2016. június 2., csütörtök

A modern flotta





A modern flotta 


Igen erős az Orosz Haditengerészet Földközi-tengeri jelenléte



2013. január 3., csütörtök - 09:54
Az elmúlt év utolsó 2 hónapja meglehetősen komoly aktivitást hozott magával az Orosz Fekete-tengeri Flotta vonatkozásában. Mint a téma iránt érdeklődő olvasóink biztosan emlékeznek rá a Fekete-tengeri Flotta részéről egész csinos kis flottacsoport állt össze novemberben.
Az öregecske Szmetlivij rombolóból, a Szaratov és Novocserkaszk partraszálló hajókból, valamint 1-1 tanker és vontatóhajóból álló csoport élére a “főnök”, a Fekete-tengeri Flotta zászlóshajója, avagy a tiszteletet parancsoló Moszkva rakétás cirkáló került. A köteléknek a Jón-tenger felől, az IONEX 2012 hadgyakorlatról érkező Szmetlivij befutása után említett hónap végén kellett volna áthajóznia a Szuezi-csatornán, majd kiérve az Indiai-óceánra ott a szomáliai kalózok morálját rombolni. Hogy az Afrika szarvánál ténykedő pirátok kedvét még inkább elvegyék decemberben ezen flottacsoportnak találkoznia kellett volna a Vlagyivisztok felől az Irkut ellátóhajó és az Alatau vontatóhajó társaságában érkező Udaloj-osztályú Saposnyikov Marshall rombolóval.
Kellett volna, ám a Fekete-tengeri kötelék végül a Földközi-tengeren maradt: december első hetében jelentették be, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében zajló események miatt mégsem lehetséges az Ádeni-öbölbe történő hajózás. Ugyanakkor szó sincs szíriai evakuálásról, a Moszkva, illetve a november folyamán rövid időre Tartusz kikötőjébe látogatott Szaratov és Novocserkaszk is visszatér a Fekete-tengerre – várhatóan 1 héten belül.
Azonban a Moszkva végül maradt, hiszen december 21-én a pöfékelő Szmetlivij tárasaságában inkább a görögországi Píreusz kikötőjébe hajózott be egy 3 napos látogatásra. Tovább fűzve a szálat a rendelkezésre álló információk alapján az mondható el, hogy míg a Moszkva és a Szmetlivij december 24-én Píreusz kikötőjét hagyta el, addig Novorosszijszk kikötőjéből útnak indultak a Nyikolaj Filcsenkov és az Azov partraszállítók. Az orosz védelmi minisztérium tájékoztatása szerint említett két hajó a Szaratov és Novocserkaszk partraszállítókat hivatott váltani a térségben.

RFS SMETLIVY - бпк Сметливый 810

2012 The Modern Russian Navy Современный ВМФ России



A Szmetlivij kissé füstölögve érkezik Píreusz kikötőjébe

RFS MOSKVA - ГРКР Москва 121


A Fekete-tengeri Flotta zászlóshajója szintén aznap érkezett a görögökhöz
Ezzel ellentétben a Novocserkaszkot nem is kell váltani, lévén a Boszporusz környékén történteket mindig szemmel figyelő, török turkishnavy.net legfrissebb információ szerint az említett partraszállító már ismételten a Boszporusztól nyugatra található (fotó is van). Azaz jelenleg 3 partraszállító található a régióban és arról nincsenek hírek, hogy a Moszkva, vagy a Szmetlivij hazaindult volna, sőt, nem hivatalos értesülések szerint a Balti Flottától egy Szovermennij-osztályú rombolót is küldenek kíséretestől a szíriai partok közelébe. Ez állítólag a Nasztojcsivij lesz – ami ha tényleg érkezik, akkor vele együtt igen tisztességes tűzerő lesz koncentrálva egy esetleges szíriai evakuálást végrehajtani tudó partraszállítók köré.
Természetesen ilyenről hivatalosan szó sincs, az érintett hajók továbbra is gyakorlatozás végett vannak csak jelen.


Hadrendbe állt az első Borej



2013. január 2., szerda - 13:22
Vasárnap hivatalosan is hadrendbe állt a K-535 Jurij Dolgorukij, illetve ugyanazon a napon vízre bocsátották az osztály harmadik tagját, a Vlagyimir Monomahot.
A korábban megjelent nyilatkozattal ellentétben még 2012-ben, igaz, az utolsó pillanatban sikerült besorolni a Dolgorukijt a hadrendbe állt orosz tengók közé, bár egyelőre arról nincs hír, hogy csak papíron történt meg a hadrendbe állítás vagy tényleges el is foglalja a helyét a számára kijelölt haditengerészeti bázison. Egyébként a “felavatás” még Szeverodvinszkban, a Szevmashnál történt, de ha minden igaz, ez azt is jelenti, hogy az összes, a tengeri teszteken korábban előbukkant hibát kijavítottak rajta.
A Jurij Dolgorukij egyik, 2010 augusztus elejei tesztútján
A Jurij Dolgorukij egyik, 2010 augusztus elejei tesztútján | Forrás: Szevmash
Ezzel mintegy párhuzamosan a harmadik Borejt is “kilökték” a vízbe, hogy ott fejezzék be a termetes tengeralattjáró munkálatait. Közben persze zajlanak az Alexander Nyevszkij tengeri tesztjei és várhatóan 2014-ben sikerül hadrendbe is állítani. Ezzel elvileg a végéhez közeledik a Projekt 995 tengeralattjárók kivitelezése, ugyanis a negyedik Borej, az I. Vlagyimir már Projekt 995A lesz, ami többek között azt jelenti, hogy további 4 darab Bulavát tud majd hordozni idősebb testvérei már így is tekintélyes 16 darabos készletén felül.
Borej adatok | Forrás: RIA Novosti
Borej adatok | Forrás: RIA Novosti
Helyreigazítás:
Mint utólag kiderült a Jurij Dolgorukij mégsem decemberben, hanem csak január 10-én állt hadrendbe.


Év végi összefoglaló – 2012



2012. december 31., hétfő - 10:30
Rohan az idő – ez a ténymegállapítás minduntalan előbukkan belőlünk, amikor elérkezik december hónap második fele, ami automatikusan magával vonja az év végi összefoglaló megírását. Bár olvasóink többségének valószínűleg már nem kell magyarázni, az újak – és az ismétlés – kedvéért elmondjuk: minden év végén igyekszünk egy bejegyzés keretében bemutatni az elmúlt 12 hónap legfontosabb eseményeit, híreinknek keresztül. Ennek eredményeként a továbbiakban számos linkkel találkozhattok majd, amik a Haditechnikai Kerekasztal híreire és cikkeire mutatnak. Ezzel egyetemben az összefoglaló képanyagát 2012 legszebb felvételeiből válogattuk össze. De nem is csépelném tovább a szót, kezdjük is a múltidézést!
Úgy ildomos, ha legszűkebb pátriánkból építkezünk, így elsőként Magyarországgal kapcsolatos híreink következnek. Az első és a legfontosabb: az eredetileg 2016-ban lejáró Gripen-szerződést további tíz évvel, 2026-ig hosszabbította meg hazánk a svéd Saab vállalattal. Hasonló jelentőséggel bír, hogy hamarosan a mi JAS-39-eseink őrködnek Szlovénia felett is, valamint 2015 és 2018 között egy periódus erejéig Magyarország végzi majd a balti államok légterének felügyeletét. Gripen-pilótáink 2012-ben részt vehettekszimulátoros képzésen és sarkköri éleslövészeten Svédországban, valamint a Saab részéről közölték, hogy magyar hajózók is elvégezhetik a 2014-ben induló, dél-afrikai központú Gripen Harckiképző Iskolát. S bár egyelőre keveset tudunk róla, napvilágot látott, hogyradarelnyelő bevonat fejlesztése folyik Magyarországon.
01
A Pápán települt Nehéz Légiszállító Ezred elérte a teljes műveleti képességét, ami mellett sajnos kivonásra került a 406-os oldalszámú An-26-osunk, így négygépesre csökkent a flotta. Jó hír viszont, hogy Magyarország is beszáll a közös európai légi-utántöltő képesség kiépítését célzó programba. Szintén a nemzetközi együttműködésekhez tartozik, hogy a csehekkel és horvátokkal együtt hoznánk létre közös helikopterpilóta-képző központot, valamint megállapodás született róla, hogy a négy visegrádi ország közös EU-harccsoportot hoz létre.
Helikopteres fronton sok minden történt: valószínűleg mégsem fogadjuk el az UH-1N-eket, ugyanis a Honvédelmi Minisztériumot sorra ostromolják a gyártók, jobbnál-jobb ajánlataikkal. A beszerzésre viszont nem sok pénz jut, így a Honvédség eladásokból próbálja fedezni a kiadásokat. Idén egyébként előrelépés történt a tartalékos állomány ügyében is: immáron több mint 4000 fő szolgál ilyen tisztségben. Ami az afganisztáni szerepvállalást illeti, 2012-ben szerencsére egy katonánk sem veszítette életét „odaát”, viszontdecemberben sor került egy nagyobb összetűzésre a tálibokkal. Megtörtént emellett a medinai NATO-lokátor alapkő-letétele, valamint kiderült, hogy 2013-ban ismét lesz nemzetközi repülőnap Kecskeméten, és a szolnoki repülőmúzeum is költözni fog.
Ugorjunk, következzék Közép- és Kelet-Európa!
Ausztria nagymértékű leépítést tervez: a korábbi rémhírekkel ellentétben a Typhoonokat ugyan nem vonják ki, viszont megszabadulnak 750 harckocsitól és páncélozott gépjárműtől. Botrányból viszont nincs hiány náluk sem, a meglehetősen rossz statisztikákat produkálóEurofighter-programmal kapcsolatban ugyanis vesztegetési ügyre derült fény.
q0tR3OPvIbM5cOwe_21cWg
Lengyelország számos beszerzési, modernizációs és fejlesztési programot indított vagy tervez indítani, tervezik például felderítő és harci UAV-k rendszeresítését, továbbfejlesztik az Orlikot, a haditengerészet hajóállományának fejlesztését, 200 újabb Patria AMV-t vesznek,modernizálják légvédelmi rakétáikat, valamint elindult a helikopter-tender, ami néhány hónap leforgása alatt jelentősen ki is bővült, már ami a darabszámot illeti, nem beszélve arról, hogy teherszállító képesség terén is bővítettek.
Csehországban szintén napirendre került a Gripen sorsa: egy wikileaks-irat szerint F-16-osokkal szemezgettek, Typhoont viszont nem akarnak.
Romániában ugyancsak felpörögtek az események, a hírek szerint egyelőre maradnak a LanceR-ek, amik utódlásánál először holland, majd portugál F-16-osok merültek fel – utóbbiakért viszont igyekezni kell, mivel Bulgária szintén leváltaná régi harci gépeit, és náluk is felmerültek a használt portugál Falconok. A legutóbbi hírek szerint egyébként a bolgár típusváltás tender nélkül zajlana.
Air Show Display Practice for C-130H Hercules
Folyamatban van a típusváltás Svájcban is, ám nem minden zökkenő nélkül: év elején arról hallhattunk, hogy csúszni fog a tenderen győztes Gripen rendszeresítése, majd belépett a képbe az EADS, ám úgy tűnik, a Saab biztosította pozícióját, hiszen legutóbb már arról írtunk, hogy közelebbi ismeretségbe kerültek a JAS-39-es leendő AESA-radarjával.
TOPSHOTS-Yemeni soldiers fire a tank she
UEX6r6KQoJvcmopzyGOKIw
4YuvOx63UUFYzVpQUmniNQ
Svédországban kivonták az A/B verziójú JAS-39-eseket, a típus újabb változatainak azonban még komoly jövőt jósolnak, hiszen hamarosan megnyílik a Gripen Harckiképző Iskola Dél-Afrikában, és állítólag nagy az érdeklődés iránta hazánk szomszédságában. A svéd Gripenek a jövőben együtt repülhetnek a többi északi állam vadászbombázóival, ugyanis a skandináv országok egyesíteni kívánják légiflottáikat. Többek között a norvég F-35-ösök oldalán is harcolhatnak, Norvégia ugyanis megmaradt a Lightning II mellett. A védelmi költségvetését növelni szándékozó állam szárazföldi erőire is sokat költ, ennek egyik eredményekénttetemes mennyiségű CV90-est vásárolnak.
Az év egyik nagy híre volt a BAE Systems és az EADS összeolvadásának lehetősége, ami pozitív fogadtatást kapott, ám végül mégsem lett belőle semmi. A Rheinmetall konkurenst kapott lézerfronton, ugyanis az MBDA is tesztelte saját fegyverét. Utóbbi cég új elfogórakétát is bemutatott, aminél még nagyobbat ütött januárban a nEUROn UCAV nagy nyilvánosság számára való bemutatása, aminél már csak annak örülhettünk jobban, hogy még 2012-ben végrehajtották vele az első felszállást is. Az összeurópai A400M program számára jó hír volt, hogy Dél-Afrika újra beszállt a gyártásba, a Eurofighter program pedig elkönyvelhette az első Meteor-indítást.
Már inkább NATO, mint Európa, de több itteni ország számára fontos, hogy aláírták a szerződést a Szövetség közös Global Hawk-flottájának létrehozásáról.
T1l4IzAwdyc7y4RZxDWvHg
Elhagyva Európát, lássuk a Közel-Keletet és Afrikát! Izrael államról kiderült, hogy meghaladja képességeit Irán bombázása, Iron Dome rakétavédelmi rendszere viszont sikeresnek bizonyult: támogatásért cserébe az USA kérne belőle, Dél-Korea viszont megvásárolná. Szintén fontos számukra, hogy sikerült kiválasztani az új haladó kiképző típust, ami a már említett olasz M-346 Master lett.
Törökország bemutatta új harckocsiját, ami mellett viszont sok bonyodalom középpontjába került. Júniusban eltűnt az egyik Phantomjuk, amiről később kiderült, hogy a szír légvédelem lőtte le. Később kérvényezték a NATO-nál, hogy szövetséges országok Patriot-ütegeket telepítsenek hozzájuk, ami meg is történt, még az Egyesült Államok is hozzájárult a kezdeményezéshez.
Észak-Afrikában Marokkó folytatta a fegyverkezést: Abrams harckocsikat vettek, valamintövék lett a 4500. F-16-os. Erre válaszul Algéria Németországot kereste meg nagyobb mennyiségű haditechnika beszerzése végett.
120306-N-DR144-109
Irak F-16-os pilótáinak képzése megkezdődött az Egyesült Államokban, valamint úgy döntöttek, hogy a cseh Aero Vodochody L-159 ALCA-t is rendszeresítik. Nem mehetünk el azorosz-iraki gigaüzlet mellett sem, amiről felröppent, hogy mégsem jön össze, de ezt végül tagadták.
Irán idén tovább bővítette légiflottáját, új harci légpárnást mutatott be, valamintmegtámadott egy amerikai Predatort.
120127-N-VV898-014
Afganisztánban idén a tálibok igen komoly veszteséget okoztak a szövetségeseknek, amikoregy támadásban 6 AV-8B Harriert és két amerikai tengerészgyalogost öltek meg.
Indiában 2012-ben is pörögtek az események: bejelentették a BrahMost Minit és elkezdték a hiperszonikus verzió fejlesztését, új elfogórakétát teszteltek, leváltanák az INSAS lőfegyvereket, új önjáró löveget mutattak be, helikoptereket vennének egymilliárd, taktikai teherszállítókat pedig 2,4 milliárd USD értékben. Még tavaly december 29-én, de vízre bocsájtották az INS Vikrantot, átvették az első Nyerpát, kihajózás előtt áll az első saját atom-tengeralattjárójuk, beléptek az ICBM-klubba, és megrendelték, majd megreptették a HAL Tejas tengerészeti verzióját. Tanker-tenderüket az Airbus Military, a nehéz szállítóhelikopterre kiírt versenyt pedig a Boeing nyerte, ezeknél fontosabb viszont, hogylezárult az MMRCA, mégpedig a Dassault Rafale győzelmével. Év végén kötöttek még egy gigaüzletet az oroszokkal, akikre némileg mérgesek, hiszen – bár idén kihajózott ésrepülőgép is landolt a fedélzetén – legújabb repülőgép-hordozójuk, az INS Vikramaditya lerobbant.
2wg91j5
A kínaiak repülőgép-hordozója, a CV-16 Liaoning ennél szerencsésebb volt idén: hivatalosan is átadták, valamint fedélzetét is felavatták majdani repülőgépei. A J-16 bemutatása mellett megjelentek képek hordozó-fedélzeti AWACS-ről és egy új teherszállítóról is, valamintbemutatkozott egy újabb 5. generációs típusuk, ami később repült is – csakúgy, mint a már ismert J-20 második prototípusa. Volt némi mizéria Oroszország és Kína között a Szu-35 kapcsán: jelen állás szerint nem kizárt, hogy Peking hozzájut a vadászbombázóhoz. Kína haditengerészete új hajóosztállyal bővült, valamint kipróbáltak néhány UAV-t is, ezen kívül pedig elkezdtek árulni egy Hellfire-klónt.
AF-4, Flt 85, Maj Steven "Whitey" Spears, Preformance 3, STR, 10
1209020-N-TX154-336.jpg
Ausztrália idén beszállt a P-8 Poseidon-programba, megrendelte a Spartant és Super Hornetjeinek “Growleresítését”. Felmerült, hogy a régi Hornetek 2020-ig üzemben maradhatnak, melléjük pedig lehet, hogy újabb F/A-18F-ek érkeznek, ha az F-35 tovább késik.
Kanadáról kiderült, hogy 65 F-35A nem biztos, hogy elég lesz neki, viszont esélyes, hogy ott létesül majd nemzetközi harckiképző központ a Lightning II-pilóták számára. Az év érdekessége kanadai szempontból egy új kiképzőgép beszerzésének lehetősége volt, amitkésőbb megerősítettek, így biztosra vehető a dolog.
Brazíliában idén sem döntöttek az F-X2 tender győzteséről, sőt, a korábbi hírekkel ellentétben valószínűleg jövőre sem fognak. Vannak fontosabb dolgaik is ennél, például a légi-utántöltő repülőgépek lecserélése, az AMX-modernizáció vagy a KC-390-es minél sikeresebbé tétele.
120119-N-QH883-087
Oroszországban nagyon népszerű lett idén a 2020-as dátum emlegetése: akkorra tervezik 60 MiG-31-es és 30 Tu-22M3 modernizálását, elvileg akkor mutatják be a Szu-25 váltótípusának szánt új lopakodót, valamint 2020-ig tervezik felújítani az összes katonai repülőterüket. Idénmegrendeltek 30, majd még egyszer ennyi új Szu-30SzM vadászbombázót, amik közül már át is adták az elsőket, ezek mellé pedig bevásároltak 39 darab Il-476-ost. Tesztelés alatt áll a PAK-FA lokátora, a PAK-DA viszont lehet, hogy nem valósul meg. Befejezték az immáron általuk is megrendelt MiG-29K hajófedélzeti tesztjeit, valamint kiderült, hogy az első Ka-52K-k jövőre érkeznek a haditengerészethez. Az exportra egyelőre nem kínált Sz-400 légvédelmi rendszer őrködik immáron Kalinyingrádban is, az új rombolóik pedig már Sz-500-al érkeznek. Az állig felfegyverzetten lángra kapó Jekatyerinburg kijavítása 2014-re várható, 2015-ig pedig megkezdik a rakéta-sorozatvetők cseréjét. Életre keltés előtt áll a 3. Borej, ám kiderült, hogy csak két Kirov maradhat, hogy mi a helyzet Viljucsinszkkal és az orosz Deltákkal, valamint hírt adtunk a fokozódó SSBN-aktivitásról. Szárazföldi téren a 2013-as év talán az Armata bemutatkozását jelentheti, de bizonyosan jönnek a BMD-4M-ek. Az oroszoknémi gubancolás után kijelentették, hogy nincs szükségük Gabalára és nem vesznek külföldi harcjárműveket sem – amit nem hiszünk el, ugyanis készülőben van egy francia-orosz projekt, és szemezgetnek a Centauroval is. Szintén fontos eseménye volt 2012-nek, hogyengedélyt kapott az “orosz DARPA” létrehozása.
A400M_arrived_in_Chile
Természetesen az Amerikai Egyesült Államokban sem állt meg az élet 2012-ben: megneveztéka JLTV program új szakaszába jutó cégeket, elkezdődött az APKWS sorozatgyártása, csődöt mondott a Universal Camouflage Pattern, 12 000 új pisztolyra tart igényt a USMC, a US Armynak nem kell több Abrams, a USSOCOM pedig lecserélné speciális HMMWV járműveit. AUS Navy SEALs állandó bázist kap a Közel-Keleten, 2020-ra pedig a haditengerészeti erők 60%-a a Csendes-óceán térségébe kerül – talán a “minden idők legdrágább repülőgép-hordozója” címet viselő USS Gerald R. Ford (CVN-78) is. A még mindig sok gonddal küzdőLCS-t a nemzetközi piacra is ajánlja gyártója, a világ első, nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóját pedig inaktiválták. Hasonló sors vár nemsokára néhány Ticonderoga-osztályú egységre is. A US Navy-nál elkezdődött az “embertelen” jövő: bemutatkozott a Triton, valamint végrehajtották az első, egyelőre csak szárazföldi gőzkatapultos indítást az X-47B-vel. A Boeing átadta az első sorozatgyártású P-8A-t, valamint az F-35B is szolgálatba állt a tengerészgyalogosoknál – persze bevethető majd csak jó pár év múlva lesz. A Lightning II-vel számtalan dolog történt: elkezdődtek a tesztek külső függesztményekkel, oldottak róla bombát, először “ivott” éjszaka, elkezdődtek nagy állásszögű tesztjei, teljesített egy kényes,hajtómű-újraindítási műveletet, elkészült az első holland gép, valamint repült az első brit,probléma merült fel az F-35C-vel, sőt, a HTKA jóvoltából kiderült, hogy mennyi is az annyi a JSF program körül.
A másik ötödik generációs amerikai típus, az F-22 gyártása befejeződött az utolsó példány átadásával, a USAF pedig átvette az első 3.1-es példányt – majd pedig még többet is. Ezúttal nem OBOGS-probléma miatt, de lezuhant még egy Raptor. Eközben a Boeing reménységét,az F-15SE-t visszaküldték a szélcsatornába, mely tesztekkel jól haladtak, végül pedig kiderült, hogy a típus nem kap döntött függőleges vezérsíkokat. A Lockheed Martin bemutatott egy-egy új F-16 és C-130-verziót, továbbra is szolgálatban marad az U-2 és – 2020-ig biztosan – a T-38C Talon, rendszeresítésre került a Super Tucano, új légiharc-rakétákat fejleszt a Lockheed Martin, és kiderült, hogy a kínaiak már, ha nem is a spájzban, de az alkatrészek terén is ott vannak.
Ez volt tehát dióhéjban 2012, már ami a fontosabb, haditechnikai vonatkozású híreket illeti. Természetesen még sok minden másról is írtunk, és lehet, hogy egy-két olyan dolog kimaradt, amit az Olvasók fontosnak tartanak. Ezek összegyűjtésére kiváló lehetőséget ad a fórum – rajta hát, gyűljenek a linkek, ki mit tartott a legfontosabbnak a mögöttünk álló esztendőből!


A Ticonderoga-osztály



2012. december 8., szombat - 12:01
Ticonderoga-osztály – Star Wars, már nem csak a mozikban.

Bevezetés

Közel 9000 ember gyűlt össze a Mississippi állambeli Ingalls hajógyárban 1981. május 16-án, a Fegyveres Erők Napján. A jelenlévők egy új hajóosztály első tagjának keresztelési ceremóniájára érkeztek, így tanúi lehettek annak, ahogy a First Lady, Nancy Reagan a tengerészhagyományokat követve egy palack pezsgőt tört szét a dokkban álló hajó orrán. Az új cirkáló az ötödik hajó lett, mely a keresztségben a USS Ticonderoga nevet kapta, és az első harci egység, amelyre telepítették a forradalmian új Aegis rendszert.
A Ticonderoga-osztályú cirkálók a világ leghatékonyabb légvédelmi hadviselési eszközei közé tartoznak. Azért fejlesztették ki őket, hogy biztosítsák a hordozókötelékek védelmét az ellenséges repülőeszközök és hajó elleni rakétákkal szemben, emellett jelentős tengeralattjáró elleni hadviselési képességgel is rendelkeznek. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének (a továbbiakban: haditengerészet) cirkálói és rombolói jelenleg két fő feladatot látnak el: a felszíni haditengerészeti erők védelmét és csapásmérést a szárazföldi célok ellen. Összesen 27 hajó épült, jelenleg 22 áll hadrendben és a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően végül igazi többfeladatú egységekké váltak, így mindkét szerepkörben eredményesen tevékenykedhetnek.
USS Ticonderoga (CG 47) az úszódokkban, a vízrebocsátás előtt. | Forrás: www.navysite.de

Rövid történeti áttekintés

Az 1958-ban indult Typhon projekt a haditengerészet felszíni egységeinek légvédelmét biztosító rendszer létrehozására irányuló törekvés volt. A Typhon mérete, komplexitása folyamatosan nőtt, ahogy a kapcsolódó költségek is, ezért 1963-ben törölték a programot. Ezt követően megkezdődött az Advanced Surface Missile System (ASMS) fejlesztése, amelyből később létrejött az Aegis rendszer.
Akkoriban általánosan elfogadott volt, hogy egy repülőgép-hordozózóhoz négy rakétás kísérőhajóra van szükség, melyek atommeghajtású hordozó esetében szintén atommeghajtással rendelkeznek. Az ASMS megjelenésével párhuzamosan megnőtt az igény a rendszer hordozására alkalmas hajók iránt, ezért 1970-re egy olyan program indítását javasolták, melynek keretében 23 nukleáris meghajtású irányított rakétás romboló épülne. Az ASMS fejlesztése ezzel nem tudott lépést tartani, így a Virginia-osztály cirkálói nélküle épültek meg, emiatt négy hajó átadása után le is állították a gyártást.
Az Aegis számára új, nukleáris meghajtású fregattot terveztek, azonban a haditengerészet vezérkari főnöke nem találta elég offenzívnek a hajót és 1974 nyarán újradefiniálta, mint nukleáris meghajtású csapásmérő cirkálót (CSGN). Az új hajó képes lenne önálló hadműveletekre számos közepes fenyegetettségi szintű térségben anélkül, hogy a repülőgép hordozók támogatására szorulna. Az egyetlen probléma természetesen a pénz volt. A CSGN koncepció ellenzői sikeresen érveltek azzal, hogy olcsóbb, specializált rombolók ugyanolyan hatékonynak bizonyulhatnak, a CSGN által nyújtott képességek nem érik meg az árukat. A támogatók szerint az atommeghajtás nélkülözhetetlen a hordozó kísérete számára és értelmetlen lenne két különböző hajóosztályt építeni: egyet önálló hadműveletekre és egyet a hordozócsoportoknak.
A végén csak egy maradhatott: a CGN-42 a Virginia-osztály módosított, Aegis rendszerrel felszerelt változata lett volna. | Forrás: U.S. Navy
A haditengerészet vezérkari főnöke, J.T.Holloway III admirális az Aegis hajóépítési program elindítását kérte a védelmi minisztertől: 8 csapásmérő cirkálót, plusz 16 hagyományos meghajtású Aegis rombolót, utóbbiak esetében felhasználva a Spruance-osztály hajótestét. A kongresszus azonban patthelyzetbe került az atommeghajtás támogatói és ellenzői között, így egyik program sem került elfogadásra az 1977-es költségvetési évben. Végül a CSGN koncepciót elvetették és 1980. január 21-én megtörtént a USS Ticonderoga (CG 47) gerincfektetése, melyet 20 nappal korábban minősítettek át rombolóból (DDG 47) cirkálóvá.
A USS Ticonderoga (CG 47) mellett említést érdemel egy másik hajó is. A szárazföldi próbák után 1973-ban a második világháborút is megjárt USS Norton Sound (AVM-1) fedélzetére telepítették először az Aegis előszériáját a tengeri tesztek lefolytatásához. Néhány évvel később, 1981 nyarán, szintén ezt a hajót választották ki a vertikális indítórendszer (VLS) alapos teszteléséhez.

Gyártástechnológia – a hajók építése

Az Aegis Hajóépítési Projekt egyedülálló volt abból a szempontból, hogy a haditengerészet a fegyverrendszerek fejlesztését és a hajó építését is egyetlen személy, Wayne E. Meyer ellentengernagy irányítása alá rendelte. Több száz alvállalkozó és beszállító vett részt a fejlesztésben és a kivitelezésben, tevékenységüket Washington D.C.-ből koordinálták.
A Ticonderogák a Spruance-osztálynál már alkalmazott modulrendszerű eljárással készültek, vagyis a hajót több nagyobb szekcióból, úgynevezett modulokból állították össze, melyeket külön-külön, egymástól függetlenül építettek meg. Ez a megoldás jobb hozzáférést biztosít minden területhez a kivitelezés során, így a modulokba beszerelik a csöveket, a szellőzést, a szükséges részegységeket, gyakorlatilag a teljes belső berendezést. A tradicionális hajóépítés során ezeket csak a hajótest elkészülte után kezdik beépíteni a fedélzet alatti, akkor már szűkös helyeken, így ehhez képest az új rendszer nagy előrelépést jelent.
Balra a USS Spruance (DD 963), jobbra a USS Ticonderoga (CG 47). Bár a felépítményük különbözik, a hajótestük azonos. | Fotó: U.S. Navy
A hajógyárat a számítógéppel támogatott tervezés (CAD) és a számítógéppel támogatott gyártás (CAM) is segítette a folyamat során. Jelentősen megnőtt a részlettervezés hatékonysága és az egyes elemek terveit sem kellett külön-külön kézzel kidolgozni, mivel a CAD rendszer kapcsolatban állt a CAM integrált gyártási hálózatával, így a 3D-s adatokkal közvetlenül dolgozhattak a szerszámgépek, melyek az acéllemezeket vágták, vagy éppen a csöveket hajlították.
Amikor a hajótest három modulja elkészült, pontosan egymás mögé helyezték és összehegesztették azokat, ezt követte a felépítmény két moduljának beemelése. Az immáron hajóformát öltött cirkálóra még egy utolsó szárazföldi út várt: síneken az úszódokkhoz mozgatták, legalábbis Ingallsban, a Bath Iron Works-ben a megszokott módon történt a vízrebocsátás. Az osztály névadó egysége végül 1981. április 25-én ismerkedett meg természetes közegével, a vízzel.

Szerkezet

A konstrukció a Spruance-osztály hajótestén és hajtóműrendszerén alapul, de annak egy jelentősen átdolgozott változata, több mint 1000 tonnával nagyobb vízkiszorítással. A hajótest acélból, a felépítmény a súlycsökkentés érdekében könnyű alumíniumötvözetekből készült, mely az Aegis rendszer telepítésével összefüggő követelmény volt. A hajóhíd öt szinttel van a főfedélzet felett és két szinttel a Spruance-osztály hídja felett. A hajó orrán elhelyezett hablemez a fedélzet szárazon tartására szolgál, ez egy méterrel magasabb az eredeti Spruance kivitelnél, eleinte acélból, később alumíniumból gyártották.
Ez a modell remekül szemlélteti a cirkáló felépítését. | Forrás: www.gearpm.com
A létfontosságú részeket kevlár páncélzat védi: például a harci információs központ (CIC), valamint a radar helyiségeinek alumínium falait mindkét oldalról egy-egy ilyen réteg borítja. Az akkori rombolókhoz képest előrelépést jelentett, hogy az egységparancsnok számára privát helyiségeket alakítottak ki, továbbá a harci információs központban egy terület kizárólag az ő részére van fenntartva.

Csak még egy tonna… kettő lett, maradhat?

Az osztály tagjainak teljes vízkiszorítása megnőtt a hadrendbe állításuk óta: a USS Port Royal (CG 73) eredetileg 9613 tonnával lett bejegyezve, 2006-ban már 9966 tonnát nyomott. A cirkálóknak elegendő stabilitási tartalékuk van ahhoz, hogy akár 10 200 tonnás teljes vízkiszorítással is hajózzanak. Néhányuk csak közelít ehhez az értékhez, de 2001-ben a USS Lake Champlain (CG 57) elérte a 10 100 tonnát, 2004-es kivonására az osztály névadó tagja pedig a 10 200 tonnát. Problémát jelent, hogy a többletsúly nagyrészt a vízvonal feletti területekre kerül, felfelé mozdítva ezzel a hajó tömegközéppontját, ezen az első két egység esetében ballaszt hozzáadásával próbáltak javítani.
A haditengerészet már 1979-ben indított egy súlycsökkentő programot, melyből 1980 augusztusára egy 11 elemből álló listát hagytak jóvá: ezzel összesen 47 tonnát sikerült lefaragni. Bár a program sikeres volt, a súlynövekedés folytatódott.
1982 augusztusában egy Pentagonból kiszivárogtatott jelentés miatt került reflektorfénybe a legújabb cirkáló. A sajtó “nehéz és lassú” szalagcímekkel firtatta a Ticonderoga tömegét, mely a tervezett 8900 tonnáról 9600 tonnára nőtt. A bulvárosabb megközelítés a hajó felborulását vizionálta, míg többen a haditengerészet azon tevékenységét kritizálták, hogy egy alapvetően légvédelmi feladatkörre szánt hajóra felzsúfolta a környéken elérhető összes fegyverrendszert. A jelentés szerint az 1 milliárd dollárt felemésztő hajó haszontalan, mivel a túlsúly miatt kisebb a csúcssebessége, így nem tud lépést tartani a hordozócsoportokkal. A haditengerészet nyilatkozatában kifejtette: bár a hajó a vártnál nehezebb lett, de nem túlsúlyos és főleg nem instabil, egyébként pedig mindenben megfelel az elvárásoknak, beleértve a sebességet is.
A USS Ticonderoga (CG-47) sikeresen teljesítette a kötelező tengeri próbákat. | Forrás: navsource.org
1982 decemberében 400 tonnával volt nehezebb a hajó a tervezettnél, ezért fontolóra vették a hajótest meghosszabbítását egy 12.2 méteres szakasz betoldásával, mellyel több belső teret és felhajtóerőt nyertek volna. Az egyszerűnek tűnő megoldás számos komplikációval járt volna, így végül elvetették azt, helyette maradt a folyamatos küzdelem a szaporodó tonnákkal.
A Ticonderoga esetéből tanultakat felhasználták a USS Vincennes (CG 49) tervezése és gyártása során, így számos módosítás született. Külső szemlélő számára a legfeltűnőbb változás, hogy a felépítmény közepén elhelyezett antennaállvány a Vincennestől kezdve négylábú helyett háromlábú lett, ami már önmagában is 9 tonnás megtakarítást jelentett.
1982-ben indult a Take Off Tons Sensibly (TOTS) program annak érdekében, hogy még tovább csökkentsék a súlyt anélkül, hogy az a harcképesség, vagy a későbbi fejleszthetőség rovására menne. Az elkészült lista 108 tételt tartalmazott, melyből 22-őt választottak ki, az eredmény pedig 690 tonnás csökkenés lett. A TOTS program jó példa arra, hogy a megfelelő súly és stabilitás elérésére érdekében indított összehangolt erőfeszítések hatékonynak bizonyultak a gyakorlatban is. A TOTS nélkül a Bunker Hill (CG 52) elérte volna a 10 100 tonnás vízkiszorítást.
A USS San Jacinto (CG 56)-nak láthatóan nincs problémája a stabilitással – a háttérben a USNS Big Horn (T-AO 198). | Fotó: U.S. Navy
1986 novemberében egy hajómérnökökből álló csoport érkezett a USS Ticonderogára (CG 47), hogy különböző dőléstesztekkel hozzájussanak a stabilitás szempontjából nélkülözhetetlen adatokhoz. Az eredmények alapján 117 tonna ballaszt hozzáadása vált szükségessé, ezzel a hajó tömegközéppontja 6,35 centiméterrel lejjebb, egy elfogadható szintre kerülne. Végül 1987 tavaszán 130 tonna ólmot helyeztek el a hajógerincen a cirkáló stabilitásának javítása érdekében.

Hajtómű és hajózás

Négy General Electric LM2500-as gázturbina került beépítésre, melyek maximális tengelyteljesítménye 100 000 lóerő, normál összteljesítményük pedig 86 000 lóerő. A manőverezést a két kormánylapáton kívül a két állítható szárnyú hajócsavar is segíti. Mindkét hajócsavar-tengelyhez tartozik egy-egy gépterem, melyekben két LM2500-as van elhelyezve. A gázturbinákból érkező magas fordulatszámú, kis nyomatékú erőt fogaskerekes fordulatszám csökkentő hajtómű alakítja a hajócsavarok meghajtására alkalmas kis fordulatra és nagy nyomatékra. A USS Leyte Gulf (CG 56) lett a haditengerészet 100. hajója, melyet LM2500-as gázturbinákkal állítottak hadrendbe. Az elektromos energiát három Allison 501K gázturbina állítja elő, összesen 7500 kilowattot.
Az LM2500-as gázturbina modulja. | Forrás: General Electric
A hajómű egy konténerszerű gázturbina modulban (GTM) került elhelyezésre, mely tartalmazza annak felfüggesztését, hűtését, ABV (atom, biológiai, vegyi) védelmet, zajcsökkentést és automatikus, zártrendszerű, szén-dioxiddal oltó berendezést. A modulok a zaj és vibrációcsökkentés érdekében rezgéselnyelő lábakon állnak, melyek tompítják a hajótestet ért ütéseket is, megelőzve ezzel a gázturbina károsodását. A hajtóművek cseréje rutinfeladatnak mondható: a hajót úgy tervezték, hogy ennek végrehajtására egy nap elegendő legyen.
Az LM2500 kéttengelyes kialakítású: a kompresszor, az égőtér és a generátor turbina hármasa alkotja a gázgenerátor szekciót, az innen kilépő forró gáz pedig a mechanikailag független munkaturbinán keresztül adja le az energiáját. Az elrendezés előnye, hogy a két szekció eltérő terheléssel és fordulatszámmal üzemelhet, így a teljesítményigény változására érzékeny kompresszor állandó fordulaton, a legoptimálisabb hatásfokkal dolgozhat.
Mivel a gázturbinákat nem lehet hátramenetbe kapcsolni és a gázgenerátor legalacsonyabb fordulatszáma 5000 fordulat/perc, ezért megoldást kellett találni a menetirányváltásra és a kis sebességű haladásra, végül ez a két ok vezetett az állítható szárnyú hajócsavarok alkalmazásához.
Teljes terhelésnél a 430 fokos égéstermék 70 kg/s-os tömegárammal távozik, mely rögtön felvet két problémát: a forró gázok károsíthatják a hajó szerkezetét és veszélyt jelentenek a legénységre, továbbá kiváló hőképet biztosítanak az infravörös önirányítású rakétáknak. A hűtést a Spruance-osztályhoz kifejlesztett légkeverő berendezés biztosítja, mely egy vékony réteget kever a környezeti levegőből a távozó égéstermék árama köré, 230 fokra csökkentve annak hőmérsékletét. Minden turbinához tartozik egy hulladékhő-hasznosító kazán is, melyek a hajó egyes rendszereihez (pl. vízmelegítők, fűtés, desztilláló berendezés stb.) szükséges gőzt állítják elő.
Taktikai forduló valahol a Csendes-óceánon, a USS Cowpens (CG 63) előadásában. | Fotó: U.S. Navy
A gázturbinák egyik hátránya, hogy részterheléses üzemben romlik a hatásfokuk, ilyenkor megnő a fajlagos tüzelőanyag-fogyasztásuk is. A hátrány kiküszöbölése érdekében az LM2500-asok egy pneumatikus tengelykapcsolón keresztül csatlakoznak a fordulatszám csökkentő hajtóműhöz, így ha kisebb teljesítményre van szükség, akkor egyes gázturbinákat leállítanak és leválasztanak róla, hogy a fennmaradó egység(ek) minél jobb hatásfokkal működhessenek. Ennek megfelelően három üzemmódot használnak az elérni kívánt sebesség függvényében:
  • Teljes erő: ekkor mind a négy LM2500-as maximális teljesítménnyel dolgozik, két turbina hajt egy hajócsavart, így a cirkáló 30 csomónál nagyobb sebességre képes.
  • Félerő: egy hajócsavart csak egy LM2500-as hajt, a másikat leválasztják és leállítják, így összesen két gázturbina üzemel.
  • Egyturbinás üzem: egyetlen LM2500-as hajt egy csavartengelyt, a másik tengelyt szabadon forgatja a hajócsavar körül áramló közeg. Utóbbi megoldás a légcsavaros hajtóműveknél már megszokott „vitorla” üzemmódhoz hasonlítható.
A teljesítmény közvetlenül szabályozható a hajóhídról, a központi vezérlőből, vagy a gépészeti helyiségekből. A gázturbinák a hidegindítástól számított 60 másodpercen belül elérik az alapjárati fordulatszámot, a teljes teljesítményhez további 30 másodperc szükséges. Az alacsony reakcióidőnek köszönhetően a Ticonderogák szinte azonnal gyorsulnak és csúcssebességgel haladva képesek megállni két hajóhosszon és 60 másodpercen belül. Kis sebességnél a tengely folyamatosan 55 fordulat/perccel forog, a hajócsavar szárnyainak dőlésszögét állítva lehet szabályozni a sebességet. 12 csomó felett a szárnyak véghelyzetbe állnak és tengely fordulatszámának növelésével lehet gyorsítani, egészen a 30 csomó feletti csúcssebességig. A Spruance-osztályhoz hasonlóan a leggazdaságosabb utazósebesség 15 csomó környékén van egyturbinás üzemmódban Az üzemanyagtartályok kapacitása 2000 tonna, 20 csomós sebességgel a cirkáló 11 110 kilométert tud megtenni.
A USS Bunker Hill (CG 52) a USS Carl Vinson (CVN 70) mellett küzd a hullámokkal. | Fotó: U.S. Navy
A nagy, háztömbszerű felépítmények vitorlaként működnek, így főleg alacsonyabb sebességnél a szél jelentősen befolyásolja a hajó mozgását. Ilyen esetben a gázturbinák és hajócsavarok reakcióideje miatt még szűkebb csatornákban is biztonságosabb öt helyett tíz csomóval haladni. Egy közel 10 000 tonnás hajóhoz képest szűken fordul: papíron 25 csomós sebességgel és 30 fokos kormánykitérítéssel valamivel több mint 2 perc kell egy 180 fokos fordulóhoz, melynek átmérője 686 méter. Viharos tengeren, ahol a 6 méternél magasabb hullámokhoz 90 km/h-ás széllökések társulnak, 25-35 fokig dől meg a hajó, de néha 40 foknál is jobban. Ilyen időben jó szolgálatot tesz a hablemez, bár ha a cirkáló meredeken előrebólint, akkor hajlamos kanálként viselkedni: nagymennyiségű vizet dob fel a híd irányába.

AN/SPY-1

Az AN/SPY-1 egy többfunkciós radarrendszer, mely integráltan, egyidejűleg biztosítja a felderítés, a célkövetés és tűzvezetés képességét. Négy oktogonális, passzív fázisvezérelt (PESA) antennáját párosával helyezték el a felépítmény első és hátsó szekcióiban úgy, hogy azok egymással 90 fokos szöget bezárva 360 fokos, körkörös lefedettséget biztosítsanak. A rendszer az S sávban üzemel, csúcsteljesítménye 4-6 megawatt, átlagteljesítménye 58 kilowatt.
Az első sorozatgyártású változat az AN/SPY-1A, melynek antennarácsa 4480 darab önálló, fázistolóval ellátott elemből épül fel, melyeket két alrács használ közösen. A sugárzó alrács 128 elemes modulokat alkot, összesen 32 darabot, őket szintén 32 darab 132 kilowattos amplitron táplálja, míg a vevő alrács 68 moduljának mindegyike 64 elemből épül fel. Az antennarács elemei közül így 4096 sugárzóként, 4352 vevőként üzemelhet, 128 pedig egyéb célokat szolgál.
Jól látható az AN/SPY-1 négy antennájából kettő: az egyik a felépítmény elején a hajóhíd ablaksora alatt, a másik hátsó szekció oldalán. | Fotó: U.S. Navy
A nyalábformálást és mozgatást az UYK-7-es számítógépek vezérlik: a horizont síkja feletti 324 kilométer sugarú térrészt 5 másodperc, a horizontot 83 kilométeres sugárban 1 perc alatt pásztázza végig a radar, mely egyidejűleg 200 célt tud követni. Ha pásztázás közben a rendszer célt érzékel, a számítógép a másodperc tört része alatt további nyalábokat irányít rá, meghatározva ezzel az útvonalát – egy hagyományos lokátor ennyi idő alatt egy teljes fordulatot sem fejezne be. Az SPY-1A képes arra, hogy kisugárzásmentes állapotból (radarcsendből) indítva 25 másodpercen belül teljes taktikai helyzetképet biztosítson, a felbukkanó célra 10 másodpercen belül rakétát lehet indítani.
Bár a radar teljesítménye papíron impozáns, a hadrendbe állítását követően kedvezőtlen tapasztalatok is adódtak: hajlamos volt bogárrajokat, továbbá partközeli hegycsúcsokat célként detektálni és követni. A problémát az érzékenység okozta, amit csökkenteni kellett, hogy minél kevesebb fals céldetektálás történjen, azonban ezzel párhuzamosan romlott volna a felderítés hatékonysága is. Ennek kiküszöbölésére különböző érzékenységi profilokat hoztak létre, melyeket a radarkezelő szabadon váltogathat, illetve önálló szektorokat jelölhet ki, melyek mindegyikében más-más paraméterek szerint pásztázhat a radar.
A USS Princeton (CG-59)-től kezdve az AN/SPY-1B-t építették be, ennek egy rácsantennája 4350 elemből és két melléknyaláb kioltó antennából áll, az új fázistolók miatt tömege a korábbi 5,9-ről 3,6 tonnára csökkent. Javítottak a jelfeldolgozáson és új amplitronokat használtak, melyek azonos csúcsteljesítményen a korábbi sugárzási ciklus kétszeresére képesek. A kompakt kábelezés lehetővé tette, hogy az alrácsok mérete 64 elemről 2 elemre csökkenjen, ez kiküszöbölte a másodlagos főnyalábok megjelenését és keskenyebb nyalábok sugárzását biztosítja. Ezek a fejlesztések növelték a zavarvédettséget, javítottak az alacsony radarkeresztmetszetű célok detektálásán és a nagy magassági szögű pásztázáson. A hajó feletti, zenit térrész megfelelő felderítése fontos, hiszen egyes hajó elleni rakéták a végső megközelítés során nagy magasságból, függőlegesen csapódnak a célpontba, ilyen támadási profilt használhat például az AS-4 Kitchen, vagy az AS-6 Kingfish.
A főbb rendszerek és elhelyezkedésük.
A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően egyre jobban kihasználhatóak az AN/SPY-1 által nyújtott lehetőségek, melyek közül nem túl ismert a meteorológiai célú alkalmazás. Az antennarácsokból beérkező adatokat egy külön segédproceszor, a TEP (Tactical Environmental Processor) is feldolgozza, amely valós idejű, részletes meteorológiai radarképet biztosít a környezetről, segítve ezzel a hajózás és a légiirányítás munkáját. A TEP-et a cirkálók közül elsőként a USS Normandy (CG 60) fedélzetére telepítették 2000-ben, hogy egy májusi hadgyakorlaton demonstrálhassa képességeit.

Aegis

A taktikai képességek kulcsa az Aegis, a számítógép vezérelte integrált felderítő és fegyverrendszer, amely biztosítja a valós idejű célfelderítést, azonosítást, nyomonkövetést, tűzvezetést és több célpont egyidejű leküzdését. Az Aegis harci rendszer, melynek magja az Aegis fegyverzetrendszer, képes szimultán légi, felszíni és tengeralattjáró elleni hadviselésre, valamint csapásmérésre. Az Aegis szerves részét képezi annak négy fő komponense: az AN/SPY-1 radar, a fegyverirányító rendszer, a vezetési és döntési rendszer, valamint a megjelenítő rendszer.
Az Aegis lett az első amerikai harci információs rendszer, mely döntést támogató és segítő elemeket is tartalmaz. A vezetési és döntési rendszer végzi az általános vezérlést és koordinációt, biztosítja az ember-gép interfészt az Aegis felé, az operátorok által bevitt parancsok rajta keresztül végzik a teljes rendszer és fegyverzet irányítását.
A vezetési és döntési rendszer az AN/SPY-1, vagy más szenzorok által szolgáltatott információk alapján egy track fájlt generál. Ezután kiértékeli és osztályozza a fenyegetést jelentő célokat, majd dönt a veszélyességi szintjükről és ennek alapján rangsorolja őket. Kiválasztja, vagy javasolja a célleküzdéshez szükséges fegyvert, majd felajánlja a tűznyitást.
A kép bal felső sarkában látható a USS Philippine Sea (CG 58) négy AN/SPG-62-es célmegvilágító radarjából kettő, közvetlenül az AN/SPY-1-es radar antennája felett. Fotó: U.S. Navy
Az Aegisnek négy üzemmódja ismert, közülük a speciális-automatikus módban az előre beállított fenyegetettségi kritériumok alapján a Tomahawk, az Mk 15 Phalanx és az Mk 45-ös ágyúk kivételével teljesen automatikus a tűzkiváltás a teljes fegyverzettel, de még ekkor is lehetséges manuálisan felülbírálni a rendszert. Az automatikus, félautomatikus és kézi módokban már emberi beavatkozás is szükséges, különbség csak ennek mértékében jelentkezik. Automatikus módban az Aegis döntéshozatali szabályok, doktrínák és a harcérintkezés szabályai alapján dolgozik, melyek megváltoztathatóak a fedélzeten is. Békeidőben egy esetleges balesettől tartva leginkább a kézi üzemmódot használják.
A legtöbb esetben zónákra osztják fel a felderített területet. Fokozott figyelem kíséri azokat a szektorokat, ahonnan támadás várható, itt nagyfokú önállóságot kap a rendszer, bár a tűzmegnyitás általában még ebben az esetben is emberi beavatkozáshoz kötött. A félautomata és kézi üzemmóddal ellenőrzött szektorokat a repülőgép-hordozók légifolyosóinak figyelembevételével jelölik ki, hogy az érkező és induló gépek még véletlenül se váljanak célponttá.
A légi célok leküzdése jelenleg az SM-2-es (Standard Missile 2) rakétákkal történik. Indítás után a beépített robotpilóta a leggazdaságosabb útvonalon vezeti a cél felé a rakétát, mely a repülés középső szakaszában pályakorrekciós jeleket fogadhat, az utolsó szakaszban, az elfogás előtti másodpercekben pedig aktív célmegjelölésre van szüksége. Utóbbit a hajó 4 darab AN/SPG-62-es folyamatos sugárzású célmegvilágító radarja biztosítja, melyek nem végeznek önálló célkövetést, az AN/SPY-1-től kapott adatok alapján az Mk 99-es tűzvezető rendszerrel együttműködve az Aegis irányítja őket. A célmegvilágítók időbeli elkülönítésével az Aegis 20 célt tud támadni, ekkor a légtérben lévő rakéták közül egyszerre mindig csak négy lehet a végső megközelítési fázisban. Az SM-2 hatótávolsága 74-167 kilométer, sebessége 3,5 mach, csúcsmagassága több mint 24 000 méter.
A gyakorlatban sokkal fontosabbnak bizonyult a rendszer által biztosított, rendkívül áttekinthető légi helyzetkép, mint egy tényleges harci bevetés. A megjelenítő rendszer része két pár 107 x 107 centiméteres kivetítő, általában az egyik párost a hajó kapitánya, a másikat az egységparancsnok használja. A képernyők egymástól teljesen függetlenek, azokon nem a nyers, hanem a már feldolgozott adatok láthatóak.
A USS Vincennes (CG-49) harci információs központja (CIC) 1988-ban. Akik megfordultak itt, joggal érezhették magukat a Star Wars díszletei között. | Fotó: U.S. Navy
A Haditengerészet Tengeri Rendszerek Parancsnokságának Aegis programirodája bevezette a saját besorolási rendszerét a különböző alapkonfigurációjú egységek azonosítására. Jelen felsorolás csak a legfontosabb eltéréseket taglalja, kizárólag a Ticonderoga-osztály vonatkozásában.
0-ás alapkonfiguráció (CG 47-48)
  • AN/SPY-1A radar
  • Mk 26-os ikerindító
  • UYK-7 és UYK-20 számítógépek
  • LAMPS I – SH-2F
1-es alapkonfiguráció (CG 49-51)
  • AN/SPY-1A radar
  • Mk 26-os ikerindító
  • UYK-7 és UYK-20 számítógépek
  • LAMPS III – SH-60B
2-es alapkonfiguráció (CG 52-58)
  • AN/SPY-1A radar
  • Mk 41 VLS rakétaindító
  • UYK-7 és UYK-20 számítógépek
  • LAMPS III – SH-60B
  • SQQ-89 (CG 54-től)
3-as alapkonfiguráció (CG 59-64)
  • AN/SPY-1B radar
  • Mk 41 VLS rakétaindító
  • UYK-43 és UYK-44 számítógépek
  • LAMPS III – SH-60B
  • SQQ-89
4-es alapkonfiguráció (CG 65-73)
  • AN/SPY-1B(V) radar
  • Mk 41 VLS rakétaindító
  • UYK-43 és UYK-44 számítógépek
  • LAMPS III – SH-60B
  • SQQ-89
Ha összehasonlítjuk a különböző alapkonfigurációkat, akkor láthatjuk, hogy a VLS rakétaindító hiánya, az Aegis alacsonyabb verziószáma és a LAMPS I okán az első öt hajó képességei elmaradnak a későbbi változatoktól. Esetükben a korábbi tervek a VLS beépítéséről és átfogó modernizációról szóltak, a 2004-2005 közötti időszakban azonban 18-21 évnyi szolgálat után kivonták őket a hadrendből. A leszerelt egységek sorsa eltérően alakult: míg a USS Ticonderoga (CG-47) leendő múzeumhajóként várja sorsa jobbra fordulását, addig a USS Valley Forge (CG-50) céltárgyként fejezte be pályafutását a Csendes-óceáni rakétalőtéren (Kauai sziget, Hawaii) 2006. november 2-án.

Fegyverzet

2 darab Mk 26 Mod 5 ikersínes rakétaindító

Az első öt hajó (0-ás és 1-es alapkonfiguráció) fegyverzetét képezte. Mindegyik indító javadalmazása 44 Standard (SM), vagy ASROC tengeralattjáró elleni rakéta volt, ezeket a fedélzet alatt függőleges helyzetben tárolták két gyűrűsorra függesztve. A szükséges műveleteket (töltés, ürítés stb.) bonyolult hidraulikus, mechanikus rendszer végezte, a gyűrűsorokról egy sínrendszeren került fel a rakéta az indítóállványra. Tűzgyorsasága 9 másodpercenként két rakéta, melyeket egy másodperces elkülönítéssel lehetett indítani. Egyik jelentős hátránya, hogy a méretkorlátozások miatt nem tud Tomahawkot indítani. Az első öt hajó kivonása óta nincs jelen a Ticonderoga-osztály fegyverzetében.
Mk 26-os, a “kétkarú rabló”, a háttérben jobbra az Mk 141-es indítók. | Forrás: seaforces.org

2 darab Mk 41 Mod 0 vertikális indítórendszer (VLS)

A Bunker Hilltől (CG 52) kezdve az Mk 26-os indítót felváltotta a vertikális indítórendszer, a VLS, mely jelentős képességnövekedéshez vezetett. A fedélzetbe süllyesztett függőleges indítócellákba a rakétákat a szállításukra, tárolásukra használt konténerükben emelik be, melyből az indításuk is történik, ezért nincs szükség a bonyolult és meghibásodásra hajlamos töltőberendezésekre. Az így felszabadult hely nagyságát jól érzékelteti, hogy az Mk 26-os rakétaindító helyére 61 cellás VLS-t lehetett beépíteni, ráadásul 11 fő helyett csak 8 főt igényel az üzemeltetése. A két Mk 41-esbe összesen 122 darab különféle rakétát lehet elhelyezni, köztük a Tomahawkot is, mely jelentős csapásmérő képességhez és így új feladatkörhöz juttatta a cirkálókat.
A vertikális indítórendszer a modifikációjától függően az alábbi fegyvereket tudja indítani:
SM-2 Blk II/III/IIIA/IIIB, SM-2 Blk IV, SM-3, SM-6, Tomahawk Blk II/III/IV, VLA (VL-ASROC), ESSM (Evolved SeaSparrow).
A USS Lake Erie (CG 70) hátsó VLS indítója. | Fotó: U.S. Navy
A VLS rendszeresítése fontos lépés volt abból a szempontból, hogy a felszíni egységek légvédelmi és csapásmérő feladatkört egyaránt elláthassanak. Míg korábban a specifikus indítóberendezések behatárolták a hajók alkalmazásának lehetőségeit, addig az indítócellákba vegyes fegyverzet tölthető, melyek gyorsan kiválaszthatóak és indíthatóak, a készenléti pozícióba helyezés késedelme nélkül. A VLS-t mindig az adott küldetésnek megfelelő összetételű fegyverzettel töltik fel, normál esetben nem is használják ki a teljes kapacitását.

Utántöltés

Az elmúlt időszakban többször is napirendre került az indítócellák tengeren való utántöltésének kérdése. A VLS elméleti maximális kapacitása 128 rakéta lenne, azonban mindkét indítóban 3 cellát elfoglal egy daru, mellyel mozgatni lehet a konténereket, pontosabban csak bizonyos konténereket, a Tomahawkot tartalmazót például már nem. Nyugodt tengeren is lassú és nehézkes az utántöltés menete, egy pillanatra pedig próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet éjszaka, vagy harci helyzetben “birkózni” egy 1700 kilogrammos konténerrel, melyben egy harci résszel és hajtóanyaggal ellátott SM-2 Block II himbálódzik kiszámíthatatlanul a daru gémjén.
Gyakorló konténer emelése a USS Bunker Hill (CG 52) fedélzetén.
Valójában az utántöltés becsült ideje az, ami miatt a gyakorlatban hasznavehetetlen a jelenlegi rendszer. Nyugodt tengeren 3,5 rakéta/órás sebességgel számolnak, ezzel a 122 cella teljes újrafegyverzése alig 35 órát venne igénybe. Valószínűleg a környék összes tengeralattjárója ezt a kedvező alkalmat várná, hogy a tenger fenekére küldje a harccsoport légvédelemért és utánpótlásért felelős hajóit. A fentiek okán az indítócellák feltöltését jelenleg kikötőkben végzik, ha egy hajó valamiért elhasználná a teljes javadalmazását, akkor azt csak az erre alkalmas helyen lehetne pótolni.

2 darab Mk 45 Mod 2-4 ágyú

Az Mk 45-ös a haditengerészet cirkálóinak és rombolóinak elsődleges ágyúja, különböző modifikációit 1971 óta gyártják. A 127 mm-es űrméretű könnyű automata ágyú bevethető légi és felszíni célok ellen, tűzgyorsasága 16-20 lövés/perc, hatótávolsága 23,7 kilométer, javadalmazása 600 lőszer.
Az első négy hajóra a Mod 0-ás változatot építették be, a Thomas S. Gates (CG 51)-től kezdve pedig a Mod 1-est. A fő különbség a két változat között, hogy a Mod 1-est már úgy tervezték, hogy irányított lövedékkel is tüzelhessen. A cirkálók többségén ma a Mod 2-es változat van telepítve, ezeket folyamatosan cserélik le az új, Mod 4-es verzióra.
A USS Vella Gulf (CG 72) tüzel az első MK 45 Mod 2-es ágyújával egy 2008-as hadgyakorlaton. | Fotó: U.S. Navy

2 darab LAMPS helikopter (Light Airborne Multi-Purpose System – Könnyű légiszállítású többcélú rendszer)

A LAMPS-ot eredetileg a hajó egyfajta kiterjesztéseként képzelték el a tengeralattjáró elleni hadviselésben, azonban feladatköre hamarosan kibővült, elsőként a hajó elleni rakéták és a látóhatáron túli célok elleni küzdelemben való közreműködéssel. A LAMPS I Kaman SH-2 Seasprite csak az első két cirkálón üzemelt, a megmaradt hajókon kizárólag LAMPS III Sikorsky SH-60 Seahawkok teljesítenek szolgálatot.
A helikopterek elsődleges feladata a tengeralattjárók és felszíni egységek elleni hadviselés, a másodlagos feladatok közé tartozik a kutatás és mentés, a teher- és személyszállítás, tűztámogatás, egészségügyi evakuálás, valamint kommunikációs átjátszás. A Seahawkok az esetek többségében a harcászati információs központ közvetlen irányításával hajtják végre a feladataikat, ahová közvetlen adatkapcsolaton az összes szenzoruk információja beérkezik.
SH-60 Sea Hawk a USS Bunker Hill (CG 52) fedélzetén. | Fotó: U.S. Navy
Az SH-60R Seahawk az alábbi eszközökkel rendelkezik: APS-147 többfunkciós radar, 25 szonárbója, AN/AQS-22 fedélzeti alacsony frekvenciájú (hosszúhullámú) szonár merülő hanglokátorral, ALQ-210 passzív elektronikai felderítőrendszer, AN/AAS-44C(V) infravörös felderítő és célmegjelölő rendszer. Fegyverzete három Mk 50/Mk 54-es torpedő, vagy 8 darab AGM-114 Hellfire.

Hajók és tengeralattjárók elleni fegyverzet

Az AGM–84 Harpoon felszín-felszín rakéták részére 2 darab Mk 141-es négycsöves indítóberendezés került elhelyezésre taton. A helikopterfedélzet alatt, a hajó mindkét oldalába süllyesztve 2 darab Mk 32 Mod 14-es tripla 324 mm-es torpedóvető cső került beépítésre, melyek javadalmazása 36 darab Mk 46-os, vagy Mk 50-es torpedó.
A USS Gettysburg (CG 64) AGM-84D Harpoon rakétát indít a 2010-es SINK-EX hadgyakorlaton. | Fotó: U.S. Navy

Tengeralattjáró elleni hadviselés

AN/SQR-19 vontatott szonár

A taktikai szempontból jelentős sebességtartományokban (20 csomó alatt) haladva lehetővé teszi az ellenséges tengeralattjárók passzív felderítését, azonosítását és követését. A 16 modulból álló, közel 280 méter hosszú eszközt 1,7 kilométeres kábelen vontatja a hajó, akár 365 méteres mélységig leeresztve, lefedve ezzel több konvergencia zónát. Az AN/SQR-19 folyamatosan figyeli saját állapotát, hiba esetén áthidalja a sérült elemet, a moduláris felépítésnek köszönhetően a javítása egyszerű és gyors.

AN/SQS-53 hajótörzsbe integrált szonár

A 3,5 KHz-es keresőszonár aktív és passzív üzemmóddal is rendelkezik, 576 elemből álló tömbje a hajóorr szonárdómjában kapott helyet: a 1,5-4 kHz-es tartományban, 4 sávban és 7 csatornán érzékeli a jeleket. A cirkálók építése során a szonár három modifikációját építették be: CG 47-55-ig az AN/SQS-53A-t, CG 56-67 -ig az AN/SQS-53B-t, végül CG 68-73-ig az AN/SQS-53C-t. Utóbbi változatban a korábbi változatok analóg adóberendezése helyett már digitális van, a nyalábformálás és pozicionálás elektronikusan történik, így a fázisvezérelt radarokhoz hasonlóan lehetséges automatikusan több célpont egyidejű követése. Javult a sekélyvízi felderítés hatékonysága, a rendszer segédprocesszora közel 100 aktív és passzív célpontot tud kezelni.
A USS Cowpens (CG 63) a yokosukai (Japán) szárazdokkban. Jól megfigyelhető az AN/SQS-53-as szonár dómja, a fekete színű sáv nem fémből, hanem gumiból készült. | Fotó: U.S. Navy

AN/SQQ-89 integrált tengeralattjáró elleni hadviselési rendszer

Azért hozták létre, hogy feldolgozza, kezelje és megjelenítse az AN/SQS-53-as szonár, az AN/SQR-19-es vontatott szonár, valamint a LAMPS III rendszerek által felderített nagymennyiségű kontaktust. A fejlesztések során egyre inkább eltűntek a határok az érzékelés és a tűzvezetés között, így kialakult egy az Aegishez hasonló integrált rendszer, melyet sokszor említenek annak „víz alatti” megfelelőjeként.

AN/SLQ-32 V(3) aktív/passzív elektronikai hadviselési rendszer

Az AN/SLQ-32 a haditengerészet felszíni hajóinak fő elektronikai hadviselési rendszere. Az első két változat csak passzív tevékenységre volt alkalmas: felderítésre, riasztásra, azonosításra és a forrás irányának meghatározására, akár többszörös fenyegetettség esetén is. A Ticonderoga-osztályra telepített (V)3-as modifikáció már képes aktív elektronikai ellentevékenységre is, akár több célpont egyidejű zavarásával.
Új kisugárzás észlelésekor a rendszer megkísérli annak azonosítását az adatbázisban található minták összevetésével. Az eredmény megbízhatóságát egy hétfokozatú skálán értékeli, ahogy a forrás jelentette fenyegetés mértékét is – ez utóbbit folyamatosan frissíti. Félautomata módban jelzi az ellenséges fenyegetést és ellenintézkedést javasol, melyet az operátor elfogadhat, vagy elvethet. A rendszer képes automatikusan zavarni a kiválasztott sugárforrásokat az előre beállított kritériumok alapján, gyorsreagálású módban pedig azonnal megkezdi a zavarást.
Az AN/SLQ-32-t a Mark 36-os csali- és zavarótöltet kivetőkkel együtt használják. A töltetek képesek az infravörös és lokátorirányítású hajó elleni rakéták megtévesztésére, a Nulka csali alkalmazásával pedig aktív zavarásra is. Utóbbi saját szenzorokkal rendelkezik, adatkapcsolaton keresztül kommunikál az indító platformmal és közel egy percen keresztül képes imitálni akár a hajó mozgását is.

Fejlesztések

Smart Ship Project

A Haditengerészeti Kutatási Tanácsadó Bizottság 1996-ban a USS Yorktown (CG 48)-t jelölte ki a Smart Ship Project gyakorlati tesztelésére. A program célja a munkaerőigény csökkentése volt korszerű technológiák alkalmazásával, ezzel anyagi megtakarítást elérve az üzemeltetési költségek terén. Az automatizált rendszereket, valamint a felügyeleti konzolokat száloptikás és vezeték nélküli hálózatokkal kötötték össze, így összesen 48 fővel lehetett csökkenteni a legénység létszámát anélkül, hogy az a biztonság, vagy a bevethetőség rovására ment volna. A hajóhídon szolgálatot teljesítők száma a korábbi 13-ról 3 főre csökkent, a központi vezérlőben 11 helyett egyszerre csak 4 ember munkájára van szükség. A tapasztalatokat felhasználva, de már Integrated Ship Control (ISC) néven végül az osztály többi hajójára is elkezdték telepíteni a rendszert, elsőként a USS Ticonderoga (CG 47) került sorra.
Kilátás a USS Normandy (CG 60) hajóhídjának magasságából: a cirkáló Izlandtól északra hajózik. | Fotó: U.S. Navy Cruiser Modernization Program
Teljes szerkezeti, gépészeti, az elektromos és a harci rendszereket is érintő nagyjavítás. A hajónként 220 millió dollárba kerülő csomag célja, hogy a cirkálók legalább 35 éves korukig bevethetőek legyenek.
A hajótörzs és a felépítmény strukturális megerősítést kap, a hablemez méretét csökkentik, hogy javuljon a hajó súlyeloszlása. Az ágyúkat Mk 45 mod 4-esre cserélik, a Phalanx Mk 15-öt Block 1B verzióra, telepítik az újabb AN/SPQ-9B radart és integrálják az Evolved SeaSparrow rakétát (ESSM). Leszerelik az SPS-49-es radart, hogy a berendezései által elfoglalt terület helyén tornatermet alakítsanak ki és csökkentsék a felépítmény súlyát. A hulladékhő-hasznosító kazánokat eltávolítják, az összes gőzüzemű berendezést elektromosra cserélik, melyek jóval kevesebb karbantartást igényelnek.
Az új harci rendszer egyik előnye, hogy nyílt architektúrájú, vagyis az új ACB-08-as Aegis szoftver független a hardvertől. A régi rendszerben mindig egy specifikus hardverre készült egyedi szoftver, mely leginkább a mindkettőt érintő átfogó és alapos fejlesztéseknek kedvezett. A modernizáció után már lehetőség lesz az egymástól elkülönült fejlesztési ciklusok bevezetésére és az ebből adódó előnyök kihasználására. Az új szoftver egyik fontos eleme a tengerfelszíni ballisztikus rakétavédelemi képesség, de ezt csak a kiválasztott cirkálókon és a megfelelő rakéta (SM-3) birtokában lehet kihasználni.
A Cruiser Modernization Program eredményeként javuló hadrafoghatóságot, alacsonyabb üzemeltetési költségeket és a tervezett élettartam növekedését várják.

Harci alkalmazás

A USS Ticonderoga (CG 47) rögtön az első útján részt vett egy fegyveres konfliktusban. 1983 novembere és 1984 áprilisa között több alkalommal járőrözött Libanon partjainál, hogy 127 mm-es ágyúinak tüzével támogatást nyújtson a Bejrútban harcoló amerikai tengerészgyalogosoknak. A szintén a helyszínen lévő USS New Jersey (BB 62) 406 mm-es ágyúi mellett az új hajó nem tűnt túl fenyegető jelenségnek, de az AN/SPY-1A radarja által biztosított egyedülálló légi helyzetképnek köszönhetően hamar a figyelem középpontjába került. A repülőgép-hordozók csökkenthették az őrjáratozó gépek számát és kevesebb alkalommal kellett a levegőbe emelni a készültségi F-14 Tomcateket is.
Az 1990-ben indított Sivatagi Vihar hadműveletben 9 cirkáló vett részt, összesen több mint 300 Tomahawkot indítottak iraki célpontok ellen. Legfontosabb feladatuk a légvédelmi létesítmények, valamint a vezetési és irányítási központok korai semlegesítése volt. A USS Normandy (CG 60) lett az első hadihajó 1945 óta, mely a hadrendbe állítását követően rögtön az első útján háborúba indult. A hadműveletek vége felé, 1991. február 18-án a USS Princeton (CG 59) aknára futott és megrongálódott, de rendszerei üzemképesek maradtak. Bár az elsüllyedés veszélye nem állt fenn és saját erejéből is visszatérhetett volna egy kikötőbe, mégis a vonatatása mellett döntöttek, a hajótest kímélése érdekében.
Az Iraqi Freedom hadművelet keretében a USS Cape St. George (CG 71) Tomahawk cirkálórakétát indít. | Fotó: U.S. Navy
Szarajevó ágyúzása után 1995-ben a NATO megindította az Operation Deliberate Force hadműveletet. Szeptember 10-én éjszaka a USS Normandy (CG 60) 13 Tomahawkot indított a légvédelem lisinai vezetési és irányítási létesítményei ellen. 1999 márciusában a USS Theodore Roosevelt (CVN 71) hat hónapos rutinküldetésre hajózott ki, hogy felváltsa a USS Enterprise (CVN 65)-t a Perzsa-öbölben. A repülőgép-hordozó áprilisban megérkezett a Mediterrán térségbe, ekkor átirányították az Allied Force hadművelet támogatására. A Theodore Roosevelt harccsoportjában két Ticonderoga-osztályú cirkáló volt: a USS Leyte Gulf (CG 55) és a USS Vella Gulf (CG 72). Az Enterprise kíséretéből a USS Philippine Sea (CG 58) kapcsolódott be a hadműveletekbe, akkor több Tomahawk cirkálórakétát is indított Jugoszláv katonai célpontok ellen.
A 2001-ben megkezdődött Enduring Freedom hadműveletben már 15 cirkáló vett részt, a Sivatagi Viharhoz képest a Tomahawkok indításához szükséges célkiválasztási ciklusidejük 101 percről mindössze 19 percre csökkent. Az Iraqi Freedom hadműveletben is jelentős szerepet kapott az osztály 11 hajója, ennek során több mint 800 darab Tomahawkot használtak fel.
Egy rendkívül sajnálatos esemény kapcsán került a címlapokra a USS Vincennes (CG 49), amikor a Perzsa-öbölben két SM-2 Blk II-es rakétával lelőtte az iráni nemzeti légitársaság Airbus A300-as típusú utasszállítóját. Az 1988. július 3-án történt, 290 halálos áldozattal járó katasztrófa részletes ismertetése meghaladja jelen írás kereteit.

Az Aegis BMD és az USA-193

Az Aegis BMD, vagyis a tengerfelszíni ballisztikus rakétavédelemi program fejlesztésének egyik fontos állomása volt, amikor 1999. szeptember 24-én a USS Shiloh (CG 67) sikeres indítást hajtott végre a kísérleti SM-3-as rakétával. A következő jelentősebb tesztre 2002. január 25-én került sor, ekkor a USS Lake Erie (CG 70) indította az SM-3-as rakétát. A teszt során nem volt követelmény a céltárgy elfogása, azonban a rakéta azt közvetlen találattal megsemmisítette, így ez lett az első alkalom, hogy tengerfelszíni platformról kis hatótávolságú ballisztikus rakétát semmisítettek meg az atmoszférán kívül.
2002. január 25: Az SM-3-as rakéta elindul az atmoszférán kívüli cél elfogására a USS Lake Erie (CG 70) vertikális indítóberendezéséből. | Fotó: U.S. Navy
A fejlesztések és a tesztelés folytatódott, 2008-ban pedig lehetőség nyílt élesben is kipróbálni a rendszert. Az USA-193-as műhold letért a pályájáról és félő volt, hogy esetleg lakott területre zuhan, tartályaiban a fel nem használt mérgező hidrazin hajtóanyaggal.
2008. február 14-én az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma bejelentette, hogy a USS Shiloh (CG 67) és a USS Lake Erie (CG 70) kísérletet tesznek a meghibásodott műhold lelövésére. 2008. február 21-én 03:26 UTC idő szerint a USS Lake Erie (CG 70) elindított egy SM-3-as rakétát, mely 247 kilométerrel a Csendes-óceán felett közvetlen találattal megsemmisítette az USA-193-ast. A műhold ekkor 28 000 km/órával haladt, az ütközési sebesség 35 400 km/h volt.
Füstbe burkolódzik a USS Lake Erie (CG 70) felépítménye, ahogy az SM-3-as rakéta az USA-193-as műhold megsemmisítésére indul. | Fotó: U.S. Navy

Feszültségkorróziós repedések

Bizonyos idő elteltével a fáradásos törések megjelenése nem meglepő, a Ticonderoga osztállyal kapcsolatban 2010-ig közel 3000 ilyen esetet jegyeztek fel. Több mint 17 olyan módosítási, vagy modernizációs csomagot készítettek a cirkálók számára, melyek a szerkezeti integritás javítására szolgálnak és elsődleges céljuk a fáradásos törések előfordulási gyakoriságának csökkentése a nagy mechanikai igénybevételeknek kitett területeken. Ennek ellenére 2006-tól szokatlan és jelentős nagyságú repedések tűntek fel, melyek nem mutattak összefüggést a már megszokott jelenségekkel, ráadásul érdekes módon alacsony mechanikai igénybevételnek kitett területeket érintettek.
A vizsgálatok kiderítették, hogy feszültségkorróziós repedésekről van szó, melyek kizárólag a felépítmény fő építőanyagában, az 5456-H116-os alumíniumban jelentkeznek. A feszültségkorrózió a helyi korrózió egyik fajtája, mely a tartós mechanikai húzófeszültség és a korróziós közeg egyidejű hatásaként repedésképződést, illetve terjedést okoz. Az 5456-H116–ban magnéziumot, mint szilárdságnövelő ötvözőt használnak magas, jellemzően 4,5-5,7 tömegszázalék közötti arányban. Bármely alumíniumötvözet, melynek 3 tömegszázaléknál magasabb a magnéziumtartalma hajlamossá válik a feszültségkorrózióra és a kristályközi korrózióra, ha a fém hőmérséklete hosszabb időszakokon keresztül meghaladja az 50 Celsius fokot. Ezekben az esetekben pontosan ez történt: hő hatására a magnézium kilépett a szilárdoldat állapotból, így az alumínium korrózióra érzékennyé vált és a tengeri környezetben végül bekövetkezett a szerkezet károsodása.
A törések kijavításánál talán nagyobb kihívást jelent egy megbízható és roncsolásmentes vizsgálati módszer bevezetése, mellyel felmérhető a probléma nagysága, illetve a későbbiekben felhasználható a nagyobb repedések kialakulásának megelőzéséhez.
Bealkonyul a cirkálóknak? A USS Mobile Bay (CG 53) egyelőre nincs a kivonással érintett 7 hajó között. | Fotó: U.S. Navy

Az utolsó cirkálók?

A korábban említett modernizációs program elindításával hosszabb távra rendeződni látszott a megmaradt 22 egység sorsa. A megszokottnak mondható fáradásos töréseken kívül megjelenő feszültségkorróziós repedések azonban komoly aggodalomra adtak okot. Hiába csökkentik a legénység létszámát intelligens rendszerek alkalmazásával, ha a hajók magas karbantartásigénye egyre nagyobb összegeket emészt fel. A Ticonderoga-osztály létrehozásakor gyakorlatilag felhasználták az összes tartalékot, ami a Spruance-osztály konstrukciójában rejlett, így a hajó szolgálati idejére már nem maradt jelentősebb mozgástér a fejlesztések számára. A legjobb példa erre a súlynövekedéssel való folyamatos küzdelem, amely gyakorlatilag a gyártás megkezdése óta árnyékként követi a cirkálókat.
Mint arról a HTKA is beszámolt, a védelmi költségvetési megszorítások keretében 2013-ban és 2014-ben összesen 7 egység hadrendből való kivonását tervezik, ezzel 15-re csökkenne az osztály aktív tagjainak száma. Bármit is hozzon a jövő, a Ticonderogák hadrendbe állításával egy új korszak kezdődött a haditengerészetnél és talán mindannyiunk szerencséje, hogy eredeti szerepkörükben, a hordozócsoportokra zúduló tömeges légitámadások kivédésében eddig nem kellett helytállniuk.
—–
Szerző: Botyánszki Tamás
*Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítséget nyújtottak a cikk elkészítése során.

Forrásjegyzék

- USS TICONDEROGA (CG 47) Command History for 1983, 1986, 1987[
- USS BUNKER HILL (CG 52) COMMAND HISTORY FOR 2001
- USS Ticonderoga (CG 47) Maiden Cruise Book 1983-84
- USS Ticonderoga (CG-47) From Wikipedia, the free encyclopedia
- Norman Polmar – Ships and aircraft of the US fleet
- http://navysite.de/cg/cg47class.htm
- Maritime Communications – First Aegis Missile Cruiser Christened At Ingalls Yard
- http://www.globalsecurity.org/military/systems/ship/cg-47
- Manufacturing Techniques and Process Challenges with CG-47 Class Ship Aluminum Superstructure Modernization and Repairs
- The CGBL–a Product Improved Version of the CG 52
- Naval Institute Guide to Combat Fleets of the World: Their Ships, Aircraft, and Systems – ERIC WERTHEIM, 2007
- The Blade Toledo, Ohio, 1982. augusztus 18.
- Marine Vehicle Weight Engineering by the Society of Allied Weight Engineers, 2007
- Manufacturing Techniques and Process Challenges with CG-47 Class Ship Aluminum Superstructure Modernization and Repairs
- USING X-RAY DIFFRACTION TO ASSESS RESIDUAL STRESSES IN LASER PEENED AND WELDED ALUMINUM – Brian J. Banazwski
- American Shipbuilders – THE LATEST ADVANCEMENTS IN PROPULSION SYSTEMS FOR TODAY’S NAVIES
- Introduction to Naval Engineering, by David A. Blank, Arthur E. Bock, David J. Richardson 1980
- Navy times – Port Royal repairs to cost millions
- Handling a Ticonderoga By Lieutenant Commander James Stavridis, U. S. Navy
- World naval weapon systems – Norman Friedman
- Monopulse Principles and Techniques – Samuel M sherman, David K. Barton
- Shipboard phased-array radars, Requirements, technology and operational systems – Dimitris V. Dranidis
- Sallai József—Balogh Károly – Az Aegis felderítő és fegyverrendszere
- Keksz Ernő – A több célcsatornás légvédelmi rakétaarchitektúrák alkalmazási korlátainak vizsgálata
- Fifth Symposium on Integrated Observing Systems, Timothy Maese, Lockheed Martin
- Preliminary Results of At-Sea Testing with the Lockheed Martin Tactical Environmental Processor
- http://www.ausairpower.net/APA-Rus-Cruise-Missiles.html
- NSWC DAHLGREN DIVISION – AEGIS COMBAT SYSTEM (ACS)
- U.S. Navy and Marine Corps Platforms and Weapons – Naval Weapons Systems
- NavSource Online: Battleship Photo Archive – Ticonderoga and the Aegis System
- http://www.navy.mil/navydata/fact_display.asp?cid=2100&tid=575&ct=2
- http://www.mh-60.com/specifications/sensors/
- http://www.navair.navy.mil/index.cfm?fuseaction=home.displayPlatform&key=230E736F-D36A-4FB8-BDD3-372CD723D22C
- http://www.mh-60.com/specifications/technology-upgrades/
- Cruiser and Destroyer Modernization Programs – Scott Hale
- Cruiser Modernization: Much more than a mid-life make-over, Edward H. Lundquist
- USS Norton Sound (AVM-1) From Wikipedia, the free encyclopedia
- The Encyclopedia of Middle East Wars – Spencer C. Tucker (Editor)
- http://www.public.navy.mil/surflant/cg55/Pages/aboutus.aspx
- http://navysite.de/cg/cg58.html
- http://www.fas.org/man/dod-101/sys/ship/docs/990828-tr-navnews.htm
- http://www.defense.gov/specials/kosovo/
- http://htka.hu/2012/03/19/megneveztek-a-nyugdijazando-ticonderogakat/
- USA-193 From Wikipedia, the free encyclopedia
- Surface Navy Combat System Development Update, Bill Bray
- Aegis Ballistic Missile Defense System From Wikipedia, the free encyclopedia
- http://www.youtube.com/watch?v=9vUEwc6egmg
- http://www.fas.org/man/dod-101/sys/ship/weaps/an-sqs-53.htm
- http://www.navytimes.com/legacy/new/1-292925-2366000.php
- http://en.wikipedia.org/wiki/RIM-66_Standard
—–
Jelen írás a HTKA Lapcsoport által szervezett Hír- és Cikkíró versenyre érkezett és megfelelőnek ítéltetett a publikációra.


Robotokra cseréli a tengeri emlősöket az Amerikai Haditengerészet



2012. december 4., kedd - 10:05
Örülhetnek az állatvédő szervezetek, ugyanis az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete a mai napon hivatalosan bejelentette, hogy 2017-tők „kivonja” a speciálisan kiképzett, tengeri aknák felderítésére betanított delfinjeit. A szuper intelligens tengeri emlősök helyét UUV-k (Unmanned Underwater Vehicle – személyzet nélküli víz alatt jármű) fogják átvenni, amik tökéletesen megfelelnek erre a feladatra, és nem sodorják veszélybe az utóbbi évtizedekben egyre inkább veszélyeztetett fajjá váló delfinek életét. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy a robotok alkalmazása olcsóbb: egy palackorrú delfin kiképzése legalább hét évig tart, speciális körülményeket igényel, ráadásul, az állatvédelmi törvényeknek megfelelően, 24 órás állatorvosi felügyeletet kell biztosítani a delfinek mellé, nem beszélve az állatorvosi technikusokról és tengerbiológusokról, akiket szintén éjjel-nappal riasztható állapotban kell tartani – ez pedig drága mulatság.
A delfinekkel egyébként az oroszlánfókák is búcsút inthetnek az aknavadászatnak 2017-től, ám egyik állatfaj sem marad munka nélkül, ugyanis nyugodtabb feladatokra (kikötő-biztonsági műveletek, part menti járőrözés) továbbra is igénybe veszik majd őket. Az állomány negyedét egyébként így is „elküldik”, ezek a példányok ellenőrzött keretek között folytathatják életüket, akváriumokban vagy természetes közegükbe visszaengedve. Ezzel több, mint öt évtizednyi hagyomány szakad meg: a US Navy az 1960-as években kezdett el tengeri emlősöket foglalkoztatni aknakeresésre, ellenséges búvárok felkutatására, part menti vizek feltérképezésére. Munkájuk jelenleg is folyik, és ha a szükség úgy hozza, 2017-ig még képesek élni 72-órás készültségükkel – ennyi idő alatt a világ bármely pontjára eljuthatnak. Ehhez speciális, hat méter átmérőjű tengervizes tartályok állnak rendelkezésre, amiket hadihajók fedélzetén szállíthatnak.
Állandó lakhelyük egyébként a kaliforniai San Diegóban van.
K-Dog, egy speciálisan kiképzett palackorrú delfin, uszonyán a jellegzetes aknadetektorral
Az emlősök helyébe egyelőre nem ismert típusú UUV-k érkeznek, bár valószínűleg a Kingfish-hez hasonló kialakításúak és felszereltségűek. Utóbbi típus 24 órás bevetéseket teljesíthet, amik lehetnek aknakereső feladatok, de alkalmas víz alatti térképezésre, felderítésre, tűzszerész műveletekre, búvárok követésére, maximum 300 méteres mélységig.


Inaktiválták a világ első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóját



2012. december 2., vasárnap - 11:33
Mely természetesen nem más, mint az 51 éves karriert a háta mögött tudó USS Enterprise (CVN 65). Pályafutásának 25., egyben utolsó feladatáról november elején hazaérkezett hordozót a korábban bejelentett menetrendnek megfelelően 2012. december 1-én, ünnepélyes keretek között, mintegy 12 000 egybegyűlt jelenlétében inaktiválták.
Az immáron "nyugdíjas" Enterprise a norfolki inaktiválási ceremónián. | Fotó: Zachary S. Welch, U.S. Navy
Az Enterprise 1961 november 25-i hadrendbe állítása óta kirobbant mindegyik nagyobb, az Egyesült Államokat érintő konfliktusban feladatot kapott, kezdve mindezt a kubai rakétaválsággal. A karrierje alatt a kaliforniai Alameda-t, majd a virginiai Norfolkot is honi kikötőjének tudható hordozó fedélzetén több mint 100 000 tengerész és tengerészgyalogos szolgált az elmúlt 51 év alatt. (2011 májusáig pedig 400 000 alkalommal landoltak gépek a fedélzetén – végleges statisztikák később várhatóak, megírjuk majd.)
A fotós háta mögött a "Big E", előtérben az összegyűltek egy része, illetve 2 Nimitz, a USS Abraham Lincoln (CVN 72) és a USS Harry S. Truman (CVN 75). | Fotó: Alex Forster, U.S. Navy
A norfolki ceremónián bejátszott videóüzenetben Ray Mabus haditengerészeti miniszter bejelentette, hogy az Enterprise nevet a 3. Gerald R. Ford-osztályú hordozó fogja továbbvinni. A USS John F. Kennedy (CVN 79) után hadrendbe állítandó repülőgép-hordozó építését várhatóan 2018-ban kezdik majd és és 2025-ben állhat majd hadrendbe. Ezen dátumok azonban egyelőre nem 100 százalékban betonba öntöttek, lévén elképzelhető, hogy anyagi megfontolásokból a Navy illetékesei 2 évvel hosszabb időt szánnak a CVN 79 és CVN 80 építési munkálataira, azaz megeshet, hogy a U.S. Navy 9. Enterprise-a csak 2027 környékén állhat majd csak szolgálatba.


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)