Mi is itt vagyunk !!!

Mi is itt vagyunk !!!

Magyar cég is érintett a halálos francia gyógyszerkísérletben

TH.B.

Magyar cég állította elő annak a gyógyszernek a hatóanyagát, amelynek embereken való kipróbálása súlyos balesettel végződött a múlt héten Franciaországban, erősítette meg hétfőn a kísérletet megrendelő portugál cégcsoport, a Bial - közölte az AFP-re hivatkozva az MTI. A cégcsoport szerint a magyar cégtől kapott hatóanyag felhasználásával a gyógyszer Olaszországban készült - ugyanakkor a cég nevét nem közölték.

A fájdalom- és szorongáscsillapítónak szánt szer klinikai kísérlete során egy ember a múlt héten az agyhalál állapotába került, majd vasárnap meghalt. További öten rosszul lettek, egyes hírek szerint az állapotuk javul, más lapok úgy tudják, hogy hármuknál az agysérülés visszafordíthatatlan lehet.

A portugál Bial cég által kifejlesztett gyógyszer a klinikai vizsgálat első szakaszában volt, vagyis amikor a hatóanyagot - a sikeres állatkísérletek elvégzését követően - egészséges önkénteseken tesztelik közvetlen orvosi felügyelet alatt. Ebben a fázisban a hatóanyagot általában nagyon alacsony dózisban kapják a kísérleti alanyok, jóval kisebb mennyiségben, mint ami később a gyógyszerbe kerül. A Bial szerdán értesítette az egészségügyi hatóságokat, valamint, hogy a később elhunyt férfi esetében eleinte nem hozták összefüggésbe a tüneteit a gyógyszerkísérlettel.
Az eset miatt három eljárás is indult, köztük az ügyészség is vizsgálódik, gondatlanságból elkövetett, három hónapon túl gyógyuló súlyos testi sértés gyanújával. Ez a francia törvények értelmében akár háromtól hét évig terjedő börtönnel is büntethető.
Korábban felmerült, hogy egy kannabiszalapú fájdalomcsillapítóról van szó, ezt Marisol Touraine egészségügyi miniszter cáfolta. A készítmény valójában a marihuána aktív hatóanyagához hasonló, de az agyban is megtalálható természetes vegyület háztartására, azaz az agy endokannabinoid-rendszerére hat. (Egy szintetikus molekula, ami egészen pontosan az endokannabinoid lebontásában fontos enzimet gátol, így közvetve növeli az endokannabinoid-szintet.) A fájdalomcsillapítás mellett kedélyjavításra, szorongásoldásra, illetve a neurodegeneratív betegségek által okozott mozgáskoordinációs problémák csökkentésére is használták volna.
Franciaországban évente több ezren vesznek részt önkéntesként gyógyszerkísérletekben, amelyek folyamán rendkívül kevés incidens történik. A tragédiába torkollt tesztért, amely egy hétig tartott volna, valamivel több mint ezer eurót, átszámítva háromszázezer forintot fizettek a szervezők.

Drámai felvétel a Spacex felrobbanásáról

LICA

A SpaceX rakéta teljesítette ugyan elsődleges küldetését, vagyis felvitte a műholdat Föld körüli pályára. De nem sikerült a visszatérés, leszállás után felrobbant a rakéta. A leszállásról a videót Elon Musk, a SpaceX vezérigazgatója tette közzé.

Ezen látszik, hogy a rakéta függőlegesen eléri a leszállóplatformot, de a végén eldől és felrobban. Elon Musk azt mondta erre, hogy legalább nagyobb darabokra tört, mint az előzők.
A leszállóplatform a Csendes-óceánok úszik, és a hullámzás miatt jóval bonyolultabb műveletről van szó. Hiába száll le ugyanis a rakéta, felborulhat a hullámok miatt. A problémát az egyik láb okozta, amelynek nem sikerült megkapaszkodni a platformon.

https://www.instagram.com/p/BAqirNbwEc0/?taken-by=elonmusk

A SpaceX-nek nemrég sikerült épségben visszahozni egy rakétát, akkor a floridai Cape Canaveralban landolt a SpaceX, űrtörténelmet írva ezzel. A jövőbeli űrkutatások szempontjából kulcsfontosságú, hogy újra használható rakétákat fejlesszenek, mert jelentősen csökkentené a költségeket. Egy SpaceX rakéta 60-90 millió dollárba kerül.
De az amerikai Nemzeti Óceanográfiai és Atmoszférakutató Hivatal féltonnás Jason-3 műholdja pályára állt, ez elemzi a tengerszint változásait, és figyeli az óceánok áramlását.

Sikeres volt a SpaceX startja, de nem tudott leszállni a vízre

SZŰCS GYULA

Sikeresen fellőtte a SpaceX rakétája a NASA Jason-3 műholdját, de a tengeri platformra való visszaereszkedés már nem jött a tervek szerint össze -  írja a Gizmodo.

A NASA külsős űrtaxijának számító cég egy újabb Falcon–9-es rakétát lőtt fel a kaliforniai Vandenberg légi támaszpontról.

Ez a rakéta állította pályára az amerikai Nemzeti Óceanográfiai és Atmoszférakutató Hivatal féltonnás Jason-3 műholdját, ami a tengerszint változását elemzi és az óceánok áramlását figyeli. Bár a fellövés sikerült, a visszatérés már nem annyira: a rakétának ugyanis a egy Csendes-óceánon hánykolódó platformra kellett volna visszaereszkednie, függőlegesen, de a végén eldőlt. A precíz, és egyelőre még mindig nehezen kivitelezhető manőver valahogy így nézett volna ki:

Fotó: Gizmodo / SpaceX

A vezérigazgató a Twitterén közölte: egyáltalán nem olyan egyszerű feladat egy rakétával leszállni egy stégre, mivel a felület elég kicsi, és hiába áll rá függőlegesen a rakéta, a hullámzástól bármikor felborulhat. Musk a rakétával tengeri platforma való leszállást ahhoz hasonlította, amikor a vadászpilótáknak nem a reptér betonkifutójára, hanem egy repülőgép-hordozóra kell leszállniuk.
Elon Musk  tervei szerint idén a Falcon–9-et ha nem is felváltaná, de kiegészítené a Falcon–9 Heavy, ami leegyszerűsítve három Falcon–9 összekötözve, az űrsikló teherbírásának több mint kétszeresével, de a sikló költségeinek töredékéért.
Bár az újrafelhasználható rakétájuk eddig még csak egyszer tudott állva landolva visszaérkezni a földre, a SpaceX-nél továbbra is nagyon optimisták: 2017-re már emberes űrrepülést terveznek, azaz a NASA rendelésére visznek majd űrhajóst a Nemzetközi Űrállomásra. Ez elég komoly feladat, mert ez lesz 2011,  vagyis az űrsiklók korának vége óta  az első alkalom, hogy amerikai rakéta és űrhajó viszi az űrbe az amerikai űrhajósokat.

Ég veled, űrsikló!

STÖCKERT GÁBOR

Magyar idő szerint péntek délután 17 óra 29 perckor a floridai Kennedy Űrközpontból útnak indult az Atlantis űrrepülőgép a Nemzetközi Űrállomásra, kezdetét vette az STS-135 kódjelű küldetés. A következő napokban a helyszínről követjük a misszió fejleményeit, egyelőre maga a start a legnagyobb újság. Az STS-135 ugyanis a legeslegutolsó űrsiklóküldetés, több ilyen nem lesz, az űrrepülőgép-flotta harminc év után nyugdíjba vonul. A NASA büszkén tekint vissza az elmúlt három évtizedre, pedig kétségtelen, hogy az űrsiklóprogramnak voltak sötét napjai és be nem váltott ígéretei.

Eufórikus örömmel fogadták a helyszínen, hogy sikeresen felbocsátották utolsó útjára az Atlantist a floridai Kennedy Űrközpontból. A felhős, szeles időjárás miatt az utolsó pillanatig kétséges volt az indulás, a visszaszámlálást meg is szakították 31 másodperccel a start előtt, de nem a külső körülmények miatt. Egy kar nem húzódott vissza rendesen a kilövőálláson, de megoldották a problémát, és három perccel a tervezett időpont után elstartolt az űrsikló.

Képeink az Atlantis startjáról (Fotó: Nagy Attila)

Olyan éles, bántó fénnyel indult az Atlantis, mintha az ember közelről belebámulna egy hegesztőpisztoly által húzott ívbe. A hang csak a start után röviddel erősödött dübörgő zajjá, majd az Atlantis eltűnt a felhők között, vastag füstfelhőt húzva maga után.

Kennedy búcsúzik

Az utolsó űrsiklót felbocsátó floridai űrközpont Kennedy nevét viseli, a NASA így tisztelgett a Hold-programot – a hidegháborús nyomás miatt is – támogató egykori elnök előtt. Ha a hivatal valaha az űrsiklóprogramért is ki akarja fejezni háláját, Nixonról kell majd elneveznie egy űrközpontot, ugyanis a Watergate-ügybe belebukott elnök indította útjára a programot.

Persze, mint minden űrhajózás-történeti sztorit, az űrrepülőgépét is el lehet kezdeni a náci Németországban, Peenemündében összerakott V-2-es rakétától, amit a második világháborúban sikeresen bevetettek, és ami később mind az amerikai, mind a szovjet rakétafejlesztések alapja volt. A V-2-n dolgozó peenemündei mérnökök nagy része Amerikába került, és egyikük, Walter Dornberger javasolta olyan kísérleti jármű megalkotását, ami az űrből visszatérve nem ejtőernyővel ereszkedik le, hanem horizontálisan landol, mint egy repülőgép.
Ez 1954-ben történt, amikor még nem létezett NASA. Az űrhivatal egyik elődszervezete, a NACA próbálkozott ilyen jármű megalkotásával az X-15 program keretében (érdekesség, hogy az X-15 pilótája Neil Armstrong volt). A későbbi kísérletek összekapcsolódtak azzal a törekvéssel, amely újra felhasználható rakéták fejlesztését célozta meg. A NASA 1968-ban egyszerre dolgozott egy űrből visszatérő jármű koncepcióján, illetve kutatta, hogy milyen hajtóművel lehetne útnak indítani egy űrsiklót. A kutatások egyik eredménye a Mercury visszatérő modulját is tervező mérnök, Maxime Faget terve volt, a DC-3. A nagy hordozórakétából és kis visszatérő egységből álló terv később az űrsikló alapjául szolgált.
A NASA elsősorban az űrverseny egy új frontján, az űrállomás-építésben akarta használni az űrsiklót, de a légierőt is érdekelte a projekt, partnerként részt vett a fejlesztésekben. 1969-ben az érintettek a Nemzeti Aeronautikai és Asztronautikai Tanácskozáson vitatták meg, hogy az Apollo-program után milyen irányba folytatódjanak az emberes űrrepülések. Szóba került a Mars-utazás, további Holdra szállások és az emberes űrrepülések teljes leállítása, de a tanács végül a föld körül keringő, legénységgel ellátott űrobjektumok mellett döntött. Nixon elnök még ebben az évben a döntés mellé állt, biztosítva a fejlesztéshez szükséges kezdeti anyagi támogatást, 1972-ben pedig a nyilvánosság előtt is elindította a programot.

Visszatérő egységek és kétségek

Az űrsiklót az első tervek két, ember irányította, szárnnyal ellátott és minden alkatrészében újra bevethető járműnek képzelték. A nagyobb jármű szállította volna a kisebbet, megadva neki a kezdősebességet, kellő magasságban pedig a kisebb visszatérő egység levált volna a nagyobbról, és önerőből folytatta volna az emelkedést egészen a Föld körüli pályáig.
Eleinte azt gondolták a mérnökök, hogy ez a koncepció teljes újrahasználhatósága miatt olcsó lesz, de a további tanulmányok megmutatták, hogy a nagyobb visszatérő egység tömegének mozgatása rengeteg üzemanyag-felhasználással, és így igen nagy költséggel járna.

Amikor ez kiderült, az Apollo-programban rendszeresített, nem visszatérő Saturn V rakéták körül is gyülekezni kezdett egy lobbi. Azzal érveltek, hogy a rakéták egyszerre nagyobb rakományt is fel tudnának küldeni az űrbe, ezért kevesebb küldetéssel össze lehetne állítani az űrállomást, mintha a kisebb rakterű űrsiklóval hordanák össze. (Mivel az első amerikai űrállomás, a Skylab tervezése és megvalósítása egyszerűbb volt, jóval hamarabb elkészült, mint az űrsikló – így a Saturn V jó szolgálatot tett a Skylab-programban).
Az űrsikló pártolói ugyanakkor úgy vélték, kellően magas küldetésszámmal (évente akár két tucattal) gazdaságos lehet a jármű. A hetvenes években véglegessé vált az űrsikló terve. Eredetileg a visszatérő egység (orbiter) szállította volna a fellövéskor használt saját üzemanyagát, de ez túlságosan sok helyet foglalt volna a raktérből, ezért megtervezték a külső üzemanyagtartályt – ez az egység a misszió során megsemmisült. Az indítást két, szilárd üzemanyaggal működő, részben újrahasznosítható gyorsítórakéta is segítette. A NASA mérnökei úgy képzelték, hogy az orbiter üzemanyag nélkül, vitorlázva tér vissza az űrből – hogy ez lehetséges, azt már 1973-ban bebizonyította az X-24B kísérleti repülőgép.
A NASA fő partnere az űrsiklóprogramban a Boeing (illetve annak elődje, a Rockwell) volt, a külső tankot nagyrészt a Lockheed Martin mérnökei készítették, az űrsikló hajtóműveit pedig a Rocketdyne. Az első űrsikló, az Enterprise 1977-ra készült el, de ez még csak tesztgép volt, nem volt alkalmas Föld körüli missziókra. Az első teljes értékű űrsikló, a Columbia 1981. április 12-én (Gagarin történelmi űrrepülésének 20. évfordulján) tudta megtenni szűzrepülését két űrhajóssal, John Younggal és Robert Crippennel a fedélzetén. Ez volt az első olyan emberes űrrepülés, amely előtt nem próbálták ki legénység nélkül a járművet. 1992-ig négy további űrsikló készült el: az eredetileg szintén tesztcélokra szánt Challenger, a Discovery, az Atlantis, végül az Endeavour.

Szerény évek jönnek

Az elmúlt harminc évben az űrsikló részt vett több műhold – többek között a Hubble Űrteleszkóp – pályára állításában és két űrállomás, a Mir és az ISS bővítésében. 135 missziójából kettő bizonyult végzetesnek: a Challenger 1986 februárjában indításkor, a Columbia 2003 februárjában visszatéréskor semmisült meg – mindkét tragédia hét-hét ember életét követelte.
Az űrsiklóprogramot több kritika érte, a Columbia tragédiája után például felmerült, hogy a jármű nem biztonságos – a NASA ekkor két és fél évig elemezte a balesetet és fejlesztette az űrsikló hővédő pajzsát és biztonsági rendszerét.

A programot végigkísérő leggyakoribb támadások viszont a gazdaságosságát érő kritikák voltak. Már az űrsikló kifejlesztésénél megszaladt a ceruza: 5,15 milliárd dollár helyett 6,744 milliárd dollárba került a program e kezdeti szakasza. Az igazi horror viszont ezután következett, lassacskán kiderült, hogy az űrsikló egyáltalán nem költséghatékony, sőt üzemeltetése drágább, mint az egyszer használatos rakétáké. A teljes űrsiklóprogram a becslések szerint 174 milliárd dollárt emésztett fel, a NASA 2005-ben például akkori éves költségvetése 30 százalékát, ötmilliárd dollárt áldozott a programra. Az ekkortájt megjelent hivatalos adatok szerint egyetlen küldetés költsége 5-700 millió, nem hivatalos becslések szerint akár egymilliárd dollár is lehetett. Ez természetesen az elnököknek sem tetszett: Bush, majd Obama is sűrűn nyirbálta a NASA büdzséjét.
Az Atlantis utolsó útjával, az STS-135 küldetéssel nemcsak az űrsiklóprogram ér véget, hanem egyesek szerint a NASA pénzszóró évtizedei is. Mások úgy vélik, a nagyra törő álmok korszaka alkonyul be – az Economist címlapján egyenesen így fogalmazott: „Az űrkorszak vége.” Az bizonyos, hogy a következő években az űrsiklóhoz hasonlóan grandiózus mutatványra nem számíthatunk a NASA-tól. Az űrhivatal bérelt orosz Szojuz és Progressz űrhajókkal oldja majd meg a teherszállítást, illetve ez utóbbiba néhány éven belül a SpaceX űrhajózásai magánvállalat Dragonja is besegíthet. A szűk esztendők után viszont megint eljöhet a nagy vállalkozások időszaka – mint az Obamának is feltűnt, a Marson még mindig nem járt ember.
(A következő hetekben további részletek jönnek a program múltjáról, az Atlanis utolsó küldetéséről és az űrsiklók utódjairól az Index űrsiklóblogjában, a Végső visszaszámlálásban.)

Ötven atombombányi plutóniummal futott ki egy hajó Japánból

LICA

Nem mindennapi rakománnyal futott ki egy hajó Japánból az Egyesült Államok felé. A hajó 331 kilogramm nagy tisztaságú plutóniumot szállít, ez 50 atombomba előállításához lenne elegendő.

A nukleáris anyagot egy felfegyverzett brit hajó szállítja az Egyesült Államokba, a pontos útvonala érthető okokból titkos. A hajón lévő plutónium olyan jó minőségű, hogy könnyedén fel lehetne használni úgynevezett piszkos bomba előállításához. A piszkos bomba nem igazi atombomba, hanem hagyományos robbanószerrel párosított sugárzó anyag, ami a bomba felrobbanásakor radioaktív anyaggal szennyezi be környezetét.

A Pacific Egret nevű brit hajó Tokai kikötőjében

Fotó: Kyodo

Korábban két brit hajó érkezett a Tokai település melletti kikötőbe. Mindkét hajó erősen felszerelt modern fegyverekkel és kifinomult védelmi rendszerekkel. Az anyag átrakodása több órát vett igénybe.

A mostani szállítmány része egy nagyobb atommegállapodásnak az Egyesült Államok és Japán között. Japánban ugyanis nagy mennyiségű plutónium van, több mint 47 tonnát tárolnak országszerte. Ez összesen hatezer bombához lenne elegendő.
Japán még az 1970-es években vásárolt nagyobb mennyiségű plutóniumot nyugati országoktól. Főleg atomkísérletekre, illetve az atomerőművekhez használták az anyagot. Ugyanakkor a fukusimai erőmű balesete után két reaktor kivételével az összesen bezárták az országban.

Atommeghajtású űrhajóval mennének a Marsra az oroszok

KOLBERT ANDRÁS

Igazából nem az a kérdés, hogy jut-e valaha élő ember a Marsra, hanem az, hogy mennyi ideig utazik majd, ha egyszer elindul. A szomszédos bolygóig tartó, hosszú hónapokig húzódó utat eddig kényelmes és biztonságos űrhajók fejlesztésével akarták megoldani a mérnökök, de az oroszoknak van egy másik ötletük: mi lenne, ha inkább gyorsabban odaérnénk?

Alapvető probléma az űrbe felküldött rakétákkal, hogy nagyon úgy tűnik, elértünk egy határhoz: nem nagyon tudunk összerakni a mostaniaknál sokkal gyorsabb vagy erősebb rakétákat. Persze,pakolhatunk egymásra még több és több gyorsítófokozatot, amelyekkel valameddig nyújtani lehet a hatótávolságot, de ezzel csak azt érjük el, hogy a rakéta tömegének egyre nagyobb része megy el arra, hogy a levegőbe tudjon emelkedni, és egyre kisebb lesz a hasznos teher.
Egyesek szerint a megoldás az lehet, hogy nem szilárd vagy folyékony hajtóanyagú rakétákban gondolkozunk, hanem hasadóanyagban, vagyis nukleáris fisszióval hajtott rakétákban. A dolognak látszólag csak előnyei vannak: a rakéta jóval kisebb, a hajtóanyag nagy része kiesik, így megnő a hasznos teher mértéke, plusz a kisebb tömegű űrhajót ugyanazzal a tolóerővel gyorsabban tudjuk repíteni, ráadásul sokkal tovább tudjuk hajtani.

Nem csak orosz rulett

Túlzás lenne azt állítani, hogy az orosz Roszatom az első, aki ezzel az ötlettel előáll. Ahogy az oroszoknak is volt a Topaz–1 és Topaz–2 nevű, kísérleti nukleáris hajtóművük, az USA is már az előző évszázad ötvenes éveiben kísérletezett a dologgal.

Az Orion-tervet még 1947-ben dolgozták ki

Fotó: Wikipedia

Két projektjük is volt. Az Orion-tervet még 1947-ben dolgozták ki: az alapötlet az volt, hogy az űrhajó mögé dobott, majd úgy 60 méteres távolságban felrobbantott atombomba lökéshullámát felfogva teremtenének tolóerőt – ez a terv végül megmaradt elméleti síkon. Az 1959 és 1973 között folyó Nerva-projekt viszont jóval előrébb jutott: húsz eszközt teszteltek, és a munka során olyan hajtóművet is sikerült előállítani, mely már megfelelt volna éles rakétában is: az 1968-as NRX/XE hajtómű már a Marsig is eljuttathatta volna a rábízott terhet – de az amerikai kongresszus még azelőtt megvonta a program támogatását, hogy a kísérletből gyakorlat lett volna.
A probléma, hogy az emberiség tudománya a Holdig épp csak elbicegő rakétáknál megáll, sajnos nem elmúlt, csak tolódott picit az időben – mivel az elmúlt negyven évben senki nem akart igazán komolyan a Marsra, a Holdra, vagy akár csak a Nemzetközi Űrállomásnál messzebb utazni, a már kidolgozott rakéták tökéletesen megfeleltek a céloknak. Jól jelzi ezt, hogy az orosz űrprogram gerincét adó Szojuz és Proton rakéták tulajdonképpen változatlanok 1957-ben és 1965-ben kidolgozott elődjeikhez képest, de az új úttörőnek mondható amerikai űrvállalatok is a megbízhatóságon és az újrafelhasználhatóságon próbálnak javítani. Ha messzebb kell menni, az ő válaszuk is az, hogy egy rakéta indítása helyett hármat kötöznek egymáshoz.
A Roszatom azonban most elővenné az atommeghajtású rakéta ötletét. A nukleáris hajtómű lelke természetesen itt is a reaktor, a rakéta továbbra is a fúvókán kiáramoltatott, forró gázok miatt menne előre. A trükk az, hogy a hajtómű belsejében nem a megszokott módon elégetnék a hajtóanyagot, hanem a folyékony hidrogént átvezetnék a reaktoron, hogy ott forrósodjon fel.

A NERVA-projekt kísérlete 1967-ben

Fotó: Science Society Picture Librar / Europress / Getty

A nukleáris termális rakétának, vagyis az NTR-nek nagy előnye, hogy kiváltja a hagyományos rakéták tömegének nagy részét adó hajtóanyagot azzal, hogy egy kis méretű reaktort, illetve egy még kisebb méretű hidrogéntartályt rak a helyére. A Roszatom szerint ez a hagyományos rakéták hatóerejénél harmincszor kedvezőbb végeredményt hozna, ami ideális lehet a Marsig, vagy akár messzebb tervezett missziók során. Egyszerűen fogalmazva a hagyományos rakétáknál a nagyobb rakéták nagyobb tömegének megmozgatásához több üzemanyag kell, viszont a több üzemanyag tovább növeli a rakéta tömegét – és így tovább a végtelenségig. A nukleáris reaktorral szerelt rakéta ezt a problémát oldhatja meg.

Nyikolaj Szokov, a tömegpusztító fegyverek terjedésének fékezésére alakult szervezet szakértőjeszerint a Roszatom csak félig mond igazat akkor, amikor azt állítja, hogy ez a típusú rakéta olcsóbb és hatékonyabb lenne, mint a most használt, kémiai változatok. A szakértő szerint valóban viszonylag egyszerűen kidolgozható és megvalósítható meghajtásról van szó, a baj csak az, hogy temérdek pénzt emésztene fel egy olyan űrhajó megtervezése, amelyet bátran fel lehetne rakni egy ilyen hordozórakéta elejére.

Előnyök és hátrányok

Annak ugyanis, hogy az így meghajtott űrhajó hamarabb érne a Marshoz, pont az lenne a lényege, hogy az űrhajósok minél kevesebbet legyenek kitéve a Föld mágneses pajzsán túli sugárzásnak. Viszont ha út közben egy reaktor működik a közvetlen közelükben, az ugyanolyan káros lehet, így fontos a megfelelő árnyékolások és védőpajzsok kifejlesztése. De a reaktor üzembiztonsága is nagy kérdés: a folyékony hidrogén amellett, hogy üzemanyagként szolgál, a reaktort hűtő közeg is lenne, így elég fontos valami olyan rendszert kitalálni, ami szélsőséges körülmények között is képes megbízhatóan működni.
Az oroszok egyelőre nem sokat mondtak arról, pontosan milyen hajtóműben is gondolkoznak, csak annyit árultak el, hogy másfél év helyett 45 nap alatt teljesítenék a Föld és a Mars közti távolságot. Ez úgy lehetséges, hogy míg a most használt, hagyományos rakétákból hamar kifogy a hajtóanyag, ha a rakéta folyamatosan be van gyújtva, a nukleáris folyamat sokkal hatékonyabb, akár az egész úton át tartó működést is lehetővé tesz.
Ennek egy másik következménye, hogy az így közlekedő űrhajók nem pályaíveken mozognának. Az űrutazás alapja ugyanis most az, hogy a Földről indított űreszközt a céljához vezető ideális pályára állítják – de a sebességét jórészt az indításkor, pontosabban a rakétafokozatok kiégése közben kapja meg. A nukleáris rakéta ezzel szemben akár folyamatosan működhetne, ráadásul a közvetlen irányíthatóság miatt az ívelt pályára sincs igazán szükség, lehet két pont között az egyenest választva is közlekedni.
Egy ilyen hajtómű haszna nem merülne ki abban, hogy gyorsabban lehetne eljutni a Marsra, szakértők szerint számos egyéb, ma még megoldatlan kérdésre lehetne választ adni vele: a műholdak következő generációja mellett az űrszemét összegyűjtését is leegyszerűsítené. Persze csak akkor, ha előbb a nyilvánvaló problémákat sikerülne valahogy megoldani.

Az oroszok másfél év helyett 45 nap alatt teljesítenék a Föld és a Mars közti távolságot

Fotó: NASA/JPL/MSSS

Mi baj történhetne?

Azt az alapvető kérdést például, hogy mi történne egy balesetben felrobbanó rakéta reaktorában lévő hasadóanyaggal. Bár az oroszok a végtelen sztyeppéről lövik fel a rakétáikat, valahogy nem tűnik jó ötletnek a száguldó reaktorosdi még akkor sem, ha tudjuk, hogy valójában nem ez lenne az első, űrhajózásban használt nukleáris eszköz. Az USA az Apollo-program mellett számos más űrprogramjában használt atommeghajtású eszközöket, sőt, egyszer el is vesztett egy ilyen RTG-nek nevezett kis reaktort. Az azonban jóval kisebb méretű eszköz a most tervezetthez képest – hacsak a Roszatomnak nincs valami forradalmi ötlete.
Márpedig lehet, hogy van, amerikai szakértők szerint legalábbis fura, hogy az oroszok alig 15 milliárd rubeles, vagyis 700 millió dolláros fejlesztési költségvetéssel számolnak 15 évre. Ez különösen akkor fura, ha tudjuk, hogy a NASA 10 milliárd dollárt költene a saját, következő generációs rakétarendszerére, az SLS-re úgy, hogy az egy teljesen hagyományos rakéta lesz, nem atomreaktorral hajtott csoda.

Kilövés a bajkonuri űrrepülőtérről

Fotó: Vasily Maximov

Közben az is érdekes körülmény, hogy az orosz nemzetgazdaság hosszú távú romlásának megelőzése miatt hozott kényszerintézkedések között nem először szerepel az ország űrprogramjának megnyirbálása: most épp 30 százalékkal csökkentették a Roszkozmosz 2016 és 2025 közötti büdzséjét, de ez már egy korábban visszavágott költségvetés újabb csökkentése volt. Ez a költségcsökkentés az oroszok tervezett emberes holdutazását is öt évvel hátrább lökte, a mostani állás szerint 2030 helyett 2035-ben lép majd csak kozmonauta a Holdra.
Elemzők szerint nem véletlen, hogy az űrkutatásban járatlan, viszont kiterjedt erőműépítési programja miatt igen sikeres atomvállalat fejleszti a hajtóművet, az orosz űrvállalatról még annyira sem hinné el a világ, hogy képes egy ilyen nagy dobásra úgy, hogy közben a hagyományos rakétaprogramjukkal is nagyokat botlanak időnként, és hogy rendszeresen felmerül, hogy a külföldi agyelszívás miatt már csak azok dolgoznak az orosz állami űrprogramban, akik nem beszélnek elég jól ahhoz angolul, hogy lelépjenek.

Könyvelés nélkül nyelt el kutatási pénzeket az MTA 9,5 milliárdos intézete

LAZA BÁLINT

Az MTA zászlóshajónak szánt Természettudományi Kutatóközpontban nem egyes kutatócsoportok rossz működése a legnagyobb probléma, mint ahogy azt az MTA belső szakmai vizsgálatának nyilvános eredménybejelentésén jelezte: kutatási pénzeket fordítottak működésre, összeférhetetlen munkakörök voltak, a volt gazdasági igazgató nem tudja, hol a pénz, a volt főigazgató megtévesztő nyilatkozatokat tett. Több kutató munkaszerződése nem volt rendezve, több száz kutatót nem tudnak rendesen nyilvántartani. Engedély nélkül működött egy fMRI, és a szerverterem hűtése sem megoldott. Terv készül a hiány ledolgozására.

Még 2015 novemberében derült ki a közvélemény számára, hogy komoly gondok vannak az Magyar Tudományos Akadémia zászlóshajónak szánt kutatóintézetével, a 2013-ban átadott, 9,5 milliárd forintból felhúzott Természettudományi Kutatóközponttal. A kutatók addigra több fórumon jelezték, hogy pénzügyi problémák vannak, az intézet a csőd szélén áll, a kutatómunka ellehetetlenült, mert nem tudnak hozzájutni az ahhoz szükséges erőforrásokhoz és eszközökhöz. Jelzéseikkel egy 2015. februári zárt fórum után kezdett el foglalkozni az MTA, aztán egy, az Élet és Irodalomban megjelent, problémákat taglaló cikk és egy több kutató által aláírt levél után gyorsult fel az Akadémia gépezete: belső szakmai, illetve pénzügyi vizsgálatot indítottak.

Komoly gondok vannak az MTA 9,5 milliárdos kutatóintézetével

Nincs pénz, alig tud működni az intézmény. Az Akadémia szerint minden rendben, de azért lecserélik a főigazgatót.Tovább
A szakmai vizsgálat eredménye – kifelé legalábbis – csalódás volt (a pénzügyire még áprilisig várni kell): bár az ÉS-ben megjelent cikk bőven szólt olyan problémákról is, amelyeket nem okozhatott kutatócsoportok rossz működése, a vizsgálati eredmények végleges bemutatása előtt összehívott sajtótájékoztatón lényegében csak arról volt szó, hogy hány csoportot kell majd átalakítani, megszüntetni, és hogy felmondások lesznek. Aztán március elején megjelent az MTA honlapján a vizsgálat nyilvánosságnak szánt összefoglalója, ahol szintén a kutatócsoportok átalakításáról volt szó.
A „Következő lépések" című fejezetben is szinte csak annyi szerepelt, hogy „a bizottság valamennyi TTK-kutatócsoport számára javaslatokat fogalmazott meg”, és „a kutatóközpont vezetése a szakmai átvilágítás tapasztalataira, valamint az egyidejűleg lezajlott pénzügyi-gazdálkodási átvilágítás eredményeire támaszkodva konszolidációs programot dolgoz ki, amelyet az Akadémia támogatásával hajt végre”. Nem túl sok konkrétum, igazából csak a várható kirúgásokat erősítették meg a honlapon. 

Elmaradtak a szerződések

A bizottságot nagyon udvariasan és kulturáltan arról tájékoztatta, hogy abszolút reménytelennek látja a TTK-ban kialakult helyzetet.

A fenti idézet csak egy kiragadott, de erős példa arra, mi van abban a TTK-ról szóló jelentésben, amiből csak néhány, jól megválogatott következtetést ismerhetett meg a nyilvánosság.

Megszereztük ugyanis a teljes szakmai jelentést, amiben jóval keményebb dolgokat is megfogalmazott a problémákat feltáró bizottság.

A dokumentummal kapcsolatban megkerestük az MTA-t is. „A TTK szakmai vizsgálatának eredményeként született jelentés, egy kifejezetten belső használatra készült anyag. Alapossága és mélysége azt szolgálja, hogy a TTK vezetői megalapozott döntéseket hozhassanak a kutatóközpont jövőjével kapcsolatban. Emellett elkészült egy pénzügyi átvilágítást célzó anyag is, melynek megismerése folyamatban van” – közölték.
A szakmai jelentésből azonban már egy szűrt verzió került fel az MTA honlapjára, miközben a kutatók hónapok óta nem kapnak választ alapvető, az intézet működésével kapcsolatos kérdéseikre. A teljes jelentést nem ismerhették meg a kutatócsoportok vezetői sem, csak a saját csoportjaikra vonatkozó megállapításokat. Úgy tudjuk, ennek ellenére a teljes jelentés kéz alatt elég gyorsan elterjedt a kutatóintézetben.
Az MTA szerint ugyanakkor ennek a jelentésnek a pénzügyi megállapításai sem relevánsak, mert „nem ettől a munkaanyagtól, hanem a pénzügyi-gazdasági átvilágítástól várják az eredményeket. Az Akadémia kész megtenni a megfelelő konszolidációs lépéseket, amennyiben ezek szükségesek lesznek a szerződésben vállalt és egyéb kutatások folytatásához”.
A kutatócsoportok működésének problémáin túl például a szakmai jelentésben az szerepel, hogy:

• Javasolt létrehozni egy ténylegesen működő és feladatait értő Kontrolling Csoportot, minőségi személycseréket végrehajtva.
• Az Informatikai Osztály működését intenzívebbé és öntevékenyebbé javasolt alakítani. Súlyos hiányosság tapasztalható az adatvédelem és a technikai rendszerek védelme területén (például szükséges a szerverterem hűtésének megnyugtató kialakítása).
• Bár az MTA korábbi válaszában elkente, még a nem pénzügyi jelentésből is egyértelműen kiderül, hogy a napi kísérletekhez szükséges eszközökhöz való hozzájutás problémás volt. A jelentésben az áll, hogy „beszerzési tevékenység egy kikényszerített vezetőváltás után jelenleg rendezetten működik”, azaz ez nemrég még nem volt így.
• Ugyanez igaz a kutatók elmaradt szerződéseire is: „nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy már a közeljövőben érezhető változások legyenek a TTK működésében, pl. a kutatásokhoz szükséges kísérleti anyagok, vegyszerek beszerzésében, a szükséges létszámcsökkentés átlátható és nem fűnyíróelvű megvalósításában, a nyugdíjazandó munkatársak értesítésében, valamint a fiatal kutatók szerződéses munkaviszonyainak rendezésében”. 
  

A központ irodai részleg, szőnyegpadlóval, klimatizált, kívülről is vezérelhető fűtéssel, hűtéssel, világítással.

Fotó: Bődey János

A csőd szélén

A leginkább december végi állapotokat tükröző, február végén véglegesített szakmai átvilágítás azt is megerősíti, hogy a kutatóközpont gyakorlatilag működésképtelen:

TTK-ban az egyre növekvő pénzeszköz-állomány ellenére továbbra sem áll rendelkezésre, illetve rövid távon nem gazdálkodható ki az a fedezet, amely lehetővé tenné a szerződésekben vállalt kutatások kivitelezését.

A vizsgálóbizottság egyénileg meghallgatta a kutatókat, akik közül többen is elmondták, hogy nem vagy csak korlátozottan tudják felhasználni a pályázataik forrását a kutatások elvégzésére. A jelentés szerint „további gazdasági segítségnyújtás nélkül, illetve a segítségnyújtás esetleges elhúzódása miatt az intézmény rövidesen már nem lesz képes biztosítani a pályázatok teljesítését, sem a kapott források visszautalását”.
A hangulatot jól jellemzi egy csoportvezető gondolata a jelentésben:

40 éves akadémiai munkaviszonya alatt olyan még nem volt, hogy létkérdésekkel kellett volna foglalkoznia, ami 2014–2015-ben bekövetkezett.

A TTK pénzügyi helyzete nem csak a szerződéseket és a már futó kutatási programokat érinti, olyan is előfordult, hogy egy 160 millió forintos műszerhez megnyert 100 millió maradékára nem indulhatott el a közbeszerzés „a kutatóközpont nehézségei miatt”.
Volt, aki arról panaszkodott, hogy „Lendület-programban vállalt kutatási projektjét nem tudja időarányosan teljesíteni a TTK kritikussá vált körülményei miatt”. Vagy egy másik éppen „a TTK kritikus gazdasági helyzete miatt nem kapta meg a sikeres Lendület-pályázáshoz ígért TTK-hozzájárulást”.

Azt sem tudják, ki dolgozik ott

Az Indexnek több kutató is jelezte, hogy bár egy ideje elindultak folyamatok a TTK rendberakására, egyelőre nem látnak túl sok pozitívumot, mivel korábban is hiába jelezték a problémákat. Ezt a jelentés is megerősíti: „A kutatók folyamtatosan jelezték a problémát, és mégis minden a kutatók és a kutatás ellenére történt. A 2015. februári TTK-fórumon csak a kutatócsoport-vezetők vehettek részt főigazgatói utasításra, így a kutatók nem találkozhattak az MTA vezetőivel és problémáikat sem mondhatták el”. A teljes képhez hozzátartozik, hogy más kutatók jelzései alapján a jelentés lezárása óta elkészült egy terv a pénzügyi hiány ledolgozására. Nem mellesleg a jelentés ugyanitt megjegyzi, hogy 

a főigazgató már 2013-ban, az összeköltözés előtt sem tűrt el kritikát. 

Az adminisztráció is a kutatók nyakába szakadt, a gazdasági igazgatóság egyszerűen nem volt képben, maguknak kellett a pénzügyeiket adminisztrálni. De az adminisztráció magasabb szinten sem működött jól. Több száz, a TTK-ban dolgozó kutatóról egyszerűen gyakorlatilag nem tudott a rendszer: „a központosított illetmény-számfejtési rendszer (KIRA) nem alkalmas különböző lekérdezésekre és nyilvántartások elkészítésére. Az osztály a közalkalmazotti jogviszonnyal rendelkező munkatársakat tudja csak nyilvántartani. Jelenleg 560 főnek van TTK közalkalmazotti jogviszonya. A teljes létszám (hallgatókkal, szerződéseken foglalkoztatottakkal együtt) ~ 750-780 fő”.

A kémiai kutatólaborokat vegyi kamrával szerelték fel.

Fotó: Bődey János

Törvénytelenül foglalkoztattak

A jelentésből kiderül az is, hogy a TTK-ban „jellemző az 5 éven túli határozott idejűek további határozott foglalkoztatása”, ami egyébként jogszabályba ütközik, mivel öt év határozott idejű foglalkoztatás után nem lehet meghosszabbítani a szerződéseket, csak 6 hónapos kihagyás után vagy pedig határozatlan jogviszonyú szerződést kell kötni. Információink szerint a jelentés lezárása óta a határozott idejű szerződések kérdését rendezték: határozatlan szerződést kapott nagyjából hatvan ember.
Nem csupán ebben az esetben hagyták figyelmen kívül a jogszabályokat a TTK-ban: vettek egy nagy műszert, egy fMRI-t (pontosabban kutató MR-t), amelynél a „orvostudományi (nem-invazív, ám orvostechnikai műszeren végzett) kutatásnak” megfelelő ÁNTSZ-engedélyt kellett beszerezni, ami a kutatóközpontnak nem sikerült. Ezt úgy próbálták áthidalni, lényegében inkább csűrni-csavarni a jogszabályokat, hogy szerződést kötöttek a Óbudai Egészségügyi Centrum Kft.-vel, és az ő ernyőjük alatt működött az fMRI, nekik volt ilyen engedélyük, amit kiterjesztettek – azaz a TTK nem tudta biztosítani egyik fő projektjének működését.
Utóbbi információt kérdésünkre az MTA is megerősítette: „az fMRI-készülék humán vizsgálatokhoz szükséges működési engedélyeinek beszerzése hónapokon át késett, és ez bevételkiesést okozhatott”.

Honnan van a pénzhiány?

Az fMRI beszerzése az projekt, ahol a TTK pénzügyi gondjai végleg kibuktak 2015 májusában: a 600 milliós műszert a TTK csak „az összes rendelkezésre álló pénzügyi eszközt elhasználva”, függetlenül azoknak a különböző pályázatokhoz való rendelésétől, továbbá MTA-kölcsönszerződéssel (újabb 100 millió forint) tudta csak kifizetni.
Az átvilágítás szerint a „nagy műszer beérkezése és installálása előtt már átutalták a szükséges pénzt az MTA TTK számlájára (úgynevezett MTA INFRA-támogatás, 2014 áprilisában)”, de  
ennek a pénznek legnagyobb része belefolyt az MTA TTK működtetési költségeibe,
és elköltötte a kutatóközpont. Magyarul: a pályázati pénzeket, függetlenül attól, hogy a kutatócsoportok mire kapták, az fMRI-re költötték, pedig korábban már megvolt rá a pénz – csak éppen elment a TTK üzemeltetésére. A jelentés szerint „a kutatóhely mind a mai napig nem rendelkezik ÁNTSZ-engedéllyel”. Ez persze még mindig nem magyarázza, hol is az a pénz, vagy egyáltalán honnan kellett volna előteremteni a működéshez szükséges milliókat.
Az engedély hiányát értelmetlen vitával (az ellenőrzésben szerepel így) próbálta rendezni az fMRI-t használó kutatócsoport vezetője, aki szerint nem kell humán orvosi vizsgálatnak tekinteni a humán alanyokkal végzett kísérleteket. Nem értett ezzel egyet a beruházást felügyelő MTA elnöki megbízottja, a hatóságok és a TTK új vezetése sem. Ha nem tekintették volna humán orvosi vizsgálatoknak ezeket, akkor nem kellett volna engedély, ami persze nonszensz, hiszen egyértelműen embereken kísérleteztek. 

A keserű igazság

A teljes jelentés a megszüntetendő kutatócsoportok mellett konkrét felelősöket is megnevez az eredménytelen működés mellé: „Tóth Szilárd gazdasági igazgató ideje alatt (2013. február – 2014. július)
gyakorlatilag leállt a könyvelés, felelőtlen gazdálkodás folyt,
és ezt az ellenőrzési rendszerek nem jelezték. Ezzel párhuzamosan Keserű György Miklós főigazgató úgy ruházta át a kutatócsoport-vezetőkre a teljes körű anyagi felelősséget 2014. január 1-vel, hogy ennek alapja, a valóságnak megfelelő könyv- és számvitel és monitoring nem jött létre a mai napig”. Keserű azóta nem a TTK főigazgatója, ezt a posztot január óta Pokol György tölti be.

Keserű György Miklós főigazgató a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Természettudományi Kutatóközpont új épületének ünnepélyes megnyitóján a budapesti Info Parkban 2013. november 15-én.

Fotó: Koszticsák Szilárd

Ráadásul az átvilágítók szerint a volt „főigazgató folyamatosan azt kommunikálta − hivatalos írásbeli jelentéseiben és szóbeli tájékoztatóiban −, az első szakaszban mind az Akadémia vezetése, mind az NKFIH vezetői, mind a kutatóközpont munkatársai részére, hogy »nincs semmi probléma«, majd a problémák lassú felszínre törése után pedig, hogy »megoldjuk, kezeljük a helyzetet«”.

A belső ellenőr, aki jogi tanácsadó is

A volt főigazgatóval kapcsolatban rengeteg problémát állapít meg a jelentés, kifejezetten kérik, hogy a közvetlenül neki alárendelt kutatói részelegeket szervezzék át. A legelképesztőbb történet is egy Keserű alá rendelt személyhez kapcsolódik: az MTA TTK belső ellenőrzését egyetlen személy, Belasics Zsuzsanna látja el, ráadásul másodállásban (500-700 fős intézményről beszélünk, pontos számot a bérszámfejtő rendszer alkalmatlansága miatt nem tudunk).
Belasics egyszerre 

• az intézmény belső ellenőre másodállásban
• és jogi tanácsadást végzett a főigazgatónak.
  

Az átvilágítók szerint „a belső ellenőr két tevékenysége összeférhetetlen (hogyan ellenőrizne olyan területet, melynek kialakítása, működése az Ő tanácsai alapján működik?), véleményünk szerint a belső ellenőri feladatainak egyáltalán nem felelt meg. Olyan, a főigazgató által jóváhagyott, belső ellenőrzési programokat hajtott végre, melyek nem voltak konkrétan megfogalmazva, tehát a jelentés is csak az általánosság szintjén maradhatott”. 

A gazdasági tanácsadó, aki nem tudja a választ

A gazdasági tanácsadó is a főigazgató főállású tanácsadója a TTK-nál: korábban Benussi Silvio Antonio a jogelőd MTA Kémiai Kutatóközpont és egy évig az MTA TTK gazdasági igazgatója volt, majd 2013. február 1-től az új főigazgató és gazdasági igazgató munkába lépése után átminősítették tanácsadói pozícióba.
Benussi szerint 2012 végén az összeköltözés előtt a TTK 810 milliós pozitív egyenleggel zárt, a 2013 végén, az átszervezések eredményeként létrejött MTA TTK záró egyenlege 500 millió volt. A jelentés szerint 2014 végére 57 milliós hiány alakult ki, amely a 2015 végi hivatalos zárási adatok szerint már 750-800 milliós lehet. Benussi „a bizottság arra irányuló kérdéseire, hogy miért nem jelezték előre a pénzügyi szervezeti egységek a fedezeti hiány folyamatos növekedését, nem tudott kielégítő választ adni”. 

A központ egyik legnagyobb csarnoka a konferenciaterem feletti közösségi tér, ahol olvasóterem is van. Körben irodák és laborok.

Fotó: Bődey János

Publikálni minek?

Mindezek a problémák viszont nem jelentik azt, hogy a kutatócsoportokkal ne lennének gondok. A fentieket azért részleteztük, mert az MTA egyelőre nem tartotta fontosnak nyilvánosan is megemlíteni e problémákat – miközben az MTA TTK közpénzből épült és jelentős részben közpénzből működik. (Áprilisban ugyan lesz egy sajtótájékoztató, amin a pénzügyi jelentést ismertetik, de mint látható, a gazdálkodással kapcsolatos komoly kijelentéseket már a szakmai jelentés is tett.)
Amellett, hogy egyes jól pályázó kutatócsoportoknak sok pénzük van, míg mások alig jutnak forráshoz, a jelentés bőven foglalkozik a csoportok saját hibáikból előidézett helyzetével is. A megszüntetésre ítélte csoportok között több olyan van, ahol egyáltalán nem a TTK anyagi problémái okozzák a gondokat:

• van olyan csoport, amelyik egyszerűen nem publikálja eredményeit;
• egy másik szinte a teljes műszeridejét ipari kihasználásra fordítja;
• egy harmadik pedig gyakorlatilag nem is működik a TTK-ban, hanem egy vidéki egyetemen, mégis az MTA-tól is behúznak támogatást.
  

Előfordul az is, hogy egy-egy csoport kimagasló működése annyira egyetlen kutató működésétől függ, hogy a nyugdíjazás vagy állásváltás gyakorlatilag tönkretenné a csoportot. A jelentés ezekre a problémákra is felhívta a figyelmet, a konkrét, MTA-nak megfogalmazott cselekvési tervben azonban bőven túlsúlyban vannak azok az elemek, amelyek túlmutatnak az egyes csoportokon.

Itt vajon kiket fizettek ki mokiás dobozokban , melyik pártba áramlott a pénz visszaosztás miatt !!!!

Találtak egy baktériumot, ami gyorsabban nő az űrben, mint a Földön

LICA

Egyelőre senki nem tudja megmagyarázni, hogy miért, de a Nemzetközi Űrállomásra felvitt 48 teljesen ártalmatlan baktérium közül az egyik nagy mértékű növekedésbe kezdett. Úgy tűnik ez a törzs 400 kilométerrel a Föld felett érzi igazán otthon magát.

Egy most közzétett tanulmány szerint a Bacillus safensis JPL-MERTA-8-2 hatvan százalékkal gyorsabban növekszik az űrben, mint a Földön. Ezt a baktériumot a Mars roverek egyikén fedezték fel a Kennedy Űrközpontban, Floridában 2004-ben, még mielőtt elindították volna őket.

Fotó: Wikipedia Commons

Egyelőre senki nem tudja, hogy miért érzi magát ennyire jól az űrben ez a baktérium. A két környezet közötti alapvető különbség a gravitáció. De David Coil, a Kalifornia Egyetem mikrobiológusa szerint a gravitáció önmagában még nem valószínű, hogy ilyen különbséget okozna a mikrobáknál. Legalábbis egyéni szinten.

Az viszont elképzelhető, hogy valami olyan hatás éri, amely tömegesen okozhatja ezt a változást. Lehet, hogy van ott valami, ami miatt a kisebb gravitációban kedvező a csoportos növekedésben. Ahhoz, hogy megnyugtató választ találjanak a kérdésre, további vizsgálatok szükségesek. Például más körülmények között kell visszaküldeni a baktériumot az űrbe, hogy lássák, így is tudja-e produkálni a gyorsabb növekedést.
Érdekes, hogy a kísérletsorozatban részt vevő többi 47 baktérium nem mutatott ilyen tulajdonságokat, mint a B. safensis. Nagyjából ugyanúgy viselkedtek, mint a Földön.

Így jön fel egy tengeralattjáró a sarki jégpáncél alól

LICA

Az X azt a helyet jelöli, ahol a tengeralattjárónak ki kell bukkannia a jég alól. A videón látni, hogy kicsit félrement, de szerencsére az Északi-sarkon ennek nincs túl nagy jelentősége.

Az USS Hartford tengeralattjáró felbukkanása a jégpáncél alól egy gyakorlat része volt. Egy igen látványos hadgyakorlat része, amelyet szerencsére videóra is vettek. A feladat nem új, a hidegháborús időszak óta része a tengeralattjárós gyakorlatozásnak.
A jégtöréssel a USS Hartford és társa, a USS Hampton hosszú hagyományt elevenít fel. Először a USS Nautilusnak sikerült a sarki jég alól felbukkanni 1958-ban. Egy évvel később a USS Skate az Északi-sarkon törte át a jeget. Azóta nagyon sok amerikai tengeralattjáró tette ugyanezt.

Nuclear Submarine Breaking Through Arctic Ice

https://www.youtube.com/watch?v=9990wY1DEhk

The Largest Submarine in The U.S. Navy

https://www.youtube.com/watch?v=dPk0oFDLa5I

Fotó: Tyler Th, / U.S. Navy

A USS Hartford támadó jellegű tengeralattjáró (vadász-tengeralattjáró). Ez azt jelenti, hogy háborús időkben meg kell keresnie és el kell pusztítania az ellenséges tengeralattjárókat, mielőtt azok kilőnék atomtölteteiket a szárazföld felé. Vagyis ezen a tengeralattjárón nincsenek atomtöltetű nagy hatótávolságú rakéták.

Olyan fekete lyukat szimuláltak, hogy Einstein is csak nézne

Egy új, szuperszámítógéppel végzett szimuláció eredménye szerint egy furcsa, gyűrű alakú fekete lyuk sértheti az általános relativitáselmélet törvényeit, de csak akkor, ha univerzumunknak legalább öt dimenziója van.

A University of Cambridge és a Queen Mary University of London kutatói Pau Figueras vezetésével sikeresen szimuláltak egy nagyon vékony, gyűrű alakú fekete lyukat, amelyben egy sor dudort idővel egyre vékonyodó szálak kötnek össze, írja részletes cikkében a Csillagászat.hu. A szálak végül annyira elvékonyodnak, hogy miniatűr fekete lyukakká esnek szét, hasonlóan ahhoz, ahogyan a vékony vízsugár vízcseppekké szakad. A gyűrű alakú fekete lyukak lehetőségét 2002-ben fedezték fel elméleti fizikusok, de ez az első alkalom, hogy szuperszámítógépek segítségével a dinamikájukat is sikerült szimulálni. Az ilyen típusú fekete lyukak kialakulása az ún. csupasz szingularitások megjelenéséhez vezet, amelyek azonban sértik az általános relativitáselmélet egyenleteit.

Gyűrű alakú vékony fekete lyuk (“fekete gyűrű”) szimulációja. Az objektum dinamikája olyan, hogy bizonyos esetekben a dudorokat összekötő vékony szálak egyre vékonyabbak lesznek, míg végül miniatűr fekete lyukakká szakadnak szét.

Fotó: Pau Figueras, Markus Kunesch, Saran Tunyasuvunakool / University of Cambridge

A gravitációra vonatkozó jelenlegi ismereteink ez utóbbi egyenleteken nyugszanak: a csillagok korának megbecslésétől kezdve a tájékozódásunkat segítő GPS készülékek működéséig sok minden az Einstein-féle egyenleteken alapul. Az elmélet többek között azt állítja, hogy az anyag meggörbíti maga körül a téridőt, és amit mi gravitációs vonzásnak érzékelünk, az tulajdonképpen ennek a görbületnek a hatása. A születése óta eltelt 100 év során az általános relativitáselmélet minden tesztnek megfelelt – két héttel ezelőtt az Einstein által megjósolt gravitációs hullámoksikeres detektálását is bejelentették. Az elmélet alkalmazhatóságának határait többek között a fekete lyukak belsejében lévő szingularitások jelölik ki.

Igazolták Einstein utolsó jóslatát is: felfedezték a gravitációs hullámokat

Valószínűleg ez lesz a fizika legtöbbet hivatkozott cikke: teljesen új eszközt kaptak kezükbe a csillagászok, már most is olyan dolgokat láttunk, amiket eddig soha. A kísérlethez magyar kutatók műszert fejlesztettek, műszakot vezettek és galaxistérképet készítettek.Tovább
A szingularitásban a téridő görbülete végtelen naggyá válik, így a fizika fekete lyukon kívül jól működő törvényei itt érvényüket vesztik. Az általános relativitáselmélet szerint a szingularitások a fekete lyukak belsejében léteznek, de azokat jótékonyan elrejti előlünk az eseményhorizont, amely mögül még a fény sem tud kijutni, így kívülről a mögötte lévő tartomány nem is észlelhető. Valójában nem tudjuk, hogy milyen egy fekete lyuk belseje. A kutatás egyik résztvevője, Markus Kunesch magyarázata szerint amíg a szingularitás rejtve marad az eseményhorizont mögött, nem okoz gondot, és az általános relativitáselmélet törvényei működnek. A sejtés az, hogy ez a kozmikus cenzúra mindig működik (cosmic censorship conjecture), így biztonsággal jelezhetjük előre, hogy mi fog történni egy fekete lyukon kívül, végső soron a jelenlegi állapotából kiindulva megjósolhatjuk az univerzum jövőjét.

Mi van azonban akkor, ha a sejtés nem igaz, és létezhet szingularitás az eseményhorizonton kívül is (ún. csupasz szingularitás). Ha így lenne, akkor az nem csak látható lenne, de olyan állapotot (végtelen nagy sűrűség) reprezentálna, ahol a fizika törvényei csődöt mondanak. Az elméleti fizikusok sejtése szerint ilyen csupasz szingularitások magasabb dimenziókban létezhetnek. Jelen kutatás másik résztvevője, Saran Tunyasuvunakool szerint azonban ekkor minden a feje tetejére állna, hiszen az elmélet elvesztené az előrejelző képességét, többé nem tekinthetnénk az univerzumot önállóan is magyarázni képes teóriának.
Az általános relativitáselmélet univerzuma négy dimenziós, három tér- és egy idődimenzióval, ezek együtt alkotják az ún. téridőt. Vannak azonban ennél bonyolultabb univerzumot leíró elgondolások is, például a húrelmélet, amely szerint akár 11 dimenzió is létezhet. A további dimenziók lehetnek nagyok és kiterjedtek, vagy kicsik és felcsavarodottak, detektálni azonban mindenképpen rendkívül nehéz azokat. Mivel mi csak három térdimenzió érzékelésére vagyunk képesek, erre egyedüli lehetőséget egyelőre a nagyon nagy energiájú kísérletek biztosíthatnak csak, amilyenek például a Nagy Hadronütköztetőben (LHC) is folynak.
Az Einstein-féle elmélet nem szabja meg, hogy hány dimenzió létezhet, így az elméleti fizikusok magasabb dimenziókba is kiterjesztették azt, és vizsgálják, hogy a “kozmikus cenzúra” itt is működik-e. Az ötdimenziós gyűrű alakú, vékony fekete lyukak felfedezése és dinamikájuknak a modellezése azt sejteti, hogy nem, azaz magasabb dimenziókban létezhetnek csupasz szingularitások.
Figuerasnak és kollégáinak a COSMOS szuperszámítógéppel sikerült magasabb dimenziókban szimulálni az Einstein-féle elmélet működését, aminek eredményeként nem csak az derült ki, hogy ezek a furcsa “fekete gyűrűk” instabilak, de az is, hogy mi lesz velük. A szimulációk során a legtöbb esetben a fekete gyűrű gömbbé roskadt össze, így a szingularitás az eseményhorizont mögött maradt. A nagyon vékony fekete gyűrűk azonban annyira instabillá válhattak, hogy azokból egyre vékonyodó szálakkal összekötött dudorok alakultak ki, a szálak pedig végül csupasz szingularitásokká szakadtak. Ha magasabb dimenziókban nem működik a kozmikus cenzúra, akkor Tunyasuvunakool szerint annak kell utánajárnunk, hogy mi teszi különlegessé a négydimenziós univerzumunkat, amelyben a széles körben elfogadott nézet szerint viszont kifejti a hatását. Ha végül azonban mégsem bizonyulna igaznak, akkor más utat kell keresnünk az univerzum magyarázatára. Ilyen lehet az elméleti fizika nagy célja, a kvantumgravitáció törvényeinek megalkotása, amelyek a szingularitásoktól messze ugyan csak közelítenék az Einstein-egyenleteket, azokhoz közel azonban egészen új fizikát írnának le. 
Az eredményeket részletező szakcikk a Physical Review Letters c. folyóiratban jelent meg.

Két ebola-vakcinát jelentett be Putyin

-LB-

Kétféle, ebola-vírus elleni vakcinát állítottak elő Oroszországban – jelentette be szerdán Vlagyimir Putyin orosz elnök. „Jó hírünk van. Az ebola-vírus elleni olyan gyógyszert szabadalmaztattunk, amely nagyon hatékonynak bizonyul, sokkal hatékonyabbnak, mint az eddig világszerte használt orvosságok” – mondta az orosz államfő a Moszkva melletti rezidenciáján kormánytagokkal folytatott tanácskozásán.

Fotó: Sean Gallup

Az orosz elnök viszont nem mondta el a vakcinák nevét, és egy szót sem szólt arról, hogyan működnek, ahogy az sem derült ki, milyen kísérleteket folytattak eddig, és egyáltalán, próbálták-e már emberen, ezért egyelőre érdemes némi kétellyel kezelni a kijelentést. Egyelőre semmilyen más, működő vakcinát nem fejlesztett a világ egyetlen állama sem, az eddig ígéretesnek tűnő vérplazmás megoldásról pár napja derült ki, hogy nem működik.
Az egyik vakcinát állítólag kifejezetten HIV-vírussal fertőzött betegeknek fejlesztették ki, és harmincötszörösére növeli a sejtek ellenálló képességét – mondta Veronika Szkvorcova orosz egészségügyi miniszter. A másik a világon egyedülálló módon száz százalékban képes semlegesíteni a vírust – állítja.
A tárcavezető úgy nyilatkozott, hogy a nyugat-afrikai Guinea azt kérte Oroszországtól, hogy a következő hónapokban szállítson nekik vakcinát, és Moszkva kész eleget tenni a kérésnek – írja az MTI.

Az ebolajárvány 2013 decemberében Guinea déli részén ütötte fel a fejét, majd innen terjedt tovább a szomszédos Libériára és Sierra Leonéra. Oroszország 2014 októberében jelentette be, hogy kifejlesztett három különféle vakcinát, amelyek még tesztelés alatt állnak.
A kór kezelését célzó, fejlesztés alatt álló orvosságok közül az orvostudományi publikációk szerint eddig a kanadai közegészségügyi ügynökség által kifejlesztett VSV-EBOV nevű vakcina az első, amely hatásosnak bizonyult a vírus ellen.

Az ebola egyik áldozatát gyászolja egy hozzátartozója Monroviában, 2014-ben

Fotó: John Moore

A WHO csütörtökön jelenti majd be, hogy véget ért Nyugat-Afrikában az eddigi legsúlyosabb ebolajárvány, miután megszűnt a betegség terjedése az utolsó, még érintett országban, Libériában is - derült ki a szervezet szerdán kiadott közleményéből.
Két év alatt összesen tíz országot ért utol a kór, köztük Spanyolországot és az Egyesült Államokat is. A hivatalos közlések szerint a 28 637 feljegyzett esetből 11 315 végződött halállal. Ezek az adatok azonban a WHO szerint alulbecsültek.

Hidrogénbomba és atombomba: mi a különbség?

HEGYESHALMI RICHÁRD

Észak-Korea azt állította, hogy nemrég sikeres hidrogénbomba-tesztet hajtottak végre; vagyis olyan nukleáris fegyver van a birtokukban, ami jóval erősebb, mint a Hirosimára és Nagaszakira ledobott, második világháborús atombomba.

A szakértők nem merik biztosra mondani, hogy csakugyan hidrogénbombát robbantottak-e. Ennek ellentmond, hogy a kísérleti robbantást 5,1-es erősségű földrengés kísérte, és ez erejét tekintve nagyjából megegyezik a 2013-as nukleáris robbantáskor mért értékkel.
De mi a különbség a két nukleáris fegyver között?

A hidrogénbombát termonukleáris bombának is szokták nevezni, és jóval pusztítóbb erejű az atombombánál, ami a maghasadás elvét hasznosítja – ezért nevezik ez utóbbit hasadóbombának is. A különbségek atomi szinten, illetve a hatékonyságot vizsgálva fedezhetők föl.

Az Egyesült Államok Atomenergiai Bizottságának csendes-óceáni kísérleti területén, a Marshall-szigeteken, 1952 őszén felrobbantott első, kísérleti hidrogénbomba gomba alakú felhője. A felvételt a detonáció színhelyétől mintegy 50 mérföld távolságból, kb. 4000 méteres magasságból készítették.

Fotó: Three Lions / Europress / Getty

A Hirosimában és Nagaszakiban is használt hasadóbomba az atommag hasadásakor felszabaduló energiát hasznosítja. A maghasadáskor felszabaduló energia a közeli, nagy tisztaságú plutónium atomjait is meghasítja, ami gyilkos láncreakcióhoz vezet. A japánokra dobott bombák rombolóereje akkora volt, mint 15-20 ezer tonna TNT-é, vagyis a robbanás ereje 15-20 kilotonna volt.
Egy termonukleáris fegyver, egy hidrogénbomba ereje ennél jóval pusztítóbb is lehet. Az Egyesült Államokban 1952 novemberében teszteltek először hidrogénbombát: a detonáció erejét 10000 (igen, tízezer) kilotonnásra becsülték. Ezekben is ugyanolyan láncreakció zajlik, mint a hasadóbombákban, de a hasadóanyag nagyobb része hasznosul, így a robbanás ereje is jóval nagyobb lesz.
A hidrogénbombákban egy előzetes robbanás tömöríti össze a hasadóanyagot, a plutónium-239 izotópot. A plutónium melletti kis kamrába hidrogéngázt fecskendeznek. A robbanáskor fellépő hő és nyomás hatására a hidrogénatomok között fúzió lép fel. A fúziós folyamat neutronokat szabadít fel, ami a plutóniumizotópban további maghasadásokhoz vezet, és felerősíti a hasadási láncreakciót.

1945. augusztus 9-én készült fekete-fehér kép az amerikai Bockscar bombázóról Nagaszaki városra ledobott Fat Man (Kövér Ember) nevű atombomba gombafelhőjéről.

Fotó: Keystone-France / Europress / Getty

Röviden: ha a fejünkre dobják, a hidrogénbomba és az atombomba között semmi különbség nincs, leszámítva, hogy a hidrogénbomba több százszor, vagy akár ezerszer is pusztítóbb lehet egy sima atombombánál.
A világ kormányai folyamatosan figyelik a nukleáris teszteket; erről állapodtak meg az 1996-os átfogó atomcsendszerződés keretében. A szerződést 183 ország írta alá, de ez sem kényszerítő erejű, mivel a legnagyobb atomhatalmak, köztük az Egyesült Államok, nem ratifikálták azt.
És akkor mit robbantott Észak-Korea?
Erről az MTA ma hozott le egy közleményt, amiben Bencze Gyula, az Akadémia doktora, az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont Részecske és Magfizikai Intézet kutatóprofesszor emeritusa válaszolt a felmerülő kérdésekre. A közlemény szerint miután Észak-Korea nem tartozik a gazdag országok közé, nehéz elképzelni, hogy rendelkezésére áll az igen költséges technológia és a megfelelő szakértelem. Az azonban elképzelhető, hogy  „közönséges" atombomba előállítására megvannak a lehetőségei.
És elképzelhető-e az, hogy valamilyen alternatív módszerekkel, „kicsiben‟ állítsanak elő hidrogénbombát?  „A tudományban sok minden elképzelhető, azonban ha lenne lehetőség "kicsiben" előállítani hidrogénbombát, arról már értesült volna a szakmai közösség. Ezért jogos a kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon valóban hidrogénbomba kísérleti robbantására került volna sor Észak-Koreában" – fogalmaz Bencze. 

Ne tudják meg, mik történnek tőlünk 26 millió fényévre

A NASA csillagászai két hatalmas, forró gázhullámot észleltek a Chandra űrteleszkóp képein, amiket egy közeli galaxisban található fekete lyuk lövellt ki – írja az MTI. A két gáznyaláb valószínűleg hűvösebb hidrogéngázt sodor maga előtt. Ilyen izgalmas dolgok történnek az NGC 5194-ben, vagyis az Örvény-galaxisban, tőlünk alig 26 millió fényévre.

Az eredményeket az Amerikai Asztronómiai Társaság (AAS) 227. konferenciáján ismertették. A tanulmány készítői szerint a jelenség a szupermasszív, azaz a nagyon nagy tömegű fekete lyukak és saját forró galaxisuk közötti visszacsatolás.

Úgy véljük, a visszacsatolás tartja vissza a galaxisokat attól, hogy túl nagyra nőjenek. Ugyanakkor egyes csillagok kialakulása is a számlájára írható, tehát látszik, hogy a fekete lyukak nemcsak pusztítanak, hanem teremtenek is.

– mondta Marie Machacek, a tanulmány egyik szerzője.

Fotó: NASA

A fekete lyukak gázt és csillagokat nyelnek el. A tudósok sajátos analógiával magyarázták el a dolog mechanizmusát: ha a csillagok és a gáz elnyelése a táplálkozás, a most észlelt gázkitörés a fekete lyukak böfögése.
Az NGC 5194 közepének fekete lyuka valószínűleg a kis galaxis és nagyobb, spirális szomszédja közötti kölcsönhatásból származó gázzal táplálkozott. Ahogy az anyag a fekete lyukba hullott, hatalmas energiamennyiség szabadulhatott fel; ez okozhatta a kitöréseket. A kutatók szerint a belső, forró gázhullám valószínűleg hárommillió év alatt érte el a mostani helyzetét, míg a külső hullámnak ez akár hatmillió évbe is telhetett.

Bővíthető űrházat alkottak európai mérnökök

Legyezőszerűen bővíthető mobilházat alkottak űrbéli használatra európai szakemberek, a lakó- és munkaállomásként egyaránt használható fejlesztést először áprilisban tesztelik egy szimulált Mars-misszió során Spanyolországban.

A hattonnás SHEE-t (Self-deployable Habitat for Extreme Environment) osztrák, francia, belga, észt és cseh szakértők fejlesztették ki egy Európai Unió által támogatott projekt keretében. Ez az első európai űrszimulációs munkaállomás, írja az MTI.
A legnagyobb kihívás a tervezők számára az volt, hogy a lehető legkisebb térben legyenek képesek biztosítani a lehető legtöbb funkciót. Az alapvetően két helyiségből álló, de továbbiakkal bővíthető kapszulát úgy alkották meg, hogy összehajtogatva elférjen a jövőbeli űrmissziókhoz tervezett nehézrakétában.

Fotó: Boris Horvat / AFP

Az ötven köbméteres SHEE, amely két embernek biztosít helyet, egyelőre szimulált űrmissziók bázisául szolgál a tervek szerint. A rendszert úgy alakították ki, hogy több modul összeillesztésével nagyobb lehet a szerkezet, amely így kutatásra is alkalmas lehet. "A kutatási kapacitás növelése érdekében a SHEE jól felszerelt, állandó kutatási lehetőséget biztosít anélkül, hogy nagy ökológiai lábnyomot hagyna hátra maga után" - fogalmaztak a fejlesztők.

Idegen égitesten a szélsőséges körülmények, a kockázati tényezők és az építkezés költségei miatt a lakóegységnek a lehető legkönnyebben kell felépülnie. A SHEE legtöbb berendezési eleme összehajtogatható és átalakítható. Helyet kap benne a be- és a kimeneti egység mellett egy munkaállomás, a lakószobák, egy konyha és higiéniai egység is mellékhelyiséggel. Belseje egyénileg berendezhető, így az adott kutatási igényeknek megfelelően alakítható.

Négy új elemet kapott a periódusos rendszer

LICA

A világ nemzeti kémiai társaságait tömörítő csúcsszerv hivatalosan is helyet adott a periódusos rendszerben annak a négy új kémiai elemnek, amelyeket az elmúlt években sikerült azonosítaniuk japán tudósoknak. Az International Union of Pure and Applied Chemistry (IUPAC, Nemzetközi Elméleti és Alkalmazott Kémiai Szövetség) a 113-as, 115-ös, 117-es és 118-as rendszámot adta az új elemeknek, amelyeknek egyelőre nincs hivatalos nevük.

A négy új elem nem fordul elő a természetben, csak laboratóriumban állíthatók elő. Mivel ez is csupán másodpercekre lehetséges, nehéz volt bizonyítani létezésüket. A kutatók például hét éven keresztül próbálták előállítani a 113-as rendszámú elemet. Ez végül a japán Kosuke Morita és csapatának sikerült a RIKEN központban, meggyőzően bizonyítva az elem létezését. Így ők nyerték el a jogot arra, hogy elnevezzék az elemet, amelyet egészen mostanáig ideiglenes nevén, ununtriumként (Uut) emlegettek.

A másik három elemnek szintén ideiglenes neve volt eddig: a 115-ös, 117-es és 118-as elemeket ununpentium (Uup), ununszeptium (Uus) és ununoktium (Uuo) néven emlegették a kémikusok. Ezeket orosz és amerikai kutatók nevezhetik el, hogy végleg helyet kapjanak a periódusos rendszerben.

Bevitték a fényt a processzorokba

Kutatók egyetlen kétmagos processzorban összecsomagoltak 70 millió tranzisztort és 850 optikai alkatrészt. A különleges mikroprocesszort egy átlagos üzemben rakták össze, hogy rögtön azt is bebizonyítsák, az optikai és elektromos összetevőket egyaránt tartalmazó csip viszonylag könnyen legyártható és piacra dobható.

A Nature tudományos lapban bemutatott csipbe először sikerült optikai kommunikációs megoldásokat integrálni. Ezt azt jelenti, hogy már a processzor tartalmaz optikai kimeneti és bemeneti (I/O) csatlakozókat, hogy más optikai eszközökkel tudjon kommunikálni.
A UC Berkeley kutatói által összerakott csip hasznos tevékenységet is el tud végezni, programok futtathatók rajta. A processzort és az általa használt RISC-V architektúrát Krste Asanović, Miloš Popović, Rajeev Ram és Vladimir Stojanović fejlesztette ki.

Elég egy picojoule

Az optikai kommunikáció egyik legnagyobb előnye az alacsony energiaigény. A Berkeley processzorának fogyasztása 1,3 picojoule per bit, és a kísérletben 10 méteres távolságba küldték az adatokat. A fény alapú kommunikációban nem igazán számít a távolság, akár 1 kilométeres távolsága is eljuttatható a jel. A mai csipekre ennek az ellenkezője igaz, az elektromos jelent nagy sebességű átvitelnél körülbelül 1 méterenként erősíteni kell. 1 kilométeres távolság leküzdéséhez bitenként több ezer picojoule szükséges.
 A kutatók szerint az új csipet a gigantikus adatközpontokban lehetne jól hasznosítani, mert azok rengeteg energiát elhasználnak a bitek továbbítására. 2013-ban az Egyesült Államok teljes áramhasználatának 2 százalékát vitték el az adatközpontok.ű
A Berkeley munkáját az amerikai hadipar fejlesztési ügynöksége, a DARPA is támogatta. 

Tököl is atomot kapott volna az USA-tól

Az USA nemzeti archívuma, a National Archives and Records Administration az atombomba feltalálása óta először részletes listát közölt a hidegháborúban tervezett atomtámadások potenciális célpontjairól, akik ellen akkor vetettek volna be bombát, ha kitör a háború a Szovjetunióval. Az USA nemcsak a Szovjetunióban jelölt ki célpontokat, hanem Kelet-Európában és Kínában is.

A repülőtereket tartalmazó listában [PDF] magyar célpontok is voltak, például

• Budapest/Tököl (a 125. sorszámot kapta, valószínűleg meg is támadták volna)
• Debrecen,
• Szolnok,
• Szombathely.
  

Titan II ICBM rakéta az amerikai nukleáris elrettentő erő gerincét jelentette

Fotó: Brendan Smialowski

A lista több célpontját szisztematikus megsemmisítésre jelölték ki, főleg nagyobb városokban: Moszkvában 179-et, például mezőgazdasági eszközöket, transzformátorokat, Leningrádban (ma Szentpétervár) 145-öt és 91-et Kelet-Berlinben. A vegyesen megjelölt (DGZ - designated ground zeros, nagyjából a bomba elméleti becsapódási helye) célpontok: kormányzati épületek, ipari területek, de van, ami csak a „lakosság” megjelölést kapta, azaz kifejezetten oda céloztak, ahol sokan laknak.
William Burr, a George Washington University nukleáris fegyverekre szakosodott kutatója szerint ez a legrészletesebb lista, ami valaha nyilvános lett. A célpontokat csak általánosságban azonosítják, a konkrétumokat kódok őrzik, amiket viszont csak a ma is titkosított bombázási enciklopédiából lehet visszafejteni – ennek a titkosítását is megpróbálta feloldatni a kutató, eddig sikertelenül.

A most publikált, 1956-ban készült, 800 oldalas, „Top Secret” bélyegzővel ellátott Atomic Weapons Requirements Study for 1959 című dokumentum írógéppel készült, elmosódott szürke írás olvasható rajta. Az összegzés még azelőtt készült, hogy lettek volna interkontinentális vagy tengeralattjáróról indítható rakéták, amelyek képesek atomtöltet szállítására, ezért a tervben még bombázókkal számoltak. Ebben az időszakban az USA-nak még tízszer akkora nukleáris arzenálja volt, mint a Szovjetuniónak, ami nagyjából 20 ezer megatonnányi atomtöltetet jelent. A következő pár évben felére  Dwight D. Eisenhower felére csökkentette ezt a mennyiséget, úgy gondolta, ez már kiirtaná az emberi fajt.

Ez nagyobbat szólhat, mint a Higgs-bozon

HEGYESHALMI RICHÁRD

Lehetséges, hogy a svájci Nagy Hadronütköztető (LHC) kutatói felfedeztek egy új részecskét. A részecskegyorsítóban ez az első fontos tudományos felfedezés az év elején végzett fejlesztés óta.

Az LHC kutatói nagy energialöketeket észleltek. Ezt az okozhatja, hogy a részecskék egy új típusú bozonnal ütközhettek. Ez még a Higgs-bozonnál is nagyobb lehet, és nemcsak a méretét, hanem a jelentőségét tekintve is. Gian Francesco Giudice, a CERN elméleti fizikusa szerint
ha kiderül, hogy nem mérési hibáról van szó, az mindent alapjaiban változtat meg.
Az eredmények alátámasztani látszanak a közösségi médiában napok óta zajló fejtegetést. Már korábban sejteni lehetett, hogy az LHC-nél nagy bejelentésre készülnek. Az eredmények azt mutatják, hogy ha a kérdéses részecske valóban létezik, négyszer nagyobb lehet a legnagyobb, eddig ismert kvarknál és hatszor nagyobb a Higgs-bozonnál.

Higgs-bozon

Fotó: Handout

A bejelentés azután érkezett, hogy a kutatók szokatlan energiaingadozásokat észleltek, ami nagy energiájú protonok összeütközésére utal. Az LHC különböző kutatócsoportjai hasonló eredményeket kaptak: az egyes fotonok tömege 750 gigaelektronvolt is lehet. Feltételezik, hogy ez egy nagyobb, 1500 gigaelektronvoltos részecske bomlása révén jött létre.
David Charlton, a CERN szóvivője szerint a felfedezés mindenképpen érdekes, de elképzelhető, hogy csak egy véletlenről van szó. Bár kevés bizonyítékuk volt, a CERN mégis nyilvánosságra hozta az eredményeket, mivel az Atlas és a CMS kutatócsoportok egymástól függetlenül is ugyanazt az eredményt kapták több mérésnél is. De elég gyakran előfordulnak statisztikai és mérési hibák is.
Charlton azt mondta, legalább tízszer ennyi adatra lenne szükségük a bizonyossághoz. Bár ez számos kérdést megválaszolna, legalább ugyanennyi újat vetne föl. A kutatók várhatóan jövőre tudják pontosan megmondani, hogy vaklárma volt-e, vagy valóban felfedeztek egy új részecskét.

Atombomba tesztelése a Nevada sivatagban, 1957.

Fotó: Interim Archives

A stratégia, amihez a  terv készült, arról szólt, hogy az Szovjetuniót körbevették bombázóbázisokkal, kijelöltek a bombázóknak egy útvonalat, amin végighaladva mindent bombázniuk kellett, amit értek. Városokat is, civilekkel. A fő célpontok viszont a légierőt érintették leginkább, hogy megsemmisítsék a szovjet bombázókat, mielőtt azok válaszolni tudnának. A tervben szerepelt egy 60 megatonnás bomba, ami a hirosimai négyezerszeresének felelt meg.

A SZOVJET TENGERALATTJÁRÓ, AMIRŐL ELTŰNTEK AZ ATOMRAKÉTÁK

HANULA ZSOLT

A szovjet K-219-es tengeralattjáró balesete az egész hidegháború egyik legrejtélyesebb és legvitatottabb eseménye. A világ óriási szerencséje, hogy már az enyhülés korában, 1986-ban történt, mert egy hasonló incidens 25 évvel korábban egészen beláthatatlan következményekkel járt volna. A 34 darab, szőrén-szálán eltűnt nukleáris robbanófej története úgy is egészen hajmeresztő, hogy a végén nem lett belőle harmadik világháború.

A K-219 egy Yankee-osztályú, atommeghajtású, ballisztikus rakéták indítására alkalmas harci tengeralattjáró volt, 132 méter hosszú, félelmetes fegyverzettel és manőverezőképességgel. Összesen 34 ilyenje volt a szovjet flottának, ebből 33-at a kilencvenes években az atomsorompó-egyezmények aláírása után leszereltek. A 34. volt a K-219.
A hajó 1986 októberében rutin járőrözésre indult az Atlanti-óceánon; a hidegháború éveiben ez azt jelentette, hogy éles fegyverzettel pár száz tengeri mérföldre közelítette meg az amerikai partokat, illetve - ezt már a konteó-hívők szeretik nyomatékosan hozzátenni - a Bermuda-háromszöget. Itt aztán történt valami, amiről két dolgot lehet tudni:

Kövessen minket a Facebookon is!

• Minden fél vehemensen tagadja, hogy az amerikai USS Augusta tengeralattjáróval ütközött volna össze a szovjet hajó (bár számos jel utal erre).
• Az egyik torpedóvető cső borítása megsérült, és tengervíz kezdett beszivárogni rajta.
  

A tengervíz reakcióba lépett a rakéták folyékony üzemanyagával, amiből salétromsav keletkezett, és a gimnáziumi kémiaórákra még emlékező olvasók ebből már sejthetik, hogy itt kezdett nagyon rosszra fordulni a történet. A kapitány megpróbált úrrá lenni a helyzeten, és a rakétasilóban levő RSM-25 rakétát, két nukleáris robbanófejjel élesítés és cél nélkül egyszerűen kidobni az óceánba, mielőtt nagyobb baj történik. A kémiai reakcióban fejlődött mérgező gáz berobbant, három tengerész azonnal meghalt, a tengervíz elkezdett beáramlani a hajóba, ami 300 méteres mélységbe süllyedt, mire sikerült stabilizálni a helyzetét. A probléma az volt, hogy a hajó reaktora, aminek ilyen vészhelyzetben automatikusan le kellett volna állnia, nem állt le. Hanem kigyulladt.

Egy Yankee-osztályú tengeralattjáró

Fotó: Wikipedia Commons

Egy mindössze 20 éves tengerész, bizonyos Szergej Preminin jelentkezett önként, hogy a hajó főmérnökének utasításait követve kikapcsolja a reaktort. A küldetés sikerrel járt, de Premininnek már nem sikerült élve visszajutnia a hajó biztonságos részébe. A legénységnek sikerült a hajót a felszínre vezetni, kizárólag az akkumulátorokat használva, és egy éppen a környéken haladó szovjet teherszállító hajó sietett a segítségére. A terv az volt, hogy a sérült tengeralattjárót bevontatja a legközelebbi szovjet kikötőbe. Csakhogy ez 7000 kilométerre volt, és a teherszállító alig-alig tudta megmozdítani a 8000 tonnás atom-tengeralattjárót, amiből eközben is szivárgott a mérges gáz. Végül megérkezett a parancs Moszkvából: a legénység szálljon vissza a tengeralattjáróra, és próbáljanak meg saját erőből visszaevickélni a gazsdijevói kikötőbe. Mielőtt ez megtörtént volna, újabb robbanás történt a hajón, és a K-219 teljes fegyverzettel a tenger fenekére süllyedt.
A kapitányt, Igor Britanovot szabotázzsal és hazaárulással vádolták meg, mondván, szándékosan süllyesztette el a hajót, hogy ne kelljen a legénységnek a minden bizonnyal halálos hazafelé vezető útra vállalkoznia. Mielőtt elítélhették volna, a szovjet hadügyminiszter lemondásra kényszerült (a híres Mathias Rust-botrány miatt, amikor egy német műrepülő a teljes szovjet légvédelem orra előtt berepült egy kisgéppel Moszkvába, és leszállt a Vörös téren), az utóda pedig felmentette Britanovot.
A K-219-est két évvel később találta meg egy szovjet kutatóhajó, 6000 méteres mélységben.
A roncs kettőbe volt törve, a rakétasilók fel voltak feszítve, az összes rakétának és a 34 nukleáris robbanófejnek nyoma veszett. Soha nem derült ki, mi lett velük, és ki vitte el őket.
Pár év múlva a tengeralattjáróhoz hasonlóan a Szovjetunió is szétesett.
1997-ben a történetből film készült a BBC és az HBO kooperációjában, Ellenséges vizeken címmel, Rutger Hauer, Martin Sheen és Max von Sydow főszereplésével. A film eléggé kiszínezte az eseményeket, és behozott egy amerikai tengeralattjárót is, amit a Pentagon küld a baleset helyszínére, hogy lője ki a szovjet hajót, mielőtt az közelebb sodródik az amerikai partokhoz. Igor Britanov később beperelte a filmeseket, mondván, meghamisították az eseményeket, őt magát pedig negatív színben tüntették fel. Három évnyi pereskedés után a bíróság neki adott igazat, a kapitány 100 ezer dollár kártérítést kapott.
(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)

Szuperbaktérium-gyilkost fejlesztettek ki Ausztráliában

A többféle antibiotikumnak ellenálló  Staphylococcus aureus baktérium elpusztítására alkalmas új anyagot, a világ első organikus antimikrobiális szerét fejlesztették ki ausztrál kutatók. A lenmagolajból nyert szer hatékonyságát független tesztek is megerősítették – írja az MTI.

Az új szert a Kayban nevű startup és az ausztrál kormány tudományos ügynöksége (CSIRO) fejlesztette ki a lenmagban lévő alfa-linolénsav kinyerésével és izolálásával.  Az omega-3 zsírsavak közé tartozó alfa-linolénsavban gazdag lenmagolaj fogyasztása jótékonyan hat az egészségre, egyebek közt csökkenti a szívbetegség kockázatát és segít megelőzni a rákos megbetegedések kialakulását.
Az alfalinolénsav-koncentrátum tömeggyártását a CSIRO Victoria állambeli részlege, a Boron Molecular fogja végezni. A Kayban azt reméli, hogy egy melbourne-i gyártó közreműködésével hamarosan egy sor tisztálkodószerbe is belekerülhet a koncentrátum, ami segítheti megállítani a baktériumfertőzés terjedését.
A Staphylococcus aureus által okozott  fertőzés 1621 embert juttatott kórházba Ausztráliában csak 2013-2014-ben. A véráramot megtámadó betegségben nagyjából a megfertőződött személyek 20 százaléka 30 napon belül meghal.
Nemcsak Ausztráliában, de világszerte egyre nagyobb problémát okoz, hogy a baktériumok egyre ellenállóbbá válnak az antibiotikumok ellen, ezeket a szuperbaktériumokat pedig nagyon nehéz kiirtani:

Nem bírunk a szuperbaktériumokkal

Az antibiotikum egyre hatástalanabb, pedig nyeljük, mint ha muszáj lenne. Jönnek az új gyógyszerek, kérdés, mikor érnek ide.Tovább

Nem bírunk a szuperbaktériumokkal

BOLCSÓ DÁNIEL

Az utóbbi években egyre ellenállóbb baktériumokról érkeznek hírek, és egyre gyakrabban hallani, hogy közeleg az antibiotikum utáni kor, vagyis az az időszak, amikor a betegségeket okozó baktériumokra többé nem hatnak a ma ismert gyógyszerek. A probléma súlyos, de egyre nagyobb figyelmet is kap. Menekülhetünk előre, és kereshetünk alternatívákat, de az antibiotikum-zabálást abba kéne hagyni. Akkor is, ha hússal vagy répával vesszük be.

A kutatók az elmúlt néhány évben találtak már gyógyíthatatlan trippert, szuperbaktériummá válóE.colit, ellenálló szalmonellát, és számos más, ismert kórokozó felturbózott változatát. Vagy éppen konkrétan antibiotikum-evő baktériumot.
A probléma a világ zsúfoltabb és elmaradottabb országaiban a legsúlyosabb. Indiában az elmúlt egy évben 58 ezer csecsemő halálát okozta a CRE nevű szuperbaktérium, és Kínában is egyreterjednek az ellenálló törzsek. Ebben az esetben ugyanakkor szó sincs róla, hogy a harmadik világra korlátozódna a fenyegetés. A becslések szerint az USA-ban és Európában is évi 25 ezrenhalnak meg az ellenálló baktériumok miatt.

Fotó: Eyeswideopen

Bár a probléma már legalább egy évtizede fel-felmerül, a helyzet súlyosbodását jelzi, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavaly áprilisban adta ki az első jelentését a témában, David Cameron pedig szintén tavaly hozott létre egy Review on Antimicrobial Resistance nevű szakértői csoportot.

A WHO szerint nem a jövőre vonatkozó homályos előrejelzésről van szó többé, hanem egy jelenleg is zajló, komoly veszélyt jelentő folyamatról:

Az érdekelt felek sürgős, összehangolt fellépése nélkül a világ a poszt-antibiotikumos kor felé tart, amelyben az évtizedek óta jól kezelhető fertőzések és kisebb sérülések újra halálossá válhatnak.

– mondta Keiji Fukuda, a szervezet egészségbiztonsági főigazgató-helyettese.
A gyógyszerrezisztens fertőzésekbe már ma is világszerte évi több mint félmillióan halnak bele, és a Review on AMR friss februári jelentése szerint
a halálesetek száma 2050-re elérheti az évi 10 milliót.
Ráadásul gazdaságilag is elég nagy károkat okozna a folyamat, becsélek szerint a költségek ekkorra elérnék a 100 billió dollárt, ami a világ összesített évi GDP-jének másfélszerese.
Az antibiotikumok utáni korszak kísértetiesen hasonlítana az antibiotikumok előttire. Nem csak arra kell gondolni, hogy nem lesz mit bevenni, ha fáj a torkunk, sokkal több veszteni valónk vanennél, a szervátültetésektől a biztonságos szülésen át odáig, hogy a legtriviálisabb betegségek is újra komoly veszéllyé válhatnak.

Rezisztencia #miértvan

Az antibiotikumokat a mikrobák fejlesztették ki az egymás ellen évmilliárdok óta folytatott harcukban, ezekkel a biofegyverekkel irtva egymást. Az antimikrobiális vagy antibiotikum-rezisztencia pedig lényegében egy evolúciós folyamat, amellyel a baktériumok alkalmazkodnak a környezetükhöz, hogy életben maradhassanak. De más trükköket is képesek bevetni, például kifigyelik, milyen ütemben adagoljuk az antibiotikumot, és úgy alkalmazkodnak, hogy gyakorlatilag átalusszák a kezeléseket.
Ha egy egyedben olyan mutáció alakul ki, amely semlegesíti az antibiotikum hatását, akkor ez az egyed lesz képes a további osztódásra, és ennek az utódai választódnak ki a védekezésre képtelen változatokkal szemben. A baktériumok az ellenanyag-termelő képességet pedig nem csak önmaguk fejleszthetik ki, de át is tudják adni egymásnak. Mivel az egysejtűek nagyon gyorsan szaporodnak és gyakoriak a mutációk, ez a folyamat nagyon gyorsan zajlik. A rezisztenciának ez a rohamos terjedése az antibiotikumok gyors elhasználódásának egyik oka.

Kérdezze meg kezelőorvosát, józan eszét

A másik pedig az, ahogyan az antibiotikumainkkal bánunk. Számos kutatás kimondta már, hogy túl sok antibiotikumot használunk és gyakran nem is megfelelő módon. Az amerikai járványügyi központ (CDC) 2013-as jelentése szerint
az emberi antibiotikum-használat közel fele szükségtelen.
Türelmetlenek is vagyunk, bekapkodjuk az antibiotikumot akkor is, ha bármiféle gyógyszer nélkül is meggyógyulnánk, vagy ha vírusos fertőzésünk van, amire ez a fajta gyógyszer egyáltalán nem is hat. Ráadásul az orvosok se mindig a betegségünkhöz leginkább passzoló gyógymódot választják. Sőt, az is előfordul, hogy placebóként írnak fel antibiotikumot.

Mindezzel az a gond, hogy az antibiotikumok túlhasználata hozzájárul a rezisztencia kialakulásához. A gyengébb baktériumokat ölik meg, ezzel segítik az erősebb, ellenállóbb kórokozók kiválasztódását. Nem csoda, hogy gyakran a kórházakban jelennek meg a legkeményebb rezisztens törzsek, mint a methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA), amely az egyik legkiirthatatlanabb baktérium manapság.
A túlhasználat speciális esete az állattenyésztés. Főleg az Egyesült Államokban tömik serényen antibiotikummal az állatokat, mióta a húsipari cégek rájöttek, hogy így olcsón lehet hizlalni őket. Az USA teljes készletének 72 százalékát az állatállomány kapja, aminek bizonyítottan nagy szerepe van a rezisztencia kialakulásában. De a vegetáriánusokat is érinti a dolog, mert ennek a mennyiségnek a háromnegyede a trágyában köt ki, amely a termőföldeket táplálja.
Abból, hogy a probléma egyik fő forrása a túlhasználat, rögtön következik is a megoldás első lépése: vissza kell szorítani az antibiotikumokat, hogy megőrizzük a hatékonyságukat.
A WHO szerint ez a fertőzések megelőzésével érhető el. Vagyis nagyobb higiénia, tisztább víz,fertőtlenítés és védőoltások szoríthatnák háttérbe az utólagos baktériumirtást. A brit AMR-jelentés még hozzáteszi, hogy az orvosi diagnózisokon is javítani kell, hogy csak a valóban szükséges esetekben szedjék be be az emberek az antibiotikumot, illetve ha már beszedik, akkor a betegségüket leghatékonyabban kezelő fajtát kapják, és csak a legszükségesebb mennyiségben.
Közben azért persze nem árt újabb antibiotikumokat is találni, és rájönni, hogyan törhető meg a baktériumok ellenállása.

A föld alól is előteremteni

Fotó: David Silverman

A rövidtávú megoldás: előre menekülni. Az antibiotikumok története eddig is versenyfutás volt a gyorsan mutálódó baktériumokkal, mindig új ellenszert kellett találni. Eleinte minden rendben ment, egyre többféle antibiotikumot fedeztünk fel, így egyre több betegséget sikerült visszaszorítani.
Aztán a kezdeti lendület után egyre lassult az antibiotikum-kutatás, viszont a már létező gyógyszereket egyre nagyobb mennyiségben kezdtük szedni. Utoljára 1987-ben sikerült új antibiotikumot bevezetni gyakorlati alkalmazásra, 2003 óta pedig nem jegyeztek be új vegyületet.
A legkézenfekvőbb megoldás, hogy új helyeken kell kutatni az új anyagok után. Az egyik ilyen új antibiotikum-forrás az óceán lehet. Ott találtak rá például a Streptomyces sp nevű mikroorganizmusra. Ez olyan vegyületet termel, amely megöli a lépfenét és az MRSA-t, de ennél is fontosabb, hogy az Anthracimycinnek elnevezett vegyületben eddig nem látott kémiai struktúrával találkoztak a kutatók, ami lassíthatja a rezisztencia kialakulását.
De a legfrissebb és egyben a legígéretesebb a teixobactin, amelyet az Eleftheria terrae nevű baktérium termel. A kutatók 25 új vegyülettel együtt fedezték fel januárban, amikor a talajban nyüzsgő mikrobák által előállított anyagokat vizsgálták meg.
Az anyag baktériumölő hatású, az MRSA halálos mennyiségét is el tudja pusztítani, de az emlősök szöveteit nem mérgezi. Olyan zsírokat támad meg, amelyek nélkülözhetetlenek a baktériumsejt falának felépítéséhez, és a tudósok szerint nehéz lenne rezisztenciát kialakítani ellene.

Nem láttunk még ilyet, sok különböző, egymástól független trükkel minimalizálja az ellenállás kialakulásának esélyét

– mondta róla a kutatást vezető Kim Lewis.
Ez a felfedezés ugyanakkor elsősorban nem is az új vegyületek miatt különösen jelentős, hanem mert a felfedezéshez használt technológia még sok további új antibiotikum felfedezéséhez vezethet. Hiába hemzsegnek ugyanis millió számra a talajban és a tengerben a mikrobák, mert csak egyetlen százalékukat lehet megbízhatóan tenyészteni laboratóriumi körülmények között is, így nem tudják rendesen tanulmányozni sem őket a kutatók.
Erre jelenthet megoldást az iChip nevű technológia, amelyet egy évtized munkájával fejlesztettek ki a bostoni Northeastern Egyetem kutatói. Lehetővé teszi, hogy a többi baktériumoktól elszigetelten, mégis a természetes környezetükben, vagyis a talajban figyelhessék meg a mikrobákat. Az ezzel a módszerrel elfogott baktériumoknak már a háromnegyede a laborban is vizsgálható, miután az iChipben növekedésnek indult.
Közben azért nem bízzák a véletlenre a tudósok, és egyre lehetetlenebbül hangzó helyekre is benéznek, új vegyületek után kutatva. Például a méhek gyomrának abba a részébe, ahol a mézet állítják elő, mert ez tele van az ellenálló kórokozókat is elpusztító baktériumokkal. De olyan váratlan forrásból is előkerülhet új vegyület, mint a panda vére. Az ebben talált katelicidin nevű antibakteriális peptid számos rezisztens törzs ellen bizonyult hatékonynak.
Néhány éve a békák bőrében is azonosítottak több mint száz potenciális antibiotikumot, feltehetően azért, mert a békák már 300 millió éve élnek a Földön, így volt idejük a hatékony védelem kialakítására. A csótányok és sáskák agyában talált vegyület pedig a kísérletek során úgy pusztította el az MRSA és az E. coli 90 százalékát, hogy az emberi sejtek sértetlenek maradtak.
A kutatói kreativitás pedig nem áll meg itt, de ahelyett, hogy elkalandoznánk a fagyasztott fekáliakapszula és az ürülékbeültetés sikamlós irányába, nézzük inkább, hogyan lehetne a halogatás helyett elébe menni a problémának.

Ellenállni az ellenállásnak

A másik irány az ellenség megismerése, vagyis a baktériumkutatás felpörgetése. 2013-ban az EU az innovatív gyógyszerek kutatására irányuló kezdeményezés (IMI) keretében 800 millió euróvalszállt be az antimikrobiális rezisztenciával összefüggő kutatásokba. Idén januárban pedig Barack Obama is bejelentette, hogy az eddigi összeg kétszeresét, vagyis több mint 1,2 milliárd dollárt szán az antibiotikum-rezisztens baktériumok elleni küzdelemre a 2016-os szövetségi költségvetésben.
Az extra források azért fontosak, mert részben olyan kutatásokra mennek majd el, amelyek segítik az ellenálló baktériumok alaposabb megismerését. Tavaly ősszel fontos eredmény volt például az Egyesült Államokban a legtöbb járványszerű megbetegedést okozó E. coli baktérium teljes géntérképének összeállítása, vagy amikor sikerült számítógéppel modellezni, hogyan bontják le a baktériumok enzimei a különféle antibiotikumokat. Az ilyen eredmények segíthetnek abban, hogy jobban megértsük, hogyan válnak ellenállóvá a baktériumok, és hogyan védhető ez ki.
Az új antibiotikumokhoz hasonlóan a rezisztencia megtörése is egyre intenzívebb kutatási terület. Szegedi kutatók például úgy akarnak hosszabb ideig használható antibiotikumokat előállítani, hogy olyan baktériumgéneket keresnek, amelyeknek a kikapcsolása lelassítja a rezisztencia kialakulását. Szintén magyar fejlesztés, és bizonyos esetekben, például nyílt sebek antibakteriális kezelésében segíthet a klór-dioxid BME-n szabadalmaztatott alkalmazási módja is.
Mások programozható antibiotikummal próbálkoznak, amely egyrészt a szervezetünk számára hasznos mikrobákat nem bántja, csak azokat a kórokozókat, amelyekre ráuszítják a tudósok. Másrészt a hagyományos antibiotikumnak ellenálló törzseket is sikerült vele elpusztítani a tesztek során, az antibiotikum-rezisztencia átadásáért felelős molekulák megtámadásával.

Fotó: Bloomberg

Olyan új gyógyszerrel is kísérleteznek Hollandiában, amely nem antibiotikummal harcol a baktériumok ellen, hanem endolizinekkel. Ezeket az enzimeket a bakteriofágok, a baktériumokat fertőző vírusok termelik.
Még távolabbra kerülve a közeljövőben megvalósítható megoldásoktól, az amerikai hadsereg kutatási részlege (DARPA) a rövid lejáratú antibiotikumok helyett nanorészecskékkel harcolna a rezisztencia ellen. A menet közben újraprogramozható részecskék rugalmasan követnék az ellenállást kifejlesztő baktériumokat, gyakorlatilag hozzájuk mutálódnának.
Szintén várni kell még a gyakorlati alkalmazására, de biokémikusok egy csapata feltalált egy CRISPR nevű DNS-szerkesztő eszközt, amellyel DNS-darabkákat tudnak kivágni, áthelyezni, kicserélni. Ez sok mindenre jó lehet a mezőgazdaságtól a komoly bioetikai kérdéseket felvető génmanipulációig. Az antibiotikum-rezisztencián azzal segíthetne, hogy ki lehetne vele vágni az ellenállásért felelős géneket.
Azt tehát nem mondhatjuk, hogy ne kapna figyelmet a kérdés. Ugyanakkor attól is messze vagyunk, hogy hátra lehessen dőlni. Az itt említett új antibiotikumok és alternatív megoldások is évekig nem lesznek még használhatók, ha egyáltalán megérik a gyógyszerré válást. Az fogyasztás visszaszorítása pedig egyelőre leginkább határozatok szintjén ragad meg. Az amerikai Gyógyszer- és Élelmiszer-biztonsági Hatóság (FDA) például hosszú idő után először tett lépést az állatoknak adott antibiotikumok visszaszorításáért, de az elemzők szerint ennek nem sok hatása lesz.

A szén új formáját sikerült előállítani

BOLCSÓ DÁNIEL

A szén teljesen új szerkezetű formáját fedezték fel az Észak-Karolinai Állami Egyetem kutatói. A Q-szén később akár ki is válthatja a gyémántot, de már most egyszerűen elő tudnak állítani kisebb gyémántrétegeket a segítségével.

Fotó: Wikipedia

A szénnek több allotrop módosulata létezik, ezekben a szénatomok más-más szerkezetbe rendeződnek. Ilyen szilárd formák a gyémánt és a grafit.

Most létrehoztuk a szén egy harmadik szilárd formáját

– mondta a kutatást vezető Jay Narayan. Szerinte az egyetlen hely, ahol a Q-szén a természetben is előfordulhat, a bolygók magja lehet.

A kutatók 20 és 500 nanométer közötti vastagságban tudják előállítani az új szénmódosulatot, amelynek több szokatlan tulajdonsága is van, például hogy ferromágneses, illetve hogy keményebb, mint a gyémánt. Mindez a kutatók szerint különösen alkalmassá teheti arra, hogy új típusú elektronikus kijelzők gyártásához használják fel.
A módszer ráadásul olcsó, a szemműtétekhez is használatos lézerrel hevítik a szenet a Q-szén előállításához. Az új anyagból pedig képesek voltak szobahőmérsékleten és átlagos légköri nyomás mellett kisebb gyémántokat előállítani. Mivel a Q-szén keményebb a gyémántnál, hosszú távon sok felhasználási területen ki is válthatja. Egyelőre viszont még a kutatók se ismerik ehhez eléggé, így első körben a gyémánt olcsó előállításában lehet hasznos.

AZ USA ÖTVEN ÉVE ELVESZTETT EGY ATOMBOMBÁT

BOLCSÓ DÁNIEL

Bárkivel előfordul, hogy elhagy ezt-azt. Elkeveredik egy papírfecni, ott marad a kocsmában a pulóver, rosszabb esetben a kulcs is elvész néha-néha. Atombombát valamivel ritkábban szokás elhagyni, már csak a mérete és a tömegpusztító jellege miatt is. De azért ez se példa nélküli.

1958. február 5-én egy B-47-es bombázó elejtett egy bő három tonnás atombombát a Tybee-szigetnél, amikor összeütközött a légierő egy másik gépével, egy F-86-os vadászrepülővel egy gyakorlat során. Az utóbbi pilótája nem látta a radarján a bombázót, ezért ereszkedés közben közvetlenül beleszállt.

Kövessen minket a Facebookon is!

Az ütközésben mindkét gép súlyosan megsérült. Howard Richardson, a B-47-es pilótája attól tartott, hogy a bomba leszállás közben szabadulna el, ezért úgy döntött, megelőzi a nagyobb bajt, és inkább a vízbe dobja. Ezután gond nélkül le is tudta tenni a gépet a légierő Savannah melletti Hunter Légibázisán. Az F-86-os pilótája is megúszta, sikerült katapultálnia, és egy mocsárban landolt.
A haditengerészet két hónapon át kutatott az elveszett bomba után, de végül feladták, és ma már azt javasolják, bárhol is legyen, a legbiztonságosabb háborítatlanul ott is hagyni. Egy 2001-es jelentés szerint, ha a bomba még mindig épségben van, kicsi az esélye, hogy veszélyes nehézfémek kerüljenek belőle a környezetbe. A légierő szerint robbanásveszély sincs, amíg a bombát békén hagyják – és a hangsúly a békén hagyáson van, mert azt a jelentés is elismeri, hogy ha amatőr kincsvadászok belebotlanának, könnyen fel is robbanhat. Bár egy 1966-os kongresszusi irat szerint az elvesztett bomba uránt és plutóniumot is tartalmazó, komplett fegyver volt, a légierő és a pórul járt B-47-es nyugdíjas pilótája is cáfolja, hogy lett volna benne plutónium.
A környék lakói közül persze nem mindenkit hagy nyugodni, hogy egy atombomba lapul a közelben. Egy visszavonult vadászpilóta például 2004-ben magas sugárzást mért Savannah partjai közelében. A kormány meg is vizsgálta a helyzetet, de arra jutottak, hogy a mért értékek a környék természetes adottságai alapján teljesen normálisak.
Milyen tanulságot lehet mindebből levonni?

• Ha Savannah partjainál jár, figyeljen oda, mit rugdos a víz alatt strandolás közben.
• Ha van egy atombombája, vigyázzon rá jobban, az ég szerelmére!
  

(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)