2016. március 1., kedd

És akkor mi van



És akkor mi van



Hitler háborúja?

- amit Guido Knopp elhallgat (1. rész)


A 2009-ben leforgatott és azóta – mily meglepő – kizárólag az internetes videómegosztó oldalakon terjedő filmet az alkotók azzal a kendőzetlen céllal állították össze, hogy nyilvánosan is hozzáférhető dokumentumok egybegyűjtésével mutassanak rá a második világháború kitöréséhez vezető folyamatokra, a döntések hátterére.

Hitler háborúja? - amit Guido Knopp elhallgat (1. rész)

Drezda drámája - teljes film, magyar felirattal


Esetünkben viszont nem a megszokott, hivatalosan elfogadott és kizárólagosként hirdetett elméletek "újratálalásáról", van szó, sokkal inkább az "érem másik oldalának" felvillantásáról: valóban Hitler volt-e az agresszor, a kezdeményező fél, vagy a vele szemben állók érdekei is közrejátszottak az események alakulásában? A filmet – most először magyar fordításban – megnézve mindenki döntse el maga.
Egy aprócska gesztust tessék csak újból mérlegre tenni: Hitler kijelentéseit a film elején, összehasonlítva azzal, amit Dunkerque előtt elrendelt: megállította a csapatait, minek következtében az expedíciós haderőt (Wikipedia: BEF 198 229 katonáját, illetve további 139 997 francia és belga katonát – ez két hadsereg!) a szövetségesek evakuálhatták.
Ez önmagában talán nem nyílt és lovagias békeajánlat volt?!
És akkor még nem beszéltünk arról a megbízatásról (mert nézetünk szerint ezzel a titkos küldetéssel ment), amivel Rudolf Hess átrepült a csatornán. Hogy aztán, 93 évesen és nagybetegen, hermetikusan elzárt spandaui börtönének fogságából történő szabadulásának napján, egy elektromos kábelt a nyaka köré tekerve, "önkezével" vessen véget életének...
És a titok – ami logikailag tökéletesen megfejthető – alászállt vele a sírba. A tények makacs dolgok. Náluk már csak az emberi képmutatás makacsabb.

Looper - A jövő gyilkosa 2012 HUN [1080p HD] [Teljes film]



Meghalt a Republic énekese

A szívbetegségben szenvedő énekes három hétig volt kómában, szervezete ma feladta a harcot.
Megerősítem, hogy Bódi László már nincs az élők közt – mondta Abella Miklós, az együttes menedzsere, de még nem kívánt részletekbe bocsátkozni.
A Cipő becenéven ismertté vált zenész évek óta szívbeteg volt, és február 15-én, pénteken hajnalban újra kellett éleszteni. Azóta kómában volt, és a koordinált ébresztési kísérletek sorra meghiúsultak.
(Blikk nyomán)








Kaposváron már szinte nincs is zsidó, 

mégis zsinagógát építenek - 

szívmelengető felvételekkel


Elkészültek az új kaposvári zsinagóga építési tervei. A kérdés: mire elkészül az épület lesz-e még zsidó a somogyi megyeszékhelyen?
- Az én korosztályommal szinte kihal a kaposvári zsidóság - mondja Róna László, a hitközség elnöke. - A fiataljaink, gyerekeink elhagyták, elhagyják a várost és többségük az országot is. Mindössze egy házaspár képviseli a gyülekezetben a fiatalokat.

Róna László

Éppen ezért az engedélyezési tervben nem is hagyományos értelemben vett zsinagóga, hanem közösségi ház szerepel. Aminek a földszintjén a kor minden igényét kielégítő közösségi tér lesz, az emeleten pedig egy imaterem és egy iroda kap helyet. Annyiban hasonlít majd a régire, hogy az utcafronti homlokzata kicsinyített mása lesz az eredetinek.
A tervek készek, elvi felajánlások is vannak már, de hogy mikor lesz valóság az elképzelésekből az a jövő zenéje.
A kaposvári zsinagógát 1980-ban robbantották fel. Életveszélyesnek nyilvánították az épületet, szakemberek szerint meg lehetett volna menteni, de gazdasági okok miatt inkább lerombolták.
Szívet melengető képek a zsinagóga felrobbantásáról:

Jut a kicsikart kárpótlásból , itt nem földet , de zsinagógát kapnak , a magyartól meg a házat is elveszik , nem a magyarnak kellene meghagyni a házait, és ha már mindenkinek volna munkahelye akkor kapnának zsinagógát a zsidók . Alap szabály úgy látom , hogy ha meggebed is a magyar , de a kicsikart kárpótlást , vagy zsinagógát meg kell építeni a kárpótlást meg végre kell hajtani . Ha az elszenvedett sérelmekre a magyar is megkapta volna a kárpótlást , most nem a házát árvereznék, hanem ő adna adományt a rászorulóknak .



Olvasónk találmánya: magyar kőolajból előállítható speciális új üzemagyag


A magyar kőolajból előállítható új üzemagyag, amit üres vodkás üvegekben kiporciózva, pici kanóccal is üzembe lehet helyezni.
Nagyobb mennyiségben tisztítja a magyar anyaföldet a héber elvtársaktól és az Indiából herezacskóban becsempészett genetikai mocsoktól.

(Axel)






Szíriai lázadókat képeznek ki amerikaiak 

Jordániában


Szíriai lázadókat képeznek ki amerikai szakértők Jordániában, a titkos program már három hónapja tart - írta vasárnap megjelent számában a Der Spiegel.
A német hírmagazin beszámolója szerint eddig a Szabad Szíriai Hadsereg nevű felkelő szervezet 200 harcosa vett részt a programban, a következő időszakban pedig két jordániai táborban összesen hatszázan kapnak másfél hónapos kiképzést.
Az nem ismert, hogy az amerikai szakértők állami küldetést teljesítenek-e, vagy magáncég megbízásából dolgoznak, az viszont biztos, hogy több egyenruhás is részt vesz a programban - írta a Der Spiegel. A kiképzők elsősorban harckocsi-elhárításra kifejlesztett fegyverek használatát oktatják, hogy a felkelők meg tudják törni a szíriai hadsereg páncélosainak fölényét.
A német hírmagazin szerint a programot a jordániai titkosszolgálat szervezi a Szíria déli részén, a jordániai határ térségében tevékenykedő nagyobb felkelő csoportok vezetőivel együttműködve, azzal a céllal, hogy a tucatnyi csoportból összeálljon egy nagyjából 10 ezer fős egység, az úgynevezett Déli Egység, amelyhez nem csatlakozhatnak iszlamisták.
Az ammáni vezetés elsősorban azért fogott hozzá a programhoz, mert meg akarja akadályozni, hogy radikális jordániai szalafisták átszivárogjanak Szíriába, beépüljenek a felkelő csoportokba, majd visszatérve Jordániában szítsanak lázadást. Ammán azért is támogatja a felkelőket, hogy minél nagyobb befolyást biztosítson magának a polgárháború utáni időkre - írta a Der Spiegel.
Az ENSZ becslése szerint a Szíriában két éve kitört konfliktusnak több mint 70 ezer halálos áldozata van. Az országból nagyjából egymillióan menekültek el, és ugyancsak egymillióra teszik a belső menekültek számát.
(MTI)



Fokozódó őrület: a spanyol kormány 

állampolgárságot ad az inkvizíció idején 

elűzött zsidók leszármazottainak


Több mint 500 évvel ezelőtt zsidók tízezrei menekültek el Spanyolországból, mert üldözték őket. Az ok: a tűrhetetlen uzsoráskodás, melynek következtében spanyolok tömegei veszítették el vagyonukat, és süllyedtek kilátástalan nyomorba. Fél évezred elteltével leszármazottaikat vissza kívánják hívni a nagyokos spanyolok. (Vagy inkább a cionbérenc madridi kormány.)
Mielőtt a 15. században működésbe lépett volna a spanyolországi inkvizíció, hozzávetőleg 300 ezer zsidó élt Hispániában. A világ egyik legjelentősebb zsidó közössége volt a spanyolországi. Napjainkban 40 és 50 ezer közé tehető a számuk – amely azonban rövidesen jelentős mértékben növekedni fog.

Régi-új honfoglalók szemelték ki Spanyolországot is

Novemberben Alberto Ruiz-Gallardon, a madridi kormány igazságügyi minisztere vázolta azokat a terveket, melyeknek értelmében az egykori spanyolországi szefárd zsidó közösség leszármazottai gyorsított eljárással spanyol útlevélhez és állampolgársághoz juthatnak. A lehetőség világszerte mozgósította a szefárd zsidókat. A Spanyol Zsidó Közösségek Szövetsége elnevezésű szervezet közlése szerint a bejelentést követő egy hónapon belül 6 ezer állampolgársági kérelem érkezett – az egyik közülük az USA kongresszusának egy meg nem nevezett tagjától.
"Az első reakcióm az volt, hogy ez egy félelmetes pillanat, és nem az igazság órája” – fejezte ki „érzéseit” Doreen Carvajal, a New York Times Párizsban dolgozó riportere. Ő egyébként amerikai állampolgár, de mint mondta, „romantikus gondolatok” ébredtek benne, ezért úgy döntött, megszerzi a spanyol útlevelet, hogy „ezzel bezáruljon a kör”. „Mindez nagyon poétikus” – jelentette ki az újságírónő, akinek az „érzései” nyilván mindennél fontosabbak. Carvajalt katolikusnak nevelték, néhány évvel ezelőtt azonban felfedezte „szefárd zsidó gyökereit”.

Propagandakép a szent inkvizícióról

Miután a „nagy felfedezés” megtörtént, Carvajal kutakodni kezdett, és sikerült visszavezetnie a családfáját a 15. századig. Azt is kiderítette, hogy az ősei a Madridtól északra található Segovia városában éldegéltek. A családja minden bizonnyal lebilincselően izgalmas történetét Carvajal könyvben is megírta, melynek címe: Az elfelejtett folyam: a túlélés, az identitás és az inkvizíció modern története.
Az újságírónő felvette a kapcsolatot Spanyol Zsidó Közösségek Szövetségével, azonban azt közölték vele, hogy nem jogosult az állampolgárságra. Legalábbis egyelőre. Carvajal nem is tett le szándékáról. Az elutasítás egyik oka lehet, hogy a hölgy családja a spanyol zsidók azon egyharmadához tartozik, akik eléggé el nem ítélhető módon megtértek a katolicizmushoz annak érdekében, hogy elkerüljék az inkvizíciót. (De egyes történészek szerint még megtérésük után is megfigyelték, és üldözték őket, mivel nem hagytak fel bizonyos „zsidó szokásokkal”, és legfőképpen az uzsoráskodással.) Mindennek tetejébe Carvajal a zsidó vallását sem gyakorolja. Előbb meg kell térnie a judaizmushoz, és azután folyamodhat a spanyol állampolgárságért – közölték vele a Spanyol Zsidó Közösségek Szövetségének illetékesei. (Agyrém: ma már tehát ahhoz, hogy megkaphassa valaki a spanyol állampolgárságot, meg kell térnie a judaizmushoz. De ugye el kellene hinnünk, hogy nincsen zsidó világuralom, és a zsidók nem kiváltságos népcsoport a nyugati világban.) Mindennek ellenére az újságíró hölgy jogtalanságot és kényszert szimatol. „Úgy érzem, hogy megint rám akarnak erőszakolni valamit. Itt vannak az egykoron erőszakkal katolicizmusra térített emberek leszármazottai, és most megint azt mondják nekik, ezt tegyétek, azt tegyétek, és térjetek át egy bizonyos vallásra. És mi van akkor, ha valaki történetesen egy szekuláris zsidó?”
Az állampolgárság megszerzésének pontos szabályait egyelőre még nem rögzítették le. Ezért aztán nagyon is elképzelhető, hogy a zsidóság köreiből érkező kritikák hatására módosítanak a tervezeten. Nehogy valami apró jogsérelem érje a sokat szenvedett és mindig üldözött „szegény zsidó embereket”.

A Carvajal család

Mauricio Toledano, a Spanyol Zsidó Közösségek Szövetségének főtitkára a BBC számára adott nyilatkozatában közölte: a kormányzat még dolgozik a törvénytervezet részletein. Véleménye szerint a jogszabály végső változata alapján a spanyolországi szefárd ősökkel rendelkező minden egyes személy jogosult lesz az állampolgárságra – függetlenül attól, az illető zsidónak vallja-e magát, vagy sem.
Összességében hozzávetőleg 100 ezer zsidó menekült el Spanyolországból a 15. században. Voltak, akik közülük Észak-Afrikába mentek, de a többség az akkor még virágzó Oszmán Birodalom területén telepedett le. Abban az időben a Török Birodalom Magyarországgal volt határos, és uralma alatt tartotta a Balkánt, Anatóliát és a Közel-Kelet jelentős részét.
Napjainkban a Törökországban élő zsidók 90%-a szefárd zsidó. Közülük való Roni Rodrigue, az 55 esztendős isztambuli autókereskedő is, aki már régebben benyújtotta folyamodványát a spanyol állampolgárság megszerzése érdekében. "Arra gondoltam, ha jogom van benyújtani a kérvényt, miért ne tegyem meg” – magyarázta magasröptű motívumait a zsidó kereskedő, aki egy hasonló kezdeményezésen felbuzdulva már négy esztendővel korábban kérte a spanyol állampolgárság megadását. 11 hónap elteltével ügyét kedvezően el is bírálták, azonban állítólag több üldözött barátja évekig is várakozni kényszerült. Rodrigue egyelőre nem kíván Hispániában letelepedni, és még csak kétszer járt ott, de egyfajta „kapcsolat” azért persze már Spanyolországhoz köti.
Rodrigue még egy kicsit tud beszélni a szefárd zsidók ősi nyelvén, a ladinón, mely a régi spanyol nyelven alapszik, de igen sok héber jövevényszó is van benne. Szülei még egymással is ezen a nyelven érintkeztek, de az újabb generációknak már nem tanítják meg. Márpedig nem fordulhat elő, hogy a zsidósághoz kötődő valamilyen hagyomány kihaljon.
A szefárd zsidók állítólag mindig is meleg érzelmekkel tekintettek Spanyolországra. „Lelkem és szívem mélyén még most is spanyol vagyok” – jelenti ki például egy neve elhallgatását kérő, Nagy-Britanniában élő szefárd zsidó. Mint meséli, földet vásárolt Spanyolországban, ahol most egy házat is épít. Sőt, már arról is gondoskodott, hogy halála után spanyol földbe temessék el. Ő is igazságtalannak érzi az állampolgárság megszerzésére vonatkozó törvény nyilvánosságra került szabályait, és szeretné, ha azokon változtatnának. Korábban már folyamodott spanyol állampolgárságért, azonban végül visszavonta kérelmét, mivel a kedvező elbírálás érdekében a gaz antiszemiták meg akarták fosztani brit útlevelétől. Márpedig ilyesfajta rasszista megkülönböztetést nem lehet elviselni. A jogszabálytervezet várható módosítása nyomán azonban megmaradhat a brit állampolgársága is, miközben felveheti majd a spanyolt is. Mindez ugyanis neki (faji alapon) „jár”.
Hinnünk kellene abban a mítoszban is, mely úgy szól, hogy a zsidók kiűzése nyomán tönkrement a spanyol gazdaság. (Ellenkezőleg: a zsidók távozását követően kezdődött meg Amerika gyarmatosítása és a spanyol világbirodalom kialakulása. Az 1492 utáni két évszázad Spanyolország legdicsőségesebb korszaka.) Maria Josep Estanyol, a Barcelonai Egyetem tanára, a következőképpen igyekezett hódolni a többnyire uzsoráskodásból élő hispániai zsidóság mai utódai előtt: "Az Oszmán Birodalom idején a szultán állítólag azt mondta, hogy nem érti, hogy olyan nagy király, mint a spanyol Ferdinánd, hogyan képes meglenni a zsidók nélkül, akiknek gazdagság, a vagyon köszönhető volt.” A „történész” szerint „a szultán nagyon örült annak, hogy a Hispániából elüldözött zsidó családok Törökországban telepedtek le, mert gazdagították a birodalmat”. Nem világos azonban, hogy ha a zsidók tömeges betelepítése révén lehetett felvirágoztatni országokat és birodalmakat, akkor miért üldözték el őket például 1290-ben Angliából (az 1650-es évekig nem is engedték vissza őket), Franciaországból és időnként majd mindegyik európai országból? Ennyire képtelenek voltak megérteni az ostoba középkori uralkodók a gazdagodás és a fellendülés titkát?
Az egykor Spanyolországban élő szefárd zsidók hazatelepülése évtizedek óta napirenden van. Hogy azonban miért éppen most született törvény a kérdés végleges rendezését illetően, azzal kapcsolatban csak találgathatunk. A válasz, amit majd gyakran hallani fogunk, az lesz, hogy a zsidók betelepülésére azért van szükség, mert „fellendítik majd a válságban lévő spanyol gazdaságot”. Vannak olyan feltételezések, melyek szerint a spanyol kormány ily módon akarja kiengesztelni Izraelt azért, amiért Madrid tavaly ősszel támogatni merészelte Palesztina „nem állami megfigyelői” státuszának megadását az ENSZ-ben.
Ha azonban az egykori spanyolországi szefárd zsidók leszármazottainak feltétel nélkül megítélik a spanyol állampolgárságot, akkor az faji megkülönböztetést jelent a muzulmánokra nézve. Több muszlim vezető is felhívta a figyelmet ugyanis arra, hogy a 15. században, az inkvizíció üldözései elől muzulmánok tömegei is elmenekültek Spanyolországból. Valamilyen rejtélyes oknál fogva azonban az ő leszármazottaik számára nem készült az állampolgárság gyorsított megadását biztosító törvény.
Perge Ottó - BBC nyomán




    1. Benedek lemondása és az 

    2. egyházellenes támadások margójára




A váratlan pápai lemondást követően liberálisaink és történelmi tudásukat tekintve analfabéta követőik most “elemeznek” és “tanácsokat” adnak. Mint mindenkor, ha valamilyen rendkívüli esemény történik az egyház életében. Sok minden terítékre kerül ilyenkor azon a politikai-ideológiai térfélen.

Már elkezdődött az egyház, történelmi “vétkeinek”, az inkvizíció bűneinek taglalása, a modernizációról, az egyház elkerülhetetlen “korszerűsítéséről” való elmélkedés és különféle világi ajánlások megfogalmazása. A világ vezető lapjai és véleményformálói mélységesen emberi, bölcs és megfontolt, felelős lépésnek tartják a megrendült egészségi állapotú XVI. Benedek pápa lemondását Szent Péter trónusáról. Noha egy dologban már most biztosak lehetünk: a korához képest jó egészségnek örvendő szentatya nem betegsége, illetve a néhány héttel ezelőtti szívműtéte miatt jelentette be távozását. Idővel talán megtudjuk, miféle világpolitikai háttérfejlemények, hatalmi, diplomáciai cselszövések, személyes ambíciók és konfliktusok vezettek XVI. Benedek súlyos döntéséhez. 
A legfrissebb hírek is ezt az elgondolásunkat igazolják. A vatikáni audienciateremben a római papság előtt a mai napon tartott búcsúbeszédében XVI. Benedek 45 percen keresztül - írott szöveg nélkül - folyamatosan beszélt a katolikus egyház elmúlt fél évszázadának fontosabb eseményeiről, valóságos egyháztörténeti órát tartva. Ugyanakkor olasz és osztrák lapok a legesélyesebb európai utódnak Erdő Pétert tartják, s ez a hír csaknem kisebbfajta pánikot váltott ki a budapesti, zsidó konyhát vivő Fülemüle étteremben, ahol Erdő "régi, kedves vendégnek" számít.
A katolikus egyház, egyáltalán, az egyetemes kereszténység ellenségeinek azonban mindig jól jönnek ezek a hírek. Hiszen lehet találgatni, “reformokat” javasolni, emlékeztetni a papságot érintő valós vagy kitalált botrányokra, illetve a múltban az egyház által elkövetett állítólagos “kegyetlenkedésekre”, “tömeggyilkosságokra”. Nos, el kellene már felejteni azt a sok közhelyet és totális történelmi tájékozatlanságból fakadó szamárságot, miszerint a középkor sötét volt, és akkoriban azt hitték, sőt a papság ezt dogmaként hirdette, hogy a föld lapos, s mindennek a tetejében az ellenreformáció és az inkvizíció fékezte a tudományos fejlődést, sőt millió számra ölt meg embereket. E széles körben elterjedt balhitekkel szemben nézzük a tényeket. 
Mai ismereteink szerint a Kr.e 6. században élt Püthagorasz, görög filozófus és matematikus tanítványai vélekedtek elsőként úgy, hogy a Föld gömb alakú bolygó. A z ókorban számos tudós ezt az álláspontot vallotta: Parmenidész, Ptolemaiosz, Eratoszthenész és mások. A középkor első századaiban néhány keresztény gondolkodó megvetette ugyan a pogányoknak tartott antik tudósok elméleteit, de már Sevillai Izidór (560-636) labdához hasonlította bolygónkat, s Európán túlra tekintve, bizánci, zsidó, perzsa és mozlim csillagászok, tudósok is számon tartották az ókori tudományos eredményeket és felfedezéseket. A gótika fénylő korától, a 13. századtól pedig minden művelt ember tisztában volt azzal Európában, hogy a Föld gömb alakú. S minthogy az írástudók és művészek ekkoriban szinte kizárólag klerikusok voltak – természetesen nem valamiféle “elnyomásnak”, az alattvalókat “szellemi sötétségben” tartani kívánó gonosz, papi szándéknak köszönhetően, hanem azon prózai okból, mivel a jobbágyság mellett a nemeseknek sem volt szükségük az írás-olvasás tudományának elsajátítására –, természetszerűleg a művelt emberek az egyházi rend soraiból kerültek ki. Dante 1307 és 1320 között írott Isteni színjátékában is gömbként lebeg a Föld a világmindenség központjában. Vagyis Kolombusznak az 1480-as években, nagy expedíciójának előkészítésekor a világon senkit nem kellett arról győzködnie, hogy bolygónk gömb alakú, a viták a Föld méretéről, illetve a rajta lévő szárazföld-víz arányáról, azok kiterjedéséről folytak.
Az ellenreformációról, a jezsuita rendről és az inkvizícióról máig a köztudatban élő sötét kép annak köszönhető, hogy a protestáns, majd a felvilágosodás kori, végül a liberális és baloldali történészek rendkívül feketén festették meg működésüket. A protestantizmus tiszteletre méltó eredményei mellett az ellenreformáció is rendkívül nagy mértékben járult hozzá a tudomány, a művészetek és az oktatásügy fejlődéséhez, mind szélesebb körű térhódításához. A jezsuita kollégiumokban a lengyel pap, Kopernikusz és Galilei csillagászati felfedezéseit, a heliocentrikus világképről szóló tanításaikat is megemlítették mint tudományos hipotéziseket. Kétségkívül voltak hataloméhes, gátlástalan jezsuita vezetők, ám a rend alapvetően az oktatással és meggyőzéssel rekatolizálta a híveket. Teljesen tarthatatlan az a több évtizede még vallott álláspont, miszerint a 17. században szellemi és kulturális téren a katolikus országokban – különösen Itáliában – az ellenreformációnak és inkvizíciónak köszönhetően visszaesésre került volna sor, a megelőző reneszánsz kori virágzást követően. 
Ami pedig az inkvizíció működésének mintegy félezer éves történetét illeti, nem árt e téren is a tényeknél és a történeti forrásanyag és dokumentumok tanulmányozásából levont következtetéseknél maradnunk. Molnár Antal A kora újkor története (Bp.2009) című könyvben (349. o.) a következő megállapítást teszi az inkvizíció körül rögzült horrorisztikus és mesés motívumokról: “Az intézmény egyértelműen negatív megítélésének oka, a toleranciához való viszony megváltozása az elmúlt két évszázadban. Ma egyetlen normális ember vagy politikai csoportosulás számára sem lehet kérdés az egyén vallásszabadsága, erről a problémáról azonban a középkori, egységesen keresztény vagy a kora újkori, felekezetileg tagolt Nyugat-Európában teljesen másként gondolkodtak. A 16-17. században mind a katolikus, mind pedig a protestáns államférfiak, főpapok vagy éppen politikai gondolkodók a vallási élet egységében látták a politikai rendszer egészséges működésének zálogát… Bár a másként gondolkozók üldözésének hevességében jelentős időbeli és térbeli eltéréseket tapasztalhatunk, ezek a különbségek az intolerancia általánosan elfogadott ideálján nem változtatnak. Az inkvizíció intézményei ebben a szellemi közegben, ha nem is rokonszenves, de legalábbis érthető megnyilvánulási formái voltak az egyházi és állami egységtörekvéseknek”. 
Molnár Antal a fentebb hivatkozott munkában néhány oldallal utóbb (360. o.) azt is kifejti, miszerint a spanyol, portugál és római, vagyis a három leghatékonyabb inkvizíció “rendkívül bürokratikus intézmény volt, amelynek legfontosabb következménye, hogy a hivatalnokok és a bírák a korabeli bírósági gyakorlathoz képest sokkal kevésbé bánhattak önkényesen a vádlottakkal. Szó sem lehetett a világi bíróságokra olyannyira jellemző, kontroll nélküli brutalitásról… Bár a mai eljárásjogi normák szerint az inkvizíció által követett procedúra nyilván nem állná meg a helyét, de a kor jogi színvonalán messze a legméltányosabbnak számított… Az inkvizítorok az európai átlaghoz képest nagyon csekély számú boszorkánypert folytattak le, a boszorkányok egymás elleni vallomását nem fogadták el, és nem hittek az ördögjegyben sem”.
Amennyiben megvizsgáljuk például a 17. század leghíresebb, üldözött és elítélt tudósainak az esetét, a tények itt sem igazolják a máig makacsul élő téveszméket. Tommaso Campanella (1568-1639) filozófus életét történetesen az inkvizíció mentette meg, amikor eretnekség miatt vizsgálatot kezdeményezett ellene, hiszen a nápolyi világi hatóságok kivégezték volna egy lázadásban való részvétele miatt. Az egyházi intézmény börtönében szabadon dolgozhatott Napállam című híres könyvén, levelezhetett a kortárs tudósokkal, végül a pápa jóváhagyásával Párizsba távozhatott. A másik közismert eset Galilei (1564-1642) pere volt. Galileo Galileit sem üldözte volna az inkvizíció, ha mindössze csillagászati hipotézisként ismerteti kutatási eredményeit. Ő azonban kifejezetten gúny tárgyává tette az egyház és a VIII. Orbán pápa álláspontját Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című, 1632-ben megjelent könyvében. Ezért kényszerítette őt tanai visszavonására az egyházi törvényszék egy évvel később. Az sem mellékes körülmény, hogy az ítéletet nem a szentatya, hanem az inkvizíció nevében adták ki, vagyis nem tévedhetetlen egyházfői döntésként. A legsúlyosabb büntetéssel sújtott domonkos rendi szerzetest, Giordano Brunót (1548-1600) pedig nem tudományos tevékenységéért égették el máglyán, hanem eretnekségért: Krisztust mágusnak nevezte, a kereszténységet az óegyiptomi vallás eltorzításának, tagadta Szűz Mária szüzességét, a Szentlelket pedig a világlélekkel azonosította. Egyébként az inkvizítorok tevékenysége elsősorban a megkeresztelt zsidók, a kényszerrel áttért mozlimok és a protestáns gyökerű szekták ellen irányult.
Végezetül, ami a konkrét statisztikai adatokat illeti, elmondható, hogy Spanyolországban az egyházi hatóság a 15-19. század folyamán 150-200 ezer embert fogott perbe, a halálos ítéletek, pontosabban a végrehajtott kivégzések száma 10 ezer lehetett. A 16-19. századi portugál inkvizíció halálos ítéletei megközelítették a 2 ezret, ám ezek kétharmadát hajtották végre, tehát mintegy 1300 emberen. A római inkvizíció elé 2-300 ezer vádlottat citáltak, akik közül 50-75 ezer személy ellen indult büntetőper, a halálra ítélt és kivégzett emberek száma pedig 1100-1400 fő volt. Összességében tehát az inkvizíciónak Európában működése alatt mintegy 13 ezer ember esett áldozatául. S a fentiekhez végszóként még tegyül hozzá, hogy a humánumot, szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdető francia forradalomnak (1789-1794) még kezdeti, “konszolidáltabb” időszakában is egyetlen év alatt több ezer halálos áldozata volt, s ezen a ponton ismét el kell oszlatnunk egy súlyos tévedést: a terror nem a kiváltságos rendek, a papság és nemesség tagjaira sújtott le, hanem a harmadik rendre, a közrendűekre. Ugyanis a kivégzetteknek 6,5%-a volt pap, s 9,5%-uk nemes. 84% az egykori harmadik rend tagjai közül került ki, azon belül is 28% volt paraszt, 31% városi dolgozó, munkás.Természetesen egyetlen ártatlanul kivégzett emberi áldozat is sok, azonban az inkvizícióról teljesen megalapozatlanul él még ma is a köztudatban az a kép, mintha valamiféle horrorisztikus terrorszervezet lett volna. Azok a jakobinusok és a kommunisták által működtetett állambiztonságiak voltak.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info






Több száz elfogató parancsot kézbesített 

Izrael az ultraortodox zsidóknak

Több száz elfogató parancsot kézbesítettek ezekben a napokban azoknak az ultraortodox fiataloknak, akik katonai behívójuk ellenére sem jelentek meg a sorozóközpontokban.
A hadsereg illetékesei mégsem számítanak arra, hogy a rendőrség letartóztatná őket a Maárív című izraeli napilap értesülései szerint. Tavaly nyárig még törvény biztosította a jesivákban, a vallásos főiskolákon tanuló fiatalok katonai felmentését.
Az előző kormánykoalíció nem tudott megállapodni behívásukról vagy felmentésükről, mivel a koalícióban részt vevő ultraortodox pártok nem akartak változást. Jelenleg afféle "törvényen kívüli" állapot van, a hatóságok a vallásosok katonai szolgálatát szabályozó új parlamenti törvényekre várnak.
Ha egy nem vallásos fiatal tagadja meg a bevonulást, akkor bíróság dönt sorsáról, de az ezekben a napokban zajló tavaszi behíváshullámban a behívók kézbesítésén túl ezt a gyakorlatot egyelőre nem terjesztették ki az ultraortodoxokra.
Izraelben nyár végén és márciusban vannak az úgynevezett bevonulási hullámok. A kiskatonák három helyet jelölhetnek meg szolgálatukra, a katonai szóvivők közleménye szerint a márciusban behívottak 97 százalékát az általa választott egységek egyikénél helyezték el.
Idén márciusban a bevonulók 71,6 százaléka kérte magát harci egységekhez, ami enyhe, egyszázalékos csökkenést jelent a tavalyi adatokhoz képest.
(MTI)



Már egymillióan menekültek el Szíriából


Az ENSZ-hivatal adatai szerint a menekültek fele gyerek, többségük tizenegy évesnél fiatalabb.
A távozók száma minden héten növekszik, sokan a szomszédos országokba menekülnek a polgárháború elől, amelyek nagy nehézségek közepette igyekeznek támogatni őket - közölte szerdán az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR).
António Guterres, az UNHCR vezetője a dokumentumban kijelentette: "Az egymillió menekülttel, az országon belüli több millió lakhelyéről elűzött emberrel, valamint a határokon naponta átkelő ezrekkel Szíria a teljes katasztrófa felé közeledik."
Hozzátette, hogy mindent megtesznek, de a lehetőségeiket veszélyesen kimerítették. Ezt a tragédiát meg kell állítani - mondta.
(MTI)



Drónt látott egy olasz pilóta New York 

felett

Az Alitalia olasz légitársaság pilótája egy drónt látott a New York-i JFK repülőtér felett. Az FBI is vizsgálódik.
Az amerikai szövetségi hatóságok vizsgálatot indítottak kedden, miután az Alitalia olasz légitársaság egyik pilótája egy kisebb pilóta nélküli repülőgépet, azaz drónt látott a New York-i John F. Kennedy repülőtér közelében. A pilóta azt közölte az irányítótoronnyal, hogy a leszállópályától 8 kilométernyire, mintegy 460 méter magasságban egy körülbelül egy méter szárny-fesztávolságú drónt észlelt. Az ügyben az amerikai Szövetségi Légügyi Hatóság (FAA) és a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) indított vizsgálatot.
Szakértők szerint a hobbimodellezők által épített, távirányítású repülőgépek szélessége elérheti és meg is haladhatja az egy métert, ám ezek az FAA előírásai értelmében nem emelkedhetnek 121 méter fölé. A hatóság egyébként országosan több tucatnyi szövetségi hivatalnak, helyi rendőrparancsnokságnak, katasztrófaelhárító szervezetnek és egyetemnek engedélyezte a drónok használatát.
A pilóta nélküli repülőgépek alkalmazásával kapcsolatban számos szervezet felvetette a repülésbiztonság és a személyiségi jogok problémáját. A belföldön használt amerikai drónok ára a mérettől, a levegőben maradási képesség hosszától és a felszereltségtől függően 10 ezer és 1 millió dollár között változik. A belbiztonsági minisztérium katonai célú pilóta nélküli repülőgépeket is alkalmaz, alapvetően a határok őrizetére. A tárcának 10 fegyvertelen Predator drónja van, amelyek több mint 18 kilométeres magasságból is képesek felismerni akár egy sportcipőt. Az FAA 2007-ben tiltotta meg a kereskedelmi célú drónok alkalmazását az amerikai légtérben, ám ezt a rendelkezését 2015-ben fel kell majd oldania.
(MTI)



Hiába csökken aPentagon költségvetése, a

 mindig másokon élősködő Izraelnek jut 

bőven pénz

A Pentagon az Egyesült Államok költségvetésének automatikus csökkentése ellenére támogatni fogja az izraeli rakétaelhárító rendszereket - mondta Chuck Hagel amerikai "védelmi" miniszter, aki kedden Washingtonban fogadta izraeli partnerét, Ehud Barakot.
"Hagel védelmi miniszter elkötelezettje annak, hogy együttműködjön a kongresszus tagjaival annak biztosításában, hogy nem szakad meg a Vaskupola, a Nyíl és a Dávid Parittyája rakétaelhárító rendszerek finanszírozása" - közölte az amerikai védelmi tárca egyik illetékese.
Hagel körülbelül kétórás megbeszélést folytatott Barakkal. Az izraeli "védelmi" miniszter volt az első külföldi tárgyalópartnere a február 27-i beiktatása óta. Barak öleléssel üdvözölte amerikai vendéglátóját, akit korábban többen azzal vádoltak meg, hogy nem áll ki eléggé a zsidó állam ügye mellett. Alaptalanok voltak a vádak.
A költségvetési lefaragásokkal kapcsolatban egyébként James Mattis tábornok, a közel-keleti és a közép-ázsiai térségért felelős amerikai Középső Parancsnokság parancsnoka keddi szenátusi meghallgatásán sürgette a törvényhozás tagjait, hogy mielőbb vessenek véget a katonai költségvetéssel kapcsolatos bizonytalanságnak.
Mattis egyúttal figyelmeztette Washington közel-keleti ellenségeit, hogy ne próbáljanak meg visszaélni a kialakult helyzettel, és bejelentette, hogy a Harry Truman repülőgép-hordozó a korábbi bejelentésekkel szemben kész elindulni a Perzsa-öböl térségébe.
A CENTCOM parancsnoka úgy vélte, hogy a NATO katonai küldetésének lejárta, vagyis 2014 után 20 ezer szövetséges katona jelenlétére lesz majd szükség Afganisztánban. Ez jelentősen több, mint amivel az Obama-kormány számol.
Mattis tábornok azt javasolta, hogy az Egyesült Államok 13 600 katonát állomásoztasson továbbra is a közép-ázsiai országban, amit egy mintegy 6500 fős szövetséges erő egészítene ki. Amerikai és NATO-vezetők februárban arról nyilatkoztak, hogy egy 8 és 12 ezer fő közötti kontingens maradhat hátra Afganisztánban.
(MTI nyomán)



Budapesten is vásári tökfödőnek 

használták a tótok koronánk másolatát - 

hagyományőrzők próbáltak fellépni 

ellenük

Tavaly már írtunk róla, hogy évről évre Szent Koronánkkal bohóckodnak az országrabló tótok. Idén azonban az eddigieknél is tovább mentek: Budapesten folytatták a koronagyalázást. Lett is belőle incidens.

Frantisek Palko, "Szlovákia" Közlekedési, Építésügyi és Regionális Fejlesztési Minisztériumának államtitkára is mulatságosnak találta a helyzetet

Leverte egy szlovák hoszteszlány fejéről a maskaraként viselt Szent Korona-másolatot egy magyar hagyományőrző egyesület tagja az Utazás kiállításon - írja a HVG.
A Szent Korona méltatlan viselése sérti a magyar és egyben az európai viselkedési normát - írta keddi közleményében a Magyar Koronaőrök Egyesülete, amely szerint február 28-án, a budapesti Utazás kiállítás első napján a szlovák kiállító vendég a magyarság legszentebb ereklyéjét és nemzeti kincsét méltatlanul viselte, és az egyesület jelen levő tagjának többszöri kérése ellenére sem változtatott a magatartásán.
A lap kérdésére Woth Imre, az egyesület vezetője azt mondta, egy tagjuk vette észre a kiállításon, hogy egy szlovák kiállító női hosztesze a magyar Szent Koronához hasonló fejdíszt visel, és ezért megpróbálta azt levetetni, majd miután erre nem volt hajlandó, a magyar férfi egyszerűen leverte azt a fejéről. (Woth Imre utóbb levelet küldetett a lap szerkesztőségébe, amelyben az áll, hogy félreértették, mert az említett férfi nem leverte, hanem levette a koronautánzatot a nő fejéről.) A nő a stand főnökétől kért segítséget, aki közölte, hogy nem fogják levenni a fejdíszt.
A hagyományőrző egyesület közleményében azt is megmagyarázza, hogy miért nem hagyták békén a jelmezes hoszteszt: "a Szent Korona szakrális és történelmi jelentősége ismert az egész világon, a szlovák fél ezt tudatosan sértette meg a felszólítás előtt és után is. A kérést megtagadta, és semminemű tiszteletet nem tanúsított az egyesületünk tagja iránt."
Az Utazás kiállítás Facebook-oldalán látható felvétel szerint két szereplő korabeli jelmezbe öltözve népszerűsítette az egyik kiállítót. A kettős női tagja viselte a magyar Szent Korona másolatát.
(HVG - Index nyomán)



Érdekes párhuzam: bibliai méretű 

sáskajárás sújthatja pészah előtt a 

palesztinok földjét megszállva tartó 

zsidókat

Több ezres sáskaraj pusztít Izraelben: a növények zöld leveleivel táplálkozó rovarok Egyiptomból sodródtak át, félelmet keltve a helyi lakosságban, hogy a pészah előtt bibliai méretű sáskajárás zúdulhat az országra.
A mezőgazdasági minisztérium szóvivője közölte, hogy repülőgépeket küldtek ki, amelyek rovarirtó szert permeteztek a sáskákra. A tárca rendkívüli telefonvonalat hozott létre a segélykérelmek fogadására, egyszersmind felkérte a lakosságot, hogy azonnal jelezzék, ha újabb rajokat észlelnek.
A mai zsidó hagyományban a pészah az Egyiptomból való kivonulás emléknapja. A Biblia szerint az Úr nyolcadik csapásként sáskajárással fenyegette meg az egyiptomi fáraót, ha nem szabadítja fel a zsidó rabszolgákat, és nem engedi el a zsidó népet. Mivel a fáraó nem engedelmeskedett, a sáskák elárasztották Egyiptom földjét. Az idei zsidó húsvét március 25-én kezdődik.
A Tel-Avivi Egyetem állattani tanszékének a vezetője elmagyarázta, hogy a sáskák általában az uralkodó széljárást követik, a most észlelt rajt is keleti irányba fújó szél sodorta át Egyiptomból.
Legutóbb 2004-ben volt jelentősebb sáskajárás Izraelben, akkor nagy területeken pusztítottak a szárnyas rovarok.
(MTI nyomán)




"Öregezés" előzte meg a II. kerületi 

gyilkosságot is - egy 71 éves asszony 

fizetett életével a naivitásáért

Beismerte tettét az a 18 éves "fiatalember", aki több késszúrással megölt egy 71 éves asszonyt, majd tüzet gyújtott az áldozat lakásában - mondta keddi sajtótájékoztatóján Sulányi Vilmos, a Budapesti Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztályának vezetője.
A vasárnap történt esettel kapcsolatban Sulányi Vilmos elmondta, hogy a II. kerületi Apostol utcában egy kiégett lakásban egy holttesten bűncselekményre utaló nyomokat találtak. Rövid időn belül kiderült, hogy a 71 éves asszonnyal vélhetően az ismeretségi körébe tartozó 18 éves fiatalember végzett. A szakmunkás tanuló évek óta ismerte áldozatát, és fél éve takarítani, főzni járt hozzá. Az asszony a bankkártyáját is odaadta a gyanúsítottnak, aki miután segített a nőnek a bevásárlásban, a kártya PIN-kódját is ismerte.
A "fiatalember" kihallgatásán ellentmondásba keveredett, majd részletesen elmondta, miért és hogyan követte el a bűncselekményt. Sulányi Vilmos ismertette: a törökbálinti fiatalember és az idős nő közt elszámolási vita volt, a "fiatalember" több százezer forintot emelt le a sértett bankszámlájáról. Az asszony ezt észrevette, és egy iratot is készített erről, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a "fiatalember" nem tudja megadni a tartozást, azt mondta, hogy értesíti a rendőrséget. Vélhetően ez vezetett a bűncselekményhez.
A törökbálinti "fiatalember" egy, a rendőrség által a sajtótájékoztatón bemutatott helyszíni videofelvételen azt is bemutatta, hogyan szúrta meg áldozatát többször egy késsel.
(MTI nyomán)


Új "kulturális műfaj": öregezésnek nevezik

 az idős magyarok kifosztását és/vagy 

megölését

Idősek kifosztására szakosodott bűnözők áldozatait keresi a rendőrség. Az áldozatok sokszor nem tesznek feljelentést.
N. Péter tavaly október 27-én mindent megtett annak érdekében, hogy a XIII. kerületi Balzac utcai lakásában hat éve özvegyen élő 82 esztendős M. János ne adhassa őt rendőrkézre. Vízóra-leolvasónak mondta magát a kaputelefonban, azonban amikor a nyugalmazott katonatiszt lakásához ért, már egy közepes méretű kalapács volt a kezében, amivel azonnal lesújtott, amint az idős férfi ajtót nyitott neki. Majd újra és újra, amíg a férfi eszméletlenül el nem terült a földön. Az idős férfi a csodával határos módon élte túl a támadást. Bár néhány szomszéd felfigyelt a zajra, N. hidegvérrel becsukta az ajtót, és sietve összeszedte M. János értékeit, majd távozott.
Több mint két hónappal később fogta el a rendőrség barátnőjével együtt, aki a BRFK nyomozói szerint a tippadója és előkészítője volt N. brutális rablótámadásának. A 30 éves nő a piacon ismerkedett meg az idős férfival. Segített neki cipelni a szatyrait, olykor meglátogatta, vásárolt neki, csak azért, hogy "apróságok" miatt ne kelljen annyit gyalogolnia. Jólesett a hat éve magányos férfinak a törődés. Ugyanakkor ellentmondásos vallomások vannak a rendőrség birtokában arról, hogy ennél többről volt-e szó köztük, azaz hogy a "hölgy" ígért-e szexet a férfinak, esetleg volt-e intim együttlét köztük.
Ami bizonyítottnak látszik, hogy a nő többször is meglopta az idős férfit, aki ezt észrevette ugyan, de nem szólt a rendőrségnek. Az őt ért brutális kalapácsos támadás óta kórházban fekvő férfi szavaiból a nyomozók arra következtetnek: amikor rádöbbent, hogy jótevője lopja meg, elhatározta, többé nem engedi be a lakásába, bármennyire is kellemes volt a társasága és jó volt, hogy törődött vele valaki.
Ezt már sejthette a némber is, aki részletesen eligazította élettársát, hogy hol tartja az "öreg" az értékeit (már amiket még nem lopott el tőle), majd október 27-én együtt indultak a Balzac utcai házhoz. Mialatt élettársa kint figyelt, N. Péter kalapáccsal leterítette az idős férfit, és összeszedte maradék értékeit.
A BRFK nyomozói szerint nem valószínű, hogy M. János volt a páros egyetlen áldozata, bár kézzelfogható bizonyítékok híján ez inkább csak feltételezés a részükről, amit N. Péter "bűnözői életútjára" és M. János gondosan kitervelt és több lépésben pontosan végrehajtott kifosztására alapoznak. Ezért, miközben N. és élettársa ügyében még tart az eljárás, megvizsgálják – a rendőrségen bejelentett – az idősek sérelmére elkövetett lopásokat, rablásokat is.
Ma még nem lehet tudni, hogy hány bűncselekményt követett el N. Péter és élettársa, mint ahogy azt sem, hány hozzájuk hasonló páros vadászik a fővárosban értékeitől könnyen megszabadítható idős emberekre. Ezért is várja a rendőrség az olyan sértettek jelentkezését is, akiket alkalmi ismerősük, "jótevőjük" lopott meg, fosztott ki, vagy akit azt követően loptak meg, raboltak ki, hogy az addig őt rendszeresen látogató jótevőjének hirtelen nyoma veszett. Vannak ugyanis olyan "öregezők" is, akik ha lopnak is, tartózkodnak az erőszaktól, viszont ha már lebuktak, vagy úgy érzik, figyelik őket és ezért nem mehetnek vissza áldozatukhoz, készségesen eladják a velük kapcsolatos információkat (hogy a lakásban hol és milyen értékek találhatók még) olyanoknak, akik nem riadnak vissza akár a gyilkosságtól sem.
A nyomozók tapasztalata szerint sok meglopott idős ember szégyenből vagy a bűnözők visszatérésétől tartva nem tesz feljelentést, olykor egyes értéktárgyaik eltűnését csak jóval a bűncselekmény elkövetése után veszik csak észre, és nem is gondolnak arra, hogy azokat esetleg ellophatták. Pedig a rendőrség rendszeresen kongatja a vészharangot, a legkülönbözőbb módon igyekszik felhívni az idősek figyelmét a kifosztásukra specializálódott csoportokra.
Az ügyben eljáró rendőröknek meggyőződésük, hogy M. János sem véletlenül találkozott 30 éves alkalmi ismerősével. A nő és élettársa vélhetően többször láthatták és megfigyelhették őt a piacon, esetleg párszor hazáig követhették, még mielőtt a nő először megszólította volna. Aztán a lehető legrövidebb időn belül felmérték, hogy a nyugdíjas katonatisztnek milyen értékei vannak, hol tartja azokat, majd szép lassan kifosztották. Előbb kölcsönt kért tőle a hölgy, majd a tárcájából tűnt el egy kevés pénz, a végén pedig, miután az idős férfi rájött, hogy a bolondját járatja vele kedves hölgyismerőse, jött a brutális erőszak.
Ezt a folyamatot – az áldozat óvatos behálózását, a bizalmába férkőzést, ami odáig megy, hogy már akár kulcsot is kaphatnak a lakásukhoz, majd az idősek szisztematikus kifosztását – nevezik az elkövetők "öregezésnek". Ez már nem olyan alkalmi trükkös lopás, amint amikor a magukat víz-, gáz- vagy villanyóra-leolvasónak kiadó tolvajok bekéredzkednek az egyedülálló idős emberek lakásába egy pohár vízért, majd egyikük eltereli áldozatuk figyelmét, s ezalatt a másik eltesz mindent, ami értékes és mozdítható. Vagy, amikor az önkormányzat szociális osztályának munkatársaként mutatkoznak be a csalók, hogy "örömhírt hoztak": "Az önkormányzat bejelentést kapott, milyen nehéz körülmények között tetszik élni, ezért hozzájárulást fizet a villanyszámlájához. 18 ezer forintot. Sajnos azonban nekem csak húszezresem maradt, mert már máshol is fizettem, tetszik tudni visszaadni?"
Az idős ember boldogan hozza a két darab ezrest, majd az egyik csaló vizet kér vagy a mosdóba szeretne kimenni, és ezalatt a társa a tulajdonos rejtekhelyéről "visszalopja a húszezrest", és persze elemeli az ott tartott összes készpénzt, illetve elpakol még néhány keze ügyébe kerülő értékesebb holmit is.
Az ilyen és hasonló esetek miatt az emberek egyre kevésbé engedik be otthonukba az adománygyűjtőket, de még a hivatalosságokat sem. Mert hiába a fényképes igazolvány az illető nyakában, a fiatalabbak tudják, hogy olyat bárki készíthet magának, csak egy számítógép kell hozzá és egy jó nyomtató. Az idősebbek azonban – főleg ha már sok éve magányosak, és még a szomszéddal sem tartják a kapcsolatot – könnyebben megtéveszthetők. S bár többnyire ők is rájönnek, hogy becsapták őket, az esetek többségében akkor már késő.
(Nol nyomán)



580 ezer plusz és még nagyobb luxus jár a

 felfelé bukó Matolcsynak

Jól jár Matolcsy György azzal, hogy a nemzetgazdasági tárca vezetését és a parlamentet a Magyar Nemzeti Bank elnöki székre cserélte. Áder János államfő hétfőn kinevezte az MNB élére, ami után lényegesen nagyobb fizetés jár majd neki, mint eddig.
Matolcsy képviselőként és miniszterként havi 1 millió 330 ezer forintot keresett. Ehelyett a nemzeti bankban már 2 millió 230 ezer forint lehet a fizetése. A törvény szerint ugyanis a jegybankelnöknek a hazai bruttó átlagkereset tízszeresét kell kapnia. Ez pedig a statisztikai hivatal adatai szerint tavaly bruttó 223 ezer forint volt havonta. A politikus nettó bére így a mostani 873 ezer forintról 1 millió 460 ezer forintra nő, az emelkedés 587 ezer forint.
Simor András volt jegybankelnök juttatásait nézve azonban Matolcsynak nem kell ennyivel beérni.
– Az elnöknek a jegybank szolgálati autót, jelenleg egy VW Passatot is biztosít. Ezen felül bruttó bére 5,6 százalékát az önkéntes nyugdíjpénztárába is megkapja – közölte az MNB sajtóosztálya.
Tehát a volt miniszter havi közel 125 ezer forint nyugdíjpénzre is számíthat. Igaz, az autó már nem lesz újdonság, hiszen kormánytagként is jogosult volt felső középkategóriás kocsira. Sőt a politikus akár hatéves mandátuma lejártával is vagyonokat nyerhet.

Matolcsy az alapkamat alakításába is beleszólhat, az erről szóló üléseket ebben a teremben tartják

– A kapcsolatoknak és szakmai múltnak hála egy volt jegybankelnök kedvező állások között válogathat – mondja Kiszelly Zoltán politológus.

Matolcsy elnökként egy 52 négyzetméteres dolgozószobát kap

– Így miután lejár Matolcsy megbízatása, akár kutatóműhelyt alapíthat, vagy egyetemen taníthat. Ám ha az ország sikeres lesz, s az általa megkezdett gazdaságpolitika beválik (amire az eddigieket ismerve semmi esély - a szerk.), akár fontos európai uniós pozícióba vagy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz is kerülhet. Utóbbi állásokban nem ritkák a havi 10-20 ezer eurós (2,9–5,8 millió forint) fizetések.

Az elnök a nemzeti galériából kölcsönkapott festményeket is kifüggeszthet dolgozószobájában

Sőt Matolcsy még egy különleges lehetőséggel élhet, amelyet Simor is kihasznált. A bankelnök 52 négyzetméteres dolgozószobáját a nemzeti galériától kölcsön kapott festményekkel díszítheti. A leköszönt elnök például négy ilyen képet függesztett ki olyan festőktől, mint Szőnyi István vagy Vaszary János.
Magát erősítette a leendő elnök
Megtette első intézkedéseit a jegybankkal kapcsolatban Matolcsy György. A politikus még február 28-án miniszterként módosította az intézmény alapító okiratát. A változással több jogot adott magának, így ő dönthet a munkavállalók felvételéről, felmentéséről és javadalmazásukról. Létrehozott továbbá egy főigazgatói posztot is, amivel akár korlátozhatja az alelnökök mozgásterét.
(Blikk nyomán)




Kína növeli katonai kiadásait

2013-ban 720,2 milliárd jüant kap a hadsereg, ami 114,3 milliárd dollárnak felel meg. Az elmúlt évben a növekedés mértéke 11,6%-os volt, értéke a GDP körülbelül 1,25%-ának felel meg.
Kína 2013-ban 10,7 százalékkal növeli katonai kiadásait, s változatlanul 7,5 százalék körül kívánja tartani a gazdaság növekedését - derült ki a kínai Országos Népi Gyűlés (ONGY) nyitó plenáris ülésén kedden ismertetett kormányzati munkabeszámolóból. Az összeget a katonák élet- és munkakörülményeinek a javítására, a technikai és technológiai fejlesztésre, a nemzetbiztonság erősítésére fordítják - állapította meg a költségvetési jelentés.
Az éves parlamenti ülésszak idején mindig rendkívüli érdeklődéssel kísért katonai költségvetéssel kapcsolatban az ONGY szóvivője hétfőn nehezményezte, hogy Kínának rendszeresen magyarázkodnia kell védelmi kiadásaink alakulása miatt. Megjegyezte, "Kína békés külpolitikája és védelmi jellegű katonapolitikája hozzájárul Ázsia békéjéhez és biztonságához".
A Hszinhua kínai állami hírügynökség keddi összeállításában emlékeztetett rá, a kínai katonai kiadások "eltörpülnek" az Egyesült Államok vagy a Nagy-Britannia hasonló kiadásai mellett és az egy főre jutó kiadások is sokkal alacsonyabbak, mint az amerikai ráfordítások. Szakértők úgy vélik, hogy a kínai védelmi kiadások valójában nagyobbak a ténylegesen közöltnél, és azt állítják, hogy a világ második legnagyobb gazdasága az Egyesült Államok után a legtöbbet költi a hadseregre.
Az Egyesült Államok "védelmi" költségvetése becslések szerint így is 4,5-5-szöröse a kínainak.
(MTI nyomán)




Robbanószerkezetet dobtak az ukrajnai 

főzsidó autója alá, de persze túlélte

Égő benzines palackot vagy robbanószerkezetet dobtak Vadim Rabinovics üzletember, az Arsenal Kijev futballcsapat volt tulajdonosa, az Összukrajnai Zsidó Kongresszus elnöke autója alá hétfőn Kijevben. Rabinovics nem sérült meg a támadásban.
Ukrán médiajelentések szerint Vadim Rabinovics az autójával épp kihajtott irodája épületének udvaráról, amikor a támadó a jármű elé ugrott, és a gépkocsi kerekei alá dobta a gyúlékony folyadékkal teli üveget. Egyes források szerint nem Molotov-koktélt, hanem robbanószerkezetet dobott a merénylő a gépkocsi alá. Főként fültanúi voltak a robbanásnak, amelynek következtében több környező épület ablaka kitört. Időközben jelentkezett egy szemtanú, aki szerint egy baseballsapkát viselő, harminc év körüli férfi volt a támadó.
Rabinovics februárban adta át pénzügyi okok miatt az Arsenal futballklubot a kijevi megyei tanácsban a Viktor Janukovics ukrán elnök mögött álló Régiók pártját képviselő Olekszandr Oniscsenkónak.
A több médiumban tulajdonos üzletember január közepén közölte, hogy a jelenlegi ukrán vezetés "meg akarja fosztani őt" a tulajdonában lévő Jewish News One (JN1) nemzetközi hírtévétől. A kereskedelmi televíziót a szintén ismert ukrán üzletemberrel, Ihor Kolomojszkijjal, az AeroSvit légitársaság tulajdonosával közösen hozták létre 2011-ben.
(MTI)



Honvédő palesztinokat vett őrizetbe Izrael

Az izraeli hatóságoknak sikerült felszámolniuk a Hamász radikális palesztin szervezet fegyveres ágának egyik sejtjét a Ciszjordánia déli részén fekvő Hebronban - jelentette hétfőn az izraeli belbiztonsági szolgálat.
A Sin Bét közleménye szerint az elmúlt két hónapban őrizetbe vették a Gázai övezetet ellenőrző Hamász egyik Hebronban lévő katonai egységének tagjait, megakadályozva őket abban, hogy "terrortámadásokat hajtsanak végre". Az őrizetbe vett személyek kihallgatásakor "kiderült", hogy a csoport "több merénylet előkészítésén dolgozott, egyebek mellett tervbe vette az izraeli védelmi erők egyik Hebron közelében lévő állásának megtámadását is".
A belbiztonsági szolgálat arról is beszámolt, hogy az egyik férfi, a támadások előkészítésében való részvétellel gyanúsított Basel Hiszumi azon palesztin foglyok egyike, akiket 2011 őszén egy Izrael és a Hamász között létrejött megállapodás keretében toloncoltak vissza a Gázai övezetbe Gilád Salit francia-izraeli katona szabadon engedéséért cserébe.
A Sin Bét a Hamász-sejt leleplezésével kapcsolatban rámutatott: "mindez egyértelműen bizonyítja a Hamász jelentette potenciális fenyegetést a térségben" (persze nem a népirtó zsidók jelentik a fenyegetést - a szerk.). Az utóbbi hónapokban a cionisták által megszállt Ciszjordániában megsokszorozódtak az incidensek, valamint az Izraelben őrzött palesztin foglyok iránti szolidaritásból rendezett tüntetések, amelyek több alkalommal erőszakba torkolltak.
(MTI nyomán)



Orbán szerint Vonáék felelőtlenek, nekünk

 pedig egyre több keresnivalónk van az

 EU-ban


Az EU-tagságról került sor szópárbajra a mai ülésen a Jobbik elnöke és a kormányfő között:

Vona Gábor vs Orbán Viktor: "Van-e élet az EU-n kívül is?" (2013-03-04)




Külön buszjáratokat indítanak a 

"toleráns" 

zsidók Ciszjordánia palesztin lakóinak

A cseppet sem rasszista Izrael közlekedési minisztériuma azt tervezi, hogy külön buszjáratokat szervez a megszállt Ciszjordánia palesztin őslakói részére.
Az izraeli közlekedési minisztérium tájékoztatása szerint a tervezett járatok elsősorban palesztin munkásokat fognak szállítani ciszjordániai otthonaikból az Izraelben található munkahelyeikre. A döntést az izraeli illetékesek azzal indokolták, hogy csökkenteni kívánják a zsúfoltságot a meglévő járatokon – melyeket egyébként a megszálló zsidó telepesek is használnak. Az Ynet című hírportálnak nyilatkozó buszsofőrök úgy vélekedtek, hogy a „vegyes járatokon” utazni kívánó palesztinokat a jövőben alighanem leszállásra szólítják majd fel.
Hivatalosan mindamellett tagadják, hogy a tervezett vonalak kizárólag a palesztinok számára lettek volna kitalálva. Ugyanakkor az Ynet úgy értesült, hogy a járatok indulásáról csak a Jordán-folyó nyugati partjának palesztin településein adtak ki tájékoztatást – kizárólag arab nyelven.
A közlekedési minisztérium védelmébe vette az új autóbusz-járatok létrehozásának tervét, hangsúlyozván, hogy igen sok „panasz” érkezett a járművek túlzsúfoltságára, valamint a zsidó és arab utasok közötti „feszültségre” vonatkozóan. A zsidók „biztonsági megfontolásokat” is emlegetnek, és voltak, akik arra panaszkodtak, hogy a zsúfolt buszok sok esetben nem álltak meg egyes megállókban, mivel az új felszállók már semmiképpen sem fértek volna föl a járművekre. Állítólag esetenként dulakodások is előfordultak a zsidó és palesztin utasok között, továbbá gyakran megesett, hogy az izraeli sofőrök önkényesen megtiltották a palesztinoknak a felszállást.
A minisztérium képviselői hangsúlyozták, hogy számos „lehetőséget” mérlegeltek a gondok megoldása érdekében”. Végül az új járatok megindítása mellett döntöttek, amelyek az Ejál határátkelőn lépnek át a megszállt területekre, és a ciszjordániai Kalkilia városa mellett haladnak el.
Törvényes úton természetesen nincsen mód arra, hogy megtiltsák a palesztinok számára a többi buszjárat használatát. "Nincsen lehetőségünk megtiltani a felszállást bárkinek is, és nem parancsolhatjuk meg senkinek, hogy szálljon le. Azonban azt mondták nekünk, hogy a jövő héttől kezdve ellenőrzések lesznek a határátkelőnél, és a palesztinokkal közlik majd, hogy a saját járataikra szálljanak” – foglalta össze a várható fejleményeket a Ciszjordánia és Izrael közötti buszközlekedést irányító Afikim elnevezésű cég egyik sofőrje. Mint mondta, alighanem mindenki „rasszizmusról és apartheidről” fog kiabálni, de nincs igazuk, mert a jelenlegi állapotok tarthatatlanok”. Egy másik izraeli buszvezető pedig arról beszélt, hogy "egy kizárólag palesztinokkal teli buszt vezetni roppant kockázatos, és ijesztővé válhat”.
A megszállt Ciszjordániában a zsidó rendfenntartó erők már készülnek a palesztinok esetleges tiltakozó megmozdulásaira. Megerősítették az Ejál határátkelő katonai ellenőrzését is. Az izraeli hatóságok állítólag nem számítanak arra, hogy palesztinokat nem engednének utazni a régebbi járatokon, mindamellett a biztonsági erők fölkészültek a „minisztériumi döntés végrehajtásának biztosítására”.
A buszokat üzemeltető Afikim cég nyilatkozatában a palesztinok érdekének igyekszik feltüntetni a rasszista megkülönböztetést, és ilyen ígéretekkel kecsegtet: "A bejelentett terv megkönnyíti az utazást a palesztinok, és mások számára is, és olyan megoldás körvonalazódik, amelynek révén vissza lehet szorítani a nagyon magas jegyárakat felszámító kalózvállalkozások működését. A palesztin utasok leszállításának ügyével foglalkozni kell, a jog és a biztonsági erők eszközeit felhasználva” – olvasható az állásfoglalásban.
A közlekedési minisztérium nyilatkozatában is ugyancsak mellébeszélnek, és a nyilvánvaló tényeket tagadják: "Az új vonalak nem a palesztinok számára elkülönített járatok, a céljuk az, hogy javítsák a szolgáltatás minőségét azoknak a palesztin munkásoknak a számára, akik az Ejál határátkelőnél lépnek be Izrael területére. A tervezett járatok felváltják a rendszertelen kalózjáratokat, melyek igen magas jegyárakat kérnek a palesztin utasoktól. Az új vonalaknak köszönhetően csökkenni fog a zsúfoltság, és mind az izraeliek, mind a palesztinok jobban járnak majd” – igyekszik a palesztinok érdekeként beállítani az ellenük irányuló megkülönböztető intézkedést az izraeli közlekedési minisztérium állásfoglalása.
Perge Ottó - Ynetnews nyomán




Stohl megint bíróság elé áll - és ezúttal is 

meg fogja úszni valami nevetséges 

büntetéssel

Jó hírnév megsértése miatt polgári pert indított Stohl András színész és Szalai Vivien újságíró, a Magyar börtönpokol című könyv szerzője ellen a Budapesti Fegyház és Börtön. Az első tárgyalást május 23-ra tűzték ki - tájékoztatta a Budapest Környéki Törvényszék szóvivője hétfőn az MTI-t.
Koszta János közlése szerint a felperes annak megállapítását kéri, hogy a korábban öt hónapot börtönben töltő Stohl, illetve a színész ott szerzett "élményeit" könyvbe foglaló újságíró a kötetben szereplő valótlan állításokkal megsértették a Budapesti Fegyház és Börtön jó hírnévhez fűződő jogát. A kereset szerint a tavaly ősszel megjelent könyv a felperes társadalmi megítélését is hátrányosan érinti.
Mindezekért arra kérik a törvényszéket, hogy kötelezze nyilvános bocsánatkérésre és ötmillió forint nem vagyoni kártérítés egyetemleges megfizetésére az alpereseket (a pénzt alapítványoknak ajánlanák fel), és elvárják a kötet forgalmazásának betiltását is - mondta a törvényszék szóvivője.
(MTI)

A szent teheneket nem lehet büntetni, még ha gyilkolnak is , mert a gojok állatok, állattért egy zsidót nem ítélhetnek el. Hogy mikor került ez be a jogrendünkbe, nos akkor mikor fölvásárolták Magyarországot , és elfelejtettek szólni , hogy ettől kezdve zsidó gyarmat vagyunk. És hogy miért nem hirdették ki, mert így is elég nagy a zsidó gyűlölet , ha ezt kihirdetik , a pogromok százait hajtották volna végre a magyarok a rabló zsidókon , amik ugyebár napról napra lát napvilágot, hogy itt is ott is zsidó rabolta ki a közösséget , hogy példát is mondjunk, demszki és bandája rablásai. A lakás kiutalások maffiája, a BKV kifizetőhely , stb . 








Zseniális festmény került elő a zsidó 

rituális gyilkosságról - akár Munkácsy 

alkotása is lehet

"Kalandregénybe illő történet bomlott ki előttünk, amikor utánajártunk egy amerikai forrásból érkező hírnek: Munkácsy Mihály, a festő, akinek legalább egy képét minden magyar ismeri, készített egy botrányos művet is. A monumentális méretű, és amúgy mesteri munka az európai kultúra egyik legsötétebb babonáját idézi teljes komolysággal: zsidók ölnek ártatlan lányt rituális okból" - adja hírül borzongva az Index.
A festmény tulajdonosa mindent megtesz, hogy homályban maradjon, de a lapnak sikerült fényképet szereznie a műről, és beszéltek a festmény eredetét kutató szakértőkkel is.
"Ha igazak egy rejtélyes műgyűjtő állításai, akkor át kell értékelni az egyik kikezdhetetlennek ismert magyar kulturális idol, Munkácsy Mihály életművét" - írják a továbbiakban, aki ugyanis az igazat le meri írni vagy meg meri festeni róluk, annak feltétlenül "át kell értékelni az életművét". De persze ami egy zsindexes szerint szörnyűséges antiszemétizmus, arra egy egészséges világlátással rendelkező magyar ember csak büszke lehet. Munkácsyra pedig - már ha valóban az ő festménye - az eddigieknél is jobban fel kell néznünk.
A monumentális vallási festményeiről, magyar történelmi tablóiról, vagy édesbús népi életképeiről ismert művész ugyanis a metéltek által szerkesztett laphoz eljuttatott dokumentumok szerint festett egy eddig nem ismert, zseniális képet is. "A festmény nem is burkoltan antiszemita kiáltvány, amely témájában és megjelenítési módjában a legalávalóbb babonákat és sötét eszméket idézi meg. Olyasmiket, amelyeknek egyébként reneszánsza volt Munkácsy fénykorában, nemcsak Magyarországon, de Európában is" - sopánkodnak a Index lúdtalpasai.
A festmény üzenetének értelmezéséhez sem esztétikai, sem művészettörténeti, sem történelmi háttérismeret nem szükséges. Élveteg és gonosz tekintetű zsidók feszítenek ki egy védtelen, ruhátlan lányt. Az áldozat hasán, kezein folyik a vér, egy szenvtelen zsidó edényt tart, vélhetően a vér összegyűjtéséhez, miközben a háttérben egymás fülébe suttognak a szertartás további résztvevői. Az alélt lány kiszolgáltatottan hever, a zsidók orra kampós, az egyik szája véres, két öregember kigúvadt szemmel mered a lány ágyékára, miközben a főzsidó késsel közelít. A festmény kifejező, drámai, bravúrosan alkalmazza az akadémizmus minden stílusjegyét. Éppen azokat az erényeket mutatja fel, amelyek révén Munkácsy a hírnevét köszönheti. A hatást szintén egy Munkácsyra jellemző elem fokozza, a méret: a megrázó jelenet négy méterszer két és fél méteren mutatja be a talmudista eltérő kultúrát.

Kétségek és bizonyítékok
A dolog viszont sajnos nem ennyire egyszerű. Az alkotáson nincs egyértelmű aláírás, a vélhetően külföldön élő tulajdonos nem áll a nyilvánosság elé, a kép eredete bizonytalan, nyomát pedig az életműben sem találni.
A képpel két éve foglalkozó amerikai és magyar szakemberek azonban állítják, hogy a közvetett bizonyítékok egyértelművé teszik az alkotó kilétét.
Dr. Jeffrey Taylor művészettörténész és Végvári Zsófia, a Komplex Festményvizsgálati Labor vezetője így érvelnek: a stílusjegyek megfeleltethetők Munkácsy fő korszakának festményeiről ismerteknek. A műszeres vizsgálatok a festmény keletkezését 1882 és 1887 közé teszik, arra az időre, amelyben az Európát felkavaró és megosztó két antiszemita per zajlott: a tiszaeszlári gyilkosság (1882-1883), és kicsit később a franciaországi Dreyfus-per (1894-1906). Az 1914-es nemzetközi sajtóban nyoma van egy Munkácsynak tulajdonított, Vérvád (Crime rituel) című képnek, igaz, a festő özvegye tagadta a kép létezését.
A lap megszólaltatta volna a tulajdonost is, aki azonban olyannyira védte inkognitóját, hogy még szakértőivel is csak közvetítőkön keresztül tartja a kapcsolatot. Annyit tudtak meg, hogy a közvetítő amerikai, a tulajdonos pedig vélhetően nem magyar származású. Forrásaik a képet 2012-ben egy londoni műtárgyszállító cég udvarán vizsgálhatták meg. A festményt rossz minőségű keretre feszítve találták, a vásznon a szakszerűtlen tárolás jeleivel. A Vérvád ennek ellenére olyan erős hatást tett rájuk, hogy mindketten állítják, eredeti Munkácsy került elő.
A tiszaeszlári gyilkosság és a titkos festmény
A kutatók vaskos dokumentumokat állítottak össze a kép keletkezésének körülményeiről, ami meglepő lehet annak fényében, hogy az utókornak egyetlen konkrét bizonyíték sem áll a rendelkezésére. Rengeteg olyan adat létezik ugyanakkor, amelyek alapján könnyen elképzelhető, hogy a kép alkotója lehet akár Munkácsy Mihály is.
A zsidó rituális gyilkosságok, melyekről akkor még nem volt tilos beszélni, az akkor még nem büntetett, antiszemitizmusnak nevezett nemzeti önvédelem, a zsidók által elkövetett égbekiáltó bűnök a napi közbeszéd részét képezték abban az időben, amely Munkácsy fő korszakának számít.
A kép témája és a feltételezett keletkezési idő egybeesik a tiszaeszlári vérvád 1883-as dátumával. A korabeli világsajtó is tudósított a Tiszaeszláron történtekről, így feltehető, hogy Munkácsy a korabeli újságokból értesült a faluban történtekről. Munkácsyt mélyen érintették a társadalmi események, különös érzékenységgel reagált a társadalom bizonyos rétegeinek helyzetére” – írta a lap kérdésére a művel foglalkozó szakértő, Végvári Zsófia.
Felvetették, hogy miként készülhetett el egy ilyen monumentális kép úgy, hogy a műnek és keletkezésének sincsenek nyomai a szakirodalomban és a leírásokban. Végvári elmondta, hogy a festékbe ragadva textilszálakat találtak, amelyből arra következtettek, a művész titokban dolgozott a felkavarónak számító témán, a készülő festményt pedig munka után letakarhatta.

Folyamatosan kerülnek elő eddig ismeretlen művei
Bár Munkácsy élete jól dokumentáltnak számít, még az utóbbi években is kerültek elő ismeretlen munkái. A festőnek tömegével voltak külföldi megrendelői is, és műkereskedője, Charles Sedelmeyer a mai sztármenedzserek módszereivel dolgozva képeit gyakran már a festőállványról eladta.
Jeff Taylor művészettörténész szerint a Vérvád megrendelője a jelek alapján orosz volt. A titokzatos tulajdonostól származik az információ, hogy a kép Oroszországon át került Finnországba, majd 1917-ben Amerikába.
Az orosz szál, Munkácsy neve és a Vérvád című kép együtt is megjelenik a szakirodalomban, igaz, negatív előjellel. Mégis ez a Munkácsyhoz köthető legerősebb bizonyíték: az American Jewish Year Book 1913-1914-es évek zsidókat érintő eseményei közt említ egy cikket, amelyben Munkácsy özvegye azt állítja, nem igaz a Novoje Vremja című lap állítása, hogy korábban Munkácsy Mihály festett egy Vérvád című képet. A Kijevszkaja Miszl pedig arról ír, hogy a képet egy gyenge festő készítette azért, hogy a megrendelő gazdag zsidókat zsarolhasson meg.
Munkácsy és a Vérvád feltűnik egy francia újság, a Le Croix 1914-es számában is, igaz, itt is csak úgy, hogy Munkácsyné cáfolja, hogy azt férje festette volna.
A kutatók vélhetően a nem zörög a haraszt elve alapján gyanakodnak orosz megrendelőre, aki szerintük akár a cár is lehetett. Bár direkt bizonyíték erre sincs, de ismert, hogy III. Sándor udvari festője Zichy Mihály volt, aki személyes kapcsolatban állt Munkácsyval, és az elmélet szerint ő továbbíthatta a megbízást kollégájának. Az egyszerre túlfűtötten erotikus és felzaklatóan erőszakos kép valóban nem lett volna idegen a cár ízlésétől, Zichy maga is készített számára pornográf rajzokat, miközben az antiszemitizmus is igen kedvelt nézet volt az országban.
Végvári Zsófia elmélete szerint a kép lehetett a szakítás oka Munkácsy és sikeres műkereskedője közt. A zsidó származású Sedelmeyer a feltételezés szerint tudomást szerezhetett a számára felháborító képről, és ezért rúgta fel a gyümölcsöző üzleti kapcsolatot.
Pilátus és a zsidók
Végvári Zsófia esztétikai, stilisztikai alapon is megfeleltetéseket talált a kor Munkácsy-képei és a Vérvád közt. „Munkácsy az 1880-as évek közepén – amikorra a festmény keletkezési ideje tehető stíluskritikai alapon – már túl volt a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című kompozíción. A festmény kimondhatatlan sikert hozott Munkácsynak, festménye elé zarándokolt Európa, és pár évvel később az Amerikai Egyesült Államok. Festői stílusa ekkorra kiforrott, alakjai kifejező ereje és a festményeinek kompozíciója rembrandti párhuzamokat ér el. A Vérvád című festmény figurái ismerősek a Krisztus Pilátus előtt című festményről. Kompozíciója tökéletesen szerkesztett, a horizontális elrendezés balladaszerűen meséli el az eseményeket. A Krisztus-kép alakjai új történetben élednek újjá, az öreg és a fiatal zsidó arca vagy a tömegben szereplő alakok jól illettek a Vérvád témájának megjelenítéséhez.”
Végvári az adott képen konkrét párhuzamokat is húz a Krisztus Pilátus előtt című kép és a Vérvád egyes szereplői közt. Ezzel magyarázza azt is, hogy nem kerültek elő a Vérvádat megelőlegező vázlatok. A szakértő úgy véli, ezek elkészültek a korábbi nagy képekhez, és az alakokat innen már csak át kellett emelni.

Bár a színpadias kompozíció, a drámai fények és beállítások valóban döbbenetes hasonlóságot mutatnak Munkácsyval, Molnos Péter művészettörténész szerint ezek olyan jegyek, amelyek inkább az akadémista stílusra jellemzők, nem csak Munkácsyra. „Klasszikus historizáló kompozícióval van dolgunk” – mondta. Molnos szerint a képet láthatóan tanult, jó technikai tudással rendelkező festő készítette. A stílusjegyekre térve úgy folytatta: „A kezek kialakításánál felfedezhetők olyan megoldások, amelyek analógok Munkácsyval. Valószínűbb azonban, hogy akkoriban ez volt a divat. Ez a fajta kvázi hiperrealista megközelítés, a megfestés blikkfangjaival összességében nem jellemző Munkácsyra.” Molnos meglátása szerint nem is Zichy Mihály-képről van szó.
Megkérdőjelezi a magyar szálat a képen kibomló történet is, amelyen nem a tiszaeszlári eset jellemző motívumai tűnnek fel. Míg a vérvádnál az áldozat, akit a zsidók meggyilkoltak, 14 éves volt, a festmény nőalakja érett nő. Gömbölyű hasa miatt a főszereplő talán várandós is. A vérvád esetében nem kerültek elő olyan motívumok, amelyek a képen hangsúlyosak: a kézbe szúrt szögek inkább Jézus megfeszítését idézik. (Igaz, művészettörténészek szerint ez a momentum a téma elemelt, szimbolikus megközelítéséből is eredhet.) Molnos úgy vélte, a festmény talán egy Európában kevéssé ismert, jó kezű orosz festő munkája.

Horgony és M
A képet tudományos vizsgálatoknak is alávetették. Végvári elmondta, hogy a kutatók szerencséjére ebben az időben intenzíven fejlődtek a kémiai kutatások, és ennek eredményeképpen néhány évenként jelentek meg új festékek. Az összetevők beazonosításával könnyen megmondható, hogy melyik évben készült az adott festmény. Festékanalízisük szerint a kép 1882 és 1887 közt készült.

A kép infravörös vizsgálatánál felfedeztek egy M betűt a vászon jobb alsó sarkában, amely a sötétedő festékek és a felület szennyeződése miatt halványodott el. A szignó mellett egy horgonyformát is találtak, amelyet a cár jelképeként magyaráztak.
A titokzatos tulajdonos
A történet összességében meggyőző, de a kritikusan közelítve hozzá az is nyilvánvaló: nehezen eldönthető, hogy a bizonyítékok támasztják alá a Munkácsy-teóriát, vagy a tények gravitálnak a nagy vonzóerővel bíró névhez. Annyit le kell szögezni, hogy a legjobb műbírálat is csak valószínűsít: tévedések a nagy múzeumoknál, elismert szakértőknél és jól dokumentált életműveknél is előfordulnak.


A nyomozásban segítene, ha végigkövethetnénk a festmény útját, ennek azonban akadálya, hogy a tulajdonos nem kíván előlépni a homályból. A szakértők annyit mondtak el, hogy a célja egyértelműen a kép értékesítése. Vélekedésük szerint nem magyar vagy magyar származású emberről van szó, mivel olyan alapvető információkat is kért tőlük, amivel egy magyar rendelkezne.


Jól értesültségre vall ugyanakkor, hogy a titokzatos tulaj éppen akkor döntött az eladásról, amikor Magyarországon a parlamenttől a közbeszédig ismét előkerült az antiszemitizmus az egyre pofátlanabb zsidó nyomulás következtében. Ilyen körülmények közt pedig talán már nem habozna egy, a témával szimpatizáló, tőkeerős vásárlójelölt. Bár az ár akár 3-400 millió forint is lehet, a vonzerő jelentős, hiszen olyan antiszemita képről van szó, amit feltehetően az egyik legnagyobbra tartott magyar festő készített. A kép jelentős restaurálásra szorul.

(Index korrigálva)
Frissítés: A Munkácsyt zsidózni próbáló hozzászólók legalább a Wikipédián utánanézhetnének a származásának: 
"Kárpátalján, Munkácson született 1844. február 20-án a sópreceptori lakás sarokszobájában. Édesapja, a XVIII. század elején Magyarországra költözött bajor hivatalnokcsaládból származott Lieb Mihály (1800–1852; gyakran Lieb Leó Mihályként említik, holott a keresztségben csak a Mihály nevet kapta) római katolikus vallású sóperceptor (kincstári sótiszt) volt Munkácson, később Ung és Bereg vármegyék táblabírája, édesanyja a Forgách grófok mándoki tiszttartójának leánya, az ágostai evangélikus vallású Reök Cecília. 1844. február 24-én a gyermek a keresztségben a Mihály Leó utónevet kapta, keresztszülei Steiner József és Reök Karolin, azaz édesanyja testvére és annak férje voltak. Lieb családi nevét 1868-ig használta, 1880-ig Munkácsiként írta a nevét."
2. frissítés: A főmuzeológus szerint a képnek semmi köze Munkácsyhoz
Kizártnak tartja az MTI által megkeresett Bellák Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, hogy a közelmúltban előkerült Vérvád című festmény Munkácsy Mihály alkotása lenne.
"A képnek semmi köze Munkácsyhoz" - állítja az MNG főmuzeológusa. A művészettörténész szerint a fotók alapján is teljes biztonsággal megállapítható, hogy ez nem Munkácsy festői stílusa. A Vérvád nem úgy néz ki, mint egy Munkácsy-kép, és szellemiségében is teljesen idegen tőle, ahogy a kor más ismert magyar festőitől is, így feltehetően külföldi művész alkotása - vélekedik.
"Nem tudom elképzelni, hogy ennyire közvetlenül, propagandisztikusan negatív sugalmazású képek készültek volna Magyarországon" - jegyezte meg, hozzátéve: a "vérvád körüli hisztériára" már az 1880-as években sem volt fogékony a "műveltebb közönség", és komoly művészek sem foglalkoztak a témával, "főleg nem Munkácsy, aki Párizsban élt".
Bellák Gábor nem tartotta meggyőzőnek a Végvári Zsófia által Munkácsy szerzősége mellett felhozott érveket sem, hiszen elmondása szerint a magyar mesteren kívül számos más, korabeli alkotó is festett Krisztus-képeket zsidó mellékalakokkal, ahogy a festékanalízis is csak a keletkezés időszakáról mond valamit, a művész kilétéről nem. A Nemzeti Galéria főmuzeológusa elárulta: azok a Munkácsy-kutatók, akikkel beszélt a képről, szintén teljes biztonsággal állítják, hogy a Vérvád nem a magyar festőtől származik.
(MTI nyomán)
Kapcsolódó:



Marschalkó Lajos kötelező írása:

 Mi volt a tiszaeszlári per?

/Az írás a szerző 1965-ben megjelent Országhódítók című könyvének egyik fejezete, azért "kezdődnek" 55-tel a lábjegyzetek./
A legújabb, de még a régebbi nemzedék sem sokat tud arról, hogy mit jelentett a tiszaeszlári per, amely annak idején mind az öt földrész elsőrangú szenzációja volt. Sokan csak azokat hallgatták meg, akik utólagos önigazolásként Magyarországot akarják úgy feltüntetni, mint az „antiszemita barbárság" hazáját, ahol még a hatóságok is hitelt adtak a vérvád középkori babonájának.
Mi történt 1882. április 2-án a Szabolcs-megyei Tiszaeszláron? Ezt tulajdonképpen csak 1882. május 23-án, a parlamenti ülésen említette meg a nyilvánosság előtt Ónody Géza képviselő, tiszaeszlári birtokos:
Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. F. év. április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy tizennégy éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért, onnan szemtanúk, élő emberek látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. (Nyugtalanság a szélső baloldalon. - Nagy zaj a jobboldalon.) A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van."
A néhány nap múlva beérkezett hivatalos jelentések mindenben megerősítették az esetet.
Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat.
Ettől a pillanattól kezdve a kis magyar lányt nem látta többé senki sem. Egyedül Scharf József fia, a 14 éves Móric vallotta, hogy behívták a templomba és ott meggyilkolták.
Csendőrség még nem volt Magyarországon. [55] A nyomozás nagy késedelemmel és gyengén indult meg. Bary József, a nyíregyházi törvényszék fiatal vizsgálóbírója, lelkiismeretesen és nagy fáradtsággal, - de természetesen nem a mai modern eszközökkel - egyedül végezte a nyomozást. Ezenfelül már a kezdetben elmulasztotta a legfontosabbat: nem kereste kellő eréllyel Solymosi Eszter holttestét.
Egy azonban biztos. Mind a nyomozás, mind a hosszú hetekig tartó nyíregyházi törvényszéki tárgyalás során, amelyen már ott voltak a legnagyobb világlapok kiküldöttei is, soha, egy pillanatig sem volt szó vérvádról. Nem merült fel ez a keresztény nemzeti sajtóban, sem pedig a szenvedélyes képviselőházi viták során sem.
A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói vagy törvényszéki iratban sem fordult elő mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert, és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.
Ezeknek a nyilvánosságra való kerülése idején indult meg egy különös mozgalom, amely aztán az egyszerű és közönséges gyilkossági aktából nemzeti és faji kérdést, majd pedig világszenzációt és „tiszaeszlári ügyet" csinált. Ez a tévesen értelmezett zsidó kisebbségi szolidaritás mindent megmozgatott, hogy az ügyet eltussolja, mellékvágányra tolja, és a gyilkosokat, - akik minden felvilágosult magyar szerint - legfeljebb közönséges gyilkosok voltak, megmentse az akasztófától. Lehet, hogy a magyarországi és a Galícia felől frissen érkezett zsidók féltek a lappangó antiszemitizmustól. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ekkor tettek első kísérletet a magyar jogállam sarokba szorítására, megvesztegetésére, terrorizálására.
Ehhez a meglepő és eladdig szokatlan összefogáshoz csakhamar csatlakozott a párizsi Alliance Israelitée Universelle. Hatalmas világerők mozdultak meg a tiszaeszlári sakterek érdekében. Parlamenti interpellációk, párbajok kísérték az egyre szenvedélyesebb vitát. Először hangzott fel Magyarországon a sajtóban az a szenvedélyes, gyűlölködő és terrorisztikus hang, amely 1918-19-ben és 1945 után a zsidó kezekben levő magyarországi sajtót jellemezte.
Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne."
Az Egyenlőség, a Pester Llyod, az Allience Israelitée Universelle ezzel szemben megfogadták a liberális Magyarország akkori legjobb ügyvédjét és kitűnő íróját, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a sakterek védelmét. Százezer forintot, mai értékben legalább százezer dollárt kapott ezért a védői tevékenységért Eötvös Károly. Később megvásárolta híres birtokát, amelyet „eszlári pusztának" nevezett el a magyar nép. És megírta még híresebb, még ferdítőbb könyvét: „A nagy per"-t.
Azok után, hogy e zseniálisan ravasz ügyvéd és irodalmár átvette a koldus sakterek védelmét, meglepő dolgok történtek Tiszaeszlár közelében. A nem messze levő Tiszadada község alatt a füzesben máramarosszigeti tutajosok kötöttek ki, akik valamennyien zsidók voltak. Néhány nappal később a dadai füzesben felpuffadt női hullát találtak, amelyen minden kétséget kizárólag a 14 éves Solymosi Eszter ruhái voltak. A ruhákat felismerte az egész falu, maga Eszter édesanyja, gazdaasszonya is, de a hullába senki sem ismert Eszterre. Saját édesanyja sem. A törvényszéki orvos szakértők, a budapesti törvényszéki bonctani intézet professzora, Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű vármegyei főorvosa és még más nagyhírű orvosok is megállapították, hogy a hulla semmi esetre nem lehet a 14 éves Solymosi Eszteré, aki egészséges, kiskorú, és száz százalékig bizonyosan szűz lány volt. Ezzel szemben a női hulla legalább huszonnégy éves, kopaszra borotvált, tehát zsidó nő volt, aki tüdővészben halt meg, korábban élénk nemi életet élt.
Később kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidókórház egyik női halottja volt. Ott halt meg, onnan csempészték ki és adták át Herskovics Salamonnak, a Szeged felé készülő tutajos-vezérnek, aki később be is vallotta, hogy Tiszadada alatt ő eresztette el a tutaja mögé kötött hullát.
De hát hogyan került a 24 éves, tüdővészben elhunyt, borotvált fejű női hullára Solymosi Eszter ruhája? Miként történhetett meg, hogy az újfalui krájzlerájban két krajcárnyi kék és sárga festék oda volt kötve a tiszadadai hulla jobb kezére? Solymosi Eszter nem volt balkezes. Ezt vallották a tanúk. Akik azonban a tiszadadai hullát beöltöztették Eszter ruháiba, elfeledkeztek erről a kicsinységről. Viszont, ha a ruha - minden tanúságtétel szerint Eszteré volt, és a holttest nem a kis magyar lányé, akkor mégis bizonyos, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, és a ruháját azok adták fel egy ismeretlen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni.
A szándék nyilvánvaló volt. Ha a tiszadadai hulla nyakán vágás van, akkor valóban vérgyilkosság történt. Ha azonban nincs vágás, mint ahogy nem is volt, akkor az „antiszemiták" találmánya az egész gyilkossági ügy.
A zsidóság szent könyveiből sem az elfogult, sem az elfogulatlan keresztény tudósok, teológusok nem tudták kimutatni a rituális gyilkosság legkisebb nyomát sem. A szerző Magyarországon 1944 februárjában megjelent Tiszaeszlár című könyvében is utalt arra, hogy a rituális gyilkosság nem volt igaz, de a gyilkosság más motívumok alapján feltétlenül megtörtént, és azt, mint Franciaországban, a Dreyfuss-ügyet, politikai erőpróbára használták fel bizonyos körök, amelyeknek ez jó alkalom volt az országhódításra és a keresztény jogállam kompromittálására, lerombolására és hatalmuk megmutatására.
A vérvád megítélésénél nem támaszkodhatunk másra, mint keresztény tudósok, hebreológusok ítéleteire. Huber Lipót, a kiváló magyar teológus, aki könyvtárakat kutatott át nagy munkájának megírása céljából, igen határozottan és világosan leszögezi:
Ha a rituális gyilkosság a zsidó vallás intézménye volna, vagyis ha a zsidó vallás Istennek tetsző vallási cselekményként írná elő keresztényeknek (keresztény gyermekeknek) mintegy emberáldozatként való leölését és vérük vételét, hogy az vallási célokra felhasználtassék, akkor ezt vagy a mózesi törvény, vagy a később hozott rabbinikus törvények írnák elő. Ámde sem az egyiknek, sem a másiknak okmányaiban ennek semmi nyomát nem találjuk." [56]
Ha tehát súlyosan terhelőnek fogadjuk el Huber Lipót megállapításait a keresztényellenes zsidó tanokról, ugyanúgy felmentőnek kell találnunk azokat a gondos kutatáson alapuló ténymegállapításokat, amelyek a vérvád kérdését alaptalannak és babonán alapulónak tekintik. Huber Lipót megállapítja, hogy még rabbinikus irodalomban sincs nyoma a rituális gyilkosságnak, sőt még Maimonides is tiltja „a testtől elkülönített vér élvezetét".
A fuldai vérvádeset alkalmából II. Frigyes német császár zsidó konvertitákat hívott udvarába, akik hosszabb ideig tartó kutatás és tanácskozás után arra a tagadó eredményre jutottak, hogy sem az ó-, sem az új-szövetségi Szentírásban, sem a Talmudban semmi nyoma nem található annak, hogy a zsidók keresztény vérre áhítoznának. [57]
Éppen a tiszaeszlári gyilkosság kapcsán szólaltak meg a legnagyobb tekintélyű európai egyetemek katolikus és protestáns hebrológusai. Az amsterdami, utrechti egyetem, a koppenhágai christiániai, upsalai protestáns egyetemek tudósai bizonyították, hogy a zsidó szent könyvekben még utalás sincs rituális gyilkosságra, sőt sokkal inkább a vérhasználat tilalma íratott elő.
Szóról szóra idézzük azonban Huber Lipót teológiai munkájának azon részletét, mely a rituális gyilkosság lehetetlenségének és tilalmának bizonyítása mellett, a következőket írja:
Ha meggondoljuk, azt az éles ellentétet, amely különösen a Talmud szerint a zsidó és nemzsidó között fennáll s amely akkora különbséget tesz a kettő között, hogy csak a zsidót tekinti Isten gyermekének, a nemzsidókat pedig Istentől elrugaszkodott, tisztátlan s okvetlenül kárhozatra jutó tömegnek, amely oly mélyen áll a zsidó alatt, hogy a nemzsidó ember névre sem méltó, hanem egy fokon áll az oktalan állattal, amiért meg is tagad tőle jóformán minden emberi jogot, akivel szemben nem szeretetet hirdet, hanem idegenkedést és gyűlöletet szít, sőt elvesztését, kiirtását hirdeti; ha meggondoljuk továbbá, hogy a zsidó jogos örökségéből állandóan kidobottnak tekinti magát, szétszórva a föld népei közé, azoktól megvetve, elnyomva s üldöztetve; ha meggondoljuk, hogy megváltó Messiása utáni várakozása oly sokáig teljesületlen maradt, s hogy hite szerint a Messiás megérkezését éppen az elhatalmasodott kereszténység késlelteti s szabályozza stb. stb., nem csoda, hogy akadtak s akadnak a rideg, exkluzív és a szívtelen talmudizmus alapján álló szűkkeblű és elfogult ortodox zsidók, akikben az izzó gyűlölet és vallási fanatizmus fellobban, s arra ösztönzi, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, váltsa meg népét, büntesse és pusztítsa ki az istentelen (keresztények és pogányok) seregeit... Az ilyen hangulatban pedig fanatikusoknál könnyen kifejelődhettek olyan nézetek, hogy az istentelen keresztények meggyilkolása nem is bűn, hanem Istennek tetsző áldozat, s ha meg volt még a babonára való hajlam is, akkor különösen bizonyos misztikus képzetek hatása alatt megélhette még a vérgyilkosság fattyúhajtását is.
Ámde, ha megengednők is, hogy mindez alkalmas lehetett, vagy lehetne arra, hogy egyes kereszténygyűlölő, tudatlan s babonára hajló zsidókat fanatizáljon, s felébressze bennük a vérgyilkosság gondolatát: e förtelem még sem írható a Talmud, vagy a rabbinikus irodalom rovására, mert ennek voltaképpen az illető eltévelyedett zsidó tudatlansága és babonás fanatizmusa volna az oka." [58]
Az összes pápai bullák határozottan a vérvád ellen nyilatkoztak, és minden esetben a legmagasabb keresztény egyházi tekintély részéről védték meg a zsidókat. Viszont tény az is, hogy a középkor végén 1760-ban egy zsidó szekta - a frankisták -, mely rohamosan terjedt Lengyelország és Besszarábia zsidósága között, hirdette meg a talmudista rabbikkal szemben a rituális gyilkosság vádját. A frankisták, - Frank Jakab zsidó szektáriánus vezér követői - III. Ágoston lengyel király engedélyével bizonyítani akarták a talmudista rabbikkal szemben, hogy a talmudista zsidóknál szokásban van a keresztény vér használata. 1759. július 16-án a lembergi katedrálisban kezdődött meg a disputa, Mikulski kanokok, apostoli adminisztrátor ellenőrzése alatt. A frankisták közül csak tíz rabbi jelent meg, a talmudisták közül pedig mintegy 40.
Hogy milyen alacsony fokon állott ezeknek a rabbiknak a műveltsége - írja Huber Lipót - mutatja az is, hogy az ország nyelvén nem tudtak beszélni... Tudatlanságuk még azt a szemrehányást sem volt képes visszautasítani, hogy a Talmud követeli a keresztény vér használatát." [59]
A minden „antiszemitizmustól" mentes nagy magyar teológus és hebrológus, aki bátran kiállt a zsidóság védelmében, tulajdonképpen rátapintott a tiszaeszlári ügy elevenjére is.
A zsidóság szent könyveiben valóban sehol sem fedezhető fel a vérvád. Az Új-Szövetségben sem lehet nyomát találni a kereszténység szektainak, az ördögűzőknek, flagellánsoknak, vagy azoknak a szerzeteseknek, akik befalazták Ubrik Borbálát. A kereszténység azonban soha sem tagadta, hogy ilyen szekták voltak és vannak minden felekezeten belül. Ezért feltehető, hogy a zsidó valláson - különösképpen a chasszidim szektán - belül akadhattak Scharf József-szerű fanatikusok.
Mert nézzük csak, milyen sötét, embertelen babonák éltek azon a chasszidim szektán belül, amelyből a Tiszaeszlárra átszivárgott sakterjelölt, Scharf József is tartozott.
A chasszidizmus három fő elve a vak hit és föltétlen engedelmesség a caddik (csodarabbi) iránt, az Istennel való egyesülés és a bátorság. A chasszideusnak minden tudomány, mint hiú és haszontalan s mint egyenesen a lelke üdvére káros, meg van tiltva. Tehát bűn s a lélek bemocskolása a gójok világi ismereteinek elsajátítása, sőt olyan könyvek olvasása is, amelyek nem héber betűkkel vannak írva. [60]
A chasszidizmus a modern totalitarizmus példája és előfutárja. A caddik feltétlenül uralkodik híveinek minden gondolatán, érzelmén, szándékán. Megbocsáthatja minden ember bűnét, mert ő az Isten helyettese. A chasszideus meg van győződve róla, hogy amilyen arányban kényelmet szerez a caddiknak, olyan arányban teszi magát kedvessé Isten előtt. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog felett álló úr. [61]
Szörnyű babonák nőnek ebben a chasszidim környezetben. Aki a caddik után hátramaradt inget felhúzza magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság bűne. Aki a nadrágját viseli, megtisztult az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óv a kevélység ellen, tefilinje a szemérmetlenség ellen.
Az Istennel való egyesülést nem lehet nyomott hangulatban elérni. Ezért a chasszideus kötelessége magát szeszesitalok élvezetével is felbátorítani. A chasszideus bátor, tehát dacolhat mindennel, ami a caddik, a csodarabbi akaratával ellenkezik. [62]
A legirtózatosabb babonaság, tudatlanság virágzik a chasszidim szektában. A zsidó Jost Izsák (1860) nyíltan megállapítja, hogy vastag babona, tudatlanság, társadalom iránti közömbösség, civódás, felekezetükhöz nem tartozók iránti gyűlölség, bosszúvágy, lustaság és hivalkodás, a külsőnek teljes elhanyagolása, iszákosság és érzékiség jellemzi e rajongókat; ami pedig a caddikokat illeti, azok egyrészt önző haszonlesésük következtében, másrészt tudomány és műveltséghiányuk miatt képtelenek alattvalóikat süllyedő állapotukból kiemelni. [63]
Mindezek után - írja Huber Lipót könyvének 347. oldalán, - a katolikus Bonaventura Mayer múlt századbeli orientalista és a zsidóságnak különben jóindulatú ismertetője, a chasszideus zsidóságot az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb és legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja, akik 'az Istenség' iránti kötelességeiket a legpontosabban teljesítik ugyan, de embertársaik iránti kötelességeikkel nem sokat törődnek, mert olyan dolgokat engednek meg maguknak, melyekből kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolnak is és emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is." [64]
Azonban a magyar nyomozati és bírói eljárásban egy szóban, utalásban sem lehet felfedezni, hogy a keresztény kultúrállam bármely legkisebb hivatalnoka vagy újságírója, hitelt adott volna a vérvádnak. Az egyes ember, Scharf József egyéni bűnével szemben azonban a zsidóság kollektíven állt a sakterek védelmére. Politikai erőpróbára használta fel a szerencsétlen esetet, és ebben az erőpróbában a keresztény jogállam alulmaradt, mert akkor már idegen gyarmat volt.
Szávay Gyula a lelkes liberális és zsidóbarát költő a tiszaeszlári napokban megrázó szavakkal fejezte ki a magyarság megrendülését:
Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetektől,
Őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd,
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem bírtok venni rajt!
Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk oly módon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem, hogy
Gazoknak rajta kibúvó legyen,
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?" 
[65]
Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét annak a zsidóságnak szörnyű szolidaritása, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor megpróbálta lezárni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembe találja magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. Tiszaeszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára " - írja a magyar újságírás nagy mártírja. [66]
Csaknem egy évi vizsgálat, izgalom, országos felháborodás és terrorisztikus sajtóhadjárat után 1883-ban az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a nyíregyházi vármegyeháza közgyűlési termében, Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök vezetése alatt.
Korniss Ferenc a független magyar bíró örökre ideálisnak mondható típusa volt és maradt. Megvesztegethetetlen úr, aki 4000 hold földdel, tehát valóban teljes függetlenséggel rendelkezett. Világlapok - többek között a New York Times tudósítása szerint is - olyan pártatlansággal, nagyvonalúsággal vezette a tárgyalást, hogy egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott Korniss Ferencnek.
Korniss a vérvádtól, az állítólagos rituális gyilkosságról még csak kérdéseket sem engedett feltenni. Ő egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét akarta megállapítani. És tanúk vallomásából, közvetett és közvetlen bizonyítékok sorozatából magának a gyilkosságnak ténye bizonyítva volt.
1833 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével.
A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:
- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?
Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:
- Meggyőződésem szerint: - bűnösök!
- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.
- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza.
És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:
- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr? [67]
Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?
Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották.
És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.
A Szent István-i magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a Szent István-i magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.
Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád,
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint egy tokos, pihés libát!"
- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András, a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból!
Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma.

Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a tiszakálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek vagy Rákosi Mátyásnak.
1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban. [68]
Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:
Beh piros vagy, Solymosi Eszter vére,
Beh meleg!
Hajnalt festek a magyar égre
És felkelő napot veled,
Hogy ne hulljon hiába vérünk
S emléked árva hajadon
Solymosi Eszter árva népét
Ébressze bátran, szabadon."
Lábjegyzetek
55. Csak az 1882-es törvény szervezte meg.
56 Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 507. oldal.
57. U. o. 534. oldal.
58. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 551-552. oldal.
59. Huber Lipót: Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről. 355. oldal.
60. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. 333. oldal.
61. U. o. 340. oldal.
62. Széfer-ha middót 3. 8. és 22 paragrafus.
63. I. M. Jost. Geschichte des Judentums und seiner Sekten Dritte Abteilung i. d. m. 191. oldal.
64. Bon. Mayer: Die Juden unserer Zeit. Regensburg 1842, 1112 oldal.
65. Függetlenség 1883 augusztus 6. Szávay Gyula: Ítélet után. Közölve: Vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma című könyvében. 36. oldal. Stádium kiadás.
66. U. o. 37. oldal.
67. Istóczy Győző: 12 röpirat.
68. Nemcsak az emigrációban elhunyt kiváló magyar írónő, Megyery EIla, Megyery Géza a tiszaeszlári per bírájának leánya és Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök unokája szolgáltatott adatokat ehhez a fejezethez. A pittsburghi Magyarságban 1962-ben jelent meg Beatulianus cikke Russu Gyuláról, a tiszaeszlári, per egyik szavazóbírájáról, aki az ítélet kihirdetése után lemondott, visszavonult, soha nem nyitotta szóra a száját, s mint egy trappista barát a némasággal tiltakozott a tiszaeszlári per ellen.
Ajánlott olvasmányok:


Israel Shamir’s “Bloodcurdling Libel” in 

Hungarian
  
Vérfagyasztó vád

A nyári hőség nagy próbatétel az emberiség léghűtő berendezéssel nem rendelkező részére. Amikor a hőmérők felszöknek a felső negyvenesbe (vagy a három számjegyű tartományba a Fahrenheit hívek esetében) az emberiség lelassul és vizes, vagy árnyékos helyeken keresi a megváltást. Gyermekes  családok elmennek a tengerpartra, előkelő párok pedig  a hegyeket járják. Azonban a kellemetlen izzadás és kényelmetlenség elleni legkifinomultabb védekezést a felfedező hajlamú japánok találták ki. A legforróbb nyári éjszakákon összejönnek, és vérfagyasztó rémtörténeteket mesélnek, amelyek megfagyasztják a gerincüket, és selymes, sima bőrüket lúdbőrössé teszik. Júliusban a tokyoi mozik a rémfilmeket kedvelik, kezdve a kísértetek tömegét mozgósító Kwaidan-tól a New Yorkon bosszút álló Godzilláig. Az efféle filmek után a japánok könnyedén megmérkőznek a fullasztó hőséggel.
Ezen a nyáron David Aranovich követte a japán példát a „The Observer” c. brit hetilapban. Annak érdekében, hogy megfagyassza a vért az angol olvasóiban, a „vérvádat” vette elő, ezt a visszatérő történetet arról, hogy zsidók keresztény gyermekeket rabolnak el, megölik őket és „a vérüket felhasználják a titkos szertartásaikban. Efféle mesék özönével rendelkezünk a 12., 13. századi Angliában, és rengeteg zsidó vesztette emiatt az életét” – írta. „Mit keres a vérvád az olvasott, tekintélyes egyiptomi lapban, az Al-Ahramban, a szíriai védelmi miniszter könyvében, és különböző palesztinai mecsetekből a rádión közvetített prédikációkban?” – kérdezi Aaranovich. Elmagyarázza, hogy a „szóban forgó vád az 1840-es damaszkuszi eset, amelyben néhány zsidó (köztük David Harrari) „bevallotta” – a kínzások hatására – az ottomán hatóságoknak, hogy elraboltak egy papot és kifolyatták a vérét.”
A damaszkuszi pap nem igazán volt már gyerek, de ez nem fékezte meg Aaranovichot. Ő semmit sem tud az esetről, de ez sem állítja őt le. Ő egyszerűen TUDJA, hogy egy zsidónak ártatlannak kell lennie. Aaranovich nincs egyedül. A svédországi Jackie Yakubovski és társainak a tömege, New Yorktól Moszkváig emlékezteti az olvasóikat a damaszkuszi bűnökre. Ha az ember elindítja az Internet keresőt, bőségesen találkozik ezzel a kifejezéssel, valahányszor egy zsidó írástudót boldogtalanná tesz egy zsidó elleni vád, legyen az Marc Rich, aki milliókkal lépett meg az adóhatóság elől, vagy Soros György, aki tönkretette Malaysiát, vagy Ariel Sharon, akit tömeggyilkossággal vádolnak egy belga bíróság előtt, vagy Muhammad ad-Durra, akit TV nézők milliói előtt lőttek le, mindez mindig egy „vérvád” eset. Ennek már nem kell gyermekekhez és vérhez tapadnia. Bármi, ami a zsidóknak nem teszik, az „antiszemitizmus”. Valahányszor egy igazán kellemetlen vád kerül napfényre, akkor a legjobb védekezés, hogy az egek felé forgatjuk a szemeinket és kijelentjük, hogy ez „vérvád”. Így, amikor Izraelt mindenki elítélte a jenini tömegmészárlás miatt, és Shimon Peres semmit sem tudott mondani, hogy igazolja, vagy elködösítse, akkor egyszerűen „vérvádnak” nevezte a vádat.
A „Vérvád” a zsidók csatakiáltása, mint a franciáknak a „Montjoie St Denis”, vagy az angol lovagoknak a „St. George for merry England”. Bármikor veszik elő, a zsidók a tettek mezejére lépnek, a nemzsidókat pedig elrettenti és elhallgattatja a vád.
Amikor a megölt palesztin gyermekek száma már százakra rúgott és kezdte magára vonni a nemzetközi szervezetek figyelmét, akkor hirtelen előkotorták a vérvád szellemét, mint a gyilkosok utolsó mentségét. Az segített, noha az izraeli titkos szolgálatnak, a Shabaknak a vezetőjét fő műsoridőben kérdezték meg egy TV beszélgetésben, hogy miért ölnek meg az izraeli katonák minden ok nélkül annyi gyermeket.
A megrémítő kifejezés engedetlen zsidók ellen is használható. Edward Herman, a „Manufacturing Consent” (Konszenzus Gyártás) szerzője arról írt, hogy „az USA-ban lévő nagyhatalmú Izrael párti érdekcsoport úgy mozdítja elő az izraeli érdekeket, hogy erőszakosan követeli az amerikai segítséget és védelmet Izrael számára, sőt, jelenleg az Irak elleni háború mellett gyakorol nyomást, ami megint csak izraeli érdekeket fog szolgálni. Ugyanaz érdekcsoport nem csak segítette a média viták mederben tartását, és a kongresszust „Izrael által megszállt területté” alakította át, hanem arról is gondoskodott, hogy számos „kettős kötődésű” tisztviselő stratégiai döntéshozói állásokat foglaljon el a Bush kormányzatban …”, - nos, akkor egy amerikai zsidó filmgyáros, David Rubinson, írt nekem, és Herman szavait „kifejezett vérvádnak” nevezte. Amikor én utaltam a megölt palesztin gyermekekre, azt a Jerusalem Post, ez a Conrad Black által kiadott szélsőjobboldali napilap, „vérvádnak” nevezte.
Az elriasztó címkének az értékét (az „antiszemitizmussal” és a „Cion Bölcseivel” együtt) a gyakori és célzatos használat valamelyest leszállította már, de még mindig hatékony. Ön sosem tudott arra gondolni, hogy talán lehet valami igazság a „vérvádban”, azaz gyermekek szertartásos megölésében? Vagy mégis?
Legutóbb a vérvádat az Observer szellőztette meg, az a hetilap, amely közölte Aaranovichot. Íme, itt az újságcikk:
Martin Bright és Paul Harris
A „torzó fiút” feláldozták
A fiút, akinek megcsonkított torzóját a Temzében sodródva találták meg, rabszolgaként hozták Britanniába és feláldozták egy afrikai „vallásos” szertartás során a célból, hogy jó szerencsét hozzon a gyilkosainak.
A fiún – akit tavaly szeptemberben találtak meg levágott fejjel és végtagokkal, narancsszínű nadrágban – elvégzett genetikai vizsgálatok nyugat-afrikai származásra utaltak. A gyomor tartalom további vizsgálata és a csontok vegyelemzése azt mutatja, hogy a négy és hét év közötti gyermek, akit a rendőrség Ádámnak nevezett el, nem nevelkedhetett Londonban. A nyomozók most azon a feltevésen dolgoznak, hogy a gyereket rabszolgaként vették meg Nyugat-Afrikában, és kifejezetten azért csempészték be Britanniába, hogy megöljék.
Az afrikai vallásoknak a rendőrség által megkérdezett szakértői azt gondolják, hogy Ádámot Nigéria második legnagyobb nemzetisége, a yoruba nép 400 „Orisha”-jának, ős-istenének áldozták föl. Oshun, a Yoruba folyó egyik istennője van kapcsolatban a narancs színnel, amilyen Ádám nadrágja volt, amelyet a megölése után 24 órával húztak rá a szertartás groteszk kiegészítéseként.
A ruhájának az elemzése alapján a rendőrség azt hiszi, hogy Ádám Németországból érkezett Londonba. Az ő sorsa megrendítette Britannia nyugat-afrikai közösségét. Az Afrikai Karibi Fejlesztési Társaság elnökhelyettese, Temi Olusanya mondta: „Ezt a bűnt nem tűrhetik az afrikai vallások. A gyilkosság gyilkosság.”
Mostanra Önök már visszanyerték a lélegzetüket. Ellazultak. Igen, a feketék azok, akik szertartásos gyilkosságokat követnek el, nem a zsidók. Kit érdekel? Raymond Chandler „Viszontlátásra Kedvesem” c. könyvében egy tudósító betoppan egy tetthelyre, amely szó szerint úszik a vérben és megtudja a rendőrtől, hogy a feldarabolást harlemiek követték el, felkiált: „ó, az ördögbe, pofára esés”, és tovahajt. Valamilyen okból a szertartásos gyilkosság feketék elleni vádját nem nevezik „Vérvádnak”, ugyanúgy, ahogy a feketék és örmények elleni népirtást sem „Holokausztnak”.
Ha a pelesztinok feketék volnának, Izrael az USA által vezetett gazdasági büntetéseknek alávetett pária állam volna” – írta a The Observer egy szerkesztőségi cikkben a második Intifáda kitörése után.
Hát nem! Ha a palesztinok feketék volnának (csak néhányan azok), a rabszolgaságot újra bevezetnék az Egyesült Államokban, és a nagy zsidó bölcs, Maimonides igéjét: „A feketék alacsonyabb rendűek”2, aranyba vésnék az USA dolláron. Tény, hogy az afroamerikai „Izrael”, azaz Libéria, a 160 éves fennállása alatt kevesebb amerikai segítséget kapott, mint a zsidó „Libéria”, azaz Izrael, egy hónapban.
Miért van az, hogy a feketék megvádolását szertartásos gyilkossággal olyan könnyedén fogadják, miközben a zsidók megvádolása lelkiismereti háborgást vált ki? Tudunk-e a zsidók elleni váddal ugyanolyan céltudatos, befolyásmentes és üzletszerű módon foglalkozni, mint a The Observer és a Scotland Yard foglalkozik a feketék elleni hasonló váddal? Mert ha nem, akkor a mi önmagunkról kinyilatkoztatott rasszizmus ellenességünk fabatkát sem ér.
A zsidók szívesen címkéznek a vérváddal. A zsidó írástudók szokása, hogy a palesztin anyákat azzal vádolják, hogy rituálisan feláldozzák a gyerekeiket azáltal, hogy kiteszik őket az izraeli katonák igazolható dühének. Egy cikkben, amelynek címe „Gyerek áldozat, palesztin stílus”, egy bizonyos Reuven Koret jegyzi meg (Capitalism Magazine, November 13, 2002), hogy „a palesztinok politikájuk részeként, mintegy szent szertartásként, elkezdték feláldozni a saját fiaikat és lányaikat”.3 A „Jerusalem Post” írt olyan palesztin „szülőkről és vezetőkről, akik büszkén küldik a gyerekeiket Izrael elleni támadásokban meghalni, és felhasználják őket izraeli gyerekek megtámadására is”.4 Az egyedülállóan rosszindulatú Cynthia Ozick a következőt írta: „A legeredetibben barbár palesztin társadalmi felfedezés, amely  túllép minden más elképzelhető újdonságon az, hogy gyerekeket toboroznak a célból, hogy az elérhető, legforgalmasabb helyeken annyi zsidót öljenek meg, amennyit csak lehet.” Valamiféle okok miatt gyakorlatilag egyetlen zsidó olvasó5 sem írt semmi olyat ezekkel az írásokkal kapcsolatban, mint ahogy David Rubinson tiltakozott mind Herman, mind az én tanulmányom ellen, és nem tiltakozott sem a „vérvád”, sem egy egész közösség nagybani megvádolása ellen, amit gyalázatosan használnak a gyűlölet terjesztésére és a faji gyűlölködés felszítására egészen a gyilkosságig és tömegmészárlásig,. Úgy látszik, hogy teljesen rendjén való egész közösségeket megvádolni, mindaddig, míg az nem zsidó közösség. A „vérvád” is rendben van, ha a zsidók nem vádlottak, hanem vádlók.
Azonban a zsidó (nem palesztin) rituális gyermekgyilkosságokkal kapcsolatban az volt a közmeggyőződés, hogy az széles körben elterjedt és állandósult volt. A régi Zsidó Enciklopédia (Jewish Encyclopaedia, III. kötet 266.) a következő eseteket sorolja föl, kezdve William of Norwich-csal: 5 másik eset a 12. sz.-ban, 15 a 13.-ban, 10 a 14.-ben, 16 a 15.-ben, 13 a 16.-ban, 8 a 17.-ben, 15 a 18.-ban és 39 a 19.-ben, pont 1900-ig (összesen 113). Volt még néhány más eset a 20. században.6 Mi a magyarázata ennek a hitnek? Egy világméretű, századokon átívelő összeesküvésről volna szó, csak azért, hogy ártatlan zsidókat égbekiáltó bűnbe keverjem, vagy volt bűntény a vádak mögött?

II.
Ezt a kérdést a jeruzsálemi Héber Egyetem félelmet nem ismerő professzora, Israel Yuval vállalta föl héberül elérhető, gondolatébresztő munkájában. Úgy volt, hogy az angol fordítása néhány évvel ezelőtt megjelenik a California University Press-nél, de különböző okok miatt ez még nem történt meg. Bizonyára csak véletlen egybeesés, hogy néhány amerikai zsidó tudós tiltakozott a könyv kiadása ellen, és felszólított arra, hogy „törüljék a köztudatból”.
Yuval tényleges és cáfolhatatlan gyermekgyilkosságokat fedezett fel, túl a „vérvádon”. Az első keresztes hadjárat alatt a türelmetlen nép megpróbálta erőszakkal megkeresztelni a zsidókat Rein Valley-ben, hogy megmentse a lelküket a gyűlölet sátán vallásától, ahogy azt ők látták. Az ő megkereszteléssel szembeni ellenállásukat a Sátánhoz való konok ragaszkodásnak tekintették: a jelenkor előtti emberek számára a mi vallási közömbösségünk elfogadhatatlan volt. Ők közvetlen kapcsolatot láttak a hit és a viselkedés között, és szükségét érezték a közös imádkozásnak és az egyesítő szentáldozásnak. Egy zsidó, aki állandó jelleggel egy keresztény országban lakott, nagyon bonyolult helyzetet teremtett: ő mentes volt a felebaráti szeretet kötelességétől és emiatt módja volt rá (és gyakran meg is tette), hogy antiszociálisan viselkedjék, például uzsorával és boszorkánysággal foglalkozott. A keresztényeket nagyon aggasztotta a keresztények átkozásának jól ismert zsidó szokása. A zsidók naponta kérték az Istent, hogy ölje meg, tegye tönkre, alázza meg, irtsa ki, becstelenítse meg, húzza karóba a keresztényeket, küldjön rájuk éhínséget, hogy hirdesse meg az Isteni Bosszúállást, hogy az Isten palástját a keresztények vére borítsa. Israel Yuval könyve szép válogatást kínál az olvasónak a vérfagyasztó átkokból.
A keresztesek nem voltak rasszisták. Nem gondolták, hogy a zsidók javíthatatlanul gonoszak. Ők is féltek az átkoktól, legalább úgy, mint a zsidók. (A mai Izraelben az átkozódás börtönnel sújtható bűntett.) A valóságban az akkori zsidók és keresztények számára az átkok nem csak ostoba sértések voltak, hanem hatékony varázsfegyverek. Ők a zsidóknak kiutasítást vagy a megtérést ajánlottak, az általunk a totalitárius szekták híveire kiszabott, korszerű pszichológiai kezelésnek ezt az ódivatú megfelelőjét. Ebben az időben keresztelték meg erőszakkal a skandinávokat és a szlávokat, és emiatt teljesen ésszerű volt, hogy a keresztény országokban élő zsidókat is megkereszteljék. Azonban a zsidók nem fogadták könnyedén a kísérletet, hogy bevezessék őket az új Izraelbe. Valahányszor a megkeresztelés „veszélye” közvetlenné vált, sokan közülük megölték a gyerekeiket és öngyilkosok lettek. Ez tagadhatatlan: a korszak keresztény és zsidó krónikái hosszasan leírják az eseteket, a zsidók dicsőítve ezt a Waco-jellegű viselkedést, a keresztények pedig kárhoztatva. Azért ölték meg a gyermekeiket, hogy megmentsék őket Krisztustól? Nos, nem egészen. Ez is rossz lett volna, de a valóság még rosszabb volt. A gyilkosságot rituális mészárlás formájában hajtották végre, amelyet az áldozat vérének a föláldozása követett, mivel az askenázi zsidók hittek abban, hogy a kiontott zsidó vérnek olyan varázsereje van, hogy elő tudja idézni az Isteni Bosszúállást a keresztények fejére.
Mások az áldozat vérét jóvátételként használták. Mainzban Yitzhak b. David, a közösség vezetője a zsinagógába vitte a kis gyermekeit, levágta őket, a vérüket a boltozatra öntötte és azt mondta: „Az ártatlan báránynak ez a vére legyen bűneimért az engesztelés.” Ez két nappal a keresztényekkel való összeütközés után történt, amikor már elmúlt a veszély.
A gyermekeiket lemészároló zsidók képe nagyon nagy hatással volt Európa keresztény népeire. Ezt a viselkedést nem lehetett összeegyeztetni a keresztény vértanúsággal. A keresztény vértanúk hagyták, hogy mások öljék meg őket a hitükért, sosem követtek el öngyilkosságot, és biztosan nem ölték meg sem a saját, sem mások gyerekét ilyen szándékkal. Ez megerősítette a zsidó kegyetlenség és könyörtelenség képét. Az évek multával a gyermekgyilkosságok tényleges körülményei feledésbe merültek, de a gyermekeket lemészároló zsidók képe belevésődött az európai mátrixba. (Yuval él Robert Graves tételével, aki az egyház sok hagyományát régi képek téves olvasatával magyarázza.) Ez volt tehát a forrása annak a hiedelemnek, hogy a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak, holott a valóságban a zsidók a saját gyermekeiket ölték, írja Yuval professzor. Valóban, a Vérvád nem sokkal a németországi gyermekgyilkolás után megjelent. Yuval elszörnyedve beszél ezekről a vádakról, tökéletesen félreértve a lényeget: egy gyermek szertartásos megölése az egy gyermek szertartásos megölése. Ha néhány zsidó elkövette ezt a förtelmes bűnt Mainzban és Wormsban, más zsidók pedig még 1950-es izraeli történelem könyvekben is példamutatóként magasztalják ezt a bűntényt, akkor van-e helye a felháborodásnak és szörnyülködésnek a hasonló vádak miatt Norwichban, Bloisban, esetleg Damaszkuszban vagy Kijevben? Ha Yuval azt gondolja, hogy egy zsidó csak zsidó vért használhat az áldozatbemutatáshoz, hogy felkeltse af Adonaj-t (Jahve haragját), akkor egyes esetekben az elrabolt gyermeket körülmetélték, azaz „zsidó gyerekké tették”, mielőtt megölték.
Engesztelésül egy bárány vére is megteszi.
A számtalan középkori történet zsidókról, akik megölték a gyerekeiket, mert betértek egy templomba, vagy a kikeresztelkedést fontolgatták, nem okoz meglepetést. Szülők és rokonok teljes gyászt viseltek az áttértek miatt. A jólelkű Tevye, a tejesember, Sholem Aleichem daarabjának, a „Hegedűs a Háztetőn”-nek ideális hőse, a 20. században is meggyászolja megkeresztelt lányát. Élő ember esetében a gyászszertartás hagyományos varázsmódszer az illető megölésére. Akik igazán hittek a mágia erejében valószínűleg meg is haltak tőle, ahogy arról Frazer beszél az ő hatalmas tangyűjteményében. Ha valaki megkísérel valakit varázseszközökkel megölni, vajon miért tartaná vissza magát világiasabb gyilkolástól? Több mint nyolcszáz év alatt száznál több esetben ítéltek el zsidókat rituális gyilkosság és véráldozat miatt, amikor a zsidókat bűnösnek találták. Mi azt gondoljuk, hogy ez egy ésszerű szám, ha vallási mániásokra gondolunk. Valószínű, hogy minden hasonló nagyságú vallási csoport kitermel hasonló számú deviánst, mint pl. Gilles de Rais (Franciaország marsallja a 15. században), vagy „Comore, az átkozott” (egy 6. századi breton főember). Különös volna, ha valamennyi eset rágalom volna. A vér varázserejének a hite bele volt ágyazódva a zsidó gondolkodásba. Vért használtak engesztelő áldozatul. Valóban, az bárányvér volt, de a mainzi esetben gyermekvér volt, amit helyette használtak. A keresztény világban voltak, akik fekete mágiát űztek, és emberáldozatot végeztek egy elfajzott „keresztény” szertartás keretében. Ők embervérrel helyettesítették az áldozati bort, azaz Krisztus vérét, ami a húsvéti bárány vére. Ésszerű akkor arra gondolni, hogy a zsidók sohasem termeltek ki varázslókat és boszorkányokat, akik embervért használtak a bűnök eltörlésére, hogy siettessék a megváltást?

III.

Másrészt lehetséges, hogy a Kivonulás matzo-jának és a Purim homentash-ának a kapcsolata a véráldozattal csak egy elterjedt vélekedés. A véráldozat misztikus gondolatát félreérthették az egyszerű emberek. Yuval különféle hagyományok és félreértésük kombinációjával magyarázza. A zsidók teljes szívükből gyűlölték a kereszténységet és rengeteg varázsszertartásuk volt a húsvét, a Purim és a kivonulás idején, amelyek a kereszténység és Krisztus ellen irányultak. Keresztre erősített bábukat készítettek és elégették, vagy különféle módon bemocskolták őket. Megszentségtelenítették az ostyát és gúnyolták a szentáldozást. A „kovász megsemmisítése” a Kivonulás reggelén a goyok megsemmisítését jelképezte és mágikusan ahhoz is vezetett, írja Yuval. Esetenként papokat és apácákat öltek meg. A kivonulás imái telve voltak keresztényellenes utalásokkal, amelyek közül néhány a mai napot is megérte, mint a Shepoch Hamatha, egy ima, amely az Isten bosszuló haragját kéri a goyokra és az Aleinu Leshabeyah, egy ima, amely Krisztusról és anyjáról a legszentségtörőbb szavakkal beszél. A keresztények szellemileg áthidalták ezt a jelenséget, írja Yuval. Ha a zsidók gyűlölik Krisztust és a keresztényeket, megszentségtelenítik az ostyát és látták, hogy rituálisan megölik a saját gyermekeiket, akkor valószínű, hogy mások gyermekeit is megölik Húsvétkor, vagy a Kivonuláskor - gondolták Yuval szerint a keresztények. Véleménye szerint, noha az alapvető tények igazak voltak, a következtetés rossz volt. A zsidók nem használtak vért a matzo-hoz - írja.
Azonban az, hogy a zsidók vért használtak a matzo-hoz, jobban is megmagyarázható, mint a kereszténység elleni általános gyűlölettel. A zsidó kivonulási szertartásban egy kis darab kovásztalan kenyér, amelyet afikoman-nak hívtak, jelképezte a húsvéti bárányt. Ezt a széder (előeste) kezdetekor elrejtették. Az ember el tud képzelni egy misztikust, aki szó szerinti értelemet akarna adni az afikomannak, mint a húsvéti bárány jelképének. Ezt sok zsidó állította, aki elhagyta a nyájat, és azt is megjegyezték, hogy az afikomant titokban és külön sütik. Néhányuk elmagyarázta, hogy a vért nem közvetlenül tették a tésztába, hanem elégették, és a hamuját használták vallásos emlékezésként a Vörös Üsző tisztulásra.
Israel Yuval, egy hívő zsidó, számára minden vallomás, amelyet egy „áttért” tesz „gyanús” és „kétséges”, de ez a régóta fennálló zsidó hagyomány része, hogy hiteltelenítsék a nem zsidó állításokat. Hasonló volt, amikor az izraeli „új történészek” legutóbb megerősítették a palesztin tudóstársaik adatait, de az, hogy ők erősítették meg az 1948-as borzalmakat, nagy hatással volt a nyugatra, mert a nem zsidó kutatást mindig „gyanúsnak” és „kétségesnek” minősítették a zsidók uralta közbeszédben.
A nem rasszistáknak nincs okuk kételkedni a nem zsidók, vagy volt zsidók által tett tanúvallomásokban. Ha pedig az áttérőkkel szembeni kifogás a renegátok önmagukban való visszautasításán alapul, akkor a „Sötétség Délben” (Arthur Koestler) és a „Tisztelet Katalóniának” (George Orwell) szerzőinek, sőt magának Aaranovichnak a tanúságtételét is vissza kell utasítani, mert ők a kommunista meggyőződésüket másra cserélték.
Az áttértek tudták, hogy mit mondanak, és ezt Yuval is megerősíti. Például Norwichban egy áttért elmagyarázta, hogy „a zsidók azt hiszik, hogy emberi vérontás nélkül nem kaphatják vissza az országukat és a szabadságukat”. Ez, Yuval szerint, az askenázi felfogásnak, mely szerint a Bosszú a megváltáshoz vezető út, pontos értelmezése. „A zsidók ténylegesen hitték, hogy a megváltásuk a keresztények kiirtásától függ”. Abban hittek, hogy az Isten, vagy a Messiás végzi majd el a munkát, de elfogadható-e ez a kifogás alibinek? Én remélem és imádkozom azért, hogy John ölje meg az ellenségemet, Harryt, és valóban, Harryt holtan találják. A várakozásom és imám nem szolgálhat-e inkább az ellenem támasztott gyanú erős okául, semmint alibiként? „Szó se róla! Ő abban bízott, hogy John fogja megtenni, tehát biztos, hogy nem tehette ő maga.” Ez felidézi Raymond Chandlernek egy halhatatlan sorát.8 Az ő magánnyomozója, Marlow, talál egy zsebkendőt a tetthelyen, megfelelő kezdőbetűkkel. A gyanúsított, egy jólnevelt fiatal hölgy, bensőséges kapcsolatban az áldozattal, felháborodva utasítja vissza a gyanút. Marlowe gúnyosam megszólal: „Ezen a zsebkendőn az ön kezdőbetűi vannak, de ez a kendő olcsó, szintetikus szantálfa szagot áraszt, ön pedig nem használna olcsó kölnit. Emellett ön nem tartja a zsebkendőjét egy férfi párnája alatt. Tehát ennek semmi köze önhöz! - Nem nagyon mesterkélt?”

IV.

A véráldozat legutóbbi, nyilvános megvitatása 100 évvel ezelőtt történt. 1911-ben Kijevben (ma Ukrajna fővárosa, akkor az Orosz birodalom egy jelentős városa). Andrejt, egy egyházi iskola 12 éves tanulóját kegyetlenül és szokatlan módon gyilkolták meg. 47 seb volt a testén, a vérét elfolyatták, a száját pedig betömték. Úgy látszott, hogy a gyilkosságnak rituális jellege volt, mint a torzó fiú esetében napjaink Angliájában. Tehette egy sátánista, egy fanatikus, vagy más megszállott személy. Lehet egy ilyen személy zsidó származású? - Igen. Mozgathatta a gyilkost a zsidó hit valamilyen sajátos félreértelmezése? Láttuk, hogy a válasz igen. Ennek ellenére 400 rabbi írt egy levelet a hatóságoknak, tagadva magát a lehetőségét is egy ilyen gonosztevőnek. Egy tömeghisztériás roham kettéosztotta Oroszországot a rituális gyilkosságban hívőkre és nem hívőkre. A liberális média elfogadta a filoszemita tételt: A zsidók nem ölhetnek! Különösen nem rituálisan. A cár bölcsen megkérdezte, miképp lehet valaki annyira biztos, mint a 400 rabbi. Ő a legfontosabb pontra tapintott rá.
Nincsen olyan bűntény, amelyre az oroszok, az angolok, az amerikaiak, a franciák vagy kínaiak, vagy a változatosság kedvéért a keresztények, moszlimok vagy buddhisták azt mondanák, hogy nemzettársaik, vagy hittestvéreik azt képtelenek volnának elkövetni. Tudjuk, hogy az emberi lények képesek a legnagyszerűbb erényekre és a legalávalóbb bűnökre. Az emberáldozat minden népnél ismert volt, még a görögöknél (Iphigenia) és a hébereknél (Jephtah) is. Ennek ellenére a zsidók, akiknek a vallása magában foglalja a népirtás vallási kötelezettségét (Amalek), a keresztények átkozásának a vallási kötelességét, akik ténylegesen végeztek rituális gyermekáldozatokat (noha a sajátjukét), képesek voltak kezeskedni izraelita társukért: zsidók nem tehetik meg ezt.
A törzsi összetartásnak ez a rendkívüli foka a zsidókat egy külön kategóriává tette. Nem nemzetté, nem vallássá, hanem egy kölcsönös védelmi társulássá.
Ez az egész zsidó nép elleni vád”- írták a rabbik. Ez hazugság volt: csak egyetlen embert vádoltak, majd később ártatlanak találták. De a fellépésük taktikailag hasznos volt: a zsidók tömegeit mozgósította New Yorktól Moszkváig Beyliss védelmére. Oroszországban, Európában és Amerikában a liberális közvélemény támogatta őket. Egyetlen figyelemre méltó ember, Vaszilij Roszanov9 - egy nagyszerű magányos farkas, író és vallási gondolkodó, egyszer már elfeledve, de manapság újra elég népszerű a szovjet utáni Oroszországban - volt meggyőződve arról, hogy Andrejt a zsidók ölték meg, bár nem feltétlenül Beyliss. (Az orosz értelmiség kiközösítette őt.) Őt, a korábbi szélsőséges filoszemitát (azt tervezte, hogy áttér a zsidó hitre) rettenetesen érintette a fiatal Andrej szörnyű sorsa, és indulatba hozta, hogy Beyliss egyik védőjét sem érdekelte a kegyetlenül meggyilkolt gyerek. Írt egy érdekes emlékiratot10, amelyben megkísérelte bebizonyítani, hogy a zsidók ténylegesen végeztek emberáldozatot. Tapogatózott a Cabbalában, lerajzolta Andrej sebeit, egy csomó vérrel foglakozó verset idézett az Ótestamentumból, a Talmudból és még az Újtestamentumból is. A következtetései között utalt arra a zsidó szokásra, hogy a körülmetélt tagból szopják a vért és a kegyetlen zsidó (állat)vágási szokásokra (amelyeket most néhány európai országban betiltottak). Az ő legérdekesebb meglátása nagyon meglepő volt még egy olyan tévelygő keresztény esetében is, mint ő volt: arra a következtésre jutott, hogy a régi, bibliai judaizmus, a kereszténység előfutára, ismerte és gyakorolta az emberáldozatot. Egyébként, érvelt, Krisztus nem ajánlotta volna fel magát, mint a legmagasabb szintű áldozatot. Roszanov Izaiás 53-ban (átszúrták a vétkeinkért, stb.) nem Krisztus szenvedésének a megjövendölését látta, hanem igazi emberáldozat leírását a jeruzsálemi templomban. Az imádás Jahve jeruzsálemi templomában valóban nagyon véres volt és a Mishna vérpatakokról beszél, amelyek az oltár alól folytak ki. A próféták elítélték ezt és a templom emiatt élő anakronizmussá vált a lerombolása idejére. Valószínűleg emiatt nem építették újjá, de Roszanov meglátásának, akár igaz, akár nem, nincs közvetlen jelentősége a 20. századi emberáldozatokkal kapcsolatban.
Ne legyenek kétségeink: az ember nagyon sok idézetet talál a Bibliában, a Talmudban és később a kaballisztikus könyvekben az emberáldozat alátámasztására. Dahl, egy gyilkosságokkal foglalkozó rövid tanulmány 19. századi dán szerzője utal a 23:24-es szakaszokra („issza az áldozatainak a vérét”) és sok más versre. Ma már jobban fel vagyunk szerelkezve az ilyen vizsgálatokra, mint a norwich-i William és a kijevi Andrej kortársai, mivel jobb szövegeink vannak. Például 1913-ban a szakértők még nem tudtak volna ilyen idézetet találni a Talmudban11: „Jó egy goyt még Yom Kippurkor is leszúrni, ha szombati napra esik is. Miért „szúrni” „levágás” helyett? Mert levágáskor áldást kell mondani, leszúrni meg áldás nélkül is lehet.” Ma nekünk ez nyomtatásban van, új kiadásban, amelyet Izraelben adtak ki. Szokás úgy tekinteni ezeket az idézeteket, mint a talmudista bölcsek túlhajtott gyűlöletének a jelét az egyszerű emberek irányába. De megjelenhet egy misztikus, egy fekete mágus, aki úgy tekintheti, mint egy útmutatást a yom kippur-i áldozatra, a kapparoth-ra.
Azonban ez nem bizonyítja, hogy számos ilyen eset volt, vagy, hogy széles körben elterjedt. Sőt, a tudósok, akik tanulmányozták a jelenséget és eljutottak oda, hogy tényként elfogadták, arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen esetek ritkák voltak és ismeretlenek maradtak a zsidók nagy tömegei számára.
Roszanovnak ugyanúgy nem volt igaza, mint a rabbiknak sem. Nem volt a dolguk, hogy a priori tagadják egy zsidó által végrehajtott bűnnek a lehetőségét. Nem volt igazuk, amikor azt mondták, hogy „minden zsidó” ellen szól a vád. De Roszanov sem lehetett volna ugyanolyan bizonyos, mint ők voltak. Neki sem kellett volna a véráldozatot a judaizmus sarokkövévé tenni. Azonban, amikor látta az egyesült filoszemita arcvonalat, engedte, hogy harcos természete felül kerekedjék a jobbik énjén. Mi visszautasítjuk a magatartását, mert nem becsületes és elfogult. Tény, hogy az emberáldozatot és a vérrel való engesztelést ismerik a keresztények és a zsidók is, emiatt Andrej rituális meggyilkolását zsidó és nem zsidó hátterű ember is végezhette. Roszanov könyve legfeljebb meggyőzhetett volna egy zsidó misztikust, hogy megpróbálkozzék a rituális gyilkossággal és a véráldozattal.
De a zsidók úgy fogták fel az esetet, mint egy valamennyi zsidó elleni ügyet. A Beylisst védő csapat megpróbálta megvádolni az ügy legfontosabb tanúinak az egyikét, Vera Cseberjakot. Egy ügyvéd, aki beismerte, hogy az ő kezdeményezésére kétséges körülmények között találkozott vele, nagy megvesztegetési pénzt ajánlott föl neki. A gyermekeit „ismeretlen személyek” megölték. 1919-ben, a bolsevik győzelem után a kijevi Cseka zsidó komisszárjai letartóztatták, és durván bántalmazták. Ő visszautasította, hogy visszavonja az állításait, ragaszkodott ahhoz, hogy igazat beszélt, és egy 40 perces tárgyalás után kivégezték.12
Ugyanazon évben a Szovjet Nevelési Minisztérium összehívott egy bizottságot, hogy derítsék ki a végleges igazságot a véráldozatok körül. Négy zsidóból és négy keresztényből állt. Simon Dubnov, egy zsidó történész, aki benne volt a bizottságban, azt írta az emlékirataiban: „az orosz tagok nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy létezhet egy titkos zsidó szekta, amely végez rituális erőszakot. A zsidó tagok biztosak voltak abban, hogy ez egyáltalán nem fordulhat elő”.
Alexander Etkind, kortársunk, egy orosz zsidó vallástudós és az orosz szektákról szóló mértékadó könyvnek az egyik szerzője írta az áttekintésében13: „Ma már nyíltabbak lehetünk. Én nem tartom lehetetlennek, hogy a zsidók között volt egy kegyetlen és titkos szekta. Tanulmányoztam az orosz szektákat, jó néhányat jellemezhetünk úgy, hogy véres, romlott és vérengző. Én nem tudok hasonló zsidó szektákról, de nem tudom a priori kizárni a létezésüket. Látható, hogy az érzéseim közelebb állnak a bizottság orosz tagjainak az érzéseihez, mint a zsidókéhoz.” A vérvád tanulmányok hosszú történetében ez volt a valaha is leírt legbölcsebb mondat. Alexander Etkindnek igaza volt, David Aaranovichnak nem. Egy jól ismert zsidó kaballista és misztikus, Yitzhak Ginzburg, egy izraeli Yeshiva-nak, az Od Yosef Hainak a vezetője lényegében megerősítette ezt, amikor a közelmúltban egy amerikai újságnak mondta, hogy „egy zsidónak joga van ahhoz, hogy kivegye egy goy máját, ha szüksége van rá, mert egy zsidó élete értékesebb, mint egy goyé, de hasonlóan egy goy élete is értékesebb, mint egy állaté”. Az efféle emberek nem fognak különbséget látni ember- és állatáldozat között.

V.

A rituális gyilkosság kérdése megosztja az emberiséget, de a megosztás nem a zsidók és a nem zsidók között van: az egyik oldalon vannak a filoszemiták, zsidók és nem zsidók, akik a priori kizárják egy zsidó bűn lehetőségét. Ha ők találnak egy holttestet és mellette egy zsidót késsel a kezében, ők kiabálni kezdenének: „Csak nehogy már egy újabb vérvádat!” Másik oldalon állnak a józan emberek, zsidók és nem zsidók, akik készek arra, hogy minden eset körülményeit előítélettől mentesen megvizsgálják, ahogy Alexander Etkind javasolta. Egy filoszemita a priori a lehetőségét is kizárja, hogy egy kegyetlen, vagy rituális gyilkosságot zsidó kövessen el. Ő a legjobb esetben naiv rasszista. Aaranovich úr semmit sem tud a damaszkuszi esetről. A gyilkosság 1840-ben történt, nagyon régen. Ő csak felteszi, hogy egy zsidó nem lehet bűnös, és pont. A damaszkuszi gyanúsítottakat megkínozták, ezért a vallomásuk nem érvényes, írja Aaranovich. A kínvallatás gonoszság, de Izraelben a „terorista bűnök” gyanúsítottjait változatlanul kínvallatják. Az Amnesty International és egyéb Emberi Jogokat Figyelő testületek szerint palesztinok tízezreit, köztük gyerekeket kínoztak a Shabak celláiban. Ennek ellenére Aaranovich még sosem kételkedett a kínvallatással megszerzett izraeli következtetésekben. A gyilkosság áldozata egy pap volt, ami arra indítja Aaranovichot, hogy az esetet „antiszemita vérvádként” sorolja be. De papokat, apácákat és szerzeteseket öltek a zsidók. Százakat mészároltak le Antiochiában 610-ben és Jeruzsálemben 614-ben. Szerzeteseket és papokat ma is ölnek Izraelben. Például néhány éve egy telepes, Asher Rabo, több szerzetest megölt fejszével és a vérüket a falra loccsantotta. A Jákob völgyi kolostor egy szerzetese lefogta őt, egy izraeli bíróság pedig elmebetegnek találta. Később két orosz apácát gyilkoltak meg fejszével a Keresztelő Szent János kolostorban. Az izraeli bíróságok gyakorlatilag mindenkit, aki papokat gyilkol, megszentségteleníti a templomokat és mecseteket, elmebetegnek talál, pedig volt rendszer az elmebajukban.
Aaranovich úgy mutatja be a damszkuszi esetet, mint egy „minden zsidó elleni vádat”. Pedig csak egyetlen személyt vádoltak a gyilkossággal. Ugyanakkor Farhinak, egy damaszkuszi zsidónak „több pénze volt, mint a Bank of England-nak” ( írta egy angol utazó) és igazgatta a St Jean d’Acre kincstárát. Ha egyetlen zsidó elleni vád minden zsidó ellen van, akkor nincs mód arra, hogy kis hibákat kis intézkedésekkel javítsanak. Valóban, az Aaranovich fajta filoszemiták hihetetlen csapásokat hoztak az emberiségre és a zsidókra. Ők a priori kizárták Dreyfus kapitánynak vagy Beylissnek a lehetséges bűnösségét. Ahelyett, hogy félre álltak volna, engedve a bíróságot, hogy rendesen dolgozzék, tömeghisztériát keltettek Franciaországban és Oroszországban, amivel elérték a felmentést, de ugyanakkor aláásták az emberek hitét az igazságszolgáltatási rendszerben. A Dreyfus és Beyliss ítélet után a zsidók a törvény fölé kerültek. Ez okozta a 30-as évek visszaesését, napjaink még nagyobb visszaesését és valószínű, hogy ez holnap is okoz egy legeslegnagyobb visszaesést.
Egy jobb világban a dreyfusistákat és a beylissistákat elítélték volna a bíróság megvetése miatt, mert a ki nem mondott tételük az volt, hogy ”nem zsidók nem ítélkezhetnek egy zsidó felett”. Az embernek nem kell hinnie, vagy nem hinnie a rituális gyilkosságokban. Az ember képessége bűnök elkövetésére jól ismert, és lehetnek olyan szörnyetegek, mint dr. Hannibal Lector a „Bárányok Csendjében”. Némelyiküket a Szent Biblia sajátos értelmezése mozgatja. Napjainkban egy szuperhatalom elnöke küldte elrettentő csapatait, hogy támadjanak meg egy kis és gyenge országot és emberek, asszonyok és gyermekek ezreit ölte meg, mert azt hitte, hogy azt Isten akarta. (Igen, ez az isten a Mammon volt, ahogy a szellemes lengyel filozófus14 megjegyezte.) Jobban tette volna, ha csecsemőknek a vérét szívogatta volna szép nyugodtan. Napjaink zsidói ritkán tudják, hogy róluk azt gondolják, hogy matzo-t esznek a Kivonuláskor, az afikoman-ról nem is beszélve. Ők szerencsére nem ismerik a középkori zsidóság aggasztó örökségét. Azonban néhány dolog fennmaradt abból a korból.
Ennek az esszének a megírása akkor jutott az eszembe, amikor figyeltem a lemészárolt Palesztin gyerekek számának a napi növekedését. A második Intidáda 2000. szeptember 29-ei kezdete óta 2237 palesztin vesztette el az életét. Ez az összesített szám 430 megölt gyermeket is magába foglal. 228 gyermek volt 15 év alatti, 202 további 15 és 17 között. Ez több mint az összes gyerek, akiknek a meggyilkolásával a zsidókat vádolták a norwichi William óta.
Miért kell a régi vádakon elmélkedni, amikor itt van a legfrissebb és vitathatatlan bűntény? Azért, mert az új gyilkosok élvezik a hagyományos palástolást. A palástolás rendszerét nem tegnap hozták létre, azt a középkorból örökölték, amikor a zsidó közösségeken az omerta hűségtörvénye uralkodott. Egy bűnözőről nem tételezzük fel, hogy bűnöző társát valaha is föladja az igazságszolgáltatásnak. Ez a szemlélet része volt a zsidó közösség belső életének. Még egy elítélő címkét is alkottak: a „mószer” (besúgó), aki tájékoztatja a nem zsidó hatóságokat a zsidók által a nem zsidók ellen állandósított bűntényekről. Egy ilyen „mószer” egy „ben mavet”: megölhető és megölendő bármely zsidó által 5, előnyben részesítve a Purimot és a Kivonulást, de a Yom Kippur is megfelelő nap. Például egy zsidónak, aki tudott egy rituális gyilkosságokat elkövető, őrjöngő fanatikusról, halálbüntetés terhe mellett volt megtiltva, hogy a nem zsidó hatóságokat tájékoztassa a bűntényről. Ez a középkori magatartás még mindig bennünk van, mivel új életre kelt a zsidók a priori ártatlanságának a filoszemita elvében. Más szavakkal, egy filoszemita, aki nem fogadja el egy zsidó által elkövetett bűnténynek magát a lehetőségét, az potenciális bűnrészes gyilkosságban. Nézzünk csak újra bele a The Observer cikkébe? Miért nem okoz semmiféle indulatkitörést? Azt jelenti ez, hogy mi nem hasonlíthatjuk össze a zsidókat és a schwarz-okat (német: feketéket)? Vagy azt jelenti, hogy a feketéknek nincs semmiféle beteges és züllött igényük arra, hogy kiálljanak minden fekete mellet, tekintet nélkül a bűntettük súlyára?
Most már eljött az ideje, hogy felfedjük a vádaskodások mögötti valódi bűntényt, mert ez a bűn még mindig bennünk van. Zsidók százai tudtak az Abba Kovner vezette „Bosszúállók” sátáni tervéről, hogy megmérgezzék ártatlan német civilek millióit – de egyetlen egy sem jelentette a dolgot a rendőrségnek, arról nem is beszélve, hogy megkísérelte volna megakadályozni. Egy kis jegyzetben épp a minap fejezte ki a német zsidó közösség vezetője a „legszívélyesebb támogatását” a visszataszító Michael Friedmannak, annak az embernek, aki a Haaretz Benny Ziperének a szavai szerint „az az ember, aki a zsidóságát hasznot hajtó eszközzé alakította” (csak nem „megélhetési zsidó”?), és akit kokain szíváson értek ukrán kurvák társaságában. Ez a belső, bűnöző jellegű összetartás, amely kiáll Mark Rich mellett, Michael Friedman mellett, amely menedéket nyújt minden gonosztevőnek, ha az véletlenül zsidó, vagy jó a zsidók számára. Ez a vérvád mögött rejlő igazi bűn, mert ez okozta palesztin gyerekek százainak a meggyilkolását a filoszemiták csendes helyeslése mellett.

VI.

Meglepő talán, de a zsidók azért nyújtanak menedéket a bűnözőknek, mert a világképük teljesen különbözik a keresztényekétől. A kereszténység és a judaizmus közti szakadék nem az áldozatok tisztázatlan terén található. A zsidók a közösségi megváltásban, bűnösségben és ártatlanságban hisznek, a keresztények az egyéni megváltásban, bűnösségben és ártatlanságban. Ez az oka annak, hogy egy keresztény által elkövetett bűn semmi következménnyel nem jár a többi keresztényre. A keresztény - Krisztus megtestesülésének, halálának és feltámadásának az érdeme által, valamint a saját megkeresztelkedése és szentségekben való részesülése által - mentes a bűntől. De a keresztények szemében a zsidóknak sincsenek közösségi bűneik. Egy zsidó szerint egy beismert zsidó bűn minden zsidót bűnössé tesz. Ez az oka annak, hogy a zsidók szemében minden keresztény (vagy minden német, minden palesztin, stb.) bűnös minden sérelemben, amit bármelyikük okozott. Ez az oka annak, hogy a nem-zsidók mindig bűnösek a zsidók szemében. Az amerikaiak bűnösek, mert apáik 1930-ban nem ölelték a keblükre az összes zsidót. A keresztények bűnösek, mert az őseik nem szerették, ha átkozták őket és esetenként nem voltak finomak az átkozódókkal. Németek és palesztinok, oroszok és franciák – mindenki bűnös a zsidókkal szemben a zsidók szemében.
A közösségi felelősségnek a zsidó eszméje a kereszténységbe is begyűrűzik napjainkban. A németeket megszállta a bűntudatuk, és önkínzó istenítésben beveszik Goldhagen hányadékát. A katolikus egyház bocsánatot kért a zsidóktól. Nagyon helyes, ha egy bűnös bocsánatot kér a sértett személytől. Azonban a kollektív bűnösség zsidó paradigmájának (felfogásának) az elfogadása az ítéletalkotás melléfogása, továbbá egy teológiai tévedés. Mi mentesek vagyunk a bűntől. Még a zsidók is, a mai zsidók is, mentesek minden bűntől, amit az őseik elkövettek. Még akkor is, ha a középkori zsidók menedéket adtak gyilkos, gyermekölő szektáknak, a mi kortársaink mentesek ettől a bűntől.
Most, amikor arról beszélünk, hogy a vérvád arra szolgál, hogy bűntudatot keltsen a mai európaiakban, az embernek el kell ismernie, hogy a keresztények csodálatosak voltak az én őseimnek ehhez a gyűlölködő bandájához: mindig készek voltak arra, hogy egyenlőkként fogadják őket, mint szeretett testvéreket. Gondoljuk csak végig: a zsidók naponta imádkoztak azért, hogy a keresztények dögöljenek meg, de ugyanakkor a keresztények azt akarták, hogy a zsidók csatlakozzanak hozzájuk és részesüljenek a megváltásban. Az egyház nagylelkűsége csodálatra méltó volt – még azok a zsidók is, akik kegyetlen gyilkosságokat követtek el, megmenthették magukat a keresztség által.
Én erre gondolok, amikor Goldhagen támadásait olvasom az Egyház ellen az ő „antiszemitizmusa” miatt, ami a „holokauszthoz vezetett”. A hála nem erős oldala a zsidó erkölcsi értékeknek. 1916-ban Weitzman az angoloknak a zsidók örök háláját igérte, azok pedig elküldték a katonáikat Gazaba, Beershebába, Jeruzsálembe és Megiddóba a zsidó nemzeti otthon érdekében. De 1940-re az örökkévalóság véget ért, és a zsidók elkezdték vadászni és gyilkolni az angol katonákat. Hála helyett ők Sztálint Hitlerhez hasonlították, orosz pogromokról szónokoltak és szankciók bevetését követelték (sikerrel) Oroszország ellen. A libanoni maronita keresztények szövetségre léptek Izraellel, csak azért, hogy a visszavonuláskor elejtsék őket, mint egy forró téglát. De az Egyház elleni hálátlanság volt a legszélsőségesebb eset. A keresztények úgy érzékelték a zsidókat, hogy ők egy ördög által megszállott nép. És valóban, ők a gyűlölet által megszállt nép voltak. Ez nem faji, hanem ideológiai és teológiai csoport volt, és ha feladnák gyűlölködő elveiket, a zsidók csatlakozhatnának az emberiséghez. A zsidókat úgy kezelték, mint a modern társadalmak a neonácikat: visszataszító és gyűlöletes teremtmények, akiket karnyújtásnyira kell tartani, de akiknek teljesen meg kell bocsátani, ha belátják a hibáikat. Sok zsidót befogadott az Egyház. Sokan szentek lettek, mint szt. Teréz. Mások püspökök és nemesek lettek, sokan tanárok és tudósok. De a legfontosabb dolog, amit az Egyháztól kaptak, az a felszabadítás volt a gyűlölködés szelleme alól. Ők megszabadultak a kétségtől, hogy az emberek szeretik-e őket és ők viszontszerették őket – nem csak a választottakat, hanem mindenkit.

VII.

Ezek után ajánlhatjuk a „vérvádnak” egy más és sokkal fontosabb értelmezését. A premodern ember „jungista” volt: mítoszra volt szüksége, hogy kifejezze a gondolatait. A középkori zsidók voltak a kapitalizmus és globalizmus szálláscsinálói, azaz azoknak a fejleményeknek, amelyek veszélyesek voltak a gyermekek és a hétköznapi emberek jövője számára. Uzsorások voltak, az uzsorások pedig „szívják az adósaik vérét” még a mai alkalmazásban is. Így a véráldozat vádja egy hatásos madárijesztő volt, egy jelképes figyelmeztetés, hogy tartsd távol magad az uzsorástól és a kibontakozó kapitalizmustól.
Ma is használunk jelképes madárijesztőket. A kormány mondhatja, hogy „ne fogyassz marihuánát, mert kemény befektetéseink vannak borba és égetett szeszbe, továbbá azt akarjuk, hogy vásárlással lazíts, ne pedig a füstölő edény mellett”. De ők a heroin függés képeivel ijesztgetik az embereket: nyomorgó családok, egészségi kockázatok és társadalmi következmények. A marihuana nem heroin, de ijesztgetés nélkül az emberek nem méltányolják a figyelmeztetést, gondolják az ügybuzgók.
A modern időket megelőzően a szegény emberek nem ismerték Marx eszméit és a mítosz nyelvét használták. Ugyanis a rituális gyilkosságok minden áldozata a dolgozó osztályhoz tartozott, és a zsidó rituális gyilkosságokban való hit azok között a szegények között volt elterjedve, akiknek elsőként kellett szenvedniök a kapitalizmus eljövetelekor. A dolog másik oldala, hogy a királyság és a felső osztályok támogatták a zsidókat, és büntették azokat, akik a rituális gyilkosságok miatt panaszkodtak. Néhány országban a panaszosokat halállal büntették, Oroszországban a cár egy 1817-es rendelkezésben még a rituális gyilkosság lehetőségének a felvetését is megtiltotta.18 Mert az uralkodó osztályok nem féltek a kapitalizmustól és az uzsorától.
Azonban ez a figyelmeztető rendszer csak addig működött, amíg a keresztények a vallási türelem korában be nem hódoltak az uzsora kísértésének és a „vérszívás” nem kizárólagos zsidó foglalkozássá vált. Mme Bovaryt, Flaubertnek ez az elbűvölő és túlságosan is emberi alakját egy francia uzsorás tette tönkre, aki úgy csalta a csapdájába, hogy azzal nyugtatgatta őt, hogy „én nem vagyok zsidó”. A régi, óvatosságra intő mítoszt akkor függesztették fel, mert már nem volt érvényes. A világ civilizált lett, egész közösségek és országok adósodtak el, a polgárok pedig a jelzálog törlesztések és vásárlási hitelek csapdájába estek. A kapitalizmus győzelmével és a globalizmus terjedésével a mindennapi gyermekek számára annak az esélye, hogy felnőjenek, hogy kielégítő munkát találjanak, hogy az otthonukban és a közösségükben békében éljenek, zuhanó repülésbe kezdett. A mi gyermekeinkre leselkedő veszély nem a társadalom peremén élő zsidó, hanem magának a társadalomnak a szerkezete, ami egy egészen más óvatosságra intő mítoszt igényel.



Solymosi Eszterre emlékezett és 

Marschalkót idézte Baráth Zsolt jobbikos 

képviselő

A 130 éve meggyilkolt Solymosi Eszterre való megemlékezésre szólította fel képviselőtársait Baráth Zsolt jobbikos képviselő ma napirend után, s egyben kimondta: vádat kell emelnünk azon szellemiség ellen, amely azóta is folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében.

Solymosi Eszter tragikus halála körülményeinek vázlatos ismertetése során megjegyezte: a bíró biztos volt abban, hogy a vádlottak ölték meg Esztert, de külső nyomásra felmentő ítéletet volt kénytelen kihirdetni. A felszólaló nem rejtette véka alá, hogy e nyomásgyakorlás és zsarolás "a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó körök" részéről nyilvánult meg, majd így folytatta: Solymosi Eszter meggyilkolása mérföldkövet jelent Magyarország történetében: ekkor megrendült a föld a magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt. 1883-tól a mai napig tart az a jelenség, hogy nem lehet megnevezni az elkövetők származását, vallási hovatartozását, s ekkortól figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését hazánkban, illetve az ezt szolgálók egyre leplezetlenebbé váló törekvéseit.
Azzal, hogy akkor magára hagytuk ezt a kis libapásztorlányt, egyedül maradtunk mi is. És itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért! - fogalmazott bátor felszólalásában a képviselő, Marschalkó-idézettel koronázva meg szavait: "A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával lehet megtörnünk". Nem csoda, hogy kivívta a köztudottan zsidó származású Fónagy János - és a többi, e témára Judapesttől Tel-Avivig különösen érzékeny rettegő - haragját.

Baráth Zsolt: "Tiszaeszlár 130 éve" + Fónagy János dühös válasza (2012-04-


(Kuruc.info)


Az első modern hazai koncepciós 

büntetőeljárás: a Solymosi-gyilkosság és 

a tiszaeszlári per


A korábbiakban e sorok írója egy négy részből álló sorozatot tett közzé hírportálunk hasábjain egy tiszaeszlári szegény cselédleány, a 14 esztendős Solymosi Eszter 1882. április 2-án, nagyszombat napján történt rejtélyes eltűnésével, pontosabban meggyilkolásával kapcsolatban. Minthogy a tettesek zsidó származásúak voltak, az ügynek, nyilvánosságra kerülését követően napok alatt hazai és európai politikai visszhangja lett, mi több, nemzetközi lejáratókampány indult – nincs új a nap alatt – Magyarország ellen, melyet az azóta is folyamatosan létező és uralkodó globális háttérhatalom egyfajta titkos világkormányként működő potentátjai irányítottak és pénzeltek. A most induló újabb sorozat a tiszaeszlári ügy politikai-hatalmi vonatkozásait, illetve ennek logikus következményeként a „nagy per” jogi és logikai ellentmondásait, valamint az annak lezárásaként született felmentő ítélet furcsaságait teszi vizsgálat tárgyává.
Előzmények:
1882. június végére tehát nyilvánvaló volt, hogy a Szabolcs megyei Tiszaeszlár községben a zsidó sakterek meggyilkolták a 14 esztendős Solymosi Esztert, holttestét ismeretlen helyen eltemették vagy eltüntették, majd elterelendő a gyilkosokról a gyanút, június 18-án Tiszadada és Tiszaeszlár között kihalásztak a Tiszából egy 20 év körüli zsidó női hullát, akit előzőleg Solymosi Eszternek a gyilkosság napján viselt ruhájába öltöztettek.
A Tiszaeszláron történt emberölés hírének nyilvánosságra kerülését követően óriási sajtóvisszhangja és belpolitikai hullámverése támadt. Lényegében a hazai lapok a csonkafüzesi női zsidó holttest felbukkanásáig objektív, elfogulatlan és tárgyilagos álláspontra helyezkedtek az üggyel kapcsolatban. Újra és újra hangsúlyozták, miszerint a tiszaeszlári bűnügyet nem szabad általánosítva zsidó ügynek tekinteni, s különösképpen nem ajánlatos ez – saját érdekében – magának a zsidóságnak. Tény azonban, hogy a magyarországi zsidó szervezetek és azoknak vezetői kezdettől fogva saját problémájuknak tekintették az eszlári Scharf József és bűntársai ügyét, a legteljesebb szolidaritást vállalva a sakterekkel, valamint sajtójuk által prejudikálva az egész magyarországi közvéleményre nyomást kívántak gyakorolni Scharfék ártatlanságának ab ovo elfogadása mellett, mindenféle bírói eljárás és jogerős végzés nélkül. Azt a tényt, hogy nyomozás és büntetőeljárás indult Solymosi Eszter eltűnésének ügyében zsidó személyek ellen, antiszemitizmusnak nyilvánították, s minden zsidó egyetemleges kötelességévé tették, hogy az igazságszolgáltatás folyamatát megnehezítsék, félrevezessék, s az ügyben eljáró bírákat és szakértőket emberileg és szakmailag is hiteltelenítsék, lejárassák.
Fordulat ennek hatására és következményeként állott be a keresztény magyar politikai közvéleményben, különösképpen, amikor az igazságügyi orvos szakértői vizsgálatok megállapításai alapján bizonyossá vált, hogy a csonkafüzesi holttest nem Solymosi Eszteré, s hogy az ügyben érintett, illetve velük szolidaritást vállaló hitsorsosaik egy idegen zsidó prostituált tetemét öltöztették fel az általuk eltüntetett magyar leány ruháiba. Ugyanis a budapesti szellemi, hitéleti és politikai vezetőik azonnal lecsaptak a „fantasztikus” hírre, miszerint június 18-án megkerült a Tiszából Solymosi Eszter „holtteste”. A Pester Lloyd nevű sajtóorgánum késedelem nélkül leküldte tudósítóját Nyíregyházára, aki hazug híreivel megalapozta az „ártatlan” tiszaeszlári sakterek ellen indított, a vérvádon alapuló, koholt büntetőeljárás máig a köztudatban élő koncepciós mivoltának mítoszát. Korántsem meglepő tehát, hogy a Pester Lloyd 1882. június 21-ei esti kiadásában már egyfajta mazochisztikus lelkendezéssel azt a kapitális valótlanságot kürtölte világgá, hogy Tiszaeszláron és környékén a nép a gazdagabb zsidók házát felgyújtotta, a községet pogromokra felhívó plakátokkal ragasztották tele, s a zavargások megfékezésére katonaságot vezényeltek ki. Nagyszombatban kifüggesztett falragaszok pedig azt hirdetik, miszerint négy nappal később az ottani zsidóság pusztulása fog bekövetkezni. Természetesen a híresztelt antiszemita pogromokból egy szó sem volt igaz, miként azokból a rágalmakból sem, amelyek Bary József vizsgálóbíró és az orvos szakértők személyének lejáratására és szakmai ellehetetlenítésére szolgáltak. A magyarországi zsidó közéleti vezetők és véleményformálók gyűlölete azért irányult a jogi és orvos szakértők ellen, mert nem sikerült őket a csonkafüzesi női holttest – miszerint az a néhai Solymosi Eszteré lenne – abszurd meséjével félrevezetniük és azt elérniük, hogy az egész büntetőeljárást bűntény elkövetésének hiányában és Solymosi Eszter öngyilkosságának okán azonnal lezárják az arra illetékes hatóságok. A hazai zsidó potentátok igyekezete ezt követően arra irányult, hogy elhitessék a közvéleménnyel, miszerint a Tiszából előbukkant holttest a felismerési eljárás és az orvosi szakértői szemle negatív eredménye ellenére is az öngyilkosságot elkövető Solymosi Eszteré.
A képtelen hazudozásokra és politikai hisztériakeltésre válaszként már ezen a napon – június 21-én – megjelent egy higgadt, józan hangvételű írás a Függetlenség című újságban. A cikkíró figyelmezteti az illetékes zsidó vezetőket és hírlapírókat, hogy nagyon veszélyes útra léptek: „Valóban nem tudjuk, mit csodáljunk jobban, az ostobaságot-e vagy a vakmerőséget, melyet a zsidók ebben az egész ügyben tanúsítanak. Vagy nem veszik észre, hogyha ők minden nap hol elevenen, hol holtan felderítenek egy Solymosi Esztert, csupán a különben is óriási izgalom fokozásához járulnak. Tegyék önök kezüket a szívükre, s feleljenek nyíltan: képzelhetni-e izgatást, mely veszedelmesebb hatású legyen, mint az önök vakmerő, ügyetlen, de mindenkor gyanúsításokra alkalmas kísérletüknek láncolata. Az önök Lichtmannjai, Heumannjai, akik ostobán kieszelt álhírekkel akarják félrevezetni a közönséget, az önök fanatikusai, akik seregesen rontanak a gyászoló anyára, az önök lapjai, melyeknek minden sorából kirí az elsimítási szándék, ezek csinálják, ezek növelik nagyra az izgalmat. Itt az ideje, hogy belássák eljárásuk helytelenségét. Nagy a magyar ember türelmének pohara, de ha annyit rázogatják, annyit töltögetik, mégis csak megcsordulhat. Ez pedig nem kívánatos egyikünkre sem, legkevésbé azonban a zsidókra nézve”. 1882. június 23-án a Magyar Korona című hírlap szerkesztőségi vezércikkében a fentebbieket ezzel egészíti ki: „Nem a népnek, hanem azoknak kell a zsidóüldözés, kik ily módon akarnak kimenekülni az önalkotta kelepcéből, kik ily módon akarnak a hatóság erőszakának a segítségével a nép fölé kerekedni. Minő diadallal hívnák Európát a barbár magyar nemzet ellen segítségre, ha az agent provokatőröknek (beépített, titkos rendőrkém – L. Zs.) sikerülne Nagyszombatban vagy másutt egy kis zsidó heccet inscenálni”. A Budapesti Hírlap 1882. június 28-ai számában a következő esetről számol be, amely Tiszaeszlártól nem messze történt. „A tokaji vasúti állomás éttermében Fábry Károly rakamazi bíró egyedül ült az asztalnál. Szemben vele öt zsidó fiatalember, kik meglátva a bírót, ennek bosszantására többször így kiáltottak fel: ’Pincér, abból az eszlári borból! Éljen Eszter! Bort ide, bort abból az eszláriból, mely keresztény vérrel van vegyítve. Hiszen ez olyan jólesik!’ Fábry bíró intelligens, higgadt ember s ennek köszönhető, hogy komolyabb sértegetés és esetleg tettlegesség nem történt”.
Nos, 1882 nyarán az ország minden részében, de különösképpen a tiszaeszlári ügyben legérintettebb Szabolcs vármegyében mindennaposak voltak az idézettekhez hasonló, zsidó körök részéről indított provokációk, amelyek a magyarságot antiszemita pogromokra kívánták kényszeríteni, hogy aztán ezek tényével igazolják magukat mind morális, mind politikai és jogi síkon az európai közvélemény előtt, miszerint a tiszaeszlári pert a magyarság antiszemitizmusa idézte elő a rituális vérvád igazolására. A recept tehát régi, de még ma is kiváltható holmi obskúrus szellemi-politikai boszorkánykonyhákon. Szegény Solymosi Eszter meggyilkolása akkora belpolitikai viharfelhőt kavart, hogy az akkori miniszterelnök, Tisza Kálmán és kormánya is beavatkozott a Solymosi-ügybe. Budapesten 14 zsidó vezető bejelentést tett a belügyminiszternél, miszerint Istóczy Győző és Ónody Géza országgyűlési képviselők utasítására több antiszemita személy utazott Szabolcs megyébe, hogy ott zsidóellenes akciókat szítsanak és irányítsanak. A belügyminiszter alaposan kivizsgáltatta az ügyet, s a gyanúsítást teljesen alaptalannak találta. Miután az antiszemita közhangulatot 1882 nyarán maguk a zsidó elöljárók idézték fel Magyarországon, s annak okát Tisza megszüntetni nem tudta, hiszen akkor a zsidók ellen kellet volna az államhatalom eszközeivel erélyesen fellépnie, mintegy olajat öntve a tűzre ezzel, épp ezt elkerülendő, az antiszemitáknak „üzent” a kormánypárti sajtó útján. 1882. június 23-án a Hon című lap A zsidók izgalmához című cikkében arról elmélkedik, hogy „az antiszemiták azt érik el, hogy az állam, társadalom, hatalom még hatásosabban lesz kénytelen védelmére fellépni mindazoknak, akikben esetleg nem csupán egyenjogú embertársait, hanem egyúttal a méltatlanul üldözötteket látja majd”. A szintén kormányszócső Pesti Napló 1882. június 24-ei számában pedig nyíltan megzsarolja a társadalom vezető gazdasági-politikai tényezőjét és legtekintélyesebb csoportját jelentő úri birtokosokat: „A földbirtok nem nélkülözheti a hitelt és ezáltal, ha a lebegő tőkét megfélemlíti, vagy elűzi, önmagát rontja meg”.
A sajtóüzenetek mellett a miniszterelnök politikai lépéseket is tett az ún. zsidókérdést illetően. A vármegyék főispánjait azonnali jelentéstételre utasította a törvényhatóságuk területén tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokról és jelenségekről. A főispáni átiratok értékelése végett összehívott rendkívüli minisztertanácsi ülésen azonban 1882. június 28-án Pauler Tivadar, igazságügy-miniszter kijelentette, hogy a vizsgálat addigi adatai és a fellelhető bizonyítékok alapján köztörvényes gyilkossági ügyben folyik nyomozás és eljárás Solymosi Eszter eltűnésével kapcsolatban. A kormányülésen elhatározták, hogy az esetleges antiszemita pogromok megakadályozására Szabolcs megyébe katonai alakulatokat vezényelnek. Grafl József főispán azonban ezt teljesen értelmetlen és felesleges, a helybéli lakosság ingerültségét fokozó lépésnek tartotta, s kérte a rendelet hatályba lépésének elhalasztását, ami végül is megtörtént.
A zsidóság által keltett politikai hisztéria hullámai azonban elárasztották az egész hazai közéletet. 1882. július 6-án, az ortodox izraelita rabbik Budapesten konferenciát tartottak, és nyilatkozatot adtak ki, melynek tartalmát természetesen mind a hazai, mind a külföldi sajtó képviselőinek ismertették. A rabbik állásfoglalása szerint az egész tiszaeszlári ügy zsidóellenes szervezetek és személyek rosszindulatú ármánykodása, és a maguk részéről Európa összes teológiai fakultásával kapcsolatba lépnek, hogy a „felvilágosult és művelt” 19. századot ekkora skandalumtól és gyalázattól megóvják. Miként azt a tiszaeszlári per néven elhíresült büntetőügy vizsgálóbírája, Bary József Emlékirataiban megállapítja, példátlan esemény ez az egyetemes jogtörténetben: „Az ortodox izraelita egyházfők tehát nyíltan kifejezésre juttatták, hogy a gyilkossággal gyanúsított tiszaeszlári zsidókkal magukat azonosítják és hogy a kor meggyalázását látják abban, ha a magyar igazságszolgáltatás azt derítené ki, hogy az eszlári zsidók gyilkosságot követtek el, hogy pedig ettől a meggyaláztatástól a kor megkíméltessék, nemzetközi mozgalmat indítanak (máig élő, „nemes” hagyomány alapjait vetve meg ezzel – L. Zs.). Az összes európai teológiai fakultásokkal fogják bizonyítani, hogy zsidó vallási fanatizmusból nem gyilkolhat!”
Voltaképpen már ekkor a magyarság és minden más, nem „választott” nép tudtára adatott e szimbolikus értelemben kőbe vésett kinyilatkoztatással az, hogy a sakterkés még akkor is szent és sérthetetlen kegytárgy, ha áldozati állat helyett embert öl. A zsidóság nagy része – tisztelet az ebbe a körbe nem sorolható kivételeknek – számára pedig az egyedüli becsületes, helyénvaló és igazságos magatartás kizárólag az lehet, ha hitsorsosai szabadságának visszaszerzéséért küzd, akár az egész magyar nemzet rágalmazása és bemocskolása árán is, abszolút függetlenül attól a kardinális körülménytől, hogy hit- és nemzettestvérei éppenséggel ártatlanok vagy bűnösök-e.
Teljesen érthető és lényegretörő intelmet közölt ezek után 1882. július 15-ei lapszámában a Magyar Állam Indokolatlan elővigyázat című publicisztikájában. Az írás legfőbb megállapítása így hangzik: „A belügyminisztérium és rendőrség összefognak, nehogy valakinek eszébe jusson bántalmazni a zsidóságot. Mire való ez a sok beszéd, ez a sok védelem, mikor a zsidókat nálunk nem bántja senki, mikor nem árt nekik más, csak maguk”.
Végezetül idézzük Bary József bölcs megállapítását, amely a magyarországi politikai antiszemitizmus megszületésének fő okát ekképpen magyarázza: „A magyar zsidóság rövidlátása, az eszlári gyanúsítottakkal vállalt szolidaritása, a vezetők mulasztása így idézte fel 1882. június hó végén a magyarországi antiszemitizmust, amelynek pedig itt olyan talaja volt, hogy Istóczynak kilenc évi hosszú és keserves munkájával egy barázdát sem sikerült abban feltörni”. Ilyen előzmények után került sor a nevezetes „nagy per”-re Nyíregyházán 1883-ban, s miként az már előre sejthető az igazságszolgáltatás munkájával szemben – minő kuriózum a hazai jogtörténetben – komoly és súlyos hazai és nemzetközi politikai-hatalmi elvárások fogalmazódtak meg. Hiszen köztudott, hogy a modern liberális államban a Montesquieu által megfogalmazott alapelv szerint a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom egymástól független. Legalábbis a magasztos elvek és a politikailag korrekt igehirdetés szintjén.
(Folytatjuk)
Lipusz Zsolt – Kuruc.info





Máig élő tabu: Solymosi Eszter 

meggyilkolása 

és a tiszaeszlári per


Tiszaeszlár és a „nagy per” a mai napig azon történelmi és bűnügyi tabutémáink közé tartoznak, amelyek messze túlmutatnak egy gyilkossági ügy szokványos büntetőjogi keretein, s ahogy az akkori, úgy a mai uralkodó klikknek sem állott, illetve áll érdekében az igazság és a tények kiderítése, pontos rekonstruálása Solymosi Eszter meggyilkolásával kapcsolatban.
Tudvalévő és közismert, hogy a polkorrekt hivatalos nyelvet beszélő hazai nyilvánosság fórumain bizonyos témákat nem szabad felvetni még az ún. jobboldalon sem, így aztán a zsidósággal kapcsolatos történelmi kérdésekben, különösen az ún. holokauszt, illetve a tiszaeszlári gyilkosság vonatkozásában mindenkinek el kell(ene) fogadnia a szent hivatalosság kőbe vésett és megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásait, hittételeit.
Az említett és a hozzájuk hasonló „bizonyított”, „vitán felül álló”,az  „evidencia kétségbevonhatatlan erejével bíró” tények mindig is problematikusak voltak az idők folyamán, különösen, ha a hatalomnak és a mögötte álló „tudományosságnak” komoly morális, egzisztenciális és egyéb érdekei fűződtek ahhoz, hogy a nyilvánvaló valótlanságokat és hazugságokat fenntartsák. A „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) alapelv nemcsak a középkorban érvényesült, hanem bizony máig él, végigkíséri a tudomány egész történetét.

Volt olyan időszak, amikor a kor tudósai evidenciának tekintették azt, hogy bolygónk lapos, és a világegyetem mozdulatlan középpontja, aki ettől eltérő, s a fizikai valóságnak meg törvényeknek megfelelő álláspontot vallott és hirdetett, az megnézhette magát.
No de közelebb jőve jelenkorunkhoz, a kommunista érában egyetemi és akadémiai szinten hallhattunk tudományos maskarába öltöztetett orbitális hazugságokat arról, hogy a Szovjetunióban a hadikommunizmus, illetve a harmincas évek elejének kollektivizálása idején nem haltak éhen emberek, az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nem volt titkos záradéka, a katyni tömegmészárlást a „fasiszta” németek követték el, az auschwitzi koncentrációs tábor területén pedig - természetesen szintén megdönthetetlen „tudományos” vizsgálatok eredményeképpen - 4 millióban állapították meg az ott a „fasiszták” által meggyilkolt  zsidók létszámát. Ez a szám olyannyira hitelesnek bizonyult, hogy 1990-ben az áldozatok létszámát 1,1 millióra módosították, szintén tudományos vizsgálatokra hivatkozva. Érvényessége nyilván a következő korrekciós emléktábla kihelyezéséig tart.
Tiszaeszlár és a Solymosi Eszter-gyilkosság ügyében lezajlott nyíregyházi bűnper, valamint annak hazai és nemzetközi politikai, illetve sajtóvisszhangja számos mai, közéleti vonatkozású párhuzamot mutat. A törvényszék előtt gyilkossággal megvádolt zsidók ártatlanságának bizonyítására és a felmentő ítélet kikényszerítésére befolyásos hazai, illetve nemzetközi zsidó, valamint gazdaságilag-pénzügyileg tőlük függő nem zsidó érdekcsoportok és hatalmi tényezők mozdultak meg. Ennek érdekében befolyásos külföldi lapokban számos valótlanságon alapuló hazug „tudósítást” és cikket jelentettek meg az üggyel kapcsolatban, nagyjából olyan mértékű valóságtartalommal, mint napjainkban, amikor arról elmélkednek tekintélyes és mérvadó nyugat-európai sajtóorgánumok szerzői, hogy Magyarországon a cigányoknak rettegniük kell a „rasszista és fajgyűlölő” magyaroktól, e kárhozatos jelenséget pedig szükségképpen kísérik - akárcsak fény az árnyékot - a tomboló antiszemitizmus és az utcai pogromok, no meg a „szélsőjobboldali rohamosztagosok félelemkeltő randalírozásai”.
Olyannyira, hogy a pánik okán izraeli üzletemberek felvásárolják Magyarországot, valamint itthoni, élethivatásszerű megélhetési rettegőink immár húsz éve becsomagolva tartják legendás bőröndjeiket előszobáikban. Noha nemzetünk javát szolgálná, ha ezek mihamarabb útra kelnének gazdáikkal együtt… Fontos tehát ismételten hangsúlyozni, hogy az említett, közéletünket mérgező jelenségek nem 1990 táján szökkentek szárba, hanem virágoztak bizony már a dualizmus időszakában is.
Valójában mi is történt 127 esztendeje Tiszaeszláron, illetve ezt követően több mint egy éven át a nyíregyházi törvényszéken a „nagy per” során? 1882. április 2-án a Szabolcs megyei Tiszaeszláron déli 12 órakor egy tizennégy éves leány ment a községből a közigazgatásilag hozzá tartozó Újfaluba bevásárolni, hogy gazdasszonyának festéket, két szomszédjának pedig gálickövet, illetve patkószeget vegyen Kohlmayer helybéli kereskedő vegyesboltjában. Hazafelé menet szemtanúk még látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, azonban ott eltűnt, többé soha senki nem találkozott vele.
A fent jelzett időpontban a helyi ortodox hitközség az állatok rituális vágását végző saktert (metszőt) választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett a községbe Scharf József helybéli egyházi vezető házához.
Amikor Solymosi Eszter elhaladt a zsinagóga, illetve az egyházfi háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat, minthogy zsidók ezen a napon semmiféle munkát nem végezhetnek. Az eltűnt leány édesanyja, Solymosi Jánosné feljelentést tett az említett zsidók ellen, a községi bírónál, illetve a tiszalöki főszolgabírónál, mire a hatóságok elrendelték az eltűnt leány országos körözését. Április végén azonban Scharf Samu, a helybéli templomszolga Scharf József ötéves (egészen pontosan 4 év és 9 hónapos) kisfia arról kezdett beszélni, hogy Solymosi Esztert egy sakter és saját apja, illetve bátyja, Scharf Móric ölték meg oly módon, hogy nyakát elvágták, vérét pedig kifolyatták. Scharf Samu elmondása szerint mindezt a kulcslyukon keresztül látta.
Az ún. vérvádon alapuló rituális gyilkosság lehetőségét tehát Scharf Samu vallomása tartalmazza, de minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - maguk az ügyben később eljáró nyomozó hatóságok és a bíróság - egyetlen pillanatra sem vetette fel ennek a lehetőségét a vád alá helyezett ortodox zsidókkal szemben. A nyíregyházi törvényszék minden bírája - kivétel nélkül- elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a rituális gyilkosságot, s kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy másról nem lehet szó, mint egyes fanatikus személyek vallási fanatizmusból elkövetett bűncselekményéről, s amennyiben ilyen bűntény történt, azért csak és kizárólag az elkövetők a felelősek, a hazai zsidóság egészének mint kollektív bűnösnek egyetemes felelősségéről szó sem lehet. Sőt, a törvényszéki elnök, Korniss Ferenc az állítólagos vérvádról még kérdéseket sem engedett feltenni, hiszen egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani és bizonyítani.
Mindazonáltal a dolog pikantériája, hogy nem is olyan régen, 2007 tavaszán egy izraeli-olasz történészprofesszor, Ariel Toaff, az izraeli Bar-Ilian Egyetem tanára állott elő Véres húsvét (Pasqua di Sangue) című könyvében a középkori vérvád-teóriával, nem kevesebbet állítva, mint hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, s a Rajna-vidéken elkövettek hitsorsosai rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira.
Az így nyert vért pészachkor, közelebbről széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték. A nemzetközi botrány és tiltakozás hatására Toaff felfüggeszttette könyvének terjesztését, majd átírta a mű vonatkozó fejezeteit, ám Olaszország nemzetközi megítélésének nem ártott ez a botrány.
A tiszaeszlári gyilkossági ügyet ellenben a sötét, elmaradott, „mucsai” magyar közgondolkodás és igazságszolgáltatás megbélyegzésére, illetve nemzetközi léptékű lejáratására próbálták meg felhasználni ellenségeink, noha itt nem szellemi sötétségről, babonás hiedelmekről, vérvádról, hanem teljesen másról volt szó…
(Folytatjuk)
Lipusz Zsolt 
Kapcsolódó:



Solymosi Eszter "konzervvérén" gúnyolódnak 

meggyilkolásának évfordulóján a zsidók


A Kidma Zsidó Diákszervezet célja, hogy a szabadidő eltöltésére vonzó alternatívát biztosítson minden érdeklődő zsidó - és nem zsidó - fiatal számára.
Programjainkon szívesen látunk minden olyan fiatalt, aki azonosulni tud alapértékeinkkel: a párbeszéddel, a toleranciával és a szolidaritással. Tagjaink számára fontosak a zsidó hagyományok, de a Kidma Egyesület nem vallási alapon szerveződik, programjaink fókuszában a magyar és zsidó közélet, a zsidó kultúra valamint Izrael áll - áll a fent megnevezett diákszervezet oldalán.
Nem kívánunk részletesebben foglalkozni velük (megtehetik viszont olvasóink, pl. találkozhatnak is a vezetőkkel az alább meghirdetett programon), szükségesnek tartjuk viszont bemutatni, mit jelent magyarul a héber ésszel megfogalmazott tolerancia. És olvasóinkkal keressük a választ a kérdésre, vajon hol van az aljasság, a pofátlanság, az érzéstelenség határa (miközben nekünk naponta zokogni kell valamiféle hol volt, hol nem volt holokauszt miatt).
Íme egy kidmás programajánló:

Igen, jól látják, Solymosi Eszter "konzervvérén" gúnyolódnak a toleráns izraeliták.
Számukra joggal okoz derültséget a szörnyű tragédia felemlegetése a gyilkosság évfordulóján, hiszen akkor vált egyértelművé eleik kimosdatása révén az, hogy Magyarország immár nem akar, nem tud szembeszállni a mindent elpusztító zsidó térhódítással.
Akkor indult el az a folyamat, ami ma már teljes erővel tombol: hogy bárki gyilkolhatja büntetlenül a magyart, hiába ismerjük az elkövetőket, és azt tehetnek a zsidók ezzel az országgal, amit csak akarnak.
Amíg hagyjuk.
Kuruc.info
Kapcsolódó:



Botrány: emléktáblájuk van a Solymosi 

Esztert lemészárló zsidóknak 

Nyíregyházán (képpel)




"Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle, mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!"

Kedves Kurucok!
Nyíregyházán a Bethlen Gábor út - Kossuth tér sarkán találtam ezt a mocskot – írja olvasónk.
Vajon mit szólna ehhez szegény Solymosi Eszter?
Lehet, hogy néhány évtized múlva "ártatlanságukat" hirdető márványtáblájuk lesz a Szögi tanár urat meglincselő orkoknak is?
Üdvözlettel, T.





Pénzért az ÁVH zsidó múltatokat is eltüntethetitek , hisz 
a MOSZAD ügynök kormánynál magyarságot is lehet venni , 
de a húsdaráló amit a drága papa üzemeltetett , azt nem raktátok ki a Duna partra !!!! , csak a cipőket azokét a magyarokét , kiket a Dunába daráltatok !!!!!, Híztak is a halak a merítő háló hej de sok emberhússal táplált keszeget 
adott a Duna parti halsütőknek egy csatos bambi , és korzózhatott a Pesti nép tovább !!! Mind ezt meg nem történté  varázsolhatjátok a pénzetekért, de a Pirosló vértől 
a Duna vizét ti sem tudjátok feledtetni a maradék magyarság 
ezt örökre szívébe zárta , és ha eljön az idő mi is megfestjük 
a Duna vizét !!!!!

Erdélyi József :
SOLYMOSI ESZTER VÉRE
Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát Húsvét előtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak,
vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.
Ítélt a bíró, félkegyelmű képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.



Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!
Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.
Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.
Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.
1937.



Kapcsolódó:






Ikon a keresztény mártír, Solymosi Eszter 

emlékére + az alkotó magyarázata:

 a Szent Korona formáival dolgozott



Életem eddigi művészi pályafutása alatt sok ikont készítettem szakrális célokra. Azonban megérett bennem a gondolat, hogy az egyik utolsó nagy magyar, keresztény mártírról is készítek egy szakrális ikont. Ez a magyar mártír Solymosi Eszter - írja ajándékához mellékelt levelében az alkotó. Olvasóink nevében is nagyon köszönjük neki. Alább olvasható az üzenet folytatása.
Az ikonfestők körében hagyomány, hogy kilétünket nem tudhatja meg az, aki használja az általunk készített ikont, hiszen azzal miránk, és nem arra terelődik a figyelem, akiről az ikon szól. Mivel én ezt az ikont minden magyar számára készítettem, és elektronikus úton adom oda nemzetemnek, senki nem tudhatja meg, ki készítette.
Ajánlom ezt az ikont elsősorban Istennek, aki népünk sorsáról mindent tud, s várja, hogy beteljesítsük, ami ránk vár.
Ajánlom Solymosi Eszternek, a legártatlanabb keresztény mártírnak, és üzenem neki: "Kislányom! A magyarok nem felejtik el tökéletes áldozatodat, és majd helyreállítani az igazságot! Bár már neked a legjobb, hiszen Jézus urunk szerető karjában vagy. De tudd, minden magyar apa a kislányának érez téged, és így is fog eljárni, ha eljön az idő."
Ajánlom Solymosi Eszter ma élő rokonainak, és üzenem nekik: "Lássátok meg, Eszternek különleges helye van a Mennyben! Jézus ölében ül, és rámosolyognak mind a régi magyar királyok!"
Ajánlom minden magyar apának és minden magyar anyának, hogy értsék meg az ikon üzenetét!
Ajánlom minden magyar kislánynak és kisfiúnak, hogy érezzék meg az ikon üzenetét!
Ajánlom a saját gyermekeimnek – bár sosem fogjátok megtudni, hogy én készítettem.
És végül ajánlom a zsidó rabbiknak és üzenem nekik: "Túl sok tiszta embert küldtetek át a másvilágra, és azok mind elmondták a világ urának, mit tettetek! Vigyázzatok és térjetek meg, amíg lehet! Mert eljött az idő, és a luxushajó, melyre az istentagadás fel van írva, elsüllyedt és el fog süllyedni holnap is!"
az alkotó

Az ikon elkészítője utólag az alábbi magyarázatot fűzte alkotásához:
Én, aki az ikont készítettem, néhány éve megismerkedtem a számítógépes technikával, melyet alkalmasnak találtam arra, hogy egy olyan ikont, amelynek célja és lényege, hogy minél több emberhez könnyedén, különösebb technikai feltétel teljesítése nélkül eljuthasson és hatni tudjon, ilyen módszerrel készítsek el.
A hatékonyabb terjeszthetőség és felhasználás szempontjából vektorgrafikai megoldásokkal készítettem el, hogy akár nyomdai célokra is felhasználható legyen. A könnyű átméretezési lehetőségek nagyszerűségével, melyek minőségromlás nélkül kivitelezhetők ennél a technikánál, célszerű és ajánlott volt digitális művészeti eszközöket használni.
Természetesen tervezem ezt a művet a hagyományos ikonfestészeti eljárással is elkészíteni, de nem volt ajánlatos még a saját otthonomban sem eddig ezt megtenni. Nem szeretném, ha miután elterjed, nyilvánvalóvá váljon a környezetem számára, hogy én készítettem. Mint ahogyan a hozzáértők pontosan tudják, egy ikon megfestése nem egy napi munka, és addig nehéz rejtegetni – ellentétben a számítógépes eljárással.
Továbbá a számítógépes technikát az is indokolttá tette a számomra - bár ezzel lehet szakmailag vitatkozni -, hogy a Szent Korona Krisztus-alakját szerettem volna a legpontosabban visszaadni, s Őhozzá társítani Esztert.
Mindent összevetve, nem bántam meg, hogy ehhez az alkotáshoz lecseréltem az ecsetet a digitális ecsetre, mert mindig az ikon elvégzendő feladata a cél, és nem az, hogy én mikor és hogyan készítettem! Ezzel a tételmondattal nem hiszem, hogy van kolléga, aki ne értene egyet!
Mindazonáltal a Szent Korona tűzzománc technikájától, amely erős, éles aranyvonalakból építi fel formáit, nem akartam eltérni azzal, hogy árnyalatokat festek. Solymosi Eszter arcát és alakját is a Szent Korona formáiból merítettem. Így egy tűzzománcos művész valószínűleg nagyon szépen el tudná készíteni. Ha tűzzománcos volnék, nem biztos, hogy használtam volna számítógépet.
Hagyjuk hát, hadd fejtse ki jótékony hatását és üzenetét az ikon úgy, ahogy van. Ha valaki mégis vállalkozik rá, hogy megfesti hagyományos technikával, teljes szabadsággal megteheti! Áldásom arra az alkotóra! Úgysem biztos, hogy én ezt valaha megfesthetem fizikai valójában. Ha más megteheti, tegye meg mindenképp!
az alkotó 

Kapcsolódó



Mocsárba rántották a magyarság lelkét 

– Tiszaeszlár tanulságai

A gyilkosság tényére számtalan közvetlen és közvetett bizonyíték volt, ám egy különös kisebbségi mozgalom mindent elkövetett, hogy az egyszerű aktából faji kérdést, vérvádat, egyetemes extázist csiholjon.
Mottó: „Égre kiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert,
mint egy tokos, pihés  libát.”
Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt.”
(Erdélyi József: Solymosi Eszter vére)


Solymosi Eszter

A 126 éve történt gyalázatról ma sem tanácsos beszélni vagy írni. Akik valaha foglalkoztak vele, s leleplezték a fölmentett bűnösöket, az aljas manipulációkat, a nemzetközi plutokrácia szervezett összeesküvését, már mind halottak. A nevüket sem lehet kiejteni, nemhogy emléküket méltóképpen ápolni, s megtisztítani a rázúdított rágalmak mocskától.

Mi is volt ez bűntény, ami a maga korában világszenzációt keltett, s nagyobb port vert föl, mint a Dreyfuss-ügy, vagy a korfui história. Amiben éppúgy alulmaradt a magyarság, mint a francia és a görög hazafiak. A mai nemzedékek nem sokat tudnak arról, mit jelentett a tiszaeszlári per. Ám ha mégis hallottak róla, jobbára csak azoktól, akik utólag is az „antiszemita barbárság” hazájaként tüntetik föl Magyarországot, ahol még a törvény emberei is elhitték a vérvád középkori babonáját. Nézzük tehát a valóságot, majd a történet napjainkig gyűrűző hatásait és következményeit.

1882. április 1-én (a zsidó pészah előtt) déltájban egy 14 éves cselédlányka – Solymosi Eszter – igyekezett Tiszaeszlárról a szomszédos újfalusi szatócsboltba, hogy festéket vegyen a meszeléshez. Számos szemtanú látta a boltból hazaindulni. Visszaútja az ortodox izraelita zsinagóga előtt vezetett, ám attól kezdve nem találkozott vele többé senki. Hova lett, mit csináltak vele a pajeszos, kaftános, rókaprémes idegenek, akik az oroszországi pogromok elől tömegével futottak akkoriban Magyarországra? Mit tettek a rosszarcú sakterek 15 évvel az emancipáció könnyelmű kimondása után? Miért akadályozta a vizsgálat lefolytatását s az igazság kiderítését, miért gyártott hamis bizonyítékokat, s tüntette el a valódiakat a gyanúsítottak védelmében összefogó „magyar” zsidóság? A liberalizmus szellemében vajon miért ágált a gyilkosok felelősségre vonása ellen, s lépett velük törzsi szövetségre a világhódítók förtelmes hada, Párizstól Londonig és Amerikáig? Eszter tragikus halála kapcsán már nem néhány elvetemült bűnöző s a honi igazságszolgáltatás állt szemben egymással; hanem az volt a fontos, hogy az internacionális zsidó terror, hatalom, pénz és sajtógyalázkodás, valamint a magyar becsület, jogtisztelet és nemzeti szolidaritás kiprovokált harcában ki győz, és ki marad alul.

A gyilkosság tényére számtalan közvetlen és közvetett bizonyíték volt, ám egy különös kisebbségi mozgalom mindent elkövetett, hogy az egyszerű aktából faji kérdést, vérvádat, egyetemes extázist csiholjon. 100 ezer forintos hatalmas összegért megfogadták a kor egyik legdörzsöltebb ügyvédjét s egyben legismertebb íróját, Eötvös Károlyt, aki nem átallott az igazság Júdása lenni, sőt később egy teljesen elfogult könyvet írni az ügyről.




A sakterek gondosan eltüntették Eszter holttestét, ám a Tiszadada alatti füzesben az ugyancsak fajtabeli tutajosok egy felpuffadt női hullára „bukkantak”, aki csodálatosképpen a kis Solymosi Eszter ruháit viselte. Ezeket fölismerte az egész falu, ám a tetemről mindenki – édesanyjával az élen – meggyőződéssel vallotta, hogy nem lehet Eszteré. Ezt igazolta több nagyhírű orvos egymástól függetlenül végzett vizsgálata is. Eszter egészséges, kiskorú, egész bizonyosan szűzlány volt; míg a kifogott hulla egy legalább 24 éves, kopaszra borotvált zsidó nő, aki tüdővészben halt meg, és élénk nemi életet élt korábban. Később az is kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidó-kórházban hunyt el. Onnan csempészték ki, és adták át a Szeged felé induló tutajos-vezérnek, aki beismerte, hogy a tutaja alá kötözte, majd Tiszadada alatt eleresztette, hogy aztán látványosan „megtalálják”.

Nyilvánvaló tehát, hogy Esztert meggyilkolták, s ruháit azok adták fel a névtelen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni. Még egy szarvashibát elkövettek a hamisítók. A szatócsboltban vásárolt kék és sárga festéket aképpen kötözték a hulla jobb karjára, mintha az balkezes lett volna. Csakhogy a kis Eszter sohasem volt az, ezt a tanúk egyértelműen állították. Egyébként is egy több napig vízben ázó hulla kezéről a festék már régen leoldódott volna, ez a festék azonban sértetlen volt, mert aligha érte nedvesség. A zsidók nyilván úgy okoskodtak: ha a tetem nyakán vágás van, akkor vérgyilkosság történt; ám ha nincs, akkor az egész csak az „antiszemiták” koholmánya. De alaposan melléfogtak. Ügyetlen kapkodásukkal, szorgos „bizonyíték-gyártásukkal”, átlátszó hullacsempészetükkel éppen bűnösségüket erősítették meg.

Bary József vizsgálóbíró és Korniss Ferenc ítélőbíró – a világ csodálatát kiérdemelve – abszolút elfogulatlanul, pártatlanul és megvesztegethetetlenül, szigorúan a tényekre támaszkodva, lelkiismeretesen az igazságot kutatva végezte munkáját. A gyilkosságot sikerült bizonyítani, az elmarasztalás nem lehetett kétséges. Ám Tisza Kálmán miniszterelnök személyesen gyakorolt nyomást a bíróra, azzal fenyegetve meg, ha elítéli a saktereket, akkor az ő lelkén szárad Magyarország tönkretétele; mivel Rothschildék ez esetben megtagadják a beígért 60 millió forintos hitel folyósítását, miáltal pénzünk elértéktelenedik, s a gazdaságunk csődbe megy. A derék hazafi képtelen volt ekkora terhet elviselni, ezért másnap fölmentette a cégéres bitangokat. Nem is sejtette, hogy éppen ezzel teszi a legrosszabbat nemzetének. (Az összeroppant és meghasonlott Korniss többé nem ült a bírói székbe, ez volt az utolsó ítélete.)

A per során voltak még néhányan, akik kiemelkedően bátran és becsületesen viselkedtek; megérdemlik, hogy nevüket feljegyezzük az utódok számára: Farkas Gábor községi bíró, Szalay Károly ügyvéd, Cseres Andrásné tanú, Ónody Géza képviselő, Lápossy János református lelkész, Péczely Kálmán törvényszéki írnok, Jósa Elek vármegyei főorvos, Adamovics József római katolikus plébános, Istóczy Győző a legendás fajvédő, Verhovay Gyula a Függetlenség főszerkesztője (aki a förtelmes sajtóháborúban úgyszólván egyedül mondta ki a kendőzetlen igazságot, s akinek lapját emiatt könyörtelenül eltaposták), s nem utolsósorban a 15 éves koronatanú, a zsidó Scharf Móric (aki élete végéig következetesen rávallott a gyilkosokra, s akit, mint „szavahihetetlen szemtanút” a tárgyaláson meg se eskettek).

A nagy per során a hivatalos fórumokon és a keresztény újságokban senki sem állította, hogy rituális vérgyilkosságról van szó. Erre való határozott biztatást a felkért szakértők sem találtak a Tórában, a Talmudban és egyéb izraelita iratokban. Viszont ugyanezekből és a zsidók magatartásából könnyűszerrel kimutatható a vallási fanatizmus, a szektás tévelygés s a már-már beteges kereszténygyűlölet, az izzó bosszúvágy, a pogromoktól való állandó rettegés. Fogadjuk el mi is, hogy a tiszaeszlári nem vallásszertartási gyilkosság volt; ám a „gojok” iránti megvetés, az elfajult babonaság, az ószövetségi szellemiség, a delírium kósheriánum mint indíték, könnyen kimutatható, sőt igazoltnak tekinthető. S ha bárkinek kételyei lennének, bizonyít az utókor, ahol a vérpraxist, a szörnytetteket s a rémuralmat bolsevizmusnak nevezik, ahol a gulag-táborok sora, az akasztófák erdeje, a több mint 100 millió halott tanúsítja a zsidók többségének égő, olthatatlan vérszomját. Mert ebben a rettenetes vádban valóban bűnösnek találtattak. Ehhez képest a tiszaeszlári esemény csak epizódnak tekinthető.

Amikor törzsökös magyarok, tiszta vérvonalú vezetők irányították népünket, sohasem juthatott komoly szerephez a magyar érdekeket feladó és eláruló zsidóság. Ám ha befolyásuk, bomlasztásuk, erőszakosságuk érvényesült, azt mindig kegyetlenül megszenvedtük. A magyarság legnagyobb tragédiái mögött – Muhi, Mohács, Világos, Trianon – rendre ott álltak a zsidók. Igaza volt Kossuthnak, hogy „őket nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, mely a fennálló országlási rendszerrel egyhangúságba nem hozható”. De Wesselényi is úgy vélte, hogy „amíg a zsidóságot közös érdek nem láncolja le az országtársulathoz, míg elvakult előítéleteit le nem győzi, addig az ország joggal zárhatja ki a közös jogok élvezetéből”.

Mára sajnos tökéletesen megvalósult méltatlanul elfeledett írónk – Kuthy Lajos – próféciája a zsidó térfoglalásról:

A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, most kivesszük egészen. Mienk lesz a földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőlejében, leszedjük fája gyümölcseit, és végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget ehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, s közöttük egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik.”

Juhász József, Eszter egykori osztálytársa mondta évekkel a világraszóló per után: „Gyáva volt akkor a nép. Nem ismerte úgy a zsidó veszedelmet, mint manapság. Zsidók árendálták a földet az egész határban. Zsidók cselédje volt a magyar. Most már másként lenne!”

Mi már tudjuk, azóta sincs másképp. Sőt, minden korábbinál vadabb támadást indítottak ellenünk. Olyan vihart támasztottak, melynek forgószele nemcsak minket, hanem – könnyen lehet – őket is elsöpri.

Bary József és Korniss Ferenc nem voltak zsidóellenesek, csak elfogulatlan, becsületes magyarok, akik kötelességüknek tartották egy bűntény felgöngyölítését akkor is, ha az ütközik a „kiválasztottak” szándékaival. Mivel a zsidóság minden törvényes lépést, minden érdekeit sértő jogszerű intézkedést ellene irányuló merényletnek tart, érthető, hogy rájuk sütötte az antiszemitizmus bélyegét.

Batu kán nyilai, Szulejmán ágyúi, Haynau bitói megtörték a magyarság harci kedvét; a folytonos küzdelmek csökkentették létszámát, de nem roncsolták szét egyenes gerincét, öntudatos büszkeségét. A tiszaeszlári fegyverekkel szemben azonban nem tudott védekezni. A zsidó hazugság, a korrupció, a sajtórágalom, a pénz, a láthatatlan világhatalom ellen nem tehetett semmit, és lelkileg vesztett csatát. Tragikusan megrendült évezredes hite önmagában, az igazságban, a jövendőben, a szabadelvű hatalomban.

Ha a magyaroknak nem tetszik a zsidóuralom, tessék nekik kivándorolni!” – süvöltötte egy Mózes-hitű képviselő az országgyűlésben. És rövidesen kétmillió magyar kunyhólakó menekült az Óperenciás tengeren is túlra a példátlan szegénység és a zsidó kiskirályok elől.

Tiszaeszlár után megnyílt az út az ószövetségi ambíciókat hordozó országhódítók számára. Megrendült a föld a szentistváni birodalom alatt, kivérzett az emberi jog és a keresztényi igazságszolgáltatás, üldözött lett népünk a saját hazájában. Elindult egy szennyes árhullám, mely Kun (Kohn) Béla, Szamuely Tibor, Korvin (Klein) Ottó, Rákosi (Róth) Mátyás, Gerő (Singer) Ernő, Farkas (Wolff) Mihály, Péter Gábor (Auspitz Benő) és egyéb hóhérlegények börtöneiben, haláltáboraiban, bitófái és sortüzei alatt tetőzött. De a kultúra, a gazdaság és politika olyan keretlegényei, mint Jászi (Jakubovics) Oszkár, Lukács (Löwinger) György, Révai József (Kahána Mózes), Illés Béla, Kardoss (Katz) László, Aczél (Appel) György, Gadó György, Fekete (Schwartz) János, Pető Iván, Ko(h)nrád György, Eörsi István, Zoltai Gusztáv, Hack Péter, Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Landeszmann György, Kóka János, Gyurcsány Ferenc és mások sem kevésbé „érdemdús mesterek” a maguk területén.

Az eszlári ítélet nyomán fölcsapó országos tüntetések és elemi pogromhangulat során először vezényeltek szuronyrohamra magyar honvédeket magyar munkások és polgárok ellen, a Scharf Józsefek (Scharf Móric apja, az egyik főgyilkos!) védelmében.

A kor embere nem ismerte föl a lényeget, a honfitársi felelősség kötelező elvét. Nem érezte, hogy egyetlen csepp magyar vér többet ér a világ aranyánál. Justícia mérlegén könnyűnek találtatott, mert veszni engedte az ártatlan Solymosi Eszter igazát a zsinagóga pokoli bugyrában. Nem látta meg, hogy „a zsidóság elleni önvédelmi küzdelemben nem hagyhatunk magára egyetlen magyart sem”, mert különben elrohad a tisztesség s a szabadság valódi értelme. Hatékony összefogás nélkül végleg porba hull a fennkölt magyar lélek, s reménytelenül kialszik a magyar élet tüze.

Magyarország a magyaroké! Magyar ember csak magyar embert támogathat! A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁGOT SOHA A MAGYAR NÉPHEZ TARTOZÓNAK EL NEM ISMERHETJÜK! Ez Tiszaeszlár örökkön szívünkbe és elménkbe vésendő tanulsága.

Rothschild fenyegetése nyomán Tisza álliberális állama fölmentette a gonosztevőket, akik örömükben valóságos purim-ünnepet ültek. A nyíregyházi törvényszék egész fajtánkra mondott halálos ítéletet, s visszavonhatatlanul eldöntötte a magyarság sorsát, lerombolta a jogállam illúzióját. Népünk legyőzötten, gerincét törve, lelkében, önérzetében és hazafiságában súlyosan megalázva feküdt az idegen zsoldosok lábai előtt. Ez a gyülevész, számkivetett fajta, külön Istennel és mohó akarattal ekkor ékelődött be nemzetünk testébe, ekkor foglalt új hazát magának törvényes honunkban. A rongyos, Dávid-csillagos társaság eleinte csak átlopakodott, később valósággal beözönlött az Eldorádónak tekintett Magyarországra. Ahol a sábeszdeklis jövevény becsesebb az őslakónál, s tetszőleges magasra emelkedhet a legázoltak vállán. Ahol a balga rászedettek, a szerencsétlen tönkretettek vérrel-verejtékkel, néma áhítattal vagy hangos dicsőséggel fizetnek a lelketlen csalóknak, a gyűlölködés sötét apostolainak.

„A keresztények legjobbjait öld meg!” – így szól a talmudi parancs –, s a húsvéti bárány, a tehetetlen Solymosi Eszter vére kiontatott a Sátán oltárán. „Engedd be a zsidót (tótot, oláhot, rácot, cigányt), s kiver a házadból!” – tartja a közmondás, és bizony immár nemcsak házunkat, de hazánkat is elvesztettük miatta. S ha nem teszünk sürgősen valamit, néhány évtizeden belül egész nemzetünk megsemmisül.

Siklósi András


Irodalom:

Az igazság hangjai: Bary József visszaemlékezései, Verhovay Gyula cikkei és tanulmányai a „Függetlenség”-ben,

Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár;

Elfogult hamisítások: Eötvös Károly: A nagy per I-II, Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter

Egy megtorolatlan gyilkosság




125 éve áldozták fel rituálisan

 Solymosi Esztert



A per


Elõhang: egy izraeli történész néhány hónapja publikált könyvében 
elismerte, a zsidók a középkorban keresztény gyermekeket gyilkoltak meg rituálisan. A mû vezetõ nyugati lapokban is nagy visszhangot kapott, s mellékkörülmény, hogy a szerzõt végül halálos fenyegetésekkel és a jól ismert gyûlöletkampánnyal a könyv visszavonására kényszerítették. Mert kajmánék szerint a középkori zsidókat sem lehet "így" (értsd: valósághûen) bemutatni, sem szakmunkában, sem filmen. A fajüldözõ cionistákat az viszont egyáltalán nem zavarja, hogy egy új hollywood-i zsidó produkcióban az ókori perzsák (azaz az irániak) buzeráns, züllött, hitvány népségként kerülnek megjelenítésre, részeként az Irán elleni gyûlöletet szító amerikai-izraeli rágalomhadjáratnak.
A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER (1882-1883)
(Huber Lipót: A vérvád és vérgyilkosságok története c. mûvébõl, -1915)
Más eseteket mellõzve lássuk most a damaszkuszi vérgyilkossági bûnpernek méltó párját, a 32 évvel ezelõtt lefolyt s világhírûvé vált tiszaeszlárit, amelynek tárgyát egy 14 éves szegény református parasztleánynak, Solymossy Eszternek meggyilkolása képezte. Idõsebb olvasóink velünk együtt még visszaemlékeznek arra a lázas izgalomra, forrongásra és nagyfokú ingerültségre, amely a vizsgálat és per folyama alatt, nemcsak Tiszaeszlár vidékén, hanem az egész országban uralkodott s arra az élénk érdeklõdésre, amellyel egész Európa kísérte az ügynek fejleményeit. 

Az ifjabb nemzedék azonban aligha hallott e botrányba fúlt perrõl, amelyet bátran nevezhetünk Magyarország egyik legnagyobbszabású botrányperének a XIX. században, mert jóllehet minden a vádlottak bûnösségére vallott, mégis valamennyit fölmentették.

Feltûnõ, sõt meglepõ, hogy a hiperkriticizmusával mindent boncolgató s a zsidó vérgyilkosságokat elvbõl tagadó Strack milyen könnyedén siklik át a legújabb kor e legevidensebb vérgyilkosságán. "Das Blut stb." id. m. 151. oldalán ugyanis teljesen mellõz minden kritikai észrevételt; óvatosan kitér minden elõl s a legszárazabban csak regisztrálja a tiszaeszlári esetet. Három szerzõre való rövidke utalással mindössze ennyit mond róla:  "1882. Esther Solymosi. Vgl. einerseits Onody, Desportes 212-243.; andereseits: P. Nathan. Der Procesz von Tiszaesslár, Berlin) 1892. (416)".

Pedig ennél az esetnél is föltétlenül azt várja olvasóitól, hogy teljesen kizártnak tartsák a vérgyilkosság fennforgását. Kétségkívül a legkényelmesebb eljárások egyike!

E bûntény és bûnper fõbb részleteit a tanúkihallgatások, bizonyítékok s vallomások alapján a következõkben ismertetjük.

Tiszaeszláron, a túlnyomólag reformátusok lakta Szabolcs megye e kis községében 1882. április 1-jén, szombati napon, három nappal a zsidó húsvét ünnepe elõtt, déli 1 óra körül végzett áldozatával a babonás fanatizmus. Az idõpont tehát a legjobban volt megválasztva. Köztudomású ugyanis, hogy ilyenkor a falvak üresek, elhagyatottak, mintegy kihaltak, mert a falu népének legnagyobb része mezei munkán, messze künn el van foglalva. 


E napon a tiszaeszlári Újfaluban lakó Huri Andrásné a nála szolgálatban álló 14 éves Solymossy Esztert elküldte a község másik részét képezõ Ófaluba, a keresztény Kohlmayer József boltjába festékért és koromért, a lakóháznak a közelgõ húsvéti ünnepek alkalmából leendõ kifestésére. Eszter, miután még két szomszédasszonytól is megbízást kapott ugyanama kereskedésben egyes bolti cikkek bevásárlására, hazulról elment s délelõtt 11 óra tájban megérkezett az Ófaluba, hol a bolt felé haladtában találkozott nõvérével, Zsófival, aki éppen akkor gazdájával, Rosenberg Hermannal bort vitt Taub Emmanuel móhel (körülmetélõ) lakására s akinek kérdésére akkor csak annyit mondott, hogy a boltba megy. De találkozott ez útjában még Jakab Jánossal, Szabó Juliannával és Tanyi Gáborral is.
Miután Kohlmayer kereskedésében vörös és kék festéket vásárolt, néhány percnyi idõzés után eltávozott. Útközben Rozenberg Hermann lakása elõtt haladván el, a ház kapujában nõvérével, Zsófival megint találkozott, beszédbe ereszkedett, majd annak kijelentésével, hogy sietnie kell, mert otthon várni fogják a festéket, nõvérétõl elvált és sebes léptekkel folytatta útját hazafelé. Nõvére az Ófalu végén levõ Pap József-féle malmon túl követte tekintetével. Ugyanezen malom mellett elhaladni látta öreg Tanyi Gábor, majd Hajdú József, kissé tovább Tapasztó Miklós, ismét tovább Kaposi József. Tapasztó Miklós azt is látta, midõn a leány a zsinagóga elõtti téren elvonuló töltésen vissza áthaladt, midõn az idõ már déli 12 órához közelgetett.

A zsinagóga a felügyelõ lakásával együtt az Ófalu és Újfalu közötti téres helyen fekszik, elõtte a töltésrõl leforduló ösvény vezet el. Solymossy Esztert ezen az ösvényen, a zsinagóga közelében déltájban látták utoljára, azóta nyoma veszett.

Minthogy Eszter délutáni 2 óráig sem tért haza, Huri Andrásné jó cselédjének felkeresésére indult az Ófaluba. Itt Solymossy Zsófiától azt az értesítést nyerte, hogy Eszter volt a boltban és még déli 12 óra elõtt hazafelé indult. Ezért Huri Andrásné visszatért lakására azon gondolatban, hogy Esztert talán már otthon fogja találni. Azonban a cselédet most sem találta otthon. Azért értesítette errõl cselédje anyját, özvegy Solymossy Jánosnét, hogy nem tudja a leány késedelmezésének okát elképzelni.
Eszter anyja hallván leánya eltûnését, aggódva szintén keresésére indult, de bár az egész falut bejárta, nem akadt leánya nyomára.

Midõn leánya eredménytelen keresése után estefelé özv. Solymossy Gáborné társaságában sírva hazatért azon az ösvényen, amelyen Eszter utoljára haladt, a zsidó Scharf József zsinagógafelügyelõ nejével, Müller Lénivel a zsinagóga közvetlen közelében levõ lakásukról kijött eléje az útra és kétségbeesése felõl tudakozódott. Midõn a kesergõ asszony elmondotta, hogy leánykáját keresi, akit idáig láttak jönni, Scharf azzal vigasztalta: "Sose búsuljon, megkerül az élve vagy halva: Nánáson is történt ily eltûnés, a zsidókra fogták, hogy megölték s késõbb a leányt egy nádasban halva megtalálták". 

Scharfék úgy látszik, már várták ezen ügyetlenül kieszelt fogással a leányát keresõ anyát, akinek aggodalmát s kínos sejtelmét Scharf kihívó és szívtelen cinizmusa borzasztó gyanúvá fokozta. S mivel a következõ napon egyesek emlegették, hogy leányát a zsidók emésztették el, amely hír április 3-án már az egész falut bejárta, özv. Solymossyné április 4-én elment Vencsellõre a járási szolgabíróhoz, akinek leánya eltûnését bejelentve, gyanújának kifejezése mellett kérte, hogy a zsinagógát vizsgálja meg.
A szolgabíró azonban ez alkalommal a gyanút hihetetlennek találván, Solymossy Eszternek csupán országos köröztetése iránt intézkedett. 


"Egészségünkre!"


Midõn késõbb Scharf József zsinagógafelügyelõ hat éves fia, Samu a zsinagóga melletti libalegelõn játék közben keresztény gyermekpajtásai elõtt kora naivságával kikottyantotta, hogyan gyilkolták meg a sakter bácsik a keresztény leányt s idõsebb testvérére, a 16 éves Móricra hivatkozott, hogy az a gyilkosságot a kulcslyukon nézte s õ is tõle hallotta, ez elbeszélés a faluban elterjedvén s nagy izgatottságot keltvén, özv. Solymossy Jánosnéban a gyanú újabb megerõsítést nyert, amiért május 4-én ismét fölkereste a szolgabírót, elõadván, hogy a zsidók elleni gyanúját most már egyes községi lakosok vallomásai is támogatják.

A járási szolgabíró csak ezután intézkedett - tehát az eltûnés után csak hetek múlva -, hogy Eszter eltûnése ügyében a rendõri nyomozás megindíttassék. Tulajdonképpen ez képezte a vizsgálat elsõ kiindulási pontját.

Tiszaeszlár községének elöljárósága tehát végre május 6-án kihallgatott több tanút, kik elõadták, amit az eltûnt Eszternek a zsinagógában történt meggyilkolására vonatkozólag hallottak. Eközben a különös eltûnési eset az egész vidéket befutotta. Az eszlári zsidóság élve a gyanúperrel, jónak látta felülkerekedni: Solymossynét s a hírt terjesztõ keresztény lakosokat vizsgálattal s rágalmazási perrel fenyegette. Ez azonban csak fenyegetés maradt; tanácsosnak látták a zsidók sem vizsgálatot, sem rágalmazási pert nem indítani. Tény azonban, hogy ha a faluba idegenek, többek közt egy ízben terepfelvevõ katonatisztek jöttek, azonnal összerezzentek, sugdostak, ijedten-sápadtan a községházához futottak, ahol élénk kíváncsisággal tudakozódtak az idegen urak érkezésének okai felõl. E gyanús viselkedésüket községbeliek látván, a zsidók bûnössége felõli hitükben megerõsbültek, s lépéseiket mindinkább szemmel tartották. Az elõnyomozás eredménye alapján végre elrendelték a törvényszéki vizsgálatot. A nyomozások foganatosításával a komoly és jellemszilárd Bary József, törvényszéki jegyzõ, mint vizsgálóbíró lett megbízva. És valamint õ, úgy általában az egész nyíregyházi törvényszék, különösen annak derék elnöke, az ércjellemû és kitûnõ jogász, Kornis Ferenc az egész per folyama alatt elfogulatlan, pártatlan és igazságos viseletüknek adták jeleit, dacára a zsidók cselszövényeinek s névtelen levelekben küldött fenyegetéseinek. Ezt a dicséretet, fájdalom, a nyíregyházi törvényszéken kívül álló felsõbb körökrõl s más magas állású hivatalos urakról nem lehet elmondani.

A vizsgálat folyamán a zsinagógafelügyelõ 16 éves fia, Scharf Móric, a koronatanú kezdetben vonakodott beismerni öccse által a libalegelõn elbeszéltek valóságát. De nemsokára mégis részletes vallomást tett. Minthogy a tiszaeszlári községháznál (börtön hiányában) a tanácsszobát és fáskamrát a befogott gyanús zsidók elszállásolására vették igénybe, Móricot a járás derék csendbiztosa, ifj. Récsky András lakására, a szomszédos Nagyfaluba szállították éjjeli szállásra, ahová elment a törvényszéki bírósági írnok is.
Móric itt már az elsõ éjjelen anélkül, hogy ellene a csendbiztos vagy bárki más is fenyegetést vagy más meg nem engedett eszközt csak legkevésbé is alkalmazott volna, csakis lelkiismereti furdalásaitól ösztönöztetve önként ajánlkozott, hogy vallani akar. Récsky András errõl azonnal értesítette a vizsgálóbírót, Bary Józsefet, aki nyomban meg is jelent. Móric vallomásaiban, amelyeket 1882. május 20-ának éjjelén és május 21-én a csendbiztos házában megjelent bíróság elõtt, továbbá folytatólagosan május 22-én a tiszaeszlári községházán, május 23-án, május 26-án és május 27-én a nyíregyházi törvényszék elõtt tett, határozottan és körülményesen a következõ fõbb dolgokat beszélte el.
Elõadja, hogy 1882. április 1-jén, amikor több más községbeli zsidó és idegen sakter is idõzött Tiszaeszláron, az isteni tisztelet végeztével, délelõtt 11 óra tájban a zsidóság kijövén a zsinagógából, õ be akarta zárni annak ajtaját, Schwarz Salamon tiszaeszlári sakter, Buxbaum Ábrahám ibrányi tanító, Braun Lipót udvardi sakter, valamint Wollner Hermann a koldus zsidó, akik nyugtalan tanácskozásba voltak elmélyedve, a zsinagóga elõtt megállapodva, arra szólították föl, hogy hagyja nyitva a zsinagóga ajtaját, mert még imádkozni akarnak. Õ tehát anélkül, hogy a zsinagógát bezárta volna, bement szüleinek lakására.

Kis idõ múlva atyja, Scharf József, aki az ablakon kinézett, kiküldte, hogy hívja be azt a magyar leányt, Solymossy Esztert, aki éppen Ófalu felõl jön, hogy az vegye le az asztalról a rajta maradt szombati gyertyatartókat, amelyeken törvényük szerint ma nem szabad nekik maguknak onnan eltávolítani. Móric atyjának e meghagyására elébe ment az általa jól ismert Eszternek s behívta lakásukba. Eszter e kis szolgálat megtételére be is lépett, levette a gyertyatartókat az asztalról és székre állva a szekrény tetejére rakta, s azután néhány pillanatig társalgott Scharf József feleségével.

Eközben bejött Wollner Hermann, aki Schwarz Salamonnal és ennek két társával a zsinagógában visszamaradt és aki a zsinagóga elõpitvarából kifelé nézett akkor, midõn Móric Esztert lakásukra behívta. Wollner, az idegen koldus zsidó azt mondta Eszternek, menjen be vele a zsinagógába, onnan valamit kihozni. Eszter némi vonakodás után bement, Wollner kezén fogva bevezette.

Móric, kis idõ múlva kimenvén az udvarra, a zsinagógából jövõ jajveszékelést és három vagy négy segélykiáltást hallott. E kiáltásra kíváncsian odaszaladt a zsinagóga elõpitvarának ajtajához, de azt zárva találta; azért annak mélyedésében meghúzódva benézett a kulcslyukon s ekkor látta, hogy Eszter, akinek szája már be volt tömve, a földön fekszik egy ingben, hogy õt Buxbaum Ábrahám és Braun Lipót a földre leterítve s kinyújtóztatva tartják; látta, hogy Schwarz Samu, tiszaeszlári sakter egy nagyobb késsel nyakát elmetszette; látta továbbá, hogy Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Hermann a leány testét fölemelték és hogy ekkor Schwarz Salamon egymás után két vörös cserépedényt tartott alája, amelyben a leány kiömlõ vérét felfogta és azután ezekbõl egy nagyobb edénybe átöntötte. Mikor a leány már nem mozdult, nyakát egy ronggyal bekötötték és ismét felöltöztették, mire a zsinagóga belsejébõl az elõpitvarba jöttek: Lusztig Sámuel tiszaeszlári kereskedõ, Braun Abrahám tiszaeszlári napszámos, Weiszstein Lázár, tiszaeszlári bérlõ és Junger Adolf, tiszaeszlári földbirtokos, akik a hullát körülállották.
Móric ezek láttára megrémülve bement szülei lakására, ott a történteket szüleinek elbeszélte: mire anyja azt mondotta, hogy hallgasson s megtiltotta, hogy errõl senkinek se szóljon.

Körülbelül egy óra elteltével Wollner Hermann bejött a lakásukra és felszólította õt, hogy most már zárja be a zsinagóga ajtaját. Erre bement a zsinagóga elõpitvarába, ahol azonban már sem a leány holttestét nem találta, sem vérnyomokat nem látott. Minden el volt már tüntetve. A kulcsot a pitvar ablakában találván, a zsinagóga ajtaját bezárta és ugyanakkor látta, hogy Schwarz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Junger Adolf hazafelé távoztak.
Megjegyzendõ, hogy Móricot tanítója - aki zsidó létére nehezen hazudott javára - igazmondónak jellemzi, aki képzelõ tehetséggel nem bír, mesét mondani képtelen.

Scharf Móricnak terhelõ elõadását támogatta özv. Lengyel Istvánné, aki azt vallotta, hogy 1882. április 1-jén kora délután, 12 óra elmúltával, a háza tõszomszédságában levõ zsinagóga irányából háromszori kiáltást hallott: továbbá özv. Fekete Jánosné ama vallomása, hogy 1882. április 1-jén délelõtt a zsidó templom felõl sírást hallott, valamint Adamovics Józsefnek és Pap Józsefnek vallomása, hogy ugyanaz napon déli 12 óra felé a zsinagóga mellett haladván el, onnan megmagyarázhatatlan sírást hallottak s látták, hogy a zsinagóga ajtaja elõtt két oldalt egy-egy zsidó állott az út felé nézegetve.

De támogatják Móric vallomásának erejét azon jelenségek is, hogy ama éjjel a zsinagógában szokatlan gyülekezést tartottak, csoportosultak s fel-alá kóboroltak a zsidók az utcákon, a zsinagóga körül s Groszberg Leó házánál, aki kezeit tördelve jajgatott: "Istenem, mit cselekedtünk", majd ásó, kapa után kiáltoztak.

A vádlott zsidók, miként azt más hasonló eseteknél is rendesen tapasztaltuk, tagadták ugyan, mivel azonban nem voltak képesek igazolni, hogy a terhükre rótt bûncselekmény ideje alatt a zsinagógában nem voltak, a vizsgálat terhelõ adatai alapján a vád jogos alapon nyugvónak találtatott, amiért is Taub Emmanuel móhellel (körülmetélõ) együtt, mint akirõl kiderült, hogy ugyanazon idõben szintén a zsinagógában kellett lennie, Solymossy Eszter meggyilkolása s illetõleg a gyilkosságban való részesség miatt vád alá helyeztettek.

Schwarz Salamon, aki Móric vallomása szerint Eszter nyakát átmetszette, a törvényszéki elnök elõtt ezeket vallotta: Eszter ama napon elmenvén a zsinagóga mellett, kigúnyolta õt, amiért csapást mért a leány fejére, aki erre holtan összerogyott. Estig elrejtette, aztán a Tiszába dobta a holttestet. A nyilvános végtárgyalás alkalmával Schwarz visszavonta ezt a vallomást.

Noha a bûntény csaknem lesújtóan nyilvánvaló volt is, mégis valahányszor már-már befejezettnek gondolta az ember a vizsgálatot, a zsidók cselszövényeikkel újból összebonyolították s addig elnyújtották a pert, míg csak olyan megoldást nem nyert, amely teljesen megfelelt kívánságuknak. Üzelmeikkel fölforgatták s fenyegetéseikkel meg akarták félemlíteni nemcsak a bíróságot, hanem egész Magyarországot. Egész kötetre rúgna mindannak leírása, amit a vádlottak megmentése érdekében cselszövényeikkel, pénzükkel, hamis tanúkkal és sajtójukkal elkövettek. Itt néhány pontba összefoglalva csak a fõbbeket említjük.

1. Már az elsõ vizsgálóbíró, Bóth Menyhért a vádlottakra súlyosan terhelõ tényeket állapított meg. Bóth azonban pénzzavarokkal küzdött, nyakig adós volt. Fõ hitelezõi zsidók voltak és ezek alkudoztak vele s szorították, hogy a zsidók javára mûködjék. Mivel hirtelen kifizette adósságait s a vesztegetés kiderült, fegyelmi vizsgálatot kellett ellene indítani: õ azonban nem várta meg ennek kimenetelét, hanem öngyilkossá lett.
2. Utódját, a jellemszilárd Bary József vizsgálóbírót nem tudták a zsidók megvesztegetni s azért mindenképpen azon voltak, hogy gyanúsítsák, rágalmazzák. Bary azonban megingathatatlanul becsületesen s pártatlan igazságossággal tovább teljesítette kötelességét, habár munkáját a perben szereplõ ügyészek is megnehezítették. Ez utóbbiak közül az elsõ agyonlõtte magát, mert ama gyanú terhelte, hogy a zsidók megvesztegették; a másik kettõ ellen fegyelmi vizsgálatot kellett indítani, mert tanúkat fogadtak föl Bary vizsgálóbíró ellen. Barcza rendõrbiztos Szeiffert Ede fõügyészi helyettes titkos megbízatásából utazgatott, mindenütt kémkedve Bary ellen, anyagot gyûjtögetve a terheld tanúk ellen és a vádlottakat mentõ tanúkat keresgélve.
3. Mint közvádló nem a rendes nyíregyházi ügyész szerepelt, hanem Szeiffert Ede, egy erdélyi szász, akit a fõügyész erre külön megbízott. Szeiffert pedig teljes erõvel nekifeküdt a vádlottak tisztázásának, kényszerítve õket, vallják be, hogy beismeréseik kínzás által lettek kicsikarva, amit azonban nem lehetett kimutatni. Szeiffert tehát ahelyett, hogy ügyészi hivatalából kifolyólag megindokolta volna a vádat és a vádlottak ellen járt volna el, valóságos védõbeszédet mondott. Igazolni, mentegetni iparkodott a vádlottakat és vádat emelt ezeknek állítólagos üldözõi, nevezetesen Bary(!) vizsgálóbíró ellen. Még a törvényszéket is élesen megrótta. A királyi fõügyészi helyettes magatartása és eljárása nemcsak megdöbbentést keltett, hanem olyan botrányos volt, hogy interpelláció tárgyát képezte a képviselõházban, sõt a nyíregyházi törvényszék tizenkét keresztény ügyvéde memorandumot intézett az igazságügyi miniszterhez, dr. Pauler Tivadarhoz, amelyben a többi között azt mondja, hogy "a közvádló álarca alatt egy védõ szerepel, aki azon van, hogy összezavarja és elnyomja az igazságot" és követelik e szánalmas embernek eltávolítását. Mindez azonban mit sem használt az egész elzsidósodott sajtó által támogatott hûtlen tisztviselõvel szemben.
4. A zsidók szennylapokban, névtelen levelekben és nyomtatványokban meghurcolták a vizsgálóbírót, törvényszéki elnököt; tisztességes múltú és feddhetetlen jellemû egyéneket s megrágalmaztak mindenkit, aki csak bûnpalástolásokra nem volt megnyerhetõ. Különösen jellemzõ rájuk nézve az is, hogy midõn Bary vizsgálóbíró ravasz fogásukat ignorálta, meginterpelláltatták az igazságügyi minisztert, hogy miért nem indíttat a megtámadott bírói reputáció érdekében sajtópert a vizsgálóbíróval.
5. A vádlottak ügyének védelmére a zsidók fölfogadtak ötöt az ország legfurfangosabb ügyvédei közül. Ezek az ügyvédek hihetetlen arroganciával léptek föl és a panaszok és tiltakozások egész árját zúdították a nyíregyházi törvényszék becsületes elnökére, Kornis Ferencre. Minden tanúról, aki kedvezõtlenül vallott a vádlottakra nézve, kijelentették e védõk, hogy be van tanítva, sõt nem átallottak egy "tanúkat betanító bandáról" is beszélni. Ez a szinte mesés vakmerõség könnyen megérthetõ, ha szem elõtt tartjuk a zsidóság óriási elhatalmasodását hazánkban és hogy Tisza Kálmán miniszterelnök különös buzgalommal fogta a zsidók pártját, sõt a per folyamán többrendbeli túlkapást engedett meg magának az igazságügyi miniszter reszortjába.
6. A meggyilkolt Solymossy Eszter anyját a zsidók egyrészt úton-útfélen büntetlenül szidalmazták, másrészt elhalmozták mindenféle megvesztegetõ ajánlatokkal; de az anyai szívet nem sikerült megvásárolniuk. Így például Lichtmann József (Jaszli úr) arra akarta õt rávenni, hogy egy leányt fogadjon el Eszter helyett, amiért azonnal 1000 forintot felvehetne a zsidóktól. Ezen vesztegetõ kísérletért Lichtmann a bíróságtól kérdõre vonatván, mindent tagadott, annyit azonban mégis beismert, hogy "nem 1000, hanem csak 300 forintról beszélt Solymossynénak, amelyet azért kapna, ha sikerülne Esztert elõkeríteni". Ez épp olyan ravasz, mint lelketlen szándékból egyúttal a bûntudat is kikandikál: a szülõt leánya keresésére ösztönözni akkor, midõn minden jel és bizonyíték is arra vall, hogy a leány nincs már az élõk között.
7. Scharf Móricról, aki õszintén, öntudatosan és határozottan vallott be mindent, amit látott és szívósan ragaszkodott igaz vallomásához, azt a hírt terjesztették, hogy õrült volt; és megkísérlettek vele érintkezni a börtönbe csempészett zsidó iratú papírok útján. - Móric magatartása, a fiúnak atyja iránt való fellépése mindenesetre elszomorító jellegû, mert hiába: az apa csak apa marad bármilyen körülmények között. De azért a fiú mégsem nyilvánítható õrültnek. Amikor oly határozottan vall egy épelméjû fiú az apa ellen, ott azt kell következtetni, hogy olyasminek, olyan rémtettnek kellett történnie, ami az apát is megutáltatta a fiúval. Különben figyelemre méltó körülmény, hogy Bary vizsgálóbíró egy ízben meg akarván gyõzõdni, nem hazudott-e mégis ez a fiú, Nyíregyházán maga elé rendelte s azt mondta neki: "Móric, nem mondtál igazat; Eszter él, itt van a másik szobában". Mire Móric azt válaszolta: "De hiszen kérem alássan, akinek egyszer a nyakát elvágják, az többé fel nem támad s nem lehet itt". 
8. Megpróbálták a vizsgálóbírótól a periratokat ellopni, betörés útján behatolván a vizsgálóbíró házába.
9. A védelem javára alattomos módon kicserélték a zsinagóga ajtajának zárát, illetõleg megváltoztatták a kulcslyukat, hogy így bebizonyíthassák, hogy Móric kívülrõl semmit sem láthatott.
10. Cinikus vakmerõséggel a bûnperben való bíráskodást illetékes fóruma, a nyíregyházi királyi törvényszék kezébõl ki akarták ragadni, mint amelynek megvesztegethetetlen pártatlanságán terveik és céljaik kudarcot vallottak és egy ínyük szerinti törvényszéket akartak delegáltatni. Midõn pedig az igazságügyi miniszter önérzetes válaszával törekvéseiket visszaverte, szennylapjaikkal megtámadták magát az igazságügyi minisztert, kétségbe vonva igazságérzetét, jogtudományát, a minisztériumában mûködõ erõk képzettségét, tisztességét s antiszemitizmust fogva reá.
11. Kitûztek 5000 forint jutalomdíjat Solymossy Eszter megtalálására és az élõ és holt ál-Solymossy Eszternek egész seregét vonultatták föl, amely csalás a bûn elpalástolása s a törvényszék félrevezetése céljából történt.

Majd a szomszédos Nagyfaluban, majd a Somogy megyei Bogláron, utóbb a szatmármegyei N.-Tarnán, Kassán, Máramarosban s másutt híresztelték, hogy Eszter ott van és él. Persze mindez hazugságnak, merõ ámításnak bizonyult.

A holt ál-Solymossy Esztereknél minden törekvésük odairányult, hogy egy minden seb nélküli hullát elõteremtsenek, amelyet elismertetve Eszter hullájának, elhitessék, hogy a kis leány öngyilkossá lett... Eszter, az egészséges, életvidám, ártatlan s romlatlan leányka öngyilkos! E hullacsempészetek folytán keletkezett újabb és újabb vizsgálatokkal olyan zûrzavart és bonyodalmat csináltak, amelyben a megzavart és megtévedt tisztánlátás megfeneklett.

A fõkísérlet egy nyilvános házból való személynek hullájával történt, amelyet a máramarosi kórházból elloptak s Tiszaeszlárral átellenben a Tiszába dobtak, ahonnan aztán másnap, június 18-án Tiszadada alatt a Csonkafüzesben "merõ véletlenbõl" kihalásztak. A vízbedobás elõtt pedig e hullát felöltöztették Eszter ruháiba (ami szintén azt bizonyítja, hogy azok a zsidók kezei között voltak), sõt bal karjára kötötték még a bevásárlásnál használt s kék festéket tartalmazó kendõt is, mintha bizony Solymossy Eszter, ha csakugyan öngyilkossági szándékból a Tisza hullámai közé vetette volna magát, képes lett volna önmagának a festékes kendõt két vagy több görccsel erõsen bal karjára kötni.

A zsidók ezzel is felsültek, mert az álhulla annyira különbözött Esztertõl, hogy sem Eszter anyja, sem nõvére, sem fivére, sem legközelebbi rokonai és ismerõsei nem ismertek rá a holttestben Eszterre, pedig egytõl-egyig külön vezették a megszemléléshez, nehogy összebeszélés történjék. Eszter még csak 14 éves, fejletlen, parasztmunkák között nevelt és ártatlan leány volt, míg ellenben a talált hulla, eltekintve attól, hogy Eszternél jóval magasabb volt, teljesen kifejlett, 18-24 év közötti s éppen nem "ártatlan" nõé volt. A kezek és lábak úriasan kicsinyek, a körmök gondosan ápoltak voltak, a lábujjakon tyúkszemeket lehetett látni, amely körülmény mindenkor cipõviselésrõl tanúskodik; márpedig Solymossy Eszter a tiszaeszlári parasztleányok szokása szerint mezítláb járt. Továbbá az álhullán a derék vállfûzõ (Mieder) viselésrõl tanúskodott, ami a parasztnõknél nincsen szokásban. Igen fontos továbbá azon körülmény, hogy az álhullán sem külerõszak nyomai, sem vízbefúlás jelei nem voltak konstatálhatók s hogy az legfeljebb 6-8 nap elõtt halhatott meg s csak pár nap óta lehetett a vízben. Solymossy Eszter pedig azelõtt három hónappal tûnt el, amely idõ óta a festék is megsemmisült, õ maga pedig még inkább a felismerhetetlenségig feloszlásba ment volna. Így hangzott a két orvos és a sebészek véleménye, akik a holttestet felboncolták. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a törvényszék félrevezetése céljából hullacsempészet történt, amit két vádlott zsidó tényleg be is ismert, a végtárgyaláson azonban visszavonták ezt a vallomásukat.

A zsidók otromba fogásukkal arra számítottak, hogy egy Eszter ruhájába bújtatott hulla látására az anya szemei el fognak káprázni, kitörõ fájdalommal zokogva-sírva reá borul a hullára s abban saját leányát elismervén s megsiratván, ki merné akkor kétségbe vonni, hogy az nem Solymossy Eszter hullája volt? Ez a várt, de be nem következett jelenet a védelemhez a rabulisztikai érvek egész kincsesbányája lett volna. A legrikítóbb világításba helyezi ezt a szívtelen játékot azon körülmény, hogy özv. Solymossynét elõzõleg egy zsidó asszony meg akarta vesztegetni, azzal állítván be hozzá: "Solymossynécska, de sok pénzt kapna maga, ha leánya megkerülne". Úgy látszik, a szegény asszonyt elõ akarták készíteni arra, hogy a küldendõ álhullában a csengõ pénz csábító hatása alatt ismerje föl saját leányát. Ámde Solymossyné, ha szegény is, de becsületes, jellemes keresztény nõ volt.. Akik Móric leleplezései után még kételkedtek a zsidók bûnösségében, azokat a tiszadadai álhulla csempészete határozottan meggyõzte afelõl.

Meg kell még említenünk, hogy ezt a csempészetet megelõzõleg Tiszadob alatt találtak a halászok egy fejetlen nõi hullát, amelyet azonban egy tiszadobi zsidó megvesztegetése folytán elrejtettek. A halászok kihallgatása eredményre nem vezetett, a hulla nem volt többé megtalálható s a vizsgálat meghiúsulása folytán máig is rejtély e fejetlen hulla története. Általános azonban a vélemény, hogy ez volt a szegény Eszter hullája, amelyet a zsidók lefejeztek, hogy ne legyenek láthatók a nyakán ejtett bemetszések.
A zsidók a vádlottak érdekében elkövetett mindezen üzelmeikkel annyi idõhöz jutottak, hogy a per csak 14 hónapra (435 napra) az áldozat eltûnése után, vagyis 1883. június hó közepén nyílt meg.

A tárgyalás tartama alatt (1883. június-augusztus 3-ig) rendkívüli aranyforgalom volt Nyíregyházán. Hat hét alatt a posta csak néhány német város küldeménye gyanánt 152 000 frankot fizetett ki ... Franciaországból 55 000 frank érkezett... Végül három kiküldött magával hozta az "Alliance Israélite Universelle" tartalékösszegét, amelynek nagyságáról fogalmat szerezhetünk, ha tekintetbe vesszük, hogy e kiküldötteknek csak egyike, nevezetesen az, aki Frankfurtból jött, egy 250 000 frankról szóló hitellevéllel volt ellátva ...

"Íme - írta Fromm az "Univers"-ben - hát ebbõl fizették ki az egész Magyarország valamennyi Bóth Menyhértjének minden adósságát." 

Ez fejti meg azt is, miért tudtak a zsidók annyi mentõ tanút találni s hogy miért lehetett csak 13 hónapi "vizsgálat" után megkezdeni a tárgyalást. Nem egy tanú beismerte, hogy a zsidó aranyak miatt tanúskodott úgy, ahogyan tanúskodott s hogy utóbb felébredvén bennük a lelkiismeret, alig várják, hogy visszavonják szavukat. Két hamis tanú öngyilkossá lett még a végtárgyalás befejezése elõtt...
Rotschild fenyegetõzött, hogy megvonja a hitelt Magyarországtól, ha nem fölmentéssel végzõdik az ügy; s Tisza Kálmán miniszterelnök e célból titkos utazásokat tett Nyíregyházára.

A végtárgyalás, amely 1883. június hó közepén kezdõdött, körülbelül hét hétig tartott. Augusztus 3-án lett kihirdetve az ítélet, amely - miként azt a zsidóság üzelmei után sejteni lehetett - a vád alá helyezettek teljes fölmentése volt, nevezetesen: Schwarz Salamon sakter, Buxbaum Ábrahám tanító és Braun Lipót sakter, úgyszintén Wollner Hermann koldus a gyilkosság vádja alól; Scharf József egyházfi, Junger Adolf földbirtokos, Braun Ábrahám napszámos, Lusztig Sámuel kereskedõ, Weiszstein László bérlõ, Taub Emmanuel móhel a gyilkosságban való részesség bûntettének vádja alól; Vogel Amsel tutajos, Szmilovics Jankel napszámos, Herschko Dávid tutajos, Grosz Márton bérlõ és Klein Ignác napszámos a bûnpártolás vétségének vádja alól mentettek föl.

A törvényszék fölmentõ ítéletének létrehozása körül "hallatlan érdemeket" szereztek: Eötvös Károly, Friedmann Bernát, Funták Sándor és Haiman védõk. Nem egy elfogult filoszemita is megfejthetetlennek találta az ügyész eljárását e perben és a törvényszék fölmentõ ítéletét, amikor a tények kérlelhetetlen logikája szinte kiabálva követelte volna a vádlottak elítélését.

Minthogy a magyar közvélemény az elõzmények után szilárdul meg volt gyõzõdve, hogy Solymossy Eszter vérgyilkosságnak esett áldozatul, azért a vádlottak felmentése ország szerte nagyfokú elkeseredést szült s az ítélet kihirdetését követõ napokban Budapesten s különösen Sopron, Pozsony s Zala megye több városában zavargások voltak és a fölmentettek kénytelenek voltak elhagyni az országot. Scharf Móric, a koronatanú, akit augusztus 7-én visszaadtak atyjának, sem maradhatott Tiszaeszláron; nemsokára Amszterdamba került, ahol gyémántköszörüléssel foglalkozott 1899 tavaszán bekövetkezett haláláig.
Följegyzésre méltó, hogy a hitsorsosainak pártfogásáról s azok iránt tanúsított áldozatkészségérõl nevezetes londoni híres zsidó bankár és angol fõnemes, Montefiore Mózes (1885), akit már a damaszkuszi pernél volt alkalmunk megismerni, a tiszaeszlári per alkalmával (amelynek "lefolytatására" nagy összegeket áldozott) a magyarországi zsidósághoz (vagy zsidó sakterokhoz) egy felhívást, illetõleg kiáltványt intézett, amelyben inti s figyelmezteti õket, hogy haladjanak a korral és ne zárkózzanak el a modernebb nézetek elõl. Ki lehetett olvasni a sorok közül, hogy damnálni akarta a vérre vonatkozó szerencsétlen balhiedelmet. (231 Lásd A. v. 0. " Zur Frage des jüdischen Ritualmordes " címû értekezését a " Historisch-polilische Blatter für das katholische Deutschland", 1900. évf. I. köt. 821. old. jegyzet.)

12. Nemcsak az emigrációban elhunyt kiváló magyar írónõ Megyery Ella, Megyery Géza a tiszaeszlári per bírájának leánya és Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök unokája szolgáltatott adatokat ehhez a fejezethez. A pittsburghi Magyarságban 1962-ben jelent meg Beatulianus cikke Russu Gyuláról, a tiszaeszlári per egyik szavazóbírájáról, aki az ítélet kihirdetése után lemondott, visszavonult, soha nem nyitotta szóra a száját s mint egy trappista barát a némasággal tiltakozott a tiszaeszlári ítélet ellen.

1883. augusztus elején a tiszaeszlári ügy ítélet elõtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre lévõ téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József, barátságos vacsorára hívta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével. A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket s Tisza Kálmán, csak úgy, a vacsora végén megkérdezte:

- Nos, elnök úr, mit gondol: bûnösök-e az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:

- Meggyõzõdésem szerint, bûnösök!

-És mi a véleménye a két szavazó bírónak? – kérdezte a miniszterelnök.

-Az egyik szavazó bíró ugyanazt mondja, amit én: bûnösök! A másik még ingadozik! – hangzott Korniss Ferenc válasza.

És akkor — Istóczy Gyõzõ feljegyzései szerint – Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Õfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélõ lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót [a kölcsönkamat visszafizetési feltételeinek hosszabb lejáratúvá változtatása, csökkentése] Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csõdbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelõsséget vállalni Elnök úr?” /Istóczy Gyõzõ: 12 Röpirat/

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: ’fiat justicia, pereat mundus’ (Legyen igazság és vesszen a világ!) És ott a téglási kastélyban megrendült. ’Salus rei publicae?’ Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székébõl kihirdette a sakterek fölött a felmentõ ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés elõtt leváltották. És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bûnözõ felett.

A szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy lett légyen Tiszaeszlár, a szent-istváni magyar birodalom akkor bukott el belülrõl, amidõn a rente-konverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, amidõn nem azt mondta, hogy ’fiat justicia!’ (legyen igazság!) hanem amidõn azt hitte, hogy a ’salus republicae’, az államérdek a végsõ és legnagyobb megoldást jelenti.

A végsõ szót a tiszaeszlári ügyben az osztrák parlamentben mondták ki 1899. november 10-én. Schneider képviselõ az egyik ülésen szót kérvén a polnai vérgyilkosság tárgyában, szemlét tartott a legutóbbi idõk vérgyilkosságai fölött s ez alkalommal a tiszaeszlári esetre vonatkozólag a következõket mondta el:
"Ma, midõn az az ember már meghalt, mi sem akadályoz többé, hogy elmondjam önöknek, miképpen magyarázta meg õ a fölmentést. Ugyanis Andrássy grófot - õ az, akirõl szólni akarok - (Id. Andrássy Gyula gróf tudvalevõleg 1890-ben halt meg Voloscában.) megkérdezte valaki ez ügyben, ezt a kérdést intézvén hozzá:
"- Hiszi ön, hogy az rituális gyilkosság volt?
- Természetesen - felelte Andrássy -, nincs benne semmi kétség; ez bebizonyított tény, nincs egyáltalán mit vitatkozni erre vonatkozólag.
- De hát akkor miért mentették fel õket?
- Oh - szólt Andrássy - hát azért, mivel az elítélést követõ napon a nép bizonyára agyonütött volna 20 000 zsidót, azután pedig, ki ad nekünk pénzt, ha nincsenek kéznél a zsidaink?
... Íme - folytatta Schneider -, íme a tiszaeszlári fölmentõ ítélet magyarázata. Kiáltások balról: "Kinek mondotta ezt Andrássy?" - Lichtenstein herceg fölemelkedve: - Nekem mondta!" (Óriási hatás. Hosszú mozgás.) ( Alb. MONNIOT "Le crime rituel chez les Juifs", Paris, 1914. 276-277. oldal.). Valóban, azok számára, akik nyitott szemmel nézik a dolgokat s tudnak gondolkozni, nincs jellemzõbb s tanulságosabb per, mint éppen a tiszaeszlári.

És mégis szinte látjuk a fölmentõ ítélet kihirdetésén triumfáló ellentábor vigyorgását, halljuk cinikus szavait: Az ártatlanság bírói úton nyert megállapítást... No igen, a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok hiányában természetesen nem tehetett mást, minthogy a vádlottakat fölmenti. De hogy miért nem juthatott a bíróság elegendõ terhelõ bizonyítékok birtokába, arra feleljenek a triumfálók!...

----

ÓNODY G. .. Tisza-Eszlár a múltban és jelenben ". Budapest. 1883. 209-264 old. - és ennek javított s bõvített német fordítását: .. "Tisza-Eszlár in der Verganganheit und Gegenwart". Autorisierte Übersetzung aus dem Ungarischen von Georg von MARCZIÁNYI. Budapest, 1883. 156-215. old. - ISTÓCZY Gy. " 12 Röpirat". Budapest. 1883. III. évf XI. füzet 1-15. old. - ZIMÁNDY I. "Hiteles zsidókáté. Ébresztõ hangok. V. könyve". Budapest, 1884., ahol a 419-453. old. az elsõ bírósági itélet. 453-480. old. pedig özv. Solymossy Jánosné ügyvédjének, Szalay Károlynak a törvényszékhez benyújtott, de eredménytelen föllebbezése olvasható. -" Historisch-politische Blätter für das katholische Deutschland", München, 1883. évf. 11. köt 369-381. old. ("Die Bedeutung des Prozesses von Tisza-Eszlár "). - "La Civilta Cattolica". Firenze 1883. évf. vol. IV. 217. s köv. 353. s köv. 484. s köv. 609. s köv. 730. s köv. old. - H DESPORTES " Le mystére du sang che: les Juifs de tous les temps ", Paris 1890. 212-243. old.-B, FREIMUT " Die jüdischen Blutmorde stb." Id. in. 51-53. old. - Alb. MONNIOT "Le crime rituel chet les Jiufs", Paris. 1914. 269-277. old. - másrészt: M. KAISERLING ..Die Blutbeschuldigung von Tisza-Eszlár", Budapest, 1882. - P. NATHAN "Der Procesz von Tisza-Eszlar". Berlin 1892. - Fr. FRANK "Der Ritualmord vor den Gerichtshofen der Wahrheit und der Gerechtigkeit". Zweite Auflage. Regensburg 1901. 246-252. old. (forrás: Holhome)

I R O D A L O M : 

A VILÁGHÍRÛ TISZAESZLÁRI GYILKOSSÁG ÉS BÛNPER
1882-1883

MARSCHALKÓ LAJOS: ORSZÁGHÓDÍTÓK
IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER? 

Hatvanmillió forint volt az ítélet ára?
(Hazánkért, 2003. szeptember)

Kászonyi Dániel:
SOLYMOSI ESZTER A TISZAESZLÁRI VÉRÁLDOZAT (Regény)

K ö n y v e k :

Bary József: A tiszaeszlári bûnper,
Gede testvérek Bt., 610 old.

Ónody Géza: Tiszaeszlár a múltban és jelenben,
Gede testvérek Bt., 264 old.

Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár

"...azon vágytól vezéreltetve, hogy az emberiségnek éppen a zsidók által hangoztatott kultúrhaladása
érdekében szerény erõmhöz képest szolgálatot tehessek, határoztam el magamat a rituális vérvád kérdése tárgyában tett hosszas kutatások és tanulmányok után ezen mû megírására, s közrebocsátására. E mûnek feladata a kérdés szükséges megvilágításán kívül egyúttal válasz gyanánt is szolgálni.. azok részére, kik a XIX. század "kultúrhaladása s felvilágosultsága" és "humanizmusa" - féle magasztos eszmék hangzatos puffogtatásával igyekeznek az õ rövidlátásuk körén kívül esõ õszinte és igaz szó kimondását, mihelyt az zsidó érdekeket érint, "középkori dajkamesék vallási és fajgyûlölség" címén elnémítani. E mû elolvasása után bárki is meggyõzõdhetik, hogy a zsidók ellen emelt s a népek öntudatában századok óta élõ vérvád jogosultsága fájdalom! mint komoly valóság, kétségbevonhatatlan tényeken alapszik."

(Részlet a könyvbõl)

Ónody Géza, aki a világhírû tiszaeszlári rituális vérgyilkosság idején, 1882-ben helyi földbirtokos és országgyûlési képviselõ volt, parlamenti felszólalásával hívta fel a magyar és a világ közvéleményének figyelmét a vallási fanatizmusból elkövetett, felháborító bûntényre. Odaadó figyelemmel kísérte a felszólalása által megindult, a világ érdeklõdésének középpontjába került nyomozás és per lefolyását, majd alapos kutatás eredményeként írta meg e több nyelven is megjelent, a témában mindmáig
alapvetõ könyvét, amelynek különös érdeme, hogy a tiszaeszlári bûneset mellett a világtörténelem fõbb
vérgyilkosságait, sõt kiemelten a magyar történelemben sem ritka rituális gyilkosságokat és vallási
okait is ismerteti. Mûve ettõl páratlan forrásmunka a magyar olvasó számára.

(Kuruc.info - lelkiismeret88.hu - Rákay Fülöp)



Olvasó: emléknapot a talmudista zsidók 

magyar áldozatainak

Legyen egy emléknapunk!
Gondoljunk a magyarok zsidóktól elszenvedett sérelmeire. Emlékezzünk és ne feledjük mit művelt Kun Béla és Szamuely vörös bandája. Mit tettek az országvesztésért Jászi Oszkár és szabadkőműves társai. A szovjet horda kiszolgálói ; Rákosi, Gerő, Acél, Révai és Péter Gábor.
És jelen korunkban az "írók": Kertész, Korniss, Konrád, Vámos, Kende, Moldova...
Az újságírók : Bolgár, Orosz, Mészáros, R.Székely ...
/hosszú a sor/
A parlamentben ártó : Lendvai, Magyar B., Gusztos, Horn G., Eörsi ....
/ A listákat ki-ki kiegészítheti /
Legyen ez a nap minden évben április elseje, az ártatlanul meggyilkolt Solymosi Eszter halálának évfordulója. Ma már nem lehet megállapítani, hogy rituális gyilkosság történt, vagy egy beteges ember tette. De egyértelműen bebizonyosodott, hogy a tiszaeszlári zsidók, vagy átutazó társaik követték el.
Aki teheti, ezen a napon dobjon egy szál virágot a Tiszába, vagy/és egy kis tutajon tegyen a vízre egy mécsest.
Hiszen, ha semmit nem teszünk, maradék országunktól is megfosztanak ezek az idegenlelkű élősködők.
P. Paulus



A zsidók által megölt Solymosi Eszter 

mellett álltak ki a fradisták (képek)

(Ferencváros - Bőcs mérkőzés)



Brit és olasz napilap: a zsidók keresztény 

gyerekeket áldoztak a középkorban

Meglepő, de igaz: egy olaszországi eredetű izraeli zsidó egyetemi tanár megjelenés előtt álló új könyvében megerősíti, hogy a zsidók a középkorban keresztény kisgyermekeket áldoztak Pészach nevű ünnepükön - számol be a brit Daily Telegraph. Ariel Toaff középkori dokumentumokra alapozva feltárja, hogy az észak itáliai Trento-ban a zsidók egy kétéves kerestény kisgyermeket keresztre feszítettek, hogy újrajátsszák az általuk gyűlölt Krisztus halálát. A tudományos munkáról az olasz baloldali Corriere della Sera is beszámol.
Toaff leírja, hogy egy szélsőséges zsidó csoport tagjai  - úgymond a zsidók üldözése miatti bosszúból - rituálisan megcsonkította, majd keresztre feszítette a keresztény kisfiút, vérét pedig különböző célokra használták. A borzalmas gyakorlat adatai szerint a 11-14. század között élt a térségben, Trento környékén. A kisgyermekek vérét olykor tésztába is felhasználták, amiből zsidó pészachi kenyeret sütöttek.
A zsidó lobby természetesen őrjöng, hiszen szerintük csakis az ő privilégiumuk áldozatnak lenni, még akkor is, ha mára például egyértelműen hazugságnak, blöffnek bizonyult az ő bőrükből történt kesztyűkészítés.
Olaszország vezető rabbijai, köztük a szerző apja közös elítélő közleményt adtak ki, hangsúlyozva, állításuk szerint ilyesmi sohasem történt, emberi vért sohasem áldoztak és az sohasem volt része a zsidó tradíciónak, a rituális gyermekgyilkosságért kivégzett zsidók szerintük kínzás alatt vallottak, majd a szokásos cionista fordulattal hozzátették: e történetekben csakis ártatlan zsidók vérét ontották.
A professzor, aki középkori és reneszánsz történelmet tanít a jeruzsálemi Bar Ilan egyetemen, ellennyilatkozatában szégyennek nevezte a rabbik közleményét, hangsúlyozva, hogy azok nem is olvasták még meg sem jelent könyvét. Egy kis szélsőséges csoportra korlátozódtak ezek a tettek - mondta. Az iszlámot sem lehet elmarasztalni kis szélsőséges csoportok tevékenysége alapján - tette hozzá. A gyermekgyilkos zsidók bosszút álltak és megváltást kerestek - fogalmazott Ariel Toaff.
Kuruc.info - Daily Telegraph nyomán 
Professor outrages Jews with book claim

By Andrew M Rosemarine
Last Updated: 1:24am GMT 09/02/2007

A Jewish academic has shocked Italy by claiming Jews murdered Christians for their blood in the Middle Ages so it could be used in rituals.

The details were revealed in the Italian newspaper, the Corriere della Sera, which published extracts of the book, Easter of Blood by Professor Ariel Toaff.

The claims were denied by leading Jewish figures including his father Elio, once the chief Rabbi of Rome.

In the book, Prof Toaff alleges the ritual killing was carried out by members of a fundamentalist group in reaction to the persecution of Jews.

The book describes the mutilation and crucifixion of a two-year-old boy to recreate Christ’s execution at Pesach, the Jewish Easter. The festival marks the fleeing of the Jews from Egypt and Prof Toaff says Christian blood was used for "magic and therapeutic practices".

In some cases the blood was mixed with dough to make azzimo, unleavened bread, eaten at Pesach. He says the acts took place in around the city of Trento in modern northern Italy, between the 11th and 14th centuries.

Prof Toaff based his book on confessions he says came from Jews captured and tried for the practice. He said several were executed after confessing to the crucifixion of Christian children.

Italy’s senior rabbis, including Elio Toaff, issued a joint statement condemning the book. "There has never existed in Jewish tradition any permission or custom for using human blood for ritual purposes. Such a practice is considered with horror.

"It is absolutely improper to use centuries old statements, extracted under torture, to formulate singular and aberrant historical theses. The only blood shed in these stories is that of many innocent Jews."

Prof Toaff, who teaches mediaeval and Renaissance history at Bar Ilan University in Jerusalem, said the reaction was a "disgrace" as they had not read the book, which has yet to be published.

He emphasised the practice was confined to "a small group of fundamentalists."

He added that attacking the whole of Judaism would be similar to blaming Islam for the acts of extremist Muslims. "They had suffered from the trauma of mass suicides. [sic] It was both a kind of revenge and a way, for them, of seeking redemption."






Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet… 

(I. rész)




Szerkesztőségünk névtelen levelet kapott, amelyben a levélíró egy kilenc évvel ezelőtt történt, az egész országot megrázó brutális gyilkossággal kapcsolatban hívja fel egy új eshetőségre a figyelmünket. Olvasónk szerint az 1998-ban Körmenden meggyilkolt 11 éves kislányt nem a kézzelfogható bizonyítékok híján elítélt, ártatlanságát máig hangoztató, 9 éve börtönben ülő Tánczos Gábor ölte meg, hanem zsidók, akik akkoriban a városban tartózkodtak. 

A móri ügy után, amikor végleg kiderült, hogy a magyar rendőrség képes bárkit ártatlanul, koncepciós ítéletekkel börtönben tartani, már semmin sem lepődünk meg, ám azért ez a feltevés minket is megdöbbentett. Bár, a körmendi ügy így első hallásra is meglehetősen hasonlít az 1882-es tiszaeszlári perhez. Az úgynevezett vérvád szerint ugyanis egyes zsidó fundamentalista csoportok a zsidó húsvétkor, a Pészah idején keresztény gyermekeket gyilkolnak meg és rituális célokra használják fel a vérüket. Annak ellenére, hogy a vád – különösen így az ezredforduló táján – hihetetlennek tűnik, szerkesztőségünk mindenre kiterjedő nyomozásba kezdett, már csak azért is, mert az ismeretlen levélíró szerint már több újságnak is elküldte írását, ám mindezidáig senki sem merte a körmendi gyermekgyilkosságot ebből az irányból megközelíteni. Ahogy kutakodásunk során fokozatosan feltárult előttünk egy látszólag érthetetlen gyilkossági ügy, döbbenetes, iszonytató összefüggésekre bukkantunk.

1998 tavaszán az egész országot sokkolta a hír: H. Zsófit, egy 11 éves kislányt brutálisan meggyilkoltak a család körmendi, lakótelepi lakásában. Az édesapa talált rá a holttestre, amikor hazatért a munkájából. A gyilkos követte Zsófit, aki fél hat körül az iskolából tartott hazafelé a barátnőjével, s csak éppen felugrott a lakásba, hogy a táskáját letegye, majd visszajöjjön a játszótérre a barátai közé. Zsófi azonban sohasem tért vissza. A gyilkos ugyanis benyomult utána a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül, s megtámadta. Először dulakodtak, a kislány védekezni próbált, de végül a túlerő, a felnőtt gyilkos ereje legyőzte a gyermek ellenállását. A lakásban volt egy számadó juhászt ábrázoló kerámia szobor, amit a gyilkos felkapott és azzal vágta fejbe áldozatát. Miután a kislány teste elernyedt, a tettes éles vágóeszközt, minden bizonnyal egy kést vett elő, s módszeresen – két felületi sérülést okozó próbavágás után – fültől fülig átvágta Zsófi torkát. A kislány még mozgott, halkan nyöszörgött, s ahogy levegőért kapkodott, habzott a vére. A metszés és az elkövetés módszere profi gyilkosra vall, akinek még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy borzalmas tette után a kezeit és a kést lemossa a lakás fürdőszobájában, majd észrevétlenül távozzon. 


A körmendi ház, ahol a gyilkosság történt



Amikor Zsófi édesapja, H. Ferenc este hazaérkezett, rosszat sejtett, hiszen az ajtó szokatlan módon nyitva volt. Gyermekét kitekert testhelyzetben, vérbe fagyva, holtan találta meg a lakásban. Egyik szeme még nyitva volt, a másik az ütlegeléstől feldagadva már örökre lecsukódott. Az édesapa teljesen összeomlott, ahogy a foglalkozását tekintve tanárnő édesanya is, aki a gyilkosság idején Zsófi testvérével Finnországban tartózkodott, ahová az osztályát kísérte el. Az ügy az egész országot sokkolta, Körmendet ellepték az újságírók. Senki sem értette, hogy a jó kedélyű, szorgalmas, segítőkész szőke kislánynak miért kellett meghalnia. Épeszű ember erre magyarázatot nem találhat, de a kéjgyilkosság is kizárható volt, mert annak, ahogy a szexuális indíttatásnak sem volt semmi jele. A lakásból semmi sem tűnt el, tehát a rablógyilkosság is kizárható volt. A rendőrség, az újságírók és a körmendiek sem találtak semmiféle indítékot a brutális kegyetlenségre.

A gyilkosság másnapján egy akkoriban 18 éves fiú, Tánczos Gábor ment be a körmendi Zsade bisztróba, ahol – mint akkoriban egész Körmenden és az országban is – természetesen a gyermekgyilkosság volt a téma. Innentől egy ideig átadjuk a szót Balaton Balázsnak, aki A Tánczos-dosszié címmel könyvet írt az egész történetről. Azt maguk az érintettek, Tánczos Gábor, a szülők és dr. Tóth László, Tánczos ügyvédje is elismerik, hogy az egész ügyet Balaton Balázs újságíró ismeri a legjobban, aki elsőként érkezett a gyilkosság helyszínére, végigülte a hosszú tárgyalásokat, személyesen találkozott és interjúkat készített az összes érintettel, Zsófi szüleitől kezdve Tánczos Gáboron át a rendőrökig, nyomozókig, ügyészekig. Balaton Balázsra és könyvére is visszatérünk még tényfeltáró írásunkban többször, annál is inkább, mert mi magunk is felkerestük az újságírót, aki akkoriban a Mai Nap című napilap munkatársa volt, jelenleg pedig a főváros II. kerületi önkormányzatának kommunikációs vezetője. Mindenekelőtt álljon itt a részlet Balaton Balázs könyvéből, amelyből kiderül, hogy pontosan hogyan keveredett bele a zárkózott fiatalember, Tánczos Gábor az ügybe, akit a legtöbben csupán egy olyan szerencsétlen bűnbaknak tartanak, akivel elvitették a balhét:

„A rendőrök még forró nyomon dolgoznak, amikor Tánczos Gábor április másodikán bemegy az egyik körmendi bisztróba. Ott dolgozik egyik ismerőse, akivel korábban váltott már pár szót, köszönőviszonyban vannak. A hölgynek szintén tíz év körüli gyereke van, s abban a lépcsőházban lakik, ahol a gyilkosság történt. Gábor aggódva kérdezi: ugye nem az ő kislányát ölték meg? Az eladónő megnyugtatja, hogy nem. Erre Gábor elmondja: ő a gyilkosság körüli időben a környéken volt, sőt bent volt a lépcsőházban, amikor éppen barátjához ment. A nő azt tanácsolja, mondja el a rendőröknek amit tud, lehet, hogy segíthet a nyomozásban. A barátok nélküli, magányosan éldegélő, mindig kirekesztett fiúnak felcsillan a szeme. Nagyotmondásai miatt kevesen vannak, akik közel állnak hozzá. Ő pedig mindig is úgy állt a világhoz: majd meglátjátok, egyszer híres ember leszek, egy hős! Most itt a nagy lehetőség - gondolta! Koronatanú lehetek egy gyilkosságban! Mindig is nagy dobásra készült, olyat akart tenni, amiért felfigyelnek rá az emberek, irigykednek majd rá a srácok és a város legszebb lányai esedeznek kegyeiért. Mi más lehetne ez, mint az egész országot lázban tartó emberölés? A fiú meglát egy civil ruhás rendőrt, akit korábban csak látásból ismert, s odamegy hozzá. Elmondja: ott járt az előző napi gyilkosság helyszínén, s esetleg tud újabb információkat. A férfi felhívja a kapitányságot, ahol azt mondják neki: küldje be a szemtanút. Gábor önként megy be késő délután a kapitányságra. Megvan az első tanú. Megkérik, működjön közre a gyilkos kézre kerítésében. A srác rábólint, s elmeséli mit látott:

- Amikor a kapu elé értem, egy férfi rohant ki a lépcsőházból. Zaklatottnak tűnt, mint akivel nem stimmel valami. Furcsálltam egy kicsit, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Felmentem a barátomhoz Sz. Györgyhöz, akivel úgy tíz-tizenöt percig beszélgettem. Gyurit telefonon hívták, majd elindultunk lefelé. Amikor megálltam befűzni a cipőm a harmadikon, nyöszörgő, hörgő hangot hallottam a Gyuriék alatti lakásból. A ház előtt elváltunk, hazamentem és csak ma reggel tudtam meg, hogy mi történt abban a lakásban - szól Gábor első vallomása”.

Tánczos Gábor tehát önként jelentkezik a rendőrségnél tanúnak. Egyrészt, mert segíteni szeretne, másrészt pedig feltűnési vágy is hajtja a fiút, aki végre szeretne a figyelem középpontjába kerülni. Nos, oda is került, bár aligha úgy, mint ahogy szerette volna. Tánczos később már hezitál, mindenesetre az a szemtanúk és Sz. György vallomása alapján is bebizonyosodik, hogy valóban ott volt a házban a gyilkosság elkövetésének idején, ahogy az is, hogy Zsófi meggyilkolására és a nyomok eltüntetésére mindössze kb. 10 perce lett volna. Ezután pedig azonnal a kislány fölött lakó „üzlettársához” (valójában Amway termékeket forgalmazó házaló ügynökök voltak) Sz. Györgyhöz ment, aki semmiféle zaklatottságot nem vett észre rajta. Sőt, Sz. György szintén a lakásban tartózkodó gyermekei is tisztán emlékeztek, hogy Tánczos Gábor teljesen nyugodt volt, sőt még viccelődött is. Holott egy ilyen brutális gyilkosság után még egy bérgyilkosnak is gyorsabban verne a szíve, a ruhája pedig minden bizonnyal véres lett volna. Arról nem is beszélve, hogy elképzelhetetlen, hogy valaki egy ilyen gyilkosság után még felugorjon a felette lévő lakásba az ismerőséhez egy kicsit csevegni. A 18 éves fiatalember nemhogy profi gyilkos nem volt, de a családtagjai és ismerősei elmondták, hogy - a szó szoros értelmében - még a légynek sem tudott ártani, és soha nem volt büntetve. Az erőszakot pedig végképp nem bírta, még a szülei sem adtak neki soha egy pofont sem, mert gyermekkora óta képtelen volt elviselni bármilyen fizikai agresszivitást. A rendőrség azonban, amely az első pillanattól kezdve döbbenetes hibákat vétett, néhány nap múlva hirtelen tanúból gyanúsítottá minősítette át Tánczos Gábort. A hatalmat sürgette az idő, ugyanis közeledtek a választások. Kuncze Gábor, akkori belügyminiszter siettette az ügy mielőbbi megoldását, s a rendőrség, a nyomozóhatóság a jelek szerint ennek igyekezett is megfelelni. Gyorsan kijelentették, hogy Tánczos a gyilkos, Kunczéék pedig rengeteg jutalmat, előléptetést osztottak ki, bár a választásokat azért mindennek ellenére elbukták. Utána már különösen kényelmetlen lett volna bevallani, hogy egy fiatalembert ártatlanul hurcoltak meg és börtönöztek be, így hát maradt minden úgy, ahogy volt. Pedig a rendőrség és az ügyészség kezében mind a mai napi lényegében csak azok a beismerő vallomások vannak, amelyekről mára bebizonyosodott, hogy veréssel, kényszerítéssel adták azokat az éppen gyengesége miatt már az első pofon után megtört Tánczos Gábor szájába, s amelyeket az 1998 óta börtönben ülő, jogerősen 13 év börtönbüntetésre ítélt fiú már többször visszavont. Tánczos egyébként valószínűleg már jövőre, 10 év letöltése után kiszabadulhat, ám ő ennek ellenére továbbra is köti az ebet a karóhoz, s ártatlannak vallja magát. Sőt, nemrégiben azt nyilatkozta, hogy szabadulása után külföldre költözik, mert itt már nem tud tovább élni, de előbb még szeretné megtalálni az igazi gyilkost. Ugyan, miért mondana ilyeneket? Most már lényegében úgyis mindegy neki, hiszen a gyilkosságért rá kiszabott büntetést már majdnem teljes egészében letöltötte, az élete romokban hever, és szellemileg, fizikailag a börtönben megrokkant. Balaton Balázs meggyőződése szerint mindenesetre Tánczos ártatlan, s ezt a könyvében is bizonyítja. A rendőrség és a bíróság munkájáról sommás véleménye van, amelyet így összegez: „A napvilágot látott tények már eddig is bizonyították: semmi valóságalapja nincs a vasi zsaruk kitalációjának. Egy ország előtt bolondot csináltak magukból, ám struccpolitikát folytatva elhitetik magukkal: kiváló szakemberek, akiknek sikerült elkapniuk egy gyilkost”.

Arról sem sokat lehetett hallani, hogy Tánczos Gábor beleegyezett a poligráfos vizsgálatba (a Zsanett megerőszakolásával vádolt rebiszesek például nem), azt el is végezték, s bebizonyosodott, hogy Tánczos Gábor nem hazudik, amikor azt állítja, hogy ártatlan. Balaton Balázs számos megmagyarázhatatlan rendőri mulasztásról, tudatos hibáról ír a könyvében, például a következőket jegyezte le: „Az elsők között a helyszínre érkező mentőorvosnő, dr. K. Katalin vallomása is érdekes. Elmondása szerint a lakás egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azt később a rendőrök leírták. Sőt, emlékezete szerint a kislányon más ruha volt, mint ami a hivatalos papírokban szerepel. Az már csak hab a tortán: biztosan emlékszik, hogy a hatósági tanúk lábán nem volt nejlon zsák, pedig ez a későbbi nyombiztosítás szempontjából kulcsfontosságú kérdés. Ki és hogyan engedhette be a civileket a lakásba lábvédő nélkül? Ki és miért hazudik a kislány ruháját, feltalálási helyét illetően?”

És van még egy nagyon fontos kérdés Tánczos esetében: mi volt az indíték? Merthogy erre a kérdésre eddig senki sem tudott megnyugtató választ adni. Ha sem szexuális aberráció, sem rablás nem jöhet szóba, akkor miért ölhette meg valaki a mindenkivel kedves, jó kedélyű gyermeket? Tánczos esetében, sőt bármilyen más szóba jöhető gyanúsított esetében a mai napig képtelen volt a rendőrség egy elfogadható indítékot felmutatni. Az általunk megkérdezett körmendiek és Balaton Balázs is említést tett arról, hogy talán alvilági leszámolás, bosszú lehetett az indíték, s a bérgyilkos valójában a szomszéd lépcsőházban lakó helyi vállalkozó (a Zsade tulajdonosa) hasonló korú gyermekét szerette volna meggyilkolni, csak eltévesztette a házszámot. A másik lehetséges indok, amelyet Balaton Balázs vet fel végső elkeseredésében a könyvében, miután rájön, hogy Tánczos Gábor ártatlan, hogy esetleg a szülők keze van benne a gyilkosságban. Mind rendőrségi, mind magánjellegű nyomozásokból azonban kiderült, hogy mindkét feltevés nagyon távol áll az igazságtól, s teljességgel kizárható verziók, nem beszélve arról, hogy elképzelhetetlen, hogy egy édesapa ilyen módon végezne a saját kislányával. Tánczos családja és ártatlanságában hívők elkeseredésükben már szinte bárkit meggyanúsítottak volna, valójában azonban ezidáig mindenki csak sötétben tapogatózott. Ép ésszel felfogható magyarázat, vagyis indíték ugyanis nincs erre a brutálisan elkövetett gyilkosságra. Zsófi édesapja, H. Ferenc a következőket nyilatkozta arra a kérdésre, hogy mi lehetett ennek a szörnyű tettnek az indítéka: - Fogalmam sincs. Zsófi senkinek sem ártott, őt mindenki szerette. Mindig a közösség irányítója volt, énekórára, hittanra, népi táncra és vívóedzésre járt, kiváló tanuló volt. Ha megkérdi, akkor az iskolában is csak jót tudnak róla mondani – nyilatkozta az édesapa.

S itt következik az első igazán döbbenetes tény: a hozzánk eljuttatott névtelen levélben említett vérgyilkosság az egyetlen eddig felbukkant indíték, amelyet nyomozásunk alatt nemhogy megcáfolni, de inkább megerősíteni tudtunk.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy mit lehet tudni a zsidók által állítólag elkövetett rituális gyilkosságokról, vagyis a vérgyilkosságokról és a vérvádakról. Például azt, hogy egy antiszemitizmussal aligha vádolható izraeli történész professzor, Ariel Toaff nemrégiben könyvet jelentett meg Olaszországban, az Il Mulino kiadónál, Pasqua di Sangue (Véres Húsvét) címmel, amelyben bebizonyítja, hogy a zsidó rituális vérgyilkosságok megtörténtek. Ariel Toaff ugyanis azt állítja, hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, a Rajna vidékén a 11. századtól a zsidók valóban elkövettek rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira és mészárlásaira. Az így nyert vért Pészahkor, közelebbről Széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték. A könyv érdekessége, hogy a szerző Ariel Toaffot senki sem vádolhatja antiszemita elfogultsággal, ő ugyanis a római főrabbi fia, s maga is nem csupán zsidó, de rabbi is. Szakmai hozzáértéséről pedig annyit, hogy Toaff az izraeli Bar-Ilan Egyetem történész professzoraként a középkori és reneszánsz történelem, s benne a zsidó vonatkozások kutatója. A vérgyilkosságokról, vérvádakról a leplet lerántó könyv tehát 2007 elején megjelent, ám a szerző váratlanul leállíttatta a könyv forgalmazását, sőt a már kikerült példányokat is visszarendelte, s közölte, hogy átírja művét. Nemsokára kiderült, hogy Ariel Toaffot halálosan megfenyegették, s ennek, valamint az ellene indított gyűlöletkampánynak volt az eredménye, hogy a szerző végül visszavonta a saját könyvét. Mielőtt Toaff visszakozott, még a következőket válaszolta az őt támadó zsidó vezetőknek, rabbiknak: „Egy kis (zsidó) szélsőséges csoportra korlátozódtak ezek a tettek. Az iszlámot sem lehet elmarasztalni kis szélsőséges csoportok tevékenysége alapján. A gyermekgyilkos zsidók bosszút álltak és megváltást kerestek” - fogalmazott Ariel Toaff mielőtt a támadások hatására visszavonatta saját könyvét.

A leghíresebb magyarországi vérvád-ügy, az 1882-83-ban lezajlott tiszaeszlári per volt. Ekkor egy 14 éves keresztény kislány, Solymosi Eszter tűnt el nyomtalanul a helyi zsinagóga környékén a szabolcsi településen. A gyanú hamarosan a helyi zsidókra terelődött, akiknél éppen idegenből jött koldus zsidók tanyáztak. Eszter édesanyja feljelentést is tett a zsidók ellen, de a karhatalom először csak országos körözést adott ki. Később azonban a zsinagóga (zsidó) gondnokának 4 éves kisfia a focipályán keresztény játszótársainak kikotyogta, hogy a bátyja, Scharf Móric a kulcslyukon keresztül látta, ahogy a zsidók rituálisan kivégzik (a torkát elvágják) Solymosi Esztert, akit korábban neki kellett becsalogatnia a zsinagógába. A 16 éves Móric először vonakodott vallomást tenni, végül mindent részletesen előadott a nyomozóknak. Ennek alapján több zsidót letartóztattak. Bizonyítja, hogy Solymosi Eszter nem baleset áldozata lett, hogy hónapokkal a kislány eltűnése után (június 18-án) zsidó tutajosok egy fiatal nő holttestét fogták ki a Tiszából, aki Solymosi Eszter ruháit viselte. Az orvosszakértők azonban megállapították, hogy a kifogott nő 20 év körüli volt, Solymosi Eszter pedig 14, a holttest eredetileg szőke (haját leborotválták), az eltűnt kislány pedig barna volt. Végül az édesanyja egyértelműen kijelentette, hogy a holttest nem a lányáé, valakik tehát egy idegen holttestet öltöztettek fel az „eltűnt” Solymosi Eszter ruháival. A tiszaeszlári per nemzetközi érdeklődést váltott ki, a nemzetközi pénzvilág zsidó mágnásai is figyeltek az ügyre, s végül valamennyi zsidó vádlottat felmentették. Az akkori helyzetet jól jellemzi, hogy az ítélet hírére zavargások robbantak ki, a gyanúsított zsidók pedig elmenekültek az országból. Később felröppent a hír, hogy a felmentő ítélet a zsidóknak hatvanmillió forintjába került, s több köztisztviselő számolt be vesztegetésekről.

Nos, mindezek ismeretében vegyük górcső alá a körmendi gyermekgyilkosságot! A vérgyilkosság lehetőségét azonnal kizárhatja az elkövetés időpontja, hiszen effajta zsidó rituális gyilkosságot csak a zsidó húsvét, a Pészah idején követhetnek el. Ebből a szempontból a tiszaeszlári vérvád megáll, hiszen Solymosi Eszter közvetlen a Pészah előtt, vagyis április 1-én tűnt el. És most kapaszkodjanak meg, tisztelt olvasóink: H. Zsófit 116 évvel később ugyanezen a napon, vagyis április 1-én gyilkolták meg Körmenden!

Van még egy lehetőség, amellyel szintén kizárhatnánk a zsidó vérgyilkosságot: az elkövetés módszere. Mivel a rituális gyilkosság lényege, hogy a vért kifolyassák az áldozatból, a leírások szerint a gyilkosságot sakterek hajtják végre. A sakter zsidó mesterség, az a személy, aki a kóser eljárás keretében az állatok nyakát éles késsel elvágja, vérüket kifolyatja. A sakterek tehát az elbeszélések szerint a rituális gyilkosságot késsel követik el, méghozzá úgynevezett sakter-metszéssel, amelynek lényege, hogy fültől fülig vágnak, hogy minél nagyobb legyen a vérveszteség. A tiszaeszlári per koronatanúja, Scharf Móric – aki vallomása szerint a zsinagóga kulcslyukán keresztül nézte végig a gyilkosságot – arról beszélt, hogy Solymosi Eszter torkát egy sakter vágta el egy éles késsel. A körmendi gyermekgyilkosság esetében jóval könnyebb a dolgunk, hiszen itt megtalálták a holttestet, így hagyatkozhatunk az orvosszakértői jelentésekre. Ezek egyértelműen megállapítják, hogy Zsófi nyakát fültől fülig átvágták egy éles tárggyal, ami minden bizonnyal egy kés volt. Amennyiben bárki, akár Tánczos Gábor hirtelen felindulásból öli meg egy késsel, akkor indulataitól hajtva agyonszurkálja, mint történt ez számos hasonló esetben. Tavaly például Zsombón volt egy hasonló eset, ahol egy 17 éves lány dühében és pillanatnyi elmezavarában egy késsel megölte öccsét: nem a torkát vágta el, hanem 70 (sic!) késszúrással halálra szurkálta. Zsófit viszont módszeresen ölték meg. Először ütlegeléssel ártalmatlanná tették, majd nekigyürkőztek és mondhatni „szakszerűen”, fültől fülig, ha úgy tetszik sakter-metszéssel átvágták a torkát, s hagyták, amíg elvérzik. Az elkövetés módját is megvizsgálva tehát szintén elmondhatjuk, hogy nemhogy kizárhattuk volna a vérgyilkosság gyanúját, hanem éppen ellenkezőleg: a sejtés kezd bizonyossággá válni.

Nyomozásunk természetesen a rettenetes gyilkosság helyszínére is kiterjedt. Az általunk megkérdezett körmendiek közül azonban senki sem akadt, aki eddig hallott volna a zsidók által elkövetett vérgyilkosság lehetőségéről. Azzal kapcsolatban viszont egyetértés mutatkozott közöttük, hogy Tánczos Gábort gyenge idegzetű, ám ártalmatlan baleknak tartják, akivel a rendőrök és a bíróság elvitette a balhét. És, bár Körmenden nem akadtunk egyetlen olyan helyi lakos nyomára sem, aki bármit tudott vagy mert volna mondani a zsidó vérgyilkosság lehetőségéről, a világhálón találtunk egy nemrégiben keletkezett írást, amely megerősíti mindazt, amelyről a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levél értekezik. A Suttogó.hu internetes oldal fórumába Aakum néven írta be valaki a következőket:

„Az eset egyik furcsasága, hogy aznap nagyszámú, külföldi rendszámú buszon közlekedő haszid zsidó tartózkodott a városban. Tánczos vallomása szerint egy feketeruhás, szakállas egyénnel ütközött össze, aki éppen a helyszínről távozott sietve. Mivel ő volt az egyetlen tanú az ügyben, neki kellett elvinni a balhét. A másik furcsaság az ügyben, hogy a gyilkossági ügyekben szokásos létszámtól jóval többen jelentek meg a rendőrség részéről, és nem a helyiek, hanem a szombathelyi rendőrök szálltak ki egy Farkas vezetéknevű (a rangjára már nem emlékszem) zsidó rendőr vezetésével. A kislány torkát ún. sakter-metszéssel vágták el, ami fültől-fülig történő vágást jelent, így rövid idő alatt rendkívül nagy vérveszteséget okozott. A város zsidó nevezetességeit aznap látogató busznyi zsidót természetesen senki nem tartóztatta fel, az országhatárt még aznap elhagyták, magukkal víve az ügy részleteit és titkait... Az eset eme részleteit még 1998 második felében hallottam, személyesen egy akkor még a BM kötelékében dolgozótól. (Neve és címe még megvan). Mindezt akkor leírtam - sajnos csak egy példányban - és elküldtem egy emigrációban működő lapnak, de sajnos nem hozták le (talán meg sem kapták?). A fentieket már csak emlékezetből írom, a részletek sajnos közel 10 év távlatából kezdenek kikopni... Annyi még beugrott, hogy a meggyilkolt kislány apja vadász volt, otthon tartotta a puskáját. Mivel számára nyilvánvaló volt akkor, hogy a lányt nem Tánczos ölte meg, ezért keserűségében megpróbált néhány zsidót levadászni a környéken. A rendőrség egyből bevonta az engedélyét és az ország másik végébe költöztette át az apát.”

Természetesen a fenti sorok szerzőjével is felvettük a kapcsolatot, következő lapszámunkból kiderül, hogy mire jutottunk. Folytatjuk nyomozásunkat, s többek között nyakunkba vesszük az országot, hogy felkutassuk Zsófi szüleit, akik időközben Körmendről elköltöztek, a nyilvánosság elől teljesen eltűntek. Szintén felkutattuk a rejtélyes ügy legjobb ismerőjét, Balaton Balázs újságírót is, akit egyébként – az üggyel kapcsolatos nyomozásai miatt - 1999 májusában Budapest közelében egy rendőrautóból kiszálló férfiak agyba-főbe vertek, miután ráripakodtak, mondván: „Jó lenne, ha nyugton maradnál!” Balaton Balázs súlyos egészségkárosodást szenvedett, s természetesen feljelentette a támadóit, s mivel valószínűsíthetően rendőrökről volt szó, az ügyészségi nyomozóhivatal vette át az ügyet. Gondolom, olvasóink már meg sem lepődnek, ha eláruljuk, hogy ismeretlen elkövető címszóval még 1999 szeptemberében lezárták a nyomozást. A dolog érdekessége, hogy mindezek után Balaton Balázs személyes védelmét az izraeli kötődéseiről ismert In-Kal „security” nevű őrző-védő cég látta el.

A folytatásból kiderül az is, hogy valóban volt egy fekete hajú idegen, aki már jó ideje követte Zsófit a gyilkosság előtt. Sőt, a rendőrök kezdetben egy fekete hajú idegent kerestek olyannyira, hogy még a körmendi cigánytelepen is egész napos razziát tartottak. A meggyilkolt kislány pedig még halála után is szorongatott a kezében egy idegen felnőttől származó fekete hajszálat.

(A folytatás - és az ügy megoldása - az e heti  - júl. 12. - Magyar Jelenben olvasható.)

Képek és szöveg:
A Magyar Jelen munkatársai




Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet...

 (II. rész)


Előző lapszámunkban tett ígéretünkhöz hűen folytatjuk a kilenc évvel ezelőtt történt rettenetes gyermekgyilkossággal kapcsolatos nyomozásunkat. Cikkünk igen nagy visszhangra talált, az olvasók önszorgalomból az interneten és fénymásolatban is  terjesztették, s az általunk azóta felkeresett családtagokhoz, szakértőkhöz, újságírókhoz már  érkezésünk előtt eljutott a cikk híre. Nincs kétségünk afelől, hogy azok asztalán is ott van már ez a tényfeltáró riport, akik az ügy szereplőiként tudják vagy sejtik, hogy valójában mi történt 1998. április 1-én Körmenden, s azóta a bírósági tárgyalások és rendőrségi nyomozások hátterében. Mindezek ismeretében különösen érdekes, hogy a fősodrú média és a hivatalos Magyarország mélyen hallgat a lapunk által felvetett új eshetőségről, holott a vezető lapok, televíziók, rádiók kilenc éve folyamatosan foglalkoznak a máig megoldatlan körmendi gyermekgyilkossággal. Persze, álnaivitás lenne azt állítani, hogy meglepett minket ez a fogadtatás, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy a zsidó szó hallatán szinte mindenhol azonnal halkabban kezdenek beszélni, s beindul valamiféle öncenzúra. Szerkesztőségünket azonban ez nem érdekelte, tőlünk zuluk, hottentották vagy éppen eszkimók is szóba kerülhettek volna a gyilkosság lehetséges elkövetőjeként, minket csupán egyetlen dolog vezérelt: az igazság kiderítése!

Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet... (II. rész)

Korábbi lapszámunkban ígértük, hogy felkeressük Balaton Balázst, akit a körmendi gyermekgyilkossági ügy legjobb ismerőjének tartanak. Sikerült is felkutatni, és jómagam egy budai kávézó teraszán találkoztam vele. Futólag ismertük egymást, mert évfolyamtársak voltunk az egyetemen, így - bár nem tudta, hogy konkrétan miért keresem - könnyen kötélnek állt. Tánczos-dosszié címmel könyvet is írt a témáról és Tánczos Gábor évekig húzódó kálváriájáról. Végigülte a tárgyalásokat, beszélt minden szereplővel és az elsők között érkezett a tett helyszínére. Balatoni Balázs azt mondta, hogy körülbelül két éve már nem foglalkozik annyira intenzíven az üggyel, Gábor úgyis hamarosan szabadul, mostanában nem is látogatta meg a börtönben, holott korábban rendszeresen bejárt hozzá. Amikor megb&üotta, hogy a zsidó vérgyilkosság lehetőségéről akarom kérdezni, akkor csak annyit mondott, hogy azt a bizonyos névtelen levelet annak idején ő is megkapta, ahogy a legtöbb, az üggyel foglalkozó újságíró is, de senki sem akart ez irányban nyomozni. Annyiban maradtunk, hogy nem kívánja kommentálni ezt a teóriát. Persze, nincs ebben semmi meglepő, hiszen az egykor a Mai Nap újságírójaként dolgozó Balaton Balázs időközben átkerült a mikrofon másik oldalára, s a II. kerületi önkormányzat sajtóreferense lett. Vannak ma még Magyarországon olyan témák, amelyekről ilyen állásban nem tanácsos nyilatkozni. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nevét felvállalva lényegében senki sem mer megszólalni ebben az ügyben, amennyiben zsidókról is szó esik. Azon már meg sem lepődtem tehát, hogy az általam szintén felkeresett, az ügyben érintett szakértő a neve elhallgatását kérte tőlem, a segítségéért cserébe.
Megígértem neki, így betekinthettem több hivatalos szakvéleménybe, a bírósági aktákba, s levelezésekbe is.

Hol a vér?

Nos, akkor tényszerűen nézzük, hogy valójában milyen állítások szerepelnek a lapunk birtokába jutott bírósági dokumentációban megtalálható szakértői véleményekben, amelyeket a Magyar Jelennek nyilatkozó hivatalos személy is megerősített. Az alábbiakban szó szerinti idézeteket olvashatnak a dokumentumokból:
„Rögzítést nyert a halottszemle jegyzőkönyvben, hogy az elhalt sértetten lévő hosszúszárú farmernadrág begombolt, de a cipzár lecsúszott állapotban volt. A nadrág lehúzása közben a combok elülső felületén, a felső combok között, közvetlenül a nemi szerv alatt szabálytalan alakzatban egy hosszú hajszálnak látszó anyagmaradvány található, amely 40 cm hosszúságú, és az elhalt hajzatánál sötétebb színű. A bizottság a hajszálnak látszó anyagmaradványt eredetben rögzítette. 18. számú bűnjel”.
(A szerkesztőségünkhöz eljuttatott névtelen levélben azt írják, hogy a hajszál azért kerülhetett oda, mert a rituális, emberáldozat-jellegű gyilkosságok előtt meg kell vizsgálni, hogy szűz-e az áldozat).

A Legfelsőbb Bíróság dokumentációjában ezzel a hajszállal kapcsolatban a következők állnak:
„A 1/3. kötet 401. és 409. oldalán elfekvő szakértői vélemények szerint a gyermekkorú sértett combjáról eredetben rögzített 44 cm hosszúságú 75 mikron vastag kihullott vörös tónusú hajszál eredeti színe szürkésbarna. A vizsgálat megállapította, hogy a kérdéses hajszál színben és szerkezetben eltér Tánczos Gábor hajmintájától”

A halottszemle alkalmával pedig a  következőket rögzítették: "a holttest szabaddá tett, a bal kéz mutató és gyűrűs ujján, a körmön és az ujjbegyen szemmel alig észlelhető elemi szálak voltak láthatók. A bizottság az elemi szálakat eltávolította és azokat üvegfiolában eredetben biztosította. (13. számú bűnjel)
A bizottság a bal kéz v. ujjáról körömvágatot és körömkaparékot biztosított üvegfiolában. (16. számú bűnjel)
A szabaddá tett jobb kézről a hüvelykujjon és a kisujjon szabad szemmel alig észlelhető elemi szálakat találtak. A bizottság azokat csipesszel eltávolította és üvegfiolában, eredetben biztosította. (18. számú bűnjel)
A jobb kéz v. ujjáról körömvágatot és körömkaparékot biztosított ugyancsak üvegfiolában (21. számú bűnjel)"

Nos, ezeknek a kétségtelenül perdöntő bűnjeleknek a vizsgálatakor megállapították, hogy azok nem Tánczos Gábortól származnak, s a fiú DNS-ét sem tudták kimutatni a gyilkosság helyszínén. Találtak viszont a lakásban idegen ujjlenyomatot, az ajtón pedig füllenyomatot, amelyek szintén nem a fiúé. De akkor kié? És kié a hosszú hajszál (vállig érő hajat feltételez), ha nem Tánczosé? Az üggyel kapcsolatban az elmúlt években kevésszer esett szó arról a tényről, hogy a Zsófinál néhány évvel idősebb barátnője a rendőrségen tett vallomásában annak idején elmondta, hogy Zsófit a gyilkosság előtti napokban egy idegen férfi követte. Balaton Balázs még abban az időben találkozott Szilviával, a barátnővel, s szó szerint a következőket vetette papírra:
„Zsófi pár évvel idősebb barátnőjét is beviszik a rendőrségre. A lány megadja annak a fekete hajú, bajuszos férfinak a fantomképét, akiről pár nappal a gyilkosság előtt Zsófi azt állította: napok óta követi.
- Mikor mutatta meg Zsófi azt a férfit, aki követi?
- Nem emlékszem pontosan. Egy vagy két héttel halála előtt.
Iskola után lejött játszani. Bementünk a házuk melletti Spar áruházba. Azt hiszem csokit akart venni. Sétáltunk a diszkontban, amikor odahajolt hozzám és rámutatott egy férfira.
-„Ő követ már napok óta” - mondta.
- Odamentetek a férfihoz, megkérdezni, hogy mit akar?
- Nem. Mert ezt is Zsófi hóbortjai közé soroltam. Néha mondott olyat, amelyet nem kellett komolyan venni. Sokat viccelődött. Ezt is annak tartottam, de most már tudom: nem hülyéskedett.
- Miből gondolod? Zsófi megváltozott a halála előtti napokban. Félt. Észrevettük, hogy nem nevetgélt, jókedve és vidámsága eltűnt.”

Amikor Tánczos Gábor önként jelentkezett tanúnak a rendőrségen, vallomásában azt mondta, hogy egy férfi rohant ki a lépcsőházból, amikor odaért.
Személyleírást is adott erről az idegen, minden jel szerint nem körmendi, sőt még csak nem is magyar férfiról. Tánczos Gábor „mediterrán külsejűnek” írta le a fekete hajú férfit. A rendőrök emiatt tartottak eredménytelen razziát a körmendi cigánytelepen, pedig mediterrán külső alatt elsősorban nem az Indiából származó cigányokat szokták érteni, hanem a Földközi-tenger mellett élő népeket: olaszokat, görögöket vagy éppen izraelieket. A rendőrség miután Tánczos Gábort letartóztatták, nem kereste tovább a mediterrán külsejű férfit, ahogy a bíróság sem foglalkozott ezzel, holott a védelem még azt a két munkást is tanúként be kívánta idéztetni, akik a gyilkosság idején, a lakóház oldalán lévő állványzaton dolgoztak, és szintén láttak egy hasonló külsejű férfit. Az egész ügy és a zsidó vérgyilkosság teóriája szempontjából is a legfontosabb kérdés: a vér!

A lapunknak nyilatkozó összes érintett és maguk a szakértői vélemények, bírósági dokumentumok: is azt tartalmazzák, hogy a gyilkosság helyszínén nem volt vér! Mindössze az áldozat nyakán és közvetlen közelében volt egy vékony vércsík, de a lakásban sehol sem találták nyomát. Több liter vér egyszerűen hiányzik!

Tánczos Gábor ruháján egyetlen csepp vért sem találtak. Pontosabban két cseppet igen, ezt mutogatták is akkoriban a nyomozók, aztán egy ideig mélyen hallgattak arról, hogy a szakértői vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy Tánczos igazat mondott, a két vércsepp ugyanis tőle származott, még egy korábbi konyhai balesetéből. A nekünk nyilatkozó szakértő, de az ítéleti tényállás szerint is a halál oka a nyak lágy részeinek átvágásából - mely verő -  s visszereket is érintett - heveny külső elvérzés!

Ebben az esetben azonban több liter vérnek kellett kifolynia! Az ügyben eljárt szakértők szerint a száj- és orrnyílás befogása a nyak átmetszése után sem fejeződött be.

A bonc jegyzőkönyv szerint tűszúrásnyi, gombostűfej nagyságú gócok voltak a kislány testén, amely fulladásos mechanizmusra utalnak. Ez esetben úgy az elkövetőnek, mint a környezetének vérrel kellett szennyeződnie. Az ítéleti tényállás és a vádirat szerint is Zsófi a kanapén hátrahajlott testtartásban, hátrabicsaklott fejjel szenvedte el az ölési cselekményt. A szakértők szerint ebben az esetben mindennek úsznia kellett volna a vérben! A nyomozók a lakásban úgynevezett luminolos eljárással vérnyomot kutattak, de nem találtak semmit!

Erről az eljárásról tudni kell, hogy egy vegyszert (luminolt) permeteznek szét a helyszínen, ebben az esetben a lakásban, s a luminol megfelelő fényviszonyok között a szemmel láthatatlan, tehát a már felmosott, eltüntetett vért is kimutatja. Azonban ezzel az eljárással sem tudtak vért találni a lakásban! Több liter vér "nyomtalan" eltűnésére az általunk megkérdezett szakértő (és a józan paraszti ész is) csak egyetlen magyarázatot tudott mondani: a kifolyó vért egy edényben felfogták. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a nyak el-metszése után a gyilkos továbbra is befogta áldozata száját és orrát. Nem szúrta meg, csak megvárta, amíg elvérzik.

Meglepően ismerősek a rendőri vezetők 

 Ahogy azt a korábbi lapszámunkban jeleztük, a Suttogó.hu hónlap fórumában talált hozzászólás szerzőjével is felvettük a kapcsolatot. Több levelet váltottunk vele. Kiderült, hogy az általa említett „BM dolgozó”, akitől a zsidó vérgyilkosságot 1998 második felében hallotta, egy barátjának az ismerőse volt. Kérésünkre megpróbálta felkutatni, ám ez két hét alatt nem sikerült, pusztán a személyleírása és annak a budai utcának a neve van meg, ahol akkoriban lakott. így közvetlen interjú helyett megpróbáltuk ellenőrizni a hozzászólásban szereplő részinformációkat, hiszen azokból lehet következtetni az egész írás valódiságára. Mindenekelőtt kiderítettük, hogy az áldozat, Zsófi édesapja valóban vadász. Azt ugyanakkor senki sem tudta megerősíteni, hogy „keserűségében megpróbált pár zsidót levadászni a környéken”, sőt az általunk megkérdezettek ezt kifejezetten cáfolták.

Az viszont igaz, hogy elköltözött a tett helyszínéről, de nem az „ország másik végébe”, csak az egyik Körmend környéki faluba. A Fórum hozzászólója a BM-es informátorra hivatkozva említést tesz arról, hogy volt az ügyben egy „Farkas vezetéknevű zsidó rendőr”.

Rendkívül fontos kérdés a hozzászólás valódiságtartalma szempontjából, hogy ez igaz-e, hiszen ez az egyik konkrét információ. Nos, utánanéztünk, s a nekünk név nélkül nyilatkozó hatósági személy megerősítette, hogy valóban volt egy Farkas István nevű szombathelyi rendőr az ügyben. Tánczos Gábor édesanyját is megkérdeztük, s ő is emlékezett arra, hogy egy ilyen nevű rendőr nyomozott a gyilkossággal kapcsolatban, s nem is akármilyen beosztásban, hiszen Farkas István volt az, aki a nyomrögzítésért felelt, vagyis a nyomozás szempontjából leglényegesebb dologért. Farkas István rendőr alezredest egyébként szereti a baloldali-liberális hatalom, hiszen 2004-ben Lamperth Mónika belügyminiszter akkor tüntette ki Szent György Érdemjellel, amikor Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt dandártábornokból rendőr vezérőrnaggyá léptette elő.

Idén március 15-e alkalmából pedig Farkas Istvánt a Gyurcsány-kormány igazságügyi és rendészeti miniszterének javaslatára köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki. Azon kívül, hogy a nekünk nyilatkozó hatósági személy, külső jegyei alapján elképzelhetőnek tartja, hogy Farkas István zsidó, erre természetesen bizonyítékot nem tudunk felmutatni. Mindenesetre, a nevet a legnépszerűbb internetes  keresőbe bepötyögve, az 1944.-ben Auschwitzban elhunyt Farkas István festőt kapjuk.

És ha már az ügyben érintett rendőröknél tartunk! Az egész körmendi gyilkosság legérdekesebb rendőrségi vonatkozása az a tény, hogy 1998-ban a Vas megyei rendőrfőkapitány az a Bene László volt, aki a 2006-os őszi rendőrterror idején, mint az egész rendőrséget irányító ORFK vezetője vált hírhedté. Bene László kiugró karrierjét Tánczos Gábor letartóztatásának köszönheti. A körmendi gyerekgyilkosság ugyanis közvetlenül az 1998-as választások előtt történt, abban az időszakban, amikor szinte naponta robbantott valahol a politikával is összefonódott maffia, így az akkori MSZP-SZDSZ-es kormánynak különösen kényelmetlen volt az egész országot felkavaró körmendi gyilkosság.

A közvélemény megnyugtatása érdekében még a választások előtt meg kellett találni a "gyilkost".

A vasi rendőrök igyekeztek is, és 1998. április 23-án letartóztatták az addig tanúként kezelt, segítségét önként felajánló Tánczos Gábort.

Bene Lászlót már másnap, azaz április 24-én megyei főkapitányból dandártábornokká lépteti elő a köztársasági elnök, vagyis Göncz Árpád. Az akkori belügyminiszter, az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor is azonnal a helyszínre siet, és pénzjutalmakat, kitüntetéseket kezd el osztogatni a nyomozásban részt vevő rendőröknek, április 30-án pedig Bene Lászlóval közösen tartanak a média kiemelt érdeklődése mellett sajtótájékoztatót, amely során elmondják, hogy a vallomások és tárgyi bizonyítékok alapján alapos a gyanú Tánczos Gábor bűnösségére.

Sietni kellett, mert az országgyűlési választásokat 1998. május 10.-én tartották, s bármi áron kellettek az eredmények. Azóta bebizonyosodott, hogy a nyomozó hatóság kezében egyetlen - a fiú bűnösségét alátámasztó, a védelem által nem cáfolt - tárgyi bizonyíték sincs, Tánczos Gábor pedig visszavonta azokat az egymásnak is ellentmondó, indítékról nem szóló beismerő vallomásokat, amelyeket - orvosi szakvélemény szerint igazoltan - tudatmódosító gyógyszerek (Xanax és Dormicum) hatása alatt, kényszerítéssel és veréssel passzíroztak ki belőle, a fiú továbbra is börtönben maradt, Bene László karrierje viszont azóta is meredeken fölfelé ível.

Az Orbán-kormány alatt ugyanakkor nem lépett előre a ranglétrán, s abban az időben a körmendi gyilkossággal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság egyszer új eljárásra kötelezte az első fokon eljáró bíróságot, a Tánczos Gábor ártatlanságában bízók tehát joggal reménykedhettek. Hiába szavazott azonban még 1998-ban a fiú a Fideszre (a családtagjaitól tudjuk - a szerk.), az Orbán-kormány idején újra elítélték.

A 2002-es kormányváltást követően Bene László karrierje újra meglódult, 2002 júniusában a BM Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálatának vezetője lett, s ugyanebben az évben kapott központi tiszt címet az MSZP-SZDSZ miniszterelnökétől, a D-209-es Medgyessy Pétertől.

Aztán 2006-ban Bene László már országos rendőrfőkapitányként jegyezte az őszi rendőrterrort, ám 2007-ben a rendőrség sorozatos botrányai után a közvélemény nyomására Gyurcsány Ferenc kénytelen volt Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitánnyal együtt leváltani. Valami miatt azonban az MSZP-SZDSZ hatalom hálás szeretete övezi Bene Lászlót, ugyanis néhány héttel ezelőtt repült fel a hír, hogy a Gyurcsány Ferenc által frissen kinevezett, a 2006-os őszi események idején a rendőrséget védő nyilatkozatairól elhíresült volt ombudsman, Takács Albert rendészeti miniszter szakállamtitkára a frissen kirúgott Bene László lehet. Ritka az az ember, aki fölfelé tud bukni. Az már csupán hab a tortán, hogy a körmendi lakásba, ahol Zsófit megölték, a gyilkosságot követően Marksz Attila határőr alezredes költözött be, aki nem engedélyezte, hogy a nyomozás után Tánczos Gábor részvételével rekonstruálják a gyilkosságot, így megakadályozva azt is, hogy esetleg a helyszínen derüljenek ki a kétségtelenül meglévő ellentmondások.

Rendületlenül hisz a fia ártatlanságában Tánczos Gábor édesanyja. Közvetlen, kedves asszony.
Kutatom a tekintetét, szemeiből jóság árad.

Szabadkozik, amiért kendőben és Gábor régi melegítőnadrágjában, az utcán fogad. A házuk előtt találkozunk.

Az utca Körmenden a Batthyányiak kastélya mellett van, s egyenesen a híres történelmi család parkerdőjébe vezet. Az utolsó kis szegényes tömbházban laknak, amely mögött már az erdő kezdődik.
Itt vár rám Tánczos Gábor édesanyja. Nem invitál föl a lakásukba, attól tart, hogy lehallgatnának minket. A tekintetem alapján megbízhatónak talál, s rögtön felajánlja, hogy szólítsam Gyöngyinek. Az egyik kezében egy, az ügyről szóló szatyornyi újságcikket tart, a másik kezében a kutyája pórázát.
Kedves, játékos a magyar vizslára emlékeztető eb. Mindig volt kutyájuk, Gábor is imádta őket.

Gábor megtört édesanyja



Tánczos Istvánné - Gyöngyi -  a mai napig rendületlenül hisz a fia ártatlanságában, s az sem tántorította el ahogy nemcsak Tánczos Gábor  egészsége, hanem az övé is megromlott az elmúlt kilenc év alatt. A szatyorban az újságcikkek mellett egy pirulákat tartalmazó dobozt is látok, szívgyógyszerek. A fia a börtönben epilepsziás lett, s cisztát fedeztek fel az agyában - állítólag a sok veréstől.
Gábor csecsemőkori, gyermekkori, majd a börtönben készült fényképeit mutogatja, s az egész ügyet két gyermek tragédiájának nevezi: az egyik tragédia Zsófié, a másik Gáboré. - Mindketten ártatlanok. Egyiküket bestiálisán megölték, a másiknak derékba törték az életét - mondja.
A zsidó rituális vérgyilkosság verziójáról ő is hallott, nem sokkal a fia letartóztatása után - mint szinte minden érintett és szerkesztőségünk is megkapta az erről szóló névtelen levelet.
Az édesanya azonban nem akar erről beszélni, a fiát félti, aki „még mindig a kezükben van”.
A 80 éves édesapját is félti, magáért viszont nem aggódik. Nekem már csak egy dolog maradt az életemben: tisztára mosni a fiam becsületét, amelyet befeketítettek - mondja.

A jelek szerint van is mitől tartania, hiszen nemcsak Balaton Balázst verték össze 1999-ben, hanem szinte mindenkit megfenyegettek, bántalmaztak, aki Tánczos Gábor mellé állt az évek folyamán. Gyöngyit háromszor verték meg, a fiú nagyapját megtámadták, az országosan ismert és elismert dr. Lépold Józsefné igazságügyi írásszakértőt, aki Tánczos Gábor írása alapján lényegében ártatlannak minősítette a fiút, szintén összeverték.

De még az éjszakai életben dolgozó körmendi kidobót is meg tudták félemlíteni, mert a Tánczos mellett tanúskodó férfi egyszer csak közölte a bírósággal, hogy csak akkor hajlandó tanúvallomást tenni, ha állandó rendőri védelmet kap, mert ebben az ügyben nagyon sötét erők érdekeltek.

Órákig beszélgetünk a Batthyány család obeliszkjének tövében, az erdőben. Közben kutyájukat sétáltató, kerékpározó vagy gyermekeikkel játszó körmendiek mentek el mellettünk, többen köszöntek is Tánczos Gábor édesanyjának, de senki még csak nem is nézett csúnyán Gyöngyire. Sőt, két idősebb asszony meg is állt, s hosszasan bizonygatták nekem, hogy a fiú ártatlan. Egyikük megjegyezte, hogy az ő gyerekeire is Tánczos Gábor vigyázott annak idején. Egyébként jellemző a körmendiek hozzáállására, hogy Gábor édesanyja és nagyanyja azért maradhattak a lakásukban, mert senki sem ment el arra az árverésre, amelyet azért írtak ki, mert a rendkívül szegény család nem tudta kifizetni a többmilliós perköltséget, amelyet a 13 év fegyház mellett, mintegy mellékbüntetésként, szintén a fiú nyakába varrtak. Tánczos Istvánné - Gyöngyi - ezt is a szolidaritás jeleként értelmezte, már csak azért is, mert a Gábor tulajdonát képező fél lakást potom kétmillió forintért árverezték volna el, ami szerinte igazán jutányos ár.

Visszatérve oknyomozó riportunk legmegdöbbentőbb felvetéséhez, a zsidó rituális gyilkosság lehetőségéhez, Körmenden járva több kérdés is felvetődött bennem. Felkerestem az igen elhanyagolt állapotban lévő helyi zsidó temetőt, a ravatalozó épületéről fényképeket is készítettem, de a sírok között egyetlen hozzátartozót, vagy zsidó gondnokot sem láttam. Azt a tárgyilagosság kedvéért fontosnak tartom leszögezni, hogy minden fellelhető, többek között zsidó történészektől származó tanulmány - mint az előző számunkban hivatkozott Pasqua di Sangue (Véres Húsvét) című könyv - szerint a zsidóknak csak egy relatív kis részét kitevő fundamentalista irányzat követhetett el ilyen borzalmas tetteket. De hol van manapság Vas megyében ilyen fundamentalista zsidó közösség? Az idézett internetes írás haszid zsidókat említ, akikről néha Magyarországon is hallani ugyan, de nem a nyugati megyékből

Szombathelyen például egészen a XIX. századig le sem telepedhettek a zsidók, s Vas megyében egészen a huszadik századig a legtöbb helyen nem is tudták megvetni a lábukat, kivéve a Batthyányiak birtokain, ahol befogadták őket.

Mivel Körmend a Batthyányiak központja volt, érthető, hogy a vidék egyik legkiemelkedőbb zsidó közössége éppen itt alakult ki. 1888-ban zsinagógát is építettek Körmend központjában, amelyet azonban 1945-ben a német és magyar katonák raktárnak használtak, majd visszavonulásukkor felgyújtottak. A helyén ma a háború alatt elhurcolt 384 körmendi zsidó lakosra emlékeztető táblát találunk. A város szélén ma is megtalálható a zsidó temető közepén a dávid-csillagos épülettel. Az tehát még érthető, ha a megyébe érkező zsidó látogatók mondjuk Körmendre utaznak először. Sőt, ha zsidók bosszújáról lenne szó, akkor is érthető lenne Körmend, hiszen itt nem csak közel 400 zsidót hurcoltak el, de a zsinagógát is megsemmisítették. De miért pont Vas megye? A most következő sorok elolvasása után kiderül, hogy a gyilkosság idején azonban megjelentek fundamentalista zsidók a megyében.

Amikor a Batthyány család egykori parkjának szélén Tánczos Gábor édesanyjától elköszöntem, s elindultam, önkéntelenül is visszanéztem. Mivel már mélyen a reflexeimbe ivódott, hogy ösztönösen ügyeljem a hátamat, észrevettem, hogy egy fehér autó kanyarodott ki utánam az utcából. Kb. száz méter után máris jobbra kell fordulni, s az utca végében ott magasodik a katolikus templom tornya.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy ebbe a történelmi hangulatú kis utcába is utánam kanyarodott a kocsi. A templom főbejárata elé parkoltam le, majd keresztet vetettem és határozott léptekkel a templom elkerített udvarának jobb hátsó sarkában található emlékműhöz mentem. Az alkotás tulajdonképpen egy nagy fakereszt a megfeszített Jézussal, alatta a kőtömbön a felirat hirdeti, hogy „emlékezzünk Zsófikára”.

Mivel a templomot megkerülve a kegyhely mögött balra ki lehet látni az utcára, miközben az emlékművet fotóztam, a szemem sarkából észrevettem, hogy a fehér autó az utcában éppen megfordul, majd járó motorral, égve hagyott fényszórókkal megáll. Készítettem gyorsan egy fotót az autóról is, majd a templom udvarán átvágva visszatértem a kocsimhoz. Beültem a járművembe, s eszembe jutott, hogy fel kell hívnom az egyik munkatársamat, ezért pár percig telefonáltam. Éppen végeztem, amikor a hátam mögül egy férfi lépett az autómhoz és a letekert ablakon keresztül megszólított. Összerezzentem.
-Tudom, miért van itt. A Traubisoda körül kutakodjon - mondta az ismeretlen férfi, s bár még kérdezni akartam tőle, minden további beszélgetést elhárított, s éppen olyan gyorsan, ahogy érkezett, eltűnt.
Fel sem ocsúdhattam, csörgött a telefonom. Tánczos Gábor édesanyja hívott. Véletlenül nálam maradt a kulcscsomója abban a zacskóban, amelyben azok a dokumentációk voltak, amelyeket az üggyel kapcsolatban adott nekem. Még visszakanyarodtam Tánczosék utcájába, és Gyöngyi kezébe nyomtam a kulcsokat, majd erőt kívántam neki, ő pedig azt, hogy Isten legyen velem. Bár sokszor jártam már életemben Körmenden, tele van a város barátokkal, ismerősökkel, de most úgy éreztem, hogy jobb, ha magam mögött hagyom a települést. A gyomromat szorító nyomasztó érzés valahol Veszprém környékén kezdett oldódni.

Íme, a haszid zsidók 

A „jótanácsnak” megfelelően utánanéztem Salamon Berkowitznak.

Már, amikor először hallottam a nevét Körmenden, akkor tudtam, hogy ő a botrányairól hírhedté vált Traubisoda-gyáros, aki rendkívül agresszív stílusáról és botrányos ügyeiről, pereiről vált hírhedté. Annak idején újságíróként eredménytelenül próbáltam tőlük egy interjút kicsikarni, amikor a Promontorbor Rt-vel pereskedett a Márka üdítőital jogtalan bitorlása miatt. Nos, nézzük akkor, hogy ki az a Traubi-gyáros Salamon Berkowitz? Az amerikai állampolgárságú, külsőségeiben is ultraortodox zsidó Salamon Berkowitz az úgynevezett rendszerváltozás idején települ Magyarországra, és itt rögtön privatizációs ügyekbe keveredett.



Hogy ne vádolhassanak elfogultsággal, kizárólag újságcikkekből, országos lapokból, közöttük a zsidó hírportálról, a Sófár.hu-ról idézek:

„Salamon Berkowitz privatizálta a '90-es évek elején a Badacsonyi Állami Gazdaság balatonvilágosi üzemét, amelyben jogszerűen csak 1994-ig gyárthatott  volna Traubisodát. Hiába vesztett már többször pert védjegybitorlás miatt, az amerikai üzletember érdekeltségei, 1994 után is folytatták az üdítőital gyártását. Salamon Berkowitz cégei használati, védjegy- és bitorlási perek indításával, sorozatos fellebbezésekkel késleltetik az ellenük indított eljárások lezárulását, miközben sok tíz millió forintos köz- és magántartozást halmoztak föl. Salamon Berkowitz emellett büntetőügyben is állt már bíróság előtt."

Egy másik cikkben a következőket írják:
„A támadások elkerülése végett már az írás elején jelzem, hogy egy Berkowitz által indított büntetőügyben egyik kollégámmal évek óta vádlottként járok a bíróságra. A bűnünk: írni merészeltünk arról, hogy Salamon Berkowitz a Magyarországon folytatott gazdasági tevékenysége kapcsán már állt büntetőbíróság előtt. Azzal pedig, hogy erről, valamint ennek eredményéről részletesen beszámoltunk, olyan különleges adatokat hoztunk nyilvánosságra, amivel az ügyészség szerint megsértettük Salamon Berkowitz személyiségi jogait. Szerintünk viszont az embereknek tudniuk kell, ki is Salamon Berkowitz.
Azt, hogyan keveredett ide a rendszerváltás körül, miként juthatott nagy összegű állami hitelhez akkor, amikor más magyarországi vállalkozók többségének nem volt erre.

A közvéleménynek tudnia kell arról is, hogy milyen eszközökkel próbált embereket és vállalkozásaikat tönkretenni, hogyan használta fel az alulinformált, ostoba politikusokat és diplomatákat a közszerepléseihez, illetve, hogy miért felkészületlen és tehetetlen vele szemben az igazság kiderítésével már régóta nem bíbelődő „magyar igazságszolgáltatás”.

Salamon Berkowitz és ügyletei egy-két fajsúlytalan cikk után gyakorlatilag kikerültek a balliberális sajtó látóköréből, annak ellenére, hogy egyre több disznóság derült ki róla. Ezekről kizárólag a Napi Magyarország adott, illetve a Magyar Nemzet ad rendszeresen hírt.

Pedig Berkowitz időközben közszereplővé is vált: karácsony idején a hanukának tisztelegve menórát állított a Parlamentnél, ahol tájékozatlan (vagy éppen jól tájékozott - a szerk.) miniszterelnökökkel - 2002-ben Medgyessy Péterrel és Adrién Nastaséval -, MSZP-s miniszterekkel és politikusokkal mutatkozott együtt."

És íme egy szösszenet az ultraortodox zsidó „üzletember” stílusáról:
„Berkowitz megérkezéséig minden a törvényeknek megfelelően zajlott. A végrehajtó, természetesen rendőrök jelenlétében, tételszerűen felvette a leltárt, szabályszerűen zajlott az eljárás. A helyszínre érkező tulajdonos (azaz Berkowitz - a szerk.) azonban az első perctől kezdve vitatta az eljárás törvényességét. Azt mondta, ez az egész - mármint a foglalás - náci eljárás, és az ilyen náci módszerek felett már eljárt az idő. Azután lenácizta a résztvevőket, vagyis minket is. A fia verekedni is akart, és miután legfeljebb csak szavakat tud magyarul, nagyon agresszíven ilyesmiket kiabált nekem: „leülsz,! nem szólsz”!
Tényleg csak a rendőrök határozottságán múlt, hogy nem lett verekedés. Berkowitz összegyűrte és összetépte a jegyzőkönyvet..."”

No, ennyit Salamon Berkowitzról, az üzletemberről, akinek viszont van egy másik tevékenységi köre is, erről így ír a Magyar Nemzet:

„A történet előzményeként az Ortodox Zsidó Világtanács és a Mechon Simon Szociális és Foglalkoztatási Alapítvány nevében közleményt adott ki Salamon Berkowitz (...), amelyben arról értesítette az érintetteket és a sajtó  munkatársait, hogy Nyírtasson, a Mózes-hitű ortodoxok székhelyén rituális fürdőt avatnak a közösség Szatmárból elszármazott tagjai.

A közlemény szerint a beruházás értéke meghaladja a harmincötmillió forintot, a vendéglátás költsége pedig több mint négyszázmillió forint.

Berkowitz azt írta: "a kanadai Québecben élő nyírtassi haszid közösség Magyarországra költözik, s újra otthont teremt magának azon a helyen, ahol a XVIII. században több Mózes-hitű letelepedett, létrehozva a szeretet és összefogás szigetét az akkor még parányi községben"

Berkowitz ötödik éve szervezi a haszid zsidók nyírtassi hazatérését, a tavalyi találkozójukról - amely során több ezer, hagyományos öltözetet viselő ortodox zsidó özönlötte el a nyírségi községet - a következőket írja a Sófár.hu zsidó hírportál:

„Szemet szúrt, hogy egyetlen nőt sem láttam a tömegben, kizárólag 6-90 éves fiúkból és férfiakból álló közösség szürreális képe tárult elém."

Ugyanerről a találkozóról a következőket nyilatkozta a Magyar Nemzetnek tavaly egy nyírtassi helybéli férfi:
„- Isten az atyám, hogy nem vagyok antiszemita - méltatlankodott a zarándoklat második napján Nyírtass Bem utcájának egyik férfi lakója -, de amit ezek az emberek művelnek itt, az túltesz mindenen. Eljöttek Kanadából, az Egyesült Államokból és még vagy húsz országból. Kellemes társaságra számítottunk, erre mi történik'? Vagy azonnal megfeledkeznek magukról, vagy ez a természetes viselkedés náluk. Ha hiszi, ha nem - erősítette meg a családapa az elmondottakat-, nyílt ajánlatokat tesznek asszonyainknak, lányainknak.

És még ők csodálkoznak, amikor felháborodunk, s azt kérdezzük: hol van a tisztességtelenség határa? Nézze meg, őrző-védő csapattal vigyáztatják nyugalmukat bizonyára nem kevés pénzért a falu ellenében, miközben a mi nyugalomhoz való jogunkra nincsenek tekintettel. Ilyen körülmények között részünkről legfontosabb az éberség: szeretjük a vendégeket, de ami sok, az sok.

Ez megy 2001 óta, és amennyiben nemtetszésünknek adunk hangot, azonnal az a válasz, hogy antiszemiták vagyunk, utáljuk a zsidókat

Találtunk tehát Magyarországon a névtelen levélben is említett haszid zsidókat, Berkowitzék ugyanis ennek az irányzatnak a hívei.

A haszid irányzatról ezt írja a lexikon: „a legnagyobb súlyt az úgynevezett ’kávánára’, azaz a parancsolatok teljesítésének lelki aspektusára helyezik. Vallási révületeikben Istennel való misztikus egyesülésre törekednek, ami a haszidizmus kialakulásának korában éles ellenreakciókat váltott ki a mitnágdimok, vagyis a haszidizmust ellenzők körében. Mára a haszidizmus ortodox felekezetként küzd a zsidóságot veszélyeztető újítások ellen. Az irányzat tagjai betűhíven ragaszkodnak a vallás minden parancsolatához, fokozottan ügyelve a külsőségekre.

Rendszerint elkülönülve élnek, s féltve őrzik identitásukat minden külső hatástól"

Hogy Salamon Berkowitzék mennyire ragaszkodnak az ősi hagyományaikhoz és a Tóra betűjéhez még az üzleti életben is, nemcsak az bizonyítja, hogy gyárukban ugyancsak haszid zsidók dolgoznak, az üdítőitalaikat pedig héber nyelvű pecséttel látják el, hanem az Index.hu 2004 novemberi tudósításából vett következő idézet is:

„Berkowitz úr végre rátért a sajtótájékoztató egyik fő témájára, a kóser traubi gyártásra. A kóser terméknek minden alkotóelemének kósernek kell lenni. Hogy mitől kóser valami, azt ne kérdezzük, azt a Tóra mondja meg, ősi törvény.”

Foglaljuk össze hetekig tartó, mindenre kiterjedő nyomozásunkat, megvizsgálva a hozzánk eljuttatott névtelen levélben és a Suttogó.hu oldal fórumában található hozzászólás legfőbb állításait:

1. A kilenc éve börtönben ülő Tánczos Gábor bűnösségét ma már egyetlen, meg nem cáfolt bizonyíték sem támasztja alá.
2. A rendőrség és az ügyész szándékosan vagy véletlenül, hibák sorozatát vétette.
3. A névtelen levelekben szereplő, leinformálható állítások valódiak.
4. A gyilkosságnak 9 év után sincs semmiféle indítéka. Egyetlen indítékot nem sikerült cáfolni (igaz, a rendőrség és az újságírók bár hallottak róla, nem vizsgálták), s az a zsidó rituális vérgyilkosság.
5. A kislány nyakát fültől fülig átvágták. A szakirodalom a saktermetszés alatt ezt érti.
6. Eltűnt a meggyilkolt kislány több liter vére, amelyre egyetlen magyarázat van: egy edényben felfogták, éppen úgy, hogy arról a zsidó vérgyilkosságokról szóló írások szólnak.
7. H. Zsófit éppen azon a napon ölték meg, amikor a tiszaeszlári Solymosi Esztert, vagyis április 1-én, akkor, amikor a leírások szerint a zsidó vérgyilkosságok történnek, vagyis a  zsidó húsvét, a Pészáh előtt.
8. Volt egy szombathelyi Farkas nevű rendőr az ügyben, a megyei vezetőket pedig azóta a legmagasabb szintre emelte az MSZP-SZDSZ kormány.
9. Egy mediterrán külsejű, idegen férfit láttak kirohanni a házból a gyilkosság idején.
10. A levélben említett haszid zsidók jelen vannak Magyarországon, legismertebb képviselőjük Salamon Berkowitz, aki bár büntető ügyben is állt már bíróság előtt, mégis együtt gyújtotta meg a hanuka-gyertyákat a parlament előtt az MSZP-SZDSZ kormány tagjaival. Kapcsolatrendszere tehát lényegesen kiterjedtebb, mint egy átlagemberé. A haszid zsidók a Tóra betűjéhez ragaszkodnak és a több ezer éves, legősibb zsidó rituálékhoz. Egyetlen kérdés maradt még, amelyre nem kaptunk választ:

Hogyan kerülhettek volna haszid zsidók akkoriban Vas megyébe?

Nos, ezzel kapcsolatban vérfagyasztó felfedezést tettünk: Salamon Berkowitzék éppen a körmendi gyilkosság idején, 1998-ban nyitották meg ünnepélyesen a Traubisoda új üzemét Szombathelyen! Azt most csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy Berkowitz egyik cége az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank érdekeltségébe tartozó Nemzeti Ingatlanfejlesztő és Lakásberuházó Rt.-nek a legóvatosabb becslések szerint is kétszázmillió forintos kárt okozott azzal, hogy a szombathelyi üzem telephelyét 1998 óta érvényes szerződés nélkül bitorolja, miközben bérleti díjat nem fizet.


"Felszentelés" után?



Bár a fenti tényekkel nyilván nincs összefüggésben az, hogy a tiszaeszlári perben a vádlott zsidókat védő -  Eötvös Károly könyvében szereplő - leírás szerint a zsidó rituális gyilkosság egyik célja, hogy az ártatlan (szeplőtelen szűz) keresztény vérét „hazaviszik és az új ház küszöbe körül vele a falat befecskendezik”, azt pusztán érdekességként jegyezzük meg, hogy a névtelen levélíró szerint új épület (amely lehet akár egy gyár, üzem is) „felszenteléséhez” kellett a vér.
Epilógus

Salamon Berkowitzék előszeretettel perelik be azokat a magyar újságírókat, akik a zavaros ügyeikről írni merészelnek.

Én azonban nemhogy nem félek ettől, hanem egyenesen bízom abban, hogy engem is beperelnek, mert akkor legalább van esélyünk arra, hogy a bíróság előtt is kiderüljön a máig feltáratlan igazság.
Azt csupán utóiratként jegyzem meg, hogy bár a hatalom mindent elkövetett, hogy Tánczos Gábor minél tovább börtönben maradjon, s kifogástalan magaviselete ellenére a büntetésének harmadolását is elutasították, az eddigi teljes felnőtt korát börtönben töltő férfi 2008 januárjában minden bizonnyal kiszabadul.

Utána érdemes lesz figyelni, nehogy azt halljuk a hírekben, hogy Tánczos Gábor nem tudta feldolgozni a szabad életet, s öngyilkos lett.
Toroczkai László - Magyar JelenHiába sírsz - Solymosi Eszter vére (Tiszaeszlár)
http://www.youtube.com/watch?v=Oov8boBlxFQ&feature=player_embedded
Egészséges Fejbőr - Hiába sírsz - Temetőben - Emlékezz (Múltról mesél a Mag



Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per 
(II. rész)

Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per - Vérvád vagy szexuális indíttatású emberölés?
Miként az várható volt, a tiszaeszlári gyilkosságról szóló írásom első része – más, a témához kapcsolódó írásokkal együtt – bizonyos személyekből magas érzelmi hőfokú reakciókat váltott ki, akik ezáltal a józan ész kárára, érdemleges kritika nélküli, ostoba minősítéseket hordtak össze a szerzőre, illetve a Kuruc.infóra, ahelyett, hogy e fölös energiákat a per anyagának tanulmányozására fordították volna, miként azt megtette e sorok írója.

Tudniillik az efféle mondatok ma már tökéletesen, mindenféle jelentéstartalom és értelem nélkül visszhangzanak a nagy, puszta, hazai politikai nihilben, mint például, hogy a Kuruc.info „a fasiszta gondolatoknak a legaljasabb és leggyűlölködőbb szócsöve”, az itt megjelenő írások „fajgyűlölő, antiszemita hazugságok”, amelyek „felelevenítik a középkori vérvád sötét babonáját” és az efféle „bölcsességek” unalomig sorolhatók lennének tovább.
Azon túl, hogy az ügyben megszólalók a legalapvetőbb történelmi alapfogalmak (fasizmus, nemzetiszocializmus, antiszemitizmus) jelentésével sincsenek tisztában (hanem polkorrekt anyanyelvükön megbélyegzésnek és kiátkozásnak szánják), felvetődik az a kardinális kérdés, hogy vajon mitől lenne valaki ab ovo – mondjuk – antiszemita, uram bocsá’ fajgyűlölő, pusztán azért, mert egy gyilkosság elkövetőit nevükön nevezi, teljesen függetlenül attól, hogy a bűnösök milyen etnikumhoz tartoznak.
A Tiszaeszlár-ügyben irracionálisan őrjöngők magatartásának alapja az, hogy magától értetődően igaznak, egzakt tényeken alapuló, további bizonyítást nem igénylő közléseknek, mintegy evidenciának tartják a kiváló szépírói képességekkel megáldott, ám az általa védett zsidó sakterek ártatlanná nyilvánítása érdekében zseniálisan csúsztató, számos ellentmondást, valótlanságot és alaptalan vádat, rágalmat tartalmazó Eötvös Károly A nagy per című művében foglaltakat.
A tiszaeszlári perrel kapcsolatban a következő, elégszer el nem ismételhető tényeket azonban nem árt szem előtt tartanunk:
1.) Az 1883. évi, Nyíregyházán lezajlott törvényszéki tárgyalás során a vérvád az emberöléssel gyanúsított zsidókkal kapcsolatban fel sem merült, más kérdés, hogy a 14 éves Scharf Móric vallomása utal erre a lehetőségre, illetve a helyi hagyomány, a népi emlékezet a mai napig úgy tartja, hogy rituális gyilkosság történt 1882. április 2-án Tiszaeszláron.
2.) Eötvös Károly állításait autentikus forrásként elfogadni nem lehet, mivel védőügyvédként azzal a prekoncepcióval dolgozott, hogy védencei ártatlanok, ezért az ügyben eljáró bírósággal fel kell őket mentetnie, s ennek érdekében, a „cél szentesíti az eszközt” elve alapján bármilyen jogi vagy azon kívüli eszköz alkalmazása elfogadható és kötelező érvénnyel alkalmazandó is.
3.) Jogszolgáltatásunk történetében alighanem unikumnak számít, hogy a „nagy per” során a vádat képviselő ügyészség – kormányzati utasításra – a védelem feladatát látta el, ily módon kétszeres jogi védelemben részesítve a tárgyalás folyamán a vád alá helyezett zsidókat.
Természetesen nem Tiszaeszlár volt a magyar jogszolgáltatás történetében az első és utolsó téves, a politikai vezető réteg megrendelésére született koncepciós ítélet, a regnáló hatalom minden korban élt és ezután is élni fog ezzel a rendelkezésére álló uralmi és manipulációs lehetőséggel…

Solymosi Eszter eltűnése után azonnal megkezdődött a leány keresése, gazdasszonya, Huri Andrásné, édesanyja, Solymosi Jánosné és nagynénje, Solymosi Gáborné indultak a felkutatására. Amikor napszállta előtt az asszonyok másodszor próbálkoztak Solymosi Eszter előkerítésével, különös dolog történt. A zsinagóga előtt elhaladva találkoztak a háza előtt tartózkodó Scharf József templomszolgával, aki a baj oka felől faggatta az asszonyokat. Miután ezek elpanaszolták Eszter eltűnését, Scharf ekképpen nyugtatta őket: „Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (sic!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten”.
Ez a kijelentés tehát akkor hangzott el a templomszolga szájából, amikor Solymosi Eszter eltűnésével, illetve bántalmazásával a zsidókat vagy bárki mást meggyanúsítani még senkinek sem jutott eszébe, hiszen hozzátartozói abban reménykedtek, hogy a leány éjszakára valamiképpen mégis előkerül. A fenti beszélgetés tényét Scharf József, Solymosi Jánosné és Solymosi Gáborné egyébként a per végtárgyalásán is szó szerinti egyezéssel elismerte, vagyis Scharf József már a gyilkosság napján, 1882. április 2-án minden előzmény és ok nélkül védekezett egy akkor még nem is létező vád ellen. Amikor a bíróság ennek okát tudakolta, az érintett ismét csak afféle freudi elszólással ezt a választ adta: „Talán gondatlanság (sic!) volt, de éppen eszembe jutott. Bár ne adta volna az Isten, hogy ilyen bolondságot ejtettem ki a számon”.
A gyanút először Scharfnak ez az árulkodó védekezése keltette fel Solymosinéban, ezért már másnap, április 3-án bejelentést tett leánya eltűnéséről a községházán, ahol Farkas Gábor bírónak elmondta, hogy szeretné, ha az elöljáró házkutatást rendelne el a zsinagógában, azonban neki nem lévén erre jogosultsága, azt tanácsolta az asszonynak, hogy észrevételeit és kérését a tiszalöki főszolgabírónál terjessze elő. Ezt Solymosiné másnap, április 4-én meg is tette, mire Jármy Jenő főszolgabíró Eszter személyleírását közzététel végett továbbította az alispáni hivatalnak.
A tiszaeszlári perben a vádlott zsidókat védő Eötvös Károly A nagy per című művében a következő megállapítást teszi a rituális gyilkosság vádja megszületésének hátteréről: „Scharf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem.”Ez a megállapítás azért hangzik furcsán, mert a szerző néhány oldallal korábban ellenben azt írja, hogy „előbb a sajtó cikkei, országgyűlési beszédek és gyűlölködő felekezeti izgatások alakították meg, s híre lassanként eljutott az eszlári nép körébe is, ahol gyönge lelkek akadtak, amelyekben meggyökeresedett a vérvád babonája.” Eötvös ez utóbbi állítása azon egyszerű oknál fogva nem igaz, hogy országos szinten először 1882. május 23-án kapott nyilvánosságot a tiszaeszlári ügy, amikor a parlament ülésén Ónody Géza képviselő, helybéli birtokos felszólalásában ismertette a Tiszaeszláron április 2-án történt rejtélyes eseményeket. Az országos sajtóban értelemszerűen ezután lett téma Solymosi Eszter eltűnése, első alkalommal május 24-én írtak róla.
Az ügyben jelentős fordulat akkor következett be, amikor Scharf József ötesztendős kisfia, Samu április 30-án helybéli libapásztoroknak elmesélte, hogy „atyus behívta az útról a magyar lányt (ti. Solymosi Esztert), megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk.” A kis Samu többeknek is előadott különös beszéde nem maradt titokban a faluban. Ennélfogva Solymosi Jánosné 1882. május 4-én ismét elment a községi bíróhoz, majd másnap Jármy főszolgabíróhoz, hogy közölje velük a Scharf Samu által előadott történetet.
E bejelentések következtében indult meg a nyomozás és a hivatalos eljárás Solymosi Eszter eltűnésének ügyében. Nézzük meg, hogyan csúsztat, illetve állít valótlanságot ezen üggyel kapcsolatban Eötvös. Közlése szerint a kis Samu április végén „akkor kezdett beszélni, amikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tiszaeszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött.”

Miként az eddig előadottakból is kiderült, a védő ezen állításának semmiféle alapja nincsen, magyarán egyszerű hazugságról van szó, hiszen az országgyűlésben először 1882. május 23-án, a sajtóban pedig május 24-én volt szó Solymosi Eszterről, a gyermek Samu viszont csaknem egy hónappal korábban kezdett fecsegni, Solymosiné pedig ez alapján a hivatalos bejelentéseket már három héttel korábban megtette. A valós tényektől függetlenül azonban Eötvös a tiszaeszlári vádlottak egész védelmét arra alapozta, hogy a zsidók elleni gyanút a parlamenti beszédek, a sajtó és az antiszemita izgatás vitték be a köztudatba. Ez a kiindulópontja háromkötetes nagy művének. Így aztán egész konstrukciója valótlan alapokra épül.
Solymosiné bejelentésének köszönhetően tehát az 1872. évi bűnvádi szabályzat szerint megindult az eljárás a gyanúsítottakkal szemben. A nyíregyházi királyi törvényszék Bary József aljegyzőt jelölte ki a vizsgálóbírói feladatok ellátására, aki a gyilkosság elkövetésével gyanúsított Scharf József büntetőügyében 1882. május 19-ére tűzte ki az első helyszíni vizsgálat napját Tiszaeszlárra. Fontos hangsúlyozni, hogy kezdetben maga Bary is nevetséges, babonás képzelődésnek tartotta csupán a községi bíró és a főszolgabíró által beterjesztett tanúvallomások tartalmát. A későbbiekben azonban az alapos tanúvallomások és a még fellelhető tárgyi bizonyítékok ismeretében megváltoztatta véleményét.
Természetesen a nyomozás és a kihallgatások kezdetekor Solymosi Eszter eltűnésének magyarázatára a legkézenfekvőbb feltevés az volt, hogy a leány öngyilkosságot követett el. A vizsgálóbíró ezt a lehetőséget is alaposan tanulmányozta a helybéliek kikérdezésével, ám kategorikus és egyértelmű elutasító válaszban részesült. Sőt, a meggyilkolt leány testvérének, Solymosi Zsófinak a vallomásából az is kiderült, hogy Eszter kiváló hangulatban volt halálának napján, hiszen eldicsekedett neki azzal, hogy szolgálatadója, Huriné húsvéti ajándékul öt forintot ígért neki ruhára és csizmára. (Az öngyilkosság mint egy problematikus, tabukat érintő büntetőügy lezárásának legkényelmesebb módja mindig kézenfekvő megoldás, miként az volt például az 1980-as években a késő antik Seuso-kincsek elrablásával és hazánkból történő kicsempészésével összefüggésben a leszerelése előtt meggyilkolt Sümegh József esetében is.)
Eötvös természetesen Solymosi Eszter eltűnését az öngyilkossági teóriával próbálta megmagyarázni. A nagy per című könyvében Eszter öngyilkosságának lehetséges, feltételezett okaként egyfelől megemlíti a sanyarú bánásmódot, mely a cselédsors velejárója volt, de arra, hogy a lánnyal kegyetlenül bánt volna kenyéradó gazdája, Huriné természetesen semmiféle bizonyítékkal nem tud előhozakodni, legalábbis olyannal, melyet több tanú egybehangzó vallomása is megerősítene. Másfelől a következő, teljességgel életszerűtlen feltételezéssel próbálkozik: Eszter abban az életkorban volt, „amikor érthetetlen, titkos mozgalom van a vérben, s amikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok leány életkedve elhervad ilyenkor.” Vagyis ezen gondolatmenet szerint a biológiai érés és a menstruációs ciklus beköszönte megnöveli a nőknél az öngyilkossági hajlamot. Figyelemreméltó feltételezés, ám Solymosi Eszter esetében Eötvös egyik feltételezésére sincsen semmilyen konkrét, akár közvetlen, akár közvetett bizonyíték.
Nem is szólva arról, hogy ezen kijelentése újabb, súlyos ellentmondás kiindulópontjává válik: történt ugyanis 1882. június 18-án Tiszadada határában, a Tisza-partnak azon részén, melyet az ottani nép Csonkafüzesnek nevez, hogy Máramarosból érkezett tutajosok egy női hullára bukkantak. Ez az esemény döntően meghatározza majd a nyomozás és a bírósági tárgyalás további menetét, hiszen a védelem minden áron azt akarta bebizonyítani a hulláról (amelynek nyaka természetesen sértetlen volt), hogy az Solymosi Eszter holttestével azonos, noha egyetlen hozzátartozója nem ismert rá a két és fél hónappal korábban rejtélyes módon eltűnt leányra, továbbá a törvényszéki orvos szakértők és Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű főorvosa is egybehangzóan megállapították, hogy a hulla semmiképp nem lehet Solymosi Eszteré, több, kizáró ok (életkor, testalkat, a halál beálltának oka stb.) miatt, egyebek között azért sem, mert az elhunyt meglehetős gyakorisággal és huzamosabb ideje élt már nemi életet.
Bary József vizsgálóbíró a helyszíni szemle és vizsgálat első napján, vagyis 1882. május 19-én „a gyermekrablás, illetve gyilkosság gyanújával terhelt Scharf József elleni ügyben” kihallgatta az ötesztendős Scharf Samut, aki korábban tett elbeszélését megismételve elmondta, hogy az eltűnt Esztert ismerte, s látta, amikor az bement hozzájuk, az apja fehér rongyot dugott a leány szájába, azután teknőben megmosdatták, és egy nagy zsidó bácsi egy hosszú késsel a nyakát megvágta, úgy, hogy a feje leesett. A testvérbátyja, Móric fogta a leány fejét, és tartott egy tányért, amibe piros vér csurgott. Azután megfogták a leányt, és vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát s a fejét fogták Brenner és a fia, Lusztig Sámuel és a fia, meg Móric.
1882. május 21-én került sor Scharf József első házasságából született fiának, a 14 esztendős Móricnak a kihallgatására és vallomástételére. Elmondása szerint ő maga nem volt még bűnrészese sem a gyilkosságnak, lévén, hogy a kulcslyukon át nézte végig Eszter meggyilkolását, s az abban való részvétellel négy tiszaeszlári zsidót vádolt meg, név szerint Braun Ábrahámot, Junger Adolfot, Lusztig Salamont és Weiszstein Lázárt, továbbá három idegen sakter-(rituális metsző-) jelöltet, Braun Lipótot, Buxbaum Ábrahámot és az utóbb sakterré meg is választott Schwarcz Salamont.
Scharf Móric a büntetőeljárás nyomozati és bírósági szakaszában is mindvégig következetesen kitartott vallomásának igaz volta mellett, hiába hívta föl a figyelmét a vizsgálóbíró, Bary József több alkalommal is az általa mondottak jelentőségére és súlyára, közölve vele, hogy vallomásával akasztófára juttathatja apját, a fiú mégis kitartott igaza mellett, s nem vonta vissza vallomását.
Természetesen Eötvös ezt kényszerrel és fenyegetéssel kicsikart vallomásnak és betanult szövegnek tekintette, ámbár bizonyítékai erre nézve sem voltak, illetve a vallomástevő Móric több mint egy évvel ezután, a végtárgyaláson Eötvösék keresztkérdéseinek özönében sem jött zavarba vagy keveredett ellentmondásba, ami egy feltételezett hatósági kényszerítés és betanítás esetén eleve kizárható lenne.
(Folytatjuk)
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:





Megválaszolta a Kuruc.info kérdését 

Schuster Lóránt Tiszaeszláron

 - vizsgálat indult ellene




Fejre szegezett kipa, karóba húzott Gyurcsány? - tettük fel a kérdést egy portálunkon tíz nappal ezelőtt megjelent írás címében. A Magyar Nemzeti Front által tegnapelőtt szervezett megemlékezésen a szervezet elnöke magyaros nyíltsággal meg is válaszolta kérdésünket. Egyáltalán nem meglepő módon egyetértettek vele a résztvevők is, a Népszabadság pedig azonnal mozgósította a magyarellenes erőket, s alig néhány óra alatt elérte, hogy vizsgálat induljon Schuster Lóránt ellen.
Íme a "demokratikus átalakulás" vívmánya: míg régen - mint a kapcsolódó írásból kiderül - rászögezték az áruló fejére az ellenség fejfedőjét, ha viselte, vagy egyszerűen karóba húzták a haza belső ellenségeit, ma az ellen indul vizsgálat, aki - jó hagyományőrző módjára - emlékeztet a régi rendre, és felveti, hogy talán jobb lenne visszatérni őseink szokásaihoz, mert akkor még bizony megkapta a bűnös, amit megérdemelt. (A feláldozott keresztény lány emlékének meggyalázója ellen érdekes módon nem indul vizsgálat.)
Természetesen nem elhanyagolandó az a "részletkérdés" sem, hogy ennek a bizonyos megemlékezésnek Solymosi Eszter zsidók általi gyalázatos meggyilkolása volt a témája, s a szörnyű bűntényre portálunknak köszönhetően is egyre inkább ráirányul a figyelem, ez pedig enyhén szólva kellemetlen napjaink gyarmatosítóinak, főleg, hogy ennek folyománya a ma tomboló cigánybűnözés, hiszen egyértelművé lett, hogy büntetlenül gyilkolászhatják kisebbségei saját hazájában a magyart.
Alább olvasható a Népszabadság két cikke, meghagytuk eredeti formájában mindkettőt.

A megemlékezők menete


Uszítás Tiszaeszláron
Gyűlöletkeltő, antiszemita kijelentések hangzottak el Tiszaeszláron szombaton a Magyar Nemzeti Front (MNF), a Magyar Gárda és a Jobbik Magyarországért Mozgalom rendezvényén, amelyen Solymosi Eszterre emlékeztek. 1882-ben a 14 éves szolgálólány halálával kapcsolatban a vérvádperben több zsidó embert azzal vádoltak meg, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, vérét rituálisan kifolyatták. A minden alapot nélkülöző, középkori vérvád végül elbukott: a vádlottakat fölmentették.
A szombati rendezvényen nyolcvanan vettek részt. Ifj. Schuster Lóránt, az MNF elnöke azt mondta: "Régen a magyarok ácskapoccsal szegezték oda a turbánt az elfogott törökök fejéhez". Majd azt kérdezte: "El tudjátok-e ezt képzelni kipával?" (A kipa a hagyományos zsidó fejfedő - a szerk.) Az öszszegyűltek hangos igennel feleltek, és a zsidóságot gyalázták. Ifj. Schuster Lóránt ezután azt mondta: "régen a magyarok karóba húzták a hazaárulókat". Majd megkérdezte: "El tudjátok-e ezt képzelni Gyurcsány Ferenccel és társaival?". Meg is adta a választ: "Igen".

Rendőrségi vizsgálat a tiszaeszlári gyűlöletmondatok miatt

Cikkünk nyomán indézkedett a szabolcsi főkapitányság

A rendőrség vizsgálatot indított lapunk egyik hétfői cikkében írtak miatt; azt vizsgálják, fennállnak-e a büntetőeljárás megindításának feltételei a Jobbik és a Magyar Nemzeti Front szombati, tiszaeszlári rendezvényén elhangzott, gyűlöletkeltő és antiszemita kijelentések miatt.
Vizsgálatot indított a rendőrség a lapunk hétfői számában Uszítás Tiszaeszláron címmel megjelent cikke nyomán - közölte a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei főkapitányság sajtószóvivője az MTI-vel. A főkapitányság azt vizsgálja, hogy fennállnak-e a büntetőeljárás indításának törvényi feltételei az írás nyomán - mondta Fülöp Gergely.
Korábbi cikkünk szerint gyűlöletkeltő, antiszemita kijelentés hangzott el Tiszaeszláron szombaton a Magyar Nemzeti Front (MNF), a Magyar Gárda és a Jobbik Magyarországért Mozgalom rendezvényén, amelyen Solymosi Eszterre emlékeztek. Egykor, 1882-ben a 14 éves szolgálólány halálával kapcsolatban a vérvádperben több zsidó embert azzal vádoltak meg, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, vérét rituálisan kifolyatták.
A szombati rendezvényen szerint nyolcvanan vettek részt. Ifjú Schuster Lóránt, az MNF elnöke azt mondta: "Régen a magyarok ácskapoccsal szegezték oda a turbánt az elfogott törökök fejéhez". Majd azt kérdezte: "El tudjátok-e ezt képzelni a kipával?" (A kipa a hagyományos zsidó fejfedő.) Az összegyűltek a felvetésre hangos igennel feleltek, és a zsidóságot gyalázták.
Ifjú Schuster Lóránt ezután azt is mondta: "Régen a magyarok karóba húzták a hazaárulókat". Majd megkérdezte: "El tudjátok-e ezt képzelni Gyurcsány Ferenccel és társaival?". Meg is adta a választ: "igen".

Képek: kuruc.info


Őz Jánosné (MNF) idős tiszaeszlári aszonyokkal


Tölgyesi Magdolna (Lelkiismeret 88) beszéde a síremléknél


Koszorúzás a temetőben

Kapcsolódó:



Schuster Lóránt a tiszaeszlári 

megemlékezésről és a Szabad Nép 

hazudozásáról


Nincs abban semmi meglepő, hogy a Népszabadság hazudik. „Annak idején” a TASSZ, a Pravda, vagy a Népszabadság a hazugság rokonértelmű szavai voltak. Bármikor bármit leírtak, aztán, ha kellett, az ellenkezőjét is.


Emlékszem arra, amikor azt jelentették, hogy a Pannon Rádió egyik tulajdonosa vagyok. Ezt egyébként a Financial Times is megírta. Vajon honnan tudták Amerikában? Mikor közzétették a helyreigazítást, pár oldallal tovább egy másik írásuk még ugyanazt a hazugságot csócsálta. Reménytelenek ők is és az olvasóközönségük is.
Ezen nem változtat az a körülmény se, hogy sok esetben olyanról is tájékoztatnak, amiről a Magyar Nemzet és társai nem. Most is leadtak egy rövid hírt a tiszaeszlári megemlékezésről. Valószínűleg az a rosszarcú nő lehetett, aki genetikailag erősen különbözött a megemlékezőktől. A tudósítás „színvonala” elérte az olaszliszkai segélykoncertről a Kossuth Rádiót tájékoztató egyszerű szerkezetét, aki nem volt képes megkülönböztetni a rock koncertet egy nürnbergi birodalmi nagygyűléstől. Természetesen az is hazudott.
A mostani anyag egyik érdekessége, hogy az egysejtűnek két név ugrott össze az fejébe. Az enyém és ifj. Hegedűs Loránté. Így lettem hatvanévesen ifjú Schuster Lóránt. Van ifjabb Schuster, de az a kisfiam, a két és fél éves Jánoska. Úgy tűnik, a továbbiakban se volt képes a látottak, hallottak értelmezésére.
A beszédemben hosszan idéztem Marschalkó Lajos Országhódítók című könyvéből, a perről szóló fejezetből, majd beszámoltam a nyíregyházi emléktábláról, amit Eötvös Károlynak állítottak a zsidók, idéztem a Solymosi Eszter konzervvérével viccelődő zsidó honlapot. Felolvastam a török hódoltság idején alkalmazott gyakorlatról szóló dolgozatból, amiben az állt, hogy a törökkel, az iszlámmal cimboráló, hazaárulók (értelemszerűen magyarok) fejéhez szögelték a turbánt, vagy karóba húzták őket.
Ezután tettem fel a kérdést: El tudják ugyanezt képzelni kipával? A mostani hazaáruló magyarokkal? Vagy a karóba húzást? Magyarán a felelősségre vonást. A jelenlévők mind két kérdésre igennel feleltek. Én is.
A választ mindenki magának adja meg.
A rendezvényről készült videofelvétel a birtokunkban van. A szükséges lépéseket megtesszük.
Schuster Lóránt elnök / Magyar Nemzeti Front
2009. április 8.
(Kuruc.info)





Máig élő tabu: Solymosi Eszter 

meggyilkolása és a tiszaeszlári per

 (III. rész)



Régi adósságot törlesztünk olvasóink felé: korábbi publicistánk folytatja rendkívüli fontossággal bíró tanulmányát. Alább olvasható a harmadik rész.

Fölbukkan egy holttest a Tiszából
Solymosi Eszter megölésének és gyilkosai felmentésének ügye a magyar jogtörténet – sok egyéb, máig megnyugtatóan nem tisztázott koncepciós eljárása mellett – egyik legsötétebb foltja. Ezen sorozat első két részében felvázoltam e köztörvényes bűntett előzményeit, most pedig arra teszek kísérletet, hogy rámutassak arra, milyen égbekiáltó eljárás- és büntetőjogi, igazságügyi szakértői hibákat, bűnöket vétettek bizonyos jogalkalmazók – felsőbb, nemzetközi szintre is felérő politikai megrendelésre – a tiszaeszlári per néven elhíresült büntetőügyben.
Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése után bűncselekmény, nevezetesen gyilkosság elkövetésének gyanúja akkor merült föl először a 14 esztendős leány rejtélyes távolmaradásának okaként, amikor 1882. április 2-án, alkonyattájt Eszter édesanyja előtt Scharf József templomszolga különös, a helyi zsidóknak az ügyben való érintettségére utaló kijelentést tett: „Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is(!) a zsidókra fogták (sic!), még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten.” Ezt a „freudi elszólást” szó szerint beismerte a bírósági tárgyaláson is – bár akkor már bánva azt – Scharf József. Ez egy roppant fontos körülményre világít rá. Nevezetesen arról van szó, hogy Scharf már Solymosi Eszter eltűnése napjának estéjén, vagyis akkor, amikor a világon még senki nem gyanúsította a helyi zsidókat és senki mást a lány eltüntetésével, esetleg bántalmazásával, hiszen még volt rá remény, hogy Eszter éjszakára hazakerül, nos tehát a zsidó hitközségi elöljáró már ekkor mindenféle ok, előzmény és alkalom híján védekezett egy még senki által meg sem fogalmazott vád ellen.
Az ügyben a következő döbbenetes, nagyon súlyos vallomás ismét a helyi zsidóság képviselői részéről hangzott el. Április 30-án Scharf József saját ötesztendős fia, Samu falubeli libapásztoroknak elmondta, ezt követően pedig több alkalommal megismételte több tanú előtt, hogy a mondott napon rituális gyilkosság történt Tiszaeszláron, vagyis a szerencsétlen sorsú magyar leányt feláldozták. „Atyus behívta az útról a magyar lányt, megkötözte, megmosta, metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk”. E ponton ismét egy perdöntő körülményhez érkeztünk: az akkori hazai zsidó sajtó és külföldi laptársaik a későbbiekben (majd látni fogjuk, ennek is jelentősége lesz) telehazudták a fél világot azzal, hogy a sötét, műveletlen, babonás magyarok a középkori vérvád teóriájával álltak elő, így akarván bitófára juttatni a szerencsétlen, vétlen Scharfékat, noha ismételten és nyomatékosan hangsúlyozzuk: a rituális vérvád-koncepció zsidó részről fogalmazódott meg, és sem a magyar sajtóban, sem az Országgyűlésben, sem a bírósági eljárás során ez a gondolat a köztörvényes bűnügy vonatkozásában fel sem vetődött. Scharf Samu közléseit nagy részben megerősítette féltestvére, a 14 esztendős Scharf Móric is, azzal árnyalva a képet, miszerint ő maga nem volt bűnrészes, hanem későbbi elmondása szerint „Solymosi Eszter szombaton (ti. 1882. április 2-án, nagyszombaton) délben 12 óra körül édesapám hívására, amidőn az Ófaluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hívta, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéresforma vizitke és valami – ha jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta. Hogy Solymosi Eszternek hívták, onnan tudom, mert apám Eszternek szólította. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert mama megkérdezte, hogy kinél lakik? Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál lakik. Solymosi Eszter arcba majd úgy nézett ki, mint testvére, Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat amint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifónra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a leányért, a koldus zsidó megfogta a leánynak a kezét, és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas, barna koldus zsidó a lányt megragadta, és a földre terítette. Ekkor kezdett a leány jajgatni és ordítani, de ekkor hirtelen, a már ott volt téglási és és tarcali metszők a leányt a földön megnyomták, és a Tiszalökről jött jelenlegi tiszaeszlári metsző – Schwarcz Salamon – megmetszette a leány nyakát, és veres cseréptányérba eresztette a vérét, s midőn a tányér telefolyt vérrel, a vért fazékba öntötte. E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül a templom ajtaja kulcslyukán néztem.” Íme a rituális vérvád egy zsidó ifjú törvényszéken tett vallomása alapján a maga teljes, leplezetlen valóságában!
Az említett fejlemények okán hivatalos bűnügyi vizsgálat kezdődött, immár jó okkal gyilkosságot feltételezve Solymosi Eszter eltűnésének hátterében.
Miután a bűnügyi vizsgálat lefolytatására kijelölt Bary József vizsgálóbíró kapott megbízást, kiderítette alapos és tisztségével szemben elvárható vizsgálatának eredményeképpen, miszerint Solymosi Eszter halálát nem véletlen szerencsétlenség, sem pedig öngyilkosság okozta, mert erre Bary vizsgálódásai szerint a legkisebb nyom, bizonyíték, illetve tanúvallomás sem utalt, holtteste pedig nem került elő.
Tehát, értesülvén a kis Scharf Samu által az 1882. április 30-án mondottakról, Solymosi Gáborné május 4-én ismét felkereste a helyi bírót, Farkas Gábort, majd pedig Jármy főszolgabírót, s közölte velük a tudomására jutott, seregnyi tanú által hallott és bizonyított új fejleményeket. Ennek hatására kezdte meg Bary József vizsgálóbíró a nyíregyházi királyi törvényszék utasítására a május 19-ei helyszíni szemlével és tanúkihallgatásokkal a gyermekrablási, illetve gyilkossági ügyben a nyomozást, illetve bűnügyi vizsgálatot. Barynak minden indoka és jogalapja megvolt arra, egyben hivatali és lelkiismereti kötelessége is ezt parancsolta, hogy már az első tanúvallomások megtétele után Scharf Józsefet Móric fiával, továbbá Schwarcz Salamon metszőt, végül Brenner Braun Ábrahámot a tiszaeszlári községházán őrizetbe vétesse, s kezdeményezze előzetes letartóztatásukat.
S ezen a ponton ismét hívjuk fel a figyelmet egy perdöntő tényezőre. A későbbiekben a liberális zsidó körök által a sakterek jogi védelmére felfogadott sztárügyvéd, Eötvös Károly (aki a jeles politikussal, báró Eötvös Józseffel, illetve a kiváló tudóssal, Eötvös Loránddal nem állott rokonsági kapcsolatban) perbeszédeiben, majd 1904-ben megjelentetett, a tiszaeszlári ügyet a saját, szubjektív nézőpontja alapján taglaló A nagy per című könyvében kifejtett álláspontja vált kizárólagos zsinórmércévé, afféle hivatalos, megfellebbezhetetlen állásponttá a vérvád-pert illetően, s az a mai napig a történelemoktatásban és a jogi egyetemeken: az eszlári zsidókat ártatlanul, a középkori vérváddal illették egy fiatal leány öngyilkosságának okán, de az ő felvilágosult és heroikus ügyvédi munkájának köszönhetően a bíróság felmentette a koncepciós eljárás alá vont zsidókat. Túl azon, hogy mind jogi, mind történelmi elvi és módszertani okokból is tarthatatlan, hogy bármely ügyben csak és kizárólag az egyik fél álláspontja alapján ítélkezzünk, az egyébként kiváló író műve hemzseg az ellentmondásoktól, csúsztatásoktól és szimpla hazugságoktól.
Rögtön az elején kezdve: Eötvös annak tulajdonítja a kis Scharf Samu, majd testvére, Móric vallomásait, hogy ők voltaképpen akkor kezdtek beszélni, amikor az országos sajtó, a parlament és a hazai politikai közélet tele volt a vérváddal, „megfeledkezve” azon apróságról, hogy Scharf Samu először április 30-án tett említést a szerencsétlen tiszaeszlári leány meggyilkolásának körülményeiről, maga a Bary József által vezetett hivatalos processzus pedig 1882. május 19-én vette kezdetét. Miért fontos tényező ez? Nos, azért, mert Solymosi Eszter ügyében az első parlamenti felszólalás 1882. május 23-án hangzott el, vagyis több mint három héttel Scharf Samu vallomása után! Ekkor a választókerület képviselője, Ónody Géza tiszaeszlári birtokos a következőket hozta – hangsúlyozzuk, első ízben – képviselőtársainak, s ezen keresztül az egész ország közvéleményének tudomására: „Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. Folyó év április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy 14 éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba, egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért onnan, szemtanúk, élő emberek bizonyítják, hogy látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van”. A hazai sajtó csak ezt követően, első alkalommal tehát május 24-én kezdett és kezdhetett az üggyel foglalkozni. A dolog különös pikantériáját az adja, hogy ráadásul a magyarországi lapok 1882. év május havi példányaiban a zsidók elleni egyetemes és mély gyűlöletnek – a vezércikkektől az apróhirdetésekig – még a nyoma sem fedezhető fel, noha a sajtó mindenkor a közvéleményt tükrözi vissza, s ha ilyen elementáris gyűlölet és antiszemitizmus létezett volna, annak valamiféle nyomát az újságok tartalmában fel kellene lelnünk. Vagyis Eötvös A nagy per című művében egyszerűen hazudik, amikor a rituális vérvádra vonatkozó – miként már utaltunk rá –, egyébként zsidó részről megfogalmazott vallomásokat az országos sajtó izgatásának és az ennek nyomában támadó antiszemita közhangulatnak a rovására írja.
Eötvös ráadásul mindvégig azon az állásponton volt, miszerint Solymosi Eszter öngyilkos lett, a Tiszába ölte magát. Erre vonatkozóan is teljességgel logikátlan, életszerűtlen és mondvacsinált jogi-pszichológiai érvekkel hozakodott elő a per folyamán. Az a nagy fantáziával megáldott írót a legkevésbé sem zavarta, hogy az inkriminált partszakaszon olyan sekély a folyó vize, hogy ott meglehetősen bajos valakinek egy halálugrással a vízbe fojtania magát. Az pedig végképp nem, hogy Solymosi Eszternek semmi oka nem volt az öngyilkosságra.
Eötvös a cselédlányok sanyarú, kilátástalan sorsát említi meg az egyik motivációs tényezőként. Azonban ez sem állja meg a helyét. A szerencsétlen áldozat épp meggyilkolásának napján újságolta nagy örömmel testvérének, Solymosi Zsófiának, hogy gazdasszonya, Huriné húsvét alkalmából 5 forintos jutalomban fogja részesíteni őt. (Ez mai árfolyamon néhány ezer forintnak megfelelő összeg). A sztárügyvéd a másik lehetséges ösztönző erőt a közelgő nővé érés kiváltotta nagy lelki viharokban és instabilitásban vélte felfedezni. Persze, ha ezen állítást elfogadjuk, akkor a lányok nagy része soha nem érné meg a felnőttkort, ad absurdum, fajunk már rég kipusztult volna bolygónkról.
A véletlen szerencse azonban mintegy 80 nap elteltével a zsidó sakterek, s az őket védő Eötvös segítségére sietett. 1882. június 18-án, vasárnap, Tiszaeszlártól 8-10 kilométerre, Tiszalökön túl, Tiszadada község határában, a Tisza partjának azon a helyén, melyet a helybéli nép Csonkafüzesnek nevez, Máramarosból érkezett ruszin és zsidó tutajosok tanyáztak. Déli fél egy tájban egyikük, bizonyos Csepkanics György forgácsgyűjtés közben döbbenetes és felkavaró jelenségre lett figyelmes: az egyik tutaj alól egy úszó női hulla bukkant a víz felszínére. Innentől kezdve – amennyiben lehet ilyet állítanunk – a tiszaeszlári rémtörténet még abszurdabb fordulatot vett…
Lipusz Zsolt
(Folytatjuk)



Máig élő tabu: Solymosi Eszter 

meggyilkolása és a tiszaeszlári per

 (IV. rész)

/Az előző rész itt olvasható./
A tutajosok ál-Eszterének holtteste körüli bonyodalmak
A Solymosi Eszter eltűnése és meggyilkolása ügyében indított büntetőeljárás során a védelem mindenáron az öngyilkosság koncepcióját kívánta bebizonyítani. Ehhez azonban elengedhetetlen feltétel volt a szerencsétlen leány holttestének megtalálása. S több hét elteltével sem került a Tisza felszínére semmiféle élettelen emberi maradvány. A „véletlen szerencse” azonban végül Eötvösék kezére játszott: 1882. június 18-án Tiszadadánál, a Csonkafüzesnek nevezett partszakaszon felbukkant egy női holttest. A tiszaeszlári per számos furcsasága közül az említett vízi hulla feltűnése és az igazságügyi orvosi vizsgálattal kapcsolatos jogi következmények okozta bonyodalmak a legfontosabbak közé tartoznak. Ugyanis ezt követően Eötvös Károly az egész büntetőeljárás és a törvényszéki tárgyalás során arra alapozta a sakterek jogi védelmét, miszerint a csonkafüzesi holttest a Solymosi Eszteré, aki öngyilkosságot követett el.

Miután a Máramarosból érkezett tutajosok egyike, Csepkanics György felfedezte a vízen úszó élettelen nőt, az időközben Tiszalökről és Tiszadadáról visszaérkező társaival tanakodni kezdtek, mitévők legyenek. Végül Váradi András kerülő útján értesítették a tiszadadai bírót, aki, vasárnapi nyugalmát nem kívánva megzavarni, utasította a kerülőt, hogy menjen ki a füzesbe, és győződjék meg róla, hogy csakugyan van-e ott egy holttest. Váradi sem érzett sok kedvet egy kis Tisza-parti sétához, ezért a hivatalos megbízatást továbbadta kerülőtársának, Oláh Györgynek, aki végül délután 4 óra után, kijutva a Csonkafüzesbe, valóban meggyőződött róla, hogy igaz, amit a halott felbukkanásáról állítottak, s meghagyta a tutajosoknak, hogy a hullához egyetlen ujjal se nyúljanak, míg az illetékes hatóság a helyszínre nem érkezik, azzal visszaindult a faluba.

Végül sötétedés után a helyszínre érkezett a hivatalos delegáció, amelyet a tiszadadai községi elöljáróság tagjai alkottak. Időközben azonban – arra hivatkozva, hogy a nyári hőségben a holttest elviselhetetlen bűzt árasztott – a ruszin és zsidó tutajosok elhantolták a tiszai halottat. A szemléző bizottság a sír mellé őrizetet állítva, értesítette tehát a tiszalöki segédszolgabírót, Zoltán Istvánt, aki a járás tiszti orvosával, Kiss Jenővel a helyszínre sietett. Este 10 óra felé járhatott már az idő, amikor végre kezdetét vette a hivatalos halottszemle. A sírt kihantolták egy gyertya és egy kézi olajmécses világánál, ennélfogva ekkor alaposabb vizsgálatot lefolytatni nem lehetett. Eme első hivatalos szemlézés megállapította, hogy az elhalt ruhát visel, csuklójára kendő van kötve, ebben sárga papírban kék festék volt található, testmagassága kb. 140 cm, hajzata teljes egészében hiányzik, életkora 14 év körül lehetett, s természetesen a nyakán nem volt semmiféle vágás.

A szemle után a holttestet újra eltemették, s őrizetére hatósági személyeket jelöltek ki. Bary József vizsgálóbíró a hivatalos, teljes körű igazságügyi orvosszakértői vizsgálatot másnap, június 19-én délután 4 órára tűzte ki. Meglehetősen furcsa módon a zsidó Herskó Dávid vezette máramarosi tutajosok e nap hajnalán továbbindultak, annak ellenére, hogy az előző este eljáró segédszolgabíró, Zoltán István – értelemszerűen – ezt további intézkedésig megtiltotta nekik. A Bary vezette igazságügyi szakértői bizottság által nappal megtartott hivatalos halottszemle a következőket állapította meg az elhalt nőről.

Mindenekelőtt, a közvetlen hozzátartozók közül senki sem ismerte fel a halottban Solymosi Esztert! Az anya, Solymosi Jánosné a ruhátlan holttest alapos vizsgálata után a leghatározottabban kijelentette, miszerint az nem a leányáé. Mi több, indulatosan fakadt ki: „Mondom, nem ez az én lányom, akármit mondjanak is az urak, nem az én lányom”. Ugyanígy nyilatkozott a holttest figyelmes megszemlélése után Eszter nagynénje, Solymosi Gáborné is. További hat tanú közül, akik ismerték Solymosi Esztert, négy a női hullában Esztert vélte azonosítani, ketten bizonytalanok voltak ezt illetően. Jellemző azonban, hogy később, a végtárgyaláson egytől egyig kijelentették, hogy tévedtek a csonkafüzesi szemle alkalmával, s a holttestben nem ismerték fel Esztert.

Ami pedig a halotti szemlét és boncolást követően kiadott orvosszakértői véleményt illeti, az megállapítja, miszerint már első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy a holttest csupán néhány napot lehetett a vízben. (Emlékezzünk: Solymosi Eszter április 2-án tűnt el.) Viszont kétségkívül Solymosi Eszter eltűnésekor hordott ruháját viselte, s a bal kéz csuklójára egy sárga papírban lévő kékfesték volt kötve. (Erre a körülményre a későbbiekben még visszatérünk.) A külső vizsgálat megállapította, hogy a holttest hossza 144 cm, és a fejbőrön a hajzat annak leborotválása folytán hiányzik. Ez azért figyelemreméltó tény, mert a hithű, ortodox zsidóknál szokás a halott nő haját leborotválni, s nem mellesleg, Solymosi Eszter a korban szokásos hosszú hajat viselt. (Kérdésünk: állítólagos öngyilkossága előtt az lett volna a legfontosabb teendője a depressziós bakfisnak, hogy azt leborotváltassa? Ugyan kivel, mikor és hol? Ugyanis egyetlen ilyen tanú sem jelentkezett a per során, aki ezt az egyébként is képtelen, abszolút életszerűtlen feltételezést igazolni tudta volna.) A jelentés azt is tartalmazza, miszerint: „A kezek feltűnően kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által, s azon körülménynél fogva, hogy megnövesztve vannak, különösen feltűnnek”. Súlyos és Eötvösék számára rendkívül kínos megállapítás. Hiszen Solymosi Eszternek, a durva cselédmunkát végző kis parasztlánynak a kezei bármifélék lehettek, csak ápoltak, finomak és hosszú körműek nem.

További kardinális megállapítása a szakértői véleménynek az, hogy a vizsgált hulla semmiképpen nem lehetett vízbefulladás áldozata, hiszen „a gége és tápcső nyákhártyái, s ugyancsak azon szervek üregei semminemű folyadékot nem tartalmaztak (…) a tüdők metszlapjai vérszegények és nem vérdúsak, mint vízbefúlás esetében (…), a szív üregei, különösen a jobb gyomrocs s fel- és lehágó visszerek vértelennek, üreseknek találtattak, mely körülmény szintén a vízbefúlás lehetőségét határozottan kizárja”. Továbbá az igazságügyi szakértők leszögezik, miszerint a vizsgált holttest életkora minimum 18, de legvalószínűbben már a 20. életévén is túl volt, a nemzőszerveket a szőrzettől megfosztották, a hüvelye erősen tágult, hiszen „nemcsak teljes bizonyossággal állítható, hogy a hulla nem szűz, de a szűzöv teljes hiánya és a hüvelynek szerfeletti bősége a nemi közösülésnek nagymérvbeni gyakorlását bizonyítja. Erőszakos közösülésnek a nyomai a hullán nem fedezhetők fel”. Vagyis a vizsgált holttest egy ivarérett, és életében igen aktív szexuális életet élő nő földi maradványa volt. Ehhez képest Solymosi Eszter még gyermek és szűz, vagyis biológiailag éretlen leány volt.

A bűnügy szempontjából a legfontosabb közlés azonban a következő: „A boncolt hulla, véleményünk szerint legfeljebb tíz nap óta lehet halott (!!), mert ezen határozott állításunkat kellőleg indokolhatjuk azzal, hogy a külbőrön általános rothadást nem észleltünk, hanem csakis a ruhával fedett részeken mutatkoztak csekélyebbmérvű felhámrothadások és más részről azzal is, hogy a belek és zsigerek feltűnően épek voltak és rothadásnak semmi nyomát nem mutatták, holott ezek rothadása gyorsan szokott bekövetkezni”. Igaz ugyan, hogy „a lágyrészektől részben megfosztott orsó- és singcsontnak szabadon fekvését említi (ti. a boncjegyzőkönyv 11. pontja – L Zs.), mert ezen állapot nem a rothadási folyamatnak, hanem azon feltehető körülménynek tulajdonítható, hogy a hulla a kézre alkalmazott köteléken vonszoltatott(!!)”. Továbbá a már halott nő teste „három-négy napnál tovább vízben nem lehetett, igazolja ezt azon körülmény, hogy a hulla felpüffedve nem volt, sem a bőr, sem pedig az izomzat vizenyős beivódást nem mutat, s ezenkívül a koponya felületén és a bal gázizom leírt bőrfolytonossági hiányának csekély mérve határozottan afelől tanúskodik, hogy a vízben élő állatok falánkságának huzamosabb ideig kitéve nem volt”. Végezetül a jelentés megállapítja, hogy a vizsgált személy halálát tüdővész következtében fellépő általános vérszegénység okozta.

Térjünk most vissza azon körülményre, miszerint a csonkafüzesi halott nő Solymosi Eszter eltűnése napján viselt ruhájába volt öltöztetve. Hiszen a fentebbi orvosi szakvélemény és a biológiai-fizikai törvények alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy a Herskóék által a Tiszán leúsztatott nő hullája – minden valószínűség szerint egy néhai prostituálté – nem lehet azonos a Solymosi Eszterével. Ismételten felhívjuk a figyelmet azon körülményre, hogy vízbefulladás esetén a holttest néhány nap elteltével bukkan a felszínre, semmiképpen sem több mint tíz hét múltán. Ha esetlegesen valamilyen csoda folytán mégis a víz alatt maradna mintegy 80 napig, az alatt a felismerhetetlenségig felbomlana, a vízben élő állatok táplálékává válna, megsemmisülne. S amennyiben egyfajta deus ex machinaként mégis viszonylagos épségben vészelne át a Tiszában áztatva ennyi időt, úgy a folyó gyors sodrása következtében – különös tekintettel az éppen április táján levonuló tavaszi árhullámra – semmiképpen sem a tetthelytől 10 kilométernyi távolságra kellene a felszínre kerülnie, hanem vélhetően valahol a Duna-delta táján, még valószínűbben a Fekete-tenger belső részein. Az pedig végképp a mesék fantáziavilágába tartozik, hogy az a bizonyos sárga csomagolópapír és kékfesték 80 nap elteltével is csodálatos épségben, jól felismerhetően megmaradt, s nem ázott el, nem olvadt szét, nem oldódott fel a Tisza vizében. Arról az „apróságról” se feledkezzünk meg, hogy teljesen logikátlan értelmetlenség és életszerűtlen, hogy bevásárlás után bárki a vett portékát a csuklójához kötözze. (Meglehetősen nehéz bűvészmutatvány is lenne.) A megoldás kulcsa nyilván abban rejlik, hogy a hazai és nemzetközi zsidó köröknek mindenáron „bizonyítaniuk” kellett azt, hogy a gyilkosság áldozatául esett tiszaeszlári gyermekleány valójában önkezével vetett véget az életének. S mindenekelőtt: olyan hullát kellett produkálniuk, amelyen semmiféle külsérelmi nyom nem volt, hogy ezáltal tisztázhassák magukat – az egyébként kizárólag zsidó személyek tanúvallomásaiban említett – vérvád megbélyegző, rituális gyanúja alól.

Természetesen a hullacsempészetet nem Tiszaeszláron vagy Tiszalökön ötlötték ki az ottani műveletlen zsidók. A gondolat Nyíregyházán, esetleg Budapesten, magasabb körökben születhetett meg. A csempészet végrehajtói azonban részben az eszlári, részben a máramarosi tutajos zsidók voltak: teljesen műveletlen, tudatlan és babonás emberek. Nagyon pontosan és élethűen akarták utánozni az eltűnt Solymosi Eszter egykor viselt ruházatát és annak állapotát, nem gondolva arra, hogy már önmagában a papír és a festék is kizárttá fogják tenni mindazt, amit el akartak hitetni az igazságszolgáltatással, nevezetesen, hogy egy holttest 80 napig a víz alatt lehet, s az Solymosi Eszter földi maradványa.

Ennél már csupán az tragikusabb, hogy a védelem a büntetőeljárás során egyik fő pillérként használta fel a tiszaeszlári sakterek felmentése végett a képtelen hullamesét, s végül a törvényszék majd fel is menti Scharf Józsefet és bűntársait. Persze a 21. század eleji gondolkodó már semmin sem hökken meg. Nagyon is jól tudja, hogy bizonyos kriminológiai és történelmi tények esetében (pl. 1933-1945 között Európa németek által uralt érdekszférájában) az egyetemes és örök természeti és fizikai törvények valamilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan ok folytán egyszerűen nem hatnak, nem érvényesülhetnek

Lipusz Zsolt

(Folytatjuk)

A Bary emlékiratot nem tudtam elővarázsolni , egy kordokumentum lesz próbálkozzatok beütni a google keresőbe, ahol kimondottan ezt kéritek , ha nem jön elő a google képkeresőjével varázsoljátok elő. Jó keresgélést!!!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése