2017. április 1., szombat

Kémek a forgó színpadon





Kémek a forgó színpadon






"Kémkedős időket élünk"

- Interjú Rimner Gábor volt CIA-kémmel





Áder János köztársasági elnökhöz fordul a legismertebb magyar CIA-kém, Rimner Gábor, mert úgy érzi, ő is megérdemelné az erkölcsi elégtételt a rendszerváltásban való részvételéért. Ez lesz az ötödik, "bűncselekményének semmissé nyilvánítására irányuló", rehabilitációs kérvénye - beadta már Göncz Árpádhoz, Mádl Ferenchez és Sólyom Lászlóhoz is, eddig mindig elutasították. Rimner Gábor 8 éven át kémkedett a CIA-nek a szocialista rendszerben, 1981-ben ítélték 12 évre, a rendszerváltáskor szabadult, de azóta sem rehabilitálták - bár a POFOSZ-tól kitüntetést is kapott. Azt mondja, nem a vagyonát szeretné visszakapni, hanem a becsületét. Erről, atomfegyverekről, a hírszerzés múltjáról, jelenéről és arról beszélgettünk Rimner Gáborral, haragszik-e a volt barátnőjére, amiért elárulta.
EZT IS AJÁNLJUK:
Rimner Gábor 1954-ben született. Tinédzserként került Szudánba, ahol édesapja az UNESCO kiküldöttjeként a Kartúmi Egyetem professzora volt. Ott szervezte be a CIA, 18 évesen, görögországi katonai táborokban is kapott kiképzést. Magyarországra hazatérve, arab nyelvtudásának köszönhetően nagyon rövid idő alatt beépült előbb a belügy- majd a külügy- és végül a honvédelmi minisztériumba. A szovjet csapatok elleni kémkedés volt a fő feladata. Legfontosabb felfedezése az volt, amikor 1974-ben - egy külkereskedelmi cégben végzett munkájának köszönhetően - rájött, vannak szovjet atomtöltetek és interkontinentális ballisztikus rakéták Magyarországon. 1981-ben banális okból bukott le: féltékeny barátnője jelentette fel. 12 év börtönre ítélték, a rendszerváltáskor szabadult - hivatalosan jó magaviselete, gyakorlatilag a politikai környezet megváltozása miatt. Állampolgári jogait csak 2001 szeptemberében kapta vissza. 2007-ben a POFOSZ-tól (Politikai Foglyok Szövetsége) Hazáért érdemrendet kapott, de azóta sem rehabilitálták.
Tizennyolc éves korában, 1972-ben szervezte be kémnek a CIA, amikor Szudánban besétált az amerikai nagykövetségre azzal, hogy svéd egyetemi ösztöndíját amerikaira cserélné. Miért tett le arról a vágyáról, hogy inkább az Egyesült Államokban éljen, mint a Kádár-rendszer Magyarországán?
Érdekes kihívásnak éreztem a kérésüket azzal kapcsolatban, hogy inkább nekik dolgozzak itthon a kommunista Magyarországon az 1970-es évek elején, mint Amerikában. Dagasztotta a keblemet a büszkeség, hogy rám gondoltak. Mivel én olyan miliőben nőttem fel, ahol a szovjet megszállókat, a kommunistákat mindenki utálta, örültem, hogy végre tehetek valamit ellenük.
Mi volt a legérdekesebb a kiképzés alatt?
A próbafeladatok. Fél éven keresztül mindenféle odatelepített, úgynevezett szovjet katonai szakértővel kellett kapcsolatba kerülnöm és ezt úgy oldottam meg, ahogy lehetséges volt. Eljártam a szovjet követség klubjába, kerítettem magamnak ismerősöket, sporttársakat. Az egyik katonatiszttel például együtt cselgáncsoztunk. Sokáig ő volt az állandó partnerem, mert egy súlycsoportban voltunk, mindketten 74 kilósak. Róla később kiderült, hogy a katonai attasé mellett dolgozik, és ha jól tudom, őt be is szervezte az ottani amerikai rezidens, hála az én tevékenységemnek.
Kezdetben órákat töltött azokkal, akiktől megtanulta a különleges szakmát. Tudom, hogy a szülei, akikkel együtt élt, nem fogták nagyon szigorúan, de történt valaha olyan, hogy az egyébként oroszellenes édesapja vagy édesanyja megneszelt valamit és ki kellett magyaráznia, hol volt és mit csinált?
Előfordult egyszer-kétszer, de mindig nagyon egyszerűen kimagyaráztam. Az egyik legjobb barátom és iskolatársam egy bolgár fiú volt. Amikor megmagyarázhatatlan volt a távollétem, mindig szegény Nyikolajra kentem a dolgokat. Azt mondtam, náluk voltam, elmentünk ide-oda, buliztunk, pecáztunk, fényképeztünk, autókáztunk a sivatagban, valamit mindig csináltunk és ő mindig falazott. Egyébként nem nagyon érdekelte, hogy miért. Ez teljesen természetes volt. Tinédzser korban a szülői felügyelet az, amit az ember úgy kerül ki, ahogy tud. A szüleim meg úgy könyvelték el az egészet, hogy Nyikolaj a rossz társaság, akihez Gábort nem lenne szabad elengedni. Az ő szülei meg rólam mondták ugyanezt, mert ő meg rám mutogatott.
Két kém felismeri egymást? Úgy értem, Ön észreveszi azokat a sajátos mozdulatokat másnál, amelyeket a „civilek" akkor sem, ha árgus szemmel figyelik például Önt egy-egy személyes találkozó során?
Az a jó hírszerző, aki úgy be tud olvadni, hogy észre sem veszem az utcán és ha elmegy mellettem, eszembe sem jut, hogy nézett ki. Isten igazából, ha valaki jó ebben a szakmában, bajos fölismerni. Ahhoz nagyon bénának kell lennie, hogy lássam rajta, hogy egyívásúak vagyunk. Erre egyszer volt csak példa, az elég nevetséges volt. Nagy valószínűséggel az itthoni kommunista kémelhárítás embere lehetett, aki egy könyvesboltba bejött utánam. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy az illető odamegy, ahová én megyek, azt a könyvet veszi le a polcról, amit én vettem le az előbb, és utána visszarakja, arra kértem az eladót, hogy egy négy méter magasságban lévő lexikont vegyen le nekem. Felmászott a létrán, levette, én böngésztem egy negyedórácskát, aztán visszatetettem, mondván, hogy köszönöm, nem kell és aztán elmentem más könyvek felé bóklászni. Figyeltem őt. Egy másik eladóval ugyanazt a könyvet ugyanonnan levetette és ő is elkezdte böngészni. Gondolkoztam rajta, milyen jó poén volna, ha hagytam volna benne neki egy üzenetet, de hát akkoriban azért annyira nem volt jó viccelődni ezzel. Akkor csak úgy tudomásul vettem, hogy nyilvánvalóan arra kíváncsi, mit keresek itt. Hátha üzeneteket kapok vagy küldök könyveken keresztül.
A hollywoodi filmeket nézve sokan úgy képzelhetik, hogy az amerikai hírszerzők sokkal ügyesebbek, felkészültebbek és sikeresebbek, mint az egykori szovjet kollégáik voltak, hiszen az amerikai moziban sosem a KGB-sek győznek. Ön szerint is képzettebbek a CIA ügynökök, egyáltalán van összehasonlítási alapja vagy sosem találkozott orosz ügynökkel?
Találkoztam orosz ügynökkel, hogyne. Sőt, volt is köztük egy-két haver, ukrán is meg orosz is. Ritka intelligensek és jól képzettek. Egyáltalán nem mondanám, hogy a CIA-nál sokkal jobb lenne a trenírozás. Úgy állítanám fel a sorrendet, hogy: Moszad, a volt KGB és a CIA. Ebben a kérdéskörben harmadik helyre rakom a CIA-t, mert túl szabados. És ha már titkokról van szó, márpedig ebben a szakmában mindig titkokról van szó, ezeket sokkal könnyebb egy parancsuralmi rendszerben megtartani, mint ott, ahol nagy szabadsága van az állománynak. Retorzióban nincs különbség. Az amerikai hírszerzésnél és a KGB-nél is kapásból lelövik az embert, ha kell, de erről leginkább a moszados kollégák híresek. Villámgyorsan eltesznek valakit láb alól, ha éppen útban van. Amiről viszont kevés szó esik, az az iráni hírszerzés, pedig ma az nagyon erős. Már Mohammad Reza Pahlavi alatt is jó nevük volt, de amióta Khomeini ajatollah rendet csinált a saját szája íze szerint, azóta leginkább a kegyetlenségükről híresek és iszonyatosan jól beépültek mindenhova.
Egyébként aktív évei alatt az előbbi könyvesboltos történeten kívül találkozott kémelhárítóval, vagy olyannal, akivel kapcsolatban felmerült önben a gyanú, hogy önre dolgozik?
Igyekeztem az ilyen helyzeteket elkerülni, amennyire csak lehetett és teljesen átmenni szürkébe, mert rájöttem, hogyha ezt nagyon komolyan veszem, olyan üldözési mániám lesz, hogy az már orvosi eset.
Na, de hogy lehet ezt elkerülni?
Tudatosan. Ha az ember azt mondja, hogy nem, engem senki sem figyel meg, én senkit sem érdeklek, én csak egy szürke kis egérke vagyok, ugyanolyan, mint Kovács Józsi az utcasarokról, és úgy is élek, az egy idő után szépen elaltatja a megfigyelőt vagy a megbízóját. Helyeket is tudok említeni, amelyeket jobb volt elkerülni. A hetvenes években például az amerikai nagykövetséget nagy ívben kerültem, ez volt az utasítás is. Voltak kapcsolattartó pontok, ahová teljesen kiszámíthatatlan, de előre megbeszélt időpontokban kellett eljutnom. Úgy kellett válogatni a helyek közül, hogy ekkor vagy akkor véletlenül arra sétáljon az ember, arra kiránduljon. Nem volt szabad sem kiépülnie, sem látszódnia rendszernek. Egyébként ma rengeteg olyan éjszakai mulató és szórakozóhely van Budapesten, ahol lehet látni olyan társaságot, amelyben nagy valószínűséggel külföldi hírszerzők is ülnek.
Ne mondja -  és hogy néz ki egy külföldi hírszerző?
Nincs különösebb ismertetőjele. Elég, ha annyit tud róla az ember, hogy melyik követségtől jött és kik ülnek vele egy asztalnál. Ezek a találkozók általában nem véletlenek és eléggé látványosak, amivel a jelenlétüket akarják demonstrálni, bár hasznuk nincsen. Sőt, inkább veszélyforrások. Amikor az ember olyan személlyel akar találkozni, akit nem ismer vagy nem is ismerhet, akkor nem nyilvános helyre megy.
Ön szerint hány CIA-kém lehetett a kommunizmusban Magyarországon, akik nem buktak le?
Ezt én számolgattam ám elég sokat, pedig matekból mindig is rettentő rossz voltam. A valószínűség-számítás egy sajátos módszertanával olyan kétszáz-háromszázra teszem azok számát, akiket annak idején, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években beszerveztek és itthon működtek hírszerzőként.
Ez soknak számít?
A vasfüggöny mögötti Magyarországon ez nem számított soknak, mert kifejezetten kémzóna voltunk. A rendszerváltás után Bécs vált azzá. Ott alakult ki az új kémközpont Közép-Európában, mert annyira kiismerhetetlenek lettek az újonnan szerveződött demokratikus államok hírszerző szervei, annyira nem tudták kiszámítani, ki az, aki tényleg átállt, ki az, akit csak éppen nem váltottak le, nem rúgtak ki, ki az, aki még mindig Moszkvának dolgozik, de már úgy tesz, mintha a NATO-nak dolgozna, hogy úgy gondolták, Bécs biztonságosabb terep. Az ezerkilencszázkilencvenes-kétezres években ez nagy dilemma volt a nyugati hírszerzésnél. Mindent, ami itt volt, áttelepítettek oda.
A filmeknél számtalan csodálatos kütyü segíti a kémek munkáját. Az nyilvánvaló, hogy egyetlen kém sem tud kilométereket repülni egy síléccel és aztán a legkevésbé sem kifáradva, elképesztő magabiztossággal rendelni egy Martinit rázva és nem keverve. De a szuper eszközök esetében is ennyire elrugaszkodnak a valóságtól?
Minden kornak megvan a maga sajátossága. A mai világban a mikroméretű elektronizált kütyü a nagy divat és annak a korát éljük, hogy bárkit, bárhol, bármikor simán le lehet hallgatni száz méterekről vagy akár több száz kilométerről, mert már műholddal is be tudják mérni. Annak a kornak a kütyüjei, amikor én ezen a területen aktív voltam, ma már a gyerekjátékoknál is egyszerűbbnek tűnnek. A mai világban szerintem egy 10-12 éves kisgyerek azt mondaná rájuk, hogy gagyik. Jó, voltak kamerák, hangrögzítő berendezések, én is mentem fényképezni, én is készítettem hangfelvételeket különböző összejöveteleken a belügyben, a HM-ben vagy a külügyben, én is mentem ruszki bázisokat fényképezni, de olyan berendezésekkel, amik ma szinte egy játékboltban is megkaphatók.
Alighanem ön volt az, akitől Washington tudomást szerzett arról, hogy Magyarországon is vannak nukleáris töltetű ballisztikus rakéták. Erre hogyan és mikor jött rá?
Akkor én egy külker vállalatnál dolgoztam, ahol kifejezetten olyan jellegű árucikkeket exportáltunk külföldre, mint televíziók, szemüveglencsék és keretek. Egyszer egy olyan szállítmány érkezett rajtunk keresztül Bulgáriából, amivel mi nem foglalkoztunk. Acélszerkezetekről volt szó. A szállítmányozási osztályon dolgoztam, nekem kellett a magyarországi fuvarleveleket és engedélyeket intézni. Kiderült, hogy egy olyan erdei, katonai bázisra szállították ezeket, ami szovjet rakétabázis volt. A rakományt el kellett kísérni. Ketten utaztunk az egyik kolléganőmmel. Én csak azért mentem vele, mert én voltam az egyik huszonéves zöldfülű, ifjú titán a cégnél. Ő volt a szakember, én voltam a férfi támogató, hogy ne kelljen neki, nőnek egyedül bemennie a szovjet katonák közé. Először a szállítójárművet láttam meg a laktanyaudvaron, ami egyértelműen csak interkontinentális rakéták szállítására volt alkalmas, utána pedig olyan földbe vájt bunkerek mellett mentünk el, amelyek ajtajára ki volt téve a nukleáris veszélyt jelző tábla. Hát én összeadtam kettőt meg kettőt, lett belőle öt és egyszerűen kikövetkeztettem magamnak a dolgot, hogy ha van nukleáris töltet és interkontinentális rakéta, akkor itt valószínűleg az van. Ezt én szépen le is jelentettem 1974-ben.
Hol látta ezt?
Ezt nem mondhatom el, mert 2000-ben még hatvan évre államtitoknak minősítették, tehát államtitoksértés lenne erre válaszolni. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában négy dossziém hozzáférhető, de összesen hat van rólam. Az egyikben van még 2060-ig államtitoknak nyilvánított adat, és van egy olyan, amit még meg sem kapott a levéltár, mert azóta is őrzi a hírszerzés.
Papp Gábor Zsigmond Kémek a porfészekben című dokumentumfilmjében elmesélte az amerikaiak furcsa reakcióját. Ezt most így utólag mivel magyarázza: nem hittek Önnek vagy elhitték ugyan, csak ez volt az eljárás vagy esetleg már tudtak róla és egyszerűen veszélyesnek tartották, hogy Ön, polgári személyként rájött erre és el akarták bizonytalanítani?
Nem az számított veszélyesnek, hogy én rájöttem, hanem maga az információ volt az és nem akarták, hogy véletlenül kibukjon, hogy ők erről tudnak. Az, hogy én ezt nekik elmondtam, körülbelül olyan súlyú problémát jelentett, mint amikor Belovai István közölte Amerikával, hogy a szovjetek tudnak róla, hova telepítettek atomakna zárat. Itt meg az volt a kínos, hogy nagy valószínűséggel ők erről az információról már tudtak vagy akartak máshonnan is tudni. Ez a szakma nem arról szól, mint a filmekben, hogy a nagyon okos, ügyes, híres, világmegmentő kém közöl valamit és azt készpénznek veszik. Semmit sem vesznek annak. Mindent huszonötmilliószor be kell biztosítani és bizonyítani. Nagyon sok információ különböző helyekről kell, hogy visszaigazolja azt az egyet. Tehát lehet, hogy az én információmat utána először műholdról ellenőrizték, és más forrást is megszondáztak abból az isten tudja hány száz itt lévő hírszerzőből arról, hogy igaz-e, ők mit tudnak erről, a hely stimmel-e, a rakéta típusa stimmel-e, valóban van-e nukleáris robbanófej. Mire ezt több forrásból megerősítik, az idő. Egy információ, az nem információ, mert lehet, hogy be akarom őket csapni, mert mondjuk átállítottak. Ezt nekik ki kell tudni szűrni.
A nukleáris rakéta helyszíne mellett van még olyan, amiről ma sem beszélhet, mert szigorúan köti a titoktartás?
Van. Például annak az egységnek a szervezeti felépítéséről, vagy az ottani kollégákról, főnökökről soha sem fogok beszélni. Számomra ők meghaltak akkor, amikor letartóztattak.
Haragszik a volt élettársára, amiért lebuktatta?
Nem volt az élettársam, inkább csak a barátnőm. Egy vidéki kislány volt, aki Budapesten élt albérletben, és inkább nálam aludt, mint az albérletben, ami nem volt valami vidám hely. Ettől még nem voltunk élettársak. Haragudni tulajdonképpen nem tudok rá, inkább sajnálom. Nem is vagyok róla meggyőződve, hogy azt szerette volna, hogy ez így süljön el. Egyszerűen bosszút akart állni. Emlékszem arra, amikor őt is beidézték a tárgyalásomra. Ott álltam kéz-láb bilincsben, vezetőszáron, mint a harapós kutya. Amikor belépett a tárgyalóterembe és meglátott, leesett az álla, azt mondta a bírónak, nem gondolta, hogy ez lesz belőle. És egyébként nagy butaságot is állított, mert azt hitte, hogy én az araboknak kémkedek csak azért, mert tele voltam arab diplomata haverokkal, akikkel gyakoroltam a nyelvet, és konzum touristból hoztak nekem olcsó cigit, meg piát, amit nagyon sok száz pesti megtett akkoriban. Azt tudta rólam, hogy járok tolmácsolni és rohadtul haragudott rám, mert kiraktam a szűrét. Egy közös rendőr ismerősünknek beszélt arról, hogy szerinte Gábor az araboknak kémkedik.
Mi volt a legkényelmetlenebb abban, amikor a nyílt utcán elkapták: az, hogy felemelték, mint egy zsákot, az, hogy Önre ült két elhárító a kocsi hátsó ülésén vagy az, amikor megkötözték, megbilincselték és órákig faggatták, miközben végig nézte, hogy tönkre teszik egész élete munkáját?
Az utolsó. Az első kettő az teljesen normális rutineljárás mindenütt. Gyakorlatilag másodperceken belül lezajlik az emberben ilyenkor, hogy mi is történik, úgyhogy mire a kocsi hátsó ülésére kerültem, már tudtam, mi lesz. Kellemetlen, amikor egy 80-90 kilós állat az ember nyakára ül, de megpróbáltam elhumorizálni a helyzetet. Kiszóltam az ürge combja alól: Ne haragudjanak uraim, de akkor most tulajdonképpen hova is megyünk? Mire az volt a válasz az első ülésen ülő embertől - mert az a kettő, aki rajtam ült, néma volt - hogy tudja azt maga jól, okos ember maga, Gábor. Mondtam, hogy jól van, akkor tudom. Mire megérkeztünk az akkori lakásomhoz, már várt minket a rendőrségi mikrobusz benne a teljes brigáddal. A helyszínelőktől kezdve a verőlegényekig mindenkit felsorakoztattak. Összesen lehettek vagy tizenegyen, tizenketten. A kihallgató tisztem vezette őket, aki akkor alezredes volt. Egy nagyon csinos fényképésznő is dolgozott aznap, aki mindenről három fényképet készített. Szépen leültettek a szoba egyik sarkába, hátra bilincselték a kezemet egy székhez és ott kellett ücsörögni órák hosszat. Két-három óra körül vettek őrizetbe a Rudas László utcában, és már késő éjszaka volt, amikor elindultunk a Gyorskocsiba. Amikor egy pár óra után megkérdeztem, rágyújthatok-e, előre bilincselték a kezemet, majd a szomszédomat behívták hatósági tanúnak, hogy lássa, minden a szabályoknak megfelelően zajlik. Szerencsétlen ápolónőnek minden baja volt, tőle kaptam a cigarettát. Amikor már ott tartottak, hogy ajtótokok, székek lábai, asztal lábai, akkor kicsit leegyszerűsítettük a helyzetet, mert mondtam nekik két olyan helyet, ahol biztos találnak valamit - vegyindigót és mikrofilmolvasót. Addigra már annyi mindent találtak, hogy nyilvánvaló volt, hogy ha ezek helyét elárulom, nem oszt, nem szoroz, mert 24 óra alatt úgyis megtalálták volna, de lerövidítettem az ott töltött időt. Ráadásul azzal, hogy két lelőhelyet megmutattam, nagyon jól el lehetett terelni a figyelmet másról, ami pedig ott volt az orruk előtt, és pont ez volt benne a jó. Az ott is maradt, a lakásban.
Mi volt az?
Amikor letartóztattak, már elváltam az első feleségemtől, és a barátnőtől is megszabadultam, gondoltam én, ezért aktualitása volt egy olyan lehetőségnek, amellyel csak ritkán éltünk. Volt régen egy apróhirdetés újság, amiben lehetett társkereső hirdetést feladni. Ezen keresztül üzengettünk egymásnak. Megbeszéltünk kódszavakat, egyeztettünk, hogy melyik rovatban, a hónap melyik napján, milyen hirdetés fog megjelenni. Gondoltam, most nagyon aktuális, hogy új nőt kell keresnem, és ezt az újságban fogom megtenni, hát feladtam egy hirdetést az akkori szokásoknak megfelelően és jöttek is rá a válaszlevelek. Ezeknek egy részét bent tartottam a munkahelyemen, a fiókomban, ahol szintén tartottak házkutatást. Kaptam is visszajelzéseket a kihallgatásom során, hogy nagy franc maga Rimner, mit gondol magáról, hogy maga Don Juan kettő meg ilyen marhaságok? Én azért vettem a fáradtságot, hogy azok közül a nők közül egy-kettővel el is mentem vacsorázni, meg táncolni is. Soha senkiben nem merült fel, hogy ez bizony másra is jó. Ott voltak egy nagy stócban a levelek az apróhirdetésre, de senkit sem érdekelt, mert teljesen ráálltak arra, hogy mi kizárólag mikrofilmen és vegyindigón keresztül tartottunk írásbeli kapcsolatot. Így a CIA-s leveleket nem találták meg.
Többször mesélt már gyermekkori szudáni élményeiről, amelyek mind megerősítették önben a szovjetellenességet és megalapozták a beszervezését. A filmben arról is nyilatkozott, hogy apja félt is az oroszoktól, amit akkor Ön nem értett. Amikor a hadbíróság előtt állt, félt?
Nem féltem, dühös voltam. Nagyon-nagyon mérges voltam azért, mert nem volt elég az akkori kommunista vezetésnek az, hogy engem elítéljen, mindenáron el akarták ítélni a közeli hozzátartozóimat is, akiknek, bizony Isten, annyi közük volt hozzá, mint magának: semmi. Nagyon sok idős rokonomat, ismerősömet behívatták, megfenyegették, például az apukámat is. Azt éreztem, hogy nem csak engem akarnak tönkre tenni az ő szempontjukból jogosan, hiszen végül is ellenük tettem, tehát nem számíthattam jobb bánásmódra, hanem őket is. Mindenáron tágítani akarták a kört, hogy jelenthessék, ők milyen jó kémvadászok, és Moszkvában megveregethessék a vállukat. Ennek köszönhetően egy rakás olyan embert kevertek lehetetlen élethelyzetbe, akinek köze nem volt az egészhez. A saját tárgyalásomon tehát nem magam miatt voltam dühös.
Kémkedésért 12 évnyi fegyházra ítélték, emellett tíz évre eltiltották a közügyektől és a teljes vagyonát elkobozta a szocialista állam. Többször, több köztársasági elnöktől is kérte, hogy rehabilitálják,, de eddig ez még nem történt meg. Mit gondol, mi ennek az oka?
Erre eddig konkrét választ egyszer kaptam egy vezető politikustól, Dávid Ibolyától, aki akkor igazságügyi miniszter volt. Azt mondta: tudja, Gábor, maguknak húsz-harminc év múlva lesz reális esélyük arra, hogy rehabilitálják magukat, mert ma egyik pártnak sem fűződik hozzá érdeke. Pedig a kilencvenes rendszerváltás óta sok párt állította, hogy ez érdeke, el is hittük nekik, de soha egyik sem váltotta be. A kilencvenes évek elején konkrét ígéreteket kaptam politikusoktól, például Tamás Gáspár Miklóstól, az SZDSZ részéről, hogy interpellál a parlamentben ez ügyben, de nem tette meg, amit azzal magyarázott, hogy ez most nem volt aktuális. Kaptam ígéretet Demszky Gábortól, mert még oda is elmentem, én kis naiv, aztán az említett Dávid Ibolyától, Hende Csabától, és másoktól is arra, hogy rendezik a helyzetemet. Mindegyikük biztosított afelől, hogy együtt érez velem, és mennyire igazam van, de most nem aktuális. Már nem hiszek abban, hogy a rendszerváltás utáni politikusok közül bárki is komolyan veszi az elszámoltatást a rendszerváltás előtti időkben nagyobbnál nagyobb disznóságokat elkövetett kommunista vezetőkkel kapcsolatban addig, amíg élnek. A második világháború után az izraeliek náci-vadász szervezetéhez hasonlóan - akik az egész világot beutazták, Latin-Amerikában is keresték a volt náci vezetőket - Kelet-Európában is fel lehetne állítani egy ilyen szervezetet a volt kommunista bűnök feltárására, és a vezetők elfogására. Mert azokat is meg kellene keresni, akik a magyar lakosság ellen disznóságokat követtek el, de soha, senki sem kérte rajtuk számon. Tudom, hogy addig, amíg ez nem kezdődik el, bennünket sem rehabilitálnak, vagyis nem teszik semmissé a Kádár-korszakban elkövetett "bűncselekményeket". Engem nem a vagyon vagy a pénz érdekel, én az elkobzott becsületemet szeretném visszakapni. Az elv bosszant. Ez a politikai garnitúra hatalomban sem lehetne, ha egyes emberek nem tesznek valamit azért, hogy a szovjetek innen elmenjenek és nem hajlandók elismerni, hogy én is tehettem valamit a rendszer és a megszállók ellen a kémkedéssel, ami szerintem ugyanolyan értékű, mint az, amit a szamizdatosok csináltak vagy a dobtáras géppisztollyal lövő és benzines palackokat dobáló ötvenhatos hősök cselekedete. Én ezt a fegyvert használtam.
Most, hogy már rég vége a hidegháborúnak, elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarországon ma is vannak olyan kémek, akik önhöz hasonló módszerekkel szereznek információt idegen országok számára és azt is, hogy magyar kémek is dolgoznak a nagyvilágban, vagy ez már elavult megoldás?
Az elmúlt másfél-két évben nagyon felerősödött a kémtevékenység Magyarországon. Most már gyakorlatilag nálunk van a fél világ. Izraeli, arab titkosszolgálatok is tucatjával koptatják a pesti aszfaltot, jönnek vissza Bécsből. Most kifejezetten kémkedéses időket élünk, mert a nagypolitikának, az amerikaiaknak, oroszoknak az az álláspontja jelenleg, hogy ugyanolyan puskaporossá kell tenni a levegőt, mint amilyen a hidegháború idején volt, és ebbe már belefolyik Kína is. Az Európai Unió viszont csak szeretne, de nem nagyon tud sikeresen beavatkozni, mert nincs határozott álláspontja. Olyan liberális nézőpontokat akar sablonosítani, amelyek ebben a változó helyzetben nem állják meg a helyüket.




A HATALOMVÁLTÁS LEGTITKOSABB AKTÁJA

December 30, 2014
szemenyei-kiss-tamas.photo
A demokratikus rendszer és az ideológiai büntetőpolitika
Veszélyes lenne sommásan kijelenteni, hogy a volt nyugati kémeket (ti. az 1990-et megelőző években, évtizedekben a NATO-országok javára hírszerzést folytatott magyar állampolgárokat) kivétel nélkül jogtalanul ítélték el, vagyis mind a jó oldalon álltak – fejtegette Kónya Imre, a Boross-kormány belügyminisztere. – Kollektív rehabilitálásukkal ugyanis kimondhatatlanul is azt állítanánk, hogy az egykori kémelhárítók pedig a rossz oldalon dolgoztak, ezért tevékenységük mai szemmel elítélendő.
Egyrészt ez igazságtalanság lenne azokkal szemben, akik az ítéleteket hozták, illetve akik jelenleg is a magyar titkosszolgálatok kötelékében teljesítenek szolgálatot…”
A belügyminiszter, a rendszerváltónak nevezett Ellenzéki Kerekasztal prominens személyiségének nyilatkozatát, a polgárinak emlegetett Orbán-kormány első évének végén, 1999. március közepén olvashatták a politikai elemzők és a közélet eseményeivel foglalkozók – Halmi Zoltán, volt CIA-hírszerző rejtélyes körülmények között, 1999. január 31-én bekövetkezett halálát követően.
Mivel 1956 és 1990 között “kémkedés”, vagy annak feltételezése vádjával elítélt egykori hírszerzők, majd rabtársaim közül – a pártállam évtizedeiben végrehajtott kivégzések, a börtönévek és az 1990 utáni demokratikus jogállam körülményei között történt titokzatos halálesetek után – már csak néhányan vagyunk életben, talán nem vállalok különösebb kockázatot a napjainkban is kényes témának tartott (bizonyos szempontból “szigorúan titkos” minősítésű) ügyek ismertetésével.
Politikai morál és az elnyomógépezet kontinuitása
Kínálkozna az alkalom felsorolni az 1945 és 1990 között lezajlott ún. “kémperek” kiszemeltjeinek, áldozatainak neveit – de ez végtelenül hosszú névsor lenne. Kovács Béla FKGP-politikust, Tildy Zoltánt, Kéthly Annát, sőt, Kádár Jánost is ilyen váddal ítélték el politikai ellenfelei, azok a diktatúrák, melyeket Kónya Imre, a Boross-kormány belügyminisztere, majd Dávid Ibolya, az Orbán-kormány igazságügy-minisztere, a demokratikus parlament MDF pártjának jelenlegi elnöke legitim, működő jogrendnek minősített.
Szabó János alezredes, aki az Állambiztonsági Szolgálatok III/1-es csoportfőnöksége egyik osztályvezetőjeként maga is hírszerzőként tevékenykedett 1990 előtt, a közelmúltban tett nyilatkozatában, egy mondatban, így határozta meg a “kém” és a “hírszerző” fogalmát: “a megrendelő szemszögéből hírszerző – az ellenség aspektusából kém.”  –  Nos, ha vizsgálat alá akarjuk vonni az “első NATO-katonák”, a kémkedés vádjával kivégzettek és bebörtönzöttek tragédiáját, induljunk ki az 1990 után büntetlenül nyugalomba vonult állambiztonsági tiszt definíciójából.
Kémek voltak ezek a személyek vagy a szabad világ, a polgári demokráciák hírszerzői? – Egyáltalán: miért vádolták őket (a második világháború utáni évtizedre jellemzően) a Büntető Törvénykönyv paragrafusai között található legsúlyosabb büntetésekkel fenyegető cselekmény elkövetésével?
A válasz az önkényuralom módszereiben, eszközeiben keresendő. A diktatúráknak 1945 és 1956 között, majd az ezt követő évtizedekben is alapvető érdeke volt a kémkedés fogalmát ködösen meghatározni, mégpedig azért, hogy adott esetben bizonyos rendszerellenes magatartásokat önkényes értelmezés alapján kémkedésnek minősíthessen és az egyébként is szigorú törvénykezés minősített szankcióit alkalmazhassa ellenük. – A kémkedés fogalmának lényege az volt, hogy az elkövető államtitkot képező értesülések tekintetében cselekszik, mely “államtitkokat” 1956-ig a Büntető Határozatok Összessége (BHÖ), majd a Büntető Törvénykönyv (BTK) sorolta fel s amelyeket azután az ítélkező katonai bíróságok a törvényeknél is önkényesebben értelmeztek.
Államtitok bármely adat vagy tény (utasítás, intézkedés, eljárás, stb.), továbbá bármely olyan irat vagy tárgy (okmány, terv, vázlat, rajz, modell, minta), amelyet akár jogszabály, akár hivatalos rendelkezés államtitoknak nyilvánított, vagy amelyek illetéktelen személy tudomására jutása az állam biztonságát, politikai, illetőleg gazdasági érdekét sérti vagy veszélyezteti…”
Ez a jogszabályban meghatározott titokfogalom, – a gumitörvény – rendkívűl tágan értelmezhetővé tette az államtitok fogalmát, lehetőséget adott a jogalkalmazóknak arra, hogy az önmagukban államtitkot nem képező adatokat, tényeket, iratokat (feljegyzéseket, rajzokat, vázlatokat vagy fényképeket is) államtitoknak tekintsenek a büntetőjogi eljárás során. – A vádak zöme éppen ezért a bizonytalan jogfogalom miatt vált “duplanullás”, szigorúan bizalmas katonabírósági eljárássá illetve a valóban ártatlan információ is államtitokká.
Boross Péter, ex-miniszterelnök (ismét egy az MDF-politikusok sorából!) mindezek ismeretében jelentette ki 1999 márciusában, hogy a rehabilitálási igény az elkövetők részéről nem nevezhető jogos igénynek, legfeljebb az ítélkezők oldaláról merülhetnek fel kétségek éppen a rendszerváltoztatás, illetve a NATO-csatlakozás miatt…
Elkövetők? Az ítélkezők kétségei?
Az Antall-kormány belügyminisztere, majd a Magyar Köztársaság kormányának elnöke, úgy tűnik, elfeledkezett arról a figyelmen kívűl nem hagyható tényről, hogy az 1956-1990 közötti politikai pereket más fórumokon, emlékiratokban és az ellenállók tetteit megörökítő nyilatkozataikban törvénysértő pereknek minősítették, és joghalálnak nevezték ezt az időszakot. Az egykori vendéglátóipari szakemberből demokrata politikussá átlényegült Boross Péter arról is “elfeledkezett”, hogy az 1990 után meghirdetett általános amnesztiával éppen ő és párttársai biztosítottak büntetlenséget az antidemokratikus törvények megalkotóinak és alkalmazóinak. A sokak által fenntartásokkal kezelt rendszerváltás ugyanis éppen azoknak az átvilágítását – esetlegesen a felelősségre vonását vagy legalább a közéletből történő száműzetését – hanyagolta el (mint ismert, pénzhiányra hivatkozva!), akik a diktatúra törvényei alapján százakat végeztettek ki vagy zárattak börtönbe.
Ezektől a még élő, nem kis számban jogi karrierjüket folytató katonai ügyészektől, hadbíróktól várja el Boross Péter, hogy kétségeik legyenek? – Így működne demokráciánkban a történelmi igazságszolgáltatás?
A politikus “elkövetőkről” tett említést… Ugyanúgy, mint az állampárt, az MDP és az MSZMP politikusai tették 1949-ben, 1951-ben, 1957-ben, 1968-ban és a későbbi években.
A hírszerzés nem volt része a rendszerváltásnak?
Nem kétséges: a még élők perújrafelvétele, az ügyek és iratok leporolása, nyilvánosságra hozása sokakat – több száz politikust, ügyészt és hadbírót – kellemetlen helyzetbe hozhatna, főleg azokat, akik a rendszerváltás előtt és jelenleg is aktív résztvevői a közéletnek.
A nyilatkozatánál, ki nem mondottan is többet közölt demokráciánk milyenségéről az a Balsai Istvánnal készített beszélgetés, amely az elmúlt évtized végén jelent meg az akkor még ellenzéki Magyar Hírlap hasábjain.
Nem beszélhetünk NATO-kémkedésről – vélekedett tíz évvel ezelőtt az Antall-kormány igazságügy-minisztere, a későbbi Fidesz-politikus – sem a pártállam gyengítését elősegítő kémkedésről. Csak egy másik ország számára történő kémkedés létezik… Amit elképzelhetőnek tartok, az az, hogy kimondják: annak idején téves ítéletet hoztak, az érintettek egykori cselekményének ma már nincsen veszélyessége a társadalomra, vagyis most, Magyarország NATO-tagsága idején nem bűncselekmény a NATO javára kémkedni…”
Pokol Béla, egykori kisgazda politikus is óvatoskodva járta körül a kérdést, úgy vélekedett, hogy “A koncepciós perek mintájára beindulhat egy-egy felülvizsgálat, de ehhez politikai akarat is szükséges, vagyis a parlament domináns erőit kell megnyerni hozzá.
Kőszeg Ferenc, SZDSZ-politikus, aki már 1990-ben is protestált az Országgyűlésben, a nyilatkozókkal szöges ellentétben fogalmazott: “Szerintem, a megoldás az lenne – mondotta – ha a semmisségi törvényeket felülvizsgálnák. Másik lehetőség, hogy az egykori, még életben lévő elítélteknek lehetőséget adnánk a perújrafelvételi eljárásra, még ha nincs is új tényállás, ami ebben az esetben eljárásjogi feltétel. Ezt meg lehetne tenni abból kiindulva, hogy megváltozott a védett jogtárgy, vagyis megszünt a Magyar Népköztársaság.”
Ha lehetőséget adnának a még életben lévő elítélteknek a perújrafelvételi eljárásra…” – A szabadelvű politikus eme kívánalma ismét rámutatott a demokratikusnak mondott és jogállamnak vélelmezett köztársaságunk sötét titkaira.
Az érintettek, akik körében 1990-et követően is arat a halál, egymást követik a rejtélyes halálesetek, nem kapnak lehetőséget a perújrafelvételre – ahol és akkor megnevezhetnék a törvénysértően eljáró állambiztonsági tiszteket, ügyészeket és bírókat, feltárhatnák azokat a körülményeket, miként tartóztatták le őket, hogyan és milyen módon bántak velük a kihallgatásaik során. Fény derülne az ügyvéd jelenléte nélkül, verésekkel, kínzásokkal kicsikart vallomásokra, a pszichikai kényszerrel és orvosi közreműködéssel, pszichogén anyagok alkalmazására, nem utolsó sorban a katonai bíróságok törvénysértő tevékenységeire.
Ami tény: az EU- és NATO-tag Magyar Köztársaság a kémkedésért 1963 után elítélteket mindmáig gyakorlatilag ugyanúgy ítéli meg, mint az idegen megszállás alatt volt Magyar Népköztársaság – ítéleteik semmissé nyilvánításával immár két évtizede adósuk az a szabad Magyarország, melynek szabadságáért talán ők kockáztatták a legtöbbet, márpedig vitathatatlan, hogy amikor elítélték őket, kivétel nélkül politikai perek áldozatai lettek. – Bakos Istvánt, Balogh Csabát, Balogh Lászlót, Belovai Istvánt, Bencsik Mihályt, Csóka Ferencet, Egedy Elemért, Egedy Lehelt, Erdélyi Istvánt, Fóti Gábort, Gyenge Istvánt, Gulden Gyulát, Halmi Zoltánt, Hollókövi Csabát, Hollósi Pétert, Máté Zoltánt, Mizerák Zoltánt, Nagy Lajost, Nánási Lászlót, Németh Gábort, Papp Árpádot, Rimner Gábort, Siket Györgyöt, Sólyom Jánost, Szlama Árpádot, Szemenyei-Kiss Tamást, id. Vadász Miklóst és ifj. Vadász Miklóst napjainkig sem rehabilitálta a NATO-szövetséges Magyarország.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának előírásait – melyet Magyarország már 1976-tól kezdve nemzetközi szerződésben vállalt! – durván sértette többek között az a népköztársasági gyakorlat, hogy a “nép állama elleni tevékenység” ítélteit nem nyilvánosan, hanem zárt ajtók mögött hirdették ki… letartóztatásuk után nem fogadhattak ügyvédet, az úgynevezett “harmincas listából” (az állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő jogászokból) választhattak védőt közvetlenül a tárgyalás előtt…
Ezek az “ügyvédek” nemcsak, hogy nem védték őket, hanem ellenük dolgoztak – a vádhatóságnak hasznos további információkat igyekeztek kiszedni belőlük.
 
A rehabilitáció ellenzői, ahogy arról legutóbb 2005 márciusában is szó esett, nem veszik figyelembe azt, hogy ezek az állítólagos “ügynökök” (többségükben a pártállam ellen harcolók) egy diktatúra és egy azt támogató idegen hadsereg ellen folytattak hírszerző tevékenységet…
A döntéshozók – ez is elhangzott az utóbbi években – éppen a pártállami és a demokratikus Magyarországon továbbszolgáló titkosszolgálatok vezetőinek nyomása miatt nem mernek az egykori “kémek” ügyeihez hozzányúlni. Bár, ki tudja milyen logika mentén, az úgynevezett rendszerváltást követően az 1963 előtt hozott kémperekek elítéltjeit rehabilitálták – így néhai Maléter Pál honvédelmi minisztert is, de az 1963-1989 között elítélteket nem… Az NBH, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatok vezetői (90%-ban az 1990 előtti törvénytelenségek közreműködői) azzal érvelnek, hogy egy esetleges rehabilitálás demoralizálná a jelenlegi titkosszolgálatokat, bomlasztaná a fegyelmet, rontaná a harci szellemet…
 
Az áldozatok hozzátartozói és a napjainkban még élő 10-12 egykori politikai elítélt viszont éppen azt tartják megdöbbentőnek és nem kis mértékben demoralizálónak, hogy az egykor a szabad világ, a NATO ellen tevékenykedő, szovjet ellenőrzés alatt állt titkosszolgákat a demokratikus Magyarország a nemzetbiztonsági szakszolgálatok alkalmazzák.    
  
Miért nem rehabilitálják a kommunista önkényuralom áldozatait?
 
“Rimner Gábor, a kémkedés vádjával 1990 előtt elítélt magyar állampolgár 1999. Január 30-án ismerősével egy étteremben töltötte az estét. – Vacsora közben rosszul lett: kiverte a hideg, szivtájéki nyomást érzett, majd mikor felállt az asztaltól, ájultan rogyott össze. Másnap tüzetes kivizsgálásra kórházba ment. Ott megtudta, hogy szívinfarktuson esett át. Még ugyanazon a napon értesítették: barátja és egykori rabtársa, Halmi Zoltán egykori CIA-hírszerző január 31-én, 66 éves korában elhúnyt. A halál oka: szívinfarktus…
Halmi özvegyétől azt is megtudta Rimner, hogy férjének ugyanolyan tünetei voltak, mint neki egy nappal korábban.
Bár az egykori politikai fogoly nem szeretne hinni az összefüggésekben, nem hagyható figyelmen kívűl: a tragikus napot megelőző időszakban egyetlen egyszer találkozott volt rabtársával – január 20.-án, azaz tíz nappal az infarktusok előtt ők ketten tévéfelvételre voltak hivatalosak a TV-2 studiójában, s ott megittak egy kávét…
Egy-két hónap múltán egy toxikológus nyilatkozott a tragédiák kapcsán és az akkor még liberális hangvételű újság, a Magyar Hírlap munkatársainak elmondta: léteznek olyan úgynevezett mikropelletek, vagyis apró kapszulák, amelyek csak a gyomorba kerülés után napokkal később kezdenek oldódni.
A szakember szerint sokféle tünetet lehet előidézni kétkomponensű drogokkal, egyebek mellett infarktust is. – A mikropelleteket kristálycukorként is fel lehet tálalni a célszemélynek…” 
 
A diktatúra totális ellenségképe
 
A hírszerzés az ideológiai és politikai harc speciális területe volt minden korban. – A kommunistának nevezett diktatúra (amely nem ritkán, ha az éppen hatalmon volt politkai elit érdekei úgy kívánták, a kommunista eszme harcosait is likvidálta) évtizedeiben nemzedékek távoztak külföldre, az egész országot behálózták a műszaki, és az emberek ezreiből font lehallgató-rendszerek – elnyomatásban, lelki terrorban élt a társadalom túlnyomó többsége.
A kémperek egyik funkcióját éppen a diktatúrát igazoló ellenségkép kialakításában kereshetjük, hiszen – ahogy azt az ideológiai büntetőpolitika vezérfonala mentén megfogalmazták – “mindadig, amíg megvan a kapitalista környezet, lesznek nálunk (ti. a népi demokratikus államokban) kártevők, diverzánsok és kémek, akiket nyilvánvalóan az ellenségeink ügynökei küldenek hátországunkba”. 1945 és 1956 között, majd 1956-tól 1990-ig, ha a politikai helyzet úgy kívánta, az elnyomó rendszerek kémeket kreáltak az ellenzéki politikusokból, nem egy esetben a reformerekből is.
A “kémkedésnek” – a pejoratív megfogalmazásból és a Janus-arcú jellegéből fakadóan – kettős megítélése van. A hírszerző munkájáért, tevékenységéért megbízói részéről komoly elismerésben részesült minden korban: kitüntették, hősként emlegették, neveik esetleg még a történelem lapjaira is rákerültek. Ugyanezt a hírszerzőt az ellenfél üldözte és üldözi, mindenáron igyekezett és igyekszik kézre keríteni… majd ha elfogta, a legritkább esetben volt csak kegyelem számára. A hírszerzés mindig is olyan speciális terület volt az ideológiák harcában, ahol a háború a leghamarabb kezdődött el és a legkésőbb fejeződött be.
A totális ellenségkép koncepciója szerint az államellenes ügyekben, melyek középpontjában az imperialisták ügynökei, a kémek álltak, azok, akik a népi demokratikus államok alapjai ellen irányuló tevékenységet folytatták, nemigen lehetett helye a “jogászkodásnak”, jogállami büntetőgyakorlatnak. Ezek ellen a veszedelmes elemek ellen fegyverül szolgált a szocialista büntetőtörvény, amely egyúttal a népi demokratikus (értsd: a proletárdiktatúra, a pártállam) fegyvere volt és ennek megfelelően harceszközként is használták. A szocialista Magyar Népköztársaság jogalkalmazásának folyamatában mindvégig kitapintható volt a jogértelmezés politikai jellege. Ez tükröződött vissza a tényállások megállapításaiban, méginkább a döntések, az ítéletek meghozatalakor.
 
Mindezek tudatában az 1998-2002 között, az első Orbán-kormány idején hivatalban volt miniszternek, Dávid Ibolyának, azt a véleményét olvasva, hogy a nem-demokratikus időszak, “az 1989 előtti jogrend legitim, működő jogrend volt” (Magyar Hírlap, 1999. március 30.) tulajdonképpen nem lenne vitatható, ha egy nem-demokrata nyilatkozta volna tíz évvel a rendszerváltás után.  A Magyar Köztársaság igazságügy-minisztere kijelentéséből viszont félreérthetetlenül az következik, hogy az a történelmi változás, melynek 1989 és 2009 között tanúi lehettünk, tulajdonképpen az előző, legitimnek és jogrendnek nevezett ideológiai-politikai kurzus folytatása, ahol csupán csak a díszletek változtak, de maga a rendszer és annak működtetői (immár demokratikus álarcban mutatkozva) – maradtak. És ha a nemzetbiztonsági szolgálatok, a “szakemberek” személyi állományát, módszereiket tanulmányozzuk, könnyen erre a következtetésre juthatunk. 
 
Kossuth- és Állami-díjas hírszerző
Ha górcső alá vesszük a Boross-kormány belügyminisztere, Kónya Imre vélekedését az egykori hírszerzők (kémek) rehabilitálásáról – ti. “veszélyes lenne sommásan kijelenteni, hogy a volt nyugati kémeket kivétel nélkül jogtalanul ítélték el…” – akkor, illetve a pártállam joggyakorlatának tanulmányozása során juthatunk arra a következtetésre, hogy az egykori NATO-ellenség Magyar Népköztársaság és a jelenlegi NATO-tag Magyar Köztársaság bizonyos szempontból azonos módon kezelte 1990-ig, majd 1990 után napjainkig a hírszerzők rehabilitálásának kérdését.
 
Radó Sándor 1936 és 1944 között a Szovjetúnió nyugat-európai hírszerző szervezetének vezetőjeként tevékenykedett. Általa a szovjet hadvezetés kezére játszott katonai információk nyomán szaporodtak a német hadsereg és a magyar honvédség (!) súlyos vereségei a szovjet fronton – érdemeiért a genfi rezidenciából “Dóra” néven jelentkezett kémet a szovjet hadsereg ezredesévé nevezték ki és Lenin-rendet kapott. A magyar állampolgár Radó egy később kiadott könyvében utalt a német atomfegyverprogramra is, erről így számolt be 1978-ban Jéki László magfizikus, egyetemi tanárnak: “Egy svájci fizikus közvetítésével az egyik összekötőm megtudta, hogy Werner Heisenberget, a Nobel-díjas vezető német atomfizikust a náci hatóságok jó szóval és fenyegetésekkel igyekeznek a maghasadás katonai célokra való fejlesztésére rábírni. Ő azonban mindent megtett, hogy a kutatásait lassítsa és ne jusson döntő eredményekhez.”
Élete e szakaszának emlékeit hazatérése után a “Dóra jelenti” című, először 1971-ben Magyarországon kiadott könyvében foglalta össze. A kötet 1971-ben és 1976-ban megjelent változatait a népköztársaság sajtócencúrája megszűrte, ebben az emlékiratban a sztálini Szovjetúnió javára, a náci Németország és háborús szövetségesei – köztük hazája, Magyarország – ellen folytatott kémkedés következetesen a “Hitler ellen harcoló antifasiszta koalíció javára” végzett felderítő munkának van beállítva.
1955-ben tért vissza Magyarországra. A sokat próbált, megbízható kommunista kádert belügyminiszter-helyettessé akarták kinevezni, de ő visszatért az eredeti szakmájához, a térképészethez. 1973-ban megkapta a legmagasabb szovjet hadikitüntetés, a Nagy Honvédő Háború Érdemrend I. fokozatát és a Győzelemért Németország Felett Érdemrendet. Mint érdekességként jegyzem meg: 1977-ben (az 1990 után demokratikus ellenállóvá átvedlett művészek – Bán Róbert, Petrovics Emil, Bodrogi Gyula, Szacsvay László, Benkő Gyula, stb.) közreműködéssel filmesítették meg az életét, tetteit, a szocialista rendszer igényei szerint idealizálva hősiességét.
A Magyar Népköztársaság a Kossuth- és az Állami-díjak odaítélésével ismerte el a hírszerzés területén végzett tevékenységét.
 
Közép-Európában, mondhatni, az összes posztkommunista államban már évek óta rendezték azoknak a politikai elítélteknek, üldözötteknek a sorsát, akiket a szovjetizált köztársaságokban a jelenlegi szövetséges NATO-tagállamok javára végzett hírszerzés vagy annak feltételezése miatt elítéltek. – Lengyelországban Rychard Kuklinski ezredest, Romániában Ion Mihai Pacepa tábornokot, a hírhedt Securitate Egyesült Államokba emigrált tábornokát is rehabilitálták. – Egyedül a Magyar Köztársaság vezetői hivatkoztak, illetve hivatkoznak arra, hogy a “Magyar Népköztársaság évtizedeiben legitim, működő jogrend volt és a nyugati kémeket – akik a Szovjetúnió által megszállt Magyarország önkényuralmi rendszerei ellen harcoltak – többnyire jogosan ítélték el.” (Bár az utóbbi két évtized során hazánkban soha, sehol nem nevezték meg azokat, akik ellen esetleg törvénysértő eljárás keretei között hozták meg az ítéletet…) 
 
Adalékok a “legitim, működő jogrend”-hez
 
Velem egyidejűleg, 1968-1976 között, a politikai ítéltek szigorított börtében és fegyházában töltötte büntetését a korábban megnevezett hírszerzők (vagy azzal vádoltak) közül Szlama Árpád ezredes, Hollósi Péter alezredes, prof. dr. Egedy Elemér orvos, dr. Egedy Lehel ügyvéd, Lénárd Ödön piarista szerzetes és Tabódy István vezérőrnagy, főesperes.
Ha úgy írnánk le, hogy az évek hosszú során több száz, több ezer rabtársam közül talán egyetlenegy sem akadt, aki ellen jogállami körülmények között, emberi és politikai jogaikat tiszteletben tartva folytattak törvényes büntetőeljárást a pártállam évtizedeiben – úgy vélem, akkor sem járnánk messze az igazságtól.
 
A megállapítás különösen a “nyugati, NATO-szövetséges ellenséges államok javára folytatott kémkedés” vádlottjaira, elítéltjeire érvényes. Míg az átlagos, de még így is törvénysértő, politikai perek egy részét nyilvános tárgyalásokon tartották meg, a “kémperek” annyira titkosak voltak, hogy letartóztatásban lévő rabokhoz a megbízható úgynevezett “harmincas lista” ügyvédei is csak a nyomozás, a kihallgatások végeztével, 5-8-10 hónap múltán mehettek be, és akkor is kizárólag ellenőrzés mellett beszélhettek védenceikkel. A fogvatartottaknak nevük nem, csak számaik voltak, magánzárkájukat éjjel-nappal megvilágították, látogatót sem fogadhattak. A vádiratot maga a katonai bíró ismertette, közvetlenül a tárgyalás előtt.
 
Mindez a viszonylag kedvező, békés helyzet a tökéletes együttműködés (beletörődés) esetén zajlott le így – a vallomások megtagadása, ellentmondás esetén verés, az étkezés, cigaretta, az olvasnivaló megvonása következett, majd bevették a “pszichiátriai kezelést”: az elektrosokkot, inzulinsokkot, a hibernal-injekció + elektrosokkot, a scopolamine nevű „gazságszérumot” és különböző ismeretlen gyógyszerek adagolását. Számtalan esetben, már az ítélet után, a Politikai Vizsgálati Osztályról, a Gyorskocsi utcából, a Fő utcai börtönből vagy a váci fegyház MZ-épületéből a “Gyűjtőbe” szállított elítélteknél igen komoly, egy-másfél évig tartó látászavar, funcionális vakság volt tapasztalható.
 
A “legitim, működő jogrend” az ítélet kimondása után is folytatta tevékenységét: a fegyház operatív osztálya helyezte ellenőrzése alá a rabokat, időnként hosszadalmas kihallgatásoknak vetve alá őket – ha pedig 7-10-15 évre elítéltek nem működtek együtt a börtönnyomozókkal, akkor előbb a magánzárka, sötétzárka, ételmegvonás, majd az elkülönítés következett, amely előszobája volt a fegyház területén működött “megfigyelőnek”.
Ez a hely (jelenleg az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet – IMEI) a fegyház kórházépülete első emeletén működött, dr. Kelemen Endre, bv. alezredes, igazságügyi orvosszakértő vezetése alatt.
A zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítéltek mellett az ott tevékenykedett két orvos vezetésével elkülönített zárkában tarva politikai elítélteket is kínoztak, különböző pszichiátriai kezeléseknek vetve alá őket. E helyről Pákh Tibor így nyilatkozott 1998-ban:
 
“A zárt intézeti kezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. A zárkákba helyezték kettessével-hármassával azokat a betegeket, akiket megfigyelésre hoztak. Én, politikai elítélt börtönösként egyedül voltam a zárkában, elkülönítve mindenkitől – ami eleve jogtalan volt. Ha ugyanis valaki megbetegedik a börtönben, akkor két-három hétre átvihetik megfigyelésre s akkor eldönhetik, hogy beteg-e vagy sem. Ha beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését és meggyógyítani, ha pedig azt állapítják meg, hogy nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe. Engem ott tartottak – nem elmebetegként – 1966-tól 1971-ig…
Volt mikor inzulinkómával próbálkoztak: ez talán még kellemetlenebb volt az elektrosokknál is. Az ottani orvosok, a Belügyminisztérium Operatív Osztályával egyeztetve, olyan ’gyógykezeléseket’ alkalmazott, mellyel velem (és akit ugyanebből a célból vittek oda) a halálérzést váltották ki, a végelgyengülés állapotát… Beadtak egy nagy adag inzulint s amint ez az injekció egyre inkább hatott, úgy gyengült el tőle az ember. A nyomozók és az orvosok a kóma bekövetkeztéig kérdéseket tettek fel, vallomásra akartak bírni…”
 
Ezeknek az embertelen eljárásoknak a kémkedés miatt elítéltek közül ketten is – Hollósi Péter alezredes és jómagam – szemtanúi voltunk, mindketten elítélt orvosasszisztensként dolgoztunk a fegyház kórházrészlegében, ahol szinte naponta játszódtak le a Pákh Tibor nyilatkozatához hasonló esetek, és ide hozták utolsó előtti stációként a halálraítélteket orvosi vizsgálatra a kivégzésük előtt.
 
A Fidesz MPSZ volt igazságügy-minisztere szerinti 1989 előtti legitim, működő jogrend fejezeteiből egy vaskos kötetre valót lehetne idézni még, de az egykori első NATO-katonák száma egyre csökken: ma már Hollósi Péter, Egedy Elemér, Egedy Lehel, Halmi Zoltán, Tabódy István, Lénárd Ödön, Szlama Árpád, Erdélyi István, Rimner Gábor, Nagy Lajos, Papp Árpád sincs az élők sorában – de dr. Hildebrand Róbert hadbíró és még két-háromszáz egykori katonai ügyész, titkoszolgálati tiszt és az önkényuralom megtestesítői élnek…
 
Az évtizedekkel ezelőtt elkezdett harc, úgy tűnik, az utolsó katonáig folytatódik.
 
Szemenyei-Kiss Tamás
Bibliotheca Nationalis Hungariae
Kézirattár, 567 jelz. fond
*
Nemzeti Audiovizuális Archívum, 2010.



Rimner Gábor egykori NATO-hírszerző: Nálunk családi hagyomány volt a kommunizmus gyűlölete




Nem vagyok ügynökvadász, nem vagyok történész. A Hamvas Intézet munkatársaként nyomozok, kutatok, próbálom összerakni a kirakós néhány részletét. Inkább csak Tűrt, semmint Támogatott munka - és én mégis imádom.








Ha egy átlagember panaszkodik a rendszerváltás visszásságaira, akkor mit mondjon az egészről az az ember, akit máig nem rehabilitáltak, bár hírszerzőként mostani szövetségeseinket, a NATO-t segítette a Szovjetunióval szemben? Rimner Gábor kilenc és fél évet raboskodott Kádár János börtöneiben, és sokan mondták, mondják a szemébe: hazaáruló. Zömmel olyan emberek, akik a gulyáskommunizmussá főzött diktatúra cinkosai voltak, hogy aztán sikerrel átmentsék magukat. Nem tisztünk igazságot tenni, ezért is az interjú formáját választottuk. Felbukkan az újságíróként hamis propaganda-anyagot megjelentető kihallgatótiszt (!), aki Rimnert súlyosan beteg apjával akarta zsarolni, majd megjelentetett vele egy el sem készült “bűnbánó” interjút. Nála csak Rimner ügyvédje volt különösebb figura, a “duplanullás” jogász Rimner szerint végig üvöltözött vele, és leginkább a Kádár-rendszer érdekeit képviselte.
Rövid élettörténet: Rimner Gábor 1954-ben született. Gyerekként került Szudánba, miután építész édesapja elnyert egy UNESCO-ösztöndíjat. A fiatalembert tizennyolc évesen szervezte be az amerikai katonai hírszerzés (Defence Intelligence Agency – DIA -), később hazajött, és egy külkereskedelmi vállalatnál olyan információhoz jutott, ami felborította az előzetes terveket. Rájött, hogy szovjet atomtöltetek és interkontinentális ballisztikus rakéták vannak Magyarországon, ezt azonnal jelentette is. Hét évvel később bukott le féltékeny barátnőjének köszönhetően, tizenkét évre ítélték, és csak a rendszerváltozás után szabadult. Azóta sem rehabilitálták.
Miért vállalja egy fiatalember, hogy az amerikaiak kémje, hírszerzője legyen? Miért vállalta a veszélyt?
Már kiskoromban láttam az apámon, hogy fél, éreztem rajta ezt a félelmet, és ez rettentően dühített. Több művész barátja volt, Passuth Laci [Passuth László íróés Borsos Miklós [szobrászvoltak a legközelebbiek, ha átjöttek, akkor mindig suttogva beszéltek. Én meg ki lettem küldve. Ez bosszantott, hogy én az apám fél! Miért? Én nem akartam félni. Amikor az amerikaiak megkerestek Szudánban, és felajánlották ezt a lehetőséget, úgy voltam vele, ennél jobb nem is történhetne velem. Végre tenni is lehet valamit. Tizennyolc évesen ez óriási kihívás volt. Felnőtt fejjel visszanézve persze nevetségesnek tűnik,
mégis mit képzeltem, hogy megváltom a világot?
Nem tartott attól, hogy baja lesz?
Ilyen idősen nem gondolkodik azon az ember, hogy ez vele is megtörténhet. Amikor egy jóval idősebb hírszerző azt magyarázza, hogy ezért lecsukhatnak, sőt, akár ki is végezhetnek, akkor végighallgatod, de valahogy nem veszed komolyan. “Ez úgysem történik meg velem”. A motiváció pedig megvolt, de ehhez sokkal régebbre, ismét Édesapámhoz kell, hogy visszamenjek.
Meddig?
Apám az ötvenes évek elején három hónapot volt börtönben, még azt sem mondták el, hogy miért. Építészként dolgozott, elindult reggel a Műegyetemre dolgozni, de sohasem ért be. Az utcasarkon állt egy Warszawa, kiszállt két ballonkabátos, és bevitték a börtönbe. Egyedül volt a cellában, nem volt kihallgatáson, hozzá sem szóltak, aztán egyszer csak kiengedték. Kifele megkérdezte a raktáros-ávóst, hogy mondja már meg, miért volt bent?
Erre az visszakérdezett, miért, talán nem akar hazamenni?
Apám később kiderítette, hogy egy zsidó származású műkereskedő rajta kereste a háború előtt nála hagyott szőnyegeit és festményeit. Persze hiába. Háromszor bombázták ki apámat a háború alatt, egyszer egy vidéki házból, ahol egyetlen hátizsákkal menekült el. A lényeg, hogy nem tudott elszámolni az értékekkel, vagy német, vagy szovjet katonák vitték el, talán egyszerűen ottmaradt a romok alatt. A háború után a sértettből ávós őrnagy lett, ő intézte el apám meghurcolását. Ez volt a büntetés. Nekem ez volt a kommunizmus, én ebben a miliőben nőttem fel, ha apám ideges volt, hosszan káromkodott, mindig ugyanazt a szöveget mondta, benne a rohadt ávósokkal és a szemét kommunistákkal. Ezért vettek engem is elő.
Szégyenfal / Fotó: Terrorhaza.hu
Szégyenfal / Fotó: Terrorhaza.hu
Az apja miatt?
Nem. Az április negyediki ünnepségre [a „felszabadulás” napja] eljött egy tiszt szónokolni az iskolánkba. Azt se tudtuk, miről beszél, de az előttem álló gyerek rálépett a lábamra, amire én elkáromkodtam magam, jó hangosan. Nem akkor tartott éppen szünetet a tiszt?
Én meg előjöttem a rohadt ávósokkal és kommunistákkal. 1965-ben…
Bevittek az igazgatóhoz, aki hatalmas meglepetésemre nem nyaklevessel, hanem kedveskedve fogadott. Kérdezgette, hogy ugyan már, hol hallottam, hogy az ávósok gazemberek. Átláttam a helyzetet, azt hazudtam, hogy a szünetben hallottam valamelyik nyolcadikostól, de hogy kitől, azt nem árultam el. Persze nem vette be. Hazamentem, és rögtön az ajtóban akkora pofont kaptam szegény anyámtól, hogy a vécéajtóig repültem. Kiderült, hogy Nemes Tivadar úr telefonálni kezdett, előbb felhívta a Műegyetem dékáni hivatalát, majd anyám munkahelyét is. Mindkettejüknek egy paraszthajszálon múlt az állása, majdnem munkanélkülivé lettek. Akkor nagyon elkalapált anyám, apám pedig kitanított, hogy miről szabad beszélni és miről nem. És abban az évben kimentünk Szudánba, miután apám elnyert egy ENSZ-ösztöndíjat.
Akkor távolabb került ettől a sötét világtól.
Nem igazán. Én ott is úgy nőttem volt, hogy megválogattam, kivel beszélek. Volt az országban huszonvalahány magyar, nyolcan a Műegyetemen, meg az orvosin, a többiek követségiek. Azokkal én szóba sem álltam az alatt a nyolc év alatt. Meg volt tiltva.
És akkor jöttek az amerikaiak, a NATO.
Igen, 1972 tavaszán szerveztek be és 1973 júliusáig tartott a kiképzés. Voltak próbafeladatok, vizsgák, például be kellett épülnöm az ottani orosz kolóniába. Sikerült, az egyik kijevi embert be is szervezték végül.
Akkor látták a DIA-nál [Védelmi Hírszerző Ügynökség], hogy tehetséges?
Úgy éreztem. Sikerélményem volt, marhára el voltam magamtól telve, na. Úgy éreztem, ezzel a támogatással, hogy a másik nagyhatalom a hátam mögött áll, talán el is lehet valamit érni.
Munkában / Fotó: Businessinsider.com
Munkában / Fotó: Businessinsider.com
Nem volt ez a támogatás virtuális? A börtönben egyedül maradt, senkire sem akarták kicserélni.
De. Akkoriban viszont még nem éreztem látszólagosnak, amit tudtak, megadtak.
Persze látom, az sem segített, hogy itthon felborítottam a tervet.
Hogyan?
Nem arról szólt az egyezség, hogy hazajövök, és szinte rögtön előállok egy ilyen fontos információval. Másra szántak. Nyelveket beszéltem, értelmes voltam, azt várták, hogy öt-tíz évig meglapulok, magas rangot érek el a belügyben vagy a Honvédségnél, és akkor válok majd igazán hasznossá. Nem hiszem, hogy örültek annak, hogy ilyen aktív voltam.
Voltak jelzések, hogy kicsit finomabban, visszafogottabban?
Olyan jelzések jöttek, hogy csak “piánóban”, ne ugráljak, ne akarjak mindenáron hasznos lenni. Viszont bennem meg ott volt az érzés: valamit végre csinálnom kell.
Fontos információt is szerzett. Hogyan tudta meg, hogy nálunk is tartottak szovjet atomtölteteket és interkontinentális ballisztikus rakétákat?
Egy olyan elektronikai vállalatnál dolgoztam, amely szemüvegkereteket, szemüveglencséket, televíziókat exportált. A szállítmányozási osztályon voltam, és rábukkantam egy olyan fuvarlevélre, amin egy egészen különleges acélszerkezet volt feltüntetve. Egyáltalán nem tartozott a vállalat profiljába. A szállítmány kisérésére éppen az én főnöknőmet jelölték ki. Megbízható káder volt, egy munkásőr-parancsnok felesége, de azért úgy voltak vele, hogy menjen fele egy fiatal férfi is. Ez lettem én, végül hárman mentünk a vállalati sofőrrel. Igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem magyar, hanem szovjet laktanyáról van szó. Akkor pedig még inkább, amikor megláttam azt a járművet, amit nem lehetett összetéveszteni.
Miután a szudáni kiképzésem alatt nagy vastag könyveket kellett tanulmányoznom, pontosan tudtam, hogy az a szerkezet interkontinentális ballisztikus rakéta szállítására lett megépítve.
Azzal nem lehetett krumpliszsákokat szállítani.
Szovjet ballisztikus rakéták / Fotó: Htka.hu
Szovjet ballisztikus rakéták / Fotó: Htka.hu
Volt más jel is?
Láttam földbe vájt objektumokat, és mindenhol ki volt rakva a “sugárveszély” tábla. Összeadtam kettőt meg kettőt, sugárveszély és a jármű, akkor itt, Magyarországon van rakéta is. Ezt hatalmas szenzációnak éreztem, és csak azon csodálkoztam, hogy az amerikai visszajelzés igencsak visszafogott volt.
Miért?
Egy információ nem információ, mindent hetvennégy helyről vissza kell igazolni, hogy az biztos legyen. Akkor lehetett nagyjából készpénznek venni, de még akkor sem lehetett biztosra menni. Ráadásul mondtam, hogy nem erre szántak
A Kádár-rendszertől megkapta az „elismerést”, miután elfogták, tizenkét évre ítélték. A szudáni tőr, amelyben a mikrofilm-olvasót tartotta még mindig megtekinthető a bűnügyi múzeumban.
Igen, de a tőr párja nálam van, mert párban volt, fali dekorációnak készült. Amelyikben az olvasó volt, azt elvitték, de a másikat otthagyták. Végig ott lógtak a falon, az a legjobb rejtekhely, ami az ember orra előtt van.
Visszaadták? Akkor úriemberek voltak a rendőrök…
Abszolút [mosolyog]. Ha jól emlékszem, nyolc nagy nejlonzsákot pakoltak tele azokkal az iratokkal, amiket találtak. Az összes fiókot, szekrényt kipakolták, természetesen a könyveket is átnézték.
Rábukkantak valamire?
Dehogy. Még azokat a leveleket és az Expresszben feladott házassági hirdetéseket is visszakaptam, amelyekben különböző csajokkal “kokettáltam”.
Pedig ez volt az egyik kommunikációs csatorna.
Ha előre megbeszélt szövegeket adtam fel a megfelelő napon, a megfelelő rovatban, annak üzenetértéke volt. Ilyenekből találtak egy rakást, de visszaadták. Talán elkönyvelték, hogy „sokat csajozik a csávó”.
Rimner Gábor / Fotó: Fazekas T. Dániel
Rimner Gábor / Fotó: Fazekas T. Dániel
Voltak társai, segítői?
Nem. Viszont mindenképpen meg akarták oldani az elvtársak, hogy ne csupán egy árva kémet fogjanak. Előbb letartóztattak engem, aztán két napra rá a volt feleségemet, egy hétre rá az ügyvédjét. Így lettünk hárman a vádlottak. Jogász barátunkat végül az ügyvédi kamara kidumálta, azon az alapon, hogy az ügyvédi titoktartásnál nincs fontosabb, az felülírja a feljelentési kötelezettséget is. Érthető, ki ment volna egy ilyen ügy után ügyvédnek?
Ki vállalta el az ügyét?
Akire ráböktem, csak éppen nem mutathattam rá bárkire. Egy különleges listáról kellett választanom, amelyen a duplanullás ügyvédek szerepeltek. Ezek a jogászok voltak a “kiválasztottak”, kaszáltak is rendesen, nem véletlen, hogy az összes katonai ügyész arra ment, hogy végül duplanullás legyen. Persze a listát csak hetekkel a letartóztatásom után dugták elém.
[Megjegyzés: Az államtitkokat tartalmazó ügyekben csak a rendszer által megbízhatónak vélt duplanullás ügyvédek láthatták el a vádlottak védelmét. Nem mellékes, hogy a duplanullások többsége fontosabbnak tartotta a párthűséget az általa képviselt személy védelménél.]
Addig nem kapott ügyvédet?
Nem. Előbb alaposan kikérdeztek, jöttek a rutinból feltett kérdések, újra és újra, volt, amit már harmadszor kérdeztek, hátha megtörök.
Aztán jött a duplanullás lista, találomra rámutattam egy jól csengő névre: Gárgyán Tibor, gondoltam, hogy ő biztos jó lesz. Nagyot tévedtem. Csúnya egy mocsadék volt, emlékszem, a Szervita téren volt az irodája.
[Megjegyzés: Volt egy Gárgyán Tibor nevű igencsak ismert ügyvéd. Az említett jogász védte Mansfeld Pétert, az ötvenhatos mártírt végül kivégezték. Gárgyán mesés önéletrajzot írt magáról – Ügyvéd a nehéz időkben –, az embertelen, talpnyalásra, valamint a forradalom eltiprására és elfeledtetésére épített rendszert ismerve elég különös, hogy renitensként már 1970-ben az Ügyvédi Kamara elnökeként hivatkoztak rá. Többször kitüntették, 1973-ban megkapta a Kiváló Ügyvédi Munkáért-jelvényt, 1999-ben pedig az Eötvös Károly-díjat. Rimner Gábor a Szervita teret említette, érdekes, hogy az említett helyen most egy bizonyos Gárgyán Katalinnak van ügyvédi irodája].
Akit érdekel, beszerezheti / Forrás: Antikvarium.hu
Akit érdekel, beszerezheti / Forrás: Antikvarium.hu
Kemény szavakat használ.
Joggal. Ez a Gárgyán is katonai ügyészből lett ügyvéd, jól járt, az én ügyemet egy fél Mercedes áráért vállalta el.
Fél Mercedesért?
Igen, a szüleim éppen váltak, el akarták adni az autót, az ügyvéd csak a felét fizette ki anyámnak, és vihette is. Így édesapám finanszírozta a “védelmemet”, nem sejthettük, hogy ez a Gárgyán inkább csak ártott nekem. Mondok egy példát: a másodfokú tárgyaláson megszólalhattam az utolsó szó jogán. Vigyáztam arra, hogy ne másszak bele túlságosan az elvtársak lelkivilágába, de azért összeszedtem a gondolataimat.
Nem értettem, miért akarnak rám varrni olyat, amihez közöm sem volt, ha egyszer a valós esemény miatt is elítélhettek volna.
Például állítólag le voltam fényképezve a Nyugatinál, amit az amerikai követség egyik magas rangú emberével beszélgetek. Mondták, hogy fotó is van. Mondtam, hogy akkor remek kis montázst készítettek. Nevetséges volt az egész, az alapvető szabályokat nyilván nem szegtem meg. Én az amerikai követségre 2002-ig be sem tettem a lábam! Tartottam magam az 1973-as egyezséghez, hogy tartsam magam távol. Az ilyen arcpirító hamisítások, montázsfotók ellen akartam tiltakozni. Erre mit tett az ügyvédem?
Mit?
Megnézte a beszédemet a folyosón, majd elkezdett velem torkaszakadtából üvöltözni, hogy
mégis mi a faszt képzelsz magadról Gábor, te majd te szállsz szembe a Belügyminisztériummal, a magyar állammal? Hogy képzeled ezt?”
Mondtam neki, hogy ne haragudj, de valamit fel kell mutatni, mert amivel ő jött, azok nevetséges indokok voltak. Hogy én milyen fiatal vagyok, szinte még kölyök, és bocsássa már meg a katonai bíróság. Mondtam neki, hogy ez nem védelem. Nem tehetik meg, hogy odaültetik a feleségemet, akinek annyi köze volt az ügyemhez, mint mondjuk az interjú olvasóinak. Igazából ez háborított fel leginkább, bár a nejem végül felfüggesztetett kapott, de adott esetben őt is levihették volna Kalocsára [a kalocsai női fegyházba]. Ezért voltam teljesen felháborodva, hogy a nejemet is fegyházra akarták ítélni, és az ügyvéd nem tett a védelmünkben szinte semmit. Értik, az ügyvédem! Persze nem ő volt a legrosszabb.
Akkor kicsoda?
Kővári András alezredes elvtárs úr, mellékállásában az Ifjúsági Magazin egyik szerkesztője [Kővári elvtárs a rendszerváltás után is sokra vitte, előljáróban annyit, hogy az egykori kihallgatótisztből áldozatvédő (!) lett. Ilyen címen dolgozott Lamperth Mónika alatt a BM-ben, majd így lett a Fehér Gyűrű áldozatvédő alapitvány elnöke…]. Ő foglalkozott az ügyemmel, üvöltözött, az apámmal zsarolt. Szegény öreg éppen a kórházban volt, rákosan, negyvenvalahány kilóra lefogyva. Mondta ez a Kővári, hogy akkor bemegyünk hozzá, és őt is kikérdezzük.
Mondtam, hogy próbálja meg, nagy meglepetés fogja érni, mert apám jobban utálja a kommunistákat, mint én. Az lesz az első szava, hogy húzzon ki a kórteremből!
Nagyon gusztustalan alak volt ez a Kővári, egy rákos, beteg emberrel zsarolni, azt hittem, ennél nincs lejjebb. De volt. Pedig az elején még nagyon kedveskedett.
Kővári András (balra) itt már alapít - Fehér Gyűrűt, csakis az áldozatokért / Forrás: Fehergyuru.eu
Kővári András (balra) itt már alapít – Fehér Gyűrűt, csakis az áldozatokért / Forrás: Fehergyuru.eu
Ez volt a stratégia?
Igen. Először akkor találkoztam vele, amikor átvittek a Gyorskocsi utcába. Elővette a mézesmadzagot, hogy könnyebbé tudná tenni az életemet a börtönben, ha megjelentethet egy interjút az Ifjúsági Magazinban [a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) lapja].
Bűnbánót, gondolom.
Persze. Hú, de nagy mocsadék volt. Ritka sunyi alak. Legalább hat órát ott voltam a Gyorskocsiban.
Először édesgetve, aztán fenyegetve, végül zsarolva próbált rávenni az együttműködésre. Nem sikerült, úgy összevesztünk, hogy már én is üvöltöttem.
Hamar rájöttem, hogy ezt nem szabad. Kaptam az egyiktől egy akkorát a térdhajlatomra, hogy letérdeltem imádkozó pózba. Ez volt a lezárás. Utána visszavittek a börtönbe, elmeséltem a többieknek, mi történt, gondoltam, ennek a résznek már vége. Két héttel később az egyik tiszt szólt, hogy Gábor, kérjen be egy IM-et. Miért? Maga lett a sztár. Azt csinálta Kővári úr, hogy fogta a nyomozati anyagot, összeollózta, kivágta, amit akart, és ebből írt egy interjút. Ő kérdezgetett, én feleltem, mintha megtörtént volna a beszélgetés. Ezen persze felhúztam magam, ügyvédi beszélőt kértem, bejött Gárgyán úr, elmondtam, hogy megjelentették az interjút, bár én fél napig ellene hadakoztam. Úgy tudom, ez sérti a sajtótörvényt, pereljek be a magazint és Kővári riporter-alezredes urat. Természetesen el lettem küldve a fenébe. Aztán hiába írogattam mindenhová, senkit sem érdekelt az egész.
Részlet az interjúból /Forrás: IM
Részlet az interjúból /Forrás: IM
Tudom, furcsán hangzik, de nem lehet, hogy az ítélettel, az álinterjúval, az üvöltöző ügyvéddel együtt olcsón megúszta? A Szovjetunióban még ebben az időben is végeztek ki embereket hasonló ügyekben. Hogy sikerült megúsznia az orosz kiadatást?
Sose jöttem rá. Két-három alkalommal bejött a kihallgatásomra egy hatalmas nagydarab ember, aki sohasem mutatkozott be. Egész jól beszélt magyarul, de orosz akcentusa volt. Mindig akkor volt bent, amikor a szovjet bázisról és a rakétáról faggattak. Aztán egy idő után nem jött többé. Annyit mondott a kihallgató-tisztem Csenki István [egy újabb aranytollú, ő a Belügyi Szemlébe írogatott], hogy tudja Gábor, maga egy nagyon szerencsés ember. Mondtam, köszönöm, éppen ezen tűnődtem én is. [Nevetés.] De tényleg az voltam, kiderült, hogy a szovjet kollégák kiadatási kérelmét elutasították a magyar hatóságok. Csenki elmondta, hogy bár súlyosbítani fogják az ítéletemet, örülhetek a maradásnak. Szovjetunióban valószínűleg kaptam volna egyet a tarkómra, és lezárul az ügy. Sose derült ki, hogy valójában, miért nem adtak ki.
Lezárásként: Bár az Ifjúsági Magazinban megjelent álinterjú természetesen nem érdekelte a hatóságokat, én megkerestem, és a következő cikkben be is mutatom. Abban a számban ráadásul több ismerősre leltem, az egyik cikket Hahn Péter (“Orengo”) titkos munkatárs írta, egy másikat a népszavás Somfai Péterszerzett, de a fiatal Kovács Zoltán (az Élet és Irodalom nagyrabecsült főszerkesztője) is felbukkant. Az IM-interjút, Kővári András újságírói, kihallgatói és üzletemberi pályafutását, valamint Rimner Gábor elmaradt rehabilitációját a következő cikkben fogom bemutatni.
A címlapfotót Fazekas T. Dániel készítette
hamvas




A kémek élete nem csak játék és mese



Írta Maróti Zsolt Viktor - 2016. 11. 28.

A hetvenes-nyolcvanas években Magyarország a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok titkos és ádáz küzdelmének kereszttüzébe került. A Kádár-rendszer mozdulatlan világa mögött kémek egész hada próbált titkos információk után kutatni, s közben elkerülni az egyre modern technikai eszközökkel rendelkező elhárítást. A Sziklakórház programján Rimner Gábor egykori mesterkém mesélt személyes történetéről, Rohánszky Mihály pedig az akkori kémelhárítás tevékenységéről.

Rimner Gábor, Rohánszky Mihály és Tatai Gábor (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)
Izgalmas helyszínen vestte kezdetét az este, melynek a Sziklakórház adott otthont. Vezetőnk kísért a labirintusszerű folyosókon keresztül egy eredetileg kórteremnek épült hosszúkás helyiségbe. Mélyen a budai vár alatt voltunk, nem messze Hadik András szobrától. A terem végében betegágyak, az elejében székek. Mindkét fajtában összesereglett vendégek üldögéltek, s izgatottan várták, hogy megkezdődjön a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának kémsztorija.
Tatai Gábor, a Sziklakórház igazgatójának rövid köszöntője után Rimner Gábor (akivel dokumentumfilm is készült) mesélt gyerekkoráról, beszervezésének történetéről, magyarországi kémtevékenységéről és lebukásáról. „Az ember valamikor egyszer csak elkezdett kémkedni.” – kezdte kissé nosztalgikusan a történetet, mely tizenegy éves koráig nyúlt vissza. 1965-ben ugyanis édesapjával (és egész családjával) Szudánba mentek az UNESCO megbízásából, ahol a kéttannyelvű oktatásnak köszönhetően kitűnően elsajátította az angol és az arab nyelvet (később pedig a franciát és a németet). A kommunista- és szovjetellenes családi attitűd miatt apja végül úgy döntött, nem kívánnak hazatérni Magyarországra, s helyette inkább Németországban akartak letelepedni – fiának pedig egy stockholmi ösztöndíjat nézett ki. Rimnernek saját bevallása szerint mindehhez nem volt különösebben kedve, ezért megkereste az amerikai attasét, hogy „elcserélhesse a svéd ösztöndíját egy amerikaira”. Amikor kiderült, hogy magyar származású, egy irattárba kísérték és faggatni kezdték, miért nem akar visszatérni Magyarországra. Ott elmondtam nekik, hogy nem akarok visszatérni egy olyan helyre, ahol másodrendű állampolgár lehetek csak a saját hazámban.” Hosszas beszélgetés után végül vállalta, hogy mégis hazatér, de amerikai szolgálatban, a szovjetek ellen kémkedve.Tizennyolc évesen akkor dagadt a mellem a büszkeségtől, mert úgy éreztem, hasznos dolgot fogok tenni.” – mondta el Rimner, lezárva ezzel beszervezésének történetét.

Kép forrása: port.hu
Másfél évig tartó hosszadalmas és mindenre kiterjedő kiképzés után kezdhette csak meg itthon a kémtevékenységet. A felkészítésnek része volt az időközben megváltozott magyarországi körülmények megismerése, a kapcsolattartás titkos módszereinek gyakorlása, a szovjet fegyverek tanulmányozása, a harcművészeti ismeretek elsajátítása, s persze mindemellett kemény pszichológiai teszteknek is alávetették. Egy szudáni próbafeladat után – melynek során szovjet állampolgárságú emberek bizalmába kellett férkőznie – 1973 nyarán érkezett Magyarországra. Fedőtevékenysége nem volt, azt a megbízást kapta, hogy tanuljon, dolgozzon, illeszkedjen be. Meg kellett feledkeznem arról, hogy valaha is ismertem a megbízóimat.” – mondta Rimner.
Mivel barna útlevéllel érkezett haza, azt 24 órán belül le kellett adnia a Belügyminisztériumnak. Rövid kérdezősködés után - miután nyelvtudásáról ismertséget szereztek - az útlevélszolgálatra helyezték, ahol arab nyelven kellett hivatalos iratokat kiállítania.

Kép forrása: port.hu
Rimner legnagyobb fogása az évek során az volt, amikor tudomást szerzett arról, hogy interkontinentális ballisztikus rakétákat és atomtölteteket is tartanak Magyarországon – melyet az akkori vezetés természetesen tagadott. Arra az itthoni szovjet bázisra, ahol minderről tudomást szerzett, a véletlennek köszönhetően jutott el, ugyanis főnöknőjét kellett kísérnie, aki nem kívánt egy katonai létesítménybe egyedül elmenni. A „hivatalos és legális” látogatás után aztán Rimner titokban ismét felkereste a helyet, melyről kívülről több felvételt is készített.
Munkamódszereiről elmondta, hogy az üzeneteket láthatatlan indigóval írta, majd ugyanarra a lapra, de elforgatva azt azonos hosszúságú fedőtörténetet kellett lejegyeznie – az ő esetében ez egy kisfiú gyöngybetűs élménybeszámolói voltak. Mindig ügyelt arra, hogy a leveleket a város távoli részén lévő postaládáiba dobja, kesztyűt hordott már a megírásnál is, a bélyeget sosem nyalta meg. Még az is meg volt szabva, milyen módon kell a levelet a borítékba hajtogatni – a legkisebb tévesztés is azt eredményezte, hogy megbízói téves jelentésnek, esetleg kényszer alatt írt üzenetnek értelmezték a küldeményt. Rimner elmondta, hogy a kiképzés során mindent előre megbeszéltek, az esetleges tárgyelhelyezések idejét és helyszínét, s mindezeket memorizálnia kellett.

Rimner Gábor és Rohánszky Mihály (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)
Ezek után Rohánszky Mihály vette át a szót, aki jelenleg a Magyar Detektív Szövetség főtitkára, akkoriban viszont a kémelhárításnál dolgozott. Elmondta, hogy a kémek akkoriban a legmodernebb technikai eszközökkel voltak felszerelve – példaként említette a mikrofilmes technikát, mellyel egy A4-es dokumentumot 1,5 mm-ig lehetett kicsinyíteni. Ezt levélbe rejtették, s itthonról adták fel, s a szöveg egy meghatározott pontjáról kellett speciális módszerrel kiáztatni a lapból. A mikrofilmen lehettek utasítások, kérések, információk. Rohánszky elmondta, hogy a Belügyminisztérium akkoriban nem csupán a belső küldeményekre figyelt – a Maglódi úton működött az úgynevezett levélbontó részleg, ahol a külföldről érkező küldeményeket is vizsgálat alá vetették. Valamennyi külföldi levélről másolatot készítettek (ezeket a rendszerváltozáskor semmisítették meg), az esetleges valutát kivették, majd a borítékot visszaragasztották.

Rohánszky Mihály (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)
Rohánszky elmondta, hogy természetesen Magyarországon is képeztek ki kémeket, s ugyanígy az elhárítás embereit is. Utóbbiakat felkészítették a telefon- és lakáslehallgatásokra, az otthonokba való észrevétlen behatolásra, a célszemélyek megfigyelésére és a bizalmas nyomozásra. A felszerelésük igen változatos volt – az este során mutatott egy úgynevezett „pogácsát”, melynek segítségével a kulcsokról lehetett másolat készítésére alkalmas mintát venni, amíg a gyanútlan delikvens épp az uszodában vagy egy orvosi vizsgálaton tartózkodik. De előkerült a beszélgetés során egy méretes fúrógép is, mellyel éppen akkora lyukat lehetett fúrni a falba, hogy a célszemély ne vehesse észre az elrejtett lehallgató-készüléket. A lakásokról a behatoláskor polaroidkép készült annak érdekében, hogy mindent az eredeti állapotába állíthassanak vissza.
Rimner Gábor kitért lebukásának történetére is, melyhez tulajdonképpen egy szakítás vezetett. A sértett barátnő néhány pohár után egy nyilvános helyen azt hangoztatta, hogy „a Gábor az araboknak kémkedik”. Egy közös ismerős rendőr mindezt hallotta, s bár nem adott hitelt az állításnak, annyian hallották az esetet, hogy végül jelentette a történteket. Akkoriban a belügyi szerveknek nem kellett különösebben bajlódniuk a hivatalos engedélyekkel: lehallgató-készüléket tettek Rimner lakásának konnektorába, fényképfelvételeket készítettek a szemben lévő házból, végül pedig 1981-ben a nyílt utcán elfogták, letartóztatták, majd hazaszállítva házkutatást tartottak nála. Ekkor indult az az eljárás, melynek végén 1981-től kezdve kilenc évig börtönben tartották.
Rohánszky beszélt ezután arról, hogy az elhárítás ebben az időben igazi csapatmunka volt, szemben a kémtevékenységgel - az ugyanis mindig egyedül dolgozott, ilyen módon szintetizálnia kellett a szaktudást. A volt elhárító azt is hozzátette, hogy a kémvilág furcsa eszközei nem csupán az amerikai filmek kitalációi. Valóban létezik a CIA által használt igazságszérum, s a „bolgár ernyőnek” nevezett esernyőt is megmutatta, mellyel egy apró, 1,2 mm-es golyót lehetett az áldozat lábába lőni. A gyantával elzárt, s a testmelegre a véráramba jutó ricin néhány napon belül halálos szívelégtelenséget okozott.

Az ún. "bolgár ernyő" - Kép forrása: 67.media.tumblr.com
Bizonyos esetben a kémek nem rendelkeztek kész eszközökkel, sokkal inkább a kreativitásukra hagyatkoztak, mikor az úgynevezett „konténereket” előállították. Ezek olyan tároló szerkezetek, melyekbe üzeneteket, fényképfelvételeket, egyéb eszközöket rejtettek. Volt köztük műgyantából készült, kőnek látszó hordozóalkalmatosság éppúgy, mint gyufás skatulyából és mágnesből összetákolt, fém kapcsolószekrény aljára helyezhető titkos küldemény.

Az est végén a közönség szemügyre vehette a különféle titkosszolgálati felszereléseket (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)
A vetített filmekből (pl. az akkori elhárításnak készült dokumentimfilmből) egy mára már megmosolyogtató világ rajzolódik ki, mely akkoriban azonban hús-vér valóság volt. Valódi kémek és elhárítók dolgoztak Magyarországon, a hidegháború hol nyugodtabb, hol élesedő időszakaiban. S a tét nem pusztán információk cseréje volt olykor, hanem emberi életek és sorsok. A volt kém és a volt elhárító beszélgetése egy letűnt kor szórakoztató mementója volt, s azt sugallja, hogy ezekre a szakmákra még ma is nagy szükségük van a modern államoknak – ezekkel kapcsolatban azonban természetesen semmiféle információ nem szolgáltatható ki…
Maróti Zsolt Viktor




Öngyilkossághullám a migránstáborokban - már a gyerekek is a halálba menekülnek


Segélyszervezetek hívták fel a figyelmet arra, hogy egyre több reményvesztett migráns fordul maga ellen Görögországban. Eközben a tengeri átkelés minden eddiginél több életet követel.




Fotó: Europress / Noorullah Shirzada - AFP
Fotó: Europress / Noorullah Shirzada - AFP
Mióta 2016-ban Brüsszel és Törökország aláírta a migránsválság orvoslását szolgáló megállapodást, több ezer migráns rekedt Görögországban: nem tudnak továbbmenni, vissza pedig nem akarnak. Ebben a reménytelen helyzetben pedig drasztikusan megnőtt az öngyilkosságok száma is, még a fiatalkorúak körében is - írja az Express.
EZT IS AJÁNLJUK:
A Save the Children gyermekvédelmi szervezet jelentése szerint több mint 5000 migránsgyerek él borzalmas körülmények között. Az alapvető ellátás hiánya a mentális egészségükre is kihat. A jelentés szerint már egy 9 éves gyerek is önpusztításba kezdett, a legfiatalabb, öngyilkosságot megkísérlő migránsok pedig alig voltak 12 évesek. A befogadó központokban egyre több tinédzser válik az alkohol és a drogok rabjává.
A legfiatalabbakat minden esemény sokkolja: az erőszakos tüntetések, a táborokban kirobbanó tömegverekedések, a gyilkosságok – ezeknek rendszeresen válhatnak szemtanúivá. Sok gyerek örökre eltűnik a hatóságok szeme elől, mások bűnözőkkel szövetkezve próbálnak menekülni.
A szervezet szerint a gyerekek számára a földi pokol minden egyes görög migránstábor – és csak idő kérdése, mikor robban a puskaporos hordó…


Tíz év kényszermunkára ítéltek egy 62 éves férfit


Államellenes felforgatásért és kémkedésért tíz évi kényszermunkára ítélte az észak-koreai legfelsőbb bíróság a koreai születésű amerikait.

Kim Dong Csult még októberben tartóztatták le. Akkor a hatóságok szerint bevallotta, hogy "megbocsáthatatlanul súlyosan” kémkedett. A Hszinhua hírügynökség úgy tudja, hogy katonai titkokat lopott el, és a társadalmi rendszert is meg akarta dönteni.

CNN Breaking News 

@cnnbrk
North Korea sentences U.S. citizen to 10 years of hard labor for subversion, espionage, Chinese news agency says. cnn.it/1QEhN6j


07:54 - 2016 Ápr 29



  •  










A 62 éves Kim 1987-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. Januárban derült ki, hogy letartóztatták. A CNN hírtévé stábja találkozott is Kim Dong Csullal, amikor Észak-Koreába ment, hogy interjút készítsen egy börtönbüntetésre ítélt amerikai diákkal – írja az MTI.


Kémkedéssel vádolnak egy tisztet


Kémkedéssel vádolnak egy amerikai tengerésztisztet, aki bizalmas hírszerzési adatokhoz fért hozzá. Azzal vádolják, hogy államtitkokat adott ki, valószínűleg Kínának és Tajvannak.

Egy névtelen hatósági forrás beszélt arról, hogy Edward Lin főhadnagy a gyanúsított. A férfi Tajvanon született, később lett amerikai állampolgár. 14 éves koráig lakott Tajvanon, ezután több országban megfordult a családjával, mielőtt Amerikába érkezett volna.
A férfi egy olyan parancsnokságon dolgozott, ahol az információgyűjtést felügyelték.
Titkos információk kiszivárogtatásával vádolják, amelyekből „más nemzetek előnyhöz juthatnak”. Hogy melyik más nemzetekről van szó, arról nem írnak a vádiratban. A hatósági forrás szerint Kínáról és Tajvanról van szó, de elmondta azt is, hogy még tart a nyomozás,
EZT IS AJÁNLJUK:
Illusztráció. Fotó: Europress - Pool / Getty
Illusztráció. Fotó: Europress - Pool / Getty
A férfit prostitúcióval és házasságtöréssel is vádolják. Az elmúlt nyolc hónapban előzetes letartóztatásban tartották.
A tengerészeti hírportál, amelyik először fedte fel Lin személyazonosságát, arról ír, hogy a férfi folyékonyan beszéli a mandarin nyelvet, illetve egy jelfelderítő repülőgép adatait gyűjtötte össze.
A kínai külügyminisztérium szóvivője azt mondta, nem ismeri az ügy részleteit. A kínai védelmi minisztérium nem válaszolt a Reutersmegkeresésére.
A tajvani minisztériumok is hasonlóan reagáltak: a védelmi minisztériumnak nincs információja az ügyről, a külügyminisztérium pedig megtagadta a választ.




Azt hitték, orosz kém, de kiderült, a CIA-nak dolgozott



Hazaárulás, szolgálati titok megsértése és korrupció miatt nyolc év börtönre ítélte a müncheni tartományi felsőbíróság a német szövetségi hírszerző szolgálat (BND) egy volt munkatársát, amiért információkat adott a szervezet munkájáról az amerikai Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA).


A férfit 2014-ben tartóztatták le, de nem azért, mert kémkedett az amerikaiaknak, hanem azért, mert a hatóságok arra gyanakodtak, hogy orosz titkosszolgálatoknak szivárogtat. A férfi számos dokumentumot lefénymásolt és hazavitt a munkahelyéről, majd otthon beszkennelte és elküldte őket Alex fedőnevű CIA-s kapcsolatának. Az anyagokért cserébe legalább 80 ezer eurót kapott.
Azért bukott le, mert 2014-ben elküldött a berlini orosz nagykövetségre egy e-mailt, amelyben együttműködést ajánlott az orosz szolgálatoknak, de a német hatóságok elolvasták a levelét. A férfi mindent beismert és azt mondta, hogy azért árult el államtitkokat a CIA-nak, mert
unatkozott és izgalomra vágyott.
Azt nem közölték, hogy pontosan milyen dokumentumokat adott el az amerikai titkosszolgálatnak.
Több korábbi sajtóbeszámoló szerint 218 anyagról lehet szó, köztük rendkívül érzékeny ügyekről szóló dokumentumok. A Der Spiegel című hírmagazin egy 2014-es beszámolója szerint az egyik egy leirat egy 2012 februári telefonbeszélgetésről, amelyben Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter és Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár beszélt. Annan akkor az ENSZ és az Arab Liga közös szíriai különmegbízottjaként dolgozott, és egy megbeszélésről számolt be Clintonnak, aki éppen repülőn utazott, ezért műholdas mobilt használt.
A BND hosszabb ideje figyeli a Közel-Keleten a műholdas mobiltelefonos beszélgetéseket, hogy minél többet megtudjon az iszlamista terrorszervezetekről.
Clinton és Annan beszélgetése így "véletlen találat" volt.
A leiratot a BND-nél bevett gyakorlat szerint a szervezet vezetőségének adták, ahol - ugyancsak a bevett gyakorlatot követve - elrendelték a dokumentum megsemmisítését. Ez a férfi feladata volt, ő azonban készített egy másolatot és elküldte a CIA-nak.      A müncheni tartományi felsőbíróság hazaárulásért és szolgálati titok megsértéséért, valamint korrupcióért ítélte el: nyolc év börtönt kapott és öt évre megvonták választójogát, írja az MTI.



Kémeket foghattak Magyarországon



Előzetes letartóztatásba került két férfi, aki a rendőrség gyanúja szerint az Egyesült Államoknak és a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) kémkedett Magyarországon - értesült a valasz.hu. A rendőrség a nyomozás érdekeire hivatkozva nem nyilatkozott.


A portál szerdai cikkében azt írta: úgy tudják, egyikük Demján Sándor üzlettársa volt, másikuk pedig a fejlesztési tárca főosztályvezető-helyetteseként, majd 2015-ig a Magyar Nemzeti Kereskedőház stratégiai tanácsadójaként dolgozott.
Az atlatszo.hu hétfőn írt arról egy ügyvédre hivatkozva, hogy a hatóságok az Egyesült Államoknak, az IMF-nek és a Svájci Alapnak való kémkedéssel gyanúsítják M. N.-et, az amerikai bejegyzésű Arcade LLC tulajdonosát, és a cég magyarországi képviselőjét, B. B. Sz.-t. Az üzletember ügyvédje nonszensznek minősítette az eljárást, többek közt azért, mert a kémkedési ügy nyomozati iratai nincsenek titkosítva, mint az más hasonló esetekben szokásos. Szerinte a nyomozati anyagban semmi olyan nincs, ami alátámasztaná a gyanút.
A Heti Válaszban 2013 végén írtak arról, hogy a magyar nemzetbiztonsági szervek találtak egy olyan amerikai gyökerű magánvállalkozást, amely pénzügyi forgalmi adatokat továbbíthatott az Egyesült Államokba. A valasz.hu szerint a két ügy szereplői azonosak.
EZT IS AJÁNLJUK:
Mint a portál kifejtette: M. N. annak a - közvetve amerikai tulajdonban lévő - Polygon Informatikai Fejlesztő és Tanácsadó Kft.-nek volt a stratégiai igazgatója, amely 1990 óta foglalkozott banki kártyarendszerek, adatbiztonsági szisztémák és IBM-eszközök támogatásával Magyarországon. A társaság több pénzintézetnek a partnere volt. M. N. 2006-ban egy új, Demján Sándor érdekeltségébe tartozó vállalatot alapított.
A másik letartóztatott férfiről a valasz.hu azt írta: B. B. Sz. az első Orbán-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa volt, majd 2006-ig az Egyesült Államokban tanult és építette szakmai karrierjét (egyebek mellett a Világbank-csoportnál). Ezután a parlament gazdasági bizottsága mellett tanácsadóként dolgozott, később pedig az Arcade Kutatási és Fejlesztési Kft.-jét irányította. 2010 után a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyetteseként, majd 2015-ig a külgazdasági miniszter által felügyelt Magyar Nemzeti Kereskedőház üzleti stratégiai tanácsadójaként dolgozott.
A Fővárosi Főügyészség az MTI-nek azt mondta, hogy az üggyel kapcsolatos kérdésekkel a Nemzeti Nyomozó Irodához kell fordulni. Ők viszont az üggyel kapcsolatban nyomozás érdekeire tekintettel nem adnak információt.
A Fővárosi Törvényszéknél későbbre ígértek tájékoztatást.


Saját terroristájukat végezték ki, mert kémkedett


Vasárnap a Hamász egyik katonai szárnya, az Ezeddín al-Kasszám Brigádok saját tagját végezte ki. Azért végeztek a férfival, mert Izraelnek kémkedett.


Mahmúd Istauit katonai törvényszék ítélte halálra, mert Izraelnek kémkedett egy magas rangú Hamász-tag szerint. A Hszinhua kínai ügynökség úgy tudja, hogy Mahmúd Istauit erkölcsi bűnökkel és katonai vétségekkel gyanúsították. A férfi a törvényszék előtt beismerte tetteit.
A férfit még 2014 nyarán vették őrizetbe. Nem sokkal azután fogták el, hogy Izrael több héten át támadta a Gázai övezetet – írja az MTI.


Tovább nyomoznak Kovács Béla ügyében



Három hónappal meghosszabbította az ügyészség a Kovács Béla jobbikos Európai Parlamenti képviselő ellen kémkedés miatt indult nyomozást - írja a Magyar Hírlap. Kovács Béla ügyében még tavaly áprilisban tett feljelentést az Alkotmányvédelmi Hivatal, mert a polgári elhárítás figyelmét felkeltette, hogy a képviselő rendszeresen találkozik orosz diplomatákkal, és havi rendszerességgel Moszkvába látogat. Kovács Bélát december elején azzal gyanúsították meg, hogy kémkedett az EU intézményei ellen. Kovács Béla tagadta bűnösségét és a gyanúsítás ellen panasszal élt.
Fideszes zsidó furmány miért nem az elrabolt Amerikai gyerekekről ír a média , akiket a kazárok kivéreztettek , és bedaráltak a hamburgerbe , mert a vér kellet a kalácsukba a husit meg azért darálták be , hogy ne legyen tárgyi bizonyíték az évi 300ezres gyermekrablásra amit ők tüntettek el !!! A további 200 ezer gyermek a sátánista szeánszok emberáldozatai lettek , és a pedofilok játékszerei , de végül ők is a fekete mise legyilkolt áldozatainak számát gyarapították , és mind ezt egy rabi mondja a riporter szemébe !!!
Mi magyarok , ezek szerint örülnünk kell , hogy csak H Zsófikát , és Solymisí Eszterkét gyilkolta le a kazár , és még le is tagadta !!!
De mi van még mindig nem ébredtetek fel , és még mindig nem vettetek elégtételt a nemzeti vagyonunk elrablása miatt , és a két ártatlan gyermek haláláért A rituális gyíkosságok a Traubi gyár hoz vezetnek , miért nem gyújtjátok fel a vérrel felavatott gyárat , már megint egy nagyobb kölcsönért kuncsorogtok a rohadt zsidó bagázshoz . És az ártatlan Táncos Gábor kínzóit
is pörzsöljétek meg egy kicsit . De benne van a keze a Kuncénak , és Orbánnak is , ezt a szállat is vizsgáljátok meg , hisz ők tették lehetetlenné az ügy felderítését, és egy nagy pogrom elindítását országosan , hogy revansot vehessünk az elkövetett sérelmekért !!!!


Szövetségeseik után is kémkedtek a németek



Szövetséges, úgynevezett baráti országokat is megfigyeltek a német titkosszolgálatok. Így például az USA, Lengyelország, Ausztria, Dánia és Horvátország belügyminisztériumát is megfigyelték.
A Der Spiegel német hírmagazin már hónapokkal ezelőtt megírta, hogy a német hírszerző szolgálat (BND) az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) gyűjtött adatokat szövetséges országokról. Kiderült, hogy amellett, hogy átadott adatokat az amerikaiaknak, Németország Amerikáról is rengeteg adatot szerzett saját felhasználásra. Az MTI arról írt, hogy nemcsak az EU-nál vagy az ENSZ-nél működő amerikai képviseletek után kémkedtek, hanem megfigyelték az amerikai pénzügyminisztériumot is. Ezen kívül pedig több Németországban lévő külföldi követséget is megfigyeltek, például amerikait, a britet, a franciát, a svédet, a portugált, a görögöt, a spanyolt, az olaszt, az osztrákot, a svájcit, és még a vatikánit is.
Gerhard Schindler, a német hírszerző szolgálat (BND) elnöke. Fotó: Europress / Sean Gallup - Getty Images
Gerhard Schindler, a német hírszerző szolgálat (BND) elnöke. Fotó: Europress / Sean Gallup - Getty Images
EZT IS AJÁNLJUK:
Nem kormányzati szervezetek is a megfigyeltek között voltak, például a svájci központú Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) is.
A legjobb védekezés a támadásEzek a leleplezések már csak azért is kényes helyzetet okoz a németeknek, mert annak idején a német kormány erősen tiltakozott az Egyesült Államoknál, azzal vádolva őket, hogy kémkedtek a német kormány után. Két évvel ezelőtt komoly feszültséget okozott, hogy kiszivárgott, az amerikaiak állítólag lehallgatták Angela Merkel kancellár telefonját. Akkor Merkel azt mondta, hogy "barátok között egyáltalán nem megengedhető a kémkedés".
Michael Rogers, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség igazgatója. Fotó: Europress / Win McNamee - Getty Images
Michael Rogers, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség igazgatója. Fotó: Europress / Win McNamee - Getty Images




30 év után engedték szabadon a kémet



Feltételesen szabadlábra helyezték az amerikai hatóságok Jonathan Pollardot, aki harminc évet töltött börtönben. Izraelnek kémkedett a védelmi minisztériumban.
Pollardot az izraeli légierő egy veteránja szervezte be a nyolcvanas években. A férfi felbecsülhetetlen értékű információkkal látta el Izraelt -írja az MTI. 1985-ben bukott le. Megpróbált családostul bemenekülni az izraeli követségre, ám a biztonsági őrök ebben megakadályozták. Végül az amerikaiak letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték.
A feltételes szabadlábra helyezésről döntő amerikai bizottság úgy határozott, hogy Pollard öt éven át nem hagyhatja majd el az Egyesült Államok területét, és az izraeli tévé szerint több más korlátozást is be kell tartania, például nem internetezhet.
EZT IS AJÁNLJUK:
Az izraeli kormány több évtizede próbálta elérni, hogy Pollardot engedjék szabadon, de több szakértő szerint ezzel csak ártottak mielőbbi szabadulásának.


KGBélát nem vehetik őrizetbe, nem engedi az Európai Parlament



Az ügyészség már kihallgatta az anyját, a barátait, őt magát, Kovács Béla jobbikos európai parlamenti képviselőt azonban eddig még nem. Nem véletlenül, egészen mostanáig ugyanis érvényben volt a mentelmi joga, amit azonban most felfüggesztettek. A kémkedéssel gyanúsított politikus ellen így tovább folyhat az eljárás, amire a Népszabadságnak adott interjújában azt mondta, már alig várja.
Kovács Béla egészen pontosan azt mondta, örül annak, hogy az Európai Parlament felfüggesztette a mentelmi jogát. Így ugyanis állítása szerint bizonyíthatja az ártatlanságát. Bár szerinte az is kérdéses, hogy egyáltalán az ügyészség eljut-e odáig, hogy elkészítse a vádiratot.
Kovács azt mondja, négyezer négyzetméteres a kertje és nem bánja, ha felássák, nyomok után kutatva.
EZT IS AJÁNLJUK:
Az ügyészség elmondása szerint már kihallgatta az anyját és a barátait, őt és a feleségét azonban még nem. Ezután már ennek sem lesz akadálya, miután az Európai Parlament felfüggesztette a mentelmi jogát. Börtönbe azonban egyelőre semmiképpen sem kerülhet. Még ha azt az ügyészség indítványozná sem, mivel az Európai Parlament kimondta, hogy csak jogerős bírósági ítélettel korlátozhatják a szabadságát, sőt a képviselői munkáját sem korlátozhatják. Vagyis nem vehetik őrizetbe, az EP kikötése azt jelenti, hogy szabadlábon védekezhet az eljárása végéig. Azt mondja, a mai napig nem kapott sem írásos, sem szóbeli értesítést arról, hogy mivel gyanúsítják pontosan.
Kovács bízik abban, hogy nem ítélik el. És úgy tudja, hogy a másik ügyben, ami folyik ellene, vége a vizsgálatnak. Abban az ügyben alkalmazottakkal és látogatókkal kapcsolatos pénzügyi visszaélésekkel gyanúsítják.
A jobbikos Kovács Béla az első magyar európai parlamenti képviselő, akinek felfüggesztették a mentelmi jogát.




Kémek a Porfészekben

Mesterkémek 1.rész - Zofia Potocka és Mata Hari

Mesterkémek 2.rész - Thomas Cromwell

Mesterkémek 3.rész - Sir Francis Walsingham

Mesterkémek 4.rész - Robert Cecil

Mesterkémek 5.rész - Richelieu bíboros

Mesterkémek 6.rész - Elizabeth van Lew

A pokol kapui Szinkronos dokumentumfilm

Ördögűzők Fertőzés

Pokol : A Sátán birodalma ( Dokumentumfilm magyarul ) ✿ 2016 HD

A pszichiátria rémuralma

A pszichiátria rémuralma - konkrét esetek - részlet 3.

Szellemváros Magyarországon 79. - A Lipótmezei Elmegyógyintézet 6. | Vissza a főépületbe

TRIA-NON - Pap Gábor előadása (teljes)

Pap Gábor - Kazár Birodalom Kamu (+ Tóth Gyula, Grandpierre Atilla és mások)

Pusztító migráció - A zsidók bevándorlása Magyarországra

Csak 1 milliárd ember maradhat avagy a zsidók népirtási terve rég beindult

6 és fél milliárd felesleges ember



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése