjuk, hogy ezeket a neveket a közéletben fontos szerepet játszó személyek viselik.
Röviddel az amerikai polgárháborút megelőzően a Collins család amerikai ága felvette a Todd nevet. Két amerikai elnök is, Madison és Lincoln a Todd családból házasodott. Az illuminátusok a Todd családot a Collins vérvonal folytatóinak tekintik.
Ezt a származási vonalat képviselik a Wheeler-ek is. A család egyik illuminátus tagja, a néhai Cisco Wheeler 1996-ban megjelent könyvében ("The Illuminati Formula used to create an Undetectable Total Mind Controlled Slave", A nem érzékelhető totális agykontroll alatt álló rabszolga előállítására használt illuminátus formula.) számos fontos tényről ad tájékoztatást az illuminátusok stratégiáját illetően. Többek között azt állítja: Alexander Rothschildot készítették fel arra, hogy alkalmas időben a világ első számú spirituális vezetője legyen.
Az Astor dinasztia
Az Astor családnak kulcsszerepe volt a brit Round-Table-Csoport egyik utódszervezetének, a londoni Royal Institute of International Affairs-nek, (Királyi Külügyi Intézet) az RIIA-nak a létrehozásában. Ez a tekintélyes intézet a New York-ban működő Council on Foreign Relations-nek (Külkapcsolatok Tanácsa), a CFR-nek az ikerszervezete. A két zártkörű szervezet a háttérhatalom intézményi-rendszerének a világszintű koordinálását látja el. Mindkét zárt társaságot a pénzoligarchia stratégiájának a kidolgozására és megvalósítására hozták létre. Mivel az Egyesült Államok lényegesen nagyobb és erősebb hatalom, mint Anglia, sokan úgy gondolják, hogy a New York-i CFR a fontosabb szervezet. A valóság azonban ennek az ellenkezője, mert az első impulzusok, és a végső jóváhagyás valójában az RIIA-tól jön. Hivatalosan a londoni Királyi Külügyi Intézet "Jótékonysági Szervezet", élén fővédnökével, II. Erzsébet angol királynővel. Az RIIA tevékenységét számos pénzintézet, és multinacionális cég támogatja, és olyan tömegtájékoztatási intézmények, mint a BBC is szorosan együttműködnek vele. Carroll Quigley a "The Anglo-American Establishment" (Az angol-amerikai hatalmi hierarchia) című könyvében részletesen dokumentálja, hogy a Round-Table-Csoport olyan emberek kislétszámú szervezete, amely kézben tartja a legfőbb politikai hatalmat, és meghozza a legfontosabb döntéseket. A Round-Table szervezetet Cecil Rhodes alapította, de finanszírozásában és szervezésében kezdettől fogva részt vett az Astor család. Ezt lehet elmondani az úgynevezett Rhodes-ösztöndíjasokról is, akiknek a finanszírozásában a mai napig részt vesznek az Astorok. Cecil Rhodes azért hozta létre ezt az ösztöndíjat, hogy a világ irányítására kiszemelt személyeket Oxfordba hozzák, és ott a pénzoligarchia illuminátusainak a szellemében kiképezzék. Az egyik legfontosabb cél egy világállam és világkormányzat létrehozása. Számos vezető amerikai személyiség, köztük például Bill Clinton, maga is Rhodes ösztöndíjas volt, és kiképzése Oxfordban fejeződött be. Bill Clinton sikeres politikai karrierjében az is fontos szerepet játszott, hogy a Clinton származási vonal is a legelőkelőbbek közé tartozik. A legfelsőbb illuminátus vezetés jóváhagyása nélkül ma már olyan állásokba senki sem kerülhet, mint amilyen az Egyesült Államok elnöke. Az Astor család egyik kiemelkedő tagja, John Jacob Astor, elsőként ismerte fel a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben rejlő nagy lehetőségeket. Lewis DuPont egy televíziós interjúban megerősítette, hogy hatalmas családok a kábítószer kereskedelem létrejöttében meghatározó szerepet játszottak. A "Dope, Inc.: Britain's Opium War against US" (New York: New Benjamin Franklin House, 1978, magyarul: "Kábítószer Rt.: Anglia ópium háborúja az USA ellen", szerzői: Konstandinos Kalimtgis, David Goldman, és Jeffrey Steinberg) című könyv szerint az Astor, a DuPont, a Freeman, a Kennedy, a Rockefeller, a Rotschild, a Russel, és a kínai Li család fontos szerepet játszott a kábítószer kereskedelemben. Mivel Lewis DuPont közreműködött ennek a könyvnek a megírásában, ezért súlyos konfliktusba keveredett családjával. Rokonai szemére vetették, hogy leleplezéseivel segítette a család ellenségeit.
A Li dinasztia
Ez a kínai család nagy történelmi hagyományokkal rendelkezik. A Li családnév viselése nagy megtiszteltetést jelent. A Tang dinasztiának (618-906-ig uralkodott) Li Yuan volt a megalapítója. Utóda Li Shimin néven uralkodott. Az ő uralkodása idején kezdték meg az első nyomdák a működésüket, és vezették be a papírpénzt Kínában. Korunkban Kína egyre inkább integrálódik ahhoz a világrendhez, amelyet az illuminátus pénzoligarchia létrehozott. A nemzetközi pénzvilág hatalmas hitelei, és kereskedelmi, ipari együttműködése nélkül Kína nem fejlődhetne olyan gyorsan, mint amilyennek ma tanúi vagyunk. Az egyik meghatározó pénzintézetet, a Bank of East Asia-t (BEA-t) Li Kwok-po irányítja. A BEA partneri kapcsolatban áll a Warburgokkal, és együttműködik az illuminátus világcégekkel. A Rothschildok és a Rockefellerek szoros kapcsolatot tartanak a Li családdal. Ezt megerősíti az is, hogy amikor Li Peng a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke például ellátogat New Yorkba, akkor mindig találkozik a Rockefeller, és más vezető pénzdinasztiák tagjaival. Egy másik Li, Li Ka-shing dollármilliárdos, és gyakorlatilag Hongkong gazdasági ura. A Li család és az illuminátusok közti szoros kapcsolatra utal az a tény is, hogy Li Ka-shing megvásárolhatta Kanadában a Husky Oil elnevezésű nagyvállalatot.
Kínában is működnek titkos társaságok. Erről több kutató is kellően dokumentált könyvben számol be. A Li család számos tagja vezető szerepet tölt be a Triádok néven ismert titkos társaságban. A Li dinasztia tagjai ellenőrzik Hongkongot és a Triádok irányítják a várost. Li Mi volt az, aki létrehozta a hatalmas mákültetvényeket, amelyek a különböző illuminátus családok számára óriási jövedelmet biztosítottak. A CIA ügynökei látták el a szükséges árukkal Li Mi tábornokot, amikor ő tartotta ellenőrzése alatt az "arany-háromszög" néven ismert területet, ahol az ópium termelés folyt.
A pénzoligarchia illuminátus struktúrája
Az illuminátus rend ajánlására Roosevelt elnök 1933-ban elrendelte, hogy a szabadkőműves szimbólumot, a piramist a mindent-látó szemmel, rányomják a magánkartellként működő FED egydolláros magánbankjegyére. Helmut Finkenstädt idézi John Todd-ot, aki szerint a Rothschild család rendelkezésére készítették el ezt a szimbólumot, amely az illuminátusok hatalmi struktúráját tükrözi. Az egydolláros magánbankjegyen található piramis tizenhárom titkos fokozatra van felosztva, ennek tetején őrködik a mindent-látó szem. John Todd szerint a piramis tetején található szem Lucifer szeme. Ain Rand, aki annak idején Philip Rothschild szeretője volt, felsorolta, hogy mi a jelentése a különböző fokozatoknak. Az első a tizenhármak tanácsát jelöli. A második fokozat a harminchármak tanácsát. A harmadik fokozat az ötszázak klubját. A negyedik fokozat a B'nai B'rith-et. Az ötödik fokozat a Grand Orientet. A hatodik a kommunizmust. A hetedik a Skót Rítust. A nyolcadik a York Rítust. A kilencedik fokozat a Rotary és a Lion hálózatot, valamint az Y.M.C.A-t (Youngmen's Christian Association, Fiatalok Keresztény Szövetsége). A tizedik fokozat a Kék Páholyokat jelöli. A tizenegyedik a "Kötény nélküli Szabadkőműveseket". A tizenkettedik a humanizmust.
A tizenhármak tanácsa Robin de Ruiter szerint valóban csak tizenhárom személyből áll. Több szerző szerint (Fritz Springmeier, John Todd) a piramisnak csúcsán a Rothschild dinasztia tagjai találhatóak. Meir Kahane rabbi szerint az 1843-ban New Yorkban alapított B'nai B'rith (a Szövetség Fiai) nagytekintélyű Rend mögött a Warburg, és a Schiff családok állnak. A Dope, Inc. szerzői szerint viszont a B'nai B'rith Rendet a Rothschild ház alapította.Robin de Ruiter úgy véli, hogy a B'nai B'rith-ben használatos rítusok, jelképek, fokozatok, az eszmeiség és struktúra rendkívül hasonlítanak ahhoz, amit a szabadkőműves páholyokban használnak. A találkozóhelyeket is szabadkőműves módra páholyoknak nevezik. Ugyancsak Robin de Ruiter állapítja meg, hogy jelenleg ennek a Rendnek több mint kétmillió tagja van, és világszerte tíz régióban működik. Belső vezetőinek létszáma azonban csak néhány százra tehető. Ami az ötszázak tanácsát illeti, ez nagyrészt a Council on Foreign Relations, a Royal Institute of International Affairs, a Nemzetközi Valutaalap, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, és a pénzoligarchia hálózatának a többi koordináló intézményének az irányítóiból áll.
A Bilderberg Csoport
Ennek a nagyhatalmú zárt körnek formailag a holland Bernhard herceg és Joseph Retinger, a nagytekintélyű szabadkőműves volt az alapítója. A kutatók azonban egybehangzóan úgy vélik, hogy a tulajdonképpeni irányító személyek a Rothschild és a Rockefeller dinasztia vezető tagjai. A Bilderberg Csoporton belül is van egy belső kör, vagy Kerekasztal, amely kilenc nagyhatalmú személyiséget tömörít. A hierarchiában ezt követi egy tizenhárom tagú döntéshozó testület. Ez alá tartozik három csoport. Ezek a Prieuré de Sion, az illuminátus szabadkőművesség, a fekete nemesség, és a pénzoligarchia más befolyásos struktúráinak a tagjaiból tevődnek össze. E felsorolt testületek a legszigorúbb titoktartás közepette működnek. A kiszivárgott értesülések és más közvetett bizonyítékok révén a téma kutatói összeállították azokat a célokat, amelyek megvalósításán e nagyhatalmú testületek munkálkodnak. Az elsőszámú cél nemzetközi, végső soron világszintű gazdasági unió létrehozása. Ez kiegészülne egy nemzetközi parlamenttel, valamint egy nemzetközi irányítás alatt álló világhaderővel, amely a nemzeti hadseregek helyébe lépne. A végső cél a nemzetállamok szuverenitásának fokozatos felszámolásával egy világszintű közös kormányzat létrehozása. A Bilderberg Csoport általában évente egyszer találkozik, zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette. Ezeken a tanácskozásokon az állandó résztvevők mellett alkalmi meghívottként részt vesznek a jelenleg is hivatalban lévő uralkodóházak tagjai. Elsősorban olyan személyiségek, akik feltétlenül lojálisak a nemzetközi pénzoligarchia legfőbb vezetői iránt. Ezeknek a magasrangú személyiségeknek a részvétele elősegíti annak az álcázását, hogy ténylegesen kik is a valódi irányítói ennek a nagyhatalmú zárt csoportnak.
A nemzetközi sajtó nem ad tájékoztatást ezekről a tanácskozásokról. Ha mégis erre kényszerül, akkor rendszerint csak előre előkészített néhány mondatos, és semmitmondó kommünikéket hoznak nyilvánosságra.
A Trilaterális Bizottság
A Trilaterális (Háromoldalú) Bizottságot David Rockefeller megbízásából Zbigniew Brzezinski és Jimmy Carter (aki 1976-ban amerikai elnök lett) hozta létre 1973-ban. A Trilaterális Bizottság ugyanazt a stratégiát követi, amit a nemzetközi pénzoligarchia más fontos intézményei. Az különbözteti meg a többi hasonló célú szervezettől, hogy elsősorban Észak-Amerika, Európa, és Japán gazdasági és politikai együttműködését kívánja koordinálni. A Trilaterális Bizottság központi irodái a Carnegie Alapítvány New York-i épületében vannak, az ENSZ Központ közvetlen közelében. A Trilaterális Bizottság tagjai a vezető nyugati országok, valamint Japán vezető politikusai és kormányférfiai. Ezen túlmenően megtalálhatók a bizottság tagjai sorában a pénzvilág legbefolyásosabb személyiségei, valamint kiváló tudósok és szakértők.
A lakosság ellenőrzése
A kamatkapitalizmus világrendszerének megszervezéséhez nemcsak világszintű központi kormányzásra, hanem a lakosság tömegeinek a megfelelő ellenőrzésére is szükség van. A pénzoligarchia illuminátusai e cél érdekében számos kutatói programot finanszíroztak. E programok célja kidolgozni azokat a módszereket, megtalálni azokat az eszközöket, szervezeti formákat, amellyel a világ népessége megfelelően ellenőrizhető. Az egyik ilyen projekt az emberek tudatának a befolyásolását tűzte ki célul, egy másik a népszaporodás szabályozását. A CIA irányításával folyó titkos program az MK-Ultra nevet viselte. Ez a harminc éven át tartó kísérlet és kísérő programjai, mint az MK-Delta, az Artichoke, a Blue Bird, és mások azt célozták, hogy különböző gyógyszerekkel, elektronikus eszközökkel befolyásolják az agy és a tudat működését. Egyik cél volt az emlékezet kutatása, és a személyiség átalakítása. E téma spanyol kutatója, Pepe Rodrigues, könyvében megállapítja, hogy bizonyos vallási szekták vezetése mögött is a CIA szakértői találhatók. Rodrigues szerint a szomorú hírnévre szert tett Jim Jones által vezetett szekta tragédiája mögött is az MK-Ultra kísérlet húzódik meg. Jim Jones vallási fanatikus volt, aki híveivel Kaliforniából Guayanába költözött, hogy ott egy vallási utópiát megvalósítsanak. Itt a "Nép Temploma" nevű szekta ezeregyszáz tagja létrehozta Jonestown városát. 1978. novemberében e vallási közösség tagjai - legalábbis a híradások szerint - tömegesen ciánkálival mérgezett folyadékot ittak. A főépület közelében a felnőttek és gyermekek összeestek, meghaltak. A halottak kilencven százaléka nő volt, és nyolcvan százalékuk színesbőrű. Jim Jones-t fejbe lőtték, mégpedig oly módon, hogy öngyilkosságnak nézzen ki. A hírügynökségek így tájékoztattak: "Szektahalál a dél-amerikai dzsungelben: négyszáz ember meghalt egy tömegöngyilkosságban, és hétszáz a dzsungelbe menekült." Az amerikai hatóságok bejelentették, hogy kutatnak azok után, akik a dzsungelbe menekültek. Közölték viszont, hogy a közelben nem találtak bizonyítékokat a menekülésre. A halottak eredeti számát a guayanaiak adták meg. Az utolsó számolást csaknem egy héttel később az amerikai katonai hatóságok végezték el. A halottak általuk megadott száma kilencszáztizenhárom. A halottakra vonatkozó különböző adatokat az amerikai hatóságok egy sajtóértekezleten azzal magyarázták, hogy azok a guayanaiak, akik a számolást végezték, "nem tudtak számolni".
Boncolást nem végeztek. Schuler alezredes, az amerikai hadsereg szóvivője közölte: "Boncolásra nincs szükség, mert a halál oka itt nem téma." A halottakat csak hosszas vonakodás után szállították az Egyesült Államokba, amikor már azok a felbomlás stádiumában voltak, ami a boncolást csaknem lehetetlenné teszi. A testmaradványokból minden azonosítási lehetőséget eltávolítottak. Az Egyesült Államokban nem került sor hivatalos halotti szemlére, és bírósági orvosszakértő igénybevételére. Az orvosi szakértők nemzeti szövetségének elnöke nyílt levélben szemére vetette az amerikai hadseregnek, hogy bojkottálta ezeket a vizsgálatokat. A holttestek elkezdődött bomlása miatt a bebalzsamozás és a további bűnügyi orvosszakértői vizsgálat már nem volt lehetséges. A halottakat vagy elégették, vagy tömegsírban helyezték el.
Arra a kérdésre, hogy valójában mi történt Jonestown-ban, Dr. Mootoo, Guayana vezető patológusa, révén keressük a választ. Dr. Mootoo néhány órával a tömeghalált követően már Jonestown-ban volt. Vallomása szerint nem találta azokat a nyomokat, amelyek ciánkáli bevételére utaltak volna. Megállapította, hogy az áldozatok kilencven százalékánál friss szúrásnyomok vannak a lapockánál, másokat agyonlőttek, vagy megfojtottak. A guayanai legfelsőbb bíróság előtt elhangzott tanúvallomás szerint két személy kivételével az összes áldozatot ismeretlen személyek ölték meg. Mindössze két személyről állapították meg, hogy öngyilkosságot követett el. Éles ellentmondás volt a bírósági ténymegállapítás, és a nyilvánosság részére közölt tényállítás között. Robin de Ruiter szerint nem vallásos fanatikusok tömeges öngyilkosságáról, hanem egy kegyetlen kísérletről van szó. Több kutató is úgy véli, hogy Jonestownban az MK-Ultra program egyik főpróbáját hajtották végre.
Jim Jones 1961-től 1963-ig Brazíliában élt, ahol - noha nem volt pénze - luxusházban lakott és az amerikai követség látta el élelmiszerrel. Gyakorta felkereste a CIA Bello Horisonte-ben lévő kirendeltségét. Szomszédainak Jones azt állította, hogy az amerikai tengerészgyalogság részére dolgozik. Amikor Jim Jones 1963-ban Kaliforniában megalapította a "Nép Temploma" közösséget, akkor számos képzett és jómódú ember volt körülötte. A Jones alapítású "Templom" hamarosan újságok címoldalára került különböző botrányok miatt. Jim Jones ezt arra használta, hogy híveivel Guayanába költözzön. A vallási közösség fogadását Forbes Burnham és az ottani amerikai követség támogatásával készítették elő. Robin de Ruiter szerint a szekta fekete tagjait, amikor Guayana repülőterére megérkeztek megkötözték, és szájukat kipeckelték. Ezt követően kényszermunkatáborba vitték őket. Ott napi tizenhattól tizennyolc órán át dolgozniuk kellett. Zsúfolt helyen kellet aludniuk, és nagyon csekély fejadagot kaptak, ami rizsből, kenyérből, és avas húsból állt. Fizikailag és szellemileg kimerülten arra voltak kényszerítve, hogy éjszaka ébren maradjanak, és Jim Jones prédikációit hallgassák. Sor került jutalmak és büntetések kiosztására is. A tábor orvosai az egyik operáció után fájdalomcsillapító nélkül végezték a varrást. A tábor lakóinak meghatározott gyógyszereket írtak fel, és felügyelték annak beszedését. Túlélő szemtanúk beszámolói szerint egyes személyeket elkülönítettek, földalatti ládába zártak, fizikailag megkínoztak, nyilvánosan megerőszakoltak és megaláztak. Ezen idő alatt Jim Jones hihetetlen gazdagságra tett szert. A sajtó kétmilliárd dollárra becsülte a különböző bankszámlákon elhelyezett, külföldi beruházásokban és ingatlanokban fekvő vagyonát.
A vizsgálat során Jonestownban annyi gyógyszert találtak, amely kétszázezer ember számára egy éven át elég lett volna. A gyógyszerek között nagymennyiségű nátrium-penthatol, (úgynevezett igazságszérum) chloar hydrate, (ez hipnózis céljára alkalmas) és sok egyéb erős hatású szer volt. A tábor orvosa Jonestownban minden gyógyszerről és annak alkalmazásáról pontos nyilvántartást vezetett. A tömegtragédiát követően azonban valamennyi feljegyzése eltűnt. A jonestowni táborban volt egy orvosi és pszichiátriai kísérletre alkalmas részleg is. Az őrszemélyzet nehézfegyverzettel felszerelt, erre a feladatra kiképzett személyekből állt, akik semmilyen emóciót nem mutattak feladatuk végzése közben. A halottak között egyetlen őrt sem találtak, és később sem állítottak egyet sem közülük bíróság elé. Fontos tény az is, hogy az úgynevezett "Green Berets" elnevezésű titkos fegyveres csoport néhány egysége a tragédia idején Jonestown közelében volt.
A téma kutatói úgy vélik, hogy a Jim Jones mögött álló hatalom Jonestownban a tömegkontroll bizonyos módszereit próbálta ki. Ez valószínűleg lázadáshoz vezetett a lágerben, és a táborlakók többsége a dzsungelbe menekült, ahol viszont a "Green Berets" tagjai leszámoltak velük. A hivatalos verzió, amely szerint egy vallási fanatikus a követőivel kollektív öngyilkosságot követett el, az ismertté vált tények után nehezen hihető. A boncolást azért nem engedélyezték, hogy a közvélemény ne szerezzen tudomást a kísérletben alkalmazott különböző titkos szerekről. A guayanai vezető patológus vallomását a világsajtó soha nem hozta nyilvánosságra. A guayanai kormány együttműködött az amerikai hatóságokkal a tragédia igazi okának az elleplezésében. Az igazság kiderítésének az eltussolására a legfelsőbb helyről érkezett rendelkezés Washingtonból. Brzezinski, aki ekkor Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, utasította Robert Pastort, aki viszont Gordon Summer alezredesnek parancsolta meg, hogy valamennyi azonosítási lehetőséget távolítsanak el a holttestekről.
Illuminátus kézben a legmodernebb technika
A pénzoligarchia illuminátusai számára rendelkezésre álló tudományos ismeretek a legújabbak, és rendszerint több évvel megelőzik az egyetemen oktatott tananyagot. Így például Dr. Jose Delgado pszichológus, aki hosszú évtizedeken át kutatott a Yale Egyetemen, a következőket mondotta: "Sok agyfunkció fizikai kontrollja máris bizonyított tény... Még az is lehetséges, hogy befolyásoljuk a gondolkodás fejlődését, és vizuális élményeket hozunk létre. Bizonyos idegi struktúrák elektromos stimulációja által, elektronikus paranccsal, mozgásokat és erőszakosságot lehet előidézni, vagy megszüntetni, a szociális hierarchiát, és a szexuális viselkedést meg lehet változtatni, kívülről lehet befolyásolni az emlékezést, az emóciókat, az egész gondolkodási folyamatot." Az agykontroll technológia máris rendelkezésre álló lehetőségeinek a szemléltetésére akusztikus "psycho-correction"-t (pszichés kiigazítást), vagyis utasítást továbbítottak a föld alatt dolgozó munkások egy csoportjához. A munkások az összes parancsot végrehajtották, pontosan azt tették, amit mondtak nekik.
Mára már kidolgozták az elektromos hullámok olyan alkalmazását, amelyek lehetővé teszik egy egész embercsoport akaratának a befolyásolását. E kísérlet részeként több éven át elektromágneses impulzusokat sugároztak a föld meghatározott részeire. Egyes kutatók szerint ezek a kísérletek is hozzájárultak az erdők pusztulásához, valamint különböző érrendszeri betegségek, rákmegbetegedések, genetikus elváltozások, és pszichés zavarok előidézéséhez. Egyes szerzők rámutatnak, hogy elektromágneses hullámok segítségével el lehet érni, hogy valaki elaludjék, fáradt és depressziós legyen, félelmi állapotba kerüljön, erőszakossá váljék, megváltozzon a hormonháztartása, valamint a testét alkotó sejtek kémiai összetétele, és szexuálisan agresszív magatartást tanúsítson.
Az egyes ember, valamint az emberi kollektívák befolyásolására ma is folynak a kutatások. Az Európai Unió is tiltakozott az ellen, hogy a pénzoligarchia által ellenőrzött Egyesült Államok olyan műbolygókra telepített megfigyelő rendszert működtessen, amely lehetővé teszi valamennyi telefonbeszélgetés, és internetes kommunikáció megfigyelését. A társadalom felügyeletét totálissá teheti a készpénzmentes világpénzrendszer bevezetése. Ebben a rendszerben csak hitelkártyával, illetve elektronikusan folyna a pénzforgalom, és a vásárlás. Tovább fokozhatná az egyes személyek ellenőrzését, ha azonosításuk a testükbe épített microchip révén történne. Az Egyesült Államokban és Európában tervek vannak olyan pénzrendszer bevezetésére, amelyet egy szuperkapacitású mega-komputer szabályozna. Brüsszelben már létezik "Az Állat" elnevezésű, igen nagy befogadóképességű számítógép-rendszer, amely alkalmas a világon élő valamennyi ember személyi adatainak a nyilvántartására. "Az Állat" elősegítheti minden egyes ember üzleti tranzakcióját, de ellenőrizheti, sőt meg is akadályozhatja ezeket a tranzakciókat, ha a hatalom illetékesei úgy akarják. Az illuminátus agytröszt által kifejlesztett microchipet az emberek bőre alá helyeznék el és energiaellátását a testhőmérséklet változása által indukált áram biztosítaná. A kísérletek jelenlegi állása szerint a szakértők a microchipnek a homlokrész közelében - a hajjal fedett fejbőr alatt - való elhelyezését tartják optimálisnak. Ehhez csupán az átlagosnál alig vastagabb injekciós tűre van csak szükség. A microchip egy bioüvegből álló érdesfalú csövecskében van elhelyezve, amely a tűvel végrehajtott implantációt követő 24 órán belül szilárdan megkapaszkodik a beültetés helyén. Az egyes emberre vonatkozó minden lényeges adatot rögzítő microchip szemmel nem látható, csak infravörös érzékelő készülékkel olvasható le. Ezeket az infravörös érzékelő berendezéseket elhelyezik az ember megfigyelése szempontjából fontos valamennyi helyen, az épületeken belül és kívül, a közlekedési eszközökön és az utakon is.



Az inflációmentes pénzkibocsátás és hitelnyújtás


(A Lautenbach-memorandum)
Ha a kormányfő és tanácsadói ismernék a weimari Németország gazdasági minisztériuma szakértőjének, dr. Wilhelm Lautenbachnak, az elgondolásait, amelyeket a német gazdaság külföldi kölcsönök igénybevétele nélküli fellendítésére, és a munkanélküliség csökkentésére dolgozott ki, továbbá ha a magyar monetáris politika irányítása nem lenne az abszolút függetlenné vált központi bank, az MNB monopóliuma, akkor talán más megoldást választottak volna nemcsak a mostani rendkívüli árvízvédelmi feladatok, hanem a magyar vízügyi- és mezőgazdasági infrastruktúra egészének a tartós finanszírozására is. Lautenbach javaslatainak a lényege az, hogy a konkrét gazdasági feladathoz kötött, produktív program megvalósítását célzó állami pénzkibocsátás úgy teszi lehetővé a gazdasági feladat elvégzését, hogy nem okoz inflációt. Ez magyar vonatkozásban azt jelenti, hogy az Orbán kormánynak nem kellett volna hozzányúlnia a költségvetéshez, és más fontos feladatoktól elvonni a pénzt, mégis megoldható lett volna az árvízvédelem pénzügyi fedezetének a biztosítása. Az egyik megoldási módozat erre az, hogy az állam él monetáris felségjogával és kibocsát, mondjuk, 100 milliárd forint jegybanki pénzt. Ha ennek a pénznek a felhasználása szigorúan egy konkrétan meghatározott, infrastruktúrát fejlesztő programra van korlátozva (pl. a gátak megépítésére, erdők telepítésére, autóutak, vasutak építésére, a csatornahálózat bővítésére, kutatási-fejlesztési és innovációs programokra, stb.), akkor az, nem okoz inflációt.
A hamiltoni nemzeti bank és a produktív finanszírozás
Akkor van szükség rendkívüli pénzforrások megteremtésére a gazdasági infrastruktúra (úthálózat, hírközlés, vasúti közlekedés, hidak, gátak építése stb.) létrehozására és bővítésére, a kutatásra és fejlesztésre, valamint a tudományos-technikai innovációkra, ha nem áll az állam rendelkezésére kellő mennyiségű adóbevétel és olcsó külföldi tőke. A gazdaságtörténetben sikeresen oldotta meg ezt a feladatot többek között az Alexander Hamilton - az Egyesült Államok alapító atyáihoz tartozó amerikai politikus, jogász és pénzember - nevéhez fűződő hamiltoni Nemzeti Bank. Egy ilyen típusú bank úgy biztosít a reálgazdaság számára pénzt, - azaz szilárd mérőeszközt és olcsó gazdasági közvetítő közeget - kellő mennyiségben, hogy az nem okoz inflációt, mivel kizárólag a termelésnövelő puha és kemény infrastruktúra kiépítésére, továbbá a technológiai modernizációt, a kutatást-fejlesztést és az innovációt szolgáló projektekre lehet ezt a pénzt felhasználni. Ez a fajta hitelpénzteremtés megnöveli az adott gazdaság kapacitását és termelékenységét. Alexander Hamilton volt az Egyesült Államok első pénzügyminisztere, és ezt a koncepciót azért dolgozta ki - és alkalmazta is sikeresen a gyakorlatban -, hogy előmozdítsa a függetlenségi háborúban tönkrement amerikai gazdaság újjáépítését a lehető legrövidebb idő alatt. A hamiltoni típusú Nemzeti Bank tulajdonképpen az egyik legsikeresebb történelmi modellje a hatékony, a reálgazdaság növekedését szolgáló finanszírozásnak. Ezt a modellt az elmúlt 200 évben, számos esetben vették mintául. Vegyük először közelebbről szemügyre a francia példát! Ez jól szemlélteti, hogy miként alkalmazták ezt gazdaságfejlesztési és finanszírozási módszert Európában a 2. világháború után
Produktív programok infláció-mentes finanszírozása Franciaországban
1. A Francia Állami Tervezési Hatóság, amelyet Jean Monnet alapított, és de Gaulle tábornok elnökségének az ideje alatt érte el a legnagyobb befolyását, mintegy kétszáz magasan képzett munkatársat foglalkoztatott kizárólag azért, hogy azok termelékenységet fokozó programokat dolgozzanak ki az értékelőállító reálgazdaság számára. Ez alapozta meg az 1960-as évek közepén a francia gazdaság nagyarányú fellendülését. Az állami tervezési bizottság szorosan együttműködött a gazdasági élet, a szakszervezetek, a tudomány és a parlament képviselőivel.
2. Az állami gazdaságirányítás jelölte ki az olyan konkrét infrastrukturális programokat, mint például a gyorsvasútvonalak és atomerőművek építése, műszaki egyetemek létesítése stb., másrészt megjelölte az ipar számára azokat a technológiai területeket, ahol biztosíthatóak az optimális feltételek a termelékenység növelésére.
3. Az állam irányítása alatt álló, ekkor még nem független, központi bank, a Francia Nemzeti Bank, ezekre a programokra - az állam pénzkibocsátási felségjoga alapján - megteremtette a megfelelő pénzmennyiséget, amelyet azonban kizárólag a reálgazdaság termelékenységét fokozó, konkrétan kijelölt programokra lehetett felhasználni. Ezeknek a hosszúlejáratú hiteleknek a kamata egy-két százalék volt. Ennél magasabb, kettő-négy százalék kamattal lehetett a vállalatoknak hitelhez jutni technológiailag igényes beruházási terveikhez.
4. A fenti hiteleket közvetlenül a Francia Nemzeti Banktól lehetett felvenni. Ez a módszer hasonlított az Alfred Herrhausen, - a Deutsche Bank 1989-ben meggyilkolt elnöke, - által is ajánlott német finanszírozási megoldásra. Ezt a finanszírozási módot az 1984-ben alapított "Kreditanstalt für Wiederaufbau" elnevezésű - fejlesztési hiteleket nyújtó - állami pénzintézet - amely a Marshall-segélyből visszamaradt pénzekből jött létre - alkalmazta a kis- és közepes vállalatok, valamint a fejlődő országok támogatására. A másik megoldási mód az volt, amikor a Nemzeti Bank a magánbankrendszer, a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárak számára biztosított likvid pénzeszközöket. Ezek a magánpénzintézetek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a korábban már konkrétan meghatározott, és a reálgazdaság kapacitását és termelékenységét növelő programokra lehetett csak fordítani. Egyébként ugyanilyen módon finanszírozták a 2. világháború idején az Egyesült Államok hadiiparát. Ez a finanszírozási mód az Egyesült Államokban sem okozott inflációt.
5. Ennek az állami pénzteremtésnek és hitelezésnek az eredményeként azok a vállalatok, amelyek részt vettek az infrastruktúra- és technológiafejlesztési programokban, nemcsak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de újabb munkahelyeket is teremtettek, valamint további termékeket és szolgáltatásokat tudtak nyújtani szállítóiknak. Ez a lökhajtásos motoréhoz hasonló tolóhatást kiváltó hitelezés lendületbe hozta az infrastruktúra, valamint a technológiai fejlesztés terén tevékenykedő vállalatokat, és megnövelte más termékek iránti keresletüket. A munkavállalók - ismét termelő tevékenységet folytató, korábban munkanélküli - milliói pedig új és növekvő fizetőképes keresletet jelentettek a fogyasztási javak számára. Az eddig parlagon heverő termelési potenciál tehát nemcsak maga aktivizálódott, hanem más iparágakat is mozgásba hozott.
Ezen túlmenően nőtt az állam adóbevétele, ami lehetővé tette, hogy az állam az általa kezdeményezett projekteken dolgozó privát vállalatokat fizetni tudja. Ezeket a vállalatokat az állam megfelelő hitelgaranciával is ellátta. A tervfeladatok sikeres befejezését követően az eredetileg hitelként nyújtott összegek rendszerint vissza nem fizetendő állami támogatássá alakultak át. Az ily módon végrehajtott beruházások jelentősen megnövelték a gazdaság kapacitását és termelékenységét, kedvezően ösztönözték a gazdasági növekedés egészét. Ez viszont tovább növelte az állam adóbevételeit, mégpedig úgy, hogy magukat az adókat nem kellett felemelni. Ily módon optimálisan társult az állami közpénzből való finanszírozás a magánvállalkozók fokozott felelősségével.
Itt érdemes kitérni arra, hogy miben különbözik a hamiltoni modell a hitelteremtés vonatkozásában a John Maynard Keynes által kidolgozott, az állami hitelfelvétellel való finanszírozás - a deficit spending - módszerétől. Keynes úgy akarta a parlagon heverő termelési kapacitásokat aktivizálni, és a munkanélküliséget csökkenteni, hogy az államok korlátozástól mentesen vehessenek fel piaci kamatozású hiteleket a pénzpiacon, és - korábban ismeretlen mértékű - eladósodással finanszírozzák a bevételeiket meghaladó kiadásaikat. Ebből olyan mértékű államadósság halmozódott fel, hogy ennek az adósságszolgálati és kamatterhei már szinte minden fejlett ipari ország költségvetésének elvonják a 30-50%-át. Ez a költségvetések egyharmadát, felét felemésztő adósságszolgálati teher az, ami végül is a keynesianizmus modelljének a kudarcához vezetett. A keynesianizmus ugyanis nem tesz különbséget az államadósság produktív vagy nem-produktív felhasználása között. Keynes nem szögezi le egyértelműen, hogy az állam csak úgy bocsáthat ki infláció-mentesen pénzt a hitelezésre, ha azt a reálgazdaság teljesítőképességének a növelésére fordítják. A nagy brit közgazdász csupán azt tartotta szem előtt, hogy az 1929-es gazdasági világválságot követően hatalmasra növekedett munkanélküliséget, és kihasználatlan termelőkapacitásokat csökkenteni lehessen. Elkerülte figyelmét, hogy az állam által finanszírozott gazdasági- és közmunkaprogramok csak akkor nem növelik az eladósodást és csak akkor nem gerjesztenek inflációt, ha növelik az értékelőállító reálgazdaság kapacitását és termelékenységét, azaz ha az energiaellátás és a közlekedés modernizációjával, a munkaerő képzettségének fokozásával, a kutatás és fejlesztés támogatásával megnövelik a társadalom egészének a teljesítőképességét.
A produktív hitelbővítés igénye Németországban
Az itt vázolt probléma igen élesen merült fel Németországban az 1929-es világgazdasági válság idején. Intenzív viták folytak ekkor arról, hogy miként tudná az állam nem konvencionális állami hitelteremtéssel újra beindítani a parlagon heverő termelési kapacitásokat, és munkához juttatni a sokmilliós, tétlenül maradó munkaerőt. 1991-ben előkerült annak a titkos tanácskozásnak a jegyzőkönyve, amelyet 1931. szeptember 16-án és 17-én tartott a Friedrich List Társaság Berlinben. Ez a tanácskozás vitatta meg Dr. Wilhelm Lautenbachnak, a weimari Németország gazdasági minisztériuma vezető gazdasági szakértőjének, az állami hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó memorandumát. A résztvevők között volt az akkori Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, valamint az ordo-liberális irányzatnak - azaz a szigorú rendszabályokkal megfegyelmezett gazdasági liberalizmusnak - olyan neves képviselői, mint Walter Eucken és Wilhelm Röpke.
Lautenbachnak a "Konjunktúra-élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén" című memoranduma szerint a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a restriktív gazdasági és pénzügyi politika, hanem a teljesítménynövelés. Különbséget tesz kétfajta szükséghelyzet között. Bizonyos szükséghelyzetek szokatlan termelési feladatok jelentkezéséből adódnak. Erre jó példa a háborús gazdálkodás, amikor a békés gazdaságot át kell állítani hadiipari termelésre. De a szükséghelyzeteknek ebbe a csoportjába tartozott az is, amikor Japánnak, az 1923-as nagy földrengést követően, gazdaságától különleges termelési feladatok ellátását kellett igényelnie. Lautenbach levonja a következtetést: "Mi németek is többet kell, hogy termeljünk, de a piac - mint a kapitalista gazdaság egyetlen regulátora - nem ad erre vonatkozóan semmiféle pozitív eligazítást."(1)
A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesésa depresszió, amelyet az a paradox helyzet jellemez, hogy az amúgy is lefékezett termelés ellenére a kereslet tartósan a kínálat mögött kullog. Ez a termelés további csökkenését eredményezi. Depressziós körülmények között két tipikus gazdaságpolitikai reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a deflációs pénzpolitika. Egyrészt fiskális eszközökkel igyekeznek kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt csökkentik a forgalomba lévő pénz mennyiségét a magas kamatlábakkal, az árakat és a béreket pedig felszabadítják. Ezt követően az ún. piaci erők maguktól beindítják a gazdasági élénkülést. A gazdasági válság következtében megrendült valuta árfolyamát a hitelek csökkentésével és megdrágításával szilárdítják meg a nemzetközi piacokon. Így korlátozzák a tőke külföldre menekülését. Egyidejűleg lenyomják a belföldi árszínvonalat. Ez kedvezően hat az exportra, de amint azt Lautenbach kifejtette: a hiteleknek a szűkülése újabb nagyméretű tőkeveszteséget okoz mind az ipari, mind a kereskedelmi vállalatoknak, ezáltal képtelenné teszi őket reálgazdasági feladataik, és fizetési kötelezettségeik teljesítésére. Ez viszont a vállalatok zsugorodását, csődbejutását és a munkaerő elbocsátását eredményezi. Ezért az ilyenfajta deflációs politika elkerülhetetlenül minden mértéket felülmúló gazdasági és politikai katasztrófához vezet.
A depresszióra adható gazdaságpolitikai reagálás másik fajtája abból áll, hogy csökkentik a kamatlábat és az adókat, valamint a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény eme három költségtényezője külön-külön hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkenése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel más államokban kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső piacon rendelkezésre álló tőkét. Az adócsökkentés gazdasági visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, mert az állam adóbevételei amúgy is összezsugorodtak, és az állami költségvetés így is túl van feszítve. Az ilyen túlfeszített állami költségvetések további megnyirbálása kétszeresen is kontraproduktív. A munkabérek csökkenése kedvezően hat ugyan az exportra, viszont nagymértékben korlátozza a belső keresletet. Ennek következtében a belső piacon tovább kell csökkenteni az árakat, ami megint hatalmas veszteségeket okoz, mert további termelési kapacitásokat tesz feleslegessé. Ezáltal a munkanélküliséget is tovább növeli.
Mindebből az következik, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad pozitív jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája sem. Továbbá a kamat-, az ár-, az adó- és a bércsökkentés csak elmélyíti az általános gazdasági válságot. Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon heverő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. A gazdaságpolitikának az egyetlen és halaszthatatlan feladata az, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret újrahasznosítsa. Lautenbach szerint ezt a feladatot elvben igen könnyű lenne megoldani. Az államnak egyszerűen új gazdasági szükségletet kell teremtenie a reálgazdaság számára rendelkezésre bocsátott olcsó tőkével. A jegybankpénzzel finanszírozott szükségletnek azonban a reálgazdaság értékelőállító tevékenységét növelő produktív szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek, mert a parlagon heverő termelési kapacitásokat kell aktivizálnia, és csak ehhez szabad az államnak hitelt kreálnia.
Lautenbach felteszi a kérdést: "Hogyan lehetséges az ilyen infrastruktúra-fejlesztő, a produktivitást növelő programokat finanszírozni, ha sem belföldi, sem külföldi forrásból hosszúlejáratú hitel nem áll rendelkezésre?" Ehhez hozzáfűzi, hogy depressziós időkben a közpénzeket célszerű közmunka-programokra fordítani. Ha viszont az üres államkassza vagy a hiányzó magántőke nem képes ezt a feladatot teljesíteni, akkor más megoldást kell keresni. A likviditás végül is technikai és szervezeti kérdés. A kereskedelmi bankok akkor likvidek, ha megfelelő mértékű tartalékkal rendelkeznek a Reichsbanknál. A munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükséges hitelexpanzió igényli a Reichsbank, mint központi jegybank, közreműködését. A ténylegesen igénybevett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges teljes hitelösszegnek csupán egy töredékét kell kitenniük. Ezért Lautenbach azt javasolta, hogy a Reichsbank adjon a kereskedelmi bankoknak egy ún. rediszkont garanciát, azaz vállaljon kötelezettséget, hogy leszámítolja, azaz beváltja azokat a kereskedelmi váltókat, amelyeket az egész gazdaság számára ésszerű és szükséges feladatok finanszírozásánál használtak. A diszkontképes (azaz a Reichsbank által készpénzre beváltható) és meghosszabbítható kereskedelmi váltók, amelyek alkalmasak munkateremtő és produktivitást növelő beruházások rövid határidejű finanszírozására, közvetve és közvetlenül is kifejtik hatásukat. Az ilyen programoknak a megvalósítása azáltal növeli a termelést, hogy igénybeveszi a meglévő gépi kapacitást, valamint a nyersanyagokat és az üzemanyagokat. Ezáltal nő a kereslet az ilyen áruk iránt. A vállalatoknak a pénzügyi helyzete megjavul, és a vállalatok fizetőképességével megszilárdul a nekik kölcsönző, illetve a számláikat vezető kereskedelmi bankok helyzete is. További kedvező hatás, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő növekvő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt.
Lautenbach hangsúlyozza, hogy az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkítő hatást fejt ki az infrastruktúra-programok finanszírozásán keresztül az egész gazdaságra. Ez a fajta lökhajtásos finanszírozás lehetővé teszi az állam részére, hogy a megvalósításra kerülő programok előzetes finanszírozása hosszútávú finanszírozássá alakuljon át. Arra az ellenvetésre, hogy az infrastruktúra-programok állami jegybanki pénzzel történő finanszírozása inflációt okozhat, Lautenbach azt válaszolja, hogy ezek a programok racionálisak és gazdaságilag teljesen kifogástalanok. Általuk tényleges makrogazdasági tőkeképződés valósítható meg. A hitelfinanszírozás eredményeként reálgazdasági értékek jönnek létre. Ezen túlmenően, a termelés növekedésének a mértéke és üteme többszörösen meghaladja a kreditbővítés mértékét és ütemét a produktív jellegű multiplikátor hatás révén.
Háttérbiztosításként az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach ajánlja a bérek bizonyos mértékű csökkentését. De ennek is az az előfeltétele, hogy az így keletkezett népgazdasági megtakarításokat új, produktív munkahelyek létesítésére fordítsák. A takarékossági programok összekapcsolása a gazdaságfejlesztő programokkal garanciát jelent a hitelezési és beruházási politika eredményességére. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak produktív felhasználása kéz a kézben haladjon. A fő eszköz azonban a hitelek biztosítása, és a takarékossági intézkedések csak másodlagosak. Ez utóbbiak csupán a túlfeszítettség és a túlzások ellen nyújtanak védekezést. Ugyancsak csillapító hatásuk van az inflációs várakozásokat illetően is.
Memoranduma lényegét így foglalja össze Lautenbach: "Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszünteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot, és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetetlenül további gazdasági hanyatlással, és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzetben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé pusztán fogyasztási célokból. Ezzel szemben, ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban és az állami pénzügyekben." (2)
A tanácskozás idején a Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, úgy vélte, hogy lehetetlen egy olyan tervvel a nemzetközi pénzvilág és a német gazdasági élet nyilvánossága elé állni, amely milliárdos nagyságrendű összegeket igényel, és azt vállalni, hogy a Reichsbank kész a rediszkontálás révén (vagyis a kereskedelmi váltók leszámítolásával) ezeket a terveket elősegíteni. Luther szerint a tanácskozáson jelenlévők egy része azért ellenzi Lautenbach tervét, mert az véleményük szerint inflációs hatású. A résztvevők egy kisebb része viszont végszámot kívánt tudni, amelyet Lautenbach mintegy másfél milliárd márkában jelölt meg. Dr. Hans Luther azt állította, hogy Lautenbach terve, ha megvalósulna, akkor aláásná külföldön a márkába vetett bizalmat, és igen hátrányosan hatna mind a kormány, mind a jegybank politikájának a megítélésére. Lautenbach javaslata - Luther szerint - csupán azt kívánja elérni, hogy a munkások ismét a munkahelyükre mehessenek, és ettől a "munkahelyre-meneteltől" azt reméli a javaslat szerzője, hogy olyan öngerjesztő tényező lesz, amely majd hólabda-szerű élénkítő hatást vált ki a gazdasági tevékenység egészében.
A Lautenbach terv és a versaillesi pénzrendszer összeomlása
A lezajlott vita jobb megértése végett célszerű röviden szemügyre venni azokat a történelmi körülményeket, amelyek közepette a Friedrich List Társaság titkos berlini konferenciája megvitatta a nem konvencionális hitelteremtéssel kapcsolatos elképzeléseket. Az 1930-as évet Németország pénzügyi helyzetét illetően a külföldi tőke nagyarányú kivonása jellemezte. Az angol-amerikai kölcsönök az 1920-as években csak arra voltak elegendőek, hogy a versailles-i pénzrendszer hatalmas adósságépítményét megmentsék az összeomlástól. Az amerikai bankok által nyújtott kölcsönöket Németország nyomban átutalta ugyanezen bankoknak német jóvátételi fizetések fejében. Az 1929. októberében kirobbantott tőzsdei összeomlás következtében azonban Németország már nem kapott újabb kölcsönöket az amerikai bankoktól, és a korábban kapott hiteleit is felmondták.
A Young-terv a német jóvátételi fizetések megkönnyítéséről már hatályba lépése idejében elavult, mert elmozdult alóla a valóság. A nemzetközi pénzügyi közösség bizalmát élvező Hjalmar Schacht 1930-ban lemondott a Reichsbank elnökségéről, és 1931. július 6-án a német jóvátételi fizetésekre vonatkozó Hoover-moratóriumot is felmondták. 1929 és 1931 között olyan tömegessé váltak a vállalati csődök, hogy a munkanélküliek száma elérte a 8 milliót. A termelés 40%-kal visszaesett. 1931 nyarán aztán az egész német pénzügyi rendszer is összeomlott. Amikor 1931 júniusában a Wiener Kreditanstalt csődbe ment, hamarosan fizetésképtelenné vált a Darmstädter és a Nationalbank is. Rövid időn belül az összes nagy német bank, aDeutsche Bank kivételével, fizetésképtelenné vált, és gyakorlatilag állami ügygondnokság alá került.
A Lautenbach tervnek a sorsa, esetleges nyílt megvitatása és a gyakorlatba való átültetése ebben a válságos helyzetben kizárólag attól a nyomástól függött, amit az angol-amerikai pénzügyi hatalom, vagyis a nemzetközi pénzkartell irányítói Németországra gyakoroltak. Ebben a vonatkozásban elsősorbanMontagu Normant, a Bank of England elnökét és Benjamin Strongot, a New York-i Federal Reserve elnökét kell megemlíteni. Ők ketten 1929-ben létrehozták Baselben a Nemzetközi Fizetések Bankját, a BIS-t (Bank of International Settlement), amelynek feladata volt a jóvátételi fizetések elszámolása az egyes érintett országok központi bankjai között. Később ez a baseli bank fokozatosan a központi bankok központi bankjává fejlődött. (Most van folyamatban további felértékelődése, mert várhatóan a BIS lesz de facto a világ központi bankja, a globális monetáris politika irányítója.) A Norman és Strong által 1929-ben követett stratégia meg akarta akadályozni a kormányokat abban, hogy bármilyen módon beavatkozzanak a pénzügyi- és valutapolitikába. E szerint a stratégia szerint kizárólag a központi bankok szakemberei, és a nagy magánpénzintézetek vezetői jogosultak arra, hogy a liberális monetárista pénzpolitika irányvonalát megszabják. Az állami hitelteremtés teljes mértékben és abszolút módon ellenkezett a Norman-Strong stratégiával. Ez világosan kiderül abból is, ahogyan a Friedrich List Társaság konferenciájára sor került, és ahogyan Lautenbach tervét a nyilvánosság teljes kizárásával, szigorúan titokban tartva tárgyalták meg. A konferencián egyébként - élén Montague Normannal - a nemzetközi pénzügyi közösség legfontosabb irányítói is jelen voltak.
A németországi pénzügyi körök vezetői között is voltak olyanok, akik erőteljesen ellenezték Lautenbach elképzeléseit. A legbefolyásosabb gazdasági újság, a "Der Deutsche Volkswirt" kiadta a jelszót, hogy "El a kezekkel a valutától!" A pénzkartell németországi szócsöve így harcolt a nem konvencionális hitelteremtés minden lehetséges formája ellen. Ebben a kampányban Hjalmar Schacht több vonatkozásban is kulcsszerepet játszott mind a nyilvánosság előtt, mind a kulisszák mögött. A szociáldemokrata párt vezetői is kategorikusan ellenezték az állami hitelteremtést. Az említett titkos konferencián, 1931 szeptemberében a német szociáldemokrata párt elnökségének tagja, Rudolf Hilferding volt jelen. Ő volt az egyike annak a két résztvevőnek, akik teljesen elutasították a Lautenbach tervet. A belső és külső ellenállás és elutasítás azt eredményezte, hogy Németországnak még további két évig kellett szenvednie a súlyos gazdasági visszaeséstől. Ennek következtében - mint már utaltunk rá - nyolcmillióra növekedett a munkanélküliek száma. A munkanélküli német választópolgárok pedig termékeny talajnak bizonyultak az egymással versengő nemzetiszocialisták és kommunisták számára.
1932 decemberében von Schleicher tábornok kormánya késznek mutatkozott, hogy Lautenbach elképzeléseinek megfelelően cselekedjék. Az általa kezdeményezett szükségprogram számításba vette azoknak a produktív munkafeladatoknak a meghitelezését állami váltókkal, amelyeket a Reichsbank viszontleszámítolási garanciával látott el. Ez a szükségprogram tehát lényegében a Lautenbach által előterjesztett terv gyakorlati megvalósítása lett volna kisebb módosításokkal. Von Schleicher a Német Községek Szövetségének az elnökét, dr. Günther Gereke-t nevezte ki a közmunka-program birodalmi meghatalmazottjává. A szükségprogramot a német szakszervezeti szövetség is támogatta, a szociáldemokrata párt vezetése azonban elutasította. 1932 elején a német szakszervezeti szövetség három közgazdásza: Vladimir WoytinskyFritz Tarnow és Fritz Baade tervet készített egymillió munkanélküli közmunka-programok keretében való munkába állításáról. A készítőik nevének a kezdőbetűiből WTB-tervnek nevezett program szerint is a közmunka-programokat a Reichsbank viszontleszámítolási garanciájával ellátott váltókkal kellett volna finanszírozni, és nem a szokásos állami hitelfelvétel útján.
A nagyiparos Heinrich Dräger és az általa vezetett Pénz- és Hitelkutató Csoport is elkötelezte magát a produktív hitelteremtés megvalósítása mellett. Dräger "Munkahelyteremtés produktív hitel útján" című tanulmánya nagyvonalakban megegyezik a Lautenbach tervvel. Drägert nem kisebb közgazdászok támogatták, mint a világhírű Werner Sombart, Robert Friedländer-Prechtl és a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, Ernst Wagemann. De 1933. január 28-án váratlanul megbukott von Schleicher tábornok kormánya, még mielőtt ez a szükségprogram beindulhatott volna.
1933 januárjában Németország egyik vezető pénzembere, a kölni Schröder Bankház feje, Kurt von Schröder báró, valamint az angol-amerikai legfelsőbb finánckörök németországi megbízottja, Hjalmar Schacht létrehozott egy találkozót Hitler és von Papen között. Ezen a találkozón határozták el von Schleicher tábornok kormányának a megbuktatását. Miután 1933. január 22-én Hindenburg birodalmi elnök - ha vonakodva is - áldását adta a Hitler-Papen-Schröder paktumra, ezzel von Schleicher kormányának a sorsa meg lett pecsételve. Nem kívánunk annak a részletes elemzésébe bocsátkozni, hogy az angol-amerikai és a német pénzügyi körök miért nyújtottak meghatározó támogatást ebben a sorsdöntő időpontban Hitlernek, de utalunk rá, hogy ez a magatartásuk élesen szemben állt a német ipar vezetői túlnyomó többségének a szándékával. Ezt még csak aláhúzza az, hogy a Hitler vezette nemzetiszocialista mozgalom 1932 végén már elérte csúcspontját, és hanyatlani kezdett. Az 1932 novemberében tartott választásokon a nemzetiszocialista párt több mint kétmillió szavazóval kevesebbet kapott. Egyes kutatók szerint döntő tényező lehetett az, hogy Hitler késznek mutatkozott a fenyegető munkásmozgalom felbomlasztására. A nemzeti szocializmus vezére nemcsak a kommunista párt apparátusát, de a szociáldemokrata pártot, és a szakszervezeteket is kész volt szétverni. Hajlandó volt arra is, hogy rövid időn belül véget vessen a Szovjet-Oroszországgal folytatott titkos katonai együttműködésnek. Közép- és hosszútávon viszont Hitler ígéretet tett, hogy felfegyverzi Németországot egy esetleges Szovjet-Oroszország elleni háborúra. Hitler azt is megígérte, hogy elfogadja azokat a német veszteségeket, amelyek az I. Világháború után Németország nyugati irányban szenvedett el. Szovjet-Oroszország irányában viszont középtávon egy geostratégiai újjárendezést tartott szükségesnek. Nagy-Britannia külpolitikai vezető köreiben 1933 és 1939 között abból indultak ki, hogy minden valószínűség szerint háborúra kerül sor Németország és Szovjet-Oroszország között.
Ebben az összefüggésben a pénzügyi vezető körök, akik eddig kategorikusan ellenezték a nem konvencionális hitelteremtés minden formáját, ezúttal - legalábbis átmenetileg - készek voltak engedni. Hatalomra kerülése után Hitler nyomban meghirdette a munkanélküliség leküzdését közmunka-szerződések révén. De már ekkor hangsúlyozta, hogy az állami megbízatások kiosztásánál előnyben kell részesíteni az ország védelmi érdekeit. Erre a célra igénybe kellett venni a von Schleicher-féle szükségprogram eszközeit is. Ebben az esetben arról az ötszázmillió Reichs-márka értékű váltóról volt szó, amelyet a Reichsbank ellátott viszontleszámítolási garanciájával. Hitler kijelentette, hogy a szükségprogram a legnagyobb ilyen típusú kezdeményezés, és különösen alkalmas az újrafegyverkezés céljára. Hitler meg volt róla győződve, hogy az újrafegyverkezéssel épp olyan jó eredményeket lehet elérni, mint az autóutak, vasutak építésével és más közmunka-programokkal. Az egész autópálya-programra 1933 és 1938 között kevesebb állami meghitelezés történt, mint a felfegyverkezésre egyedül 1934-ben. 1933 és 1937 között az állam 12 milliárd Reichs-márka meghitelezést biztosított a katonai megrendelések céljára.
Hitler tudta, hogy - von Schleicherrel ellentétben - vele szemben bizonyos ideig nem lesz sem bel-, sem külföldön ellenállás azért, hogy nem-konvencionális állami pénzteremtéssel finanszírozza a német gazdaságot. Ez az új helyzet abból is világosan látható volt, hogy Hjalmar Schacht radikálisan megváltoztatta álláspontját. A Wall Street és a City of London berlini embere, Schacht, 1932-ben még ezt írta:
"Minden olyan terv, amely valamilyen formában szükségessé teszi pótlólagos pénz nyomását, azonnal elutasítandó. A tőkét termeléssel vagy takarékossággal kell előállítani."(3)
Hitler hatalomátvételét követően azonban Schacht hirtelen elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést. Schacht vezetésével a "Mefo-váltó" lett a felfegyverkezést szolgáló központi fizetési eszköz. A Mefo-váltókat öt évre meg lehetett hosszabbítani, és ezeket a váltókat a Reichsbank leszámítolta, vagyis beváltotta. Az állami hitelteremtés a nemzetiszocialisták kezében, Hjalmar Schacht vezetésével, talán a legfontosabb tényezője volt annak, hogy sikerült rövid idő alatt a nyolcmilliónyi munkanélküli számát másfélmillióra csökkenteni.
Abraham Barkai, izraeli gazdaságteoretikus írja: "A nemzetiszocialisták által megvalósított gazdaságpolitika - szerencsétlen módon - az adott válsághelyzetben a helyes gyógyszer volt. Ez nemcsak biztosította a nemzetiszocialista rezsim számára a lakosság többségének a politikai konszenzusát, hanem még a tévedhetetlenség nimbuszával is övezte a rezsim gazdasági felfogását. Csak aki tántoríthatatlanul hisz a történelmi determinizmusban következtethet ebből arra, hogy minden csakis így és másképp nem történhetett. Mi lett volna, ha a korábbi kormányok, gazdasági szakértők és politikusok megszabadítják magukat a hagyományos gazdasági és pénzügyi elvek bilincseitől, és már korábban anticiklikus gazdasági intézkedésekhez folyamodtak volna?"(4) Ha a Lautenbach tervet már 1931-ben megvalósítják, akkor két éven át olyan gazdasági és politikai feltételek uralkodtak volna, amelyek között a nemzetiszocialistáknak semmi esélyük sem lett volna arra, hogy hatalomra kerüljenek.
Ha tanulmányozzuk a Lautenbach terv részleteit, akkor megállapíthatjuk, hogy elképzeléseiben nagyon hasonlít a Hamilton-féle produktív hitelteremtés koncepciójához, amely inflációmentesen alkalmazható az infrastrukturális és technológiafejlesztő programokra. Ebből következik az is, hogy a Lautenbach terv nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti epizódhoz kapcsolódik. Ezt ismerte fel René Erbe, aki a Neuen Zürcher Zeitung 1993. szeptember 12-i számában megállapítja, hogy "a közmunka-teremtés 'előhitelezési' módszere abból állt, hogy az állami megbízásokkal ellátott vállalatok munkateremtés céljára államilag garantált váltókat kaptak, és ezzel fizethettek. A Harmadik Birodalom kormánya ezeket az öt évre meghosszabbítható váltókat szavatolta, és a Reichsbank pedig hivatalosan kötelezettséget vállalt a viszontleszámítolásra." (5) Erbe is megállapítja, hogy ezek a módszerek, figyelemmel a válságos gazdasági helyzetre, kétségtelenül helyesek voltak. Erbe utal arra is, hogy recesszió idején általában növekszik az igény a renyhe gazdaság fiskális pénzügyi eszközökkel való stimulálásra.
Hitelembargó a weimari rendszer megbuktatására
Érdemes kitérni arra a módra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell és vezérkara a pénzügyi krízist a világgazdasági válság idején menedzselte. A Németországban és Ausztriában elindult folyamatokat Montagu Norman, a Bank of England elnöke és az Egyesült Államok magántulajdonban lévő pénzintézetének, a Federal Reserve Banknak az akkori kormányzója, George Harrison diktálta. Elhatározták, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időpontban még egy viszonylag kisebb összegű átütemezési hitel is meg tudta volna akadályozni, hogy a német fizetési válság általános gazdasági depresszióvá mélyüljön. Ehelyett lavinaszerű tőkekimenekítés indult be Németországban. Montagu Norman és George Harrison nyomására Hans Luther, a Reichsbank új elnöke tartózkodott minden közbelépéstől, és nem tett semmit a pánikszerű tőkekivonás megakadályozására. Így aztán a pénzügyi összeomlás feltartóztatására sem tehetett semmit. Miután csődbe ment a Kreditanstalt Bécsben, fizetésképtelenné vált a Danat-Bank is Németországban. Ugyanebben az időpontban a Dresdner Bank is elveszítette betétállományának 10%-át. Júniusban pedig a Morgan irányítása alatt álló Bankers Trust is megtagadta a hitelnyújtást a Deutsche Banknak.
George Harrison követelte, hogy Hans Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre, és ez által Németország tőkepiacán ne lehessen hitelhez jutni. Azt állította, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy leállítsák a külföldi tőke menekülését az országból. Ezzel az intézkedésével érte el Harrison, hogy a német bankrendszer és a német ipar a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen.
Montagu Norman támogatta Harrisont. A maguk oldalára tudták állítani a Francia Központi Bank vezetőjét is, és közösen Németországot tették a gazdasági válságért felelőssé. Brüning kormánya kétségbeesett kísérletet tett, hogy rávegye Hans Luthert arra, hogy más központi bankoknál rövid lejáratú, stabilizációs hiteleket szerezzen, és ezáltal a bankok összeomlását megakadályozza. Hans Luther azonban vonakodott ettől, és továbbra is külföldi megbízóinak, valódi főnökeinek a parancsait teljesítette. Amikor végül késznek mutatkozott, hogy Montagu Normantól hitelt kérjen, az szó szerint becsapta az orra előtt az ajtót, s így ebben a kritikus helyzetben Németország már sehol sem juthatott hitelhez.
1930 márciusában, röviddel azt megelőzően, amikor az angol-amerikai bankok megtagadták a hiteleket Németországtól, Hjalmar Schacht, az akkori Reichsbank-elnök meglepetésszerűen benyújtotta lemondását. Ezt azzal indokolta, hogy a svéd Ivar Krueger késznek bizonyult áthidaló hitelt nyújtani a birodalmi kormánynak ötszázmillió márka értékben. A svéd nagyiparos és gyufakirály amerikai bankjával, a Lee Higgins & Co-val már korábban is kisegítettek olyan országokat, amelyektől a londoni és a Wall Street-i bankok megtagadták a hiteleket. Ekkor azonban Krueger hitelajánlata már elfogadhatatlan volt Montagu Norman és barátai stratégiája számára. Az akkori pénzügyminiszter, a szociáldemokrata Rudolf Hilferding, arra kérte Hjalmar Schachtot, akinek a Dawes-terv rendelkezései szerint minden hitelfelvételhez hozzá kellett járulnia, hogy engedélyezze Krueger hitelajánlatának az elfogadását. Schacht azonban ezt elutasította, és e helyett benyújtotta lemondását Hindenburgnál.
Kruegert magát néhány hónappal később, 1932 elején holtan találták egy párizsi hotelszobában. A rendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg. Évtizedekkel később, svéd detektívek részletekbe menő nyomozását követően, megállapították, hogy Kruegert kétséget kizáróan meggyilkolták. A svéd iparmágnás halálával minden remény szertefoszlott arra, hogy enyhülhet a hitelembargóval sújtott Németország pénzügyi helyzete.
Schacht lemondása ellenére továbbra is igen aktív maradt. Minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen annak az embernek, akit londoni és New York-i főnökei és barátai kiválasztottak Németország führerének, és aki Németország pénzügyi válságát az ő szájuk íze szerint fogja majd megoldani. Hjalmar Schacht már 1926 óta támogatta - egyelőre csak feltűnésmentesen - a nemzetiszocialista párt mozgalmát, élén Adolf Hitlerrel. Amikor Schacht lemondott a Reichsbank elnökségéről, igyekezett kapcsolatot létrehozni az akkor még nagyon szkeptikus német nagyiparosokkal, a Ruhr-vidék vezéreivel és a külföldi pénzügyi körökkel, elsősorban az angliai pénzemberekkel.
1931-ben Hjalmar Schacht még Alfred Rosenberget is bemutatta Montagu Normannak. Schacht és Norman már 1924 óta szoros barátok voltak, és ez a barátság egészen Montagu Norman 1945-ben bekövetkezett haláláig tartott. Miközben ömlött a pénz Hitler és mozgalma számára, a Bank of England megtagadta, hogy hitelt nyújtson Németországnak az 1931-es kritikus időszakban. Ezáltal valósággal kikényszerítette a bankok összeomlását és a gazdasági élet megbénulását. Ez a helyzet pedig milliókat kergetett a kétségbeesésbe, és a radikális politikai csoportok karjai közé. Mihelyt Hitler és kormánya hatalomra került, ugyanez a Montagu Norman nyomban nagyvonalú hitelekkel sietett a támogatására. 1934 májusában Norman személyesen utazott Berlinbe, hogy az új rezsimet egy titkos megállapodás keretében pénzügyileg stabilizálja. Hitler megértőnek mutatkozott, és Norman kedves barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank elnökévé, hanem később még gazdasági miniszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank élén állott.
Mi is tehát a produktív hitelteremtés?
A produktív hitelbővítés, azaz a Lautenbach terv lényegét így foglalhatjuk össze:
A nemzeti bank (jegybank, központi bank) a finanszírozás beindítására és az első hosszú lejáratú szerződések szétosztására alacsony kamatozású fizetési eszközt bocsát ki kétféle módon.
1. A nemzeti bank pénzt bocsát közvetlenül a kormány, a megfelelő állami üzemek és intézetek, valamint ezek privát alvállalkozói részére pontosan körülhatárolt konkrét célra. Ezzel a pénzzel lehet finanszírozni a munkaerő költségeit, valamint a szükséges gépek, alkatrészek és a vasutak, vízi-utak, erőművek építési költségeit. Ezeket a "hiteleket" a felhasználók kizárólag infrastruktúra-fejlesztésekre fordíthatják, és ezek a hitelek vagy az állami adóbevételből, vagy az állami támogatással működő üzemeltetőktől lesznek visszafizetve. Az, hogy a megbízott vállalatok miként jutnak ehhez a pénzhez, technikai kérdés. A Lautenbach terv 1931-ben erre a célra a leszámítolható váltókat vette számításba, amelyeket a magánbankok bocsátanak ki, de amelyek végül is a nemzeti banknál kerülnek diszkontálásra. Ezeket a váltókat közép- és hosszútávú kincstári kölcsönökké is át lehet alakítani, amelyek nemzeti beruházási programok esetén fedezik a nemzeti vagyon növekedését. De más fizetési formák is elképzelhetőek. Az a fontos, hogy ezek a pénzszerepét betöltő, és a gazdasági folyamatokat közvetítő értékpapírok előbb vagy utóbb a növekvő adóbevételekből neutralizálódjanak, azaz visszavásárlásra kerüljenek.
2. A nemzeti bank alacsony kamatozású hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak abból a célból, hogy azok ebből finanszírozzák az iparvállalatok előbb felsorolt beruházási tevékenységét. Ezzel lehetővé válik, hogy a vállalatok részt vegyenek infrastruktúra-programokban, berendezéseiket modernizálják, technikailag fejlesszék. Ezeket a hiteleket az igénybevevő vállalatok növekvő nyereségükből fizetik vissza. Az első ilyenjellegű megbízások eredményeként a különböző ipari területeken további kereslet jön létre áruk és munkaerő iránt. Példaként szolgálhat egy vasúti pályaszakasz, amit közpénzekből és direkt erre a célra kreált hitelekből építenek. Tegyük fel, hogy a hitel 40%-a bérre, 50%-a anyagra, mint például a sínek, a beton, a szükséges gépek, üzemanyag és más szükséges árukra fordítódik. A megmaradó 10% a vállalati működést szolgálja. Az anyagokra és felszerelésekre fordított kiadások további szerződésekre vezetnek. Ezeknek az összegeknek egy része ismét a munkavállalókhoz kerül, mint bér, akik ezt fogyasztási javakra fordítják. Egy másik részét közvetlenül nyersanyagokra és félkész árukra költik, míg további részeket az üzemeltetési költségekre, és a vállalat nyereségére fordítanak. Ebből a nyereségből aztán javítani lehet az üzem termelékenységét. Ebből ismét olyan megbízások keletkeznek, amelyek további gépeket és berendezéseket igényelnek.
Mindebből látható, hogy az infrastruktúra építéséhez beszállító vállalatoknak adott szerződések további termelést és munkát indukálnak, azaz még több munkahelyet, még több keresletet, még több létszükségleti cikket (élelmiszer, ruha, energia) igényelnek. Ezeknek a gazdasági területeknek a stimulálása további keresletet idéz elő más ipari és szolgáltatási területeken. A hitelként adott pénz felhasználásának az útját nyomon lehet követni. A pénz halad az egyik irányba, míg az áru és a fogyasztás a másik irányba áramlik. Minden egyes forgalmi aktus során adó keletkezik, amely az államkasszát gazdagítja. Az adó csökkenti a forgalomban lévő pénz mennyiségét és neutralizálja vagy sterilizálja a jegybank által nyújtott hitelt. Az itt felvázolt gazdaságpolitika sikere szempontjából döntő az a tény, hogy az államnak a nemzeti bank útján történő hitelteremtése, amely az infrastruktúra és az ehhez hasonló programok finanszírozását szolgálja, bővülést hoz létre a reálgazdaságban, amely összértékében nagyobb lesz, mint az a pénzmennyiség, amely hitelként ezt a folyamatot beindította és létrehozta. Ez az értéktöbblet az által jön létre, hogy a parlagon heverő produktív kapacitások és a kihasználatlan munkaerő ismét értékelőállító tényezővé válik. Jelenleg tetemes kihasználatlan tartalékok vannak Nyugat- és Kelet-Európa, valamint a szovjet utódállamok régióiban. Magyarországon is túlságosan nagy a kihasználatlan ipari, mezőgazdasági és szellemi kapacitás.
Ezen túlmenően a pénz jelentős része a fontosabb ipari területek modernizálására fordítódik. Ehhez arról kell gondoskodni, hogy a modernizálás tényleg magasabb technológiai színvonalhoz vezessen, hogy valóban a technológia újabb generációját vezesse be a produktív szféra különböző szektoraiban. Ezen a módon emelkedik a gazdaság általános technológiai színvonala, ezzel együtt a megfelelő munkatermelékenység, és mindennek az eredménye a nagyobb jólét. Az átfogó infrastruktúra-fejlesztési programok állandóan növelik a keresletet a technológiailag magasan fejlett áruk iránt, és meggyorsítják az új utakat feltáró tudományos ismeretek átvételét és technikai alkalmazását a termelési folyamatban. A megvalósított infrastruktúra-programok természetesen növelik az egész gazdaság termelékenységét. Ez pedig növeli a társadalom gazdagságát. Ennek a gazdagságnak egy része adóként befolyik az államkasszába, és lehetővé teszi az eredetileg a nemzeti banktól kibocsátott hitelek újrafinanszírozását.
Ha az így kibocsátott pénzek nem kerülnek a pénzpiacra, hanem a most ismertetett módon megmaradnak a termelésben, akkor az eredetileg kibocsátott hitelek többszörösen megtérülnek. Nemcsak visszafizetésre kerülnek, hanem még magánál a kibocsátó központi banknál is többlet keletkezik, amelyet aztán a társadalmi fogyasztás javítására lehet fordítani. Ebből a pénzből fedezni lehet a kulturális, tudományos beruházásokat. Ehhez tartozik a jövőben a józan környezetvédelem és az egészséges életfeltételek biztosítása Földünkön.
Lautenbach memoranduma érdemes ma is a tanulmányozásra, mert számos elgondolása még mindig aktuális. Magyarországi hasznosításának jelenleg az a legfőbb akadálya, hogy az Országgyűlés és a Kormány az MNB törvény 1991-es elfogadásával - minden ellenszolgáltatás nélkül - teljesen kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Ez most már kizárólag az abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, és az azt irányító technokrata elit privilégiuma. A demokratikus ellenőrzés alatt nem álló független központi bank azonban időközben a magyar állammal, kormánnyal és társadalommal szemben ellentétes érdekű intézménnyé vált. Az MNB törvény kidolgozásával és elfogadtatásával a központi bank irányítóinak ugyanis sikerült Magyarország közpénzrendszerét fokozatosan magánpénzrendszerré átalakítaniuk, és a de facto privatizált pénzrendszert a közérdek helyett magánérdekek szolgálatába állítaniuk. Ezzel a gazdasági élet irányításának monetáris eszközrendszere, és a vele járó mérhetetlen hatalom is, a választott, politikai felelősséggel tartozó Országgyűléstől és Kormánytól a magánpénzmonopólium ellenőrzetlen birtokosainak, valamint technokrata kiszolgálóiknak a kezébe került.
A Miniszterelnök 2000. június 18-án a Kossuth Rádió "Vasárnapi Újság" c. műsorában elmondotta, hogy az adósságszolgálat teljesítése elsőrendű politikai kötelezettség. Javulást az infláció és a kamatláb csökkenésétől remél. Arra számít, hogy a gazdasági növekedés beindulásával Magyarország eladósodásának mértéke és a nemzeti össztermék közötti arány megközelíti majd a fejlett nyugati országoknál ma átlagosnak számító eladósodási arányt, azaz az eladósodás nem lesz magasabb, mint a nemzeti össztermék (GDP) 60%-a. Ez annyit jelent, hogy Magyarországnak (az állami és nem állami szektornak együttesen) évente mintegy 3 milliárd dollár és 800 milliárd forint adósságszolgálatot kell teljesítenie külföldi és belföldi tartozásai fejében mindaddig, amíg az 1989 után ide importált, és kamatozó hitelpénzre épülő magánpénzmonopólium rendszere lesz érvényben. Amíg ezt az igazságtalan és antidemokratikus magánpénzrendszert működtetik Magyarországon, addig a magyar társadalomnak minden évben át kell adnia a megtermelt jövedelem 30-35%-át a pénzvagyontulajdonosoknak. Ezt a hatalmas és véget nem érő terhet csupán azért kell viselnie, hogy a magánpénzmonopólium birtokosai kamatra kikölcsönözhessék azt a gazdasági közvetítő közeget, (a központi bankok által ingyen előállítható jelrendszert, vagyis a pénzt), amelyet a magyar állam maga is kibocsáthatna, ha ma is rendelkezne pénzügyi szuverenitással.
Abban a magánpénzmonopolista rendszerben, amelyben ma élünk, a pénzkibocsátás és hitelezés a legfontosabb hatalmi eszköz. Ez a korábban államot megillető felségjog a mindenkori kormányok leghatékonyabb kormányzási eszközének bizonyult. Ma is ezzel a monetáris eszközzel lehetne a leghatékonyabban intézni a közügyeket, és megoldani a kormányzati feladatokat, ha a demokratikusan választott parlament és kormány még rendelkezne ezzel a felségjoggal. Ebből az egyébként minden ellenszolgáltatás nélkül átadott fontos közjogosultságból kellene legalább egy kis részt visszaszerezni a nemzetközi pénzkartelltől, és hazai gépezetétől. Az lenne a megoldás, ha az állam - legalább részben visszavéve a monetáris szuverenitást a teljesen függetlenné átalakított MNB-től - kamatozó adóslevelek helyett, kamattal nem terhelt forintot bocsátana ki. Ennek a pénznek is - az állami hitellevelekhez hasonlóan - az állam adóbevétele lenne a fedezete. A különbség azonban igen lényeges: ez a pénz ingyen állna rendelkezésre, és nem kellene érte kamatot fizetni senkinek. A költségvetés és a kormány - legalább részben - ebből a saját kibocsátású pénzből nyújthatna olcsó hitelt a legfontosabb infrastrukturális fejlesztésekre, elsősorban a mezőgazdaság produktivitását szolgáló konkrét programok finanszírozására, a külföldről felvett és állandóan tovább görgetett, igen drága pénzpiaci kamatozású hitelek helyett. A Lautenbach tervben foglalt elgondolások azért méltóak a tanulmányozásra, mert a benne foglalt javaslatok és azok későbbi sikeres megvalósítása, bizonyítja, hogy jelenleg is lenne más, jobb megoldás a produktív infrastruktúra-fejlesztés finanszírozására. Ennek a jobb, olcsóbb és hatékonyabb finanszírozási módnak az egyedüli akadálya ma az, hogy az Országgyűlés és a Kormány - minden ellenszolgáltatás nélkül - kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Módosítani kell tehát az egyébként csak 51%-os MNB törvényt, és legalább részben korlátozni kell az egész társadalom érdekében a nemzetközi pénzkartellnek - és hazai technokrata csoportjának - a magánmonopóliumát a magyar pénzrendszer irányításában.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése