2016. március 1., kedd

Környezetünk




Környezetünk



Délvidék 1941 - 1944







A sajtóanyagot, Matuska M. könyvét és kommentárokat az alábbi íráshoz
ausztráliai olvasónk Szántó Irén küldte el hozzánk.
Egyéb forrásokkal összeállította és szerkesztette Tóth Judit.

(Hazánkért, 2001. június)

Idegenek által és szemszögéből írt történelmünk irodalmában olvassuk, hogy ‘eredendően erkölcstelen, lázadó, rabló.. szóval alja nép vagyunk’. Azt hiszik (sajnos hirdetik is!), hogy a magyar múlt igazságát feltáró tanulmányok, kutatások szálai kivételesen az ő kezükben összpontosulhatnak. Azt hiszik, hogyha a saját vétkeiket a magyarokra lapátolják, attól ők megtisztulnak.
Mintha nem lenne elég az idegenek által reánk szórt rágalomáradatból, gondatlanságból -- merem remélni, hogy itt nem szándékosságról van szó -- időnként saját, egyébként érdemes munkát végző íróink is hozzájárulnak a problémához.
Matuska Márton, “A megtorlás napjai” [1] című, a világhálózaton is hirdetett könyvének kilenc fejezetében a bácskai, bánáti és baranyai magyarság ellen 1944 őszén és telén elkövetett szerb bosszúállás, népírás eseményeit és áldozatainak, túlélőinek tanúvallomásait részletezi mindeddig nemlátott alapossággal és következetességgel. Mindez a ‘90-es évekig lehetetlen volt a titoista Jugoszlávia tilalma miatt. Ellenkezésük érthető, hiszen nemcsak megtorlásról, személyi bosszúról, hanem tervezett, hivatalos szervek által elkövetett népírásról (magyarításról) tanúskodnak a tények, amelyeket Matuska hosszas kutatómunkával, szemtanúk kihallgatásával és hozzáférhető okmányok tanulmányozásával nyilvánosságra hozott.
Kutatásai eredménye: összesen 3251 a szerbek által bizonyíthatóan kivégzett magyar áldozatok száma az általa megvizsgált településeken. Figyelembe véve számtalan helységet, ahonnan nagyszámban végeztek ki, illetve tüntettek el magyarokat, de ellenőrzött számok nem léteznek, arra a következtetésre jutott, hogy a dr. Mészáros által valószínűnek tartott 20 ezer főt kitevő magyar áldozatlista valószínűsíthető.
Sajnos a délvidéki magyarság szenvedésének feltárásában e fontos mű értékét teljesen megsemmisíti az angol nyelven is világszerte elterjesztett Utószó, amelyben dr. Mészáros korábbi tanulmányát említi:
 “[...] Dr. Mészáros Sándor összegezést készített arról, hogy Bácskában hány háborús bűnös lehetett a magyar nemzetiségű lakosság között. Azt a listát tanulmányozta át, amelyet a háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hivatalosbizottságok állítottak össze. A listát 1945. novemberében zárták le, összesen 1235 személy volt rajta. Dr. Mészáros a névsorból kiszelektálta a németeket és a ruszinokat, valamint a magyarországiakat, ami 899 személyt eredményezett, akiket háborús bűnösséggel vádoltak. “

Annak ellenére, hogy dr. Mészáros részletesen tárgyalja: se okmány se hivatalos vádirat nem létezett, s hogy a 899 személy túlnyomó többsége feljelentések, önkényes listához adás vagy nyilvánvalóan abszurd alaptalan állítások után került a listára, vagy éppen anyagi kár, lopás eltulajdonítás vádjával illethető. Ezt Matuska is tudta, mégis szándékosan vagy nem, azt az üzenetet kürtölte világgá, hogy összesen 899 magyar polgári személy volt háborús bűnös.



Súlyos sértés a háborús bűnösséggel való megbélyegzés, főleg, ha azt kommunista forrásokra alapozzák! A gyanútlan olvasóban felmerül a kérdés: vajon mit is vétett a 899 délvidéki magyar polgár? Miért szükséges a világgal tudatni éppen most, hogy a háború után 899 magyar háborús bűnös menekült meg a nürnbergi ítélőszék akasztófái elől? Ki és hol mondta ki ezt a “899 magyar háborús bűnös” ítéletet?
Dr. Mészáros soha nem nevezte a magyarokat “háborús bűnösöknek”, ő állítólagost mond, de “bűnösségük” soha sehol egyetlen bíróságon nem volt bizonyítva.



Dr. Mészáros, Holttá nyilvánítva [2] c. könyvének Előszavából megtudjuk, hogy 1944 véres őszén nem volt spontán népharag és ezért nem is a leghelyesebb bosszúról beszélni a magyar-ellenes terror kapcsán, hisz’ a bosszút indulatok és erkölcsi hagyományok irányítják. Ehhez képest az 1944-es magyarirtás átgondolt, tudatos és tervszerű népirtás volt.

Idézetek dr. Mészáros könyvéből:
• (11. oldal) “A felszabadulás után az úgynevezett háborús bűnösök többségét azok alkották, akikről kiderült, hogy fosztogattak. Ennek kimondására a legtöbb esetben elegendőnek bizonyult egészen kis értékű tárgyak eltulajdonítása is. De mint említettük, igen sok volt a hamis és téves feljelentés.
A rendszerváltozás után elegendő volt egy feljelentés ‘fosztogatás’ vádjával, s az illetőre már ki is mondták a halálos ítéletet, és minden formaság betartása nélkül, gyorsított eljárással kivégezték.
• (15. oldal) “Még kirívóbb a zentai tragédia. Az itt kivégzettek közül csak néhányan szerepelnek a háborús bűnösök listáján, a későbbiek során mégis mindannyiukat, minden bizonyító eljárás nélkül háborús bűnösnek nyilvánították.”
• (22. oldal) “A háborús bűnösség bélyegét mindenkire rá lehet sütni. Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, nyomozásokról, a bűnösségi vád kivizsgálásáról. Mindez az OZNA hatáskörébe tartozott, amely a háború befejezéséig, pontosabban 1945. június végéig tetteiért a legfelsőbb vezetőségen kívül senkinek sem tartozott felelősséggel, a valós (de legtöbb esetben a vélt) ellenséggel minden különös eljárás nélkül leszámolhatott.”
• (32-33. oldal) “A katonai közigazgatás bevezetése után elszabadult a pokol. A bosszú gondolata azonban már a katonai közigazgatás bevezetése előtt megfogalmazódott. Ez látható a jugoszláviai Kommunista Párt észak-bánáti kerületi bizottságának 1944. évi október 2-i körleveléből is, amelyet a járási pártbizottságokhoz küldtek. Egyúttal közölték, hogy a vajdasági népfelszabadító főbizottság kereteiben megalakult a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság, amelynek munkáját a legkörültekintőbben támogatni kell. Ezért szükséges a járási nyilvántartók és a helyi bizalmiak, továbbá ezek helyetteseinek megválasztása.
Hogy mennyire vették komolyan a népfelszabadító bizottságok ezt a munkát az is bizonyítja, hogy a munka gyors elvégzése érdekében Újvidéken 40 ezer feljelentő lapot nyomtattak ki....”
[Furcsa, hogy Matuska úr teljes hitelt ad az ilyen körülmények között született “háborús bűnösségnek”.]
A magyarságnak alapvető joga van a történelmi tények ismeretéhez, ahhoz, hogy a második világháború alatt a magyar honvédség szabadította fel a Trianonban elcsatolt területeinket. Mint őslakosoknak emberi joguk volt örülni ennek a felszabadulásnak, és ha kellett emberi kötelessége volt védeni hazája földjét, mint tette és teszi ezt ma is minden tisztességes nemzet polgára. Joga volt védeni a puszta életét és erkölcsi kötelessége volt védeni hazáját, akár tetszik ez valakiknek, akár nem.
Nagy-Magyarország, csak az utolsó ezer éves államiságában is, a magyar nép elvitathatatlan ősi tulajdona, akár tetszik ez valakiknek, akár nem!

Bár Cseres Tibor, “Vérbosszú a Bácskában” [3] c. könyve meglehetősen hiányos, telve féligazságokkal -- és ezért nem is lehet vele mindenben egyetérteni. Azonban Cseres könyvéből annyit megtudunk, hogy a partizánok, hivatalos katonai alakulatok és a háború utáni Titó-féle demokrácia megtorlásai magyarok tízezreinek az életét követelték.
Cseres Tibor ezeket írja:  
o        (102. oldal) “Az újvidéki Slobodna Vojvodinában, a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjának 1944. okt. 28-i számában “Történelmi Határozat” címmel a JKP Tartományi Bizottságának egyik tagja összefoglalja a felülről sugallt szándékot, amit a harcos partizánok fejébe kellett táplálni:
A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen... Az idegen elemek tíz-, és százezrei, akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket -- még mindig lövöldöznek a sötétből harcosainkra s az orosz katonákra.’
A valóság persze az, hogy a bácskai magyarok, bár lett volna fegyverük, egyetlen puskalövést sem adtak le sem a hatalomba lépő szerb partizánok, sem az átvonuló orosz katonák ellen.”

Harcolni akarunk a földünkért.”

A hazai Szombat nevű zsidó kiadvány 1992. márciusi számában a cionista Smuél Mihaeli ezeket mondta:
o        [...] Őszintén megmondom, úgy éreztem, hogy a szerbek filoszemiták. Mi ezt akkoriban lépten-nyomon éreztük. A cionista mozgalom teljesen szabad volt. Én akkoriban a Betárban voltam, amely egy radikális jobboldali szervezet volt, és harccal akarta visszafoglalni Erec Jiszráelt (Nagy Izraelt). Ezt meg is mondtuk: ki akarunk vándorolni Izraelbe, és harcolni akarunk a földünkért. Semmi akadálya nem volt: a szerb hadseregtől kaptunk fegyvert, hogy gyakorlatozzunk, még segítettek is. Ugyanakkor Szlavóniában, ahol táboroztunk egyszer volt összeütközésünk a horvát ifjúsággal. Amikor megtudták, hogy zsidók vagyunk - mert természetesen mi fölhúztuk a zsidó lobogót - a horvátok kövekkel támadtak ránk és verekedések is voltak. Szabadkán voltak összetűzéseink a magyar fiatalsággal is, mert a szerbek elnyomták a magyarokat, velünk viszont toleránsak voltak. Így a magyarok úgy tekintettek ránk, mint a szerbeket pártoló kisebbségre. Amikor a magyarok bejöttek és kezdődtek a zsidótörvények, az együttműködés a szerbekkel tovább folytatódott. Mi akkor a legnagyobb egyetértésben éltünk. [...]” +++

Előzmények

(Kivonatosan a Hídverők 1955. VII. évf. 6 -7. számából)
Az egyik “magyar nyelvű lapban” újabb beszámolót olvastam az “újvidéki bestiális vérengzésekről”. A cikk írójaháromezer zsidó legyilkolását emlegeti s felhasználja az alkalmat, hogy a magyarságon újra végigverjen.
Az újvidéki “tisztogatási akció” eredete arra az időre nyúlik vissza, amikor Jugoszlávia összeomlása után Bácska vidékét visszacsatolták Magyarországhoz, a Bánátot azonban német közigazgatás alá rendelték.
Bácskában, a magyar Kánaánban folyt a termelés és mindent lehetett kapni. Nem így a Bánátban. Néhány hónap alatt mindenben óriási hiány állott be. Bánát lakossága éhezett, nem volt gyógyszer, s ha valaki egy csomag levélpapírt küldött bánáti rokonának, az már gazdag ajándékszámba ment.
1941 nyarán vállalkozó szellemű fiatalember jelent meg Újvidéken, aki azonnal átlátta, hogy itt csempészettel óriási üzleteket lehet kötni. A zajos múltú üzletembernek, aki a jólcsengő Grossinger Károly névre hallgatott, rendkívül értékes összeköttetései voltak: t.i. Magyarország akkori mindenható és rettegett belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc volt a nagybátyja. Kereskedelmi érzékét anyjától örökölte, aki mindenkor büszke volt kereskedő őseire, noha azok vallását kikeresztelkedéssel elhagyta.
Fiát beíratta egyetemre, hogy gyógyszerész váljék belőle, Grossingert azonban sokkal jobban érdekelte a gyors meggazdagodás és megállapította, hogy ezt a kábítószer-csempészés és leánykereskedelem teszi majd lehetővé. Az üzlet virágzott egy ideig, amíg a budapesti rendőrség el nem csípte az érdemdús ifjút. Mivel nagybátyja volt a belügyminiszter, néhány nap múlva szabadult, de az egyetemet már csak Debrecenben folytathatta.
Egyszer éppen leánykereskedelmi beszerző körúton járt Bácskában, amikor felfedezte a Bánátba irányuló csempészet lehetőségeit. Budapestről megrakodva áruval -- gyógyszerrel, élelmiszerrel -- visszautazott Újvidékre és nagybátyja ajánlásával beutazta a német megszállás alatt álló Bánátot is, hogy ott átvevőket találjon. A csempészet teljes erővel megindult, ám 1941. augusztusában a magyar csendőrség nagyszerű fogásokkal öregbítette hírnevét.
Grossinger sűrűn járt át Bánátba és megismerkedett az egyik Gauleiterrel, bizonyos Herr Lapperrel, akit bevont az üzletbe. Lapper nagy lelkesedéssel látott maga is munkába és első teendője az volt, hogy remek géppisztolyokat csalt ki a német megszálló csapatoktól “partizánok elleni küzdelem céljára.” A géppisztolyokat a csempészek között osztotta szét.
Miután a csempészek nem az úrikaszinó tagjai közül kerültek ki, főleg a nagyszerű fegyverek egy-kettőre a csempészek közé csalogatták a szerb partizánokat is. Rövidesen komoly fegyveres bandákkal találta magát szembe a csendőrség. Míg a magyar csendőrség felszerelése csak egy közönséges puska volt, legjobb esetben 20 élessel, a partizánok könnyűszerrel bántak el csempészútjaikon eléjük került, jóformán védtelen magyar csendőrökkel. Októbertől kezdődően alig volt nap, hogy néhány magyar csendőr Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, az unokaöccse és Lapper Gauleiter jóvoltából ne pusztult volna el az egyenlőtlen harcban.
A csempészáru pedig gyűlt Újvidéken, ahol a raktárakat főleg olyanok kezelték, akiket Grossinger rokoni kapcsolatai révén arra alkalmasnak talált.
A csendőrök és a csempészek között egyre nagyobb méreteket öltött a küzdelem; a jelentések mindig partizán-támadásokról szóltak. Csak a partizánok nem a Duna felől szivárogtak át, ami természetes lett volna, hiszen ebből az irányból majdnem ellenőrzés nélkül lehetett magyar területre átjutni, hanem a bánáti oldalról, a Tisza nádasain át. Természetes, hogy erről, mert ebben az irányban folyt a csempészet.
A partizánok ereje úgy megnövekedett, hogy decemberben már egy 15 főből álló csendőrjárőrt is legyűrtek. A csendőrök pompásan védekeztek egy tanyából, de miután a lőszerük elfogyott, véres kézitusában a partizánok elnyomták őket. Aki még élt, megölték. A holtak nemiszervét levágták és a hullák szájába dugták, kiszúrt szemük üregébe pedig a zubbonyról levágott gombokat dugdosták bele.
Ezt már a felsőbb hatóság sem tűrhette szó nélkül és vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes utasította az akkor betegsége miatt szabadságát a Mátrában töltő vitéz Feketehalmi-Czeydner Ferenc altábornagyot, a szegedi hadtestparancsnokot, hogy teljes erővel lépjen fel a partizánok ellen.

Horthy Miklós rádiókiáltványa

o        1942. április - “[..]A független és önálló horvát állam megalakulásával Jugoszlávia megszűnt létezni, és alkotóelemeire bomlott. Ezzel egyidejűleg parancsoló kötelességünkké vált, hogy a Magyarországból 1918-ban elszakított terület és azon a nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük. Olyan szent nemzeti kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesítenünk kell. Ezért még a mai napon parancsot adok ki katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításától megóvjuk. Katonáink akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk, és amellyel a jövőben is békésen akarunk élni.” [4]

Vitéz Szombathelyi Ferenc utasítása úgy szólt, hogy lépjen fel a “legerélyesebb retorzióval és csak a túlzott igazságtalanságoktól és fölösleges kegyetlenkedésektől tartózkodjanak a csapatok”.
Feketehalmy-Czeydner F. felhívta Szombathelyi F. figyelmét, hogy a Szolgálati Szabályzat I. részének egyik pontja határozottan tiltja a retorziót, hóhérszerepre nem vállalkozik, de vállalja, hogy rendet teremt. Az altábornagy a tisztogatási akcióról mindig részletesen tájékoztatta mind a vezérkari főnökséget, mind a belügyminisztériumot. Annak ellenére, hogy csendőreivel a legrövidebb időn belül harmincfőnyi veszteséggel szemben kétezer partizánt és csempészt tett ártalmatlanná, főleg Keresztes-Fischer F. volt elégedetlen az elért eredményekkel és 1942. január 12-én követelte, hogy a tisztogatási akciókat nagyobb területre terjesszék ki, így Újvidékre is. (Keresztes-F. ezen utasítását először letagadta, majd később beismerte.)
Horthy Miklós magatartása később egy fokkal se volt különb, mert ahogy Keresztes-F. úgy Szombathelyi F. is letagadta, hogy valamit is tudott a tisztogatási akcióról és az újvidéki eseményekről. Horthy M. Szombathelyi F. ésKeresztes-F. utasítására 1942. január 21-én megkezdődött a nagy tisztogatás Újvidéken.
Katonai akció lévén a tisztogatásban a közigazgatási hatóságok, főispán, alispán, polgármester nem vettek részt. A rendőrség főnöke és helyettese pedig beteget jelentett és így a rendőrség részéről az akciót egy Mihajlovics (!) rendőrkapitány vezette. (Újvidék város polgármesterét, noha az újvidéki események alatt betegen feküdt a lakásán és azokhoz semmi köze nem volt, a jugoszlávok felelőssé tették a kilengésekért és kivégezték.)
A tisztogatási akció első két napja zavartalanul zajlott le, de a harmadik napon súlyos visszaélésekre és rablásokra, vérengzésekre került sor.
Január 23-án 20 fokos hideg tombolt Újvidéken. A téli felszereléssel el nem látott razziázókat a békés lakosság szívesen fogadta és pálinkával, borral kínálta. Azok, mint a vizsgálat megállapította, bőségesen ittak, a kétnapi kimerítő razziázás után az italozás így megártott, és csúnya esztelen vérengzésekre került sor.
A vérengzésekben főszerepet játszott Mihajlovics rendőrkapitány, akit a városban úgy ismertek, hogy tele van adóssággal, főleg egyes szerb uraknál és zsidóknál. A razzia után nem volt már több váltója forgalomban és nem akadt volna, aki azokat felmutassa.
Tényként el kell ismerünk, ezt a nyomozás is megállapította, hogy egyes tisztek sem viselkedtek példásan, amit a legénység is észrevett és többé nem tartotta magát a szigorú elvekhez. Amikor a kilengések Feketehalmy-Czeidneraltábornagy tudomására jutottak, azonnal jelentést tett az esetről Szombathelyi Ferencnek és Keresztes-Fischernek, akiktől azonnal vizsgálatot kért. Az utolsó napon -- a Feketehalmy-Czeidner által elrendelt vizsgálat megállapította, hogy mintegy kétszázan estek a részeg razziázók áldozatául, legtöbbjük ártatlanul, ahogy azt Feketehalmy-CzeidnerFerenc Ausztriában történt letartóztatása után [az amerikai] CIC nyomozóközegei részére elkészített 50 oldalas beadványban, illetve tényleírásban elő is adta. Tény, hogy az altábornagy által kért vizsgálatot sem a katonai, sem a belügyi hatóságok nem rendelték el.
Az egész ügy 1943-ban került újra tárgyalásra, amikor a Kállai-kormány által 1942. augusztusában nyugdíjazott altábornagyot vád alá helyezték. Ám még ez előtt Csatay honvédelmi miniszter magához kérette Feketehalmy-Czeidnert, és közölte vele, hogy külpolitikai okokból vád alá fogják helyezni, de “Te ügyes ember vagy és védd meg magadat.”
Sem Mihajlovics rendőrkapitányt nem helyezték vád alá, de Grossinger Károllyal se történt semmi!
Újvidéken ártatlan embereket is lemészároltak, kiraboltak, de az is tény, hogy ezekért az eseményekért ártatlanokat végzett ki a jugoszláv bolsevista kormány. Keresztes-Fischer Ferencet senkise kereste, Horthy Miklós pedig mindent letagadott!+++ Újvidéki Lajos (1955)

Adalékok

·         A teheráni konferenciáig a magyar államvezetésnek minden reménye az angolszász seregek balkáni partraszállása feltételezéséhez volt fűzve. Miután ez összeomlott, egyre idegesebb diplomáciai kapkodásra vezetett. Egy semleges államban működő magyar követ jelentése alapján felmerült ama hiú remény, hogyhamegbüntetik az 1942. januári újvidéki akció szereplőit, akkor Magyarország a nyugati hatalmaknál tárgyalóképes fél lehet. Ezért Horthy Miklós kormányzó, aki a vezérkari főnöknek 1941 végén Bácskapartizántalanítására a parancsot kiadta, s a parancs végrehajtóit magas kitüntetésekben részesítette,most a vezérkar főnökét, a kitüntetett tisztek ellen, a vezérkar főnöke mellé állított különbíróság általi elítélésre utasította. Az érdekelt tisztek zöme a halálbüntetés elől Németországba emigrált.” /Málnási, 202. oldal/
·          Magyarország a háború első felét tétlenül szemlélte s csak amikor április 7-én jugoszláv repülőgépek Szegedet és Pécset bombázták s a Délvidéknek magyar vagy német haderő általi megszállása elkerülhetetlenné vált, a kormányzó április 10-én kiadta Délvidék megszállására [i.e. az ősi magyar földvisszafoglalására!-TJ] a hadparancsot. Április 11-13 között, a honvédség a baranyai háromszöget és Bácskát birtokba vette, míg a Bánát német vezetés alá került. Ezzel a trianoni bilincsektől megszabadult Magyarország93. 000 km2-ről 172. 000 km2-re, 8 millió lakosról 15 millióra gyarapodott s kishatalomból középhatalom lett. Ezt kapta előlegül a bolsevizmus elleni küzdelemért....” /193.old./

Az érdekesség kedvéért

Professzor Raul Hilberg [7] neves zsidó történészforrásokból idézve mutatja be a délvidéki eseményeket, amelyek zsidó szemszögből nyilván megtámadhatatlan történelmi tények:

·         [dr. Rudolf Kasztner, 1945. 09. 13.] 1942. januárjában Feketehalmi-Zeisler [sic!] tábornok [sic!] a magyarok által elfoglalt Jugoszláviában, Novi Sad városában tomboló dühében többezer zsidót és szerbet lőtt agyon.”
·         [Werkmeister, budapesti német követség, 1944. 01. 16.] - “E mészárlásoknak különös volt az utóhatása. A háborús bűnösökről szóló 1943-es moszkvai nyilatkozat után, a megrémült magyar kormányzat, büntető-vád alá helyezte a tábornokot [sic!] és még két cinkos társát 6000 szerb és 4000 zsidó lemészárlásáért.Feketehalmi-Zeisler [sic!] még a tárgyalás előtt Németországba szökött, hogy menedéket kapjon a Gestapo védelme alatt.”

R. Hilberg a fenti idézeteket, mint történelmi tényeket teljes jóváhagyással, minden kiegészítő vagy helyesbítő megjegyzés nélkül közli. Az ő történelmében nem gyilkoltak meg 60 ezer magyart, nem voltak véreskezű kommunista partizánok, akiket Grossinger Károly látott el fegyverekkel, s akikkel zsidó testvérei együttműködtek! Amiről nem írunk, az nem történt meg!
Érdemes lenne utánanézni: vajon Werkmeister pontosan ezekkel a szavakkal jelentette-e a délvidéki eseményeket a német külügyminisztériumnak, vagy pedig ez az átszínezett Hilberg-féle változat!?
Másfelől, nem tudjuk, hogy Matuska Utószavában szándékosan beszél-e ‘899 magyar háborús bűnösről’ vagy sem. Ha nem szándékos, akkor az író hihetetlenül ostoba hibát követett el, amely megsemmisíti, lealacsonyítja az egyébként elfogadható és a magyarság szempontjából fontos munkájának az értékét. Szomorú, de ez is a magyar tragédiához tartozik. +++

Jegyzetek ------
1. Matuska Márton, “A Megtorlás napjai”- Montázs Könyvkiadó, Bp. 1991.
2. Dr. Mészáros Sándor, “Holttá nyilvánítva, délvidéki magyar fátum, 1944-45 I. Bácska” –
         Hatodik Síp Alapítvány, Bp. 1995.
3. Cseres Tibor, “Vérbosszú a Bácskában”, Magvető, Bp. 1991.
4. Krupa Sándor, A sarlókalapácsos börtönrácsok titkai, USA 1983.
5. Dr. Málnási Ödön, A magyar nemzet őszinte története, München, 1959.
6. Málnási Ödön, u.o.
7. Raul Hilberg, The Destruction of the European Jews, /521.old. Quadrangle Books, Chicago 1967.






Mi mindent csak félig csináltunk!




[Részlet Marschalkó Lajos, VÖRÖS VIHAR című könyvéből

Hídfő kiadása, 1984. San Francisco]


Miért szükséges ma még mindig félévszázaddal ezelőtti eseményekkel foglalkozni? Azért, mert a magyar jövő gyökereit a múltban kell keresnünk, a múltból kell tanulnunk. Ám ha ezt a múltat csak hazugságok alapján ismerjük, akkor hiába várjuk a magyar Feltámadást!
Azért is, mert azok, akik a háborúkat még nem fejezték be, a halottaikat sem temették el, a megcsonkított, többszörösen kirabolt nemzetekből háborús bűnösöket faragnak, sőt az általuk megírt történelmet szégyentelenül kamatoztatják. De kik az igazi háborús bűnösök? /szerk./

1944. október 15.

Vasárnap délelőtt... Kedves régi barát jön hozzánk a feleségével. Kissé titokzatosak. Véletlenül jöttek. Az asszonyok kimennek a konyhába s a jóbarát, akivel együtt töltöttük gyerekkorunkat, hirtelen a politikára fordítja a szót.
- Nézd, a kommunista földalatti mozgalom halálra ítélt. Nem okos dolog itthon tartózkodnod. Jobb, ha vidékre mégy! - tanácsolja.
Az ebédlőben szól a rádió, de mi nem figyelünk rá. Inkább a barátot hallgatom, aki óvatos formában példálódzni kezd.
- Ki tudja, meddig marad helyén a kormányzó. Azt beszélik, le akarják tenni a fegyvert. Lehet, hogy abban a pillanatban letartóztatják az egész jobboldalt. Hirtelen felcsapódik az ajtó, s a konyhából a két asszony rohan be:
- A kormányzó hadparancsát közvetíti a rádió. Egy remegő hang máris olvasni kezdi:
- Magyarország leteszi a fegyvert!
Napok óta sejteni lehetett, hogy valami készül. Ilyen gyors döntésre azonban nem számított senki. Néhány nappal ezelőtt a képviselők nemzeti szövetsége Lakatos miniszterelnöknél járt, megkérdezte tőle. Igaz-e, hogy a kormányzó legnagyobb titokban megadásról tárgyal? Igaz-e, hogy ezerháromszáz politikus, szellemi ember letartóztatására listák készültek?
Lakatos Géza azt felelte: mindez nem igaz.
És most a rádió azt mondja: mégis igaz!
Az utcákon izgatott emberek csoportosulnak: pesti kisemberek, a józsefvárosi sörözők, házmesterek, lakók. Nem viselnek zöld inget, egyszerű polgárok, kisemberek. Mégis egyértelműen kiáltják:
- Lehetetlen! Vesszenek az árulók!
A nemzet, a névtelen, közvetlen közelből fenyegetett nép úgy látszik, nem akarja a becstelen halált. Az utcán piros-fehér-zöld karszalagos nemzetőrök, a Lakatosék által életrehívott megadási gárda tagjai sietnek ismeretlen célok felé. A német csendőrség a Hotel Wien előtt gépfegyvereket rak ki az utcára. Ugyanekkor egy zöldinges fiatalember siet felém.
- No most kinyírjuk őket! - kiáltja.
A sárgacsillagos házakból egyszerre tízezrek özönlenek az utcára. “Győztünk!” Magyarország elveszett, tehát ők győztek!
A körúton fegyveres fiatalemberek csoportja siet gyalogszerrel, majd egy másik kiáltás hangzik.
- A hatalmat akarjuk!
A hungaristák! Most úgy érezzük, hogy lényegében nekik volt igazuk. A forma, a módszer elválasztott tőlük nagyon sok jó magyart. A felvidéki válság idején ők képviselték a maximumot. Képviselték a nemzet kritikáját. Viszont a Felvidéket tüntető tömegük nagyon kétes elemekből állt. A szentek és hősök mellett ott menetelt -- a csőcselék is. Nem volt felemelő és megnyugtató látvány. Mikor ezt megírtuk a Függetlenség-ben, Hubay Kálmán azzal válaszolt aMagyarság hasábjain:
-Tessék tudomásul venni, mi nem Nemzeti Kaszinót szervezünk, hanem mozgalmat.
Hubay Kálmán tiszta ember volt. Jó magyar. Kitűnő szerkesztő. Sérelmet szenvedett ember volt és azonfelül az a magyar típus, amely nem szenvedi a jogtalanságot, hanem visszaüt, még ha az életébe kerül is. Amikor egyik cikke miatt elbocsátották a Függetlenség-től, mert az nem tetszett Darányi Kálmánnak, felállt az asztaltól és azt mondta:
- Most megmutatom nekik!
Ha 1848-ban élünk, ő is ott ül a Pilvaxban és szabadsághős lett volna. Így a szélsőjobboldalra ment. Szálasi Ferenc a Csillag-börtönben ült és a mozgalmat ezalatt Hubay Kálmán dinamikája sodorta előre. A mozgalom most itt masírozik az utcán. Tragikus órán, végzetes pillanatban fogja kezébe kapni a hatalmat. Akkor, amikor a hatalomból már csak az ódium, a teher juthat neki. Mégis, most amikor a falakon felvirul a plakát: “Sztálin vagy Szálasi?”- akkor a nemzet azt mondja:
-  Nincs más menekvés!
És mi, akik tíz-húsz, huszonöt évig álltunk egy másik zászló alatt, megroskadunk a tragédia, a kiábrándulás súlyától. Mindent lehetett volna! Semlegesen az öngyilkosságba rohanni, meghalni az angolszász illúzióért, 100% százalékban odaállni  német oldalra. Mindent, de mindent megtehetett volna “a szegedi Magyarország”! Egyetlen egyet nem tehetett:hogy Sztálin előtt lerakja a fegyvert.
Amikor augusztus 25-én a Lakatos-kormány jött, mindenki azt mondta: Lakatos katona, tehát mégis csak harcolni fogunk. Hiszen a tatár már döngeti a Kárpátok kapuit. A Lakatos-kormányban azonban ott ültek a régi Tisza-párti öregek, jogászok, reakciós aggok és kúriai tanácselnökök. Tehát mégis csak megadjuk magunkat. Augusztus 25-től október 15-ig mindössze hat hét telt el. A bizonytalanság nagyobb volt, mint valaha. A kétértelműség még annál is nagyobb. Az orosz már betört a védtelenül hagyott erdélyi hágókon, mire mégis csak megtámadtuk Romániát.
Huszonnégy órára visszafoglaltuk Aradot, aztán elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Debrecent. Menekülők hada érkezett Erdély felől. De most legalább a köd egyrésze eloszlik. Akik azt mondták, hogy az “orosz is ember”, most a saját fülükkel hallják.
- Nyakunkon a tatár!
- Meggyalázták a lányom, az asszonyom!
- De hát akkor miért nem védjük magunkat!? - ordít fel a maradék nemzet.
A régi Magyarország fáradtan mondja: ‘késő van.’ S a mozgalom, amely most a Keleti Arcvonal bajtársaival egyesülve rohan az utcákon azt kiáltja:
- Védjük meg Magyarországot!
A Tatárhágó még áll. Debrecen környékén még tombol az óriási páncélos csata. Guderián környékén vezérezredes vezetésével több ezer német és orosz páncélos irtózatos karusszelje rohan végig a Hortobágyon, az összelőtt, eleső, újra felszabadított városokon s ebben a tűzorkánban most ég hamuvá a nyugati illúzió utolsó foszlánya.
Majd napok múlva megtudjuk, hogy a nyugati hatalmak az oroszokhoz utasították a kormányzó kiküldötteit. Moszkva október 16-án reggelre várta a választ. A feltételek között szerepel, hatszázezer magyar, az élő jóvátételkiszolgáltatása. Nem! Ebbe nem mehet bele a “szegedi Magyarország”. Ezt az egyetlen feltételt nem teljesíthetjük.
- És most mégis! Magyarország leteszi a fegyvert.
Délelőtt ifjú Horthy Miklós Lukács Béla lakásán fogadta Tito kiküldötteit.
- Mi a Gestapótól vagyunk! - mondják hirtelen a Tito-küldöttek.
Skorzeny Ottó jön. Lövöldözés. Ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe csavarva elviszik. A Várban koronatanács. Lakatos Géza nem írja alá a kormányzó hadparancsát. Mindegy! Vigyék ellenjegyzés nélkül a Stúdióba. Olvassák fel. A bemondó, háta mögött revolveres katonákkal, olvas. A hangja remeg. Magyarország lelke is remeg. A frontokról jönnek vissza a katonák. Nem! Ezt nem tehetjük soha!
Délután három óra tájban, a Szentkirályi utcán sietek végig. Egyik ablakból hangszóró üvölti Vörös János hadparancsát. A kormányzói hadparancsnak nem kell engedelmeskedni. Egy fél óra múlva vad lövöldözés.
- A németek lövik a rádiót.
A németek elfoglalták a Stúdiót. Bedobtak egy kézigránátot és a harcnak vége. Most már percről percre hangzik a Vörös János-féle hadparancs. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes a hadipénztárral átment az oroszokhoz. Az utcán tankok, német “királytigrisek” vonulnak, magyar motorosok állnak a Rákóczi-úton végig. Kinek fog engedelmeskedni a honvédség? Kinek a nemzet?
S akik október 15-ét végigéltük, a tűzből, zavarból, káoszból egy tanulságot viszünk majd magunkkal. Egy politikai rendszer, kormányzati forma, akkor pusztul el, amikor már senki sem akad, aki meghaljon érte. A kállai-kettősnek ez a vége. Nincs Magyarországon egyetlen ember kegyelmes titkos tanácsos és egyetlen árva közbaka sem, aki meghaljon a megadási parancs teljesítéséért.
A rendszer, -- ezt mi látjuk legjobban, akik hozzá tartoznak -- elpusztult. Vége. Nincs tovább! Belülről ingott meg. A lelkekben halt meg. Megölte az illúziókergetés. A nemzetnek nincsenek már illúziói, és azt mondja:
- Harc! Becsületes halál!
Felhívom a miniszterelnökségi palotát, ahol egy rokonom teljesít szolgálatot. A felesége jelentkezik.
- Mi történt? Mi újság?
Síró női hang feleli:
- Nem mondhatom meg. Rettenetes dolog.
Utólag tudjuk meg, hogy ezekben a pillanatokban mond le a kormányzó. A Várudvaron német páncélosok állnak. Állítólag a testőrség parancsot kapott, hogy védje a téglákkal eltorlaszolt Szarvas-kaput. A királytigrisek belőnek a téglahalmazba. Gép-pisztolyos SS-ek íratták alá a kormányzóval a lemondási okmányt, vagy talán őmaga írta alá a lépcsőházban s dobta oda Vesenmeyernek? Talán nem is ez a lényeg. A nemzet mond le a rendszerről, amikor egyetlen tagja sem akar meghalni érte.
A rendszert az erdélyi politika rendítette meg. [T.i. a románok augusztusi átállása a szovjet oldalra. - tj] A kormányzó végzete, magyar végzet. A Nyugatban bízott és a Nyugat a Kelethez küldte. Hitler “szövetségese” volt és most Hitler fogatja el. A rendszer felett egy régi prófécia mondja a gyászbeszédet. Gömbös Gyula szól a túlvilágról:
- Mi mindent csak félig csináltunk!
A rendszer félig a Hitler szövetségese volt, félig az angoloké, félig a németek barátja, félig az oroszok ellensége, félig reformer, félig konzervatív, félig “feudális”, félig szocialista, félig tekintély-állam, félig demokrácia, félig liberális, félig nacionalista, egészen magyar, de csak félig keresztény.
Este nyolc óra tájban kinyitjuk a rádiót, amely hirtelen friss indulókat kezd játszani. Aztán egy izgatott hang bemondja:
- Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre.
Beregffy? Ki lehet ez?...
Utána újra indulók. Egyszercsak felharsan a betiltott muzsika: a hungarista induló.
Riadó hangzik, testvér, hallod-e?
Sorakozó! Sorakozó!”
Kint valahonnan ágyúdörgés hallatszik. Majd a speaker bemondja: -
 Szálasi Ferenc hadparancsát közvetítjük! +++




Benesék csehszlovákizmusa


(Hazánkért, 2002. március)



Benesov dekrét
c.108 plati

 
A cseh Alkotmánybíróság üzenete
 a magyaroknak
1995-ben a Horn-Meciár féle szlovák-magyar alapszerződés előestéjén!
 
 
/A dekrétum szövege
magyar fordításban/
*
Az Alkotmánybíróság a március 8-i ülésén elutasította a Benes-féle 108. számú 1945. évi dekrétum megszüntetésére tett javaslatot.
A dekrétum az ellenség tulajdonának elkobzásáról határozott.
Az Alkotmánybíróság
határozata ellen
fellebbezésnek helye nincs.”
/Slovensky Vychod/No.57 – 1995.03.09/
 
Milos Zeman jelenlegi cseh miniszterelnök a Frankfurter AllgemeineSonntagszeitung lapnak nyilatkozta:
◘ “... a német és magyar kisebbség 1945 utáni vagyonelkobzását és jogfosztására vonatkozó Benesi Dekrétumok alapját nem a kollektív bűnösség elve képezte. A szudéta-német antifasisztákra nem várt sem vagyonelkobzás, sem kitelepítés. Nem a teljes német kisebbségre gondoltam, amikor azt állítottam, hogy a ‘30-as években a szudéta-németek Hitler ötödik hadoszlopát képezték azzal a céllal, hogy szétzúzzák Csehszlovákiát, mint a demokrácia egyetlen szigetét Közép-Európában. A csehek között is akadtak náci-kollaboránsok. A Benesi Dekrétumok már régen -- az 1997. januári német-cseh nyilatkozat szerint -- hatályukat vesztették...” [...!?]     /MNO, 2002.02.11/
Vladimir Meciar, az ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) elnöke egy prágai lapnak elmondta, hogy
◘ “Nem hinném, hogy a dekrétumokat utólag vissza kellene vonni. Ezek már múltbeli ügyek. Nincs szó az 1938 előtti állapothoz való visszatérésről. A szudétanémetek és a felvidéki németek inkább erkölcsi kárpótlást igényelnek.
A magyarok esetében a helyzet bonyolultabb, mert közülük sokat Csehországba telepítettek ki, illetve át s lakosságcserére is sor került...” /MTI, 2002.02.06./

Csehszlovákia, ez a szörnyű hazugságokra alapozott, de már szétbomlott műállam, hivatalosan is elutasította a Benes-féle dekrétumok hatályon kívül helyezését:
◘“Ilyen követelések elfogadhatatlanok. A dekrétumok történelmi tények és a jogrend szilárd alkotórészei. Eduárd Benes a második világháború idején a londoni emigráns csehszlovák kormány élén állt. Hazatérése után, 1945-ben írta alá azt az öt dekrétumot, amelyek elsősorban az országban élő német és magyar kisebbséget vették célba és egyebek között tulajdonuk kisajátítását és csehszlovák állampolgárságuktól való megfosztásukat, rögzítették” - mondta 1998-ban Milán Tokár szlovák külügyi szóvivő.

A két háború között a Benes-Masaryk propaganda elhitette a külföldi közvéleménnyel, hogy Magyarországon azért követelik a revíziót, mert el akarják venni a csehektől azt, ‘ami évszázadok óta jogosan a cseheké’. Aljas hazugság! Éppenséggel a csehek vették el a magyaroktól azt, ami ezer évig Magyarországhoz tartozott!
Benes 1943-ban kijelentette:
Magyarország nem tarthatja meg azokat a területeket, amelyeket Németországtól kapott jutalmul, mert megszegve szerződéseit, részt vett a bűnös háborúban.”

Benes a szövetségesek tudtára hozta, hogy a csehszlovák kormány olyan közép-európai rendezést óhajt, amelyben Csehszlovákia lenne a vezető, irányító és végrehajtó rendőrhatalom. Terve volt Magyarország feldarabolása, a magyar történelmi állam teljes kiküszöbölése Európából. Mint később kiderült, Sztálinnak is ez volt a terve!
Amikor 1944 őszén a szovjet hadsereg elérte Szlovákia keleti határát, Szlovák Nemzeti Tanácsok alakultak, amelyek határozatokat hoztak magyar birtokok elkobzására. 1944. december 27-én Nagymihályban a Tanács kimondta:
A szlovák földnek, amelyet szlovák őseink szereztek, szlovák utódok kezébe kell kerülnie! Nem marad ezen a földön egyetlen magyar birtokos, egyetlen áruló sem. A magyarok földjét kártérítés nélkül sajátítjuk ki.” [1]

1945. február 4-én a kommunista párt irányítása alatti Szlovák Nemzeti Tanács bejelenti:
Az új csehszlovák köztársaság szláv népidemokratikus állam lesz. Az ukránok nemzeti jogait teljes egészében biztosítja. A magyarizálás és a feudális rendszer képviselői, akik Csehszlovákia szétzúzása után jöttek a megszállt területekre, a szlovák nép ellenségei. Ki kell takarodniuk Szlovákiából. Az erőszakos propagandával magyarosított szlovák eredetű polgároknak lehetővé tesszük, hogy visszatérjenek a szlovák nemzet életébe.” [u.o.]
1945. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. évi 4. számú rendelete kimondja a szlovákiai németek (szepességi cipszerek, mánták) és magyarok birtokainak elkobzását. A rendelet indokolásában részletezi az okokat:
A magyar és a német nemzetiség mindig a reakció és a fasizmus bástyája, az irredentizmus és szeparatizmus alapja volt az első köztársaság idején.” (u.o.)
Micsoda frázis, demagógia és gyűlöletuszítás! Nos, ki az igazi fasiszta? Emlékezzünk arra, hogy Mach és Tiso már 1943-ban meghirdette a magyar nemzetiség felszámolását. A kommunista Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februárjában hozott rendelete történelmi hagyományt örökölt a nemzetiszocialista szlovák kormánytól.

A Kassai Kormányprogram

Szlovák Kommunista Párt 1945. március 1-én, Kassán megjelent kiáltványának egyik fejezetében “a szlovák nemzeten elkövetett magyar bűnök jóvátételéről” tesz említést:
A magyarok az elmúlt hat esztendő alatt újabb gaztetteket és bűnöket követtek el a szlovák nemzet ellen. A Szlovák Kommunista Párt álláspontja a szlovák területen élő magyarokkal kapcsolatban:
Szlovákia déli vidékeit, amelyeket a múltban vagy az elmúlt hat év alatt erőszakosan megmagyarosították, tervszerűen és fokozatosan el kell szlovákosítani. Szlovákia földje oszthatatlan.”[2]
Ilyen előzmények után került sor 1945. április 5-én a Kassai Kormányprogram meghirdetésére, amely a magyar nemzetiség három évig tartó jogfosztottságának, szülőföldjéről való kiüldözésének és embertelen megalázásának lett a forrása. Egy hónap múlva Benes elnök kijelentette: “Ez az állam csak a csehek és a szlovákok állama és senki másé.”
Kassai Kormányprogram értelmében, valamennyi Csehszlovákiában élő magyar elvesztette állampolgárságát, kivéve azokat, akik részt vettek az ellenállási partizánmozgalomban.
A Kormányprogram a Csehszlovákiában élő magyarság 98%-át ítélte hontalanságra és mintegy 30 ezer magyart,elsősorban értelmiségit, ítéltek el és utasítottak ki, mint háborús bűnöst.
A pozsonyi parlamentben Zora Lazarová, a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke ezt mondta 1998-ban a kormányprogram teljesítéséről szóló vitában:
◘“Szlovákia és Magyarország viszonya csak akkor javulhat, ha Budapest bocsánatot kér a szlovák néptől a második világháború alatti szenvedéseikért.”
A cseh és szlovák sajtó, pártállásra való tekintet nélkül, nagy nemzeti ünnepnek tartotta az 1947-ben megindított erőszakos lakosságcserét. 1948. áprilisáig 105, 017 magyart köteleztek Magyarországra való áttelepedésre. A kommunista hatalomátvétel (1948. február 25) után fokozódik a magyarellenes uszítás, erőltetett ütemben folytatják a magyarok ki-, és széttelepítését, a magyar helységneveket rendeleti úton szlovákosítják.
------------------------
Akárcsak a románoknál fontos a ‘dákó-román folytonossági elmélet’ a műállam megtartásához, a szlovákoknál a‘Szvatopluk-monda’ növelte nagymértékben azt a hitet, hogy már a honfoglaláskor ‘nagy szláv birodalom’ létezett hazánk észak-nyugati részén. Erre hivatkoznak most is, miként ez volt a bizonyító adat, amelyre közismerten Benes hivatkozott a trianoni béke szerkesztésében is. Erre hivatkoznak területi követeléseik hangoztatásában. Pedig Szvatopluknak semmi köze nem volt a tótsághoz, hiszen ő morva birodalmat akart létesíteni!
A felvidéki magyarság szomorú sorsának javulásán a mai napig nincs változás: üldözés, megvetés, gúnyolás... a kollektív bűnök miatt.
Milos Zeman szerint ‘a Benesi Decrétumok hatályukat vesztették’... Meciar pedig ‘nem hiszi, hogy a dekrétumokat utólag vissza kellene vonni’. És miért ne kellene visszavonni valamit, amit már nem használnak... hacsak nem tartogatják valamilyen ócska fiók aljában, hátha hasznos lehet még egy napon a ‘bűnös magyarok’ ellen. ◘

--------- Jegyzetek:
1.Czambel Samuel: Ceskoslovensky Casopois Historicky, 1976.
2. Historicky Casopis Bratislava, 1976.


-------------
Irodalom
Szemelvények:
Kostya Sándor, A Felvidék, 1987/Árpád Kiadó.
Egyéb sajtóforrások:
   Magyar Távirati Iroda/MTI
   Magyar Nemzet Online/MNO
   Slovensky Vychod/No.57 - 1995.03.09/

*

"Words and Their Meanings"
 by Karl-Peter Schwarz:


Frankfurter Allgemeine Zeitung, February 20, 2002


 The Czech prime minister is at odds with his own statements. He speaks his mind, but then claims either not to have meant what he said or not to have said what he meant. A mere four weeks have passed since he described the
ethnic Germans of Czechoslovakia in 1938 as Adolf Hitler's "fifth column" and claimed their expulsion after World War II had saved them from worse. The statement sparked outrage first from the Austrian government, then from the German opposition and, finally, even from the government in Berlin, in spite of its particular desire for harmony. But almost as soon as he had more or less placated the Social Democratic Party and Alliance 90/The Greens with a highly original reinterpretation of his own words, MilosZeman let rip again.

 On Monday, the Israeli daily Ha’aretz published an interview with him containing further explosive material. As confirmed by the paper,Mr. Zeman compared the Palestinian leader Yasser Arafat with Hitler. Quite apart from being insulting nonsense, this statement, like Mr. Zeman's equating Austrian populist Jörg Haider with Hitler, also plays down the evils of
Nazism. The Czech prime minister called on Israel not to negotiate with the Palestinians, despite the European Union's efforts torelaunch dialog in the Middle East. Finally, he suggested that if necessary, the Israelis
could solve the Palestinian conflict in the Czech manner -- by deporting the Palestinians.

 Mr. Zeman denied making the comments, but only after EU foreign ministers condemned them and demanded a statement from the Czech government, and only after his remarks had triggered a diplomatic earthquake that the Czech media are calling the country's biggest foreign policy crisis since 1989. Mr. Zeman's denial, which he also sent to the EU, is awkward and self-contradictory. Althoughhe speaks English fluently, he says he did not know the meaning of the verb "to expel." He feels misunderstood, says his words were distorted by the Israelis and claims he never compared Mr. Arafat with Hitler. But this has been proved wrong, now that the BBC has broadcast an interview with Mr. Zeman in which he drew a similar comparison. Just one month ago, Mr. Zemandescribed the 1945 expulsion of some 3 million Germans from Czechoslovakia as punishment for "treason."

But what kind of treason have the Palestinians, whose deportation Mr. Zeman has now advocated, committed? Or could it be that the Sudeten Germans were not being punished at all? While those who expelled them, claimed to be executing a "historic verdict," their primary motive was probably not the  desire to punish a crime collectively, but rather to seize a golden  opportunity to settle the German question in Bohemia and Moravia once and  for all by applying what we now call "ethnic cleansing."

 Mr. Zeman's remarks make it clear that the attitude taken by a country's political leadership toward its own crimes is by no means without significance for both the present and future. The heart of the problem lies in the fact that the prime minister of a state that belongs to the North Atlantic Treaty Organization and wants to join the EU is now suspected of supporting the deportation of entire ethnic groups as a legitimate means of resolving conflicts. In the past, Prague has always been defensive about its past, preferring to explain the "demographic transfer" of 1945 in terms of cause and effect: First came the atrocities committed by the Nazi occupiers and then -- as a "logical" consequence of these and allegedly with the blessing of the Potsdam Conference -- the expulsion of the ethnic Germans.

 Mr. Zeman is to retire from politics after the June elections. Yet it would be wrong to assume that his departure will put right all that is wrong with German-Czech relations. Czech Foreign Minister Jan Kavan recently refused to describe the decrees behind the expropriations and expulsions as unjust.  But if collective disenfranchisement, expropriation and deportation are not  unjust at all times and irrespective of the circumstances, then what is  there to stop them being declared "legal and legitimate" in certain cases  -- whether in Israel or elsewhere?

Negotiations on the Czech Republic's admission to the EU have not yet touched on those decrees, which affect the laws of the EU "only" to the extent that Czech restitution legislation, which is in turn based on them, discriminates against the country's German minority. Yet the sanctioning of deportation as a means of resolving conflicts by the prime minister of a
candidate for admission to the EU must surely give cause to reconsider. After all, it contradicts the ethical foundations upon which the European Union was established.

The EU therefore ought to call on the Czech leadership to adopt an unequivocal stance on this issue. But Brussels and Berlin are so anxious to avoid any further complications that they do not want to know what exactly Mr. Zeman said and meant. ◘



A benesi dekrétumok





Hazánkért, 2002. március

EDUARD BENEŠ, VOLT CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK
DEKRÉTUMAI A NÉMET ÉS MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGŰ
ÁLLAMPOLGÁROK ALAPVETŐ EMBERI JOGAI ELLEN

I. Előzmények

Történelmi tény, hogy az 1918-ban létrehozott Csehszlovák Köztársaságnak a  szlovákiai magyarság elleni politikai és gazdasági elnyomás egyik leghatékonyabb eszköze az ún. I. földreform volt. A földreformot szabályozó 215/1919 számú, 1919. április 16-án kelt törvény, mint kisajátítási törvény került a köztudatba, amelynek alapján minden 150 hektár feletti mezőgazdasági terület, illetve minden 250 hektárnál nagyobbegyéb földterület az állam tulajdonába került.
Ezen „agrárreform” lebonyolítása egyrészt a magyar nemzetiségű birtokosréteg gazdasági erejének megtörése mellett  egy folyamatos  és nagyarányú  etnikai-nemzetiségi  átrendeződést idézett elő Szlovákia és Kárpátalja magyarok lakta vidékein. 
A gyakorlatban ez az átrendeződés már az 1920 évek elején csehek, morvák és szlovákok betelepítésével létrehozott telepesfaluk kialakításával kezdődött el. Az összefüggő és zárt magyar etnikum településszerkezetének a megbontása leginkább a Csallóközben, Komárom, Ipolyság és Léva környékén, valamint Pozsony és Érsekújvár között történt.
Jogi keretet a telepítéshez nélkülözhetetlen földhöz az 1920. január 30-án kelt 81/1920 számú törvénycikkely, az ún. kiutalási-törvény adta meg, amely kategóriákba sorolta be a földkiutalásra jogosult személyek csoportját, különösképpen kiemelve a „legionáriusok és a csehszlovák fegyveres erők tagjait, azok leszármazottjait, valamint a háborúban elestek” körét.
 A földek kiutalása az e  célra létrehozott Állami Földhivatal hatáskörébe tartozott.
Ma már bizonyítható tény, hogy a jelenlegi Szlovákia területén ”kiutalt földek” hivatalosan megszabott árát a kedvezményezett telepesek jelentős része sohasem fizette ki. Ezen állítást teljes mértékben igazolják a telekkönyvi birtoklapok, amelyekben még 1995-ben is sok esetben az eredeti magyar nagybirtosokatvezették és mutatták ki, mint tulajdonosokat.
Az I. Földreform keretében a csehszlovák állam által politikai célzattal létrehozott telepesfalvak megléte gazdaság-politikai és etnikumátrendező történelmi valóság, amely az ún. Beneši dekrétumokkal tetőződött.

II. Beneši dekrétumok

Beneši dekrétumok a gyűjtőneve mindazon  elnöki rendeleteknek, amelyeket dr. Edvard Beneš,köztársasági elnök a második világháború alatt, valamint 1945. májusa és októbere között bocsátott ki. Ezeket a dekrétumokat az 1945. október 28-án megalakult úgynevezett Ideiglenes Nemzetgyűlés erősítette meg, mégpedig az általa 1946. március 28-án jóváhagyott alkotmánytörvénnyel.

III. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásának diszkriminatív jellege

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte kizárólagos etnikai alapon történt. Az 1945. augusztus 25-én kelt 48. számú kormányrendelet 6. cikkelye szerint mind a választók, mind a választhatóak kizárólag cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű állampolgárok lehettek, és ezen jogszabály  7. cikkelye szerint a megválasztott képviselők is.
      A német és a magyar nemzetiségű személyek nem választhattak és nem voltak választhatóak tekintettel arra a körülményre, hogy az 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú elnöki alkotmánydekrétum 1. paragrafusa alapján, minden német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár 1945. augusztus 10. napjával elveszítette csehszlovák állampolgárságát.

IV. A diszkriminációs dekrétumok

A folyamatosan kibocsátott elnöki dekrétumok alapján megszűntetésre lettek ítélve a magyar és német iskolák, tilos volt magyar és német nyelven istentiszteletet szolgáltatni.
   A Beneši dekrétumok legsúlyosabb rendelkezéseit a német és magyar kisebbség egészére vonatkozókollektív háborús bűnösökként történő megbélyegzése, valamint e jogi alapállásból történő mindennemű vagyoni javaik elkobzása jelentette. Mindezt egyértelmű megtorlási szándék motiválta, a német és a magyar kisebbségek gazdasági-politikiai likvidálásának hathatós eszközeként, amelyre alig van példa az újkori civilizáció történetében. A rendelkezés egyúttal retroaktív hatállyal, 1945. március elsejével lépett életbe.
Ugyanezen dekrétum alapján az elkobzott vagyon szétosztás alá esett etnikai alapon cseh, szlovák és más  szláv nemzetiségű személyek javára.
Ez a 108/1945 számú elnöki dekrétum, illetve Szlovákia területére vonatkoztatva a  Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú törvényerejű rendelete szolgáltatták a jogi keretet az ún. II. földreformvégrehajtásához és újabb telepesfalvak létrehozásához az elkobzott magyar mezőgazdasági birtokokon. A magyaroktól elkobzott földbirtokokon az ún. II. Földreform keretében létrehozott szlovák telepesfalvaktovábbi etnikai-nemzetiségi átrendeződést idéztek elő Dél-Szlovákiában.
A kisemmizett német kisebbséget karhatalommal zavarták ki az országból, kötelezően hátrahagyva minden vagyonát, ami megcáfolhatatlan történelmi tény.
A vagyonától megfosztott, áttelepítésre ítélt, nagyságrendileg 100 ezer magyar nemzetiségű személyt akarata ellenére áttelepítettek Magyarországra, és a Szlovákiában maradt vagyonába az arra jelentkező szlovákokat telepítették át Magyarországról.
A munkakötelezettséget elrendelő dekrétumra hivatkozva  vagyontalan ill. szegény sorsú magyarokat 1945-1946 telén Csehországba deportálták ún. közhasznú munkára. Valójában karhatalommal tehervagonokba terelték a kijelölt családokat, tekintet nélkül asszonyokra, gyermekekre, öregekre, csecsemőkre, és cseh valamint morva parasztokhoz vitték őket cselédeknek.
A telepeseknek való földjuttatást az állam feltételekhez szabta, melyek nevezetesen a földhöz kötött állandó lakhely, a juttatási ár kifizetése, valamint a juttatott föld megművelése voltak.
A mezőgazdaságban, az 1949-1951-es években végrehajtott szocialista kollektivizáció eredményeképpen minden mezőgazdasági földterület kötelezően közös, szövetkezeti használatba ment át. Ugyanígy az államra szállt át a politikai perzekúció elől az emigrációba menekülő személyek hátrahagyott tulajdona is.
Az illetékes államigazgatási szervek az 1950-es évek végén határozattal megvonták a visszatelepült szlovák telepesektől a juttatott földekhez való jogviszonyt.
Ugyanis a földjuttatás ténye, mint ingatlanszerzési jogi titulus az eredeti földjuttatási feltételek megszegése végett nem került telekkönyvezésre. Maga földelvonás ténye jogszerű volt az akkor érvényben levő polgári jog, valamint a közigazgatási jog szerint is.

V. Részleges kárpótlás és a Beneši dekrétumok máig tartó hatásai

Az 1989-es politikai fordulat után a Csehszlovák parlament 1991. június 24-i hatállyal fogadta el a 229/1991 T.t. számú földtörvényt. Ezen jogszabály volt hivatott kárpótolni a diszkriminatív és emberi jogokat tipró  Benesi dekrétumokat, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú elkobzási törvényrendeletét.
A fentnevezett földtörvény úgy rendelkezett, hogy záros határidőn belül, Csehszlovákia területén állandó lakhellyel bíró állampolgárok a megszabott feltételek teljesítése mellett, visszaigényelhették az államra átszállt földtulajdonukat.  A szóban forgó földtörvény azonban az idevonatkozó Beneši dekrétumokat nem hatálytalanította, csupán úgy rendelkezett, hogy a továbbiakban az I. földreformot szabályozó 215/1919 számú törvény, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú konfiskációs rendelete alapján márnem lehet eljárni.
Ezen „demokratikusnak” nevezett földtörvény szerint az elkobzott földtulajdon csupán 50 hektárterjedelemben, míg minden más titulusból az államra átszállt földbirtok 250 hektár felső határig volt visszaadható. Mivel a vagyonelkobzás csak a német és a magyar kisebbséget érintette, a demokratikusnak deklarált földtörvény ismételten legalizálta az etnikai alapon történő megkülönböztetést.
Egyidejűleg felszínre került a Beneši dekrétumokkal életre keltett vita az elkobzott mezőgazdasági  földtulajdon birtoklásáért, ugyanis jogigénnyel léptek fel azon szlovák telepesek is, akik annak idején a  juttatásról lemondtak és a kiutalt földeket elhagyva visszatelepültek eredeti lakhelyükre.
Az államhatalmi szóval újból beavatkozott a földtulajdonlás elrendezésébe.  A parlament a 93/1992 T. t.számú földtörvény-módosítással megszüntette a visszaigényelhető 250 hektáros felső határt és törvénybe iktatta a vélt földtulajdonosi státuszt. A gyakorlatban ez a magyaroktól elkobzott és szlovák telepeseknek juttatott, majd általuk elhagyott és részükre sohasem telekkönyvezett földekhez való igényt emelte újból törvényerőre.
Az eredeti földtörvényt még a Cseh és Szlovák Föderatív köztársaság parlamentje hozta meg.  1993. január 1-el önállóvá vált Szlovákia, melynek parlamentje által elfogadott és 1993. augusztus 26-val hatályba lépett 186/1993 T.t. számú újabb törvénymódosításával visszaállította a 250 hektárig visszaadható összterületet az addig rendezetlen restitúciós igények esetében.     
 A Cseh köztársaság mind a mai napig a teljes elkobzott vagyonokat kárpótolja, területi korlátozás nélkül.
Elvitathatatlan tény, hogy még 2002. februárjában is jelentős az elkobzott vagyonok visszaállítását kérelmező, elbírálatlan igények száma.      
Azokat a 250 hektár feletti földterületek visszaigénylőit, akik jogigényéről az illetékes földhivatalok 1992. február 18-a és 1993. augusztus 26-a között még nem hoztak döntést, állami diszkrimináció révén ismételten megfosztották az eredetileg elkobzott és a kárpótlásra jogosult földvagyon különbségével.
A Szlovákiában meglevő füldtulajdonláshoz kapcsolható, nemzeti-politikai feszültség ellensúlyozására az állam újabb beavatkozást eszközölt. A Szlovák parlament általa meghozott 180/1995 T. t. számú törvényével jogi keretet biztosított az ún. vélt tulajdonosi viszony legalizálására.  Elbirtoklás jogcímén és állami költségen a juttatott szlovák telepesek 50 évvel a Beneši dekrétumok kihirdetése után válnak az elkobzott földek tulajdonosaivá.  Az idézett törvény kimondja, hogy az elbirtoklási igény csak akkor megalapozott, amennyiben a vitatott föld nem esik a 229/1991 számú földtörvény szerinti restitúciós eljárás alá.
A magyar nemzetiségű állampolgárok restitúciós igényének gátolására az illetékes állami hivatalok más törvényellenes eszközhöz is folyamodnak. Megfellebbezhetetlen közigazgatási határozattal megszakítják a restitúciós folyamatot, miközben  egy másik állami hivatal meghozza az elbirtoklási határozatot a  juttatott telepesek javára. Az így megszerzett tulajdonjog kataszteri bejegyzésre kerül, és ez a joghelyzet azután már, mint törvényes akadály meggátolja az eredetileg elkobzott földek tulajdonjogának a visszaállítását
Az ilyen törvénysértő eljárásnak az a következménye, hogy a magyar kisebbséget megfosztják, és örökre elszakítják eredeti, ősi földterületeiktől.
Az illetékes közigazgatási szervek állandó jogi és metodikai támogatást élveznek az államhatalmi szervek részéről.  Az ilyen államhatalmi utasítások közül a legkirívóbb az 1996. június 6-án kelt ”jegyzőkönyv” amely a Szlovák kormányhivatal, a Legfelsőbb bíróság, a Pozsonyi kerületi bíróság, a Pozsony-vidéke földhivatal, valamint a hivatalosan metodikai szerepet betöltő Földügyi minisztérium képviselőinek a közös jogállására épül. Noha ez a jegyzőkönyv nem bír semmilyen jogerővel, ugyanis sohasem volt kihirdetve a hivatalos törvénytárban, mint érvényes jogszabály, a rá való hivatkozás alappillére a földhivatalok eljárási módozatának. Maga az egybegyűltek összessége nem egy törvény által létrehozott testület, tehát jegyzőkönyvezett véleménye legfeljebb szakmai jellegű értekezés. A jegyzőkönyv resuméja, hogy a telepeseknek a juttatott földről való lemondása, ill. annak az 1950-es évek végén az állami szervek általi megvonása hatáskörbeli túllépés volt, s  ezért érvénytelen. Jogállamban viszont egy jogerős, megfellebbezhetetlen döntés megszüntetése, amely vélhetően ab ovo törvénysértő, kizárólagosan bírósági hatáskörébe tartozik.
A metodikai szerepet betöltő földművelésügyi miniszter, Pavel Koncoš, aki a szlovák kormány tagja, körlevelekben (pl. 1866/2001-100 számú, 2001. 6. 14-én kelt levele) instruálja a kerületi elöljárókat, hogymiként lehet és kell visszautasítani az elkobzott vagyonok visszaadására érvényesített restitúciós igényeket.
Azok a volt csehszlovák állampolgárok, akik mindennemű vagyonukat hátrahagyva kényszerűségből hagyták el hazájukat és váltak más állam polgáraivá, semmiféle kárpótlásban nem részesülhetnek.

Párkány, 2002. február 16-án

A Magyarok Világszövetsége
Szlovákiai Országos Tanácsának Közgyűlése
H-1068 Budapest
Benczúr u. 15.
E-mail: elnok@mvsz.hu
         
Melléklet

Eduard Benes dekrétumai

a német és magyar etnikum emberi jogai ellen


1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétuma
az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a  németek, magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről.”
1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétuma
a németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról.”
1945. június 19-én kelt 16. számú dekrétuma
a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról.”
1945. július 20-án kelt 28. számú dekrétuma
a németek, a magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjeinek cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről.”
1945. augusztus 2-án kelt 33. számú alkotmánydekrétuma
a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről.”
[Ezen alkotmánydekrétum volt a jogalap a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának az elvonásához, elvesztéséhez.]
1945. augusztus 25-én kelt 47. számú dekrétuma
az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásáról”
1945. szeptember 19-én kelt 71. számú dekrétuma
azon személyek munkakötelezettségéről, akiktől megvonták csehszlovák állampolgárságukat.”
 A 3. cikkely utolsó mondata alapján „a munkára való beosztásról  szóló döntés végérvényes ”… tehát fellebbezhetetlen  volt.
1945. szeptember 25-én kelt 81. számú dekrétuma
az egyletekkel kapcsolatos némely intézkedések”
[Ezen dekrétum alapján történt meg a német és magyar egyletek, társulások feloszlatása és vagyonának konfiskálása.]
1945. október 4-én kelt 105. számú dekrétuma
a közalkalmazottak tevékenységét átvizsgáló megtisztító bizottságokról”
[A közalkalmazottak kizárólag  cseh, szlovák vagy egyéb szláv nemzetiségűek lehettek és büntetendő cselekedetnek számított, amennyiben  német vagy a magyar  nemzetiséghez  tartozónak vallotta magát.]
1945. október 25-én kelt 108. számú dekrétuma
az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról”
[Ezen dekrétum alapján történt meg a német és magyar jogi és természetes személyek mindennemű vagyonának konfiskálása, mint ellenség, kollektív bűnösök terhére.  Továbbá ezendekrétum alapján történt a konfiskált német és magyar vagyon szétosztása és az abba  való betelepítés  cseh, szlovák és a dekrétum szerint arra érdemes  természetes valamint jogi személyek javára.]

A  Szlovák Nemzeti Tanács

Szlovákia területére vonatkozó törvényerejű rendeletei


1944. szeptember 6-án kelt 6. számú törvényerejű rendelete
a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről“ [Megszűntek a német és a magyar iskolák. Tilos volt német és magyar nyelven istentiszteleteket tartani.]
1945. június 5-én kelt 50. számú törvényerejű rendelete
a vagyon állami kezelés alá helyezéséről“ [Az államilag megbízhatatlan személyek, nevezetesen a német és a magyar nemzetiségű személyek Szlovákia területén található mindennemű vagyona állami kezelésbe megy át, kivéve az ingó és az ingatlan mezőgazdasági vagyont, személyi ingóságokat.]
1945. augusztus 23-án kelt 104. számú törvényerejű rendelete
a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról“
[Ezen rendelet alapján történt meg egyidejűleg a németek és a magyarok teljes mezőgazdasági vagyonának az elkobzása, annak szétosztása főleg belső telepítés céljaira, valamint külföldről hazatelepülő szlovákok számára. Így az ún.  II. földreform következményeképpen továbbitelepesfalvak jöttek létre az elkobzott magyar földeken. A juttatás feltételeihez tartozott a helyhez kötöttség, a juttatási ár kifizetése, valamint a földek megművelése.]
      A felsorolt dekrétumok és rendeletek csupán töredékét képezik azon jogszabálycsomagnak, melyet még ma is „Benesi dekrétumok” gyűjtőnév alatt ismer a világ.  Az idézett dekrétum ill. rendelet megnevezése híven tükrözi annak szellemét, küldetését és végrehajtását, mint de jure, mint de facto. +++


ÁRULÓK, GYILKOSOK!


Dwight D. Eisenhower: “Az amerikai lelkiismeret nem nyughat békességben mindaddig, amíg azok a népek [i.e. Kelet-Európában] vissza nem nyerik, hogy a saját sorsuk irányítói legyenek.”/U.S. News & World Report, 1952. 09. 05./

Jalta, Potsdam, Párizs

Közismert, hogy a háborúkból örökösen hasznot húzó, nemzeteket eláruló Nyugat, és a tömeggyilkos Moszkva között létrejött Egyezmények alapján emberek millióit dobták a postarablóból lett istentelen egyeduralkodó karmai közé.
Igaza volt James Finucane amerikai szenátornak, amikor azt mondta, hogy „Québec, Jalta és Potsdam fajgyilkosságok voltak amerikai zászló alatt.”
Az USA két, szellemileg beszámíthatatlan elnöke, Wilson és Roosevelt Versaillesben és Jaltában Európát 26 év leforgása alatt elsüllyesztette.

Eisenhower tábornok
Nyugat-Németország
szovjet megszálló erőinek
a parancsnokát
Sokolovski tábornagyot,
az egyik legnagyobb
amerikai kitüntetéssel díszíti,
a szovjet-amerikai testvériség
ragyogó napjaiban, 1945-ben.
A magyar szabadságharcosok
1956-ban ettől az amerikai elnöktől
várták a segítséget, aki a legfőbb
szovjet hóhérokat mindenkor, mint
személyes barátait emlegette,
és a ’csatlós államok’
véreskezű letipróit,
mint kiváló katonákat dicsérte!
Majd a kitüntetés után
 öt évvel, léggömbökben
küldözgették hozzánk
a kommunista-ellenes
röpcédulákat!

Az egész emberiséget, de elsők között a magyar népet, Jaltában 1945. februárjában érte el a végzete. Sztálin és Churchill még az 1944. október 18-án tartott megbeszélésük során, a befolyási arányok megállapításánál megegyeztek abban, hogy Magyarország csak 25%-ban lesz angolszász ellenőrzés alatt, és 75%-ban szovjet fennhatóság alá kerül, ami gyakorlatban 100%-ot jelentett. Budapest ostroma alatt, december 30-án Roosevelt hatálytalanította az USA hadserege kémelhárító szerveiből a kommunistákat kirekesztő rendeleteket, akik azután elözönlötték a magyar hadsereg védelmi szerveit is.
Mindaz, ami Jaltában történt nem volt rögtönzés, hanem legalább négyéves, gondos előkészítés eredménye. 1940-ben, Philadelphiában megjelent Moritz Gomberg „világrendező térképe”, amely azonos volt a Jaltai Egyezményekben kirajzolt határokkal. Roosevelt, Sztálin és Churchill mellett állt Jaltában az amerikai elnök mindenható tanácsosa, Alger Hiss, aki nemsokára szovjet kémnek bizonyult. Az ő állandó szorgalmazására, Roosevelt teljesítette Sztálin minden kívánságát, úgy ahogy Gomberg megrajzolta: Közép-Kelet-Európa millióit juttatták rabszolgasorsba.
Sztálinnal való ölelkezés közben, Roosevelt boldogan vállalta Ilya Ehrenburghűséges vörös hordája elől Nyugatra menekült hazafiak tízezreinek felakasztásra való kiszolgálását.
Nyugati diplomaták – elsősorban az amerikai külügyminisztérium képviselői és tisztviselői – egymással versengve ígérgették közel tíz évig, hogy ‘támogatják Kelet-Európa felszabadítását a szovjeturalom alól’. Dollárok tízmillióit költötték rádióadásokra, propagandaanyagot szállító léggömbökre és egyéb csínyekre, hogy biztosítsák a kelet-európai népeket arról, hogy „nincsenek egyedül” és hogy Nyugat bőkezűen támogatná szovjet kényuraik ellen irányuló minden erőfeszítésüket.
A népek ellenállása 12 évig látszólag néma volt, aztán a lassan parázsként izzó népharag végül elsöprő szabadságharcban robbant ki a nemzeti szabadság kivívására. És a Nyugat mit szólt mindehhez? 
A magyarok felkelnek, az oroszok és cinkostársaik látszólag ellenállhatatlan hatalma ellen: a nyugati fővárosok pedig udvariasan tapsolnak. Az egész világ csodálatára a felkelés folytatódik a második napon, tovább terjed, sőt a harmadik napon is tart.
A magyar hadsereg csatlakozik a felkelőkhöz, a kormány pedig bíztatja az orosz csapatokat, hogy gyilkolják saját népét, mire a nyugati fővárosok méltatlankodásuknak adnak kifejezést. A Nagy Imre-kormány csak sodródik a népfelkelés tengerében és egyik engedményt a másik után teszi a felkelőknek. A sztálinista hatalom szinte olvad a népfelkelés izzó tüzében! Városok kerülnek felkelők kezére, és a felkelés győzni látszik minden külső segítség nélkül.
Ugyanakkor, a nyugati fővárosokban célzások hangzanak el, hogy ‘nyugodtabb, szerényebb, Gomulka-féle fejlődés jobb lehetett volna’.
Miközben Budapest utcáin folyik a drága magyar vér, a nyugati hatalmak egybehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, és elnapolták (!) anélkül, hogy legalább elítélő határozatot is hoztak volna.
De Washingtonban és New Yorkban a szánalmas tétlenségnek még most sem szakad vége, amikor Oroszország erősítéseket önt az országba, páncélosokkal veszi körül Budapestet, elfoglalja a repülőtereket, lezárja az osztrák határt és felkészül elrettenteni a felkelőket, s végképpen leverni a szabadságharcot. A nyugati hatalmak erre ismét összehívják a Biztonsági Tanácsot, hogy vegye fontolóra egy vizsgálóbizottság kiküldését. És Eisenhower alkalmasnak találja a pillanatot bejelenteni, hogy a „magyarok kaphatnak egy kis élelmiszert, és majd imádkozunk értük!”
v
Amitől mindannyian tartottunk, a szörnyű szerencsétlenség bekövetkezett. Az oroszok új rohamra indultak Magyarország népe ellen. Alávaló árulással és óriási katonai túlerővel fogtak hozzá annak a nemzetnek a megsemmisítéséhez, amely magára hagyatva és puszta kézzel velük szembeszállt. Néhány napig úgy látszott, hogy győzelemmel végződhet a nagyszerű szabadságharc… Ám a szovjet katonai uralom visszaállításával minden reménynek vége lett, mert a Jaltában, Potsdamban és Párizsban kötött egyezmények úgy írták elő, hogy orosz kínzók és hóhérok keze alatt görnyedjen a magyar nép. Oroszország arra készül, hogy szörnyű példát állítson Magyarországon, amelynek iszonyú borzalmasságával meg akarja félemlíteni, és megriadt behódolásra késztetni az összes rabszolgasorba taszított nemzetet. Már olvassuk a részleteket az újságokban:
Budapesten minden magyar férfit összeterelnek a pályaudvarok közelében, hogy állig felfegyverzett őrök kísérete alatt elhurcolják őket.”
v
Magyarország példa nélkül álló hősei, akik vérüket adták a nemzeti szabadságáért, ott hevernek vérbefagyva holtan és becsapva.

Ki felelős ezért a katasztrófáért?

Azok felelősek érte, akik elvesztegelték az értékes órákat, amikor a szabadságharc győzedelmes tetőpontján volt Magyarországon. Azok felelősek érte, akik nem használták fel óriási hatalmukat arra, hogy lefogják a tétovázó oroszok karját, a népfelkelés és a csapatok átállása láttán. Azok felelősek érte, akik szép szavakat és képmutató jókívánságokat küldtek a magyaroknak, amikor fegyverek híján magyar vértől piroslottak az utcák. És éppen azt tették, amiről már előre tudták, hogy hiábavaló igyekezet. A felkelés kezdetén, amikor az ENSZ vizsgálata megvédhette volna a magyar népet az oroszok csapásától, hallgattak.
Határozott politikai támogatásra lett volna szükség – olyan támogatásra, amelyet a rabnemzetek képviselői kétségbeesetten kértek. Ehelyett szégyenletes hazudozást és képmutatást kaptak, amellyel a Nyugat leplezni igyekezett közömbösségét és bűnrészességét. Az amerikai közömbösség és tétlenség biztosította az oroszokat arról, hogy büntetlenül tiporhatják le Magyarországot.

Kik árulták el Magyarországot?

Elárulta az amerikai kormány, amikor hallgatással és közönnyel válaszolt, és amikor Magyarország keresztrefeszítését aljasul közel-keleti kalandjuk leplezésére használták fel, szabadabb kezet biztosítva Moszkvának a gyilkoláshoz.
Elárulta Eisenhower és John Foster Dulles, amikor fogadkoztak, hogy cselekednek, amikor cselekedhettek volna, és nem cselekedtek. És nem utolsó sorban elárulta a CIA előszoba-szervezete, a Szabad Európa Rádiónálhamishíreket terjesztő Ötödik Hadoszlop vörös ügynökei is!
A jaltai osztozkodást végrehajtó nagyhatalmak mindkét oldalon vigyáztak arra, hogy a megállapított érdekkörök egyensúlyi helyzete változatlan maradjon. Amikor 1956. októberében a magyar népfelkelés néhány napra kiharcolta magának a szabadságot és az ország semlegességének az elismerését és védelmezését követelte a világpolitika uraitól, elsőnek éppen a „demokratikusnak” nevezett Nyugat, nevezetesen az USA kormánya tagadta meg. Az akkori elnök, az USA európai „felszabadító hadseregének” egykori főparancsnoka,Dwight D. Eisenhower, titkos távirati üzenetet küldött Titónak Belgrádba, megnyugtatva a moszkovitákat, hogy “az USA kormánya nem nézné szívesen” egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét a Szovjetunió közvetlen szomszédságában.” – Ez volt abban az időpontban az Atlanti Közösség (NATO) hadászatilag kellőképpen felkészült, legerősebb tagjának hivatalos állásfoglalása. A témával kapcsolatban később a washingtoni képviselőház interpellációs vitái is foglalkoztak! Ugyanakkor, a világ bolsevistaellenes közvéleményének a megnyugtatására is volt Eisenhower elnöknek egy másik, ezúttal hangosan kimondott üzenete: 
Budapest immár nemcsak egy városnak a neve, mostantól kezdve új és ragyogó jelképe az emberi akaratnak, amely a szabadságot követeli.”
Az árulás többet tett kockára, mint Magyarország szabadságát. A magyar felkelők megsegítésének visszautasítása miatt a világ joggal sújtja megvetésével Amerikát. Van-e bármilyen mentség az ilyen hitvány magatartásra? Sokan mondogatják, hogy Washington a „harmadik világháborútól félt”. [Ugyan! És napjainkban már nem fél a Harmadik Világháborútól?] Valóban, ha csak néhány nappal, egy héttel, egy hónappal tarthatott volna tovább a magyar szabadságharc, a lángok bizony átcsaphattak volna a többi rabnemzetekhez is, amelyek akkor már szintén közeledtek a forrponthoz. Kevés akarattal, -- ha lett volna, -- meg lehetett volna dönteni a szovjet birodalmat! +++


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése