Agyj
magadnak időt a rálátásra ,
a
megbocsájtásra ...
A Cambridge-i Ötök
Indul
a Kroki mozi! Új rovatunkban időről időre a legizgalmasabb angol
vonatkozású témákban szemezgetünk. Első filmünk, amely a
hidegháború legjegesebb időszakába repít vissza bennünket, igaz
kémtörténet: a hírhedt Cambridge-i
Ötök sztoriját
dolgozza fel.
A
Charlton Heston narrációjával készült film az angolul közepesen
tudók számára is könnyen érthető, és egy kattintással az
angol felirat is elérhető, de mielőtt belevágnak, érdemes
elolvasni alábbi összefoglalónkat, amelyben felelevenítünk
néhány olyan érdekességet is, amiről a filmben nem esik szó –
ideértve a történet ritkán hallott magyar vonatkozásait is.
Aki
azonban inkább a mozival kezdené, tessék:
Secrets
Of War, Espionage 06 The Cambridge Five
Secrets
Of War, Deadly Intelligence 03 Israeli Intelligence
A
cambridge-i kémhálózatot – amelyről ma már nagyjából tudni
lehet, hogy ötnél több emberből állhatott – egy Arnold Deutsch
nevű, Angliában dolgozó szovjet felderítő hozta létre. Deutsch
a kémtörténelem rejtélyes figurája. Megoszlanak a vélemények
arról, hogy magyar volt, cseh, vagy osztrák. Vallásos zsidó
álcában űzte a kémtevékenységet, neve alapján csakugyan zsidó
is volt, de nem az Örökkévalóban, hanem a Moszkvában székelő
vörös istenben hitt. Annyi bizonyos, hogy a Monarchiában született
1903-ban, a bécsi egyetemen tanult vegyészetet, és unokatestvére
volt Oskar Deutschnak, az Odeon mozilánc milliomos tulajdonosának.
Arnold
Deutsch
Deutsch
kiváló eredménnyel végezte az egyetemet, majd megnősült. Nem a
tudományos karriert választotta, hanem a nemzetközi kommunizmus
Moszkvából irányította polipját: a Kominternt. A nemzetközi
kapcsolatok osztályán helyezkedett el feleségével, Josefine-nel
együtt. Az elkövetkező években sok országot jártak be kettesben
mint hírvivők.
Deutsch
1933-ban Németországban a nácik karmai közé került, de
szerencséjére a Gestapo legmagasabb köreiben dolgozó szovjet
ügynöknek, Willi Lehmann-nak köszönhetően visszanyerte a
szabadságát. Ekkor utazott Angliába a saját nevén, így a bécsi
egyetemen kapott ajánlásait fel tudta használni. A Londoni
Egyetemre iratkozott be, ahol pszichológiát tanult, ám ez csak
fedőtevékenység volt, amivel a kémkedést leplezte.
Arnold
Deutsch
Nigel
West író állítása szerint, amelyet Valter Krivickij szovjet
disszidens információira alapoz, Deutsch a kezdeti egyéves angliai
időszakban egy lett születésű, magas rangú NKVD-spion, Adam
Purpis alárendeltjeként működött.
Deutsch
egyetemistaként megfigyelhette, hogy a hallgatók közt igen sok a
baloldali érzelmű, sőt kommunista fiatal, így tökéletes
toborzóterepen találta magát. Ám ő olyan idealistákra
vadászott, akik meggyőződésüket titokban tartják, s így
alkalmasak arra, hogy az egyetem után befurakodhassanak a brit
kormány és a hírszerzés köreibe. S még ha tudott is volt
némelyikükről, hogy fiatalon kommunista eszmékkel kacérkodott, a
brit establishment nagyvonalúan megbocsátotta az eltévelyedést.
Hiszen ki nem lázad fiatalon.
„Fiacskám”
beszervezése
Így
tett szert Deutsch a Cambridge-i Ötökre, köztük Kim Philbyre,
akit elsőként – és közvetlenül ő maga – szervezett be a
Regent's Parkban egy kominternes kolléganője javaslatára 1934.
július elsején. Közölte vele, hogy mindennemű kommunista
kapcsolatát meg kell szüntetnie,
és fel kell építenie új, jobboldali politikai imázsát – akár
még náci szimpatizánsnak is tettetheti magát, persze csak ésszerű
mértékig. Egyébiránt minden tekintetben, külső megjelenésében
is konvencionális tagja kell legyen annak az osztálynak, amit
olyannyira megvet. „Az antifasiszta mozgalomnak olyan emberekre van
szüksége, akik képesek behatolni a burzsoáziába”, magyarázta
Deutsch, akitől Philby megkapta a kor csúcstechnológiájának
számító Minox
miniatűr fényképezőgépet,
és első kódnevét, ami így hangzott: Söhnchen. Azaz: Fiacskám.
Korabeli
Minox, a kémfényképezőgépek Rolls Royce-a
Deutsch
tanítgatni kezdte Philbyt a szakma alapjaira – hogyan kell
találkozót megszervezni, üzenetet hagyni, meggyőződni arról,
lehallgatják-e a telefont, hogyan kell valakit követni és miként
rázzuk le azt, aki minket követ. Első feladatként azt kapta, hogy
kémkedjen a saját édesapja, Harry St John Bridger Philby után,
mivel úgy vélték, értékes titkos dokumentumokat tart az
irodájában.
Ki
volt a temesvári ember?
Deutsch
még 1934-ben beszervezte Donald Macleant és Guy Burgesst is.
1933-tól 1937-ig Otto kódnéven ő irányította a Cambridge-i
Ötöket, majd Theodore Maly vette át a helyét, ez a Temesvárott
született, kalandos életű ember, aki Mály Tivadar néven látta
meg a napvilágot, piarista szemináriumban tanult, majd az első
világháborúban orosz fogságba esve „tért meg” a huszadik
század egyik legnagyobb hatású hamis vallásához, a
bolsevizmushoz. Több nyelven beszélt, és katolikus papi
reverendában szolgálta a szovjetrendszert előbb Párizsban, majd
Angliában.
A
huszadik század legsikeresebb kommunista kémje, Mály Tivadar
Mály
lebukott és majdnem elkapták, de egy, a brit titkosszolgálaton
belül dolgozó áruló értesíthette, mert idejében meglépett a
Szovjetunióba egy hamis útlevél segítségével. Balszerencséjére
a munkásparadicsomban épp akkor hágott tetőfokára a tisztogatási
terror. Ráadásul ez volt az az időszak, amikor sorra szökdöstek
Nyugatra a szovjet kémek: a már említett Valter Krivickij, Igance
Reiss és Alekszandr Orlov.
Mály
Tivadart arra kényszerítették, vallja be, hogy magyar kém, majd a
formális bírósági tárgyalás után agyonlőtték. Pedig
szolgálatai értékesek voltak, Angliában korábban ő irányította
a cambridge-inél kevésbé ismert oxfordi kémhálózatot megalapító
Arthur Wynnt. Hírszerző körökben máig tartja magát a nézet,
hogy Mály volt a huszadik század legeredményesebb kommunista
hírszerzője – ilyen értelemben ír róla William Duffy, az FBI
egykori kémelhárító főnöke a Time
for Spies (Kémek
ideje) című könyvében is.
Deutsch
azt a megbízást kapta, hogy értékeljen egy amerikai
beszervezettet, Michael Whitney Straightet, aki nem tett rá mély
benyomást. Nem bízott benne, és valamit jól érzett, mert
Straight csaknem harminc évvel később, 1963-ban önként vallott
cambridge-i eltévelyedésének éveiről, és ez vezetett a negyedik
kém, Anthony Blunt lebukásához.Deutsch további sorsa
1937-ben Deutschot Moszkvába rendelték. Noha sorsa legalábbis kétesélyes volt, engedelmeskedett. Alaposan kihallgatták, de végül megúszta a kivégzést. A hamisítás és a kézíráselemzés szakértőjeként dolgozott, de külföldre sokáig nem mehetett.
Nem tudni, végül mi lett a sorsa. Egyesek szerint ejtőernyővel dobták le Ausztria felett, de a nácik kezére került és kivégezték; mások úgy tartják, New Yorkba tartott, hogy ott NKVD-ügynököket szervezzen be, amikor hajóját, a Donbaszt kilőtte alóla egy német tengeralattjáró, és vízbe fúlt. Ezen az állásponton van negyedik és egyben utolsó felesége is.
Cambridge-i hálózata jócskán túlélte. Kim Philby később új kódnevet kapott, ő lett Stanley, míg Macleant Homer, Burgesst Hicks, Bluntot pedig Tony vagy Johnson néven emlegették. Máig kétséges, ki volt a rejtélyes „ötödik”. Az itt bemutatott dokumentumfilm John Cairncrosst – alias „Liszt” – nevezi meg Oleg Gordijevszkij, a KGB ezredese vallomása alapján. Gordijevszkij 1974 óta az angoloknak dolgozott, és 1985-ben „jött be a hidegről”.
Burgess bukott le elsőnek
De Cairncross mellett jó néhány ember neve felmerül, és nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy a Cambridge-i Ötök valójában sokkal többen voltak. Blunt és Burgess tagjai voltak az egyik legexkluzívabb egyetemi körnek, a ma is működő Cambridge-i Apostoloknak, akárcsak Cairncross, a már említett, amerikai Michael Whitney Straight, valamint Guy Maynard Liddell, aki az MI5 – a kémelhárítás – második embere volt, és neki kellett volna követnie a vezetői tisztségben David Petrie-t, de nem nevezték ki, mert jó barátja, Guy Burgess szökésekor olyan hírek terjedtek el róla, hogy kettős ügynök. Philbyhez is közel állt. Volt, aki Liddellről állította, hogy ő volt az ötödik ember. A tudományos közmegegyezés szerint nem volt kém, inkább csak a kelleténél naivabb ember.
A kémbanda valamennyi tagja teljes erőbedobással dolgozott a második világháborúban a Szovjetuniónak. Philby egyenesen a külügyminisztériumba került, amely a washingtoni brit nagykövetségre küldte dolgozni. A háború után, Washingtonban szerzett tudomást arról, hogy a brit hírszerzés lázasan keresi a „vakondot”, akiről tudják, hogy fedőneve Homer. A leleplezés az amerikai kémelhárító akció, a Venona Project keretében történt – ennek köszönhetően kerültek horogra olyan szovjet kémek, mint Alger Hiss, Harry Dexter White, vagy az atomtitokkal házaló Rosenberg házaspár és Klaus Fuchs.
Philby megtudta tehát, hogy Maclean nyomában vannak, és utasítást adott a szintén a washingtoni nagykövetségen dolgozó Burgessnek, hogy figyelmeztesse a londoni külügyben dolgozó bűntársukat. Burgesst diplomatához nem méltó magatartás vétsége miatt hazarendelték Londonba, ahol személyesen beszélhetett Macleannel.
Maclean, akinek csak figyelmeztetnie kellett volna Burgesst, vele tartott. Vajon a KGB rendelte Moszkvába?
1951 kora nyarán Burgess és Maclean elszeleltek. Nem volt megbeszélve, hogy Burgess is lelép, ő azonban ezt az utat választotta – vannak, akik szerint azért, mert a KGB erre utasította. Csak sejteni lehetett, hogy a Szovjetunióba szöktek, ahonnét Sztálin haláláig, de jó ideig még azután sem szivárgott ki róluk semmi hír. Csak 1956-ban jelentek meg a nyilvánosság előtt egy moszkvai sajtókonferencián.
Egyértelmű volt, hogy valaki figyelmeztette őket, és a gyanú Philbyre terelődött, mivel ő volt Burgess legjobb barátja. Philby reputációja súlyosan megsérült. Akkoriban sokan mondogatták: ha ez nem történik meg, a szovjet kém sokkal feljebb is kerülhetett volna a Secret Intelligence Service hierarchiájában. Akár a csúcsra is.
Philby bemegy a hidegre
Elképesztő, de Kim Philbyt nem buktatta le az ügyében folytatott nyomozás, és a hazaáruló pimasz magabiztossággal állta a sarat még a kamerák kereszttüzében is, mint arról ez az 1955. novemberében, négy évvel Burgess és Maclain szökése után készült filmhíradó tanúskodik. A spion 0:28-tól gúnyosan mosolyogva hallgatja a kérdéseket és tagad, miközben cukrot vagy rágógumit forgat a szájában.
Kim
Philby 1955
Tabuk,
Titkok, Tények 2016.10.11. hatoscsatorna
1955 volt az az év, amikor a sajtóban először jelent meg Philby neve, és az Alsóházbanis interpelláltak az ügyében – még az is felvetődött, hogy ő a „harmadik ember”, hiszen akkor még csak a kémbanda két tagjának a neve volt ismert. Az itt látható sajtótájékoztatót azért hívta össze, hogy a vele kapcsolatos gyanút eloszlassa. Sikerült is. Az akkori külügyminiszter, Harold Macmillan hivatalosan tisztázta Philbyt. A döntés miatt később súlyos kritikák érték a brit hírszerző szervezetek bürokratikus hatékonyságát.
Philby újságíróként kezdett dolgozni a Közel-Keleten az Economistnak és az Observernek, és közben az MI6 is visszavette – azzal bízták meg, hogy küldjön bejrúti állomáshelyéről jelentéseket. 1961-ben egy újabb szovjet disszidens, Anatolij Golicin információiból arra lehetett következtetni, hogy a harmadik ember mégiscsak Kim Philby. És még mindig nem történt semmi – teltek-múltak a hónapok. Az angol kémelhárítás mint bürokrácia teljesen megbénult? Vagy valaki belülről megbénította?
Kim Philby idegei kötélből voltak
Philbyhez egy barátja és MI6-os kollégája, John Nicholas Rede Elliott utazott el Bejrútba 1963-ban, hogy kihallgassa, és megdöbbenésére Philby nem rejtette véka alá, hogy tudott a jöveteléről – ami azt jelentette, hogy egy (vagy akár több) vakond is dolgozik Londonban, az MI6 központjában. Philby azonban lelepleződött. Talán belefáradt a kettős életbe, talán akkor már Moszkvába rendelték, vagy magától határozta el, hogy odamegy – mindenesetre vallott Elliottnak. Rövidre rá nem látták többé – az éj leple alatt tűnt el, egy szovjet teherszállító fedélzetén.
Ezen a felvételen látható, amint a KGB tisztjeinek tart előadást Moszkvában.
Kim
Philby: Unseen footage of Soviet spy - BBC News
The
Extraordinary Stories of a KGB Double Agent: An Intriguing Account of
Espionage (1995)
Spies:
CIA & KGB | The Cold War (1944–1994) 21 of 24
Blunt lebukása
Mint említettük, az amerikai Michael Whitney Straight dobta fel Bluntot. Blunt volt az, aki beszervezte Straightet, aki kezdetben belement a dologba, később azonban végiggondolta, mibe keveredett, és visszakozott.
Bluntot az MI5 hallgatta ki, és azt ígérték neki: ha vall, nem emelnek vádat ellene. De amit csak tud, mindent el kell mondania. Egyik kihallgatója, Peter Wright később könyvében azt írta, Blunt egyáltalán nem volt készséges, harapófogóval kellett belőle az információkat kihúzni. Ügye azonban titokban maradt egészen 1979-ig, amikor Andrew Boyle újságíró a Climate of Treason című művében megvádolta. Margaret Thatcher miniszterelnök asszony az Alsóházban ismerte el, hogy Blunt annak idején megvallotta, hogy szovjet kém.
Blunt csak annyit vallott, amennyit feltétlenül muszáj volt
A brit hatóságok bénultságára részben magyarázat lehet Anatolij Golicin, az 1961-ben angol oldalra átállt KGB-tiszt vallomása is. Ő használta először a Ring of Five, azaz az Ötök Köre kifejezést, azt állítva, hogy Maclean és Burgess mellett Philby lehet a harmadik ember. De Golicin összes többi információjából csak egy bizonyult hasznosnak, az, ami lebuktatott egy John Vassall nevű, viszonylag kis kaliberű kommunista spiont – talán azért, hogy egy nagyobb hal közben elmenekülhessen. Golicin azonban mondott nettó hülyeségeket is, például azt, hogy maga Harold Wilson, az akkori miniszterelnök is KGB-kém. Elképzelhető, hogy ezek után már azt sem vették komolyan, amit Kim Philbyről mondott.
Hányadik ember volt John Cairncross?
Cairncross 1951-ben vallotta be, hogy kémkedett, nyilvánosan pedig 1990-ben vádolták meg azzal, hogy ő volt az ötödik ember. Blunt 1964-ben ugyancsak rávallott. Cairncross Blunttal együtt tagja volt az Apostoloknak, és nem kizárt, hogy jelen volt mások beszervezésénél is. Oleg Gordijevszkij egyértelműen az ötök közé sorolja, és a Christopher Andrew-val írt könyvében a legsikeresebbnek minősíti. De az Ötökön kívül sok más ember neve is felmerült – olyan arisztokrata és felső középosztálybeli családok fiainak neve, akik kommunista meggyőződésből fordulhattak szembe hazájukkal és civilizációjukkal.
John Cairncross, alias Liszt
Blunt 1964-ben megnevezte Leo Longot, azt állítva, ő szervezte be. Ha így volt, az nagy nyereség lehetett az oroszoknak, mert Long az MI14, azaz a brit katonai hírszerzés külön Németországra specializált egységének tisztjeként szolgált 1940 és 1945 között. Az MI14-hez futottak be a nácik által megszállt országokban, életveszélyben dolgozó angol kémek anyagai. Ha Long valóban szovjet szolgálatban is állt, akkor ezen információkat, vagy jó részüket Moszkva is megkapta. Long 1945 és 1952 között ráadásul a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság delegáltja volt angol részről. E minőségében napi kapcsolatban lehetett az oroszokkal, és ma már megállapíthatatlan, mi mindent hozhatott a tudomásukra.
Kimberley Cornish 1998-ban megjelent The Jew of Linz (A linzi zsidó) című könyvében az osztrák születésű brit filozófust, Ludwig Wittgensteint nevezi beszervezett szovjet kémnek.
Wittgenstein hat nap különbséggel akkor született, mint Hitler, és ugyanabba a reáliskolába jártak, de míg Hitlert egy évvel visszafogták, Wittgensteint ugyancsak egy évvel előbbre sorolták, így két év különbség volt köztük. Amikor Hitler Ausztriát a Harmadik Birodalomhoz csatolta, a háromnegyed részben zsidó Wittgenstein szerencséjére külföldön élt már évek óta. Testvéreinek Hitler pár nappal a második világháború kirobbanása után adományozott „kevert vérű” státuszt. Abban az évben 2100 ilyen kérvényt nyújtottak be, és Hitler összesen tizenkettőt hagyott jóvá.
Cambridge-ben John Maynard Keynes, a későbbi világhírű közgazdász vitte be az Apostolokhoz, Wittgenstein azonban nem érezte jól magát a társaságban, és csak hébe-hóba nézett be az összejövetelekre. Biszex volt, mint Maclean, de alapvetően a férfiakat szerette, akárcsak az egyértelműen homoszexuális Blunt és Burgess. Cornish teóriáját sokan vitatják, bár Wittgenstein élete ismeretében nem elképzelhetetlen, hogy Cambridge-ben őt is megtalálta valamelyik toborzó, és az sem, hogy ő igent mondott.
Kié volt a somertoni tetem?
Mint említettük, Arnold Deutsch állítólag az Atlanti-óceánba fulladt New Yorkba menet. Erre nézve konkrét bizonyíték nincs – akadnak ellenben, akik azt állítják, a Cambridge-i Ötök atyja csakugyan meghalt, de nem ott, nem úgy és nem akkor.
Ez a kód volt a hullánál
1948. december 1-jén, reggel fél hétkor egy férfi holttestére bukkantak a dél-ausztráliai tengerparton, nem messze Adelaide Somerton Beachnek nevezett külvárosától. Boncolásakor feltűnő szervi elváltozásokra bukkantak, de képtelenek voltak megállapítani, mi okozhatta a halált – így valamilyen ismeretlen méregre, leginkább egyfajta barbiturátra gyanakodtak. A holttestnél semmilyen irat nem volt, kivéve egy verseskötetből kitépett lapra írt kódolt szöveget, amit a mai napig nem sikerült megfejteni.
A somertoni halott - nem tudni, ki volt, és azt sem, miben halt meg
A somertoni tetem Ausztrália legnagyobb megoldatlan bűnügye. Noha vettek ujjlenyomatokat, azokat a világ egyetlen rendőrsége sem tudta azonosítani. A történetet maga Stephen King is feldolgozta. Egy honlap azt a kérdést teszi fel: nem lehetséges, hogy a somertoni ember Arnold Deutsch volt?
Az ötök történetének vége
Guy Francis de Moncy Burgess, az egykori rádióproducer halt meg elsőként közülük; Burgess, akinek nem kellett volna Moszkvába menni, és nem is igen bírta az ottani életet. Homoszexualitása a Szovjetunióban jóval nagyobb megvetést váltott ki, mint Angliában. Nem tudott és nem is akart alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, oroszul sem tanult meg. Elvek ide, meggyőződés oda, lakását Londonból hozatott bútorokkal rendezte be, öltönyeit pedig továbbra is a Savile Row egyik szabóságától rendelte. Halálra itta magát. „Hicks” 1963. augusztus 30-án hunyt el. Földi maradványait hazaszállították.
Moszkva, 1963. szeptember 4. Nigel Burgess brit üzletember (baloldalt), Georgij Sztetszenko, valamint Donald Maclean és felesége Guy Burgess hamvasztásán
Burgesszel szemben Donald Duart Maclean beilleszkedett a szovjet társadalomba, megtanult oroszul, doktorátust szerzett és a nyugati és brit gazdaságpolitika tanára lett, de dolgozott a külügyminisztériumnak s. Megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést. Meglehetős befolyása volt, amit arra használt, hogy enyhítse a Szovjetunióban először a hetvenes években megnyilvánuló ellenzékiekre nehezedő állami nyomást. Kapcsolatban állt a később száműzött Andrej Szaharovval, a Medvegyev fivérekkel, és halála előtt eljutott magának a retrográd szovjet rendszernek a kritikájáig is.
Melinda Maclean egy időre átigazolt Kim Philbyhez
Felesége, Melinda és három gyereke mintegy egy év múlva csatlakoztak hozzá. A középső gyerek, Donald tinédzserkorára alkoholista lett, és ha ivott, verekedett, így a családnak több ízben gondjai támadtak a hatóságokkal. Melinda később megcsalta férjét a szintén Moszkvában élő Kim Philbyvel, mialatt Philby felesége, Eleanor az Egyesült Államokban volt egy hosszabb látogatáson. Hazatérte után rájött, mi történt, és elhagyta Moszkvát. Melinda 1966-ban összeköltözött Philbyvel, három év múlva azonban visszatért a férjéhez, majd 1979-ben végleg elhagyta őt is, a Szovjetuniót is. Gyerekei követték. 2010-ben halt meg New Yorkban. Soha egy szót nem nyilatkozott a sajtónak.
Maclean 1982 decemberében súlyos tüdőgyulladást kapott, amiből soha nem gyógyult ki, és 1983. március 6-án meghalt. Elhamvasztották, s a hamvakat szülei sírján szórták szét Buckinghamshire-ben.
Bluntról sokan úgy vélték, azért is bántak vele kesztyűs kézzel, mert ő vezette a királyi képtárat, és nem akarták, hogy az üggyel kapcsolatban bárki is az udvarra asszociáljon
Macleant húsz nap múlva követte a másvilágra Anthony Frederick Blunt, a művészettörténész, a királyi képtár fő kurátora, aki az 1964-ben kötött vádalkuval mindent megúszott, és 1979-ig a közvélemény mit sem tudott viselt dolgairól – még lovaggá is ütötték. Lelepleződése után azonban II. Erzsébet a lovagi címtől megfosztotta. 1983. március 26-án szívroham végzett vele londoni lakásán.
Philby orosz feleségével
Harold Adrian Russell Philby következett, akit barátai csak Kimnek szólítottak. Sokáig abban a hitben élt és árulta el hazáját, hogy ő a KGB ezredese. A Szovjetunióba érkeztekor jött rá, hogy átverték, soha nem volt ezredes. Kapott havi 500 rubelt, ebből kellett megélnie. Tíz év telt el, mire beengedték a KGB főhadiszállására, és kapott valami munkát. Egyáltalán nem bíztak benne – mint tartótisztje, Mihal Ljubimov később elárulta, valamiért azt hitték, hogy vissza akar szökni Angliába. Házi őrizetben lakott, őrök vigyáztak rá, valamennyi látogatóját a KGB-nek kellett engedélyeznie. Philby a saját bőrén érezhette, milyen ocsmány az a rendszer, aminek ideológiájára az életét tette fel.
Moszkvai síremléke
Burgesshez kissé hasonlóan ő sem tudott elszakadni az országtól, amit elárult. A Timest olvasta és nagy figyelemmel követte a kriketteredményeket. 1988 januárjában ugyan azt állította, semmit sem bánt meg, és Angliából sem hiányzik neki semmi, kivéve némely barátját, a Colman mustárt meg a Lea & Perrins-féle worcestershire mártást, felesége, Rufina Ivanovna Puhova később elmondta, hogy férjét „nagyon sokféleképpen kiábrándította” a moszkvai valóság. A hatvanas években még az ereit is felvágta. Különösen az idős emberek megalázó nyomora bántotta. „Látta, hogy az emberek túl sokat szenvednek”, de azzal vigasztalta magát, hogy az elvek jók, csak rosszul valósítják meg őket. Keményen ivott, amitől elmélyült a depressziója, ezért aztán még mélyebben nézett a pohár fenekére.
Az utolsó szovjet bélyegek egyike
Ő is szívrohamban halt meg 1988. május 11-én. A bolsevista rendszer, ami maga is az utolsókat rúgta, halálában megbecsülte. Hősnek kijáró temetésben részesült és számos poszthumusz kitüntetést kapott.
John Cairncross élete vége felé, Dél-Franciaországban
A Szovjetunió összeomlását egyedül John Cairncross érte meg. Ő 1952-ben tett vallomást. A felelősségre vonást ő is megúszta, egyebekben azonban nem volt olyan szerencsés, mint Blunt. Őt azonnal kirúgták a közszolgálati állásából. Miután a francia irodalom szakértője volt, ilyen minőségében amerikai egyetemeken kapott állást, és jövedelmét francia klasszikusok – Corneille, Racine, La Fontaine – fordításával egészítette ki, de saját könyveket is írt a témában. 1963-ban rájöttek, ki ő, és Amerikát is ott kellett hagynia; Rómába ment, ahol az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezeténél, valamint olasz bankoknál dolgozott. 1979-ben azután az egész világ megtudta korábbi viselt dolgait. 1995-ig Dél-Franciaországban élt; akkor hazatért Angliába, és elvette Gayle Brinkerhoff amerikai operaénekesnőt feleségül. Még abban az évben, 1995. október 8-án hunyt el agyvérzésben.
Az állam ellenségei
Számos
cikkben foglalkoztunk azzal, miként gyalázza meg az újságírói
szakmát a „fősodratú” média, élen
a BBC-vel. Sokkal
rosszabb azonban a helyzet másutt, így Németországban, ahol a
„mértékadó” sajtóból azt sem tudnák meg az emberek, hogy
nemrégiben egymillió muzulmán özönlötte el az országot, de még
inkább Svédországban, ahol a hazudozás kötelező, az igazmondás
pedig lassan büntetendő. Annika Hernroth-Rothstein Közel-Kelet
szakértő írása.
Szombat
este leültünk vendégeimmel, hogy megnézzük a híreket, és a
Szíriáról meg a helyi hóesésről szóló aktuális között volt
egy tízperces riport a rákkezelésről, amit egy, a Gázai-övezetben
lévő kórházban készítettek.
Svédország
Kapitány megmenti a napot
Abban
a pillanatban tudtam, mire számíthatok, amikor megláttam a
képernyőn a térképet. Hetven gyermek fog meghalni az idén,
közölte a gyászoló zsurnaliszta, mert Izrael nem fog adni
átutazási engedélyt a családjuknak, hogy kezelésre a Nyugati
Partra utazhassanak. A kamera fiúra és az anyjára szegeződött,
akik egy lerobbant kezelőben sírtak. A riporter, aki a svéd állami
médiát képviselte, csaknem tíz percen át említést sem tett a
Gázából eredő terrorizmusról vagy azokról a biztonsági
kockázatokról, amelyeket az Övezet és Izrael közti
ellenőrizetlen mozgás váltana ki. Arra jutott ideje, hogy nem
kevesebb, mint három alkalommal használja a gázai nép sorsára
hivatkozva a „szívszaggató” kifejezést.
Igen,
azok a beteg gyerekek bárki szívét sajdítanák, de minden
újságíró, aki megérdemli, hogy annak nevezzék, meginterjúvolta
volna az izraeli rokonokat is, vagy legalább elmagyarázza, miként
döntött a Hamasz vagy a Fatach 2005 óta a komoly pénzeik
elköltése felől, és miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az ágyú
fontosabb a gyógyszernél.
Két
zsidóval és egy keresztény göröggel néztem a műsort, amely
mindannyiunk közül a görög barátomból váltotta ki a legerősebb
reakciót. Képzeljük csak el, hogy valaki egy ilyen riportot
készítene Görögországról, mondta. Képzeljük csak el, hogy
valaki a svéd állami tévétől megengedné magának, hogy ilyen
egyértelműen foglaljon állást a görög-török konfliktusról
minden nyilvános felháborodás és anélkül, hogy pénzalapjait
megvonnák. Nem történhetne meg, és nem is történik meg. A
zsidókkal azonban minden évben, minden héten megtörténik, és mi
már oly természetességgel várjuk, akár a napnyugtát.
Szomorú
ez, de több is annál. Annak jele, hogy a svédországi zsidó
kisebbség elveszítette a kormányba vetett hitét, és egyáltalán
nem remél változást. Bármely társadalom szövete lebomlik, ha
megszűnik a kormáby és a polgárai közti bizalom. Ha az emberek
kételkedni kezdenek abban, hogy az állam mögöttük áll, akkor
nem is fog mögöttük állni, amikor erre szükség lesz, és attól
fogva már nem nép lesznek a földjükön, hanem valamely nép
valahol, egy helyen.
Minden
nap nézem a híreket és látom, hogy újabb ország fordul ellenem,
kiált ki engem ellenségnek egy olyan helyen, amit hazámnak hívok.
Többé nem bízom a kormányban vagy annak küldöttjeiben, hogy
megvédenek engem vagy az enyéimet, és az újságíró, akit azért
foglalkoztatnak, hogy igazat mondjon, inkább meséket mesél,
politikai előnyök kedvéért ferdít.
Mi,
zsidók segítettünk felépíteni Svédországot, s annak integráns
része voltunk közel háromszáz évig, mégis idegenekként
kezelnek bennünket ezen a földön, sőt ellenségként, amikor ez a
többségnek úgy tetszik. Ez nem pusztán immorális, de mélységesen
hűtlen viselkedés is, amelynek aggasztania kéne a nem-zsidó
svédeket, mivel mi szimptómái vagyunk egy nagyobb hiányosságnak
egy országban, amely a lelkét keresi.
Svédország
a háborúban politikai célszerűségre alapozva állt át egyik
oldalról a másikra és bújt a hamis semlegesség mögé, hogy
pénzszekrényeket töltsön meg és homályos üzleteket üssön
nyélbe. Nem sok változott, és az ország továbbra is minden
színben, minden oldalon játszik, jóllehet mi, zsidók valahogy az
összes politikai és társadalmi felállásban a vesztes szerepében
találjuk magunkat. A riport láttán jöttem rá, hogy Svédország
létrehozott egy tökéletes kört, amelyben bírálja, démonizálja
és kiközösíti a zsidókat, míg annyira el nem idegenedünk a
svéd társadalomtól, hogy a ránk ragasztott sztereotípiák előbb
vagy utóbb valóra válnak.
Svédország
Kapitány. Hogy ez milyen toleráns!
Olyannyira
hozzászoktunk ehhez a bánásmódhoz – a hazugságokhoz, a
torzításokhoz, az Izrael-ellenes és zsidóellenes riportok
folyamatos özönéhez –, hogy most már túl érzéketlenek
vagyunk ahhoz, hogy érezzük a felháborodást, amit ki kéne
váltsanak. Miközben azt a gázai riportot néztem egy nem-zsidó
társaságában, s láttam a megdöbbenését, valamint azt, hogy az
ő valóságát az enyémmel összehasonlítja, látnom kellett azt
is, mennyire rossz lett az én valóságom, és mely anomáliákra
hivatkozom úgy, mint a sajátjaimra. A barátom reakciója
egészséges volt; olyasvalakitől jött, aki ennek az országnak a
részének érzi magát, és ha úgy érzi változásra van szükség,
meg is követeli azt. Ez az állampolgárság, ez a hovatartozás, én
meg kezdek úgy gondolkodni, hogy zsidóként nekem nem is igazán
jutott ki egyik sem.
Annika
Hernroth-Rothstein
A brit baloldal és az antiszemitizmus
A
Munkáspárt vezetősége első számú embere különleges
tehetséggel bír ahhoz, hogy meleg fogadtatásban részesítsen
antiszemitákat és szélsőségeket, olvasható Stephen
Daisley írásában az STV Newson.
Jeremy
Corbyn „barátokat”
hívott meg a Hezbollahból és a Hamaszból; mindkettőt
terrorszervezetként tartják nyilván. Hasszán Naszralla, a
Hezbollah főnöke ezt mondja a zsidókról: „Ha mindannyian
Izraelben gyűlnek össze, az megkímél minket attól a fáradságtól,
hogy világszerte kelljen hajszolni őket.” A Hamasz alapokmányában
kötelezte el magát „a zsidók elleni harcra”, egészen Izrael
Állam „eltörléséig”.
Corbyn
meghívta Raed Salahot, az
Iszlám Mozgalom vezetőjét egy teára az Alsóház teraszára.
Salah terjeszti a vérvádat, amely szerint a zsidók gyermekeket
gyilkolnak, mert kell a vérük a maceszbe, és azt állítja, zsidók
ezrei maradtak otthon a World Trade Center dolgozói közül 9/11
alkalmával; ez kulcsfontosságú összetevője annak az
összeesküvés-elméletnek, amely szerint a támadás mögött nem
az iszlám fundamentalisták, hanem a zsidók álltak. [Valójában a
mintegy háromezer áldozat 15 %-a, körülbelül 450 fő volt
zsidó. -
Magyar Kroki]
Corbyn
meghívta Dyab Abou Jahjahot, és közös platformra helyezkedett a
belgiumi radikálissal. Abou Jahjah „győzelemnek” nevezte brit
katonák iraki meggyilkolását és „édes bosszúnak” a
szeptember 11-i terrorista atrocitásokat. Állítása szerint Európa
magáévá tette „a Holokauszt-kultuszt és a zsidóimádatot mint
alternatív vallását”, s a dán Mohamed-karikatúrákra
válaszképpen arra szólította fel az arabokat, festékszóróval
fessék fel Európa-szerte a falakra, hogy „a kamu gázkamrákat
Hollywoodban építették 1946-ban Steven Spielberg jóváhagyásával,
és az AIDS terjeszti a buziságot.” [Spielberg 1946-ban született,
úgyhogy ezért aligha tehető felelőssé. M.K.]
A
Jewish Chronicle dokumentálta a Corbyn és a Holocaust-tagadó Paul
Eisen közti kapcsolatot. Corbyn a Channel 4 Newsnak adott egyik
interjújában azt állította, az utóbbi időben nem állt
kapcsolatban Eisennel, de az lehet, hogy évekkel korábban adott
pénzt a szervezetének. A JC politikai tudósítója, Marcus Dysch
azonban felfedte, hogy Corbyn valójában jelen volt egy 2013-as
eseményen, amit Eisen Deir Yassin Remembered (Emlékezünk Déir
Jászinra)
nevű csoportja szervezett.
A
JC közvélemény-kutatása szerint a brit zsidóság 67 %-át
aggasztja, hogy az Islington North-i képviselő lett a Labour
vezetője. A lap figyelmeztet: Corbyn azt kockáztatja, hogy rá mint
„a nagy-britanniai zsidó közösség ellenségére” fognak
tekinteni, és arra kérte, válaszoljon az antiszemitákhoz és
Holokauszt-tagadókhoz való viszonyával kapcsolatos kérdésekre.
A
politikus nem volt képes megnyugtatóan tisztázni ezeket a
problémákat. Abu Jahjahra annak ellenére sem tudott
visszaemlékezni, hogy kép is készült róluk, amint egymás
mellett ülnek egy gyűlésen. Fogalma sem volt abban az időben,
milyen nézetei vannak Eisennek. Azt hangoztatja, hogy Salah „előttem
semmikor nem ejtett ki semmilyen antisztemita megjegyzést”.
Jeremy
Corbyn nem antiszemita. Be kívánom, bárcsak az lenne. Mennyivel
könnyebbé tenne ez mindent. Egy ember előítéletességének
számlájára írhatnánk, s elkerülhetnénk a nyers, kényelmetlen
beszélgetést, ami ránk vár. Mert ez nem Jeremy Corbynról szól;
ő csak szimptóma és szimbólum. A baloldal,
és nem csak a szélsőségei szenved antiszemitizmusban.
Szemben
a baloldali mitológiával, a zsidóellenes előítélet soha nem
voltak az arisztokratikus sznobok vagy a fanatikus szkinhedek
előjoga. Bakunyin „vérszopó népnek” nevezte őket,
míg Orwell, az
öntudatos antiszemita rögeszmésen állította, hogy a második
világháború alatt túlságosan sok zsidó keresett menedéket a
londoni metróban. (Mindegy, mit tesznek a zsidók önnön
védelmükben, az csak aránytalan lehet.) Marx, a rabbiunoka, ezt
írta esszéjében: „Ha egyszer sikerül a társadalomnak a
júdaizmus empirikus lényegét – az üzérkedést és annak
előfeltételét – eltörölni, a zsidó ellehetetlenül.”
A
kortárs baloldaal a legtöbb esetben irracionális előítéletnek
tartaná ezeket a kijelentéseket. No de ha a „cionista” szót
behelyettesítjük a „zsidó”-val, akkor mi lenne? Hányan
tiltakoznának az ellen, hogy a „cionistákat” az emberi faj
ellenségének nevezik? Hányan látnák boldogan, hogy
ellehetetlenül a „cionista”?
Az
anticionizmus jórészt eltüntette a klasszikus antiszemitizmus
igényeit, amennyiben újrafeldolgozta a régi babonákat Izrael
Állam politikája kritikájává. Miért kockáztatná valaki, hogy
nevetségessé váljon a Cion
bölcseinek jegyzőkönyveiből vett
idézetekkel, ha idézhet a The
Israel Lobby című
műből, amire még rá is bólintanak tudósok és kommentátorok?
Miért tagadná a Holokausztot, ha vissza is dobhatja a labdát a
zsidóknak azzal a fikcióval, hogy Gáza koncentrációs tábor?
Miért dobálna kővel egy zsidót az utcán, ha egyszer a végtelen
vegzatív Izrael-ellenes ENSZ-határozatokkal is bombázhatja?
(Az
írás a reklám után folytatódik)
r
e k l á m
r
e k l á m
Az
antiszemitizmus teljes patológiája rávetíthető a zsidó államra
az „antiimperializmus” vagy az „emberi jogok” lötyögős
álorcájába bújva. Ez teljes mértékben rendben van, hiszen a
„cionizmust” ellenezzük, ami nem azonos a zsidósággal,
merthogy mi van azokkal a zsidókkal, akik anticionisták. Vakbuzgók
fémjelét üti egy kisebbségi közösségen belüli disszonáns
hangokra, arra használva fel őket, hogy ugyanannak a közösségnek
a főáramát megfossza legitimitásától.
A
kivétel lesz szabállyá, s azok, akiknek az az egyetlen kapcsolatuk
a zsidó közösségi élettel, hogy a Guardiannek szóló, Izraelt
denunciáló leveleket írnak alá, zsidóbbá válnak bárki másnál.
Nem
kéne szóvá tenni, de mivel a hülyeség napjainkban már szinte
járványos méreteket ölt, csak szóvá teszem. Semmi
antiszemitizmus nincs abban, ha valaki Binjamin Netanjáhut, a Likud
vezette kormányt, vagy Izrael Állam politikáját bírálja. Semmi
antiszemitizmus nincs abban, ha valaki szimpatizál a palesztinok
ügyével (bár nem ártana azt is felismerni, hogy nekik mekkora a
felelősségük a konfliktusban). Semmi antiszemitizmus nincs abban,
ha Izraelt a falak, az ellenőrző pontok vagy a bombák miatt gyötri
(jóllehet címezze meg a másfajta megoldásokat célzó javaslatait
a Beit
Ághionba, a
Szmolenszkin utca 9. szám alá, Jeruzsálembe.)
A
baloldalnak Izrael Állammal szembeni zabolátlan ellenszenve
förtelmes érzelmeket engedett szabadjára, amelyek teljes mértékben
az effajta legitim kritikákból fakadnak. Izraelt mint különlegesen
gonoszt átkozzák ki, míg ellenségei merész szabadságharcosokként
vagy áldozat-bálványokként jelennek meg. Corbyn és a hozzá
hasonlók azért eveznek egy csónakban a Hamasszal meg a
Hezbollahhal, mondják, merta konfliktus megoldása érdekében
valamennyi oldallal szóba kell állni, még a szélsőségesekkel és
a kellemetlenekkel is. Fel se merülne bennük, hogy meghívák
a Zsidó
Védelmi Ligát a
Parlamentbe, vagy „barátaik” közé számítsák Báruch
Márzelt vagy Micháél
Ben-Árit.
Vajon
a kínai kormány Tibet-politikája vagy az ujgurok elleni fellépése
Hszincsiangban hasonlatos tiltakozásokra és bojkottokra késztet?
Kulturális harcosaink közül vajon miért nem követeli egy sem az
Edinburghi Fesztiváltól, hogy dobja ki az oroszok által
szponzorált műveket Csecsenföld vagy a Krím miatt? Az Iránból
vagy Pakisztánból származó termékeket ugyan miért nem szórják
az ország szupermarketeiben a padlóra,, hogy szolidaritásukat
fejezzék ki a muzulmán homoszexuálisokkal és a nőkkel? Miért
emlékeznek meg Déir Jászínról, s miért
nemCfátról, Hebronról vagy
a Hadassza
konvojról?
A
probléma mélyebb, mint holmi aránytalanság. Túl sokan vannak a
baloldalon, akiket a zsidó szenvedés nem érint meg úgy, mint a
muszlimok, a homoszexuálisok vagy a feketék szenvedése. Corbyn
kapcsolatainak részletekbe menő vizsgálata a válasz:
„befeketítés”, vagy kollektív vállrándítás. Ahogyan mindig
is volt. Nem áll rendelkezéünkre az antiszemitizmus
megbeszéléséhez kellő nyelvezet, mert a baloldalon túl sokan nem
minősítik ezt súlyos problémának, szemben a rasszizmussal,
nőgyűlölettel vagy homofóbiával.
Mikor
Paul Flynn munkáspárti képviselő megkérdőjelezte Nagy-Britannia
első, Izraelbe akkreditált zsidó nagykövete megbízatását és
azt követelte, küldjenek „valakit, aki tősgyökeres az Egyesült
Királyságban” és „nem vádolható zsidó lojalitással”,
alig hallatszott más, mint néhány morgás.
A
Liberális Demokraták elfordították a fejüket, amikor egykori
tagjuk, Jenny
Tonge bárónő vizsgálatot
sürgetett azzal kapcsolatban, vajon a haiti földrengés áldozatait
megsegítő izraeliek valójában azért utaztak-e oda, hogy
learassák a halottak szerveit. A párt nem távolította el soraiból
az azóta kilépett David Ward képviselpt, aki azzal gyanúsította
„a zsidókat”, hogy atrocitásokat mérnek a palesztinokra.
És
ki lépett elő, hogy az első követ eldobja? Az Independent, amely
egyszer palesztin
csecsemőt fogyasztó Áriél Sáronról közölt rajzot?
A Guardian, amely a 2012. évi Holokauszt Emléknapot egy, a zsidó
iskolák biztonságára költött közpénzről szóló expozéval
köszöntötte? Netán a New Statesman, annak a hírhedt
címlapsztorinak a gazdája, amely szerint állítólagos „kóser
összeesküvés” befolyásolja Nagy-Britanniát?
Azokat,
akik megkérdőjelezik Jeremy Corbyn kapcsolatait, „szélsőséges
cionistáknak” bélyegzik, és valahogy nem tudom elképzelni,
amint egy politikusnak a fehér felsőbbrendűség bajnokaival
fenntartott kapcsolataira figyelmeztetőt azzal hurrogják le, hogy
„fekete nacionalista”. A baloldal felfogja, mi az, hogy
rasszizmus; de nem fogja fel, mi az, hogy antiszemitizmus. A Cable
Street-i csata soha
véget nem érő veszély, míg a sarkon ezrek menetelnek és
kántálják, hogy „a folyótól a tengerig”. [Azaz: a
Jordán-folyótól a Földközi-tengerig terjed majd a palesztin
állam, ha Izrael végre eltűnik a föld színéről. A palesztin
terror egyik csatakiáltása. M.K.]
Ruth
Wisse [a
Harvard neokon professzor asszonya - M.K.]
az antiszemitizmust „a zsidók elleni politika megszervezéseként”
definiálja, és azt mondja, sokkal inkább politikai ideológiáról,
semmint klerikális előítéletről van szó. A politikai
intézmények, társadalmi struktúrák és piacok tűrhetetlen
megnyílásával, amit a liberalizmus hozott magával, az
antiszemiták a zsidókra mutogatnak mint a bűnsegédiség és a
dekadencia, a gonosz motivációk és titkos tervek szimbólumaira.
Kitűnően bevált ez a szovjet kommunistáknál, az arab
nacionalistáknál, akárcsaak az iszlám teokratáknál és az
európai fasisztáknál.
Izrael
lett a világügyek zsidója, mert jólétet élvez, sikeres,
provokatív módon különbözik. Meggyökerezett kozmopolita, ami
hibáztatható azért, mert a térség egyetlen szabad, nyílt és
valóban demokratikus országa. Miért kell még a szomszédait is
gyötörnie?
Ha
Izrael hagyná, hogy a Hamasz zavartalanul kiépítse Gázában a
maga terrorállamocskáját, akkor nem randalíroznának dühös
muszlim fiatalok a francia banlieue-kben.
Ha kikergetnék végre még egyszer a zsidókat Kfár Ecionból és
Givon HaHadasszából – ezúttal nem vérontással, hanem
kipárnázott, légkondicionált ENSZ-buszokon –, nem lenne több
9/11. Ha zsidóknak nem lenne nemzeti otthonuk, visszatérhetnének a
gyökértelenséghez és keresztény meg iszlám vendéglátóik
kedvességéhez, zsinagógáikat nem fújnák többé össze
horogkeresztekkel és Szabadságot Gázának feliratokkal.
Ahogyan
a baloldali izraeli regényíró, Ámosz Oz írta: „Mikor apám
kisfiú volt Lengyelországban, Európa utcái teli voltak
graffitikkal: 'Zsidók, menjetek vissza Palesztinába', vagy néha
még rosszabbakkal: 'Mocskos jidek, mars Palesztinába!' Mikor apám
ötven évvel később újra ellátogatott Európába, a falakat új
graffitik borították: „Zsidók, kifelé Palesztinából!”
Anticionistának
lenni annyi, mint azt állítani, egyedül a zsidóknak nincsenek
nemzeti jogaik. A baloldal elkötelezetten nemzetközi; csupán
kivételt tesz a világ valamennyi országával, kivéve Izraelt. A
mai európai baloldali olyasvalaki, aki ha meglátja egy falon, hogy
„Zsidók, kifelé Palesztinából”, csettint, majd kihúzza a
„Zsidók” szót, és fölé írja: „Cionisták”.
Jeremy
Corbyn, miként a legtöbben a baloldalon, nem antiszemita.
Petíció-aláíróó, aki soha nem olvassa el az apróbetűst,
őszinte ember, elvakított, mint sok radikálust is elvakít az
Egyesült Államok és a Nyugat hatalma iránt érzett gyűlölet. Ám
épp akkor van pozícióban, amikor minden forrong, és populista
áradatok ostromolják a balközép és a jobbközép pozícióit.
Vihar ez, amelyben a zsidóellenes politika megszervezése ismét
lehorgonyzó erőnek bizonyulhat Európában.
Corbyn
deklarálta: „Mindannyiunk kötelessége, hogy ellenezzük a
rasszizmus bármely formáját, bárhol üsse is fel a fejét,
bármilyen formában üsse is fel a fejét.” Mikor a jövő
hónapban a Labour vezetőjévé választják, [az írás 2015.
augusztus 24-én jelent meg – M.K.] Corbyn a nemzetközi baloldal
sarkalatos figurája lesz. Hivatalát arra kellene használnia, hogy
saját politikáját érettebbé tegye, elvtársait pedig egy polgári
és toleráns radikalizmus felé terelje.
Putyin újratöltve
Putyin már akkor sem volt kívánatos vendég a szabad világban, pedig akkor még csak a Krímet kebelezte be. Hol volt akkor még a szíriai városok szőnyegbombázása, a civilek ezreinek szándékos kiirtása, de Orbán meghívta, és ő jött, mert végre fogadták egy EU-s országban. Itt lelkes tanítványa várta, aki liberális rendszerváltóból napjainkra demokratikusan megválasztott illiberális zsebdiktátorrá nőtte ki magát.
Akkor meg széllel szemben, szúrós londoni, washingtoni es brüsszeli tekintetek kereszttüzében mosolyogtak ezek ketten a kamerákba. Azóta viszont lett Brexit és Trump. Obama már Sir Richard Bransonnal nyaral, Cameron pedig a NATO-t igazgatja és előadásokat tart.
Legutóbb, amikor itt volt Putyin, eszembe jutott a „Yes we can guy” az óceán túloldalán, mega nem hibátlan, kicsit talán konzervatív, de zsigerből demokrata Cameron, és tudtam, hogy a hozzám hasonló gondolkodású magyarok nincsenek egyedül a világban. A második világháború után jobb lett a világ, közös globális értékrend alakult ki, ahol voltak tabuk és volt egyensúly. A tabukért sok millió ember fizetett az életével, és a vilag elindult a gazdasági és társadalmi fejlődés útján. A NATO és az EU egységesen kiállt ezen értékek mellett, és megvédte őket az ezeknek ártani akaróktól.
Most ez a világrend belülről repedezik. Álhírekkel és félelemkufárkodással meghülyített emberek szavaztak saját maguk ellen és gyengítették meg a saját sziklaszilárd bástyáikat. Repedező bástyáink tövében már csorgatja nyálát a KGB-s kutya és a farvizen felúszni akaró Orbán Viktor.
Nekem te ne blog
Izrael Júdea és Somron jogos tulajdonosa
Semmiféle
„fősodratú” nem volt hajlandó megemlékezni a nemzetközi jog
alapján hozott, a zsidó államnak igazságot szolgáltató
ítéletről. Mintha meg se hozták volna. Pedig kiderül belőle,
hogy a propaganda nem azonos a nemzetközi joggal.
A
felperes nem Izrael volt. A jelenleg a Nyugati Part – a történelmi
Júdea és Somron, a magyar sajtóban helytelen, de makacsul
következetes chrudinákista szóhasználattal „Ciszjordánia” –
körülbelül 95 %-át igazgató Palesztin Hatóság fordult
bírósághoz, hogy ítélje el azokat a francia cégeket – az
Alstomot és a Veoliát –, amelyek részt vettek a jeruzsálemi
villamosvonal létesítésében.
Az
egyik zsidó ősbűn. Állandóan fejlesztenek, létesítenek valamit
Ha
bármilyen arab vagy más harmadik világbeli barbárállam részéről
keresetet adnak be Izrael ellen bármilyen nemzetközi fórumon, a
végeredmény gyakorlatilag garantált, akárcsak anno a szovjet
választásoké. A Palesztin Hatóság jogászai nyilván nem
számítottak arra, hogy eljön a nap, amikor ez nem így lesz. Arra
meg végképp nem, hogy a Nyugat egyik legdekadensebb országában
veszítenek.
A
történteket az Izrael-párti média se nagyon hozta, főként mert
nem értették meg annak jogi jelentőségét, és zömében azt
hitték, hogy az ítélet a jeruzsálemi villamosvonalra
korlátozódik, holott annál sokkal komolyabb dologról van szó.
Közismert,
hogy Izrael ellen a legszörnyűbb vád évtizedek óta – nem a
rombolás, hanem az építkezés. Az építkezések azok, amelyek
„akadályozzák a békét a megszállt területeken” – ezt a
beragadt lemezt a hetvenes évek közepe óta recsegtetik. A
történelmi tények persze erre több alkalommal rácáfoltak.
Az
izraeli hadsereg telepest hurcol el Jámitból, hogy a
Sínai-félszigetet vissza tudják adni Egyiptomnak. A települések
nem voltak a béke akadályai
Izrael
bőségesen építkezett 1967 és 1977 között az Egyiptomtól
elvett Sínai-félszigeten, még egy komplett várost is felépített
– Jámitnak hívták –, ennek dacára a Camp David-i békét
megkötötték, Izrael lerombolta, amit épített, a lakosságot
erővel elhurcolta onnét, az időközben kitermelt olajat pedig
kifizette Egyiptomnak. Gázában huszonegy település létezett több
mint hatezer lakossal. Izrael 2005-ben egyoldalúan, minden szerződés
nélkül kiürítette Gázát, és a telepeseit oly hirtelenséggel
vitte haza, hogy sokáig sátrakban és karavánokban kényszerültek
lakni. Az „építkezések akadályozzák a békét a megszállt
területeken” szlogen hazugság.
Az
izraeli hadsereg telepesekkel csap össze 2005-ben, Gáza egyoldalú
kiürítésekor
Az
igazság az, hogy mindkét palesztin vezetés – a ramallahi és a
gázai – nem a zsidó állam mellett képzeli el az újabb palesztin
államot (mert egy már van: Jordánia), nem is a jelenleg a kezükön
lévő területeken (ahol ha de iure nem is, de facto további
két palesztin
állam létezik), hanem a zsidó állam helyén. Ezért
nincs béke.
Az
alábbi jogi érvelést Franciaország egyik legprominensebb jogásza,
Gilles-William Goldnadel hagyta jóvá a jogi kérdésekben szintén
nem járatlan Jean-Patrick Grumberg megkeresésére, aki a
Dreuz.info című portálon elsőként ismertette a
versailles-i ítéletet és annak jelentőségét.
Mindenekelőtt:
a versailles-i Fellebbviteli Bíróságnak meg kellett határoznia,
milyen jogaik vannak a Nyugati Parthoz az izraelieknek és a
palesztinoknak. Arra jutottak, hogy a palesztinoknak nemzetközi jogi
értelemben semmilyen jogaik nincsenek, szemben Izraellel, amely
teljes mértékben jogosult arra, hogy megszállva tartsa az 1967-ben
elfoglalt területeket.
(Amivel
természetesen minden józan ember tisztában volt eddig is. Ha egy
ország agressziót követ el a szomszédja ellen, utána vereséget
és területveszteséget szenved, a nyertes megtarthatja a
területeket, még akkor is, ha az azon élő embereket hirtelen egy
sohasem létezett néppé nyilvánítják.)
A
Nyugati Part jelenlegi megoszlása. A zöldesbarna terület a
Palesztin Hatóságé, amelyen meg vannak jelölve a rajta átvezetú,
Izrael által épített utak. Kék háromszög jelöli az elszigetelt
zsidó településeket, sárga foltok az összefüggőket. A nyolc
nagyvárosból hét - Dzsenin, Nablusz, Tulkárem, Ramallah, Jerikó,
Betlehem és Hebron - arab kézen van. Jeruzsálem Izrael fővárosa
A
kontextus:
Izrael
a kilencvenes években írt ki versenytárgyalást a jeruzsálemi
villamosvonal elkészítésére. Ezt a Veolia és az Alstom nyerte
meg. A vonal 2011-ben készült el, és áthalad Jeruzsálem – az
arabok és pártfogóik által szintén „megszálltnak”
minősített – keleti részén is (amelynek arab lakossága életét
persze szintén megkönnyítette Izrael első villamosvonalának
üzembe helyezése).
Ezt
követően a Palesztin Felszabadítási Szervezet nevű terrorbanda
panaszt nyújtott be a versailles-i Tribunal de Grande Instance-hoz a
két francia cég ellen, mivel szerintük a villamos illegálisan
létesült, ugyanis az ENSZ, az EU, számos civil szervezet és jó
néhány kormány úgy tartja, Izrael illegálisan tart palesztin
területeket megszállva.
Annak
megállapítása érdekében, hogy a villamosépítés jogos volt
vagy sem, a bíróságnak át kellett néznie a nemzetközi jog
vonatkozó (és a nemzetközi közösség által következetesen
figyelmen kívül hagyott) passzusait. Így született meg az ügyben
1948, Izrael kikiáltása óta a legelső nemzetközi jogi ítélet,
amely a zsidó államot pozitívan érintette – és ez még akkor
is történelmi jelentőségű, ha tudjuk, hogy Versailles-nak épp
úgy nincs hatalma döntésének érvényt szerezni, ahogyan az
ENSZ-nek és sóhivatalainak se volt hatalma soha.
Nem
véletlen, hogy a fősodratú kussol. A „mérvadó”, a
„véleményformáló” médiában soha nem fog megjelenni, hogy
a
Nyugati Part, azaz Júdea és Somron jogos tulajdonosa Izrael,
azt
épít itt és akkor, amit és amikor csak akar, és a bírák a
palesztin peres fél minden érvelését alaptalannak minősítették.
Mik
voltak ezek az érvelések?
A
PFSZ a palesztin népesség kitoloncolására, illetve tulajdonuknak
a nemzetközi joggal ellentétes megsemmisítésére panaszkodott. A
genfi és a hágai konvenciókra, valamint az ENSZ-határozatokra
hivatkozva állította, hogy Izrael Állam illegálisan tart
megszállva palesztin területeket és szintén a nemzetközi joggal
ellentétesen folytat zsidó kolonializációt. Ennélfogva maga a
villamoslétesítés is illegális.
Huszonegyedik
századi Jeruzsálem
A
PFSZ hozzátette, hogy a villamosépítés miatt palesztin házakat
és otthonokat bontottak le, majdnem teljesen felszámolták a
palesztin kereskedelem számára létfontosságú 60-as országutat,
amellett számos esetben jogellenesen vettek el tulajdonokat,
mindezzel megsértve az 1907. október 8-i Negyedik Hágai Konvenció
csatolt Szabályozásait.
Végezetül
azt is állította a PFSZ, hogy Izrael az 1954. május 14-i Hágai
Konvenció 4. szakaszában, az 1907-es Hágai Szabályozások 27.
szakaszában, az 1907. évi Kilencedik Hágai Konvenció 5.
szakaszában, valamint a Genfi Konvenciók Kiegészítő Jegyzőkönyve
53. szakaszában foglalt, a kulturális tulajdon védelmével
kapcsolatos kötelezettségeit is megszegte.
A
bíróság nem tagadja, hogy megszállt területről van szó, de a
palesztin érveléseket sorra-rendre elveti.
A
PFSZ által citált szövegekre hivatkozva állapítja meg, hogy
Izraelnek jogában áll a Nyugati Part rendjének és közéletének
biztosítása, amiben benne foglaltatik a villamosépítés, miként
az infrastrukturális fejlesztés és a sokat hánytorgatott
építkezések is.
Mint
az 1907. évi Negyedik Hágai Konvenció 43. szakasza leszögezi:
„Amennyiben a törvényalkotási hatalom valójában a megszálló
kezébe megy át, utóbbi megtesz minden hatalmában álló
intézkedést annak érdekében, hogy amennyire csak lehetséges,
helyreállítsa és biztosítsa a közrendet és a biztonságot.”
A
fejlesztés nemhogy jog, de kötelesség
Az
izraeli megszállás semmiféle nemzetközi jogot nem sért. „A
Palesztin Hatóság félreértelmezte a dokumentumokat, azok a
megszállásra nem vonatkoznak.”
A
bíróság elmagyarázza, miként értelmezte félre a Palesztin
Hatóság a szöveget (persze a valószínűbb az, hogy igazán
alaposan el sem olvasták – nem tartották szükségesnek, hiszen
biztosak voltak abban, hogy az ítélet nekik kedvez majd.)
„Mindenekelőtt,
a PFSZ által előhozott valamennyi nemzetközi eszköz Államok
által aláírt jogszabály, és a bennük foglalt kötelezettségek,
illetve tiltások ennélfogva Államokra vonatkoznak. Sem a Palesztin
Hatóság, sem a PFSZ nem Állam, imigyen rájuk e jogi dokumentumok
sem vonatkoznak.”
„Másodszor:
ezek a szövegek csak az aláírókat kötelezik, nevezetesen a
'szerződő feleket'. Sem a PFSZ, sem a Palesztin Hatóság nem írta
soha alá ezeket a szövegeket.”
A
propaganda nem nemzetközi jog, és – az ítélet megszövegezése
alapján alighanem kissé irritált bíróság szerint – a jog „nem
alapozható kizárólagosan arra, miként ítél meg a PFSZ egy
politikai vagy társadalmi helyzetet.” A humanitárius jogot nem
sértették meg. A PFSZ tévesen hivatkozik nem megfelelő jogi
dokumentumra, mivel a Hágai Konvenció bombázás esetén
alkalmazható. „Jeruzsálemet nem bombázták”.
Merci,
Versailles!
A
PFSZ ugyanis a genfi és a hágai konvenciókra hivatkozva a
humanitárius jog megsértésével is vádolta a zsidó államot. A
bíróság itt is emlékezteti a felperest, hogy nem állam sem ő,
sem a Palesztin Hatóság, amellett a konvenciókhoz sem
csatlakoztak, így nem is hivatkozhatnak rá, nem rájuk tartoznak.
A
bíróság egyúttal elrendelte, hogy a PFSZ és annak
társ-felperese, az Association
France Palestine Solidarité (AFPS) fizessen 30-30 ezer eurót az
Alstomnak, az Alstom Transportnak és a Veolia Transportnak. Miután
a három alperes egyike sem fellebbezett az ítélet ellen, az
jogerőre emelkedett.
©
Jean-Patrick Grumberg, www.Dreuz.info
Ultimate Fuck You
Előző
írásomban kifejtettem
azon események okait, amelyek az elnökválasztás és a
kongresszusi szavazások során történtek. Most az azóta eltelt
idő eseményeit próbálom kifejteni, hiszen az egész láncreakció
volt, aminek az Izraelt elítélő ENSZ-döntés lett a vége.
Bár
a laikus számára látszólag nincs összefüggés eközött és a
választások eredménye között, remélhetőleg írásom végére
kiderül: mégis van.Kezdjük a legelején – a választások másnapján, amikor az Egyesült Államok arra ébredt, amire kevesen számítottak.
Hillary Clinton, a választások vesztese
A dolog persze jól indult, mert – a balliberális médiát leszámítva – mindenki meglepetésére a demokrata nagykutyák elég visszafogottan értékelték az eseményeket; az embernek kedve volt azt hinni, hogy megemberelték magukat, s végre rájöttek: a politikájukon kell változtatni ahhoz, hogy az egyszerű választópolgár higgyen nekik. Magyarán, elviszik a balhét és önkritikát gyakorolnak.
Obama elnök azonnal meghívta Donald Trumpot a Fehér Házba, ahol – legalábbis a külső szemlélő így láthatta – igen kordiális, már-már baráti beszélgetést folytattak. Hillary Clinton is egy olyan beszédet mondott amiben gratulált a győztesnek, hivatalosan is elismerte a vereséget egy teljes egészében érvényes és legitim választás után.
Aztán eltelt néhány nap, és megint kiderült az ősi jiddis mondás igazsága, nevezetesen: a balliberális szalonnából soha nem lesz igazán demokratikusan gondolkodó kutya. Persze lehet, hogy nem így szól, sőt valószínűleg nem is jiddis, mégis: a lényeget takarja.
Az első bűnbak James Comey, az FBI igazgatója volt akit Clinton azzal vádolt, hogy erőteljesen hozzájárult a vereségéhez azzal, hogy az e-mailjeivel kapcsolatos nyomozás felújítását egy héttel a választás előtt jelentette be. Azt természetesen elfelejtette említeni, hogy egy szövetségi törvényszéki bíró döntött így, és Comeynak semmilyen más választása nem volt, hiszen törvény írja elő, hogy mit köteles nyilvánosságra hozni. Mivel a Szenátus még nem zárta le a nyomozást, levélben kötelessége volt értesítenie a szenátusi vizsgálóbizottságot, akik szintén a törvény értelmében ezt a jelentést nyilvánosságra hozták. Amennyiben nem tették volna meg, bűncselekményt követtek volna el.
Eltelt néhány nap, mire kiderült a turpisság, amit a balos média természetesen apró betűs cikkben közölt, ha egyáltalán foglalkozott vele. Irányítóit ugyanis nem az igazság és logika vezérli a dolgok megítélésében, hanem kizárólag ideológiai vonalon dolgoznak.
Szerencsére akadt néhány olyan forrás, ahol erre emlékeztették a nyájas olvasót, illetve tévénézőt a valós tényekre – ennek eredményeként ez hamar elhalt, kellett más, amibe bele lehetett kötni.
Jill Stein, aki újraszámoltatott. Valakinek a pénzén
Ekkor érkezett Jill Stein zöldpárti elnökjelölt, aki – „természetesen” csak magánjellegű indittatásból – három kulcsfontosságú államban a szavazatok újraszámlálását kezdeményezte. Érdekes módon mindháromban Donald Trump győzött, és a derék Stein asszonyt azt sem zavarta különösképpen, hogy ő maga ezekben az államokban 1 százaléknyi eredményt ér el, tehát nyerésre körülbelül ugyanannyi esélye van, mint nekem lottófőnyereményt kaszálni úgy, hogy nem is játszom.
Nem volt meglepő, hogy Hillary Clinton is előbújt a sírástól már nedvessé vált kedvenc lepedője alól, és vehemensen kezdte támogatni a kezdeményezést. Ami szintén keveseket zavart a baloldalon: voltak államok, ahol Hillary Clinton Trumpnál szűkebben tudott nyerni, de ott bezzeg semmi jelét nem mutatták annak, hogy szívesen újraszámolnának.
Nos, Jill mama valahogy összekalapált 7 és fél milkát, ami azért is érdekes, mert az egész kampánya során mindőssze 2 milliót sikerült gyűjteni, s így az emberek azok kezdtek el morfondírozni, vajon Stein lett ennyire népszerű, vagy mit ád Isten, Soros Gyuri papa pénze tolja őt előre. Vagy esetleg a Clinton klán nyúlt zsebbe, hogy előteremtse a betevőt a jogászok hadának. Egy biztos, valaki nagyot kaszált ezzel – a bibi csak az, hogy Pennsylvaniában a bíró kiröhögte és közölte vele, hogy elkésett; a másik két helyen elkezdték ugyan a szavazatok újbóli számolgatását, minek a végén kiderült, hogy hát tulajdonképpen a Donald kapott 168-al többet, mint azt eredetileg hitték. Ez persze újabb blama volt, de már melegítették a következő témát, hiszen ha ez bukik, akkor kapaszkodni kell valami másba. Mert az ugye nem létezik, hogy ők lennének a hibásak, akik szánalmasnak nevezték a szavazópolgárokat, akiknek semmi igazi üzeneteik nem voltak azok irányába akik a legjobban kínlódnak, és az egész Clinton-gépezet roskadozott végig.
Természetesen az oroszok a hibásak, akik feltörték a demokraták belső levelezését, és a Wikileaks segítségével nyilvánosságra hozták azokat.
Még ha igaz is lenne (természetesen nem igaz; Julian Assange is megmondta, hogy egy, a Demokrata Párton belüli informátoruk volt) – ahelyett hogy a levelek és egyéb üzenetek tartalmával foglalkozna a balliberális sajtó, megint csak bűnbakkeresés folyik. A tartalom ugyanis eléggé megszégyenítő, hiszen volt benne szó arról, hogy hogyan kapta meg Clinton a televíziós vita előtt a CNN kérdéseit, illetve hogy miként torpedózták meg az amúgy sokkal nagyobb népszerűségnek örvendő Bernie Sanders jelöltségét a párton belül.
Bizonyíték persze semmi, még az FBI és a CIA sem tud igazán semmit alátámasztani, csak a „megalapozott gyanú” áll fenn – valamint a logikátlanság, hogy Putyin Trumpot akarta elnöknek. Ennek lett az eredménye, hogy Obama elnök a napokban „ejnye-bejnye”-szankciókat vezetett be az oroszok ellen és kiutasítottak az országból 35 olyan orosz állampolgárt, akik teljesen súlytalanok minden tekintetben.
Ezek látszatintézkedések voltak, semmilyen hatása nem lesz sem a kétoldalú kapcsolatokra, sem arra hogy most akkor az oroszok jófiúk lesznek, és soha többé nem kémkednek az USA-ban...
A két ország hetven éve kémkedik egymás után, igazán érthetetlen számomra, hogy ez miért meglepetés egyeseknek. Putyin számára pedig egy gyenge kezű Hillary Clinton sokkal ésszerűbb választás lett volna, de hát ne várjunk sem ésszerűséget vagy logikát egy olyan párttól, amelyik a mai napig nem képes szembenézni a hibáival. Ebben a formában tehát a két év múlva esedékes időközi választások alkalmával nem számíthatnak jobb eredményre, sőt véleményem szerint további kongresszusi posztokat fognak veszíteni.
Valamennyi jelölése kimeríti az Armageddon fogalmát ellenfelei szerint
Mindeközben Donald javarészt kihirdette a kormánylistát, s a demokraták minden egyes alkalommal próbálták bemagyarázni az embereknek, hogy az éppen esedékes kinevezés miért Armageddon az ország számára. A sajtó pedig továbbra is egy követ fúj velük, hiszen napról napra jelentek meg cikkek arról, hogy X vagy Y miért alkalmatlan arra a bizonyos pozícióra.
Ismét csak személyes vélemény, hogy minál jobban ugrálnak, annál biztosabb, hogy az illető kitűnő választás volt.
Szép lassan tehát elfogyott a talaj a demokraták alól. Senki nem vette már komolyan a nyavalygásaikat, és semmivel nem tudták megakadályozni Trump hivatalba lépését; még egy utolsó kétségbeesett próbálkozással sem, amikor az elektorokat próbálták rávenni, hogy lázadjanak fel az emberek akarata ellen. Több ilyen elektort halálos fenyegetés is ért, mindenféle celebek fizetett hirdetésekben próbálták rávenni őket, hogy hagyják figyelmen kívül az emberek akaratát. Ennek az lett az eredménye, hogy két elektor valóban nem szavazott Trumpra, viszont négy demokrata átszavazott rá, tehát ez is visszafelé sült el.
Egy csodálatos videó arról, hogy a liberálisok milyen mélységekbe tudnak lesüllyedni amikor valami nem úgy történik ahogy azt ők elképzelték. Ha van valami ami szánalmas akkor ez az....
WI
electoral college casts votes for Trump/Pence
Republican
Electoral College Elector Refuses to Vote Trump and Says Bush and
Clinton are Better
Villás
Béla - A többszintű karma és létezés. 2017.03.03. Budapest
Egy hamisítatlan filoszemita mosoly
Hillary Clinton számára kulcsfontosságú volt, hogy az Egyesült Államokban élő 7 millió zsidó származású állampolgár rá szavazzon. Ennek tudatában az Obama kormányzat semmiféle negatív intézkedést nem hozhatott Izraellel szemben sem, noha az ellentétek Bibi Netanjáhu és közte végig jelen voltak, sőt bizonyos kérdésekben, mint például az iráni atomtárgyalások esetében, ki is éleződtek. Mindazonáltal az együttműködés töretlen volt, sőt Hillary nagyon Izrael-barát beszédet mondott az AIPAC (washingtoni Izrael lobbi) kongresszusán. Tehát annak ellenére, hogy az Obama kormányzat nyolc éve során számos Izrael-ellenes kirohanással vétette észre magát – ami már akkor feltűnt néhány demokrata politikus számára – arra soha nem vetemedett, hogy szándékosan károkat okozzon a zsidó államnak. Nem tehette meg.
A baloldal sorozatos kudarcai után minden álságos kedveskedés ellenére a demokraták szeme előtt egyetlen cél lebeg egészen a januári hivatalos beiktatásig. Minél több és lehetőleg helyrehozhatatlan kárt okozni a következő kormányzatnak. Megnehezíteni annak mozgásterét és lehetetlenné tenni a korábbi elnöki intézkedések felülbírálatát, illetve megsemmisítését.
Az északi-sarki olaj kitermelése végképp kirúgná a sámlit az arabok alól
Az első ilyen az olaj- és gázfúrásokat tiltó moratórium volt, amit karácsony előtt egy héttel jelentettek be, és elég kevés sajtót kapott. Obama a szintén ultraliberális Justin Trudeau kanadai miniszterelnökkel egyetértésben megtiltotta az Alaszka, illetve az Északi-sark környékén amerikai területre eső energiahordozók kiaknázási lehetőségeit. Ezzel homlokegyenest szembe helyezkedve a következő kormányzat ideológiájával, nevezetesen, hogy az USA idővel önellátó tudjon lenni ezek terén.
A nagy hal azonban nem ez volt.....
Ismerve a jövendő Trump kormányzat valószínűsíthetően erős Izrael-barát politikáját, évtizedek óta először arra utasította ENSZ-nagykövetét, hogy ne vétózza meg a szervezet 322-ik Izraelt elítélő határozatát, és ezzel lehetővé tegye az arabok régi álmát, hogy a Hatnapos Háborúban visszafoglalt, ősidők óta zsidó területeken folyó építkezéseket megbélyegezze.
A közel-keleti béke legfőbb akadályai
Ezen határozat alapján a Siratófal és a Kelet Jeruzsálemben lévő kétezer éves Zsidó Negyed is megszállt területnek számít, nem beszélve Júdeáról és Somronról, amit ma kizárólag a magyar sajtó emleget az értelmetlen Ciszjordánia néven.
Ez volt az „Ultimate Fuck You” nemcsak Netanjáhunak, de Donald Trumpnak is. Annak ellenére, hogy Trump már kijelentette: beiktatása után komoly változások jönnek az ENSZ-politikában is, ahova az USA évi húszmilliárd dollárt adományoz, ami a szervezet teljes költségvetésének 22 százaléka. Emellett pedig maga az ENSZ épület is New Yorkban van, amit az amerikai szövetségi állam tart fent.
Ez az intézkedés nemcsak Izrael hátba szúrása volt – egy gusztustalan orvtámadás –, hanem előre megfontolt szándékkal véghezvitt károkozás, és az egész Obama ötlete volt. A Moszad ritkán téved ilyen esetekben, de több hírforrás szerint is elég megdönthetetlen információjuk van erről.
Mindebben a legszebb, hogy most már a Demokrata Pártban is óriási a balhé emiatt, hiszen még olyan politikusok is felháborodtak ezen, akik végig kiálltak Obama és Hillary Clinton mellett, ám szemmel láthatóan ez már nekik is egy kicsit sok volt.
Az amerikai politikai életben a legnagyobb ellentétek idjén is megvolt egyfajta konszenzus, hogy semmiféle idióta ENSZ-határozatot Izrael ellen nem engednek át. Ezt a hallgatólagos megállapodást Jimmy Carter után Barack Hussein Obamának sikerült felrúgnia a már emlitett okok és szándékok miatt.
Természetesen a józanabbak bíznak abban, hogy idővel sikerül semmissé tenni – Donald Trump szerint igen –, ám mindez idő, felesleges energiapocsékolás, ráadásul most az arabok még jobban felhatalmazva érzik majd magukat a gyilkolászásra.
Ám végső soron ez is Trumpnak szólt, mint ahogy az eddigi összes szánalmas próbálkozás a baloldal részéről. Ez az egész itt is azt bizonyítja, hogy mennyire kétszínű, aljas és hazug mind a baloldali média, mind a baloldali politikusok nagy része. Az ő szemükben csupán addig van demokrácia, amíg ők nyernek, vagy velük értünk egyet. Ebben a tekintetben semmiben nem különböznek a régi kommunistáktól, akiknek még volt olyan hatalom a kezükben, hogy ennek a szemléletnek erőszakkal érvényt is tudtak szerezni. De alapvetően nincs különbség a kettők között, és emiatt annyira veszélyes bármiféle döntéshozó hatalmat a kezükbe adni.
Remélhetőleg erre itt, az Egyesült Államokban minimum 8 évig nem kerül sor – mindazonáltal az elmúlt napok eseményei továbbra is arra engednek következtetni, hogy a demokraták számára nem világos, miért vesztettek. A bűnbakkeresés legújabb állomása ismét az oroszok, akik természetesen kémkednek minden után ebben az országban, de hét évtized után ez senkinek nem újdonság. A tény, hogy mindenki kémkedik a másik után, öregebb, mint a Biblia. Mózes is kémeket küldött előre az Ígéret Földjére, hogy megbizonyosodjon igazáról, tehát ez a mostani „meglepetés” valójában nem is az. Ami viszont sajnálatos, hogy a demokraták minden lépésükkel a következő kormányzat munkáját igyekeznek aláásni. Érzésem szerint ez nem fog változni a beiktatás után sem.
A dolgok napi szinten változnak, de az biztos, hogy Barack Obama leköszönő elnök a saját megítélését rontja ezekkel az utolsó utáni pillanatban véghezvitt intézkedésekkel és azok maradék szimpátiáját is elveszti, akik legalább mint embert és családapát tisztelték. Ezek közé tartoztam én is, de ahogy elnézem, ez az értékelés már nem érvényes az események tudatában.
Zárásképpen következzen Denzel Washington, aki egy percben összefoglalva ítéletet mond a média tevékenységéről, amit érdemes lenne megfogadniuk, mert ha nem, akkor a végeredmény mindig ugyanaz marad.
Denzel
Washington Destroys the Liberal Media over "Fake News"
Vizi
Terápia - Vizi István vendége Dr. Drábik János - Van-e
szervezett magánhatalom?
Népességcsökkentési
programok
Akik
imádják a fenevadat, kínoztatnak örökkön örökké
Iszlám
és az antikrisztus 2016
PEACE
Gabe Strasser
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése