2015. augusztus 2., vasárnap

A trianoni nemzetgyilkosság


A trianoni nemzetgyilkosság





A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai és revíziójának sürgető parancsa I. rész


"...Árpád apánk egyetlen épkézláb maradéka sem tűzhet maga elé vonzóbb és szentebb célt, mint eltaposott hazánk, karóba húzott népünk megmentését..."
Mottó:
1, „Ha az ember az igazságnak csak egy kis részletét is megismeri, és ha ennek az igazságnak a fel nem ismerése az övéinek ártalmára lehet, akkor nincs joga azt ki nem kiáltani – történjék bármi azzal, aki kimondja.” (Henri Pozzi)
2, „A békeszerződések nem koporsók, amelyekből a legyőzötteknek sohasem szabad kilépniük.” (Benito Mussolini)
3, „Mindenki hazája szent. Belőlük egynek elpusztítása is felér az emberi faj megcsonkításával. Egy nép legyilkolására irányuló szándék Isten elleni hadüzenet, támadás az élet rendje és a történelmi gondviselés ellen. Lelkiismeretünk szerint bűntény. Bűneink azonban – hála legyen Istennek – mégsem hiábavalóak: elkövetőjükre terhet, romlást, büntetést hoznak.” (R. P. Gratry atya – Notre Dame, Párizs)
4, „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” (Théophile Delcassé – francia külügyminiszter)
5, „Trianon tehát történelmi tévedés, földrajzi szörnyszülött, gazdasági lehetetlenség, igazságtalan békeszerződés önmagában és tragikus következményeiben.” (Yves de Daruvár)
A trianoni katasztrófát a bolsevizmus évtizedeiben említeni is tilos volt, de „szalonképes” politikai körökben ma is kerülendő témának számít. Ennek ellenére az utóbbi pár évben számos jó szellemű, elmélyült, figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és monográfia született itthon is, sőt az emigrációban készült korábbi művek jelentős része is hozzáférhető a komolyan érdeklődők számára. Persze a hallgatag, álmos többség alig tud erről; szó sincs tehát arról, hogy a bennük foglalt gondolatok népünk egészét áthatják, ill. agymosott, elsivatagosodott tudatát hasznosan megtermékenyítik. Igen kevesen vagyunk, akiket e súlyos nemzeti tragédia állandóan foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától, viszonyulásától függetlenül, a belőle fakadó gondokat és terheket az egész magyarság a zsigereiben hordozza, s amíg képtelen eredményesen megbirkózni velük, addig reménye sem lehet a megújulásra és fölemelkedésre.
Felelős hazafiak, becsületes értelmiségiek sokasága kongatja a vészharangot, hiszen az eltelt közel három emberöltőnyi idő alatt népünk a végpusztulás küszöbére jutott, több ezer esztendős történelmének mélypontjára, olyan feneketlen kútba, ahonnan csak roppant energiák mozgósításával sikerülhet a feltámadás. A pesszimistábbak szerint azonban a nemzethalál mindenképpen elkerülhetetlen, s rajtunk már az Isten sem segíthet; itt már az égi csoda vagy egy fantasztikus csodasorozat is elégtelen. Egyre fogyatkozik azok száma, akik derűsen néznek a jövőbe, akik még hisznek valamilyen gyökeres fordulatban, s közülük is kevesen vannak, akik nem kívülről, a tőlünk nagyrészt független külső körülmények pozitív változásaitól várják mindezt. Viszont elenyésző kisebbségbe szorulnak azok, akik a kellő ismeretek birtokában nemcsak passzívan szemlélődnek, esetleg tudásukat másoknak is átadják, hanem akik aktív küzdelemre, kitartó helytállásra buzdítják a nemzetet, vagy legalább szűkebb pátriájuk atyafiságát. Mert az most már tökéletesen bizonyos, hogy a trianoni pestist, az életünket mérges pókként átszövő és sakkban tartó trianoni rémálmot csupán egy hatékony egységfrontba tömörülve, egymással és elszakított testvéreinkkel megingathatatlan szolidaritást vállalva, kizárólag a saját erőnkben bízva, minden áldozatra és harcra készen győzhetjük le. Azaz sürgősen cselekednünk kell, mert ebben az önző és aljas világban a legszebb gyászbeszéd, a legalaposabb bizonyíték, a legkiválóbb nyomtatvány, a legforróbb hazaszeretet, a legősibb jog s a legtökéletesebb igazság is hatástalan, és alig több az üres semminél. Haladéktalanul más útra kell lépnünk, azonnal tennünk kell valamit túlélésünk, megmaradásunk érdekében, mert ezt a munkát senki más, semmilyen álságos nagyhatalom vagy világbíró hivatal helyettünk el nem végezheti.
Trianoni számokban, tényekben, magyarázatokban, publikációkban immár nincs hiány, ami feltárható és kibányászható, szinte maradéktalanul rendelkezésünkre áll, amit pedig titok és homály fed, az valószínűleg örökre rejtve marad előttünk. Ismereteinket legföljebb pontosítani, árnyalni lehet a további kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez a kíváncsi történészek dolga; a politikusoknak s a nemzetvédőknek egész más a kötelessége. Jómagam az utóbbiak közé tartozom, ezért dolgozatom elsődleges célja: a meggyújtott fáklya továbbadása, a gyakorlati iránymutatás. Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti” lenni, sem átláthatatlan adathalmazokat görgetni, sem bárkiket unalomig ismételni, csupán a legszükségesebbek tudatos felhasználásával és fölemlítésével szeretnék valami újat mondani, ám kerülve a plakátszövegek frázispuffogtatását. Bizonyítani akarom következtetéseim helyességét, elképzeléseim megvalósíthatóságát, anélkül, hogy kizárólagosságra törekednék. Azért fogtam tollat, mert az igazságot nem lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor nem titkolt célom az sem, hogy hatékony fegyvert nyújtsak mindenre elszánt bajvívó bajtársaimnak, valamint fölrázzam közönyös, fásult, lélekben fáradt honfitársainkat, hogy közülük is egyre többen álljanak a mi oldalunkra. Már nincs hova hátrálnunk, a további lemondás és beletörődés maga az oktalan halál, a temetők államközi békéje, a tömegsírok borzalmas status quoja; míg a bátor önvédelem, a kemény szembeszállás ellenségeinkkel, a hősies végvári harc visszahozhat valamit abból, amit elődeink vérrel-verejtékkel megőrzött örökségéből könnyelműen eltékozoltunk.
* * *
I. A sátáni békemű történelmi előzményei, bűnei és a felelősök
Az újabb őstörténeti (régészeti, antropológiai, genetikai, település- és gazdaságtörténeti, nyelvészeti, mitológiai-vallási, kulturális-művészettörténeti stb.) kutatások egyértelműen igazolják, hogy a szkíta (szittya)-turáni fajtájú (nem pedig finnugor!) magyarság a világ egyik legrégibb származású ősnépe, mely számos beolvadt vagy kihalt, esetleg töredékeiben megmaradt rokonával, azonos tőről fakadó testvérével szemben (pl. szumirok, káldeusok, óegyiptomiak, szabirok, etruszkok, párthusok, mayák, inkák, kelták, hunok, avarok, besenyők stb.) a ma élő nemzetek sorában egyedül őrzi a legtökéletesebben bolygónk ősnyelvét, őskultúráját és őshagyományait. A mi szebb napokat látott, hatalmas és dicső nemzetünk többet adott a világnak, mint bármely pöffeszkedő ellensége, mint a Föld bármelyik egyeduralomra törő törpe vagy óriás etnikuma. A ház- és templomépítést, a kereket, a kocsit, a vitorlás dereglyét, az emelőcsigát, az öntözőrendszert, az agyagművességet, a kézműipart, az ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat és nyilat, a sütést, a főzést, a sörkészítést, az élelmiszer tartósítását mi találtuk föl; mi vezettük be az állattartást, a földművelést, a törvényeket, az írást s szükségből, a lovas-nomád kultúrát (zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú, szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta, kumisz…); magas szinten műveltük a matematikát, a csillagászatot, a gyógyítást, a szobrászatot, festészetet, zenét és a költészetet is; miénk a Föld legelső egyistenhite! (Hol van ettől a zsidók bálványimádása, személyre szabott, bosszúálló törzsi Jehovája, s a Mózes-arcúra formált Ószövetség összelopkodott passzusai és gyarló hamisításai?!) A mi vérünkből eredt Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra, Árpád, Boldogasszony Anyánk és Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus. Hol az az önjelölt vagy „választott” nép, mely hozzájuk fogható nagyságokat képes, csak egyet is, fölmutatni? Isten egyszülött Fia cáfolhatatlanul a magyari népből származik; létezik-e ennél méltóbb elismerése egy nemzet kiválóságának? – s mi mégsem tekintjük magunkat kiválasztott fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk előtt minden ember és minden népcsoport egyenlő. (Vagy tán vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)
Egyes vélemények szerint a Kárpát-koszorú egy ölelésre tárt karhoz hasonlít; mások úgy tartják, hogy egy anyaméhet formáz (melyhez a Balkán hegyei jelentik a csatlakozó petevezetéket), azaz a születő élet szimbolikus helye; vannak, akik szerint pont olyan, mint egy emberi agy, tehát a világ szellemi-lelki központját hivatott képviselni. Elvitathatatlan, hogy ez a terület – mely egyszerre gyönyörű természeti képződmény és titokzatos, misztikus vidék – a Teremtő különös szeretetével övezett eredendő őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk, ahol mindig otthon voltunk, s ahonnan kisebb-nagyobb számban időről időre kirajzottunk a Közel-Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe vagy a többi kontinensre, s ahova ismételten vissza-visszatértünk, mint simogatásra vágyó gyermek az anyaölbe. E páratlanul gazdag, fenséges és harmonikus ország évezredeken át táplálta és védte népünket, minden szükségeset bőséggel ontott hűséges fiainak. Nem véletlen, hogy annyi más népcsorda próbált betörni ide, s elfoglalni, elorozni tőlünk jogos tulajdonunkat. Nekünk nem kellett hazát szerezni, másoktól országot rabolni, hiszen előttünk nem élt itt senki; sem morvák, sem szlávok, sem latinok, sem semmilyen egyéb náció. Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni minket, ezért kellett olykor távolról hazatérő véreinknek szétcsapni köztük, nehogy a hívatlan vendég parancsoljon a házigazdának. Ez a honvisszafoglalás több lépcsőben történt, utoljára Árpád fejedelem törzsei vették birtokukba a kies Kárpát-Duna-medencét. Trianonig annak egészét vagy egyes részeit tartósan nem is tudta elhódítani senki. Európában és másutt sincs ilyen változatos táj, ehhez fogható geográfiai, vízrajzi, gazdasági egység, valamint hadászati védelemre alkalmas terület; itt minden növény megterem, minden állat megél, minden nyersanyag és energiaforrás rendelkezésre áll, lakói teljes önellátásra képesek.
Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-medence, mások is örömmel megszereznének, s egy ilyen büszke, alkotó nemzetet (bár semmi rosszat nem csinált nekik!) sokan irigyelnek, gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl nem morzsolják, vagy romlásba nem döntik. Szent Istvántól máig egész történelmünk az idegenek aknamunkájáról, ördögi bűntetteiről, meg-megújuló támadásairól tanúskodik, melyek ellen – életterünk és népünk megtartása végett – folytonos önvédelmi harcokat kellett vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000 év keserves, véres küzdelmeiben minden hősiesség, hit és hazaszeretet dacára egyre fogyatkoztunk, gyengültünk, zsugorodtunk. Szent László s az Árpád-házi királyok, majd Károly Róbert, Nagy Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül álltuk a sarat, utána azonban vereségeink sokasodtak, s ritka fellángolásaink ellenére sohasem sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi szintre. Féregként rágta testünket az idegen métely, kígyóként nőttek keblünkön a más fajtájú ragadozó népek. Nem érezve a később végzetessé váló veszélyeket, minden hozzánk menekülőt, hontalan csavargót oktalanul befogadtunk, megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi s vallási egységünket. Mint az ígéret földjére, úgy özönlött ide rác (szerb), tót (szlovák), oláh (román), horvát, sváb (német), zsidó és cigány. E kései „honfoglalók” békésen, háborítatlanul, a mi terhünkre szaporodtak és tollasodtak, élethalálharcainkban is gyakran a húsunkba tépő ellenségeinket támogatták; miközben mi magunkért, értük s még a „keresztény” Európáért is verekedtünk. Azokért a sanda mészárosokért, akik mindvégig barbár pogánynak bélyegeztek, kiközösítettek és száműztek a „kultúrnépek” sorából, akiktől mákszemnyi jót sem kaptunk, ám annál több megvetést, árulást, fosztogatást kellett elszenvednünk. Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Világost valahogy mégis kihevertük; tatárok, törökök, németek s a kisebb vérebek halálos harapásaiból mindig magunkhoz tértünk, de tekintélyünk, szerepünk, mozgásterünk és etnikai arányunk folyamatosan csökkent. 1910 körül az eredetileg színmagyar Kárpát-medencében már csak 52 %-os minimális többséggel rendelkeztünk. Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt példátlanul barátságos és nagyvonalú nemzetiségi politikánknak „köszönhető”, másrészt a kártékony Habsburg-dinasztia hosszú, tervszerű fellazításának és rombolásának eredménye.
Trianonhoz vezető kényszerpályánkat vizsgálva, a múlt század végének 3 fontos eseményét semmiképpen sem kerülhetjük meg. Az 1848-49-es szabadságharcunk durva eltiprását követő féktelen zsarnokság és magyarüldözés után, 1867-ben létrejött a hóhér és áldozata közti Kiegyezés, megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez számunkra is bizonyos látszatszabadságot biztosított, s lehetővé tette a meredek gazdasági felívelést, ill. a polgárosodást; valójában inkább ürügyet szolgáltatott későbbi kivéreztetésünkhöz. 1868-ban parlamentünk minden józanságot félredobva megszavazta az Eötvös-féle zsidó emancipációs törvényt, mely a nemzetiségek után immár a Galíciából és mindenünnen tömegesen bevándorló hitsorsosoknak is korlátlan lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt számuk a semmiből 800 ezerre emelkedett, s rövidesen megkaparintottak minden kulcspozíciót az iparban, a kereskedelemben, a bankok élén, a sajtóban, a színházakban, az oktatásban és a kulturális életben. Az 1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper végleg megpecsételte sorsunkat; az izraelita gyilkosok felmentése egyértelművé tette, hogy nálunk az történik, amit ők akarnak, mi pedig némán tűrhetjük az orcátlan kisemmizést, vagy mehetünk világgá. Ezek a minden eddigi ellenségünknél mohóbb és kíméletlenebb döglegyek módszeresen fogtak belső leépítésünkhöz, szemtelen tönkretételünkhöz és fölzabálásunkhoz. Cion bölcsei már a századfordulón kiadták a jelszót: meg kell szereznünk a magyarok hazáját! E kettős, Habsburg-„kazár” szorításban népünk cél nélkül vergődött, bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, ősi hagyományaitól, szokásaitól fokozatosan megfosztva, „finnugorrá” lefokozva tengette sivár életét. De lelketlen főuraink s az élvezeteket hajszoló dzsentrik sem sokat törődtek nemzetünk nyomorúságával, sőt inkább a még megszerezhető koncon marakodtak. Nagy látnokunk, Istóczy Győző és világos fejű társai, vagy Prohászka Ottokár, Bangha Béla és mások hiába figyelmeztettek az idegen térfoglalásra, hiába jósolták meg a közelgő földrengést, nem igazán hallgatott rájuk senki.
Már jóval a háború és Trianon előtt a nyugati hatalmak ill. a Habsburgok több ízben fölbíztatták, föllázították ellenünk az amúgy is egyre öntudatosabb és pimaszabb nemzetiségeket, valamint a határainkon kívül élő testvérnépeiket. Ezek irredenta vezetői eleinte titokban, később egyre nyíltabban készültek országunk részbeni vagy teljes megszállására; látszólag „jogaikért”, „egyenlőségükért” léptek föl, közben alattomos, hazug, agresszív propagandával gyűlöletet keltettek a magyarság ellen; elmaradottságuk fő okát a magyar elnyomásban megjelölve. Holott Európa egyetlen országában sem élveztek akkora szabadságot, olyan garantált esélyegyenlőséget a kisebbségek, mint nálunk. A mi hazánkban nemhogy nem üldöztek senkit származásáért, hanem valóságos paradicsomi állapotok uralkodtak más régiókhoz képest (pl. Franciaország, Spanyolország, Brit Birodalom, Oroszország stb.), azaz szinte minden ésszerű kívánságot gálánsan teljesítettek törvényhozó és végrehajtó szerveink, gyakran az államalkotó magyarság rovására. Pedig óvatosabban kellett volna bánnunk az engedményekkel, mert ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a szélsőséges pánszláv, pángermán, nagyromán és zsidó területhódító törekvések. Magyarország történelme során mindig csak ősi határait, lakóinak szabadságát, életét védte; legföljebb az ellenség kiverése vagy támadásának megelőzése végett léptünk idegen földre (ill. olykor szövetséges kötelességeink teljesítése okán), de sohasem területrablás szándékával. A küszöbön álló világháborúhoz tehát semmilyen érdekünk nem fűződött, s a kontinens kormányfői közül egyedül Tisza István volt az, aki határozottan tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit később emiatt orvul meggyilkoltak!). A háború főként az Antant érdeke volt, mely politikai-gazdasági elsőbbségét a feltörekvő Központi Hatalmak (elsősorban a Monarchia) szétrobbantásával és eltaposásával próbálta megőrizni. Ténylegesen azonban az akkor még láthatatlan, ám igencsak számottevő szabadkőműves-zsidó világmaffia provokálta ki, hiszen a harcokból s a sikeres befejezést követő osztozkodásból ő húzhatta a legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó ádáz küzdelmekben egyik fél sem győzött; az I. világháború kimenetelét az USA belépése döntötte el, nem annyira katonai erejével, mint a liberális Wilson elnök 14 pontjával. Ennek lényege, hogy elismeri a népek önrendelkezési jogát, s a békeszerződéseket, határmódosításokat nem győztesek és legyőzöttek kötik meg, hanem egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás eseteknél pedig népszavazást alkalmaznak, azaz az önkénnyel szemben mindenütt az igazságot és méltányosságot juttatják érvényre. Valójában ez a nagyszerű, demokratikus elvrendszer csupán mézesmadzag, fondorlatos csalétek volt, mert a Párizs környéki békeparancsokban pont az ellenkezője valósult meg, hideg, kegyetlen, logikátlan, embertelen módon; az abszurd színjáték csúcsaként maga Wilson is megtagadta (szemétre hajította!) korábbi magasztos elveit.
Elmaradtak tehát a mindent eldöntő, legvéresebb végső ütközetek. A fegyverszüneti egyezmények alapján (senki sem kapitulált!) a hadseregek békésen visszatértek országaikba. Meg kell említenünk, hogy a magyarok remekül állták a próbát, s mindenütt határainkon kívül, idegen területeken harcoltak, a Kárpát-medence földjét egyetlen ellenséges csizma sem tiporta. Hazatérésüket az általános kimerültség, a fájó veszteségek ellenére sem vereségként élték meg. Több mint hiba, szörnyű bűn volt azonban leszerelni és föloszlatni őket. Azok a zsidók, akik a leghangosabban ordibáltak a háború mellett, most hirtelen mind pacifisták lettek, elszánt békepártiak, még a katonák puszta látványa is irritálta őket. (Micsoda pálfordulás a „damaszkuszi úton”!) A magyar honvédség ekkoriban nemcsak Közép-Európában a legnagyobb létszámú, legütőképesebb fegyveres erő, hanem szükség esetén képes volt elrettenteni vagy visszaverni bármely nagyhatalmat is, amennyiben kalandor akciókat kezdeményez ellenünk; a Kisantant csapatait pedig fél kézzel megsemmisítette volna. Egy hazánkat oroszlánként védelmező nemzeti hadsereggel szemben a „győztesek” semmilyen megalázó, sértő békét nem kényszeríthettek volna ránk, és egy zsebkendőnyi földet sem rabolhattak volna tőlünk. Ahogy a Kemál Atatürk vezette hősies török honvédek is meghiusították országuk szétszabdalását, s az utolsó szálig kiverték a betolakodókat Anatóliából. Mi pedig ahelyett, hogy emberi és anyagi erőink javát mozgósítva fölálltunk volna a határokon, berendezkedve egy sziklaszilárd körkörös védelemre, fölültünk az első kaftános szirénhangoknak s katonáinkat szépen hazaküldtük. Így aztán az oláh, cseh és rác martalócok úgy jöttek be, mint kés a vajba, s minden ellenállás nélkül könnyedén elfoglalták és kifosztották az egész országot, még Budapestet is. Trianon tulajdonképpen a létező demarkációs vonalakat szentesítette új országhatárokként, a magyar tárgyaló felet meg sem hallgatva. (Stromfeld Aurél vörös felkelői és a nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek el néhány biztató győzelmet északon és nyugaton, rajtunk ez már nem segített.) Mielőtt mások felelősségét firtatnánk, maradjunk még a saját portánkon. Megbocsáthatatlan bűnöket követett el a hazai zsidóság abban is, hogy 1919-ben kirobbantotta a szovjet mintájú patkányforradalmat; mely nemcsak mérhetetlen károkat okozott, hanem további undort és példastatuálási szigort váltott ki a magyarságot amúgy sem kedvelő trianoni hentesekben. (Károlyi Mihály, Linder Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és egyéb cégéres gazemberek felelőtlen, mocskos tevékenységükkel nem csekély mértékben járultak hozzá megcsonkításunkhoz; valójában egy külső hittestvéri megbízatást teljesítettek, ezzel is ürügyet szolgáltatva bosszúszomjas sírásóinknak.)
Párizs környékén, Versaillesban, Neuillyben és St. Germainben kizárólag a „győztesek” ítélkeztek. Lelkiismeretüket, becsületüket (ha volt!) félredobva, az emberi és isteni törvényeken átgázolva megalkották Európa történelmének legnagyobb hazugságát és szégyenét, a tucatnyi háborúnál kártékonyabb, a jövőt is kínosan beárnyékoló sátáni békeművet. Ezzel igen komoly szenvedéseket, veszteségeket okoztak Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának és Törökországnak, de nagyságrendekkel súlyosabb problémákat hazánknak. Magyarországot irgalmatlanul felnégyelték; nem büntették, hanem kivégezték, és pokolba taszították! Azt a lovagias kultúrnemzetet mészárolták le és rabolták ki mindenéből – gonosz cselszövéssel és erőszakkal – , amelynek Nyugat-Európa a múltban életét és műveltségét köszönhette, s melyet szemtől-szemben most sem győzhettek volna le. A látható és megnevezhető külföldi bűnösök mindössze a jéghegy csúcsát képezik, mellyel védtelen népünk hajója Trianonban (Titanicként) ütközött. A főbb gyilkosok, az igazi méregkeverők, a gúnyhatárok térképrajzolói, a gyötrelmes feltételek és jóvátételek kidolgozói, a tárgyalóasztaloknál ülők színpadi súgói mindvégig a háttérben maradtak, s a piszkos munkák elvégzését, az áldozat kibelezését és föltrancsírozását előretolt bábjaikra bízták. Ha név szerint nem is tudjuk tetemre hívni a főkolomposokat, azért ismerjük őket. Leszögezhetjük tehát, hogy 1920. június 4-én, 2 éves vajúdás után, az alvilág fortyogó bugyraiból napfényre okádott trianoni szörnyszülöttért a különféle titkos, jól álcázott pénzügyi és politikai szervezetek, a szabadkőműves páholyok (pl. Grand Orient) és a világhatalomra törő militáns zsidóság a legfőbb felelősök! Sújtsa ezért őket örökös átok s a magyarok Istenének rettentő villámai! Azért persze a többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok. Ezerszer bűnös Franciaország (Clemenceau, Tardieu, Poincaré, Berthelot), Anglia (Lloyd George, Seton-Watson), Amerika (Wilson), Oroszország (Sazonov), valamint Csehország (Masaryk, Benes), Románia (Bratianu, Titulescu) és Szerbia (Pasics). A lista korántsem teljes…Sovány vigaszként, az igazság kedvéért azért említsünk meg néhány olyan személyt is, akik határozottan ellenezték ezt a gyalázatot, sőt később lehetőségeiket kihasználva egyesek tettek is ellene: az olasz Nitti, a francia Pozzi, az angol lord Rothermere, az amerikai Bandholtz, az orosz Lenin (!), a magyar Apponyi, majd később Mussolini, Hitler és Horthy. Egyes vélemények szerint elsősorban szomszédaink a vétkesek, mivel céljaik eléréséért a nagyhatalmakat galádul megtévesztették. Nem érthetünk velük egyet. Igaz, hogy az utódállamok voltak Trianon elsődleges haszonélvezői, s képviselőik, vezetőik a „tudatlan” döntéshozókat lepénzelték, ringyókkal boldogították, ill. a térképeket, az etnikai arányokat, az összes adatot és egész történetüket meghamisították, s minden iratukban, propagandakiadványukban hitványul hazudtak, hogy mohó, feneketlen önzésüket kielégíthessék; azonban, ha a „nagyok” nem lettek volna eleve rosszhiszeműek, ha érdekelte volna őket a tényleges igazság, akkor meghallgatják a másik felet is, elfogulatlan bizottságokkal kivizsgáltatják a valós helyzetet, csak a hiteles forrásokat fogadják el, s a kétséges esetekben mindenütt kiírják a nemzetközileg ellenőrzött népszavazást (melyek eredményei előtt a magyar küldöttség föltétel nélkül meghajolt volna!). Sajnos sehol nem így történt (Sopron kivételével!), ezért haragunk, megvetésünk alól ők sem nyerhetnek feloldozást.
A trianoni szerződés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje, mely a fő vesztes Magyarország számára örökre kiheverhetetlen és elfogadhatatlan. 325411 km²-es területünkből elkoboztak 232448 km²-t (71,5%), s mindössze 92963 km²-t (28,5%) hagytak meg; 20886487 fős népességünkből elragadtak 13271370 főt (63,6%), s nekünk csupán 7615117 fő (36,4%) maradt; azaz elvesztettük hazánk 3/4-ét, lakosságunk 2/3-át s magyar testvéreink 1/3-át (közel 3,5 millió főt). Ilyen mértékű csonkítást egyetlen „vesztes” sem szenvedett (pl. Németország területének és népességének egyaránt 10%-át, Bulgária földjének 8%-át vették el).
A Csonkaország körvonalait úgy szabták meg, hogy sehol se legyen természetes, védhető határa. Nem törődtek az etnikai és nyelvi határokkal se, hanem belevágtak a nemzet élő húsába, és színmagyar tömböket faragtak le rólunk, tősgyökeres magyar vidékeket raboltak el, állítólagos stratégiai és vasúthálózati szempontok matt, no meg persze dús alföldi termőföldjeinkből is harapni akartak valamicskét. Így az a rémregénybe illő helyzet állt elő, hogy országunk körös-körül önmagával határos, azaz a határ menti szűk sávban él mintegy 1,5-2 millió honfitársunk, nagyrészt olyan ősi városainkban, mint Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka stb. A „békeapostolok” felszámoltak egy soknemzetiségű birodalmat (az Osztrák-Magyar Monarchiát), s létrehoztak helyette 3 soknemzetiségű országot (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia).
Magyarországot teljes leszerelésre utasították: tilos volt sorozni, mozgósítani, nem lehettek kiképzett tartalékosaink, tankjaink, repülőgépeink, nehézágyúink, csupán 35 ezres, könnyű fegyverzettel ellátott zsoldosseregünk; minden külső erőszakkal szemben védtelenné váltunk; bár a „győztesek” is kötelezték magukat a leszerelésre, ezt azonban sohasem hajtották végre, sőt szomszédaink tovább fegyverkeztek, s ellenünk katonai szövetséget kötöttek; így együttes haderejük rövidesen a miénk 10-15-szörösére fejlődött. Ez a kirívó aránytalanság szinte vonzza az erőszakosságot, a hatalmi túlkapásokat, s komoly csábítást jelent a magyarság elleni támadásokra, esetleg a maradék anyaország szervezett bekebelezésére (jócskán léteznek már efféle térképek!).
Nagy-Magyarország fölosztása sem etnikai alapon (Trianon után a nemzetiségi viszonyok sokkal kaotikusabbak lettek!), sem történelmi jogon (ilyen alapon a Kárpát-medencére egyedül a magyarságnak van sok ezer éves ősi joga!) nem indokolható, a földrajzi, gazdasági és kulturális érvek pedig még határozottabban ellene szólnak. A Párizs környéki béke 20 német és bolgár közül „mindössze” 1-et szakított el, viszont 20 magyarból 7-et ítélt idegen rabságra; ugyanakkor közös országba utalta az egymást nem éppen szívelő cseheket, morvákat és tótokat (szlovákokat), ill. rácokat (szerbeket), macedónokat, albánokat, horvátokat és vendeket (szlovéneket). Ezek figyelembevételével egészen bizonyos, ha a lakosságra bízzák a hovatartozás eldöntését, akkor Magyarország a területének 70-80 %-át megőrizhette volna. (Ma már persze az erőszakos be- és kitelepítések, beolvasztások, genocídiumok következtében ez az eredmény jóval szerényebb lenne!) A békeparancs papíron kötelezte ugyan az utódállamokat a kisebbségvédelmi záradékba foglalt jogegyenlőség biztosítására, valójában szabad kezet nyújtott a magyarok durva elnyomásához és sanyargatásához, anyagi tönkretételéhez, hiszen a sérelmek elleni panaszokat soha nem orvosolták.
Az új határok megbontották a Kárpátokkal övezett zárt terület tökéletes földrajzi és vízrajzi egységét, és öt felé tépték. Ugyanakkor szétrombolták ideális gazdasági harmóniáját is, hiszen egy önellátásra képes gazdag országból több életképtelen, szegénységre kárhoztatott országot kreáltak, melyek magukban nem bírnak boldogulni; sőt ahelyett, hogy az utódok elmaradottabb iparát és mezőgazdaságát felemelték volna a fejlettebb magyar gazdaság színvonalához, éppen fordítva, a virágzó termelést, a korszerűbb technológiát hagyták elkorcsosulni, vagy alacsonyabb szintre süllyedni. Továbbá Csonka-Magyarországot megfosztották legfontosabb nyersanyagaitól (só-, érc- és nemesfémbányák), energiaforrásaitól (szén, kőolaj, földgáz, vízenergia), erdeitől, hegyi legelőitől, gyógyfürdőitől, állatállományának zömétől és tengeri kijáratától is. A legérzékenyebb csapás talán kulturális téren érte a Kárpát-medencét, mivel 13 millió polgárt deportáltak egy tündöklő magas kultúrából egy csökevényes, alacsonyabb szintre; másképpen fogalmazva: a Balkán európaivá tétele helyett Európa tekintélyes részét balkanizálták, tehát az egész európai kultúra is pótolhatatlan veszteséget szenvedett.
Az akkori magyarok önszántukból soha nem fogadták el ezt az igazságtalan, megalázó, istentelen békediktátumot; csupán az új háborúval, ismételt megszállással és teljes felosztásukkal való fenyegetés hatására, országos harangzúgás és könnyhullatás közepette írták alá a minden szempontból tarthatatlan feltételeket; abban bizakodtak, hogy az első adandó alkalommal revansot vesznek eltipróikon, és az utolsó véráztatta rögig visszaszerzik területeinket, lakóival együtt. (Nem, nem, soha! Mindent vissza! Hiszek Magyarország feltámadásában! Stb.) Bizonyos határmódosításokra (néprajzi és gazdasági okokból, ill. a világbéke veszélyeztetése esetén) a népszövetségi Alapokmány 19. paragrafusa, ill. a Millerand-féle kísérőlevél is ígéretet tett, persze ezeket maga az Antant se vette komolyan. A trianoni szerződés a „győztesek” táborában sem okozott osztatlan örömet; az USA képviselőháza tiltakozásul megtagadta a ratifikációját, a velünk rokonszenvező Olaszország képviselői még a béketárgyalást is otthagyták, de Anglia és Franciaország törvényhozásában is éles viták kereszttüzébe került. Azaz mindenütt látták a negatívumait, sehol se tekintették feltétlenül véglegesnek, s nem zárták ki a revízió lehetőségét; nem kevesen azt is észrevették, hogy ezzel a „békével” már születése pillanatában elvetették egy újabb förtelmes háború magvait, ugyanakkor azzal, hogy a magyarokat kiiktatták az európai politika fősodrából, megteremtették a fél kontinens akadálytalan bolsevizálásának feltételeit. Persze ezek a „szánom-bánom, de mit tehetnék ellene” című kései kesergők csöppet sem változtattak a gúzsba kötött magyarság rémült aléltságán, ezért az ilyen olcsó vigasztalásoknak nem is tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget, mint a becstelenségek, égbekiáltó bűncselekmények után megszólaló rossz lelkiismeret jajszavának.
* * *
II. Nyomasztó terhek a Csonkaországban és az utódállamokban
Az elmúlt századokban Közép-Európa vezető hatalma, legnagyobb politikai-gazdasági-kuturális kisugárzású állama kétségkívül Magyarország volt. Igaz ugyan, hogy a 150 éves török megszállás 3 részre szakította, s ezzel erejét alaposan meggyengítette, egységét szétroncsolta, de hitét, életkedvét, öntudatát, faji büszkeségét sikerült megőriznie és tovább örökítenie. A török kiverése után az ország nagyobb része a még önzőbb, ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-dinasztia megszállása alá került; önállóságának, függetlenségének, szabadságának jelentős hányadát elvesztette, s alárendelődött a birodalmi érdekeknek. Azonban a Habsburgok növekvő európai befolyása, meghatározó szerepe ellenére is Magyarország és Erdély, azaz a Kárpát-medence maradt a hatalmas nemzetiségi konglomerátum szíve, éléstára és kincseskamrája, még akkor is, ha az agyközpontot Bécsbe, ill. a hozzánk képest törpeállamnak számító Ausztriába helyezték. Szlovák állam nem létezett (csak a Felvidék!), Románia (pontosabban Moldva és Havasalföld), ill. Szerbia koldusszegény, gyengécske, elmaradott, despotikus balkáni szigetecskék voltak. A rebellis magyarok féken tartására kezdődött meg az osztrákok szisztematikus telepítési politikája a 16-17. században, melynek keretében Erdélybe mócokat, oláhokat, szászokat, a Délvidék s az Alföld meggyérült népességű területeire rácokat, svábokat, tótokat költöztettek be. Magyarországon lényegesen kedvezőbb körülmények közé kerültek, mint nyomorúságos szülőföldjükön, s ezért rendszerint nem a magyarság, hanem az osztrákok iránt éreztek hálát (minket inkább irigyeltek vagy gyűlöltek!), akik ezt gyakran ki is használták ellenünk, pl. a Rákóczi-szabadságharcban vagy 1848-49-ben. Engedékeny, humánus nemzetiségi politikánkból (amit Trianon fényében nyugodtan nevezhetünk öngyilkosnak is!) egyenesen következett, hogy többségük a minimális asszimilációt is elkerülte, megőrizte identitását (önazonosságát), elleste és felszívta a magyarok magasabb kultúráját, majd szeparatista mozgalmakat kezdett indítani; az elszakadási törekvések már a századfordulón és a 20. század elején kezelhetetlen vadsággal jelentkeztek, majd a háború utáni kedvező széljárást kihasználva, az ismert aljas módon érvényesültek.
Nehéz eldönteni, vajon egy országot megszerezni, megőrizni vagy (elvesztése után) visszafoglalni lehet-e könnyebben. Ami minket illet, hazánkat eredetileg a magyarok Istene adta nekünk, így hont foglalnunk nem kellett soha; hosszú ezredéveken át megőrizni igazi véres-verejtékes férfimunka volt; könnyelmű, vétkes eltékozlása után részben vagy egészben visszaszerezni, azonban igen bonyolult, szinte megoldhatatlan feladatnak tetszik. Ami a rablókat és megszállókat, azaz ellenséges szomszédainkat illeti, „honfoglalásuk” egyet jelentett a mi területeink megszerzésével, ami nem okozott számukra különösebb nehézséget vagy áldozatot; eddigi megtartásuk, további jogtalan bitorlásuk viszont már keményebb dió, melybe nekik is beletörhet a bugylibicskájuk. Már Kossuth és elődei, de azóta is számos vezetőnk, gondolkodó elménk fölismerte, hogy a Kárpát-Duna-medence népeinek, országainak valamilyen föderatív vagy regionális formában együtt kellene működniük, hiszen többé-kevésbé (ha nem is egyforma mértékben) egymásra vannak utalva. A kölcsönös károkozás, gyűlölködés, ellenségeskedés, egymás népeinek gyengítése és irtása nem vezethet sehova, csak az együttes pusztuláshoz. Ez ma is így van, ám a Trianon utáni viharfelhős égbolt eleve meggátolja a jószomszédi viszonyok kialakítását, miként tolvaj és meglopott, hóhér és áldozat közt képtelenség bármiféle megbocsátás vagy megbékélés mindaddig, amíg az eredeti jogállapot (leszámítva a helyrehozhatatlan károkat, veszteségeket) valamilyen elfogadható formában helyre nem billen; ez irányban az első gesztusokat, jobbító lépéseket föltétlenül a bűnösöknek kellene megtenniük. Sajnos erre nem sok reményünk lehet, hiszen érdekeink szöges ellentétben állnak. Az ő céljuk az, hogy az ölükbe hullott területeket továbbra is megtartsák, az ősidőktől ott élő magyarságot pedig mihamarabb fölszámolják, beolvasszák vagy szétszórják. A mienk ellenben az, hogy elveszett földjeink minél nagyobb hányadát visszaszerezzük, illetve addig is biztosítsuk idegen fennhatóság alá rendelt honfitársaink túlélését, egyenrangúságát, jogait és szabadságát, nyelvének, szokásainak, hagyományainak, vallásának, kultúrájának megmaradását és fejlődését. A megkerülhetetlen alapállapot fölvázolása után vizsgáljuk meg párhuzamosan, hogy a trianoni sokk – 1920-tól máig – miként hatott az egész térség magyarságára, ill. az utódállamok többségi nemzeteire. Mert bárhogy is temetjük, bármennyire szeretnénk feledni itt is, ott is, Trianon él, munkál a mélyben s mindennapjainkban, és mielőbbi jóvátételre, megoldásra vár. Trianon ölt a múltban, és most is gyilkol; fertőz, mint egy vírus, burjánzik, mint egy rákos daganat!
Trianon nekünk: történelmünk legnagyobb nemzeti sorstragédiája; kiheverhetetlen, katarzis nélküli, folyamatosan jelen idejű fájdalom; egy olyan kábulat, tartós részegség, lúgkőmarás, lélekmérgezés, mely fölemészt, szétroncsol bennünket. Mindenkire hat, akár tudatosan éli meg, akár homokba dugja a fejét. Ebben a drámában nekünk az áldozat szerepe jutott. A külső nagyhatalmi kényszer olyan gyógyíthatatlan sebeket ütött rajtunk, melyekre nem hoz feledést az idő; még akkor sem, ha a mai generációknak sem emléke, sem ismerete nincs a 80 éve történtekről, jóllehet ebben nemcsak a több évtizedes kommunista diktatúra vétkes, hanem a tanárok, az értelmiség s egy kicsit valamennyien. A trianoni fogyatkozások félelmetes számadatai az itthoniaknak gyakran csak rideg statisztikákat jelentenek, míg az elcsatolt magyaroknak véres valóságot, amit másodrendű polgárként, súlyos terhektől gyötörve és kiszolgáltatva kell viselniük A bányák, gyárak, vasutak, erdők elvesztését nyugodtan vehetjük itthoni életszínvonalunk állandó romlása egyik fő okának; ám az anyagi károknál sokkal fontosabb az élet emberi minőségének szinte kimutathatatlan posványosodása, éppen magyar testvéreinktől való elszakítottságunk következtében, vagy nemzeti kultúremlékeink megsemmisítése, elzárása, ill. természeti kincseink megközelíthetetlensége miatt. A hazai magyar politikának mindig kettős felelőssége van: egyrészt önmagunkkal, másrészt Trianon „túszaival” szemben; mert viszonylagos védelmet ők is csak tőlünk várhatnak. Sajnos a könnyelmű felelőtlenség, úri (elvtársi) lekezelés, patópálos nemtörődömség s a fölfoghatatlan gyávaság most is, a múltban is jellemezte közéletünket, elsősorban a befogadottak (betelepítettek) növekvő térhódításával, hitvány önteltségével szemben. Ha észleltük is a veszélyt, nem tettünk semmit ellene, holott egyszerű törvényi szabályozással, szigorúbb határőrizettel is részben vagy teljesen elkerülhető lett volna Trianon. Ma pedig kemény, határozott fellépéssel, a nemzetközi fórumok állandó bombázásával, a sérelmek következetes felemlítésével, a diplomáciai lehetőségek kihasználásával megkereshetnénk legalább a veszett fejsze nyelét. Bizony a mulasztások, az oktalan közömbösség, a lemondás nemzete is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért megillet bennünket – a más vonatkozásokban jogtalanul és igaztalanul ránk akasztott – „bűnös nemzet” címke. Ha mi sem akarjuk, a világ még kevésbé fogja hatástalanítani helyettünk az időzített trianoni aknát.
1920 után a magyarság határokon belüli és kívüli része egyaránt a fennmaradásáért küzdött. Meg kellett találni a kapcsolattartás új formáit, fel kellett oldani az európai elszigeteltséget és a Kisantant halálos szorítását, be kellett fogadni a több százezer nincstelen magyar menekültet, meg kellett indítani a Csonkaország gazdasági és kulturális vérkeringését, meg kellett kísérelni a nemzeti egység tudatának ébren tartását stb. A két világháború közti magyar külpolitikát egyetemesen áthatotta a revízió gondolata, a 30-as években már hivatalos kormányprogramként is fölvetették, amit az olaszok és a németek is pártfogoltak, sőt elvben a „győztes” hatalmak sem utasították el. A Párizs környéki béke „területrendezéseinek” egyenes következménye volt a II. világháború, amit a közhiedelemmel ellentétben mégsem a revansra vágyó tengelyhatalmak kezdeményeztek, hanem a gazdaságilag és katonailag roppant magas szintre jutott Németország megsemmisítését szorgalmazó Anglia és Franciaország, ill. a felhergelt Szovjetunió provokáltak ki – leginkább azonban a háttérből operáló, minden kulcspozíciót a kezében tartó zsidó világelit számláját terheli –, azzal, hogy Hitleréket olyan csapdába csalták, hogy egyszerűen nem tehettek mást. Sem a németek, sem mi nem akartunk háborúba keveredni, csupán békés úton visszaszerezni az elcsatolt területeinket. Ha pedig ez a részünkről nem sikerül, legfeljebb abban voltunk érdekeltek, hogy a Kárpát-medencét megszálljuk, de semmiképpen sem abban, hogy katonáink százezrei távoli harctereken essenek el. Az irányunkban továbbra is ellenséges angol-francia-amerikai-orosz magatartás miatt nem maradt más lehetőségünk, mint a japán-német-olasz-magyar szövetség, ez viszont az ismert röppályára lökött bennünket. A két bécsi döntéssel (1938-ban és ’40-ben) átmenetileg visszanyertük a Felvidék déli részét és Észak-Erdélyt, ill. visszafoglaltuk Kárpátalját és 1941-ben Bácskát (ezzel ténylegesen is beléptünk a háborúba; emiatt Teleki Pál úgy érezte, nem élhet tovább!). Területünk közel duplájára nőtt, s rabságban élő testvéreink többsége is – örömmámorban úszva – visszatért az anyaországhoz. E gyors és látványos sikerekért később súlyos árat fizettünk. Ez a háború sokkal borzalmasabb volt, mint az első, s ezúttal nem fegyverszünet, hanem feltétel nélküli kapituláció lett a vége. A veszteseket – köztük minket is – megszállták, embertelenül megbüntették, s a múlt hibáiból mit sem okulva, az 1947. február 10-i párizsi szerződésben helyreállították a trianoni határokat (tőlünk még 3 falut elkoboztak, Kárpátalját Csehszlovákia „átengedte” a szovjeteknek, ill. kiiktatták az eredetileg is csak papíron létező kisebbségvédelmi paragrafusokat). Előzőleg Teheránban, Jaltában és Potsdamban a győztesek, az igazi háborús bűnösök (Sztalin, Churchill és Roosevelt, majd Truman) fölosztották Európát a judeoimperializmus s a cionbolsevizmus közt; hazánkat s a földrész közép-keleti részét odalökték a vörös medve karmába. Újra kifosztottak, leigáztak bennünket (előbb a németek, majd az oroszok és csatlósaik), szomszédaink pedig oly kaján elégedettséggel vették vissza ősi földünket, mintha örökösen az övék lett volna.
45 évig tombolt a talmudista-kommunista terror: pribékjei előbb nyílt szadizmussal, majd némileg lecsillapodva, de mindvégig igen tudatosan és szervezetten irtották népünket; törvényen, jogon, igazságon, szabadságon, nemzeti érdekeinken átgázolva, tulajdonunkat elkobozva, kultúránkat, hagyományainkat, vallásunkat, szellemünket szétroncsolva egy pokolnál is rosszabb rabszolgavilágot teremtettek. (Ezen még a század legtündöklőbb forradalmának és szabadságharcának fellángolása is csak pár napig tudott változtatni 1956-ban.) Ebben a fojtogató légkörben nemzeti öntudatról, önbecsülésről, hazaszeretetről, fajvédelemről, határrevízióról szó sem lehetett; önmagunkért se tehettünk semmit, nemhogy kettős elnyomásban kornyadozó magyar testvéreinkért. Mindent a szocializmus építésének, a „béketábor” hidegháborús harcainak, a kapitalizmus túlszárnyalásának, a „baráti” országok szoros összefogásának, azaz egy idióta, vérgőzös álomnak rendeltek alá, melyhez képest huszadrangú kérdés volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a magyarság. 1948. december 10-én az ENSZ Egyetemes Emberjogi Nyilatkozata ugyan kinyilvánította, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre, majd az 1975-ös Helsinki Záróokmány mindezt megerősítette, sőt a békés határmódosítások lehetőségét is fölvetette, de ez csak annyit ért, mint négernek a napozás. 1989 után végre mindenütt enyhült a zsarnokság, majd megbukott a totális diktatúra, ám ami fölváltotta, az sem lett sokkal szívderítőbb; csupán egy ál-rendszerváltás, egy vadkapitalizmus, egy álszent demokrácia, egy liberálkozmopolita metamorfózis, egy olcsó köpönyegfordítás tehetetlen szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk; ugyanazok rendelkeznek most is fölöttünk, akik milliomos elvtársakból százmilliós „polgárokká” (értsd: bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma nincs akasztófa, csak egzisztenciális függés, nincs politikai börtön, csak hajléktalan menhely; egy élősdi kaszton belül nem létezik bűn, a tömegek számára pedig nincs igazság, a keveseknek ma mindent szabad, a sokaságnak meg semmit sem lehet. Távozott a ruszki, besomfordált a jenki, kimentek a tankok, ránk törtek a bankok; most „Európába igyekszünk”, de a semmibe jutunk. Ennyi viszontagság után észre se vesszük már, pedig minden szerencsétlenségünk, valahány megoldatlan gondunk, egész balsorsunk mögött fekete rémként ott tornyosul Trianon. De fölemlítése ma sem tanácsos, bizonyos körökben a puszta ráutalás is borzongást kelt, nemhogy az ellene kívánatos cselekvés. Szomszédaink hiába mutatják ki a foguk fehérét 80 éve, hiába szorongatják a torkunkat lankadatlan szorgalommal, azért mi tovább játsszuk a jóhiszemű ostobát, s rendre elpuskázzuk minden történelmi lehetőségünket a magyarság egyesítésére és megmentésére. Ahelyett, hogy a létező összes alkalmat megragadnánk, s határozott, következetes lépéseket tennénk a rendezés felé, minden kezdeményezést továbbra is átengedünk a rablóknak, valamiféle egyoldalú „jószomszédság” hamis illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron kiharcolnánk a magyar népcsoportok (kisebbségek) teljes egyenjogúságát, egyéni és kollektív önrendelkezését, területükkel együttes visszacsatolását, olyan tragikomikus alapszerződéseket kötünk ellenségeinkkel, melyeknél gyávább, farkcsóválóbb önkéntes lemondást még nem látott a világ. Őrült öngyilkosok döfik magukba így a tőrt! (Mostanában kaptam egy szomorú levelet a Duna túlpartjáról, melyben révkomáromi barátom – egyebek között – az alábbiakat írja: „Úgy érezzük, hogy Magyarország már végleg lemondott rólunk. Itt most mi csak utóvédharcokat tudunk folytatni, amikben lassan felmorzsolódunk.”)
Alaptételként megállapítható, hogy valamennyi utódállamban, – így Romániában, Csehszlovákiában (majd Szlovákiában), Jugoszláviában (majd Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában), Ausztriában s a Szovjetunióban (majd Ukrajnában) – bármilyen rendszer volt is hatalmon a szélsőjobbtól a szélsőbalig (tehát fasizmus vagy kommunizmus, királyság vagy köztársaság, diktatúra vagy demokrácia), a magyarellenességben egyformán megegyeztek, legföljebb a népirtás és a hátrányos megkülönböztetés mértékében jelentkeztek bizonyos árnyalati különbségek, hangsúlyeltolódások, az elérendő céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a külső nyomásgyakorlás alakulásának függvényében. Az is mindegyik országra fönnáll, hogy óriási ellentmondás van az írott alkotmányok, deklarált törvények, rendeletek s a tényleges gyakorlat, a valóság között; sőt a kisebb-nagyobb atrocitások, magyarüldözések nemegyszer a hivatalos kormányprogram és pártprogramok szerves részét képezik, de legalábbis nyílt vagy burkolt támogatottsággal bírnak. Konkrétabban kimondva, a magyar nemzetrészek helyzetét mindenütt a kulturális elnyomás, az oktatási és egyházi intézmények, a sajtó fölszámolása vagy korlátozása, a múzeumok és kiállítások fontosabb anyagainak elrejtése vagy magyar jellegének meghamisítása, a műemlékek és temetők rendszeres rongálása, az anyanyelv száműzése vagy használatának megnehezítése, rendőri és közigazgatási terror, jogbizonytalanság és jogi diszkrimináció, soviniszta szellemű törvényhozás és végrehajtás, aránytalan közteher, vagyonelkobzás és szándékos anyagi tönkretétel, a kollektív népcsoportérdekek érvényesítésének merev elvetése, a nemzeti és történelmi tudatukból való kiforgatás (pl. a hármas halom és kettős kereszt tótok általi ellopása, Mátyás „román” királlyá minősítése, Ausztriában a Habsburg-ellenes 1848-as forradalom jogtalan lázadássá szégyenítése és ünneplésének tiltása stb.), az anyanemzettel való kapcsolattartás akadályozása, az ígéretek és szerződések semmibevétele stb. jellemzi. A bizonytalanságból és igazságtalanságból fölhorgadó, a képtelenségek és abszurditások tömkelegéből fakadó trianoni átok (sokk, szindróma, pszichózis) egyaránt káros hatással van a vesztes magyarságra, de a „jutalmazott” utódokra is. A mi népünkön (hovatartozástól függetlenül) 80 év alatt úrrá lett a közöny, a beletörődés, a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megvertség, a lemondás, a magárahagyottság, a kishitűség s az önfeladás érzése. A megszállókon pedig elhatalmasodott a rettegés (a revíziótól, ill. a magyar feltámadástól), a féktelen gyűlölet (azok iránt, akiknek ártottak!) és agresszivitás, a szemérmetlen hazudozás, a történelemhamisítás (pl. dákóromán teória, nagymorva tévképzetek; ugyanakkor a magyarság barbár pogányként, gyilkos zsiványként, förtelmes hódítóként való lefestése), az irigység (állandó kisebbségi komplexus a magyar kultúrfölény és valódi ősiség, kiválóság láttán) kényszere. Szinte „össznépi feladatként” élik meg homogén nemzetállamuk létrehozását, ill. a magyarság fölmorzsolását; a legcsekélyebb humanizmust félredobva, görcsösen törekszenek elrabolt országrészeink megtartására (szerintük ezzel érvényesül a „történelmi igazság”!), sőt alkalmasint további terjeszkedésre is. Minden szomszédunk az egész világon élénkíti a bennünket rágalmazó és lejárató propagandáját (az kiabál, akinek a háza ég!), ugyanakkor katonai és titkosszolgálati téren (fokozott magyarellenes kémkedés és diverzió!) szorosan összefog ellenünk, mintegy föltámasztva a korábbi Kisantantot. Könnyedén tehetik, hiszen Magyarországnak 1945 óta semmilyen válaszlépése nincs. Részünkről ez aligha „nagyvonalúság” vagy egyszerű figyelmetlenség, sokkal inkább tervszerű nemzetveszejtés. (Nem meglepő, hiszen 55 éve nincs magyar nemzeti kormányunk!)
Néhány éve egy hosszabb tanulmányomban („Árva templom beomló ég alatt” – lásd az azonos című könyvemben!) már eléggé részletesen megvizsgáltam az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi vagy lajtabánsági) és az emigrációba szétszóródott magyarság állapotát, szenvedéseit, létszámának alakulását és megmaradási esélyeit. Most csupán a legdurvább sérelmeket említeném meg, ebben sem törekedve teljességre, mert a gyászos lista vég nélkül folytatható. Előzőleg azonban vessünk egy pillantást hozzávetőleges (kutatásaim szerinti) számarányunkra az egyes országokban. Romániában ma a magyarság 11% (Erdélyben 28%), a szétválás előtti Csehszlovákiában 6% (Szlovákiában, azaz a Felvidéken 18%), Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján 18%), a fölrobbanás előtti Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban 22%, Horvátországban 1%, Szlovéniában 0,2%), Ausztriában az emigrációval együtt 0,7% (a Várvidéken 3%). A tendenciózus hamisítások (csökkentések, lekerekítések) miatt pontos ismereteink nincsenek; csupán az biztos, hogy abszolút számunk általában fogy (legjobb esetben stagnál), míg relatív (összlakossághoz viszonyított) arányunk mindenütt meredeken zuhan. Ez világosan rámutat a többségi nemzetek nagyobb szaporulatára, de utal az erőszakos beolvasztási politikára, a magyarság elvándorlására s az esetenkénti brutális megtizedelésére, valamint az eredeti etnikai összetételek ki- és betelepítésekkel történő megbontására is. A statisztikákból az is következik, hogy a Kárpát-medence újraegyesítéséért folytatott csatánkat elsősorban demográfiai téren nyerhetjük meg, vagy veszíthetjük el. Erdély vonatkozásában már a karizmatikus püspök, Márton Áron hangoztatta, hogy pusztán azzal, ha túlszaporodjuk az oláhokat, visszavívhatjuk szülőföldünket (lásd a koszovói albánokat!). Ez mindenütt érvényes, míg fogyás esetén valamennyi területen megindul a magyarság csángósodása (bizony már az anyaországban is!).
Trianon óta az utódállamok vezetése gyakorlatilag mindent elkövetett a magyarok elűzésére, bekebelezésére, likvidálására, életminőségének tönkretételére – olykor békés, „törvényes” úton, máskor erőszakkal, nem ritkán lemészárlásukkal próbált célt érni. Isteni szerencse, hogy „a magyar falat” eddig még lenyelhetetlennek és emészthetetlennek bizonyult, azaz fönnakadt az elvetemült kannibálok torkán. Romániában Antonescu csapatai és a vasgárdisták, 1945 után pedig Maniu hordái s a bolsevisták gyilkoltak és kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl. ezrek kivégzése, tízezrek elhurcolása a Duna-deltába, majd 1956 után tömeges bebörtönzések). A 60-as években fölszámolták a Székelyföld autonómiáját, majd megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetemet. Ceausescu különösen vérszomjas „magyarzabáló” volt, elég csak hírhedt falurombolási, városrendezési, telepítési és ortodox templomépítési terveire gondolni. A „Kárpátok Géniusza” kivégzése után színre lépő posztkommunista Iliescu-Funár páros rögtön az 1990-es marosvásárhelyi pogrommal indított, majd a Vatra Romaneasca-szerű szélsőséges szervezetek bevonásával megakadályozták a magyar egyetem visszaállítását, az elkobzott egyházi vagyonok visszaadását, elfogadtak egy szégyenletes iskolatörvényt, s mereven elutasítottak bármiféle autonómiatörekvést. A legújabb kormány sem különb, még egy egyszerű pápalátogatást sem engedélyezett a magyar hívek körében. Az „Apokalipszis könyvének” irtóztató fejezete az elszigetelt moldvai csángók (hivatalosan „katolikus románok”!) megpróbáltatása; őket érte a leggonoszabb elrománosítási hullám, anyanyelvű iskoláik, magyar papjaik és képzett vezetőik még ma sincsenek, önazonosságukat így képtelenek megőrizni. Csehszlovákiában a (ma is érvényes!) Benes-dekrétumok minden magyart háborús bűnösnek nyilvánítottak, s törvényen kívül helyeztek; ezért összes vagyonukat elkobozták, intézményeiket, iskoláikat fölszámolták, százezreket Magyarországra („lakosságcsere”!) és a Szudéta-vidékre deportáltak, ill. eltótosítottak („reszlovakizáltak”). A „hontalanság évei” után áttértek a pusztítás „finomabb” formáira: pl. tót kolóniák betelepítése színmagyar vidékekre, adminisztratív eszközökkel a nyelvhasználat ellehetetlenítése, a bősi erőmű felépítésével a Csallóköz tönkretétele. Az 1992-es kettéválás után a Meciar-féle újfasiszta „demokráciában” folytatódott az iskolák szétverése, emlékezetes ügy volt a Fradi-szurkolók kommandós megtámadása, s a közigazgatási rendszer ravasz területi átszervezésével mindenütt sikerült a magyarságot kisebbségbe szorítani; de nem meglepő az autonómia megtagadása, a magyar egyetem elszabotálása, végül a diszkrimináló nyelvtörvény megszavazása sem. A Jugoszláviához került Bácskában és Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác partizánjai 40-50 ezer ártatlan magyart kínoztak meg és végeztek ki balkáni kéjmámorban; majd enyhébb módszerekkel folytatták honfitársaink fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát” követő nacionálkommunista Milosevics megszüntette a vajdasági (és koszovói) autonómiát; 1991-től kezdve pedig a horvátok, a bosnyákok s az albánok elleni véres háborúkkal (melyekben a magyarok különösen sokat szenvedtek!) próbálta meg elodázni a trianoni kényszerállam széthullását, hiába. A Seselj-Arkan-féle fegyveres szabadcsapatok s az elszakadt új államokból menekülő rácok most a Vajdaság ellen fordultak, s immár a végső exodus küszöbére juttatták a szerencsétlen magyarságot. A Szovjetunióhoz került Kárpátalján szinte a teljes férfilakosságot (kb. 40 ezer főt) „málenkij robotra” hurcolták, s a haláltáborokból (Gulágról) csak a töredékük tért vissza. (Sztálinnak „a magyar kérdés csak vagonkérdés” volt.) Később is mérhetetlenül sokat szenvedtek; 1989-ig semmilyen kulturális és politikai szervezetük nem lehetett, a minimális nemzetiségi jogokat is megtagadták tőlük. Ma az ukrán maffia szorításában vergődnek; népszavazással is megerősített (ruténekkel közös) autonómiájukat máig sem kapták meg. Vállalkozás, munkalehetőség alig akad számukra, fizetést gyakran hónapokig nem látnak, s szörnyű helyzetüket még az 1998-as árvíz is tetézte.
Nem hunyhatunk szemet a fölött, hogy a trianoni kór nemcsak a leamputált részeket, a határokon kívülre rekesztett magyar milliókat kezdte ki, hanem ugyanúgy megtámadta az anyaországot is; azaz a „cechet” közösen fizetjük. Lassan, sunyin araszolva juttattak bennünket odáig, hogy súlyunkat, szerepünket tekintve Budapesten éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint Pozsonyban vagy Kolozsvárt. Mindenütt sápad, gyengül, visszahúzódik a magyar gondolat, és halódik, bukdácsol az azt hordozó nemzet; kivesznek, elsorvadnak a legfőbb szellemi műhelyek, elapadnak, megzavarosodnak a legtisztább erkölcsi, eszmei és művészeti ősforrásaink. Mindent elönt a fertőző és bomlasztó, zagyva euroatlanti moslék. A bűnözők, az országvesztők megint az ártatlanság képében tetszelegnek, s farizeus szólamokkal sommásan ítélkeznek a vétlen többség felett, leginkább azokat elmarasztalva, akik nem hajlandók megbocsátani a gonoszságot, nem képesek felejteni üldöztetésüket, akik nem tudnak úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Ám amíg az ostoba, szerencsétlen rabszolgákban, s az agymosástól megmenekült, öntudata foszlányait még őrző maroknyi magyarságban legföljebb tehetetlen, vak düh vagy ökölbe szorított, ütni kész harag ágaskodik, addig Istentől elrugaszkodott megrontóiban hegynyi gyűlölet halmozódik, és irgalmatlan önigazoló bosszúvágy munkál. A jólétben tobzódó árulók, a törpe senkik, a cinikus „demokraták”, a szociálliberális csatornatöltelékek röhögve és ordítva üzentek hadat az egész társadalomnak, az évszázados tradícióknak, az értelmes emberi életnek. A saját szabadságuk és karrierjük nevében káoszba fojtják a rendet, föláldozzák a magyarságot megtartó értékeket, áthágják a morált és a törvényeket. Piedesztálra emelik az erőszakot, a homoszexualitást, a diszkózenét, a drogfogyasztást, a prostitúciót, a romboló szektákat, a sztárkultuszt és más devianciákat. Leborulva imádják a pénzt, a „másságot”, a gátlástalan törtetést, a gennyes hazugságot, a média „véleményformálóit”, és legszívesebben mindenkit megölnének, aki nem tart velük, aki megtagadja talmi elveiket, rothadó nihiljüket, kloákaszagú választottjaikat s egész elmebajos, dicstelen világukat.
Valahol létezik (léteznie kell!) egy titkos forgatókönyv, mely a történelmi Magyarország zsidó kézre játszását, zsidó elbirtoklását vázolja föl. A világuralomra törő önjelölt kiválóságok, a kontinenseket, nemzeteket behálózó bankok és multinacionális cégek fajtiszta vezérei, az átlagot semmiben fölül nem múló megpróbáltatásaikból holocaust-legendát, szánalmas gázkamra-mítoszt és pompás üzletet gyártó „túlélők” immár nyugodt bázist, védhető világközpontot, kizárólagos rendelkezésű, „elvitathatatlan” jogosultságú új hazát akarnak maguknak szerezni, a magyarság rovására. A Közel-Keleten, a háború után, meglepetésszerűen végrehajtott államalapítás nem váltotta be elképzeléseiket, és a harcias, szintén szemita (sémi) arab tengerben nincs tovább maradásuk, ez ma már akárki számára nyilvánvaló. Ezért vált oly kitüntetetté érdeklődésük a békés természetű, vendégszerető (hogy ne mondjam: hülye!), a gyengéket és legázoltakat mindig pártoló magyarság országa iránt. Mert itt – a minimális ellenállás, az egészséges önvédelem hiányában – hasonlíthatatlanul könnyebb, akadálytalanabb a betelepülés és a térfoglalás, mert itt néhány év alatt elérhetik azt, amit Izraelben hosszú évtizedek alatt sem sikerült. Ennek érdekében a magyarországi politikában és gazdaságban máris az ő strómanjaik, szálláscsinálóik irányítanak mindent; ügyesen fölvásárolták valamennyi stratégiailag fontos ágazatunkat, zsebre tették bankjainkat, gyárainkat, kereskedelmi vállalatainkat, bányáinkat, energiatermelésünket, földjeink többségét, övék a parlament, a bíróságok, a tömegtájékoztatás, a meghatározó kultúrintézmények, egyetemek, főiskolák és alapítványok zöme, őket szolgálja csaknem minden. Eközben a magyarság sebesen morzsolódik, szegényedik, züllik és fogyatkozik; öntudata, nemzethűsége, szolidarítása, fajvédelmi ereje egyre csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok tömeges bevándorlása, beözönlése előtt. A képzetlen, lumpenizált, legyengített bennszülött emberhalmaz jó lesz kiszolgáló személyzetnek, földtúró jobbágynak, éhbérért robotoló aljamunkásnak. Aztán ha a Csonkaország már teljesen a markukban lesz, sor kerül a trianoni revízióra is. Addig azonban beszélni sem ildomos róla, hiszen a szintén kevésre becsült, de velünk szemben általuk is föltüzelt, vehemens tót, oláh, ukrán, rác farkasok végezzék csak el a piszkos magyarirtást, abban a tévhitben, hogy önmaguknak dolgoznak, s a saját trianoni javadalmaik jövőjét építgetik. Ám éppen ez lesz a vesztük, mert a zsidóság e különösen barbár népirtásra hivatkozva – egy nürnbergihez hasonló nagyszabású komédiában – szépen elperli majd a mi ősi területeinket a méltatlan orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz is „határmódosítás” az „igazság és emberiesség” nevében, csakhogy a visszatelekkönyvezett Kárpát-medencét azontúl már Nagy-Izraelnek hívják. Ez „Cion bölcseinek” legújabb jegyzőkönyve, mely félelmetes pontossággal működik, s jelentős részében már meg is valósult. Talán így, ilyen formában nincs leírva sehol, de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni bárki a hitelességét? Mert azzal, ha agyrémnek, szélsőséges elképzelésnek, fasiszta irománynak, antiszemita koholmánynak bélyegzik, még nem bizonyítják az ellenkezőjét. Viszont cselekedeteik, magyarfaló módszereik, egész világkampányuk mind-mind a titkos forgatókönyv szükségszerű létét igazolják, méghozzá napnál fényesebben.

A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai és revíziójának sürgető parancsa II. rész



"...Árpád apánk egyetlen épkézláb maradéka sem tűzhet maga elé vonzóbb és szentebb célt, mint eltaposott hazánk, karóba húzott népünk megmentését..."
Régóta készültem már – elsőként! – szólni erről, most végre megtettem. Nem baj, ha megköveznek érte, nem számít, ha nem hisz nekem senki (Cassandrának se hittek!); fontos, hogy egyre többen ismerjék, és országszerte (világszerte!) beszéljenek róla. Ebben látom ugyanis a folyamatok egyetlen hatásos ellenszerét. Vagyis, ha nem képesek „csőbe húzni”, csöndes álcázással vagy harsány blöfföléssel csapdába csalni bennünket; azaz, ha tudják, hogy mi is tudjuk…Mert ők időről időre „megszondázzák” a közvéleményt, föl akarják deríteni, mit és mennyit tűr még a magyar. (Sajnos mérhetetlenül sokat!) Hiszen a gyakori holocaust-ünnepségek, kibuc-szervezések, a „kárpótlási” követelődzések, a címergyalázások, bőgatyázások, nemzeti nagyjaink besározása, Himnuszunk és hagyományaink gúnyolása, a folytonos antiszemitázások, a honalapító Árpád törzseinek részbeni „elzsidósítása” (kazárosítása!), a Hermann Nitsch-féle marhavéres, disznószaros „kiállítások”, az Efraim Kishon-szerű gnómok „jópofáskodása” stb. egyszer rájuk is veszélyessé válhatnak. Legutóbb középületeken ilyen falfirkák jelentek meg: „Takarodj magyar, ez már Izrael!” (Magyar Fórum, 1999. szeptember 2.). Vajon meddig folytatják így, vajon mikor tapasztjuk be mosdatlan szájukat?! Hol az a határ, amikor fölsikolt egész népünk, hogy ne tovább élősdi sáskák, pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!
* * *
III. Vérző sebeink gyógyításának kötelessége és lehetőségei
Semmilyen szerződés, egyetlen katonai megszállás sem tarthat örökké, s nem akadályozhatja meg egy nép föltámadását. Amit nem az igazságnak megfelelően rendeztek el, nem lehet végleges. Magyarország sohasem ismerheti el azt a csonkítást, melynek áldozatává vált, és semmilyen pártnak, kormánynak vagy államfőnek sincs joga lemondani bármiről nemzetünk nevében. Európa kommunizmus utáni újjászületése, a létbiztonság megszilárdítása, a félig-meddig felszabadult rab nemzetek fölemelése is összeférhetetlen Magyarország földarabolásával. Ne tekintsük tehát lehetetlennek, eleve esélytelennek a jogos magyar követelések teljesítését. Bár a föntiek éppen azt tanúsítják, hogy eddigi könnyelműségünkkel, felelőtlen passzivitásunkkal még a meghagyott Csonkaországot is elveszíthetjük, s valóban csekély reményünk lehet egy jelentős revízióra, két sarkalatos tétel mégis mellettünk szól. Az egyik, hogy a kisebbségi sorsnak egyetlen hatásos gyógyírja van: meg kell szüntetni, azaz érvényesíteni kell a nemzeti önrendelkezést. A másik pedig az, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan, tehát részekre szabdalva is összetartozik. Hajdan Európa első katonanemzete volt a magyar, harcolt is eleget a hazájáért mindenféle ordas zsiványokkal. A végvári vitézeknél vagy a huszároknál jobban senkire sem illett, hogy „vérbeli magyart megölne a béke”. Bezzeg ma az első ágyúszóra szétfutna a fél ország. Se katonánk, se fegyverünk, se bátorságunk nincsen, és félelmetes túlerő állt föl velünk szemben. Katonai összecsapást így nem kezdeményezhetünk, előbb minden más utat végig kell járnunk, valamennyi békés lehetőséget ki kell próbálnunk. A fegyveres megoldás csak végszükség esetén jöhet szóba, ha már minden mással kudarcot vallottunk; vagy ha a helyzet odáig fajul, hogy magyar testvéreinket nyílt fizikai megsemmisítés fenyegeti bármelyik oldalról, akkor nem hagyhatjuk őket magukra, nem hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk el gyáván. Akkor legyünk újra inkább „vad-magyarok”, mint szelíden sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A régi latin mondás is úgy tartja („Dulce et decorum est pro Patria mori.”), édes és dicső a hazáért meghalni. Mindenesetre sokkal felemelőbb érzés, mint lassú, de biztos halálunkig ellenségeink talpát nyalogatni, és alamizsnáért kuncsorogni. Ám mielőtt még körülhordoznánk a véres kardot, vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk, s amennyiben az országnagyobbítás mellett döntünk, úgy annak fokozatait is.
Egyesek szerint ne is kísérletezzünk semmivel addig, míg a Csonkaországon belül megfelelően meg nem erősödünk; a Trianon-problémát csak ezután szabad nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez egy tetszetős, de meggondolatlan fölvetés. 1920 után valóban bevált ez a módszer, s a leigázott magyar lakosság többségével együtt bizonyos területeinket is visszakaptuk, ill. visszaszereztük. Most azonban nem várhatunk karba tett kézzel évekig, mert semennyi időnk sincs; hisz határokon inneni és túli magyarságunk állapota egyre válságosabb, s pár évtizeden belül végleg fölszámolhatják egész nemzetünket ilyen mostoha körülmények között. A helyes válasz erre a kérdésre csak az lehet, hogy párhuzamosan kell küzdenünk a belső rendszerváltásért és fölemelkedésért, ill. a külhoni magyarság érdekeinek hatékony védelméért. Mindjárt szögezzük le, hogy 1945-től máig valamennyi kormányunkat (köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall, Horn, Orbán stb.) a képmutatás, a gyáva beletörődés, a konfliktusok megkerülése vagy elkendőzése, az ellenség „barátinak” nyilvánítása, a legkirívóbb esetekben néha óvatos ejnyebejnyézés jellemezte a szomszédos államokkal szemben; a gyakori kisebbségi sérelmek szinte mindig orvoslás (pláne megtorlás!) nélkül maradtak, s legtöbbször az illető ország belügyének számítottak; azaz puszta legyilkolásunkon kívül bármit megtehettek velünk, úri kedvük szerint. Ezen a hazaáruló magatartáson, az efféle elégtelen viselkedésen sürgősen változtatnunk kell! Vegyük észre már, nem azzal ártunk honfitársainknak, ha a leghatározottabban föllépünk mellettük, hanem ha sorsukra hagyjuk őket! Azt sem feledhetjük egy pillanatra sem, hogy nem grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel párbajozunk, hanem aljas gazemberekkel, sunyi mészárosokkal törünk kopját; eredményeket csak úgy csikarhatunk ki tőlük, ha alkalmazkodunk hozzájuk, valamint ha rendkívüli keménységgel, ravaszsággal, okossággal, szívóssággal vértezzük föl magunkat.
A magyar önrendelkezés politikai-diplomáciai kiharcolásában az elmúlt 50 évben számtalan lehetőséget szalasztottunk el, óriási esélyekkel nem tudtunk vagy nem mertünk élni. Keseregni rajtuk immár fölösleges, de többé nem követhetjük el ugyanezeket a hibákat. Nevetséges és igen kényelmes álláspont részünkről az is, hogy ne szóljunk bele az egyes nemzetrészek dolgaiba, bízzuk rájuk helyzetük kommentálását, céljaik és igényeik megfogalmazását, hisz ők tudják legjobban, mit akarnak. No ez a halvaszületés tipikus esete, az ilyen vérszegény „támogatásból” abszolút biztosan nem sül ki semmi jó. Tisztelt mindenkori vezetésünk annyit már megtanulhatott volna, hogy a dupla fenyegetettségben, jogfosztottságban élő magyar népcsoportok aligha mondhatják ki büntetlenül a teljes igazságot, legföljebb furfangosan jelezhetik, hogy mit szeretnének elérni. Velük konzultálni, tanácskozni, egyeztetni persze lehet és kell, de a követeléseket mindenképpen nekünk kell a világ elé tárni (korábban csupán az emigráció vállalhatott ilyen feladatokat!), hiszen valahány kisebbségi ügy összmagyar ügy is egyben. Továbbá igazi súlyt, nemzetközi fórumok előtti kellő nyomatékot egyedül az anyaország adhat bármely önkormányzási vagy elszakadási törekvésnek; meg aztán egy kitartó fellépés rendszerint bátorítólag, ösztönzőleg hat a kisebbségekre is, míg megszállóikat éppenséggel elbizonytalanítja vagy meghátrálásra készteti (pl. az egyöntetű tiltakozás meghiúsította „Draculescu” falurombolási programját). A magyar (pontosabban a magyarországi!) kormányok tagadhatatlanul elfogadják a trianoni, ill. az 1947-es párizsi békeszerződést, s legjobb esetben is legföljebb az emberi jogokért és a magyarság bizonyos nemzeti-kisebbségi jogaiért, valamint a legdurvább nemzeti sérelmek enyhítése végett járnak el a szomszédos kormányoknál, igen minimális eredménnyel. Ahelyett, hogy a kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi, gazdasági, kulturális és – amennyire lehet – területi, állampolgársági egységéért bontanának zászlót. Persze ennek feltétele, hogy végre ki merjék mondani, hogy elutasítják a trianoni kényszerbékét, s követelik az egész fölülvizsgálatát; hisz ma már minden valamirevaló európai politikus érzi, hogy a „békemű” összeroskadt, s a határok megváltoztathatatlanságáról szövögetett legenda is régesrég megdőlt. 10 év alatt tucatnyi új ország alakult a tarthatatlan trianoni törpebirodalmak helyén, s ezzel a fél kontinens térképe ismét átrajzolódott. A volt Szovjetuniót leszámítva, Európában már csak a magyarok s a koszovói albánok (az ő sorsuk is lassan megoldódik, nagy áldozatokkal és NATO-segítséggel kiharcolták maguknak!) élnek elviselhetetlen kisebbségi megaláztatásban és jövőtlenségben, ráadásul a mieink az eddigi 6 helyett már 8 felé tépve.
Bármit kívánunk elérni a nemzetközi porondon, bármiféle megoldást keresünk a magyar problémákra, kiindulásul meg kell szívlelnünk néhány axiómát, mert ezek nélkül meddő küzdelemre leszünk kárhoztatva.
– Kis népek, nemzeti kisebbségek egyedül képtelenek eldönteni sorsukat (vagy csak súlyos véráldozatok árán); viszont az áhított nyugalom, stabilitás és világbéke csak úgy valósítható meg, ha a kicsik is részesülnek belőle, azaz szabadságot, függetlenséget (vagy önrendelkezést), teljes jogegyenlőséget élvezhetnek. A nagyhatalmak érdeke és egyben kötelessége az igazság s a történelmi jogok érvényesítése, akár hatalmi szóval is.
– Magyarország külpolitikai prioritásait (elsőbbségi sorrend) éppen fordítva kell meghatározni: legfontosabb az összmagyarság helyzetének megnyugtató megoldása, csupán utána lehet jószomszédi viszonyról, együttműködésről gondolkodni bármelyik országgal, míg az euroatlanti (és egyéb) integráció csak harmadsorban jöhet szóba. Ebből következik, hogy magyar véreink magukra hagyásával szarvashiba volt a NATO-ba lépnünk, s nem kevésbé lenne bűnös cselekedet az EU-hoz csatlakoznunk.
– A magyarok sok évtizedes „eurokonform” lapításánál számos nemzetiség sokkal jobb eredményeket ért el, radikálisan durva módszerekkel. A jelenlegi passzív, eseménykövető magyar diplomáciát egy harcos, megelőző, offenzív, sőt agresszív külpolitikával kell felváltanunk. A szomszédainkkal megkötött egyoldalúan lemondó (a határmódosításról stb.), ugyanakkor az elcsatolt magyarságnak cserébe semmit sem garantáló alapszerződéseket azonnali hatállyal fel kell mondanunk (hivatkozva arra, hogy a többségi nemzetek még a bennük foglalt minimális kisebbségvédelmi téziseket is rendre fölrúgták!), s ha szükséges, az utódállamokkal a külképviseleti kapcsolatokat is meg kell szakítanunk (a világ előtt ezért mindenütt őket elmarasztalva, a magyar népcsoportok folyamatos üldözése miatt!).
– A rendezések fölvetésekor Magyarországnak hivatkoznia kell a nagyhatalmak bűnösségére (meglehetősen következetes, támadó hangnemben, egyáltalán nem „könyörögve”!), hiszen a trianoni békerendszer az ő kapitális vétkeik, balfogásaik, szándékos rosszindulatuk nélkül nem jöhetett volna létre. Ugyanakkor be kell nyújtanunk a számlát azért, hogy a magyarság eddig mindenütt békésen tűrte az őt érő hátrányos következményeket, és állandó vesszőfutása ellenére sem nyúlt fegyverhez, ill. mellőzte a „terrorakciókat”; vagy talán az igazság érvényesítése végett nekünk is az írek, baszkok, albánok, csecsenek, palesztinok, kurdok stb. lényegesen több hasznot ígérő eszközeit kellene bevetnünk?
– Az igazság akkor is igazság, ha átmenetileg veszít pozícióiból; a hazugság és igazságtalanság akkor is az marad, ha sunyi manipulációkkal ideig-óráig győzedelmeskedik. Szomszédainkkal szemben a jog és igazság mindenütt a mi oldalunkon áll, tehát a világközvélemény megnyerése érdekében folytatandó igen bátor s nagyszabású propagandahadjáratban nekünk elég valódi történelmünkre, ősjogainkra hivatkozni, viszont mindenütt kíméletlenül le kell lepleznünk ellenségeink történelemhamisításait, brosúráik, adataik hazug jellegét, a magyarság elleni jogtiprásaikat, és ki kell emelnünk, hogy amíg a történelmi Magyarország mindenkor biztosította kisebbségei zavartalan fejlődését, addig a mesterséges utódállamokban a magyarság halálra van ítélve.
– A további magyarellenes sérelmeket tárgykörük szerint csoportosítva számon kell tartanunk, orvoslásuk érdekében szüntelenül fel kell lármáznunk a nemzetközi fórumokat, ill. diplomáciai, pénzügyi és gazdasági úton közvetlen megtorlást kell alkalmaznunk (pl. termékeik visszadobása, határátlépésük megszigorítása, valutájuk leértékelése, integrációs törekvéseik megvétózása stb.). Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy a területi revíziót elsődlegesen nem mi vetjük fel, hanem szomszédaink gyűlölködése és embertelen viselkedése; ugyanakkor úgy kell tálalnunk a Nyugat felé, hogy ez az európai béke és stabilitás egyedüli záloga, vagyis ha korábban hibáztak, legalább utólag enyhítsenek rajta (ne felejtsük, a Nyugatnak s az USA-nak nincs bűntudata vagy „lelkiismerete”, annál inkább önző érdekei!).
– Elengedhetetlen az anyaországban folytatott erőteljes Trianon elleni belső propaganda, az igazság föltárása, tudatosítása és tanítása, a magyar nemzettudat és történelmi tudat megszilárdítása, továbbá az életszínvonal emelése, a gazdaság és honvédelem gyors fejlesztése, technikai és személyi feltételeinek javítása. A politikában alapkövetelmény a jogfolytonosság (1944 óta megszűnt!) visszaállítása, ill. annak kimondása, hogy hatékony nemzetépítés csak ősi Alkotmányunk, a Szentkorona-tan (a magyar államiság és alkotmányosság őrzője, örök és hatálytalaníthatatlan) és a Szent Korona (mint legfőbb birtokos és közjogi méltóság, ugyanakkor élő személyiség és Isten országának jelképe, a vallási-nemzetiségi ellentétek feloldója stb.) jogainak, szerepének teljes elismerésével lehetséges. Szűz Mária (a Magyarok Nagyasszonya) és a Szent Korona oltalmát élvező, erőt, magabiztosságot sugárzó Magyarország vonzó példájával bizonyára a trianoni átokkal megbirkózni képtelen, vicsorgó szomszédainkat is jobb belátásra bírja, ami népszavazások esetén már fél győzelem számunkra.
– Nemzetközi fórumokon a lehető legalaposabban indokolt, maximális követelésekkel álljunk elő. Az elérhetőnek véltnél mindig többet akarjunk, hogy szükség esetén legyen miből engedni; a semmiből már nincs mit föladni. Módszeresen gyűjtsük össze a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket, az országok közti megállapodásokat, az állami alkotmányokat és kisebbségi törvényeket, s válogassuk ki azok számunkra kedvező, precedens értékű paragrafusait, melyekkel mondandónkat alátámasztjuk, ill. támadhatatlanná tesszük. Ugyanakkor az ellenséges szomszédaink által elkövetett jogsértések, szerződésszegések, negatív diszkriminációk föltárásakor is hivatkozhatunk rájuk.
– A magyar állampolgárság minden magyart (az emigrációs szórványmagyarságot nemkülönben!) megillet, bárhol is éljen. Elcsatolt nemzetrészeinknek sokkal komolyabb védelmet nyújthatunk, ha kettős állampolgársággal bírnak. Nem törődve a szomszédok tiltakozásával, a magyar állampolgárságot és útlevelet mindenkinek meg kell adnunk, aki kérvényezi. Azonban ez nem lehet jogcím senkinek szülőföldje elhagyására, viszont érezhető könnyebbséget jelent pl. a határátkeléseknél (esetleges vízumkötelezettség alóli mentességet is!). Amiképp mi fenntartjuk a jogot, hogy beleszólhassunk az összmagyarság életébe, kisebbségi testvéreink (s az emigráció) is kapjanak erre jogosítványokat az anyaország vonatkozásában (pl. a választójog valamilyen formában történő megadásával; ehhez persze megfelelően át kell alakítani az alkotmányt és a választási törvényt). Nagy melléfogásnak ítéljük a Magyar Koalíció és az RMDSZ belépését a szlovák, ill. a román kormányba; az előzetes feltételek és garanciák kikötése nélküli elvtelen csatlakozás nem más, mint a magyar érdekek tudatos feladása, azaz nemzetárulás; ráadásul kormánytényezőként e szervezetek semmivel sem értek el többet, mint ellenzékben, viszont kockáztatják azt, hogy a szélsőséges soviniszták minden nehézségért őket okolják. Azt is aggasztónak tartjuk, hogy a felvidéki és a délvidéki magyarság ennyi párttal, szervezettel is megosztja önmagát, ahelyett, hogy ilyen válságos időkben egyetlen nemzeti érdekképviseletbe tömörülne.
– Nem szabad elfogadnunk az olyan véleményeket, hogy fájlaljuk ugyan, de a kérdéses területeket lakosságcserékkel, betelepítésekkel s egyéb kényszerekkel már megfosztották magyar jellegüktől, ezért az új „realitások” méltányolásával csupán ésszerű kiegyezésekre kell törekednünk. Ellenkezőleg, a népszavazásokból az elmúlt 80 évben erőszakkal, céltudatosan telepített lakosságot szigorúan ki kell zárni, s mindent meg kell mozgatni visszaköltöztetésük érdekében. Az olyan tündérmeséknek sem dőlhetünk be, hogy majd az EU-s integráció úgyis eltörli („légiesíti”) a határokat, ezért fölösleges mindenféle területi változtatás. Ha a határok a jövőben „láthatatlanná” válnak, s ilyenformán mindegy, hogy az Egyesült Európában egy-egy országrész hova tartozik, akkor miért ne térjenek ismét hozzánk (vagyis az egységes Kárpát-medencéhez), ahova évezredeken át amúgy is jogosan tartoztak?
– Egyetlen államnak és népnek sem lehet valódi érdeke, hogy a jelenlegi feszült, törvénytelen és anarchikus állapotok fennmaradjanak; az önrendelkezés elve, a trianoni sokk feloldása s a magyar revanstól való páni félelem is megköveteli az igazságos, méltányos területi és etnikai rendezés végrehajtását. Tapasztalataink szerint arra hiába számítunk, hogy az utódállamok akár a legkisebb földdarabról önként lemondanak a javunkra (sőt hangosan méltatlankodnak a magyar „szemtelenség” ellen még egy egyszerű autonómiatörekvés láttán is!), inkább kockáztatják, hogy egy történelmi fordulatban minden zsákmányukat elveszítsék. Bármely föderáció, regionális csoportosulás vagy európai globalizáció csak akkor lesz életképes, ha a tagországok a teljes egyenjogúság alapján, szabad akaratukból s a kölcsönös előnyök reményében csatlakozhatnak hozzá; tehát ha nincs köztük gyűlölet, viszály, ellenségeskedés vagy kisebbrendűségi érzés. A magyar még mindig Közép-Európa legerőteljesebb nemzete, ezért Magyarország lojális együttműködése nélkül a politikai és gazdasági újjáépítés sem a Kárpát-Duna-medencében, sem Európában nem valósítható meg.
A) A trianoni rendezés számunkra legkedvezőtlenebb, az utódállamok számára viszont legkedvezőbb módja a magyar autonómiarendszer (önkormányzás) kiépítése. Ennek fokozatai: a személyi (szórványvidékeken), a kulturális (teljes iskolahálózat, egyetemek, egyházi intézmények, művelődési otthonok, színházak stb. – kötelező utódállami támogatással; valamint korlátlan anyanyelvhasználat) és a területi (többségi magyar tömbök esetén) autonómia, ill. ezek vegyes kombinációja. Eddig – papíron – két ilyen létezett (Vajdaság és Székelyföld), ezeket is megszüntették, s belátható időn belül nem is tervezik hasonlók engedélyezését. Ismerve ellenségeink „húzd meg, ereszd meg” játékait, számtalan szószegését és szisztematikus beolvasztási törekvéseit, még a legtökéletesebb, alkotmányosan és törvényileg garantált, számon kérhető autonómiákat sem fogadhatjuk el megoldásként. (Belátjuk azonban, hogy elszakított véreink speciális helyzetüknél fogva pillanatnyilag ennél többet nem mernek követelni.) Ilyen langyos és kétes eredményt hozó tervezetet felelős magyarországi vezetés még ideiglenesen sem támogathat (arra hivatkozva sem, hogy az érintettek is ezt akarják!), ennél mindenképpen többet kell elérnünk. Az autonómiákat csak úgy tartjuk megvalósíthatónak, hogy a teljes revízió (azaz Nagy-Magyarország visszaállítása) után mi adjuk meg a hozzánk került nemzetiségeknek. Európa jövője szempontjából föltétlenül ez a változat lenne a legszerencsésebb.
B) Az egykori magyar területek önálló, független államokat alkotnának (Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság), mintegy beékelődnének a Csonkaország s a megszállók közé. Ez némileg kedvezőbb az A-változatnál, de szintén nem állítaná helyre a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi, gazdasági, katonai és kulturális egységét, továbbá folytonos féltékenységhez és marakodáshoz vezetne az anyaország s az utódállamok között, a mind nagyobb befolyás megszerzése végett. Elfogadhatatlan a dolog azért is, mert a magyarság (Dél-Szlovákia kivételével) továbbra is mindenütt kisebbségi kiszolgáltatottságba kerülne (a ruszinokkal, oláhokkal, rácokkal szemben), így megmaradása, fejlődése nem lenne biztosítva. A 4 tervezet közül ez a legproblémásabb s leghipotetikusabb (legutópisztikusabb), valószínűleg a nagyhatalmak is elzárkóznának előle, ezért nekünk sem szabad – a meggondolásán túl – jelentős energiát fordítanunk a kivitelezésére.
C) Részleges területi revízió, nagyjából az etnikai határok meghúzása. Itt határozottan le kell szögeznünk, hogy alapként szigorúan csak az 1920-ban fennálló etnikai-nemzetiségi összetétel jöhet szóba (tehát eleve elvetjük az utódállamok „telepítéspolitikája” nyomán bekövetkezett természetellenes „realitásokat”!). Ennek végrehajtása úgy történhet, hogy a tömbmagyarságot s az 51 %-os magyar többségű részeket vita nélkül visszacsatoljuk, a vitatható, jelentős magyar kisebbségű területeken pedig nemzetközileg ellenőrzött népszavazásokat rendezünk, kizárva minden ellenséges nyomásgyakorlást és tisztességtelen befolyásolási kísérletet. Ennek nyomán hozzávetőleg (a bécsi döntések s a magyar katonai visszafoglalások utáni) 1942-es állapot állna helyre, esetleg valamivel többet szerezhetnénk vissza; ezzel Magyarország területe kb. 180-190 ezer km²-re növekedne. (Megjegyzem, a Csurka-féle igen szerény „határmódosítással” nem lehet mit kezdeni, hiszen könnyedén lemondana a Délvidék olyan egykor magyar többségű és stratégiai jelentőségű városairól, mint Szabadka vagy Újvidék. Arról nem is beszélve, hogy a többi országgal szemben semmilyen követelést nem támaszt. A hatalmas hazai és külföldi berzenkedések, támadások ellenére ez a fölvetés csak a „nesze semmi, fogd meg jól!” kategóriába sorolható, bár arra mégis jó volt, hogy fölmérjük a távolról sem magyarbarát világelit reagálásait.) Hazafias magyar csoportok körében talán ez a változat bír a legnagyobb támogatottsággal, s a Trianon igazságtalanságait, gaztetteit elismerő, semleges nemzetközi politikusok is ideális megoldásnak tarthatják. Kétségtelen előnyei, hogy az etnikai-nemzetiségi viszonyokat a lehető legkorrektebben rendezi (ami utólagos, kölcsönös lakosságcserével tovább javítható!), biztosítja a magyar nemzetrészek túlnyomó többségének visszatérését, megmaradását és Magyarországon belüli szerves fejlődését, ugyanakkor viszonylag homogén nemzetállamok jönnének létre, tehát mi is kevés nemzetiséggel „gyarapodnánk”; az sem mellékes, hogy „véglegessége” ellenére is nyitva hagyná a kaput egy későbbi teljes visszacsatolás előtt. Ez a területrendezés nemzetiségi vonalon a lehető legigazságosabb, valamelyes gyógyírt jelentene a 80 éves magyar gyászra, egy csapásra mindenütt megszüntetné a trianoni pszichózisokat, lehetővé tenné, hogy ellenséges szomszédainkkal békés partneri kapcsolatokat ápoljunk (a barátság azért túlzás!), s az eddigi feszültségek feloldásával kitágulna a tér a gazdasági-kulturális emelkedés előtt, az időzített etnikai bomba hatástalanításával egész Európa rengeteget nyerne. Hátrányai, hogy még mindig nem állna helyre a Kárpát-medence szerves egysége, de a magyar igazságérzet is csorbulna, hiszen ősi területeink jelentős része továbbra is idegen megszállás alatt maradna. A megvalósítás esélye igen csekély, óriási ellenállásba ütközik, azonban egységes, eltökélt, erőszakos fellépéssel nem lehetetlen. Ez a variáció összmagyar támogatásra érdemes, ugyanakkor ennél kevesebbel nem szabad beérnünk.
D) A totális vagy teljes revízió, azaz a mindent vissza (beleértve Burgenland, Fiume és Horvátország is!). Előnyei, hogy visszanyernénk egész őshazánkat, így igazságérzetünk hiánytalanul kielégülhetne, a Kárpát-medence egysége is minden téren megvalósulhatna, s Magyarország jelentős középhatalomként végre megmutathatná, mire képes a saját erejéből. Magyar oldalon megszűnne a trianoni átok, föloldódna a 80 éves sokk, s egy példaértékű (de nem önmarcangoló!) kisebbségi politikával valamennyi (kb. 50 %) nemzetiség jólétet, szabadságot, igazi otthont és hazát találna nálunk, valamint az eddiginél egy lényegesen magasabb színvonalú kultúrkörbe kerülne. Magyarország rövidesen felzárkózna az európai élvonalhoz, s szellemi kapacitásait, szerencsés fekvését, kiváló adottságait okosan felhasználva, gyors szaporodással pár évtizeden belül akár a kontinens vezető nagyhatalma lehetne. Hátrányai, hogy a szomszédok „kisemmizve” éreznék magukat (mint mikor a rablótól elveszik a zsákmányt!), nem szűnne a gyűlölet és az ellenséges aknamunka, az immár tekintélyes arányú hazai kisebbség bujtogatása; a trianoni pszichózist pedig fölváltaná a Trianon előtti általános irigység. E változat végrehajtásának, kiharcolásának esélye majdnem semmi, isteni csodát igényelne. Európában senki sem támogatná, s valószínűleg egy minden idegen zsarolással dacoló színmagyar kormány (hol van ma ilyen?) sem merne belevágni. Ennek ellenére jómagam (mindig szerettem a kihívásokat, a reménytelen ügyeket) erkölcsileg csak ezt tudom elfogadni véglegesnek, s nyilván derék őseink is e mellett voksolnának. Átmenetileg hajlandó vagyok a C-variánsért is síkraszállni, de soha nem feledve a végcélt.
* * *
Tengernyi értelmetlen küszködés, szüntelen pokoljárás, állandó lelki kínlódás jutott és jut a magyarságnak széles e világban. A határokon innen és túl egyaránt végveszélyben vagyunk! Arat köztünk a halál! Mindez Trianon rettentő gyümölcse! Annak a bánatfának sorsverte termése, melyet 80 éve vérünkkel s könnyünkkel öntözünk; és amelyet halálunkra szövetkező esküdt ellenségeink ültettek a vén Európa kellős közepébe. Bármilyen mélyek a gyökerei, bármilyen vastag és kemény a törzse, ki kell vágnunk, tövestől ki kell szaggatnunk, ha élni akarunk. Befejezésül örök tanulságul, mindnyájunk bátorítására és lelkesítésére, hadd idézzek néhány szívbemarkoló gondolatot a Magyar Írók Szövetségének 1920-as kiáltványából.
„Az isteni törvények és az emberi jogok nevében tiltakozik az a nemzet, amely a világháborúnak minden fordulatában győzhetetlen és legszebb győzelmeiben lovagias volt. Amelyet a nyugati hatalmak és a velük társult balkáni hordák csak a hazaárulás és egy idegen faji ideológia gonosztevőivel és őrültjeivel szövetkezve tudtak leverni, megalázni és kirabolni. Európa becsülete nevében tiltakozik az a magyarság, melynek elszakított területein egy nagy múltú, nemes jellemű nép a poklok minden gyötrelmeit szenvedi kulturálatlan martalócoktól. A párizsi béketervezetet írott papírnak tekintjük, amely megíróira nézve szégyenletes, a magyarságra nézve pedig egyetlen sorában sem kötelező. Nem változtatnak ezen bizonyos képmutatóan eszközlendő fél-engedmények sem. Végső, elszánt ellenállásra szólítjuk fel a magyarságot a demarkációs vonalon innen és túl, s minden erőnket az ellenállás szolgálatába állítjuk. Minden eszközt megengedhetőnek tartunk, minden szövetséget megragadunk, minden fordulatot kihasználunk, amely közelebb visz minket testvéreinkhez és az igazság diadalához. A párizsi béketervezet, amely lábbal tiporja az önrendelkezési jogot, megtagadja a nemzettől az élet feltételeit, halálra ítél egy ősi és nagy jövőjű műveltséget, felmenti Magyarországot minden műveltségi szabály alól, szentesíti haragjának és kétségbeesésének minden mozdulatát. Megtagadjuk Nyugat-Európától az emberiességet, a műveltséget, sutba hajítjuk könyveit, elzárjuk tőle szellemünket, egész nemzedékekbe beoltjuk annak emlékezetét, hogy mit jelentenek a Nyugat álszent szólamai. Nincs többé egyetlen csepp vérünk és egyetlen jó gondolatunk Nyugat-Európa számára. Igazunkat és győzelmünket a történelem Istenének kezébe és a magunk elszántságába helyezzük. Éljen a területileg egységes, hű nemzetiségeivel testvér, szenvedéseiben megtisztult, s a jövőben törhetetlenül bízó ezeréves Magyarország!”
Ha nem is tehetjük, legalább tudjuk, mit kellene tennünk!! Árpád apánk egyetlen épkézláb maradéka sem tűzhet maga elé vonzóbb és szentebb célt, mint eltaposott hazánk, karóba húzott népünk megmentését. Dolgozzunk tehát minden erőnkkel, teljes reménységgel a jobb sorsra érdemes Magyarország felvirágzásáért, az ördögi cselszövéssel elhódított nemzetrészek és szülőföldjük visszaszerzéséért! A magyarok Istene világosítsa meg elménket, és bátorítsa szívünket ebben az életre szóló, gyönyörű küzdelemben!
Irodalom:
– Trianon Kalendárium 1997, 1998, 1999
– Gondolatok a nemzetért (antológia)
– Mentsük meg a hazát! (történelmi és nemzetvédelmi antológia)
– Kitörés a pokolból (történelmi és nemzetvédelmi antológia)
– Összeesküvés a világ ellen (a magyarországi és amerikai Védőkar Mozgalom vizsgálati anyaga)
– Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről (antológia)
– Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig
– Henri Pozzi: Századunk bűnösei + A háború visszatér…
– Yves de Daruvár: Trianon – A feldarabolt Magyarország
– Raffay Ernő: Trianon titkai…
– Palotás Zoltán: A békeszerződések katasztrofális következményei
– Tormay Cecile: Bujdosó könyve
– Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története
– Rónai András: Térképezett történelem
– Marschalkó Lajos: Világhódítók + Országhódítók
– Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem
– Jámbor János: Törpeállamok a történelmi Magyarország földjén
– Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink
– Lángi A. Mária: Trianon
– Kollányi Károly: Trianoni boszorkánykonyha
– Pat Robertson: Az új világrend
– Hernádi Tibor: A II. világháború igaz története
– Különböző nemzeti újságok, folyóiratok vonatkozó cikkei, tanulmányai
(Szeged, 1999 szeptemberében)
Megjegyzés: Ez a tanulmány a Magyar Műveltség Szolgálat 1999-es összmagyar pályázatára készült, ahol kiemelt első díjat nyert. Olvasd, másold és terjeszd minél szélesebb körben!
(Vitéz Siklósi András, a Tárogató főszerkesztője, a Turul Szövetség
elnöke;
H-6723 Szeged, Becsei u. 3.; tel: 62/890-564, e-mail: 
siklosi.andras@tvnetwork.hu )
Siklósi András
Kegyetlen Párizs
Hiába riszálod magad
hiába csillogsz-villogsz
hiába ölelsz polip-karjaiddal
nem érdekelsz nem esem hasra tőled
Számomra nem vagy a fény városa
sem Ady vagy Illyés bódító menedéke
Nekem a Szajna az alvilág folyója
karcsú hídjaid hanyatt dőlt kurtizánok
csipkés tornyaid faragott tilalomfák
édes illatod rothadó csatornabűz
virágos parkjaid gyászos temetőkertek
Nem vonzanak zsúfolt utcáid híres mulatóid
pazar festményeid szobraid s palotáid
Hidegen hagynak csábító kincseid
idegenek bohém gondtalan lakóid
megvetem hamis forradalmad
Nem hat meg talmi ragyogásod
összes praktikád lepereg rólam
Nekem egy fortyogó trópusi mocsár vagy
honrablók vára szatírok bűntanyája
pestises bordély rettegett viperafészek
Gyűlöllek Párizs
hazám megrontója fajtám gyilkosa
Tántorgok benned mint a részeg
utálom minden porcikádat
kitépem gőgös Tigris*-bajszod
s leköpöm álnok arcodat
A hazugság rideg fővárosa vagy
Európa körbenyalt alfele
a pokol megkövült hányadéka
a barbárság és gyalázat metropolisza
Maga a halál vagy népem koporsója
villámló hentesbárd reccsenő bitó sikoltó guillotine
Megátkozlak Párizs
fulladj meg égj porig
dőlj össze süllyedj el örökre
magyarok vérivó hóhéra
te szívtelen Versailles te szörnyű Trianon
(* Clemenceau gúnyneve)


Siklósi András: Hunniáról


"Ha Árpád, Szent László, a Hunyadiak, Zrínyik, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjei, Horthy katonái s az 56-os pesti srácok gyáván meghátráltak vagy elfutottak volna, bizony Magyarország rég nem létezne már. Most rajtunk a sor..."
Előzetes, általános érvényű megállapítások
Ha Hunniát komolyan vesszük, akkor nyilván nem törhetünk másra, mint a jelenlegi törvénytelen, hazug, zsarnokian magyarellenes rezsim elsöprésére, s egy minden téren gyökeresen új rendszer fölépítésére. Terveket, álmokat, programokat lehet ugyan dédelgetni, ám csupán az ér valamit, amit majd megvalósíthatunk belőlük. A részletek kimunkálása helyett sokkal inkább a hatalomátvételre s a magyar megmaradás alapfeltételeinek biztosítására kell energiáinkat összpontosítanunk, nehogy elvi ellentétek, presztízskülönbségek férkőzhessenek közénk. Pontosan fel kell mérnünk erőinket, lehetőségeinket, főbb céljainkat, s mindig többet kell követelnünk annál, mint ami elérhető. Legyünk realisták, de bátrak, sőt vakmerőek is olykor; ne féljünk esküdt ellenségeinktől, ne alkudozzunk velük, s ne törődjünk sirámaikkal. Szabadság vagy halál? – ez itt a kérdés. Azt már tudjuk, hogy a hóhéraink által felkínált rabszolgalét nem méltó hozzánk, büszke hunmagyarokhoz. Fél győzelem, felemás függetlenség, csizmatalpak alatti osonás, nemzetrontó „másságok” eltűrése nem lehet a mi előre elrendelt végzetünk.
Mi csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol minden a népünket szolgálja, ahol mi szabjuk meg fajtánk életkörülményeit s az idegenek (vendégek) jogait és kötelességeit. Számunkra semmilyen náció sem lehet fontosabb önmagunknál, egyetlen nyelv, kultúra vagy hagyományvilág sem előbbre való a miénknél. Külső kifosztóinkkal, eltipróinkkal és belső árulóinkkal, lakájainkkal nem köthetünk különalkut, különbékét, nemzetünk balsorsában nem lehetünk – magyarként – boldogok. Vagy együtt jutunk el az üdvösségre Istentől rendelt őshazánkban, vagy robbantsuk föl a Kárpát-medencét, hogy csak egy nagy büdös szakadék maradjon a helyén, ahol a betolakodó megszállók egyenesen a pokolba zuhannak! Mit ér az egyéni jólét, a júdáspénzen vett érvényesülés, ha drága nemzettestvéreink kilátástalan nyomorúságban, embertelen gondok és kínok közt vergődnek egy gyilkos hatalom szorításában?
Mindenekelőtt a ránk váró harcra szervezkedjünk Barátaim, mert fogy az időnk, s egyre gyöngébbek, egyre kiábrándultabbak leszünk, míg pofátlan, mohó vérszopóink lassanként csűrdöngölőt járnak (klezmer-zenére?) jeltelen sírhalmaink fölött. Nem könnyű a helyzetünk, de van okunk a reményre: győzhetünk, ha fölkészülünk, és semmilyen áldozattól sem riadunk vissza, amit meg kell hoznunk közös jövőnkért. Ha Árpád, Szent László, a Hunyadiak, Zrínyik, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjei, Horthy katonái s az 56-os pesti srácok gyáván meghátráltak vagy elfutottak volna, bizony Magyarország rég nem létezne már. Most rajtunk a sor, hogy megvédjük a magyar érdekeket külső és belső ellenségeinktől, s mi sem lehetünk hitványabbak dicső elődeinknél!
Az alanti 4 fejezetben sorakozó mondataimat megfontoltságuk dacára sem programnak szánom, bár örülnék, ha sokakban keltenének megértő rezonanciát. Még csupán annyit, hogy Hunnia vagy győz és megvalósul, vagy a magyarsággal együtt hamvába fullad. Utóbbira gondolni sem merek, tehát a most következők eleve föltételezik a pozitív fejleményeket, s a sikeres hatalomátvétel utáni idők kezdeti lépéseiről, ill. ideológiai megalapozásáról szólnak. Mint látható lesz, ilyen nagy ívű változásokra esély sem mutatkozik egy felemás „békés rendszerváltás” után, kevesebbért viszont fölösleges koptatni a számat, pláne az életemet (életünket) kockára tenni. Vabankot játszunk tehát Testvéreim, azaz mindent vagy semmit; mert ennyi fölösleges önámítás, zsákutca után köztes megoldás számunkra már elfogadhatatlan.

Állam(forma), alkotmány, képviselet, közigazgatás stb. (1. csoport)
Alighanem ez a fejezet a legsokrétűbb, legterjedelmesebb mind közül, hiszen a benne foglaltak egyben Hunnia fundamentumát is jelentik, s ha ebben hibázunk, akkor az egész felépítmény (is) összeomolhat. Mivel nincs zsebemben a bölcsek köve, csupán javaslatokat tehetek az optimális megoldásokra, többnyire abból kiindulva, ami a gyakorlatban már levizsgázott, s melyet véletlenül sem tanácsos megismételnünk vagy változatlan formában továbbvinnünk.
Hunnia gazdaságilag és politikailag független, katonailag semleges, szabad, önálló ország. Lakói a nemzetté összeforrt, államalapító magyari (magyar ajkú) népek (hunok, magyarok, kunok, palócok, jászok, székelyek, csángók stb.), valamint a történelmileg együttélő, államalkotó nemzeti kisebbségek (pl. vendek, tótok, oláhok, ruszinok, horvátok, rácok, bunyevácok, zsidók, cigányok stb.). Területe az egységes és megbonthatatlan, Istentől adományozott Kárpát-medence (átmenetileg a trianoni Csonkaország). Mindenkori uralkodója, legfőbb közjogi méltósága a magyarok Istenét szimbolizáló, élő, szakrális személyiség, a Szent Korona. Hunnia földjének minden darabkája a Korona tulajdona, tehát külhoniak számára elidegeníthetetlen, s a magyariaknak is csak birtokba (hitbizományba) adható, mely érdemtelenség vagy árulás esetén bármikor elkobozható. Hunnia államformája Apostoli Királyság, tényleges Vezére s egyben katonai főparancsnoka (aki közmegegyezés szerint lehet nádor, kormányzó, fejedelem vagy koronázott király) nem törhet egyeduralomra, hanem a nemzettel együtt a Szent Korona alattvalója, azaz csupán egy jól körülhatárolt, megosztott hatalmat gyakorolhat. Az állam legfőbb hatalmi szerve az Országos Népgyűlés (ha úgy tetszik: Nemzetgyűlés), melynek döntése kötelező érvényű mindenkire nézve. Összehívása a Vezér által történik, vagy az Alsó- és Felsőház több mint 50 %-os egyetértésével, ill. alulról induló szándék esetén 2 millió aláírás összegyűjtésével (a szavazók kb. 25 %-a).
Hunnia alkotmánya a magyarság jogfolytonos, eltörölhetetlen ősi Alkotmánya, mely a Szentkorona-eszmén (ill. a Szentkorona-tanon), valamint egyéb írott forrásokon (pl. Szent István Intelmei, az Aranybulla, Werbőczy Tripartituma stb.), s íratlan, de bevett szokásrendszerünkön nyugszik (A jelenleg hatályos, alkotmánynak csúfolt posztbolsevista förmedvény eltörlése, ill. a régi-új Alkotmány helyreállítása, korszerűsítése és írásba foglalása egy egyszeri Alkotmányozó Nemzetgyűlés feladata lesz, melyet egy országos népszavazáson kell megerősíteni! Amíg ez meg nem történik, addig minden törvény és jogszabály, valamennyi államközi szerződés – pl. a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás, ill. az egyes szomszédainkkal kötött Alapszerződések – érvénytelen!). Hunnia Alkotmánya a legmagasabb rendű alaptörvény, semmilyen bel- vagy külföldi paktum, rendelet vagy háttér-megállapodás nem helyezhető fölébe; amiből az is következik, hogy minden betűjével és szellemével ellentétes, függetlenségünket és szabadságunkat, ill. kardinális érdekeinket sértő, fondorlatos „gyarmatosító tákolmány” eleve lenullázódik.
Hunnia szerkezeti fölépítése alulról szerveződő, hierarchikus, tekintélyelvű, alkotmányos monarchia (nem „parlamentáris democsokrácia”, nem „köztársaság”, de nem is diktatúra!). Az anomáliák, az uralkodói vagy egyéb (pl. kormányzati, helyi hivatalnoki) törvényszegések, túlkapások, hatásköri visszaélések ellen – más jogorvoslat híján – a nemzetnek mindenkor joga, sőt kötelessége lázadni, akár fegyveres úton is! (Végső soron bárki visszahívható, eltávolítható pozíciójából, amennyiben méltatlan tisztségére, ill. a nemzet érdekeivel, elvárásaival szembe helyezkedik. Elvégre nem a vezetőknek van népe, hanem a nemzet választ magának arra érdemes szolgálókat.)
A közigazgatás legkisebb egységei a helyi települési önkormányzatok. A lakosság bizalmából választott képviselők (szintén a nép által választott) elöljárója, s egyben a település „főnöke” a polgármester. Az önkormányzatok létszámuktól függően delegálhatnak képviselőket a megyegyűlésbe, akiket a vármegye lakossága választáson fogad el, vagy utasít el. Az érvényesített megyegyűlés önmagából választ elnököt és elnökhelyettest, valamint jegyzőt, akiket szükség esetén el is mozdíthat. (Hasonló módon, Budapesten a kerületek választott önkormányzatai delegálnak képviselőket a fővárosi közgyűlésbe, melyet szintén a lakosság általi választáson erősítenek meg. A főpolgármestert és 2 helyettesét, ill. a főjegyzőt pedig a közgyűlés a saját tagjai közül választja ki.) Az egyes vármegyék (létszámuktól függően) kb. 10-10 főt, Budapest pedig kb. 40 főt delegál a területi elv szerint létesülő Alsóházba (összesen kb. 230 fő), akik megyéjüknek kötelesek elszámolni, s visszahívásuk is kizárólag onnan indítható el. A képviselők maguk közül házelnököt és 2 helyettest, valamint miniszterelnököt választanak. A kormányfő tetszőlegesen nevezheti ki minisztereit és államtitkárait (egyben felelősséget is vállalva értük!), de ezt mindkét Háznak jóvá kell hagynia. A hivatásrendű Felsőház (kb. 150 fő) tagjait viszont nem választják, hanem az egyes szakmák, kamarák, hivatások, egyházak, nemzetiségek, civil szerveződések stb. (társadalmi súlyuknak megfelelően) delegálják. A törvényjavaslatokat általában a kormány terjeszti be az Alsóháznak, de az ottani képviselők is kezdeményezhetik esetenként. Az Alsóházban elfogadott törvények csak akkor léphetnek hatályba, ha a Felsőházon is átmennek. Utóbbi módosításokat szorgalmazhat, de vétójoga is van. A Felsőház nem nyújthat be önálló kezdeményezéseket, ám javaslatokkal élhet az Alsóház, ill. a kormány felé. A rendkívül felemásan (inkább negatívan) értékelhető Alkotmánybíróság megszűnik, s az alkotmányossági kifogásokat, ill. vétókat (összeférhetetlenség esetén) a Legfelsőbb Bíróság elnöke (az ország főbírája) eszközölheti. A kormány mindkét Háznak számadással tartozik, az Alsó- és Felsőház viszont nagyjából mellérendelő (egyenrangú) viszonyban dolgozik; ellenben a Vezér (az uralkodó) mindkettő fölött áll (közvetlenül a Szent Korona alatt), s csak a nemzet többsége menesztheti. A képviselői és kormányzati funkciók 4 évre szólnak (de többször is meghosszabbíthatók), ellenben a vezéri mandátum 10 éves, s legföljebb egyszer ismételhető (újraválasztással). Minden tisztségviselő vagyonával és szabadságával (ha kell, életével) felel tevékenységéért! (Ez nem játék, vagy farsangi tréfa, hanem egy nemzet sorsának halálosan komoly intézése.)
Hogy az egyes választások nyíltan (pl. szótöbbséggel vagy közfelkiáltással), ill. titkosan bonyolódjanak, azon még lehet vitatkozni. Mindkettő mellett szólnak hatásos érvek, ezért most nem foglalnék állást. Abban viszont igen, hogy a szavazatokat valamiképpen súlyozni kell (pl. képzettség, foglalkozás, társadalmi tekintély, gyermekszám szerint), s hogy a „mezei” polgárok se bújhassanak ki a felelősség alól, ezért kötelezővé tennék minden választást, s persze az igazolatlan távolmaradásokat szankcionáltatnám is. Továbbá a csalások és egyéb manipulációk kizárása végett minden szavazatszámlálást gépi és kézi módszerrel is elvégeztetnék, s ha az eredményekben 1 %-nál nagyobb eltérés mutatkozna, azonnal megismételtetném az egész választást. A szavazócédulákat s az összesítő jegyzőkönyveket pedig legalább 50 évig páncéltrezorban őriztetném, hogy bármilyen gyanú esetén kideríthető legyen a turpisság. (A jelenlegi, kabaréba illő libsibibsi módszerek egy tisztességes Hunniában elképzelhetetlenek!) A föntiekből egyértelműen következik, hogy nem lesznek „kisebbségi önkormányzatok”, mert Hunnia nem tűrhet semmilyen „államot az államban” A kisebbségeknek joguk van megméretkezni bármelyik helyi vagy megyei választáson, s a Felsőházba egyébként is küldhetnek 1-1 (összesen kb. 10) képviselőt. Az is világos, hogy a közutálatnak „örvendő” pártok híján pártlisták sem lesznek, tehát mindenkinek egyénileg kell elindulnia; valamint elmaradnak az igen költséges kampányok és országgyűlési választások is. Fontos megemlíteni, hogy a választójog 20-tól 80 éves korig érvényes, választott tisztség pedig 20 és 70 év közt tölthető be (ill. a felső határ a 4 éves mandátum lejártáig meghosszabbodhat). Természetesen a legsötétebb pokolfajzatokat (főkomcsikat, ügynököket, fehérgalléros bűnözőket…) határozottan kiselejtezném még a közélet környékéről is!
Tervemben annyi hiányt magam is észlelek, hogy a Vezér megválasztásáról még nincs pontos elképzelésem, ebben szívesen meghallgatnám mások véleményét is. Továbbá az is gondot okoz, hogyha mondjuk egy önkormányzati képviselőt delegálnak a megyegyűlésbe, majd az Alsóházba is (ez már 3 funkció egyszerre!), s ha ad abszurdum még miniszterelnök is válik belőle, akkor hogyan küszöbölhető ki az álláshalmozás az egész rendszer borulása nélkül? (Rögtön szeretném leszögezni, hogy szerintem egy fenékkel csak egy lovat szabadjon megülni!) Vagyis a följebb lépő személyek helyén keletkező „lyukak” miképpen tölthetők be úgy, hogy a költséges (és alkalmasint kellemetlen) választási procedúrát ne kelljen megismételni pl. egy-egy városban vagy egy egész megyében? Vagy ha ezt nem akarjuk, akkor a rendszer működhet-e úgy, hogy a 4 éves ciklusban nem pótoljuk a feljebb lépők, esetleg visszahívottak vagy más okból kiesők megüresedett helyét? Stb. stb.
Oktatás-nevelés, tudomány, kultúra, vallás (5. csoport)
Az iskoláztatás célja, hogy – ép testben ép lélek alapon – az élet megpróbáltatásaira jól felkészített, teherbíró, gondolkodni és alkotni képes (kreatív) fiatalságot adjon a magyarságnak, amely egyénenként és együttesen is eligazodik a világ útvesztőiben, no meg pontosan tudja, hogy nem önző célokért teremtetett, hanem hogy odaadóan szolgálja nemzete és hazája érdekeit, s csak felebarátaival együtt próbáljon boldogulni. A mai lélektelen, álliberális, szabados, legföljebb óraadásra korlátozódó intézményeket föl kell váltani olyan iskolákkal, amikben rend, fegyelem, tisztesség és tisztelet honol, ahol valódi nevelést kapnak a diákok, s a lexikális tudás helyett inkább a magyaros észjárásra, a problémamegoldásra, a nemes emberi tulajdonságok és érzelmek kibontakoztatására helyeződik a hangsúly. Ez azt is jelenti, hogy az individualitást szorítsa háttérbe a közösségi szellem, az „egy mindenkiért” szemlélet.
Az általános iskolákban a tanterv legalább 80 %-ban mindenütt legyen azonos, az osztályzás és számonkérés egységessége pedig biztosítsa a szabad átjárást. Folytonos „reformálgatásokkal”, dilettáns intézkedésekkel, tanterv-változtatásokkal senki ne zavarhassa a pedagógusok munkáját, viszont jól képzett szakfelügyelők rendszeresen ellenőrizzék a tanítók és tanárok felkészültségét, a rájuk bízott nebulók képességeinek optimális kibontakoztatását. A kiemelkedő tehetségek kapjanak plusz feladatokat, de ne különítsék el őket az átlagtól. A gyengébbeket segíteni kell a felzárkóztatásban, azonban ez nem akadályozhatja a többség haladását. A deviáns magatartásra hajlamos egyéneket szigorúan meg kell fegyelmezni, beleértve az enyhébb fokú testi fenyítésüket s a közösség előtti nyilvános megbüntetésüket („pellengérre állításukat”) is. A nevelő és oktató pedagógusoknak legyen abszolút tekintélye az apróságok előtt (elképzelhetetlen olyan skandalum, hogy egyes „túlfejlett”jómadarak – pl. cigánypurdék – kezet emeljenek rájuk!), de ezt türelemmel, megértő szeretettel is ki kell vívniuk, nem csupán mogorva kőszívűséggel. Lehetőleg olyan körülményeket kell teremteni, hogy minden érdekeltnek hasznos és örömteli legyen az iskolában eltöltött idő.
Az elemiben a legfontosabb, hogy a diákok üzembiztosan tanuljanak meg anyanyelvünkön írni, olvasni, beszélni, továbbá ismerjék meg valódi történelmünket (beleértve „nem finnugor”őstörténetünket!) és nemzeti irodalmunkat főbb vonalaiban, s persze a természettudományok (matematika, fizika, kémia, földrajz, biológia) alapjait, ill. az életet gazdagító zenéből és képzőművészetekből (beleértve népművészet, népszokások, népzene) is kapjanak ízelítőt. Igen lényeges a hazafiságra, jó erkölcsre, istenhitre (s vallási toleranciára) nevelés azonnali megkezdése is, megfelelő gyakorlati példákkal illusztrálva. Támogatom ugyanakkor ősi rovásírásunk kötelező elsajátítását a felső négy osztályban, míg az idegen nyelveket kihagynám az órarendből (legföljebb különóraként, tanfolyamszerűen engedélyezném), ezek bevezetése ráér a középiskolákban is. (Mivel a magyar a világ legtökéletesebb, legkifejezőbb nyelve, bőven elég, ha egy 14 éves gyermek ennek elsajátításában magas szintre jut, fölösleges más satnyább nyelvekkel gátolni anyanyelvében történő elmélyedését.)
A középiskolákban már megkezdődhet bizonyos szakosodás. A technikumok és szakközépiskolák adjanak egy jól használható szakmát a diákok kezébe, ugyanakkor biztosítsák az általános műveltség megszerzését olyan fokon, mely elegendő vértezetet nyújt a fiataloknak akkor is, ha később nem folytatják tanulmányaikat. A gimnáziumok továbbra is a felsőfokú oktatás előkészítő helyei legyenek, de a humán tárgyakat részesítsék előnyben a reáliákkal szemben. Ne felejtsük azt sem, hogy „világnézeti semlegesség” nincs, tehát ne szégyelljük fölvállalni az egészséges nacionalizmust, hogy az érettségi (nincs emelt szintű, csak normál!) után határozott történelmi és nemzettudattal rendelkező ifjak indulhassanak az élet küzdelmeibe, vagy a főiskolákra és egyetemekre. Nem elhanyagolható sajnos az a tény sem, hogy az elmúlt évtizedekben egy minden téren hibásan képzett, ferde nézetrendszerű pedagógus nemzedék (tisztelet a kivételeknek!) látott munkához, s a csorbák kiküszöbölése bizony elengedhetetlen, ha nem akarjuk, hogy vak vezessen világtalanokat a verembe.
A tovább tanuló fiúk a felvételi után 1 éves sorozott katonai szolgálatot töltsenek (a többiek számára ez 2 év, de részletezésére most nem térhetek ki, hiszen ez egy másik csoport témája), míg a lányok 1 esztendős kiképzésre induljanak a fegyvertelen polgári védelem kötelékébe (légó-ismeretek, betegápolás, romeltakarítás, katasztrófavédelem stb.). A felsőoktatásban nincs szükség (sem idő) a nevelésre, mert feltételezzük, hogy a kellő alapokat mindenki megszerezte. Itt már teljes a szakosodás s az intézmények autonómiája, de ügyelni kell arra, hogy magyar mérnököket, magyar orvosokat, magyar tanítókat stb. bocsássanak ki, hiszen ők lesznek a jövő hazai értelmisége, s egyáltalán nem mindegy, hogy majdan a népünkért dolgoznak-e, vagy esetleg idegenek zsoldjába szegődnek. Minden tehetséges fiatalnak joga van a tanuláshoz, s az esélyegyenlőség csak úgy valósítható meg, ha az oktatás az első diploma eléréséig teljesen ingyenes, sőt szociális juttatásokkal a lakhatás és étkezés is garantált.
Szólnom kell még röviden a kultúra és vallás helyzetéről is. A természettudományok (a közgazdaságot kivéve, már ha egyáltalán ide soroljuk) viszonylag sínen vannak, hiszen beléjük ritkábban szüremkedhetnek torz ideológiák, bár a kutatás-fejlesztés irányultságát itt is gyakran motiválják káros lobbi-érdekek és pénzügyi összefonódások. Más a helyzet az irodalomban, a történelemben, a filozófiában, a művészetekben stb. Sommásan azt mondhatnám, hogy semmi sem stimmel, mert minden fejtetőn áll. Vagyis az igazságot, az értékeket, a tehetségeket szisztematikusan eltaposták, s csak a hazugság, a zűrzavar, a talmi idegenség tobzódik, eszmei-morális vonalon is kiszolgálva azt a brutális népirtást, ami 60 éve minden szinten folyik ellenünk. Ha valahol, itt aztán kegyetlenül takarítanunk kell, elsöpörve a teljes áruló „élcsapatot”, fölszabadítva és levegőhöz juttatva fuldokló kulturális életünket! Nemcsak a tankönyveket szükséges újraírnunk, hanem féregteleníteni kell az Akadémiát s több tucat más intézményt, változtatni kell a pályázatok, a könyvkiadás, a kiállítások, a színházi és zenei előadások s az egész mecenatúra rendszerén, s valamennyi ágazatban az igazságot, a szépséget, a világosságot, a hamisítatlan nemzeti szellemet kell fölkarolnunk. Felszínre kell hoznunk szándékosan elsüllyesztett ősi kultúránk és hagyományvilágunk csodálatos kincseit, ki kell bányásznunk minden magyar értéket a feledés s az enyészet bűzlő mocsarából!
Szegény népünk máris ezerféleképpen megosztott, vétek lenne még vallási téren is fokozni ezt. Noha magam is tudok a Biblia (főleg az Ószövetség) furcsaságairól, ferdített „fordításairól” s a judaizmus kereszténységre kifejtett mérgezéseiről (mind a katolikus, mind a protestáns felekezetekre áll ez!), mégsem támogatom azokat, akik szét akarják verni történelmi egyházainkat, s helyettük valami ködös „ősmagyar vallást” emelnének piedesztálra. (Ezt már Kanadában, Ausztráliában s másutt is megpróbálta az emigráció, s nem jutottak vele semmire. Ez olyan elemi fölháborodást okozna sokak körében – nem csupán a papságon belül –, hogy akár Hunniát is elsöpörhetné!) Nem tehetjük meg azért sem, mert nincsenek pontos ismereteink őseink hitéről, tehát jobbára csak fantáziálásra kényszerülnénk; s a Teremtőn kívül ugyan ki birtokolhatja a tökéletes világképet? Viszont bízom abban, hogy egyházaink apránként megtisztíthatók a zsidó mételytől, a liberálkommunizmus s a szabadkőművesség rákos daganataitól, s (a nem-zsidó!) Jézus személyének centrumba helyezésével a kereszténység ismét magyarossá tehető, fokozatosan átitatva mindazokkal az elemekkel, amiket régi mágus-vallásunkból és táltos-hitünkből földeríteni és megtartani érdemes. Úgy gondolom, Hunniában a vallás legyen szabad és sokszínű, de persze szűrjünk ki minden olyan téveszmét és elfajult szektásodást, ami a magyarság önazonosságát, küldetéstudatát és lelki egyensúlyát bomlasztja. (Az önjelölt mai „táltosokkal” is legyünk óvatosak. Tapasztalataim szerint a zömük csak pénzszerzésre használja mások naivitását, s „tűzön járásaival”, gyorstalpaló „táltos iskoláival”, dilettáns „csontkovácsolásaival” lejáratja az égiekkel valóban bensőséges viszonyban álló, születésétől kiválasztott, különleges képességű szellemi nagyjainkat.) Hunnia minden polgárának illik elfogadnia, hogy Boldogasszony Anyánk (Babba Mária) s a Szent Korona országa vagyunk, mely eleve bizonyos (mások által irigyelt s fölfoghatatlan) védőernyőt és szakrális magasságot jelent számunkra.

Sajtó, hírközlés, propaganda (8. csoport)
A média napjainkban tán a legkiemelkedőbb hatalmi ágazat, egyesek tudatiparnak is nevezik. Nyilvánvalóan megengedhetetlen, hogy ez a közvélemény jóhiszemű formálására, ám alattomos népbutításra is használható erő a legocsmányabb eltipróink hídfőállása maradjon. Tárgyilagosan, nagy körültekintéssel, fajra és vallásra (talmudista sivalkodásra) való tekintet nélkül fel kell térképeznünk az elmúlt 60 esztendő visszaéléseit, hazugságait, rágalmazásait, csúsztatásait, s kíméletlenül ki kell szórnunk a szakmából mindazokat, akik bizonyíthatóan közreműködtek a magyar értékek besározásában, a hazaárulás, az erkölcstelenség, a sátáni dögszag terjesztésében, vagy egyéb szempontok szerint váltak alkalmatlanná hivatásuk gyakorlására. Ha valahol fertőtleníteni, lomtalanítani kell, akkor az a médiumok dzsungelszerűen burjánzó, pestises világa. Külön oda kell figyelnünk a magukat nemzetinek valló, noha valójában csak a hungarus színekbe burkolt mózesi maceszt öklendező sajtótermékek bálványozott munkatársainak leleplezésére. Máris nekiláthatunk a listák összeállításának; jómagam is számtalan alvilági bértollnokot ismerek, letagadhatatlan irományain és közszereplésein keresztül. (Ezekből a csatornatöltelékekből még remek aratómunkás, esztergályos, tetőfedő, esetleg szénfejtő bányarém válhat, elvégre meg van írva, hogy orcád verítékével keresd meg a betevő falatodat, ne pedig a szerencsétlen magyarokat nyúzva.)
Ne befolyásoljon bennünket a(z éppen miattuk) soha nem létezett sajtószabadság farizeus módon történő fölkárogása. Nélkülük minden jobb lesz, a kutyának sem hiányzanak majd satnya produktumaik, sem a betűk közül, sem a képernyőkről. Olyan egyszerű az egész: tisztesség kell, igazmondás, értékközpontúság, korrekt tájékoztatás, szakmai felelősségérzet, hazaszeretet, meg némi tehetség is (legalább annyi, mint egy fanyüvő filiszteusnak). Mivel Hunnia léte, fejlődése múlhat a hatékony, becsületes propagandán, itt igazán semmilyen engedményt sem tehetünk. A legnagyobb szigorral muszáj eljárnunk mindenkor, s kivétel nélkül mindenkit csontig át kell világítanunk, később is gyakran ellenőrizve, korábbi érdemeire (leánykori nevére?) való tekintet nélkül, s ha elkurvul, jöhet a farba rúgás. Persze a dolog ennél kissé bonyolultabb, hiszen a személyi feltételek mellett az intézményi hátteret is meg kell teremtenünk, szerintem a következőképpen.
Összesen 2-3 központi (országos) napilap lehet, melyet az Alsóház finanszíroz és ellenőriz; továbbá 2 budapesti s 1-1 (azaz 19 db) megyei terjesztésű napilap engedélyezhető, melyek fenntartói és kontrollálói a fővárosi, ill. a megyei közgyűlések. Természetesen ez városokra, falvakra lebontva is áll: az itteni heti- vagy havilapok létét a lakossági, ill. önkormányzati igények indokolhatják. Mivel Hunniában a megosztó pártokat, az ordas „demokrácia” eszközeit eleve megszüntetjük, így csupán arra kell ügyelni, hogy virágozhasson minden virág (azaz politikai irányzat) a józan ész határain belül, s a nemzetrombolás sehol se üthesse föl a fejét. Közszolgálatiként megmaradhat a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió, valamint az M1, az M2 és a Duna Televízió. Ezek szigorú elszámoltatású fenntartásáról és ellenőrzéséről, adásainak gyökeres átformálásáról közvetve vagy közvetlenül az Alsóház gondoskodik. S most lehet, hogy botrányos dolgot mondok, de semmilyen ún. kereskedelmi médiumra nincs szükség Hunniában. Már a puszta létük is mérgező, s még ha a mostaninál ezerszer színvonalasabb, nacionalistább műsorokat sugároznának, akkor is a sokkal hasznosabb időtöltésektől, pl. az olvasástól, természetjárástól, múzeumlátogatástól, színháztól, a lelki elmélyüléstől (imádság, meditáció), a családi és baráti körben megült ünnepektől rabolnák el drága perceinket. Tudom, hogy a tévét s a rádiót ki lehet kapcsolni, még szerencsésebb azonban, ha be se lehet kapcsolni őket, mert nincsenek, s így nem is kísérthetik gyengébb jellemű honfitársainkat. Hunnia célja nem az, hogy konzumidióta, agymosott fogyasztókat gyártson, hanem az, hogy egészséges, művelt, sokoldalúan képzett, teherbíró nemzedékeket neveljen az egyetemes magyarság javára.
Minden médium alapfeladata a nyelvápolás, a hagyományőrzés, ill. a nemzeti öntudat növelése belül, valamint az ún. országimázs erősítése kívül. Meggondolandó egy külföldnek sugárzó, angolul beszélő (német feliratos) műholdas tévécsatorna fenntartása is, hogy a nem magyar nézők közé is elvigye jó hírünket. Az apróbb belföldi magánlapokról, irodalmi, művészeti, tudományos és szakmai folyóiratokról itt nem szólnék, de megemlítem, hogy minden írott és elektronikus hírközlő eszközre érvényes, hogy tilos a ferdítés s a társadalom bármilyen manipulálása, bármely csoport vagy „lobbi” érdekében. (Hunnia egyébként sem tűrhet meg olyan elkülönüléseket, „földalatti” szerveződéseket, tőkés társaságokat, „platformokat” önnön kebelében, melyek céljai antagonisztikusan ütköznek a többség érdekeivel; hiszen akkor vagy a rendszer szorul totális korrekcióra, vagy inkább a szeparatisták, diverzánsok kívánják aláaknázni a gondosan fölépített és széles körűen elfogadott rendszert.)
Külügy, nemzetegyesítés (9. csoport)
A magyar külpolitika (ha 1945 után egyáltalán beszélhetünk ilyenről) lépfenéje – rendszertől függetlenül – a megalkuvás, a passzív beletörődés, a nemzeti érdekek következetes föladása; s amit illegitim vezetőink sikerágazatnak hirdetnek, valójában nem más, mint folyamatos kudarcok, megaláztatások szomorú sorozata. Nemhogy képtelenek vagyunk elérni minimális céljainkat bármilyen téren (pl. egyéni és kollektív emberi jogok kivívása, gazdasági-politikai-kulturális intézmények működtetése, korlátlan anyanyelvhasználat, vallásszabadság, kettős állampolgárság, 3 szintű autonómia stb.), hanem megfogalmazni sem merjük jogos követeléseinket, a merészebb törekvésekről (pl. nemzetegyesítés, területi revízió) nem is szólva. Olyan sértéseket, magyarveréseket, tervszerű diszkriminációkat, genocídiumokat hagyunk válasz nélkül, melyeket semmilyen nép sem tűrne el a helyünkben, s igaza biztos tudatában harsányan föllármázná az egész világot, s teleordítaná annak valamennyi használható fórumát, hogy elégtételt vegyen.
A leendő Hunnia diplomáciájában nem az a legfontosabb, hogy ki hány nyelvet beszél (tolmácsot könnyű szerezni!), hanem hogy fölkészült, ravasz, tárgyalóképes, kötélidegzetű, mindenre elszánt, alázatos és ütésálló emberek dolgozzanak hazánk és nemzetünk jó hírének öregbítésén. Elég a birka-mentalitásból, az eddigi áldozati szerepkört és események utáni kullogást váltsa föl egy offenzív, kezdeményező, agresszív külpolitika. Európa s a világ nagy részének fogalma sincs a magyar kérdésről; el kell tehát érnünk, hogy fölfigyeljenek ránk, és segítsék ügyünk méltányos megoldását, az ellenünk elkövetett történelmi gazságok lehetőség szerinti orvoslását. Árasszunk el minden mérvadó országot hatékony propaganda-anyagokkal, szüntelenül bombázva azok politikusait, közintézményeit, sajtóját. Eddig első volt az internacionalizmus, majd a globalizmus terveinek kiszolgálása, második a trianoni rablókkal ápolt „jószomszédi viszony” (a békés egymás mellett élés), s legföljebb utolsóként próbáltuk saját fajtánkat képviselni. Most meg kell fordítani a prioritásokat: toronymagasan első az összmagyar érdek, jóval kevésbé számít az utódállamok „érzékenysége”, s szinte csak formális lehet a nagyhatalmakhoz való bármilyen kötődés. Külön felhívnám a figyelmet az ún. „civil diplomácia” jelentőségére; ha a kikövezett utak bedugulnak, olykor kerülő ösvényeken is messzire juthatunk.
Külpolitikusainknak (is) föl kell vetniük – mint Hunnia hivatalos álláspontját – a trianoni és párizsi diktátumok tarthatatlanságát, s revíziójának elkerülhetetlenségét. Európában már minden nemzet önrendelkezése megoldott, kivéve a magyarságét. Az összes elrabolt területünket vissza kell követelnünk, hogy legalább az etnikai határok meghúzhatók legyenek; de nem nyughatunk addig, míg a Szent Korona országának vonzásköre ki nem terjed újra az egész Kárpát-medencére. Ettől függetlenül is, Hunnia pozitív kisugárzását, elismertségét rendre növelnünk kell, ami leginkább külügyéreink hűségén és szorgalmán múlik.
Néhány azonnal megoldandó további feladat. Minden 90-es években kötött tragikomikus (a magyarságnak semmit sem garantáló, viszont jogos igényeinkről egyoldalúan lemondó) Alapszerződés fölmondása, arra való hivatkozással, hogy ez az utódállamok hibájából történik, hiszen még minimális vállalásaikat sem tartják be ottani magyar nemzetrészeinkkel szemben. Amennyiben a magyarellenesség nem szűnik, Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával és Szerbiával a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, nagyköveteink, konzuljaink visszahívása. Mivel mind a NATO-ba, mind az EU-ba átveréssel gyömöszöltek be bennünket, rendkívül kedvezőtlen feltételekkel, ezért ezen szervezetekből mielőbb távoznunk kell. Szakítanunk kell továbbá a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal, megtagadva minden ez utáni adósságszolgálatot és kamattörlesztést. Erkölcsi és anyagi jóvátételre kell kötelezni Oroszországot (a volt SZU örököseként) a kommunizmus alatt, ill. 1945-ben és 1956-ban ellenünk elkövetett gaztetteiért; Franciaországot, Angliát és az USA-t, valamint a Kisantant országait a mindmáig tartó trianoni gyalázatért; Izraelt pedig a sosem volt hollókosztjukért (ezt számos szakértőn kívül már a Vöröskereszt is igazolta!) kizsarolt súlyos dézsmákért. A maffiamódszerekkel, áron alul elkótyavetyélt, idegen tulajdonba síbolt nemzeti javainkat (gyárak, ingatlanok, infrastruktúra stb.) egy tollvonással vissza kell államosítanunk, (ill. vissza kell vásárolnunk, amennyiben bizonyítható csalás és/vagy korrupció nem történt). Földbirtok még elvétve sem kerülhet nem magyar kezekbe!
Hunniának biztosítania kell azt is, hogy a liberális áldemokrácia, ill. köztársaság helyett választott régi-új államformánkat (alkotmányos királyság) külföldön is elismerjék, melyhez rajtunk kívül senkinek semmi köze nem lehet. Át kell értékelni szövetségi rendszerünket: el kell távolodnunk Izraeltől s az USA-tól (nehogy a biztos pusztulásba rántsanak!), nem szabad Kína függésébe kerülnünk, viszont keresnünk kell Lengyelország, a balti államok, Itália, Írország, Törökország, Japán, egyes arab államok s főként a turáni rokonnépek barátságát. Meg kell akadályoznunk az idegenek (kiváltképp a zsidók, cigányok, kínaiak és színesek) beözönlését, ill. a már rosszhiszeműen itt tartózkodókat ki kell toloncolnunk. Ugyanez a sors vár az utóbbi 87 évben a Kárpát-medencébe erőszakkal betelepített szláv és oláh „honfoglalókra” is. Magyarország, ill. Hunnia a magyaroké, ide csak olyan népek fiai jöhetnek, akik elfogadják a Szent Korona fennhatóságát, ill. nyelvükben, vallásukban és szokásaikban magyarokká válnak. Vége a további oktalan toleranciának! Egyetlen rosszarcú idegennek sem kötelező Hunnia szent földjén élnie!
Megjegyzés: A pillanatnyilag még csak körvonalazódó, de remélhetőleg hamarosan megvalósuló Hunniát alapítóként Toroczkai László és Budaházy György jegyzi, melyhez az első hívó szóra magam is csatlakoztam, mivel pártfogolásra méltó jó szándékot vélek benne. Ez az írásom nem közös álláspont nyomán, s nem is programként vagy programrészletként készült, hanem egyfajta eszmei alapvetés kíván lenni (az általam választott témakörökben), mely bárki által továbbgondolható vagy kiegészíthető.
Siklósi András


Siklósi András - Mentsük meg együtt hazánkat, Magyarországot!


Tisztelt Népgyűlés, Hölgyeim és Uraim, szegedi és távolabbi Honfitársaim, Magyarok!
Rettenetes helyzetben, súlyos válságban, szörnyű kórságban szenved a magyarság, a szívünknek legdrágább, áhítattal szeretett népünk. Legjobb fiai sorra lemorzsolódnak, megroppant gerinccel, kedvüket és hitüket vesztve – az úgyis hiába minden szándék sóhajával ajkukon – visszavonulnak barlangjukba, és föladják a küzdelmet.
Nincs az emberekben bátorság s kitartás, hiányoznak a Zrínyik, Rákóczik, de az egyszerű, névtelen hősök is. Éppen most, mikor minden korábbinál rosszabb a sorsunk, amikor soha nem látott borzalmas veszedelmek lesnek ránk, a magyar nemzet zöme mély álomba merült, már-már gyógyíthatatlan kómában fetreng, s öntudatát, reményét sutba hajítva, bambán várja a megváltást; közönyösen, gyáván vagy irigykedve bámulja azokat, akik gonosz varázslatot űznek vele és a nagyvilágban élő többi etnikummal. Mert tudnunk kell, hogy nemcsak itt, Csonka-Magyarországon, ill. a Kárpát-medencében fordultak tragikusra a dolgok, hanem valahány földrészen rohamosan romlanak az emberiség életkilátásai. Beszédemben az egyetemesség felől közelítve kívánok eljutni saját ügyeinkhez, felvázolva ugyanakkor néhány hasznos megoldási javaslatot is, bármiféle kizárólagosságra vagy teljességre törekvés nélkül.
Egyedül az Isten hibátlan és tökéletes, minden teremtménye – beleértve a legmagasabb rendű embert is – többé-kevésbé tökéletlen, noha azonos fajon (fajtán) belül sem egyforma. A különféle emberi csoportokból szerveződő társadalom sem lehet soha tökéletes, legfeljebb ideális, amennyiben bensőséges összhangra törekszik az örök isteni és természeti törvényekkel, ill. a legpontosabban tükrözi és megvalósítja a benne élő kis- és nagyközösségek egyéni és kollektív érdekeit, céljait, akaratát. Az ún. Aranykor szerves társadalmaiban öröm volt élni, mert kitűnően érvényesült a közérdek, vagyis a többségi szándék (noha szó se volt akkor még demokráciáról!), a társadalom kulturált, szervezett és működőképes volt, valamint maximálisan biztosította az egyéni fölemelkedést, az esélyegyenlőséget, a tehetségek és képességek kibontakoztatását is. A szükségletek mértékletes kielégítése, általános jólét, igazság(osság), szabadság, tiszta erkölcs, törvény- s hagyománytisztelet, derűlátás, szeretet, szolidaritás, béke(sség) és harmónia jellemezte őket, mint afféle földi mennyországot.
A baj és a züllés ott kezdődött, amikor egyesek fölrúgták a szabályokat, egyenlőbbek akartak lenni az egyenlőknél, s mások kifosztása, legázolása, meggyilkolása árán próbáltak meggazdagodni, vagy érdemeiket, rátermettségüket meghaladó hatalmi pozíciókba kerülni. Ez a bomlás, rothadás évezredeken át tartott, de feltételezem, hogy az írott történelmet valamennyire mindenki ismeri, így a folyamat részletezésére, példákkal illusztrálására most nem térek ki. Fogadjuk el, hogy így vagy úgy, az emberiség egy hosszú Madách-i úton eljutott, elvergődött jelenlegi szomorú állapotába, amit a régi szép idők humánus rendezettségéhez viszonyítva nyugodtan nevezhetünk sátáni káosznak, vagy az Antikrisztus pokoli birodalmának is. Mintha az üdvözítő Jézus helyett egy kicsinyes bosszú messiása uralkodna rajtunk, fenekestől felforgatva, elviselhetetlenné téve egykor csodálatos, kellemes világunkat, tejjel-mézzel folyó életterünket.
Régebben egy-egy óriásbirodalom évszázadokig, olykor évezredekig tartotta magát a csúcson, mielőtt más népek szétverték, ill. belső elrákosodása miatt összeomlott. A szovjet vörös rém már csak 70 évig bírta, s az azóta egyedüli világhatalommá előlépett Egyesült Államok sem húzhatja sokkal tovább. Fölgyorsult tehát az idő, fölbomlottak, széthulltak azok a keretek és eszmék, amik a 20. század elejéig mindenütt domináltak; helyettük azonban nincsenek világos, elfogadható, egyetemleges elvek, csupán zavaros, ködös, kiüresedett direktívák. A régi célok, a becsület, a hűség, a teljességre törekvés, a bölcsesség, a jóság, a hivatástudat, a hit, az alázat, a tisztaság már szinte senkit sem vonzanak; annál inkább a pénz, a hatalomvágy, a korrupció, az önzés, a hazugság, az erőszak, a perverzió, a rombolás s az erkölcstelen szabadosság uralkodik mindenütt. A tudományos-technikai forradalom, az iparosodás növelte a fizikai kényelmet s az előállított – sokszor fölösleges – termékek mennyiségét, de a nyomában kialakult fogyasztói szemlélet megrontotta, tönkretette az emberek lelkét, elszennyezte, megmérgezte a környezetet, fölborította az éghajlat s az időjárás rendjét, elkerülhető természeti csapások és nukleáris katasztrófák sorát zúdította egész bolygónkra. Ezer sebből vérzik a Föld, növényi és állati fajok tömege tűnik el nap mint nap, a néhai édenkert sivár sivataggá válik, a rendkívül káros emberi beavatkozások nyomán az ökoszisztéma már-már visszafordíthatatlanul megbetegedett, planétánk a végső pusztulás küszöbére érkezett. Ez pedig a teremtés koronájának sorsát is megpecsételi…
A judeokapitalizmussal egy tőről fakadó, s ugyanazok által finanszírozott cionbolsevizmus kimúlása után napjaink politikai vezérgondolata a szintén zsidó gyökerű globalizmus lett, ami tulajdonképpen a „választott nép” fogalomkészletéből ismert „egy akol, egy pásztor” elv gyakorlati megvalósítása. Ennek lényege, hogy egy terrorisztikus, zsarnoki elnyomással a népeket, nemzeteket egy közös uniformisba (kaftánba?) gyömöszölik, a rasszokat kaotikusan összekeverik, egy tervszerű agymosással megfosztják őket nemzeti és történelmi tudatuktól, önazonosságuktól, szokásaiktól, vallásuktól, kultúrájuktól, esetleg anyanyelvüktől is. A határokat „légiesítik”, az egyes országok helyett ipari-kereskedelmi régiókat kreálnak, a lakosságot gyarmati rabszolgasorba kényszerítik, az energiát, a nyersanyagokat, a termőföldeket fölvásárolják, a helyi gazdaságokat a monopóliumokkal és multinacionális cégekkel megfojtják, bankjaikkal és tőzsdéjükkel a valutákat lerontják, a népeket adósságcsapdába csalják, s a profit növelése végett csontig lecsupaszítják. Ezt a példátlan gyalázatot persze a liberalizmus, a kozmopolitizmus, az emberi szabadságjogok, a „New Age” (új korszak), a demokrácia, a polgárosodás, a jogállamiság, az antirasszizmus és más hasonló álságos jelszavakba burkolják, hogy lehetőleg a legcsekélyebb ellenállás nélkül mindenkit maguk alá gyűrhessenek, s megalakíthassák az ördögi világállamot.
És mégis, mégis van remény! És mégse győzhet a gonosz, hiába minden igyekezete. Egyszer vége lesz ennek a hitvány purim-ünnepnek, megbuknak ők is, mint minden eddigi világhódító. Az emberiség nem tűrheti, hogy egy törpe kisebbség, egy féktelen rablóbanda mindenéből kiforgassa, az orránál fogva vezesse, vagy egyszerűen halomra gyilkolja úri kedve szerint.
A világ dolga hosszú távon csak roppant körültekintően, türelmesen, igazságosságtól és jóindulattól áthatva oldható meg. Szét kell zúzni az internacionális maffiákat, meg kell semmisíteni az atom-, vegyi- és biológiai fegyvereket, el kell engedni a letörleszthetetlen kölcsönöket és kamataikat; fel kell számolni a gazdasági kizsákmányolást, az éhséget, a járványokat, a nincstelen munkanélküliséget és az analfabétizmust; meg kell akadályozni a tömeges elvándorlást, s ezáltal a különböző népek és fajták keveredését stb. Segélyekkel, ipartelepítéssel, öntöző és ivóvíz biztosítással, mezőgazdasági kultúrák meghonosításával arra kell törekedni, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson. Szabadon használhassa nyelvét, vallását, kultúráját, hagyományait, birtokolhassa hazájának anyagi és szellemi javait, természeti kincseit. A leltár tetszőlegesen bővíthető, ám most nincs módom egy átfogó részletezésre.
Ami Európát illeti, a mindenkinek ártalmas, a népek identitását fölolvasztó, globális érdekeket kiszolgáló Unió helyett létre kell hozni a szabad, független és egyenrangú nemzetek közösségét, mely befelé segíti a gyengébbeket, kifelé pedig védi a kontinens gazdasági-katonai-politikai-kulturális érdekeit másokkal szemben. Főképpen pedig meg kell őrizni Európa domináns fehér jellegét, mert a túlzott „elszíneződés” egyben eredeti arculatának, ősi kultúrájának szétrohadását jelentené.
Most pedig térjünk rá önnön helyzetünk kendőzetlen vizsgálatára. Bizony bármennyire szégyelljük, rabok, sőt rabszolgák vagyunk a javából, akár az egyes honpolgárokat, akár a Csonkaországot, akár az egész Kárpát-medencét tekintjük. Nagy erők játszanak velünk, s mi kiszolgáltatva, jogfosztottan tengetjük napjainkat egy virtuális valóságban, anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólásunk lehetne tulajdon sorsunkba. Ez a mesterkélt, tudatosan eltorzított művilág nélkülöz minden emberi minőséget – mint pl. szeretet, boldogság, hit, önzetlenség, becsület, vitézség, kitartás, szolidaritás stb. - , s a benne való létezés nem több, mint egy eszmények nélküli, materiális vegetálás, egy reménytelennek és fölöslegesnek tűnő tetszhalott állapot, egy elfuserált Csipkerózsika-álom. Jól tudom persze, hogy az igazi szabadság belülről, a lélekből fakad, s előfordulhat, hogy a börtönben sínylődő fogoly szabadabb, mint a rács túloldalán pöffeszkedő őrei. Ez azonban igen ritka eset, s csak rendkívüli erkölcsi nagyságoknak adatik meg. De boldogok még ők sem lehetnek, hacsak nem egy lakatlan sziget az otthonuk; hiszen ha felelősséget éreznek népük, hazájuk iránt, akkor csak közösségükkel együtt, szűkebb és tágabb környezetüket szolgálva kóstolhatják meg a boldogság ízét, ám honfitársaiktól „függetlenül”, pláne ellenükre, aligha. Ne higgye senki, hogy az uborkafára fölkapaszkodott újkori Harpagonok és III. Richardok, a mai balliberális kozmopoliták elégedettek a sorsukkal. Minél többet merítenek a pénzből, hatalomból és hírnévből, annál telhetetlenebbül vágynak még többre, s annál mohóbban féltik összeharácsolt talmi kincsüket. Eszemben sincs bárkit aszkézisre vagy önostorozásra bíztatni (legföljebb szerénységre és mértékletességre), hiszen bolond, aki nem élvezi az élet örömeit és változatos adományait, azonban mégis az a leghasznosabb, ha a múlandó és illékony dolgok gyűjtögetése helyett a lelkünket gazdagítjuk tudással, bölcsességgel, jóindulattal, akaraterővel, hazafiúi érzéssel és egyebekkel. Ezt ugyanis semmilyen önkényúr sem rabolhatja el tőlünk, s bárhogy meggyötörnek a (láthatatlan?) háttérhatalom hóhérai és zsoldosai, mindig mi leszünk fölényben velük szemben.
Véssük az agyunkba mindörökre: a bátrakat, gerinceseket, a szilárd elveket valló harcosokat tiszteli és rettegi az ellenség, míg a folyton elhatárolódókat, a csúszó-mászó megalkuvókat, a falig hátráló beszariakat kiröhögi és eltapossa. Hiába van igazunk, ha nem tudjuk érvényesíteni, sőt még kimondani, leírni sem merjük. Ne a férgeket, patkányokat próbáljuk megnyerni a mi ügyünknek (lásd Fidesz!), s főleg ne akarjunk mindenütt szalonképesnek mutatkozni, mert az efféle langyos, erőtlen, önfeladó csinovnyikok a saját táborukat is szétzilálják, s végül legodaadóbb híveiket is elveszítik. Ebben a kegyetlen élethalálharcban csak sziklakemény, minden áldozatra kész, kipróbált vezéreket követhetünk, akik tűzön-vízen át végig is viszik elhatározásukat. Akik a saját árnyékuktól is megijednek, takarodjanak a szemünk elől! Roppant fontos a következő tételem is: az ún. nemzeti oldal vezetői kizárólag elszánt, radikális nacionalisták lehetnek. Ne röstelljük fölvállalni ezt, hiszen a radikalizmus még nem szélsőségesség, csupán határozottság; a nacionalizmus pedig egészséges nemzeti politika, mely mások jogait nem sérti, miközben a sajátjait védi, tehát távolról sem azonosítható a törvénytipró sovinizmussal, rasszizmussal és egyéb liberálcionista megbélyegzésekkel. A nacionalizmus abszolút pozitív, kikezdhetetlen alapeszme, mely a biztos győzelembe visz!
Tárjuk fel immár tételesen szomorúságunk, elbizonytalanodásunk okait, melyek bénítóan áthatják, megmételyezik egyéni és közös jelenünket, s részben jövőnket is. Nincs most időm messzire visszamenni, kezdjük a múlt század közepén. Trianon szörnyű sebeit hordozva, a II. világháború véres veszteségeit még ki sem heverve, l945-ben megszállt bennünket a világtörténelem legbarbárabb söpredéke, a sztálinista Vörös Hadsereg, mely Battonyától Nemesmedvesig végigdúlta, gyilkolta, erőszakolta, zabrálta hazánkat. A nyomában betódultak a Moszkvában kiképzett zsidóbolsevista vazallusok, a rákosimatyik, pétergáborok, révaijózsefek és más tirannoszauruszok, méltó utódaiként a kunbéláknak, szamuelytiboroknak stb. Néhány évig demokráciát mímeltek, majd a szovjet szuronyok oltalmában magukhoz ragadtak minden pozíciót, s hihetetlen rémuralmat („proletárdiktatúrát”) teremtettek. Válogatás nélkül kivégezték, lecsukták, vagy hazai és szovjet haláltáborokba internálták népünk legjobbjait; a magánvagyonokat elkobozták, a parasztgazdákat kuláknak nyilvánították; a pártokat, az egyházi (pl. Kalot, Kalász, Soli Deo Glória, cserkészet stb.) és civil mozgalmakat betiltották, a sajtót szigorú cenzúra alá vonták; megszervezték a besúgó-hálózatukat, s bevezették az egypártrendszert (a pártállamot), hogy csak néhány motívumot rögzítsek. 1956-ban (nemrég ünnepeltük 50 éves jubileumát, példátlanul vérfagyasztó, embervadászattá fajuló körülmények közt!) ez ellen tört ki az isteni csodaként is emlegetett forradalom és szabadságharc, melyben egy legázolt, fegyvertelen nemzet mindörökre megmutatta emberi-erkölcsi nagyságát. Ugyanakkor megrendítette a legyőzhetetlennek vélt kommunizmust, s a világ leigázott népei előtt megcsillantotta a reményt, azzal, hogy magasra emelte a szabadság (lyukas) lobogóit.
Az a generáció még nem volt puhatestű, még különbséget tudott tenni barát és áruló közt, s képes volt pillanatok alatt megszervezni önmagát, minden felsőbb irányítás nélkül (s aligha szavazott volna az MSZP-re és az SZDSZ-re!). Egy ószövetségi, pufajkás bosszú után a kádárizmus viszonylag enyhébb évtizedei következtek; valójában azonban az ún. gulyáskommunizmus „aki nincs ellenünk, az velünk van” lózungja alatt indult meg népünk prostituálása, gerincének megtörése, önvédelmi ösztönének elaltatása, 7 millió magzatának legális szétvagdosása („a nők védelmében”!), valamint a „húzd meg, ereszd meg!” álságos politikája. Amolyan „békés” népirtás folyt 30 éven át, elvtársi haramiák által, akiknek gaztettei az égre kiáltanak. A többi megszállt ország se lakodalomként élte át a komcsik garázdálkodását, viszont mégis sokkal kedvezőbb kondíciókkal került ki az 1990-es összeomlás romjai alól. Ez a különbség leginkább annak köszönhető, hogy másutt nem rombolták szét oly mértékben a vallást és a nemzeti öntudatot (pl. Lengyelország!), s közelítőleg sem végeztek annyi abortuszt, mint nálunk. Továbbá, a többiek vezetői se voltak ugyan angyalok, de legalább igyekeztek valamennyire képviselni a saját fajtájukat az adott lehetőségek közt, s fölöslegesen nem okoztak szenvedést neki; ezzel szemben a mi csúcsvezetőink jobbára zsidók vagy zsidóbérencek voltak, akik mérhetetlenül gyűlöltek és aprítottak bennünket. Tehát kétszeres elnyomást kellett átvészelnünk, akárcsak határon túli testvéreinknek, akiket magyarságuk miatt még külön is üldöztek.
Ilyen elcsigázott, gyorsulva fogyatkozó népességgel vágtunk neki a cégércserének vagy gengszterváltásnak, melyről igen hamar kiderült, hogy csak az orrunk előtt elhúzott mézesmadzag, ügyesen kidolgozott népátverés, ördögi átmenet a nem létező szocializmusból a létező rablókapitalizmusba. A „lakossággá”, „panel-prolivá”, jobb esetben „polgárrá” ledegradált tömegek számára a húslevesből csak a lerágott csont jutott, legföljebb némi ehetetlen mócsingot hagytak rajta. A „megbízható” elvtársurak – kiegészülve a még náluk is törtetőbb ifjútörökökkel – persze könyékig dúskáltak a jóban; s mint a termeszek, elemésztették vagy széthordták mindnyájunk sok évtizedes robotolásának javait, azaz lassanként elprivatizálták azt a közvagyont, amit korábban „államosítottak”. A fél országot egzisztenciális függésbe taszították; tízezrével szüntették meg a nagyvállalati munkahelyeket, a kisvállalkozásokat és kisgazdaságokat ellehetetlenítették; az árakat, az adókat s a közszolgáltatások díjait a plafonig emelték, miközben a bérek alig növekedtek; a külföldi adósságok leíratása vagy megtagadása helyett további hiteleket vettek föl (jórészt a kamatok törlesztésére), s egy kifizethetetlen számlát (fejenként úgy 1,5 millió Ft-ot) varrtak a nyakunkba. Ráadásul tervszerűen szétdúlták önkormányzatainkat, iskoláinkat, kórházainkat, kulturális és egyéb intézményeinket, szociális ellátó rendszerünket; a katonai szolgálat eltörlésével s a rendőrség korrumpálásával kívül és belül védtelenné tették hazánkat; egy elképesztően ocsmány szellemi és sajtóterrort kényszerítettek ránk, s lehengerlő gépezetükkel a legcsekélyebb nemzeti vagy önvédelmi törekvéseinket is csírájában elfojtják, ill. lejáratják, szélsőségesnek, antiszemitának, populistának címkézik. Belpolitikai téren egy kézivezérelt többpárti egypártrendszert kreáltak, egy nemzetidegen alkotmányt s egy kritikán aluli törvényhalmazt hoztak össze; az ügyészségeken s a bíróságokon nemhogy igazságszolgáltatás nincs, hanem még jogorvoslat sem. Hát csoda, hogy egy ilyen szerencsétlen, bőrenyúzott és amputált agyú birkanyáj olyan választási eredményeket produkál, mint 2004. dec. 5-én és 2006 áprilisában?! (Már ott tartok, hogy haragudni se bírok rájuk, csak szánom őket, és szégyenkezem miattuk őseink szelleme előtt.) Milyen ország ez, miféle népség lakja, ahol egy ősbolsi, pufajkás horgyul, egy „kémelhárító” (D-209-es) ügynökbankár cseresznyéssypeti s egy genetikailag elkúrt, totálisan böszme furcsányferi (alias fletóbohóc) miniszterelnök lehet; egy nemzetgyalázó gönc(z)árpi s egy zászlókerülő veréblaci pedig (nép)köztársasági elnök; valamint egy görénypéter budapesti rendőrkapitány?! Az már csak hab a tortán, hogy a NATO-ba, majd az EU-ba is csalárd módon berángattak bennünket, hogy szegény cselédként katonailag és gazdaságilag-pénzügyileg is segélyezhessük a gazdag Nyugatot. Ez ám a vágyaink netovábbja, a számunkra kiutalt pokoli Paradicsom! Ha ilyen remek „szövetségeseink” vannak, mint az USA, Izrael és Anglia (csupán a „legkedvesebbeket” említem!), akkor mit árthatnának hazánk ellenségei?
Kedves Testvéreim, higgyék el nekem, hogy bár „jól halad” globalizációs gyarmatosításunk, a „sűrűje” mégis hátravan, hiszen még nem értük el az „ideális” mélypontot. Íme egy villanásnyi jövőkép, egy nyúlfarknyi ízelítő abból, amit a külső és belső cionista-szabadkőműves szálláscsinálók művelni kívánnak fajtánkkal. 2050 körül az elszakított részeken szétszóródik (elvándorol) és beolvad a magyarság; a Csonkaországban kb. 6 milliónyira fogyunk, viszont 2 milliónyi lesz a cigányság, 1 milliónyi a zsidóság és 1 milliónyi a betelepülő egyéb idegenek (kínaiak, muszlimok, négerek stb.) száma. 2050 és 2100 közt végleg kisebbségbe kerülünk, minden pozícióból kitúrnak bennünket, teljes jogfosztottságban és nyelvünket, kultúránkat vesztve morzsolgatjuk unalmas napjainkat. A 22. század elején végelgyengülésben meghal az utolsó rezervátumi magyar mohikán, kinek országára már régen kitűzték a héber betűs „Nagy-Izrael” táblát. Hát nagyjából ennyi. S ne reménykedjünk, az új honbitorlók szemében nem ül majd gyászkönny (szegény, jó Vörösmarty!), hanem még a sírunkat is leköpdösik, ha ugyan szét nem dózerolják. Trágyának talán még jók leszünk valamelyik kibucban.
Nem oda Buda! Ácsi! Ennyire azért nem eszik forrón a kását. Bizony mondom, efféle sors vár ránk, ha szét nem törjük láncainkat. Ha belenyugszunk a vereségbe, ha nem óhajtunk küldetésünkhöz illő életet élni, akkor el is pusztulunk rövidesen. De az alvilág összes démona se bírhat el velünk, ha élni akarunk, és harcolni kezdünk. Vegyük észbe: ha mi nem állunk ki magunkért, az égiek sem segíthetnek rajtunk, más pedig pláne nem fog! Nem várható el tőlem, hogy itt és most valamiféle részletes cselekvési programot adjak, de néhány hasznosítható gondolat-morzsát szívesen megosztok mindenkivel.
Úgy vélem, fegyveres lázadásra egyelőre se szándék, se esély nincsen. Ezzel meg kell várni a küszöbön álló világméretű antiglobalista fölkelések kitörését – amiknek sikeres kimenetele csöppet sem kétséges. Egyedül tehát nem ugorhatunk neki az egész világmaffiának. De a ránk eső behemót szörnnyel valahogy meg kell küzdenünk! Igyekezzünk kijátszani éberségét, s ezernyi módon borsot törni az orra alá. Verjük vissza a rágalmait, indítsunk ellene jól alátámasztott pereket; gúnyoljuk ki és tartsuk össztűz alatt kulcsfiguráit; ne hajtsuk végre a parancsait, ne működjünk együtt vele semmiben; ne hagyjuk magunkat provokálni és megzsarolni; tárjuk fel és tegyük közzé korrupciós ügyeit és pénzügyi panamáit; foggal-körömmel védjük meg ártatlanul kipécézett s letartóztatott honfitársainkat; rendezzünk ellene nagy létszámú felvonulásokat és tüntetéseket, út- és határblokádokat; szervezzünk országos bénító sztrájkokat (mellőzve a vele egy követ fújó álszakszervezeteket); bárhogy ravaszkodik, ne higgyünk neki soha; bojkottáljuk újságjait, tévéit, rádióit, áruházláncait, iparcikkeit és élelmiszereit; rongáljuk meg vagy döntsük le gyűlölt emlékműveit, szobrait, utcai névtábláit; indítsunk általános polgári engedetlenséget; buktassuk meg és söpörjük el kormányát, parlamentjét, bürokratikus hivatalait!
Persze szelídebb variációk is akadnak, a lassú víz is partot mos analógiájára. Pl. törődjünk többet családunkkal, rokoni és baráti körünkkel; indítsunk kulturális társaságokat, akciócsoportokat, riadóláncokat; falvanként, városrészenként, kerületenként állítsunk fel polgárvédelmi és nemzetvédelmi központokat (jogászokkal, műszaki szakemberekkel, pedagógusokkal, kistermelőkkel és kisiparosokkal stb.); alapítsunk olvasó-mozgalmakat, természetjáró és környezetvédő csoportokat, táncházakat, népdalköröket, kézműves és rovásíró klubokat; hallgassunk tudományos és művészeti előadásokat, rendezzünk tanácskozásokat, hagyományőrző és hadijátékokat, sportversenyeket és ünnepségeket; látogassunk múzeumokba, kiállításokra, színházakba és hangversenyekre; ismerjük meg a Kárpát-medence tájegységeit és műemlékeit; szálljunk le gyökereinkhez: fedezzük föl valódi történelmünket, irodalmunkat, ősvallásunkat s páratlanul gazdag kultúrkincseinket; éljünk egészségesebben ellenségeinknél, s szellemi-lelki téren is magasodjunk föléjük; szervezzük meg minél sokoldalúbb önellátásunkat, helyi árucserénket, és ha lehet, csak magyar termékeket vásároljunk; vigyázzunk, figyeljünk egymásra, s minden szinten támogassuk egymást, de szűrjük ki a besúgókat s a bomlasztó elemeket!
Lássuk be, hogy a lövészárkok közt nincs többé átjárás. Nincs megbocsátás a megrögzött bűnözőknek! Nincs miről tárgyalni s megegyezni velük. Tőlük nem kérhetünk s nekik nem adhatunk nagylelkű kegyelmet. Vagy megnyerjük a háborút, vagy végleg elveszünk. Még egy esélyünk nem lesz! Most, vagy soha! Ezt írjuk zászlóinkra, majd ennek szellemében cselekedjünk, mert e nélkül hiábavaló az összes áldozatunk. Járjunk emelt fővel, legyünk bizakodók és tettre készek, érezzük magunkat otthon, hiszen ez a hazánk! Tudatosodjon bennünk, hogy a világ egyik legősibb, legragyogóbb nemzetének fiai vagyunk! Kapaszkodjunk elődeink kezébe, s gondoskodjunk utódokról, nehogy ez a végtelen láncolat megszakadjon! Lám, milyen egyszerű az egész.
Boldog emlékű és szent életű Pio atya, aki az Úr kegyelméből hosszú évekig viselhette a keresztre feszített Jézus sebeit (a stigmákat), egyszer tanúja volt egy égi jelenésnek, mely nyomán a következőket mondta: „Irigylem a magyarokat – sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük!” Ez a látomás nem tekinthető egyedinek, mert hallottam, hogy más szentek, misztikusok is hasonlókat nyilatkoztak (pl. Natália nővér és Galgóczy Erzsébet), melyek lényege az volt, hogy Istennek különleges tervei vannak a magyarsággal a világ megreformálásában, újjászületésének kibontakoztatásában. Mert az biztos, hogy sokáig már nem mehet így tovább, hiszen akkor elpusztul a tengerek és kontinensek összes élőlénye, beleértve az embert is. Többek közt az a dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk, természetesen más népek legelszántabb ellenállóival összefogva.
Kedves Barátaim! Bármilyen veszedelem sújtotta, Magyarország mindig talpra állt, ameddig betartotta a Vérszerződés pontjait, ill. (később) elfogadta a Szentkorona szellemiségét, és feloldódott a Korona misztériumában. Ez volt, ami fenntartotta Kárpát-medence szerte az államalkotó magyarság s a többi nemzetiség fejlődését, gyarapodását és békés együttélését. Ennek mindmáig húzódó megtagadása vezetett a trianoni átokhoz (ami a rablókat éppúgy tönkretette, mint a megraboltat!), sőt jelenkori vesszőfutásunkhoz is. Elsődleges teendőnk, hogy visszaállítsuk a (62 éve megszakadt) jogfolytonosságot (hiszen a Szentkorona-tant soha nem hatálytalanította egyetlen alkotmányosan elfogadható országgyűlés, vagy törvényes vezető sem). Ha ezt a lépést megtesszük, máris megmentettük magunkat, mert a Szent Korona nem más, mint a magyarság örök létezésének szent titka, kinek fennkölt (Istent is szimbolizáló) személyisége nem sérthető meg büntetlenül. De ezzel a rég halogatott lépéssel tulajdonképpen Európát is kiragadjuk a válságból, mivel csak követnie kell az egyetlen helyes szakrális példát, s megindulhat fölfelé. A második még nagyobb lépés pedig a trianoni és párizsi hentesmunka sebeinek begyógyítása, s az eredeti országhatárok visszaállítása. Ha ez sikerül, Európa a tartós béke és szabadság földje lesz, ha nem, akkor megsemmisül.
Ettől függetlenül, ránk és gyermekeinkre óriási feladatok várnak még. Nincs vesztegetni való időnk, lássunk a megoldáshoz! Ha az igaz úton járunk, s betöltjük hivatásunkat, nem lesz okunk félni a jövőtől sem.
A magyarok Istene áldjon meg bennünket, és segítse nemzetmentő harcunkat! Vesszen a zsarnokság, tűnjön el az összes országrontó briganti! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Előre a végső győzelemig!


Siklósi András - Megalkuvás nélkül a magyar igazságért


Mivel nem vagyunk politikai döntéshozó helyzetben (helyettünk ezt sokkal érdemtelenebbek bitorolják, különösen a legutóbbi gyászos eredményű választások óta!), véleményünket, célkitűzéseinket csupán az ajánlás szintjén fogalmazhatjuk meg.
Mindazonáltal reméljük, hogy a nemzeti oldalon sokan elfogadják és megszívlelik; a magunk részéről pedig olyan minimális törekvésnek tartjuk, melynek megvalósítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Kárpát-medencében ezután is magyar megmaradásról, méltóbb életkörülményekről és emelkedő nemzetről beszélhessünk. Távol álljon tőlünk, hogy ennyivel beérjük, viszont ködképeket, illuzórikus vágyálmokat sem vázolhatunk föl, hiszen akkor úgy járnánk, mint az egyszeri ember, aki sokat markol, de keveset fog.
A magyarság mindenütt katasztrofális állapotban van; nemzeti létének, küzdőképességének, bizakodásának végső állomására érkezett. Mint a vulkáni hamu, úgy rakódnak rá kudarcai és történelmi tragédiái (Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon, a bolsevizmus rémtettei, ’56 leveretése, a rendszerváltás elsikkasztása stb.). Ma is hazai és idegen balliberális-kozmopolita, valamint globalista-szabadkőműves megszállás alatt áll; féktelen gazdasági, politikai, szociális és kulturális elnyomástól szenved; s egy hagyományaitól elrugaszkodott, méltatlan életformát, hamis értékrendet, kilátástalan jövőképet kényszerítenek rá. Éhbérért robotol, félelemben és egzisztenciális bizonytalanságban tengődik, erkölcse és hite megrendült, reménytelenségbe és csüggedésbe süppedt, családjai és megtartó közösségei széthullnak, némán tűri önnön kifosztását és elhülyítését, miközben ezer sebből vérzik, és vészesen fogyatkozik. Az olyan magasztos fogalmak, mint igazság, szabadság (kiemelve a cenzúra nélküli sajtószabadságot!), esélyegyenlőség, hazaszeretet, függetlenség, nemzeti öntudat, hősiesség, becsület, áldozatkészség, szolidaritás, tiszta lelkiismeret, isteni gondviselés, derűs életszemlélet stb. már nem vezéreszméi, sőt jószerivel fel se fogja jelentőségüket. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt káosz, nihil, nyomorúság és csőd nehezedik fajtánkra.
Nem vagyunk mi sem ártatlanok, azonban a bűnök megkerülhetetlen felelőssége zömmel mindenkori megrontóinkat, szívtelen lélekkufárainkat terheli; akik számára részünkről nincs bocsánat, s nem lehet fölmentő kegyelem. Szörnyűséges örökséget, szinte eltakaríthatatlan, sok évtizedes szeméthalmazt cipelünk magunkkal az ő jóvoltukból. (Aligha vigasztalhat bennünket, hogy az emberiség tekintélyes hányada hasonló problémákkal küszködik!) Már-már azt mondhatnánk, itt csak az imádság s a csoda segíthet, mert emberi erővel lehetetlen rendet vágni ilyen sűrű gazban. Mégis meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik, azaz művelnünk kell a csodát, nem pedig föltartott kézzel várnunk! Amit mi elmulasztunk, senki sem pótol(hat)ja helyettünk!
Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önépítés, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk meg összetömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi boldogulása felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes győzelmét. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a kiüresedett porhüvely megmentése, ill. az elviselhetetlen megaláztatások eltűrése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bár golyó vagy kötél a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent, míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vigadásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, és mozduljunk el egy megalapozottabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket. Ismerjük meg hagyományainkat, mítoszainkat, mondáinkat, meséinket, dalainkat és táncainkat, népművészetünket, nemzeti irodalmunkat és hamisításoktól mentes (ős)történelmünket. A magyar nyelvet és rovásírásunkat nyilváníttassuk a Világörökség részévé! Úgy tanuljunk és tanítsunk, olyan alaposan tárjuk föl gyökereinket, hogy képzettségben és műveltségben toronymagasan ellenségeink fölé nőjünk. Csak tiszta forrásból merítsünk, a médiumok által ömlesztett nyugati kultúrmoslékot öntsük a disznók elé. Éljünk egészségesen, vásároljunk magyar élelmiszereket és iparcikkeket; ítéljük el a pestisként romboló devianciákat (pl. alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, prostitúció, homoszexualitás, magzatgyilkosság, sterilizálás, „megélhetési” bűnözés, nemzetidegen vallási szekták stb., stb.). Védjük a házasság szentségét, tiszteljük az emberi életet a fogamzás pillanatától, szorgalmazzuk a családok gyermekvállalását, becsüljük meg az anyaságot, hogy megfordíthassuk aggasztó fogyásunkat.
Végezetül még néhány fundamentális javaslat. Harcoljuk ki a magyar állampolgárságot valamennyi azt igénylő honfitársunknak. Kényszerítsük a sovén utódállamok vezetőit, hogy ismerjék el a magyar népcsoportok és szórványok önrendelkezési jogát az egész Kárpát-medencében (beleértve a csángókat is!), melynek feltétele a személyes és területi autonómia bevezetése. (Ez persze számunkra nem jelentheti a trianoni revízióról történő lemondást!) A magyar termőföld és vízkészlet maradjon magyar tulajdonban! A gátlástalanul elprivatizált stratégiai ágazatokat (pl. könnyűipar, élelmiszeripar, gázszolgáltatás, infrastruktúra stb.) államosítsuk vissza, akadályozzuk meg a kórházak magánosítását, az iskolák, posták s egyéb létfontosságú intézményeink bezárását; valamint az önkormányzatok tervezett „központosítását”, s működőképes ősi vármegyéink régiókba gyömöszölését. A leghatározottabban biztosítsuk kis- és középvállalkozásaink előnybe kerülését a betolakodó multikkal szemben, ill. a lehető legteljesebben érvényesítsük a magyar érdekeket az EU és a NATO kötelékében, vagy lépjünk ki mindkettőből. Hazánk védelmére ütőképes sorozott hadsereget, a belső rend fenntartására hatékony rendőrséget kell szervezni. Ne engedjük, hogy a kormány, a parlament s a pártelitek felelőtlen pazarlásainak és korrupciós ügyeinek költségeit ismét „reformcsomagokkal”, azaz megszorító intézkedésekkel fedezzék. Ez a posztkommunista rablóbanda már csontig lecsupaszított bennünket, nem kívánunk tovább a kísérleti nyulai lenni. Vagy megtanul tisztességesen kormányozni (aligha!), vagy tűnjön el a süllyesztőben! Rázzuk föl a nemzet fogékonyabb részét, s átütő utcai tüntetésekkel, általános sztrájkokkal, polgári engedetlenséggel, vagy még keményebb módon, végérvényesen takarítsuk el ezt az élősködő bagázst a nemzeti fejlődés útjából! 16 év után vívjuk ki a szabadságot, s hajtsuk végre az elszabotált rendszerváltást! Ne azokat támogassuk, akiknek hatalma van igazság nélkül, hanem azokat védjük, akiknek igaza van hatalom nélkül!
Személyes adottságainkat kiaknázva, a nemzet szükségletei szerint dolgozzunk minden eszközzel, s bármilyen áldozatot hozzunk meg a magyarság fölemelése végett. Ha így cselekszünk, az összes kínunk és bukásunk eltörpül majd az utókor hálája mellett. S ha holtunkban sem nyerünk babérkoszorút, akkor bizonyára átölel az irgalmas Isten.
Budapest, 2006. május 28-án
vitéz Siklósi András,
az SZVT főrendezője


Siklósi András - David Duke remek előadása Szegeden


Mottó: „Mindegyik nemzet kölcsönösen utálja egymást, de mindegyik utálja a zsidót.” (Mark Twain)
Ernst Zündel, David Irving és David Duke a világon talán legismertebb három olyan személyiség, akiket a zsidók fő-fő ellenségüknek tartanak, s minden alantas eszközüket bevetve próbálják őket elhallgattatni, vagy legalábbis meghátrálásra késztetni. Eddig szerencsére nem sok eredménnyel. Pedig az üldöztetésekből, rágalmazásokból jócskán kijutott mindegyiküknek. Tudomásom szerint közülük kettő éppen ártatlanul börtönben van, „holocaust-tagadás”, ill. „antiszemitizmus”, „neonácizmus”, meg egyéb efféle szörnyűséges vétkek miatt. Bár Duke sem áll messze tőle, hogy egyszer lecsukják, vagy netán „halálos balesetet” szenvedjen, egyelőre megkímélte ezektől a Gondviselő. A legnagyobb örömünkre, hiszen egyébként aligha mutathatta volna be „Zsidó szupremácizmus” (alcíme: A zsidókérdés amerikai szemmel) c. új könyvének magyar nyelvű változatát; mely a hosszú évek óta áldozatos könyvkiadói tevékenységet folytató, s számos kiváló, betiltott vagy elhallgatott „szélsőséges” mű megjelentetésével büszkélkedő Gede testvérek (Tibor és Sándor) jóvoltából láthatott itthon is napvilágot. Duke most az ő meghívásuknak eleget téve Budapesten és több vidéki nagyvárosban (köztük Szegeden) tart népszerűsítő előadásokat.
Az 50-60 év közti fiatalos, energikus benyomást keltő (korábban parlamenti képviselő, majd történész) szerző őszinte szókimondásával, lelkes elkötelezettségével, érdekfeszítő gondolataival nálunk is nagy sikert aratott az értő közönséggel zsúfolásig megtelt újszegedi Bálint Sándor Művelődési Otthonban. Hazai politikusaink, íróink semmitmondó óvatoskodása, sunyi köntörfalazása után üdítően hatott ránk a tolmácsoláson is átsugárzó beszédének újszerűsége, megvilágosító ereje. Noha sokan behatóan ismertük már a témát más művekből, ill. saját keserű tapasztalatainkból, azért mégis érdemes volt figyelemmel kísérnünk a közel 2 órás előadást, mert legalább lemérhettük tudásunk megalapozottságát és mélységét. Le kell szögeznem, hogy Duke megnyerő szerénységgel és közvetlenséggel, ugyanakkor hatásosan fejtette ki véleményét („liberálisaink” alighanem populistának bélyegeznék, egyéb ocsmány jelzőiket most mellőzném), s mindezt úgy tette, hogy még véletlenül sem keltett megbotránkozást (a besúgókat nyilván leszámítva!), s a legkóserebb fül sem hallhatott tőle sértő, rasszista vagy egyéb bárdolatlan kifejezéseket. (Hogy aztán a honi sajtó miket hord össze róla, ha egyáltalán „hírértékűnek” tekinti az eseményt, az már nem a mi dolgunk.)
Kötetének előszavában Duke a következőket írja:
„Garantálom, hogy e könyv kérdéseket vet fel majd Önökben. Elképesztő dokumentatív bizonyítékai megingatják majd Önöket néhány nagy becsben tartott hiedelmükben. Ha félre tudják tenni, amennyire csak lehet, a témáról vagy éppen a személyemről alkotott előítéleteiket, elfogulatlanabbul tudják majd értékelni e könyv gondolatait és az itt szereplő bizonyítékokat. Ez minden, amit egy szerző az olvasójától kérhet, és én ezt kérem Önöktől. Eltökélten hiszem, ha megpróbálnak végig nyitott lelkűek maradni, meglepő dolgokra jöhetnek rá olvasás közben.
E könyv igazi ereje a leghitelesebb forrásokból származó dokumentumok felvonultatásában rejlik. Tulajdonképpen – amint arra hamar rá is fognak jönni – a legtöbb dokumentum a zsidó szupremácizmusról (a. m. felsőbbrendűség, más fajok fölötti hatalom) éppen zsidó forrásokból származik. Sokkal meggyőzőbben szólnak nézetem mellett, mint bármi más, amit én írhatnék. Arra kérem Önöket, hogy nézzenek utána az általam idézett forrásoknak, és ellenőrizzék őket. Ebben a könyvben egy döbbenetes utazásra hívom olvasóimat: tabutémák mélyére. Arra sarkallom Önöket, hogy maradjanak bátran nyitottak, miközben a tárgyalt témákban elmerülnek. Csak így képes bármelyikünk az igazságot megtalálni”.
Néhány passzussal alább hozzáteszi: „Ez a könyv nem antiszemita; egyszerűen az etnikai szupremácizmussal kapcsolatos dokumentumokat és annak erőteljes elemeit vizsgálja, amelyek mindig is jelen voltak a zsidó közösségben, a történelmi időktől egészen napjainkig. A zsidó szupremácizmust érintő bármely kritika rögtön ’antiszemitizmusnak’ minősül. A holocaust szörnyűségeinek a médiában történő állandó jelenléte az ’antiszemita’ kifejezést a tömeggyilkosság támogatásának szinonimájává változtatta. Maga a szó elég minden további érvelés elfojtására, és inkább indulatokat gerjeszt, mintsem érdemi vitát.”
Majd így folytatja: „E könyv jelentős része önéletrajzomból, az „Ébredésem”-ből lett átvéve. Beszámoló ez a saját utamról is, amely során rádöbbentem a zsidó szupremácizmus valóságára: ez a legmesszebbre menő szupremácizmus.”
Szóbeli előadása nagyjából vaskos művének tartalmát követte, de azért néhány ponton el is tért attól, noha szellemiségétől, irányvonalától jottányit sem tágított. Átfogóan elemezte a zsidókérdést a régmúlttól eredeztetve egészen a legfrissebb eseményekig. Mindvégig a történettudósi objektivitás talaján maradt, ritkán közölte személyes álláspontját. Ha olykor mégis dühöt vagy haragot éreztünk, azt a kegyetlen valóság, a tények cáfolhatatlan fölmutatása okozta.
A Biblia ószövetségi részéből pl. kivesézte a faji szupremácizmus sokféle módját:
 Az izraeliták Isten által „választott nép”, amely felette áll a világ többi népeinek.
 Az izraelitáknak joguk van uralkodni az összes többi népeken, és meg lett ígérve nekik, hogy egy nap övék lesz az egész világ.
 Az izraeliták a más népek és királyságok ellen elkövetett népirtásokkal büszkélkednek.
 Az izraelitáknak meg lett parancsolva, hogy öljenek meg mindenkit, aki az általuk lakni vágyott földeken él, valamint azokat az idegen népeket, amelyek nem vetik magukat alájuk rabszolgaságra.
 Az izraelitáknak tilos a saját népükből valókat rabszolgává tenni, de arra bátorítják őket, hogy legyenek rabszolgáik a nem-izraeliták közül, akiket örökre átörökíthetnek utódaikra.
 Az izraelitáknak tilos a vegyes házasság, vagy a „magjukat” más népekkel „keverni”. A nem-zsidóval kötött házasság sohasem szentesíthető vagy hagyható jóvá, egy ilyen kapcsolat ringyót (paráznát) csinál a nőből.
A Tóra után a minden goj(im)ra nézve veszedelmesen elfogult és embertelen szabálygyűjteményt, a Talmudot elemezte, mely ma is alapvetően befolyásolja, meghatározza a zsidóság életét, belső és a külvilággal szembeni viselkedését. Ennél öncélúbb, gyűlölködőbb, erkölcstelenebb szennyiratot aligha vetettek papírra öreg bolygónkon. (Csupán egy adalék belőle, pontosabban egy főrabbi innen fakadó tarthatatlan állásfoglalása. Arra a sátáni kérdésre, hogyha egy zsidónak beteg a mája, megengedhető-e az, hogy az első szembejövő nem-zsidót elfogják, majd egészséges szervét kivéve – tehát a donort megölve – a zsidónak adják, habozás nélkül igennel felelt.)
Duke a továbbiakban áttekintette a keresztény – zsidó, muzulmán – zsidó ellentéteket, megvizsgálta a zsidók túlhatalmát a pénzvilágban, a gazdasági vezetésben, a médiumokban és a politikában. Különösen az USA-ban, a Szovjetunióban, Európában, ill. a Közel-Keleten történő folyamatos és gátlástalan térfoglalásukat, mohóságukat jellemezte részletesen a konkrét adatok, bizonyítékok tükrében. Rámutatott, hogy a mérhetetlen zsidó tőkekoncentrációval, a zsidó világuralommal, a mindenre kiterjedő zsidó befolyással szemben a másik oldalon tönkretett nemzetek, kiirtott embermilliók, gyarmati függőségbe taszított „bennszülöttek” milliárdjai sorakoznak. A zsidók szélsőséges faji sovinizmusa, a cionizmus, valamint az általuk ránk szabadított imperializmus, bolsevizmus, majd globalizmus okozza az emberiség bajainak, szenvedéseinek zömét, akárcsak az általános fizikai, szellemi és morális leépülést, ill. a természeti és humán környezet elsivárosodását.
Az egész világnépesség közös érdeke, hogy ezt az esztelen ámokfutást megállítsa, ha nem akar végleg elpusztulni. A helyzet mostanra teljesen elfajult, totális válság kezd kibontakozni mindenütt. Valamennyi kontinens egy-egy puskaporos hordó, akármikor kitörhet egy mindent elemésztő (atom)háború. Bármennyire körülbástyázott azonban a zsidó szupremáció, szembe kell szállnunk vele, s ennek első lépése, hogy félelem nélkül hangot adjunk az igazságnak, ami többé nem tartható titokban. Nincsen vesztenivalónk, nincs már hova hátrálnunk. Ezt a harcot semmiképp se kerülhetjük el, de van esélyünk egy sikeres végkifejletre. David Duke reményét fejezte ki, hogy az európai népek, a palesztin nép és egyáltalán a világ minden népe rendelkezhet a legalapvetőbb emberi joggal: az élethez való jogával, hogy megőrizhesse egyedi kultúráját, szabadságát és identitását.
A szerző meglepő tájékozottságát bizonyítva röviden kitért a magyarországi állapotokra is. Dicsőséges múltú, sokra hivatott nemzetnek nevezte a magyarságot, s érezhető volt, hogy ezt nem a szokásos udvariasság mondatja vele, hanem történelmünk alapos ismerete. Biztatólag szólt mostani küzdelmeinkről, erőt, hitet és kitartást kívánt rendszerváltó törekvéseink megvalósításához, s olyan rátermett vezetőket, akik képesek elvezetni bennünket egy boldogabb, szebb jövőbe.
Nagy sikerű, vastapssal honorált előadását Duke a következőkkel zárta:
„Ostoba lennék, ha nem ismerném fel a veszélyt, amely a saját életemre, hírnevemre és szabadságomra leselkedik azáltal, hogy leleplezem a zsidó szupremácizmust. Mint hűséges európai-amerikainak (azaz fehér embernek), mint az Egyesült Államok hazafias polgárának, és mint olyan embernek, aki őszintén remél igazságosságot a világ összes népének, nyilvánvaló, hogy ez egyenesen a kötelességem. Népem szabadságát sohasem fogom kiszolgáltatni harc nélkül a zsidó szupremácizmusnak, akármilyen megpróbáltatások várnak még rám. Mindegy, hogy miféle sorsot hoznak fejemre elvtelen ellenfeleim, soha el nem tántorodom az örökségünk és a szabadság ügyétől, amely továbbra is meghatározza életemet. Amíg lélegzem, és lehetőségem van rá, nem fogok hallgatni. Együtt bátran szembe kell néznünk a zsidó szupremácizmus gonosz kísérletével, és harcolnunk kell ellene. Az idő sürget, de van egy szuper-fegyverünk: az igazság kardja. Ez a fényes kard világítsa meg a szabadságukhoz vezető utat.”
A hosszúra nyúlt, forró hangulatú est kérdésfeltevésekkel, dedikálással s egy kötetlen beszélgetéssel ért véget. David barátunk könyvét megvételre és elolvasásra jó szívvel ajánljuk mindenkinek. Bátor szavait, kézszorítását, nemes gondolatait megőrizzük.


Siklósi András - Végső kisemmizésünk és likvidálásunk az EU-ban


Mottó: „A zsidó nép – egészében véve – a saját Messiása lesz. Uralkodni fog az egész világon, össze fogja olvasztani az emberi fajokat, meg fogja szüntetni a határokat, és el fogja távolítani a monarchiákat, melyek az önkényesség védőbástyái.

Egy világköztársaságot fog berendezni, amely végezetül minden zsidónak polgárlevelet fog adni. Ebben az új szervezetben Izraelnek az egész világon szétszórtan élő gyermekei, akik ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, akik ugyanazt az áthagyományozott nevelést kapták, mindenhol ellenállás nélkül vezetőkké lesznek… Így fognak beteljesedni a Talmud ígéretei, melyek szerint, ha eljön a Messiás ideje, a zsidók az egész világ vagyonát kezeikbe fogják kapni.”
(Részlet Baruch Levi rabbi Marxhoz írt leveléből)
Pár héttel ezelőtt visszatetszően nagy pompával ünnepelték kontinensünk vezető politikusai az Európai Unió (EU) jogelődjének, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásának 50-ik évfordulóját, ill. az ezt szentesítő Római Szerződés félszázados aláírását. Több városban is megemlékeztek az eseményről, a központi rendezvény pedig Berlinben volt, ahol egyúttal egy semmitmondóan negédes, mindenkinek hízelgő Nyilatkozatot is megfogalmaztak. Valóban ilyen felhőtlen, problémamentes lenne az EU jelenlegi állapota és jövője? Vagy ez a gusztustalan hurrá-optimizmus csupán a létező súlyos gondok takargatására szolgál? Mielőtt belefognék a kérdés tüzetes elemzésébe, hadd idézzek fel néhány mondatot abból a tanulmányomból, amit 4 éve a csatlakozási népszavazás előtt írtam, s melynek esélye sem volt arra, hogy a széles nyilvánossághoz is eljuthasson.
„Tagok legyünk, vagy szabadok? – kérdezhetnénk Petőfivel. Sokan nem is sejtik, milyen fontos döntés előtt állunk. Jövőnket, sorsunkat, fennmaradásunkat végérvényesen meghatározhatja egy helyes vagy helytelen voksolás. Parlamenti és önkormányzati választások 4 évenként vannak. Ezek jelentősége egyre csökken a silány kínálat miatt, bár elvileg egy korrupt, hazug, bűnöző társaság a ciklus végén felváltható egy kevésbé rosszal. Itt most nincs lehetőség korrekcióra. Ha elhibázzuk, akár évtizedekig, talán a végpusztulásig viselnünk kell a következményeit. A mostani formális demokráciát és függetlenséget könnyen fölválthatja egy még sötétebb fEUdális gyarmati sorba taszíttatás, a hivatalos körök lelkes EUfóriáját pedig az össznemzeti EUtanázia. Hova is akarnak tulajdonképpen csatlakoztatni, beléptetni bennünket a gonosz háttérerők és a jól látható érdekcsoportok farizEUsai? Mielőtt nEUrózisba esnénk, vagy a szakadékba zuhannánk, vegyük elő józan eszünket, mérjük fel a tétet, és gondolkozzunk magyarok! Elképesztően hamis, egyoldalú és tolakodó az a propaganda, amit hosszú hónapok óta ránk zúdítanak ellenségeink; ugyanakkor feltűnően elzárnak tőlünk minden valódi információt, hasznos külföldi tapasztalatot, hogy még véletlenül se láthassunk tisztán. Ne felejtsük: ha az ’igen’ kerül többségbe, valószínűleg a teljes beolvadás, arculatvesztés és tönkremenetel vár ránk, míg egy határozott ’NEM’-mel megőrizhetjük viszonylagos szabadságunkat, önrendelkezésünket s a reményt egy majdani felemelkedésre. 2003. április 12-én tehát járuljunk az urnákhoz minél számosabban, és saját érdekünkben a NEM mellé tegyük a keresztet, nehogy később összeroskadjunk e kereszt súlya alatt. Az EU egy mézesmadzag, egy halálos csapda. Kívüle is van élet, sőt csak ott van!”
Világos és vállalható szavak, ma sem mondanám másként. Nézzük meg immár részletesen – a múltba is visszatekintve – az EU felépítését, közelebbi és távolabbi céljait, s mindenekelőtt hazánkra, nemzetünkre gyakorolt befolyását. Noha az elmúlt 3-4 évben alapos ízelítőt kaphattunk az EU valódi természetéről, bátran állíthatom, hogy még mindig roppant keveset tudunk arról a borzalomról, ami bennünket érhet e torzszülött szervezet karmaiban.
1. Magyarország és Európa viszonya a történelemben
Európa legősibb népe, legnagyobb kultúrnemzete vitathatatlanul a magyar. Ma is a legtökéletesebben őrzi az Aranykor letűnt és szétszóródott népeinek nyelvét, írását, hagyományait, szokásait, mítoszait, mese- és mondakincsét, népművészeti és zenei motívumait, genetikai fölépítését, egész világképét. A magyarság elődei azonos vagy magasabb szinten álltak a történelem olyan ismert népeinél, mint a sumérok, egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök, rómaiak stb. Európa mai országai és lakói még nyomokban sem léteztek, amikor mi már benépesítettük a Kárpát-medencét, és virágzó önellátásra rendezkedtünk be. Ez a mi Istentől adományozott őshazánk, ahonnan időről időre kirajzottunk az évezredek során a négy égtáj felé, s ahova szükség szerint vissza is tértünk bizonyos időközönként, akár a gyermek a dajkáló anyai karokba. Mi soha nem szorultunk Európára, míg az félistenként tisztelt bennünket, s annyit tanult tőlünk minden téren, mint mesterétől a tudásra éhes kisdiák. A „művelt” – és szerencsésebb helyzetéből fakadóan immár nálunk jóval előkelőbb anyagi és civilizációs szinten élő – Nyugat lelkében most is barbár hozzánk képest. Kollektív emlékezetében Európa őrzi ezt az áthidalhatatlan különbséget, ezért ma is irigykedik ránk, s idült gyűlölködésében mindent elkövet, hogy tovább gyengítse, fosztogassa, pusztítsa fajtánkat, akár a végső enyészetig. Ugyanakkor, hogy kisebbrendűségi komplexusait álcázza, hamis históriát, nem létező mitológiát, komolytalan származáselméleteket kreál magának, míg a mi valódi eredetünket eltagadja, egykori nagyságunkat szánalmassá zsugorítja. De a tényeket nem képes lenyelni és megemészteni, ezért bárhogy is cselekszik, mindig mi leszünk erkölcsi fölényben vele szemben, egészen az utolsó magyarig.
A Kárpát-medence öröktől fogva Európa dobogó szíve, s egész bolygónk szakrális központja. Földrajzi, vízrajzi, éghajlati, gazdasági, katonai téren páratlan egység. Termőföldjei kiváló minőségűek, energiában, nyersanyagokban és hőforrásokban rendkívül gazdag, természeti szépsége kiemelkedő, növény- és állatvilága hihetetlenül változatos. Minden jelen van itt, mint egy óriási bőségszaruban, s ami véletlenül hiányzik, arra tán nincs is szükség. Nekünk nem kellett hont foglalnunk, mint Európa összes nációjának, mi az idők hajnalán belenőttünk, belegyökereztünk ebbe a varázslatos és szentséges tájba. Az utóbbi 1000 évben mi mindenünket önzetlenül Európának adtuk, s eltékozolt kincseinkért és vérünkért cserébe csak megvetést, cserbenhagyást, csalárd hitegetést, rablóbandák garázdálkodását kaptuk. Századokon át egy méltatlan Európa s egy velejéig romlott álkereszténység hősies védőbástyája voltunk, a saját érdekeink és fönnmaradásunk rovására. A kegyetlenül önző, sivár szellemű Európa térden állva kérhetne bocsánatot az ellenünk elkövetett engesztelhetetlen bűnökért, és örökké hálás lehetne a magyarság jézusi lelkületű, lovagias magatartásáért. De hol vagyunk ettől? Noha egy nép sem tett annyit Európáért, mint a mienk, a Vén Ringyó (a büszke nő??) most is azt lesi, mit vehetne el még tőlünk, mivel szolgálhatnánk további boldogulását; de közben fütyül gondjainkra, nyomorúságunkra, pedig jól tudja, hogy bajaink zömét éppen ő okozta rideg, érzéketlen viselkedésével. Idézzünk fel néhány példát, melyek közismertek ugyan, mégsem fölösleges őket most is hangsúlyozni.
A római birodalom Európa jelentékeny hányadával együtt meghódította Pannóniát s Erdély egy részét, de a teljes Kárpát-medencét elfoglalni képtelen volt. Nagy Károly császár (újabban a létezését is kétségbe vonják! – lásd Heribert Illig!) szétverte az avarokat (de az mese, hogy meg is semmisítette őket!), és egy szekérkaravánnal elhurcolta kincseiket. Atilla király, majd Árpád fejedelem utódai elégtételt vettek a sérelmekért, és csodás harci sikereket arattak az egész kontinensen. A magyarság Európa legerősebb, legkiválóbb népe volt az ezredfordulóig. Szent István – bár az idegen papok és rangos elöljárók nyakunkra ültetésével, a zsidókereszténység kíméletlen meghonosításával, az ősi elveinket, hitünket őrző lázadók eltaposásával sokat vétkezett a nemzet ellen – ügyes diplomáciával és hadvezetéssel megvédte függetlenségünket, s egy szabad országot hagyott hátra, melyet örökösök híján Boldogasszony Anyánk kegyelmébe ajánlott. A tatárok békével jöttek hozzánk, és szövetséget ajánlottak Nyugat-Európa ellen; IV. Béla rosszul döntött, hogy elutasította. Értelmetlen volt szembeszállni a testvéri „pogányokkal” a „keresztény” brigantik védelmében. Az 1241-es muhi csatában s utána gyakorlatilag a lakosságunk felét lemészárolták vagy elüldözték. Később Béla nagy király lett (második honalapítónknak is nevezzük), újjáépítette és megerősítette az országot, de tévedését csak részben tehette jóvá. A „hitetlen” törökök szintén barátsággal közeledtek hozzánk, s nem akartak leigázni bennünket, csupán egy átvonulásra alkalmas korridort (folyosót) kértek a nyugatiak megtámadása végett. Az 1526-os mohácsi vészt s a 150 éves sanyargatást megúszhattuk volna, ha II. Lajos másképpen cselekszik. Természetesen szó sincs arról, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek s a végvári vitézek fölülmúlhatatlan áldozatait és hőstetteit elbagatellizáljuk, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy elkerülhettük volna annyi kiváló hazafi vérének kiontását, s a Kárpát-Duna-medence 3 részre szakítását. Csak megjegyzem, hogy a tatárok alig vonultak ki, a germánok máris megtámadták a határ menti országrészeinket, de a Habsburgok sem viselkedtek különbül velünk, mikor a török igát nyögtük. Segítséget nem kaptunk sehonnan (legföljebb kitartásra biztatást), sőt a franciák és Velence titokban még szövetkezett is az oszmán birodalommal a német-római császárság, s – ezzel közvetve – a kiszolgáltatott Hungária ellen. Mikor már teljesen legyengültünk, s a török is hanyatlani kezdett, a „bátor” Európa kiverte őket egészen a Balkánig. A „felszabadításért” persze a derék Habsburg-dinasztia rögtön benyújtotta a számlát: az elnéptelenedett vidékeket oláhokkal, tótokkal, rácokkal, svábokkal telepítette be, minket pedig vadabbul fosztogatott, mint a török valaha is tette. II. Rákóczi fejedelem is maga vívta dicsőséges szabadságharcát, mert sem a ruszki cár, sem a francia király nem nyújtott segítséget. 1848-49-ben pedig Kossuth szépreményű forradalmát tiporta sárba az osztrák-orosz túlerő. Majd a Monarchia oldalán – kényszerpályán haladva – belekeveredtünk az első, a németek mellett pedig a második világháborúba. A vesztések után megtorlásul kaptuk Európa (és Amerika) jóvoltából előbb Trianont, aztán pedig a szovjet vörös rémuralmat, azok összes szörnyűségével együtt. Mert kérdem én, ugyan mit kerestek az egyszerű magyar bakák Doberdónál, Isonzónál, Galíciában vagy a Don-kanyarban? – ahelyett, hogy a Kárpát-medence területi épségét védelmeztük volna mohó és áruló szomszédainkkal szemben. Budapest 1945-ös nagyszerű védelmével sem magunkon segítettünk, hanem a gyilkos sztálinista horda föltartóztatásával tulajdonképpen Nyugat-Európa szétdúlását és (el)kommunizálását akadályoztuk meg. A gőgös Európa (s az USA) 1956-ban is magunkra hagyott bennünket, sőt még a leveretést követő vérengzést sem próbálta meggátolni, noha a pesti srácok értük is dobálták a Molotov-koktélt. 1990-ben, a cucilizmus bukása után sem álltak mellénk, vagy öleltek magukhoz, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedő népünknek. A déli harangszón túl ugyan mit várhatunk tőlük az EU-ban? Esetleg adósrabszolgaságot, menekülthullámot, kábítószert, kulturális EUromoslékot, nemzeti öntudatunk szétrohasztását, földjeink felvásárlását, javaink további elprivatizálását, nacionalista és antiszemita bélyegek homlokunkra sütését… azaz semmi jót.
Külön meg kell emlékeznem a Vatikán (önálló államként nemrégen létezik) és az egyes pápák enyhén szólva felemás viselkedéséről is. Árpád-házi királyainkat annak idején keresztes háborúkra tüzelték, pénzt és fegyvert persze véletlenül sem adtak. (Az is vitatott, hogy a Szent Koronát egyáltalán Szilveszter küldte-e Vajknak!) A tatár és a török elleni heroikus küzdelmünkben is legföljebb imádkoztak értünk e „jeles” keresztények. Annál inkább próbálták királyainkat vazallusukká tenni; ennek érdekében csőstül jöttek hozzánk a magyarsággal s a jézusi tanításokkal mit sem törődő, fényes potrohú egyházi méltóságok. A magyar szenvedések, a keserű fohászok soha nem értek föl a magasságos pápai trónig. A 300 éves Habsburg és a 45 éves komcsi vészkorszakok alatt szavuk sem volt ezer sebből vérző fajtánkért. De a legtisztább püspökünket, Prohászkát indexre tették, Mindszenty bíborost pedig megfosztották érseki székétől. S a „szentéletű” II. János Pál ugyan megszívlelte-e a számkivetett csángók könyörgését, vagy felvidéki testvéreinknek engedélyezte-e a magyar püspökség felállítását? – miközben eltűrte a zsidó Paskai undorító röfögését, s az új egyházmegyék területének kijelölésével tulajdonképpen szentesítette a trianoni gúnyhatárokat, ill. a magyar szakrális értékek elkobzását és tönkretételét.
Folytathatnám a tanulságos világi és egyházi példákat, de tovább kell lépnünk. Ennyiből is megérthetjük, hogy Európa sohasem fogad be minket egyenrangú félként, annál inkább bekebelezne, fölzabálna, ha hagyjuk. Nyugodtan kijelenthetem, Európa centruma mi vagyunk, s nélkülünk csak olyan lehet, mint egy megtépázott lyukas zászló. Amíg azonban igazságunkat el nem ismeri, és nem hajlandó kielégítően orvosolni, addig semmi közünk Európához, sem az EU-hoz (a kettő messze nem ugyanaz!). Ezért arra kérjük, vegye le rólunk szennyes mancsát, s hagyjon végre magunkra; ne „segítsen”, ne „támogasson” semmivel, ne hozzon úgy, mintha vinne. Törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, piszkos alkukkal ne kössön magához, engedjen végre szabadon élni! Ha a vesztébe kíván rohanni, ám tegye, de minket ne rántson le a dögvészes éjszakába! Nem akarunk többé sem a védőbástyája, sem a bordélya, sem a kapcarongya lenni! Egyébként szilárd meggyőződésem, hogy a tévelygő Európát egyedül a szittya-magyar lelkület átvétele, a Szentkorona-eszmén alapuló államelmélet és közjog asszimilálása menthetné meg a káosztól, s kizárólag Mária Anyánk megújuló országának követése emelheti ki a mocsárból. Történelmi küldetésünk része a helyes út megvilágítása (amire először nekünk is vissza kell térnünk), de nem játszhatjuk tovább Európa pelikánjának hálátlan szerepét, mely önvérével táplálja tékozló fiait, hiszen magunk is betegen, legyengülve, roppant súlyokkal megterhelve fetrengünk a porban.
2. A globalizáció Európája
A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetők a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmű jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és időre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettőt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsőségesen egyéni szabadságjogok elsőbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus előtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tűnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erők diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkőművesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkőműves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idő. Akik a cionizmusra (a zsidó nacionalizmus és sovinizmus extrém formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlődött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentőségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár maga is megosztott (az utakat és módszereket illetően), abban föltétlenül egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyűlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az ő érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világállam, világkirályság megvalósításának eszköztára!
A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél a kis és nagy népek lezüllesztésével, elszegényítésével, tönkretételével, majd egy jellegtelen masszába gyúrásával, önazonosságuk, gyökereik fölszámolásával egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése, egy állati szinten tengődő, érzéketlen, könnyen manipulálható fogyasztói társadalom létrehozása az összes kontinensen. A kommunizmus bukása, az egypólusú rendszer kialakulása után minden felgyorsult, és egyre nyíltabbá válik. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elő rejtekhelyükről, levetve humanista álarcukat, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítő eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végső soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévő „jegybankja”) s maga az EU is; valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkőműves”, speciális zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják. Az óriáscégek szerepe és jelentősége növekszik, a nemzetállamoké pedig csökken, az emberiség nemzetközi (internacionalista-kozmopolita) irányba mozdul, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) előírja. A termelő gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülő rablókapitalizmus a földi népesség többségét tehetetlen nyomorúságba taszítja, az élet természeti feltételeit elpusztítja, a szerves ősi kultúrákat „civilizálja”; a pénz és párturalom („piacgazdaság”, „demokrácia”) által szétrombolja a létbiztonságot nyújtó szociális igazságosságot, a felebaráti szeretetet, az erkölcsi alapokat, a környezet és az ember harmóniáját. Egy egocentrikus faj(ta) szörnyű lázálmának kivitelezése végett – senkivel és semmivel nem törődve – planétánk puszta létét is kockára teszi a globalizáció, anélkül, hogy bármi pozitívumot fel tudna mutatni a föntiek cáfolatára. Az emberiség túlnépesedett, éhség, szomjúság, járványok, háborúk tizedelik, életszínvonala meredeken zuhan, ökológiai összeomlás felé száguld, s politikai-katonai szempontból egy időzített bombán üldögél. Látnunk kell, hogy a tőke- és hatalomkoncentráció nem folytatható tovább büntetlenül, mert hihetetlenül aljas és veszedelmes. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcsközelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.
Európát történelmileg kialakult nemzetállamok alkotják, melyek sajátos gazdasági-politikai hagyományokkal, földrajzi és éghajlati viszonyokkal, egyéni nyelvvel, kultúrával, vallással rendelkeznek, s erőszak nélkül nem gyömöszölhetők afféle közös akolba, mint a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Az európai érdekek és értékek védelmére szükség van egy önkéntes és egyenrangú szerveződésre, az önálló arculat megőrzését engedélyező laza konföderáció (nemzetközösség) létrehozására, melyben a tagországok szuverenitása nem sérül, s a társulás hasznát, előnyeit egyaránt élvezhetik kicsik és nagyok, a hátrányok minimálisra csökkentése vagy teljes kiküszöbölése mellett. Méltó összefogás, szövetkezés nélkül Európa elsüllyed, a hajdani „fejlett” gyarmattartó maga is gyarmattá, alárendelt régióvá válik (elsősorban az USA és Izrael jármában), betagozódva a Madách, Huxley vagy Orwell által vizionált „szép új világba”, falanszterbe, ahol az emberek gépies robotok csupán, s ahol mindenkit „a nagy testvér figyel”. Az a 10 + 2 ország tehát (köztük hazánk is!), mely nemrég csatlakozott az EU-hoz, lényegében a félig-meddig már leigázott Nyugat-Európa csicskásává válik (azaz a gyarmatok gyarmataivá!). Ez bizony nem túl biztató jövőkép, nem túl vonzó perspektíva. Mi hát az EU, kik hozták létre, s mit kívánnak elérni vele?
1949-ben megalakult az Európa Tanács (Strassburg), majd a gazdasági integráció elősegítésére 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió, Luxemburg), 1957-ben (Brüsszel) az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) 6 tagállammal (Franciaország, NSZK, Olaszország, Benelux Államok). Velük szemben jött létre 1959-ben az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország, Ausztria, Svájc, Portugália), s mindkettő ellenében a kommunisztikus KGST. 1965-ben Rómában a „hatok” egyesítették a 3 szervezetet Európai Közösség („Közös Piac”) néven, mely fokozatosan 15 tagúra bővült 1973-1995 közt (Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Görögország, Spanyolország, Portugália, Svédország, Finnország és Ausztria belépésével), s 1991-ben Maastrichtban vette fel az Európai Unió nevet. Ez utóbbi már minőségileg alapvetően más, mint a korábbi gazdasági-kereskedelmi társulások, s még inkább azzá válik a keleti bővítések után (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Málta, Ciprus, Észtország, Lettország, Litvánia, majd Románia és Bulgária).
Szó sincs itt egyenlőségről, önállóságról, vagy bármiféle demokráciáról. Ez egy szigorúan ellenőrzött, bürokratikus (agyonszabályozott), központból irányított, körkörös felépítésű erőszakszervezet. A kemény magot képezik a legerősebb államok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia), körülöttük állnak a fejlettebb kicsik (pl. a skandináv országok, Ausztria stb.), a harmadik körbe tartoznak a periférikus országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország), végül a legkülső, a negyedik kört alkotják a frissen belépettek. Ez a felosztás jól tükrözi az egyes nációk EU-n belüli súlyát is: az első két körben a deklaráltan nettó befizetők találhatók; legnagyobb beleszólása a közös ügyekbe a belső magnak van, míg a periféria korábban az EU anyagi haszonélvezője volt, támogatásuk azonban egyre csökken; a később csatlakozott elmaradottakra pedig a szegény rokon szerepe vár, minimális javadalmazással és érdekérvényesítéssel. A szigorúan előírt feltételeknek még a „nagyok” sem mindig tudnak megfelelni, a „gyengébbeknek” pedig esélye sincs erre. A különbségek, törésvonalak ezért mélyülnek majd, s aki nem képes teljesíteni, komoly szankciókkal, büntetésekkel számolhat. A már régebben bent levők közül többen csak most kezdenek rájönni (pl. Ausztria), mibe keveredtek, s ha most kellene szavazniuk, bizony kívül maradnának. Az EU azonban egyirányú zsákutca, melybe csak behajtani lehet, távozni viszont nem. A több mint 100 ezer oldalnyi utasítás és szabály tengerében ugyanis egyetlen sor sem foglalkozik a kilépés lehetőségével és módjával, mondván, aligha lesz rá igény. (Az általunk sajnálatos gyorsasággal elfogadott, másutt azonban leszavazott EU-s Alkotmányban van csupán egy cikkely az „önkéntes kilépésről”. Nem mellékesen megjegyzem, hogy a hazai bíróságok a legparányibb civil szervezetet sem hajlandók addig bejegyezni, míg – egyebek mellett – a be- és kilépés nincs fehéren-feketén rögzítve az alapszabályukban!)
Az EU-s hierarchiában látszólag a legfelsőbb szerv a közgyűlés, vagyis az Európai Parlament (Strasbourg, létszámarányosan választott képviselőkkel); valójában a határozatokat a kormányzatot imitáló Európai Bizottság brüsszelita (lásd még moszkovita!) komisszárjai, lelketlen technokratái hozzák, az érintett egyénektől és nemzetektől távol, számukra átláthatatlan, követhetetlen paragrafus-halmazok sűrűjébe bújva. A behemóttá duzzasztott bürokrácia (kb. 40000 fő!) elpazarolja a befizetések jelentős hányadát, működése lassú és alig hatékony, ugyanakkor sérti a szubszcidiaritási elvet (a helyi dolgokról lehetőleg helyben döntsenek). A rendeletek uniformizálnak, megnyirbálják a helyi sajátosságokat, közömbösek az eltérő igények iránt. Az idő- és pénzemésztő rendszer nem törődik az életminőség javításával, a szociális és egészségügyi helyzettel, a környezeti ártalmak kivédésével, a munkanélküliség (7-20 %) enyhítésével; ellenben velejéig korrupt, pocsékolja a kontinens értékeit és erőforrásait, szétzilálja az erkölcsi normákat, becsapja az embereket, megcsúfolja saját alapelveit is. Kezdetétől fogva csak a belépés előnyeiről s a kívül maradás hátrányairól enged beszélni; az egyenlő versenyfeltételek megteremtése helyett a monopolkapitalista irányt támogatja; a piaci mechanizmusok kizárásával és mennyiségi korlátokkal (kvótákkal), céltámogatásokkal egyfajta központi tervgazdálkodást valósít meg, semmibe véve a kistermelők és a fogyasztók elvárásait. A nemzeti valuták eltörlésével kötelezővé teszi a közös pénz (euró) használatát, szűkíti a nemzeti bankok hatáskörét (a frankfurti Európai Központi Bank javára), megszünteti az önálló gazdaságpolitikát s az EU-n kívüli szabad kereskedelmet. A tagok lemondanak nemzeti szuverenitásuk jelentős hányadáról, alkotmányukat és törvényeiket alárendelik az EU intézkedéseinek, kormányuk és parlamentjük formálissá degradálódik; területüket „régiókra” osztják, földjeik fölvásárolható áruvá válnak; az idegenek korlátlan beözönlésével lakosságuk elveszti homogenitását (ill. fehér jellegét), fokozatosan megszűnnek nemzetállamok lenni; végül az EU-s birodalmi gépezet fogaskerekévé integrálódnak.
Ha egyes országok átmenetileg élveztek is előnyöket, hosszú távon valamennyi résztvevő rosszul jár, és sokkal többet veszít, mint amennyit nyerhet. Az EU egy föderális szuperhatalom, egy államok feletti zsarnoki, ugyanakkor önpusztító, sőt öngyilkos szervezet. Legfőbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának biztosítása. Ezen ultraliberális (neokonzervatív?) elvvel kizárólag egy hazátlan bankárkaszt, egy ördögien gátlástalan multináci réteg profithajszolását, mérhetetlen gazdagodását és szemfényvesztő politikáját szolgálja, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. Az EU a gonosz birodalma. Józan gondolkodású, istenfélő, hazáját és népét szerető, öntudatos ember nem akarhat elmerülni benne!
3. Mi vár még ránk az EU-ban?
A hatályos BTK (Büntető Törvénykönyv) 144. §-a az alábbiakat tartalmazza a hazaárulásról:
(1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el, s 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés 10 évtől 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a, súlyos hátrányt okozva; b, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával; c, háború idején; d, külföldi fegyveres erők behívásával vagy igénybevételével követik el.
(3) Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt 1 évtől 5 évig, háború idején 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Akkor most hány évet oszthatnánk ki az amerikai haderők taszári állomásoztatásáért, NATO-ba és EU-ba gyömöszölésünkért, ill. a legkedvezőtlenebb csatlakozási feltételek „kiharcolásáért” felelős pribékjeink között? Elvégre a törvény félreérthetetlen, csak be kellene tartani! Ha valakinek netán még halvány illúziói voltak, ebből is láthatja, hogy a jogállamiság s a népszuverenitás gyakorlatilag megszűnt Magyarországon.
Jó lesz nekünk az EU-ban, dől majd a pénz, kolbászból lesz a kerítés, kürtőskalácsból a kémény, alig győzünk válogatni a sok kedvezményből és juttatásból, meg a remek állások közül – lelkendeztek, ígérgettek a hivatásos átverők, akik mindig megtalálják helyüket a bőség asztalánál. Persze azzal nem törődtek, hogy schengeni vasfüggöny ereszkedik az elcsatolt magyarságra, hogy az eladósított, gazdaságilag tönkrevágott, csontig lecsupaszított, munkanélküliektől hemzsegő, minden téren szétzilált és végvonaglásban vergődő anyaország ilyen tragikus állapotban alkalmatlan bármilyen csatlakozásra, s még a kialkudott szánalmas feltételeknél sokkal kedvezőbb ajánlat esetén is csupán görnyedt koldusként botorkálhatna az ismeretlen kihívások felé, így azonban egyenesen a saját temetésére váltott belépőjegyet. Egyszerűen fölfalnak, bekebeleznek bennünket az euróhiénák, s egy önnön vezetőitől is cserbenhagyott, brutálisan letaglózott nemzet képtelen védekezni és talpon maradni. Ez a bővítés nem a mi érdekünk volt, hanem az olcsó munkaerőre, biztos piacokra, filléres beszállítókra, idomított rabszolgákra, növekvő nyereségre számító EU ragaszkodott hozzá. „Vert viszen veretlent” – mondja a népmese a buta farkasról s a ravasz rókáról; a beteg, sorvadó Magyarország cipelheti a ráeső EU-s terheket, míg össze nem roskad. Közben az erősebbek elszívják összes energiáját, s fölosztják maradék életterét. Bitóra való sátánfajzat, aki mindezek ismeretében s az eltelt 3 év tükrében, népünk rovására, még ma is EU-s tagságunk előnyeit hirdeti!
A NATO-EU párosítás kísértetiesen emlékeztet az évtizedekig elszenvedett VSZ-KGST tagságunkra, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább nem váltunk a SZU részévé, míg most beolvadunk egy hasonló formájúra tervezett szuperbirodalomba. Ehhez képest a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia maga volt a Paradicsom, hiszen függetlenségünket, szabadságunkat, nemzeti identitásunkat alig csorbította. Most azonban fokozatosan elveszítjük önrendelkezésünk meghatározó részét, mert jogosítványaink zömét az Unióra ruháztuk; melynek értelmében Alkotmányunkat, törvényeinket, igazságszolgáltatásunkat, hadseregünket és rendőrségünket, bel- és külpolitikánkat, hírszerzésünket, mezőgazdaságunkat, kereskedelmünket az EU céljainak rendeltük alá. Egyoldalú gazdasági függőségünk mind szorosabbá válik, s szinte bezárul előttünk az EU-n kívüli világ; persze a bárhonnan szalajtott multik ezután is kedvük szerint ga(rá)zdálkodhatnak nálunk. Megfelelő anyagi kondíciók hiányában kis- és középvállalkozásaink többsége csődbe jut, szaporítva ezzel az egzisztenciájukat vesztett dolgozókat, csökkentve azonban a fizetőképes vásárlóerőt. Iparunkhoz hasonlóan a mezőgazdaság is külföldi kézbe kerül, s ami a legaggasztóbb, földjeinket is kihúzzák alólunk, ez pedig egyenlő maradék hazánk fölszámolásával. A megnyirbált „támogatással” pont azt kívánják elérni, hogy az amúgy is elmaradott kisgazdaságok ne lehessenek versenyképesek, és tömegesen menjenek tönkre. A 100 %-os támogatási szintet csak 2013-ra érjük el, de akkor már az idegen nagybirtokosok élvezhetik a hasznát, akik közben érvényesítik zsebszerződéseiket, ill. jóval értékén alul fölvásárolják a kiváló minőségű termőterületeket. Míg Nyugat-Európában a családi gazdaságok kapnak prioritást, addig nálunk hatalmas magánkolhozok (kibucok?) alakulnak, melyek olcsó nyersanyagot termelnek, éhbérért gürcölő magyar jobbágyokkal. Ugyanakkor a magyarországi kvóták (tej, hús, gabona, szőlő, gyümölcs stb.) leszorításával azt éri el az EU, hogy a 30 millió ember élelmezésére alkalmas mezőgazdaságunk még a saját szükségleteinket sem lesz képes fedezni, nemhogy exportra szállítani. Ihatjuk majd az importált tejporból higított löttyöt, ehetjük az ízetlen gyümölcsöket és zöldségeket, megvehetjük a génkezelt és agyonvegyszerezett búzát, s a hormonokkal és halliszttel táplált, kergemarhakóros, sertéspestises, madárinfluenzás jószágokat, miközben a hazai disznóknak megtiltják az egészséges moslék fogyasztását, ill. humanitárius (állatjóléti) szempontból nem engedélyezik a libák tömését. Szánalmasan röhejes mindez!
Arról is rengeteg álhírt hallhatunk, mekkora „fejlesztési és működtetési pénzhegyek” jutnak hozzánk a közös kalapból. (Csak a francia parasztok kb. annyit kapnak, mint a 12 új ország együttvéve összesen!) Nos a bevétel és kiadás („tagdíj” stb.) részünkre számított egyenlege +19000 Ft/év/fő, ami egy napra 52 Ft-ot jelent. (30 pénzt még Júdás is kapott az árulásért!) Sajnos azonban ez sem igaz, hiszen nem tartalmazza a beszedett vámtételek s az ÁFA utáni sarcot, valamint az EU-ba léptetésünk után szükséges reformok és szerkezetváltások elodázhatatlan költségeit. Ha így nézzük, bizony a mérleg már negatív számunkra, tehát a harsányan reklámozott EU-s szándékok ellenére az első pillanattól fogva nettó befizetők vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! Egyébként a nálunk már magasabbra jutott korábbi belépők (pl. Görögország, Portugália) továbbra is 6-8-szoros 1 főre eső jövedelmet húznak hozzánk viszonyítva. Nesze neked esélyegyenlőség (lásd még védzáradékok!), tisztességes verseny, hátrányos megkülönböztetések kiküszöbölése! Nem mellékes az sem, hogy az ilyen-olyan juttatások jelentős része nem automatikusan kerül kifizetésre, hanem pályázni kell az elnyeréséért. Ez még a régi tagoknak is 50-70 %-ban sikerül csupán, az újdonsülteknek nyilván még kevésbé. A pályázatok rendkívül bonyolultak, elkészítésük drága szakértői közreműködést igényel, továbbá a jelölteknek legalább 50 %-nyi saját forrással (önrésszel) is rendelkezniük kell, s még szerencsés esetben is 2-3 évig elhúzódhat a kifizetés.
Életszínvonalunk várhatóan tovább csökken, mert a jövedelmeket befagyasztják, az árak viszont növekednek. Az Unió a béreket, nyugdíjakat, a szociálpolitikát, az egészségügyet s az oktatást nem finanszírozza, ezt magunknak kell előteremtenünk (lásd még a mostani kohnvergencia-tervet!). Ehhez jön még a mezőgazdaságba invesztált összegek államkasszából történő kiegészítése (ha ugyan el nem lopják ezt is elvtársuraink!), valamint az EU-s befizetések (esetleg a kiszabott büntetések) teljesítése, az eddigi „adósságok” és kamataik törlesztése, a munkanélküliek átképzése és segélyezése, a kultúra életben tartása stb., ami újabb hitelek felvételére szorítja az ország vezetőit, minek folytán sohasem tudunk kimászni az adósságcsapdából. Állást sem vállalhatunk egyelőre az EU-s országok mindegyikében; egyes helyeken csak 4-5 év múlva, ill. meghatározott keretszámok szerint. Hozzánk azonban bármely idegen jöhet dolgozni (főképp magasabb pozíciókba!), vagy akár nyugdíjas éveit is nálunk töltheti, ha letelepszik. Ám elszakított magyar testvéreinknek horribilis értékű vízumot kell váltania, ha olykor meglátogatnának bennünket. (Ez éppenséggel kiküszöbölhető lenne az állampolgárság alanyi jogú megadásával, ám parlamenti pártjaink mereven elzárkóznak tőle!) Sorolhatnám még az EU-ba passzírozásunk mindnyájunkat sújtó hátrányait, katasztrofális következményeit, de ennyiből is kitetszik, hogy a pokol kénköves bugyra sem lehet szörnyűbb, mint az Unió „mennyországa”.
4. Mit tehetünk eltiprásunk ellen?
Mielőtt bárki elfogultsággal vádolna ennyi negatívum után, le kell szögeznem, hogy a legjobb szándékkal sem mondhatok semmi kedvezőt, hiszen EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek előnyei. Mert az, hogy Bécsben is nyithatunk cukrászdát (mikor itthon ebédre sincs pénzünk!), vagy útlevél nélkül utazhatunk bárhová (ámbár egy Szeged-Budapest retúrjegyre sem telik!), esetleg megvehetnénk egy spanyol olajfaligetet s egy villát a francia Riviérán (ha többszörös milliomosok lennénk!), netán a fiainkat beirathatjuk a müncheni egyetemre (ugyan miből?), vagy külföldön vállalhatunk valami alantas munkát (ezért hagyjuk el a hazánkat?) stb., bizony nem túl fényes ösvény előttünk. Pedig, ha még emlékszünk rá, a csatlakozás-pártiak sunyi és egyoldalú kampányuk során szüntelenül efféle „fantasztikus lehetőségekkel” bombázták agyunkat.
Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy az összes hatalmi tényező (MSZP, SZDSZ, FIDESZ, MDF) egyöntetűen a belépés mellett agitált. Már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, hiszen ami nekik jó, az nekünk biztosan nem az. Szánalmas, hogy az egymást gyalázó, marcangoló pártok e kérdésben milyen egyformán agitáltak; szinte különbség nélkül összeforrtak a hazaárulásban. (Orbán Viktor például több beszédében, nyilatkozatában elismerte a csatlakozás hátrányait, majd egy logikai bukfenccel, önmagát is megcáfolva az igen mellett foglalt állást, egy követ fújva Medgyessyvel, Kováccsal, Kunczéval s a többi léhűtővel.)
A vasmarokkal szorító EU-ból egyelőre nem tudunk távozni (noha fölöttébb kívánatos lenne!), sőt a roppant szerencsétlen csatlakozási feltételeken sincs módunk változtatni. Mindössze annyit tehetünk, hogy népünket megpróbáljuk felvilágosítani, mi vár rá a továbbiakban, s az erőszakkal kijelölt kényszerpályán mozogva miképpen élheti túl végromlását, s hogyan őrizheti meg sok ezer éves szabadságának, függetlenségének megtépázott maradványait. Valamint egyénenként, csoportosan és nemzeti viszonylatban is fel kell készülnünk egy szívós, kitartó érdekérvényesítésre és ellenállásra, nehogy a belső szálláscsináló helytartók s a globalizáló külső ragadozók utolsó anyagi és szellemi kincseinkből is kiforgassanak, majd fizikailag is szétszórjanak, vagy megsemmisítsenek bennünket. Véget kell vetni a népámításnak, a silány hazudozásnak, s tárgyilagosan meg kell vizsgálnunk a hazánkat beszippantó vízfejű birodalom működési törvényeit, szervezeti felépítését, ill. a politikai-gazdasági-szociális-kulturális-katonai stb. téren esetleg adódó lehetőségeinket. Fel kell mérnünk ellenfeleink és szövetségeseink(?) erejét, képességeit, szándékait; igyekeznünk kell, hogy maximálisan kihasználjuk az EU pályázati és fejlesztési kínálatait, ugyanakkor minimálisra csökkentsük a tőlünk elvont pénzösszegeket; más országok példáját követve (pl. Dánia, Málta) korlátozni kell a féktelen bevándorlást, ill. szigorú feltételek kidolgozásával meg kell akadályozni termőföldjeink elvesztését, s vissza kell szereznünk a könnyelműen eltékozolt stratégiai jelentőségű termelési ágazatokat és piacainkat; adottságainknak megfelelő, versenyképes gazdaságot kell kiépítenünk (kis- és középvállalkozások támogatása a multikkal szemben); el kell érnünk a külföldi adósságok és kamatok csökkentését vagy teljes elengedését; ki kell harcolnunk a szétdarabolt magyarság újraegyesítését stb. Szóval egy percig sem ülhetünk a babérjainkon, éppen elég halaszthatatlan feladat tornyosul előttünk.
Vitatható (sőt törvénytelen!) csatlakozásunk csekély számú haszonélvezői a kiváló anyagiakkal, biztos pozícióval, gyümölcsöző kapcsolatokkal rendelkező harácsburzsoázia, esetleg még a több nyelvet beszélő, magasan képzett értelmiség, valamint néhány fölkapott divatszakma (pl. közgazdász, nemzetközi jogász, szoftverfejlesztő) képviselői lesznek. A legfőbb vesztesek pedig a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a bérből és fizetésből élők, a kisgazdák, a kisvállalkozók, a pályakezdő fiatalok, a panellakók s a határainkon túli honfitársaink; vagyis az elsöprő többség átkozni fogja az uniós tagságból következő nyomorúságát. Persze a 10 + 2 lesoványodott ország bekebelezésével az amúgy is súlyos gondokkal, belső feszültségekkel küzdő EU válsága tovább mélyül, s könnyen maga is csődbe juthat. Hiszen megoldatlan az 500 milliósra bővült lakosság hatékony kormányzása, a halaszthatatlan szerkezeti változtatások végrehajtása (pl. a brüsszeli bürokraták megfékezése s a decentralizálás), a mezőgazdasági termelés összehangolása, a gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítése, a támogatások és közterhek arányos, igazságos elosztása, a közös valuta (euro) gördülékeny bevezetése, az USA politikai-katonai fölényének lefaragása, hogy csak néhány aktuális problémát nevesítsünk.
Szólnunk kell még Magyarország tűrhetetlen romlásáról, mely elsősorban a D-209-es és elQró patkánycsordájának tudatos nemzetvesztése nyomán gyorsult fel, azonban már évtizedekkel korábban elkezdődött. A most regnáló kíméletlen posztbolsi rezsim a nyílt diktatúra bevezetésére s népünk általános tönkretételére, végső kiirtására készül, persze külföldi hűbéruraival szorosan összefonódva. Az „egészségügyi reform” (önmagában fölér egy genocídiummal!) pofátlan erőltetése, a forint önkényes leértékelése, az önkormányzatok ellehetetlenítése, a posták, iskolák, vasútvonalak és kultúrintézmények bezárása, a közszükségleti cikkek drágítása, a bérek és nyugdíjak relatív csökkentése, a szociális juttatások megvonása, a költségvetési hiány emelkedése, a gyakori hitelfelvételek, a kábítószer-fogyasztás propagálása, a közvélemény semmibevevése, a bűnözés állami támogatása, a kettős állampolgárság megtagadása, az otromba leváltások és elbocsátások, a „szájkosár-törvény” előkészítése (főként a holokauszt-tagadás s az „antiszemitizmus” tiltására!), a hírközlésben elburjánzó magyarellenes uszítás, jelképeink és nemzeti hőseink szüntelen mocskolása, az elemi szabadságjogok és emberi jogok korlátozása, a rendőri erőszak tobzódása, az idegen söpredék betelepítése (kb. félmillió zsidó és egymillió kínai, esetleg még több!), összes javaink kiárusítása, honvédségünk maradékának távoli országokba küldése, a magyar érdekek következetes feladása stb. – mindez az EU-s gyarmatosítással párosulva – gyógyíthatatlanul kibelezi népünket, továbbá édes hazánkat jöttment bitangok paradicsomává, nemzetközi lakóparkjává zülleszti.
Tűrheti-e mindezt, akiben őseink vére lüktet? Elviselhető-e az elviselhetetlen? Bízhatunk-e még egy efféle sátáni elitben, várhatunk-e bármi jót egy ilyen züllött, ámokfutó maffiától? Hitemre mondom, nem! Az élve elrohadásnál, a gyáva „konszenzus-keresésnél”, az önkéntes vágóhídra menetelésnél akármi kedvezőbb számunkra. Ne felejtsük: egy csalárd, törvénytelen, korrupt és gyilkos kisebbség fojtogat bennünket! Rémuralmának megdöntésére, bűzlő szeméthegyeinek eltakarítására valahány eszközt igénybe kell vennünk, hiszen fajtánk megmentése a cél! Kit érdekelnek most a „parlamentáris demokrácia” s a „jogállamiság” eddig is elfuserált játékszabályai, kiüresített keretei? Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva.
A lamentálásnak, az önemésztő bűnbakkeresésnek, a belterjes politizálgatásnak, a bárgyú tömeggyűlések hordószónoklatainak s a vakvágányra vivő pótcselekvéseknek (pl. petíciók, nyílt levelek megfogalmazása, aláírásgyűjtések, népszavazások kezdeményezése, pártalapítások stb.) nincs semmi értelme. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti cselekvő erő ragadhat ki bennünket ebből a feneketlen posványból! (Én legalább 10 éve hirdetem ezt, s örömmel üdvözlöm, hogy egyre többen jutnak hasonló tanulságra, de még nem elegen.) Nincs hova hátrálnunk, fölösleges tovább védekeznünk; immár határozottan kezdeményeznünk, sőt támadnunk kell! Okosan és hirtelen sújtsunk le hóhéraink leggyengébb pontjaira! Merítsünk példákat az írek, a baszkok, az albánok, a csecsenek, a palesztinok, az irakiak és más népek élethalálharcából! Bizonyítsuk be, hogy mi sem vagyunk hitványabbak sem náluk, sem saját dicső elődeinknél. Inkább legyünk hősök néhány pillanatig, mint bamba rabszolgák egész életünkben!
Egy „mindenható vezér” helyett több irányításra alkalmas, elkötelezett nemzetszolgálatra és felelősségvállalásra kész, feddhetetlen vezetőt kell követnünk! Önvédelmünk első lépcsőjében hosszú távlatú jövőképet és civil kitörési tervet kell kidolgoznunk! Újra birtokba kell vennünk valódi történelmi és kulturális örökségünket; ki kell terjesztenünk életterünket az egész Kárpát-medencére, elsősorban úgy, hogy teleszüljük egészséges, teherbíró magyarokkal! Mindent alá kell rendelnünk a magyar megmaradás és feltámadás ügyének! Egy táborba kell tömörítenünk azokat a honfitársainkat, akik azonos célokért küzdenek, de megosztottságuk miatt különböző utakon járnak! Meg kell becsülnünk a családokat (s az anyaságot), mint nemzeti létünk alapsejtjeit! A hazaszeretetnek, a jótékony nacionalizmusnak (nem azonos a sovinizmussal!), az általános segítőkészségnek, a sugárzó önbizalomnak s a kötelező sorsvállalásnak egybe kell olvasztania egész népünket! Véget kell vetni az áldemokratikus egyenlősdinek, s fel kell építeni egy hierarchikus, személyes tekintély(ek)re alapozott társadalmat (nem azonos az önkényuralommal!), ahol a kiválasztódás kizárólag az értékek mentén történhet! Rendet, biztonságot, tiszta és egyszerű közéletet, nemzeti szellemű hírközlést, világos törvényeket és garanciákat kell teremtenünk! Vissza kell állítanunk ősi Alkotmányunkat (a Vérszerződéstől Werbőcziig s a Szentkorona-tanig – némi korszerűsítéssel) és államformánkat (alkotmányos monarchia – szigorúan magyar királlyal vagy kormányzóval), s mindenekelőtt a Korona legfőbb közjogi méltóságát! S mindeközben egy pillanatig sem feledkezhetünk meg róla, hogy Boldogasszony országa (Regnum Marianum), az Égi Fény és Tudás népe vagyunk, a táltosok és apostolok nemzete. Vagyis szakítanunk kell a világot romba döntő, egyformán a „cion bölcseitől” eredő liberális kapitalizmussal és ateista kommunizmussal, s az egyedül üdvözítő teremtő Isten (a Hadak Ura, a Magyarok Istene) akaratának kell engedelmeskednünk! Ha így teszünk, akkor nincs okunk félelemre, mert földi öröklétünket (legalábbis áldott Napunk kihűléséig) az alvilág kazánfűtői sem rövidíthetik meg.


Siklósi András - A magyarság örök s elpusztíthatatlan!



Mottó:
1.) „Az igazságot ki kell mondani mindig, még akkor is, ha kedvezőtlen visszhangra talál; és az igazságot minden kínálkozó alkalommal annyiszor kell hangsúlyoznunk, amíg azt mindenki tudomásul veszi.” (gróf Esterházy János, felvidéki mártírunk)
2.) „Amíg valaki embernek hitvány, magyarnak sem alkalmas.” (Tamási Áron)
Tisztelt Világtalálkozó, Szittya Testvéreim, Magyarok!
Boldog emlékű és szent életű Pio atya, aki az Úr kegyelméből hosszú évekig viselhette a keresztre feszített Jézus sebeit (a stigmákat), egyszer tanúja volt egy égi jelenésnek, mely nyomán a következőket mondta: „Irigylem a magyarokat – sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük!” Ez a látomás nem tekinthető egyedinek, mert hallottam, hogy más szentek, misztikusok is hasonlókat nyilatkoztak (pl. Natália nővér és Galgóczy Erzsébet), melyek lényege az volt, hogy Istennek különleges tervei vannak a magyarsággal a világ megreformálásában, újjászületésének kibontakoztatásában. Mert az biztos, hogy sokáig már nem mehet így tovább, hiszen akkor hamarosan megmérgeződne és elpusztulna bolygónk összes élőlénye, beleértve a teremtés koronáját, az embert is. A jó Gazda pedig nem tűrheti, hogy felelőtlenül tönkretegyük nagy bölcsességgel és szeretettel létrehozott alkotásait, s az uralmat helyette a Sátán vegye át, akitől semmi jó sem származik.
Ritkán szoktam vallási-teológiai ügyekbe ártani magam, hiszen ez nem szakterületem. A föntiek apropóján most mégis szeretnék tisztázni egy kérdést, ami nem más, mint az, hogy létezik-e a Magyarok Istene? A keresztény (keresztyén) felekezetek lelkészei, papjai, püspökei – noha egyébként számos ponton eltérő elveket hirdetnek – abban meglehetősen egységesek, hogy ilyen szamárságról hallani sem akarnak, mivel egy az Isten (legföljebb szentháromságos egy Isten!), aki mindenkié, s ennélfogva egyetlen népnek, nemzetnek sem lehet saját Istene. (Megjegyzem, ugyanők sokkal ritkábban tiltakoznak a zsidók, pardon izraeliták, Jehovája vagy Jahvehja ellen, aki ugye állítólag kiválasztotta ezt a népet a maga számára, sőt mintegy fölébe helyezte őket az összes többi népnek és nemzetnek. No ezt viszont én nem tudom elfogadni semmiképpen, hiszen az Isten egyetemes és nem fajtaválogató. Tehát a logika szerint ebből az következik, hogy Jehova csak valamiféle törzsi istenke, aki távolról sem azonos a mindenható örök Istennel.) De ne legyünk elfogultak önnön fajtánk iránt sem. Ha most valaki azt állítja (nem is kevesen!), hogy Isten választott népe a magyar, bizony hasonló hibába esik, mint a zsidók; már amennyiben úgy érti, hogy Isten különleges előjogokkal ruházott fel bennünket, mások rovására. Kizárt, hogy ez igaz lenne, viszont a dolog mégsem ilyen egyszerű. Elég csak a történelemkönyvekbe lapozni, s (a hamisításokat, ferdítéseket kiszűrve) megnézni, hogy a magyarság hosszú fönnállása során mennyit szenvedett, mennyi vesztes csatában, háborúban, üldöztetésben volt része – zömmel önhibáján kívül (ugyanez pl. a zsidókról messze nem mondható el!), míg végül Trianonban – jelképesen és valóságosan – Krisztus keresztjére szögezték. Az Úr azt sújtja leginkább, akit a legjobban szeret (miként a jó apa is legkedvesebb gyermekéhez a legszigorúbb!), tehát nyilván különleges tervei, céljai vannak velünk. Nem véletlen az sem – köztudott! - , hogy mi vagyunk Isten engesztelő népe, amit úgy is felfoghatunk, hogy nekünk mások vétkeiért is bűnhődnünk kell. Talán azért nehezebb a sorsunk itt a földön, hogy annál nagyobb legyen jutalmunk a mennyben. De gondoljunk arra is, hogy István király a Szent Koronát s általa Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s azóta hazánk Regnum Marianum, azaz Boldogasszony Anyánk királysága (nem pedig köztársasága!). Egyébként őstörténetünk, mítoszaink, legendáink arról is tanúskodnak, hogy a magyarság mágusai, táltosai révén (akikkel a kereszténység sajnos nem bánt kesztyűs kézzel, - hogy finoman fogalmazzak!) közvetlen kapcsolatban állt a Teremtővel; ám ami akkor természetes volt, mára elfelejtődött, s szinte hihetetlennek tűnik. Sokan állítják azt is, hogy mi magyarok voltunk az igazi keresztények, akik valóban Jézus tanításait követték, s teljesen hibás választás volt a római judeo-kereszténység ránk erőszakolása, mely vallás főként gyakorlatában alaposan elrugaszkodott Jézus életművétől, céljaitól. (Gondoljunk csak a keresztes háborúkra, az inkvizíciókra és boszorkányégetésekre, a protestánsokkal vívott értelmetlen hadakozásokra, a páratlanul gazdag ősmagyar kultúremlékek és rovásírások megsemmisítésére stb., stb.) Nem részletezem tovább, mert túl messzire vezetne. Inkább megpróbálok felelni az indító kérdésre, noha nem lepődöm meg azon sem, ha lesznek, akik vitatják. Az eddigi érveket, megszorításokat figyelembe véve, szerintem helytálló a Magyarok Istene megnevezés; hangsúlyozva, hogy nem egy külön Istenről van szó, hanem az Egyetlenről, aki azonban megkülönböztetett szerepet szánt nekünk üdvtörténeti művében, s egészen rendhagyó módon kapcsolódik hozzánk. S végül még egy érv e mellett. Ha legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor (aki egyébként táltos-garabonciás is volt), nem félt leírni Nemzeti dalának refrénjét, akkor mi is fennhangon kiáltsuk vele együtt: „A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
Hej, de szép is lenne, ha legalább ez az egy kívánságunk valóra válna. Mert bizony bármennyire szégyelljük, rabok, sőt rabszolgák vagyunk a javából, akár az egyes honpolgárokat, akár a Csonkaországot, akár az egész Kárpát-medencét tekintjük. Nagy erők játszanak velünk, s mi kiszolgáltatva, jogfosztottan tengetjük napjainkat egy virtuális valóságban, anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólásunk lehetne tulajdon sorsunkba. Ez a mesterkélt, tudatosan eltorzított művilág nélkülöz minden emberi minőséget – mint pl. szeretet, boldogság, hit, önzetlenség, becsület, vitézség, kitartás, szolidaritás stb. - , s a benne való létezés nem több, mint egy eszmények nélküli, materiális vegetálás, egy reménytelennek és fölöslegesnek tűnő tetszhalott állapot, egy elfuserált Csipkerózsika-álom. Jól tudom persze, hogy az igazi szabadság belülről, a lélekből fakad, s előfordulhat, hogy a börtönben sínylődő fogoly szabadabb, mint a rács túloldalán pöffeszkedő őrei. Ez azonban igen ritka eset, s csak rendkívüli erkölcsi nagyságoknak adatik meg. De boldogok még ők sem lehetnek, hacsak nem egy lakatlan sziget az otthonuk; hiszen ha felelősséget éreznek népük, hazájuk iránt, akkor csak közösségükkel együtt, szűkebb és tágabb környezetüket szolgálva kóstolhatják meg a boldogság ízét, ám honfitársaiktól „függetlenül”, pláne ellenükre, aligha. Ne higgye senki, hogy az uborkafára fölkapaszkodott újkori Harpagonok és III. Richardok, a mai balliberális kozmopoliták elégedettek a sorsukkal. Minél többet merítenek a pénzből, hatalomból és hírnévből, annál telhetetlenebbül vágynak még többre, s annál mohóbban féltik összeharácsolt talmi kincsüket. Eszemben sincs bárkit aszkézisre vagy önostorozásra bíztatni (legföljebb szerénységre és mértékletességre), hiszen bolond, aki nem élvezi az élet örömeit és változatos adományait, azonban mégis az a leghasznosabb, ha a múlandó és illékony dolgok gyűjtögetése helyett a lelkünket gazdagítjuk tudással, bölcsességgel, jóindulattal, akaraterővel, hazafiúi érzéssel és egyebekkel. Ezt ugyanis semmilyen zsarnokság sem rabolhatja el tőlünk, s bárhogy meggyötörnek a hatalom hóhérai és zsoldosai, mindig mi leszünk fölényben velük szemben.
Véssük az agyunkba mindörökre: a bátrakat, gerinceseket, a szilárd elveket valló harcosokat tiszteli és rettegi az ellenség, míg a folyton elhatárolódókat, a csúszó-mászó megalkuvókat, a falig hátráló beszariakat kiröhögi és eltapossa. Hiába van igazunk, ha nem tudjuk érvényesíteni, sőt még kimondani, leírni sem merjük. Ne a férgeket, patkányokat próbáljuk megnyerni a mi ügyünknek (lásd Fidesz!), s főleg ne akarjunk mindenütt szalonképesnek mutatkozni, mert az efféle langyos, erőtlen, önfeladó csinovnyikok a saját táborukat is szétzilálják, s végül legodaadóbb híveiket is elveszítik. Ebben a kegyetlen élethalálharcban csak sziklakemény, minden áldozatra kész, kipróbált vezéreket követhetünk, akik tűzön-vízen át végig is viszik elhatározásukat. Akik a saját árnyékuktól is megijednek, takarodjanak a szemünk elől! Roppant fontos a következő tételem is: az ún. nemzeti oldal vezetői kizárólag elszánt, radikális nacionalisták lehetnek. Ne röstelljük fölvállalni ezt, hiszen a radikalizmus még nem szélsőségesség, csupán határozottság; a nacionalizmus pedig egészséges nemzeti politika, mely mások jogait nem sérti, miközben a sajátjait védi, tehát távolról sem azonosítható a törvénytipró sovinizmussal, rasszizmussal és egyéb liberálcionista megbélyegzésekkel. A nacionalizmus abszolút pozitív, kikezdhetetlen alapeszme, mely a biztos győzelembe visz!
Tárjuk fel immár tételesen szomorúságunk, elbizonytalanodásunk okait, melyek bénítóan áthatják, megmérgezik egyéni és közös jelenünket, s részben jövőnket is. Nincs most időm messzire visszamenni, kezdjük a múlt század közepén. Trianon szörnyű sebeit hordozva, a II. világháború véres veszteségeit még ki sem heverve, l945-ben megszállt bennünket a világtörténelem legbarbárabb söpredéke, a sztálinista Vörös Hadsereg, mely Battonyától Nemesmedvesig végigdúlta, gyilkolta, erőszakolta, zabrálta hazánkat. A nyomában betódultak a Moszkvában kiképzett zsidóbolsevista vazallusok, a rákosimatyik, pétergáborok, révaijózsefek és más tirannoszauruszok, méltó utódaiként a kunbéláknak, szamuelytiboroknak stb. Néhány évig demokráciát mímeltek, majd a szovjet szuronyok oltalmában magukhoz ragadtak minden pozíciót, s hihetetlen rémuralmat („proletárdiktatúrát”) teremtettek. Válogatás nélkül kivégezték, lecsukták, vagy hazai és szovjet haláltáborokba internálták népünk legjobbjait; a magánvagyonokat elkobozták, a parasztgazdákat kuláknak nyilvánították; a pártokat, az egyházi (pl. Kalot, Kalász, Soli Deo Glória stb.) és civil mozgalmakat betiltották, a sajtót szigorú cenzúra alá vonták; megszervezték a besúgó-hálózatukat, s bevezették az egypártrendszert (a pártállamot), hogy csak néhány motívumot rögzítsek. 1956-ban (melynek idén ünnepeljük 50 éves jubileumát – bár e helyett inkább folytatni kéne!) ez ellen tört ki az isteni csodaként is emlegetett forradalom és szabadságharc, melyben egy legázolt, fegyvertelen nemzet mindörökre megmutatta emberi-erkölcsi nagyságát. Ugyanakkor megrendítette a legyőzhetetlennek vélt kommunizmust, s a világ leigázott népei előtt megcsillantotta a reményt, azzal, hogy magasra emelte a szabadság (lyukas) zászlóit.
Az a generáció még nem volt puhatestű, még különbséget tudott tenni barát és áruló közt, s képes volt pillanatok alatt megszervezni önmagát, minden felsőbb irányítás nélkül (s aligha szavazott volna az MSZP-re és az SZDSZ-re!). Egy ószövetségi, pufajkás bosszú után a kádárizmus viszonylag enyhébb évtizedei következtek; valójában azonban az ún. gulyáskommunizmus „aki nincs ellenünk, az velünk van” lózungja alatt indult meg népünk prostituálása, gerincének megtörése, önvédelmi ösztönének elaltatása, 7 millió magzatának legális szétvagdosása („a nők védelmében”!), valamint a „húzd meg, ereszd meg!” álságos politikája. Amolyan „békés” népirtás folyt 30 éven át, elvtársi haramiák által, akiknek gaztettei az égre kiáltanak. A többi megszállt ország se lakodalomként élte át a komcsik garázdálkodását, viszont mégis sokkal kedvezőbb kondíciókkal került ki az 1990-es összeomlás romjai alól. Ez a különbség leginkább annak köszönhető, hogy másutt nem rombolták szét oly mértékben a vallást és a nemzeti öntudatot (pl. Lengyelország!), s közelítőleg sem végeztek annyi abortuszt, mint nálunk. Továbbá, a többiek vezetői se voltak ugyan angyalok, de legalább igyekeztek valamennyire képviselni a saját fajtájukat az adott lehetőségek közt, s fölöslegesen nem okoztak szenvedést neki; ezzel szemben a mi csúcsvezetőink jobbára zsidók vagy zsidóbérencek voltak, akik mérhetetlenül gyűlöltek és aprítottak bennünket. Tehát kétszeres elnyomást kellett átvészelnünk, akárcsak határon túli testvéreinknek, akiket magyarságuk miatt még külön is üldöztek.
Ilyen elcsigázott, gyorsulva fogyatkozó népességgel vágtunk neki a cégércserének vagy gengszterváltásnak, melyről igen hamar kiderült, hogy csak az orrunk előtt elhúzott mézesmadzag, ügyesen kidolgozott népátverés, ördögi átmenet a nem létező szocializmusból a létező rablókapitalizmusba. A „lakossággá”, „panel-prolivá”, jobb esetben „polgárrá” ledegradált tömegek számára a húslevesből csak a lerágott csont jutott, legföljebb némi ehetetlen mócsingot hagytak rajta. A „megbízható” elvtársurak – kiegészülve a még náluk is törtetőbb ifjútörökökkel – persze könyékig dúskáltak a jóban; s mint a termeszek, elemésztették vagy széthordták mindnyájunk sok évtizedes rabszolgamunkájának javait, azaz lassanként elprivatizálták azt a közvagyont, amit korábban „államosítottak”. A fél országot egzisztenciális függésbe taszították; tízezrével szüntették meg a nagyvállalati munkahelyeket, a kisvállalkozásokat és kisgazdaságokat ellehetetlenítették; az árakat, az adókat s a közszolgáltatások díjait a plafonig emelték, miközben a bérek alig növekedtek; a külföldi adósságok leíratása vagy megtagadása helyett további hiteleket vettek föl (jórészt a kamatok törlesztésére), s egy kifizethetetlen számlát (fejenként úgy 1,5 millió Ft-ot) varrtak a nyakunkba. Ráadásul tervszerűen szétdúlták önkormányzatainkat, iskoláinkat, kórházainkat, kulturális és egyéb intézményeinket, szociális ellátó rendszerünket; a katonai szolgálat eltörlésével s a rendőrség korrumpálásával kívül és belül védtelenné tették hazánkat; egy elképesztően ocsmány szellemi és sajtóterrort kényszerítettek ránk, s lehengerlő gépezetükkel a legcsekélyebb nemzeti vagy önvédelmi törekvéseinket is csírájában elfojtják, ill. lejáratják, szélsőségesnek, antiszemitának, populistának címkézik. Belpolitikai téren egy kézivezérelt többpárti egypártrendszert kreáltak, egy nemzetidegen alkotmányt s egy kritikán aluli törvényhalmazt hoztak össze; az ügyészségeken s a bíróságokon nemhogy igazságszolgáltatás nincs, hanem még jogorvoslat sem. Hát csoda, hogy egy ilyen szerencsétlen, bőrenyúzott és amputált agyú birkanyáj olyan választási eredményeket produkál, mint 2004. dec. 5-én és 2006 áprilisában?! (Már ott tartok, hogy haragudni se bírok rájuk, csak szánom őket, és szégyenkezem miattuk őseink szelleme előtt.) Milyen ország ez, miféle népség lakja, ahol egy ősbolsi horgyul, egy „kémelhárító” (D-209-es) cseresznyéssypeti s egy genetikailag selejtes furcsányferi (alias fletóbohóc) miniszterelnök lehet; egy nemzetgyalázó gönczárpi s egy zászlókerülő veréblaci pedig (nép)köztársasági elnök?! Az már csak hab a tortán, hogy a NATO-ba, majd az EU-ba is berángattak bennünket, hogy szegény cselédként katonailag és gazdaságilag-pénzügyileg is segélyezhessük a gazdag Nyugatot. Ez ám a vágyak netovábbja, a számunkra kiutalt pokoli Paradicsom! Ha ilyen remek szövetségeseink vannak, mint az USA, Izrael és Anglia (csupán a „legkedvesebbeket” említem!), akkor mit árthatnának hazánk ellenségei?
Higgyék el nekem, hogy bár „jól halad” globalizációs gyarmatosításunk, a „sűrűje” mégis hátravan, hiszen még nem értük el az „ideális” mélypontot. Íme egy villanásnyi jövőkép, egy nyúlfarknyi ízelítő abból, amit a külső és belső cionista-szabadkőműves szálláscsinálók művelni kívánnak fajtánkkal. 2050 körül az elszakított részeken szétszóródik (elvándorol) és beolvad a magyarság; a Csonkaországban kb. 6 milliónyira fogyunk, viszont 2 milliónyi lesz a cigányság, 1 milliónyi a zsidóság és 1 milliónyi a betelepülő egyéb idegenek (kínaiak, muszlimok, négerek stb.) száma. 2050 és 2100 közt kisebbségbe kerülünk, minden pozícióból kitúrnak bennünket, teljes jogfosztottságban és nyelvünket, kultúránkat vesztve morzsolgatjuk unalmas napjainkat. A 22. század elején végelgyengülésben meghal az utolsó rezervátumi magyar mohikán, kinek országára már régen kitűzték a héber betűs „Nagy-Izrael” táblát. Hát nagyjából ennyi. S ne reménykedjünk, az új honbitorlók szemében nem ül majd gyászkönny (szegény, jó Vörösmarty!), hanem még a sírunkat is leköpdösik, ha ugyan szét nem dózerolják. Trágyának talán még jók leszünk valamelyik kibucban.
Nem oda Buda! Ácsi! Ennyire azért nem eszik forrón a kását. Bizony mondom, efféle sors vár ránk, ha szét nem törjük láncainkat. Ha belenyugszunk a vereségbe, ha nem óhajtunk küldetésünkhöz illő életet élni, akkor el is pusztulunk rövidesen. De az alvilág összes ördöge se győzhet ellenünk, ha élni akarunk, és harcolni kezdünk. Vegyük észbe: ha mi nem állunk ki magunkért, az égiek sem segíthetnek rajtunk, más pedig pláne nem fog! Nem várható el tőlem, hogy itt és most valamiféle cselekvési programot adjak, de néhány hasznosítható gondolat-morzsát szívesen megosztok mindenkivel.
Úgy vélem, fegyveres lázadásra egyelőre se szándék, se esély nincsen. Ezzel meg kell várni a küszöbön álló világméretű antiglobalista fölkelések kitörését – amiknek sikeres kimenetele csöppet sem kétséges. Egyedül tehát nem ugorhatunk neki az egész világmaffiának. De a ránk eső behemót szörnnyel valahogy meg kell küzdenünk! Igyekezzünk kijátszani éberségét, s ezernyi módon borsot törni az orra alá. Verjük vissza a rágalmait, indítsunk ellene jól alátámasztott pereket; gúnyoljuk ki és tartsuk össztűz alatt kulcsfiguráit; ne hajtsuk végre a parancsait, ne működjünk együtt vele semmiben; ne hagyjuk magunkat provokálni és megzsarolni; tárjuk fel és tegyük közzé korrupciós ügyeit és pénzügyi panamáit; foggal-körömmel védjük meg ártatlanul kipécézett honfitársainkat; rendezzünk ellene nagy létszámú felvonulásokat és tüntetéseket; szervezzünk országos bénító sztrájkokat (mellőzve a vele egy követ fújó álszakszervezeteket); bárhogy ravaszkodik, ne higgyünk neki soha; bojkottáljuk újságjait, tévéit,rádióit, áruházláncait, iparcikkeit és élelmiszereit; rongáljuk meg vagy döntsük le gyűlölt emlékműveit, szobrait, utcai névtábláit; indítsunk általános polgári engedetlenséget; buktassuk meg és söpörjük el kormányát, parlamentjét, bürokratikus hivatalait!
Persze szelídebb variációk is akadnak, a lassú víz is partot mos analógiájára. Pl. törődjünk többet családunkkal, rokoni és baráti körünkkel; indítsunk kulturális társaságokat, akciócsoportokat, riadóláncokat; falvanként, városrészenként, kerületenként állítsunk fel polgárvédelmi és nemzetvédelmi központokat (jogászokkal, műszaki szakemberekkel, pedagógusokkal, kistermelőkkel és kisiparosokkal stb.); alapítsunk olvasó-mozgalmakat, természetjáró és környezetvédő csoportokat, táncházakat, népdalköröket, kézműves és rovásíró klubokat; hallgassunk tudományos és művészeti előadásokat, rendezzünk tanácskozásokat, hagyományőrző és hadijátékokat, sportversenyeket és ünnepségeket; látogassunk múzeumokba, kiállításokra, színházakba és hangversenyekre; ismerjük meg a Kárpát-medence tájegységeit és műemlékeit; szálljunk le gyökereinkhez: fedezzük föl valódi történelmünket, irodalmunkat, ősvallásunkat s páratlanul gazdag kultúrkincseinket; éljünk egészségesebben ellenségeinknél, s szellemi-lelki téren is magasodjunk föléjük; szervezzük meg minél sokoldalúbb önellátásunkat, helyi árucserénket, és ha lehet, csak magyar termékeket vásároljunk; vigyázzunk, figyeljünk egymásra, s minden szinten támogassuk egymást, de szűrjük ki a besúgókat s a bomlasztó elemeket! Járjunk emelt fővel, legyünk bizakodók és tettre készek, érezzük magunkat otthon, hiszen ez a hazánk! Tudatosodjon bennünk, hogy a világ egyik legősibb, legragyogóbb nemzetének fiai vagyunk! Kapaszkodjunk elődeink kezébe, s gondoskodjunk utódokról, nehogy ez a végtelen láncolat megszakadjon! Lám, milyen egyszerű az egész.
Kedves Barátaim! Bármilyen veszedelem sújtotta, Magyarország mindig talpra állt, ameddig betartotta a Vérszerződés pontjait, ill. (később) elfogadta a Szentkorona tanát, és feloldódott a Korona misztériumában. Ez volt, ami fenntartotta Kárpát-medence-szerte az államalkotó magyarság s a többi nemzetiség fejlődését, gyarapodását és békés együttélését. Ennek mindmáig húzódó megtagadása vezetett a trianoni átokhoz (ami a rablókat éppúgy tönkretette, mint a megraboltat!), sőt jelenkori vesszőfutásunkhoz is. Elsődleges teendőnk, hogy visszaállítsuk a (61 éve megszakadt) jogfolytonosságot (hiszen a Szentkorona-tant soha nem hatálytalanította egyetlen alkotmányosan elfogadható országgyűlés, vagy törvényes vezető sem). Ha ezt a lépést megtesszük, máris megmentettük magunkat, mert a Szent Korona nem más, mint a magyarság örök létezésének szent titka, kinek fennkölt (Istent helyettesítő) személyisége nem sérthető meg büntetlenül. De ezzel a rég halogatott lépéssel tulajdonképpen Európát is kiragadjuk a válságból, mivel csak követnie kell az egyetlen helyes szakrális példát, s megindulhat fölfelé. A második még nagyobb lépés pedig a trianoni és párizsi hentesmunka sebeinek begyógyítása, s az eredeti országhatárok visszaállítása. Ha ez sikerül, Európa a tartós béke és szabadság földje lesz, ha nem, akkor megsemmisül.
Ettől függetlenül, ránk és gyermekeinkre óriási feladatok várnak még. Nincs vesztegetni való időnk, lássunk a megoldáshoz! Ha az igaz úton járunk, s betöltjük küldetésünket, nem lesz okunk félni a jövőtől sem.


Siklósi András - A káosztól a megtisztulásig


Mottó:
„Félem a görögöt, még ha ajándékkal is jő.” (trójai szólás)
„Csak meg van tágítva rajtad, de nincs eltörve még a lánc.” (Petőfi)
„Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban.” (Keresztury Dezső)
Rettenetes helyzetben, súlyos válságban, szörnyű kórságban szenved a magyarság, a szívünknek legdrágább, áhítattal szeretett népünk. Legjobb fiai sorra lemorzsolódnak, megroppant gerinccel, kedvüket és hitüket vesztve – az úgyis hiába minden szándék sóhajával ajkukon – visszavonulnak barlangjukba, és föladják a küzdelmet. Nincs az emberekben bátorság s kitartás, hiányoznak a Zrínyik, Rákóczik, de az egyszerű, névtelen hősök is. Éppen most, mikor minden korábbinál rosszabb a sorsunk, amikor soha nem látott borzalmas veszedelmek lesnek ránk, a magyar nemzet zöme mély álomba merült, már-már gyógyíthatatlan kómában fetreng, s öntudatát, reményét sutba hajítva, bambán várja a megváltást; közönyösen, gyáván vagy irigykedve bámulja azokat, akik gonosz varázslatot űznek vele és a nagyvilágban élő többi etnikummal. Mert tudnunk kell, hogy nemcsak itt, Csonka-Magyarországon, ill. a Kárpát-medencében fordultak tragikusra a dolgok, hanem valahány kontinensen rohamosan romlanak az emberiség életkilátásai. Tanulmányomban az egyetemesség felől közelítve kívánok eljutni saját ügyeinkhez, felvázolva ugyanakkor néhány hasznos megoldási javaslatot is, bármiféle kizárólagosságra vagy teljességre törekvés nélkül.
Egyedül az Isten hibátlan és tökéletes, minden teremtménye – beleértve a legmagasabb rendű embert is – többé-kevésbé tökéletlen, noha azonos fajon (fajtán) belül sem egyforma. A különféle emberi csoportokból szerveződő társadalom sem lehet soha tökéletes, legfeljebb ideális, amennyiben bensőséges összhangra törekszik az örök isteni és természeti törvényekkel, ill. a legpontosabban tükrözi és megvalósítja a benne élő kis- és nagyközösségek egyéni és kollektív érdekeit, céljait, akaratát. Az ún. Aranykor szerves társadalmaiban öröm volt élni, mert kitűnően érvényesült a közérdek, vagyis a többségi szándék (noha szó se volt akkor még demokráciáról!), a társadalom kulturált, szervezett és működőképes volt, valamint maximálisan biztosította az egyéni fölemelkedést, az esélyegyenlőséget, a tehetségek és képességek kibontakoztatását is. A szükségletek mértékletes kielégítése, általános jólét, igazság(osság), szabadság, tiszta erkölcs, törvény- s hagyománytisztelet, derűlátás, szeretet, szolidaritás, béke(sség) és harmónia jellemezte őket, mint afféle földi mennyországot.
A baj és a züllés ott kezdődött, amikor egyesek fölrúgták a szabályokat, egyenlőbbek akartak lenni az egyenlőknél, s mások kifosztása, legázolása, meggyilkolása árán próbáltak meggazdagodni, vagy érdemeiket, rátermettségüket meghaladó hatalmi pozíciókba kerülni. Ez a bomlás, rothadás évezredeken át tartott, de feltételezem, hogy az írott történelmet valamennyire mindenki ismeri, így a folyamat részletezésére, példákkal illusztrálására most nem térek ki. Fogadjuk el, hogy így vagy úgy, az emberiség egy hosszú Madách-i úton eljutott, elvergődött jelenlegi szomorú állapotába, amit a régi szép idők humánus rendezettségéhez viszonyítva nyugodtan nevezhetünk sátáni káosznak, vagy az Antikrisztus pokoli birodalmának is. Mintha az üdvözítő Jézus helyett egy kicsinyes bosszú messiása uralkodna rajtunk, fenekestől felforgatva, elviselhetetlenné téve egykor csodálatos, kellemes világunkat, földi életterünket.
Régebben egy-egy óriásbirodalom évszázadokig, olykor évezredekig tartotta magát a csúcson, mielőtt más népek szétverték, ill. belső elrákosodása miatt összeomlott. A szovjet vörös rém már csak 70 évig bírta, s az azóta egyedüli világhatalommá előlépett Egyesült Államok sem húzhatja sokkal tovább. Fölgyorsult tehát az idő, fölbomlottak, széthulltak azok a keretek és eszmék, amik a 20. század elejéig mindenütt domináltak; helyettük azonban nincsenek világos, elfogadható, egyetemleges elvek, csupán zavaros, ködös, kiüresedett direktívák. A régi célok, a becsület, a hűség, a teljességre törekvés, a bölcsesség, a jóság, a hivatástudat, a hit, az alázat, a tisztaság már szinte senkit sem vonzanak; annál inkább a pénz, a hatalomvágy, a korrupció, az önzés, a hazugság, az erőszak, a perverzió, a rombolás s az erkölcstelen szabadosság uralkodik mindenütt. A tudományos-technikai forradalom, az iparosodás növelte a fizikai kényelmet s az előállított – sokszor fölösleges – termékek mennyiségét, de a nyomában kialakult fogyasztói szemlélet megrontotta, tönkretette az emberek lelkét, elszennyezte, megmérgezte a környezetet, fölborította az éghajlat s az időjárás rendjét, elkerülhető természeti csapások és nukleáris katasztrófák sorát zúdította egész bolygónkra. Ezer sebből vérzik a Föld, növényi és állati fajok tömege tűnik el nap mint nap, a néhai édenkert sivár sivataggá válik, a rendkívül káros emberi beavatkozások nyomán az ökoszisztéma már-már visszafordíthatatlanul megbetegedett, planétánk a végső pusztulás küszöbére érkezett. Ez pedig a teremtés koronájának sorsát is megpecsételi…
A judeokapitalizmussal egy tőről fakadó, s ugyanazok által finanszírozott cionbolsevizmus kimúlása után napjaink politikai vezérgondolata a szintén zsidó gyökerű globalizmus lett, ami tulajdonképpen a „választott nép” fogalomkészletéből ismert „egy akol, egy pásztor” elv gyakorlati megvalósítása. Ennek lényege, hogy egy terrorisztikus, zsarnoki elnyomással a népeket, nemzeteket egy közös uniformisba (kaftánba?) gyömöszölik, a rasszokat kaotikusan összekeverik, egy tervszerű agymosással megfosztják őket nemzeti és történelmi tudatuktól, önazonosságuktól, szokásaiktól, vallásuktól, kultúrájuktól, esetleg anyanyelvüktől is. A határokat „légiesítik”, az egyes országok helyett ipari-kereskedelmi régiókat kreálnak, a lakosságot gyarmati rabszolgasorba kényszerítik, az energiát, a nyersanyagokat, a termőföldeket fölvásárolják, a helyi gazdaságokat a monopóliumokkal és multinacionális cégekkel megfojtják, bankjaikkal és tőzsdéjükkel a valutákat lerontják, a népeket adósságcsapdába csalják, s a profit növelése végett csontig lecsupaszítják. Ezt a példátlan gyalázatot persze a liberalizmus, a kozmopolitizmus, az emberi szabadságjogok, a „New Age” (új korszak), a demokrácia, a polgárosodás, a jogállamiság, az antirasszizmus és más hasonló álságos jelszavakba burkolják, hogy lehetőleg a legcsekélyebb ellenállás nélkül mindenkit maguk alá gyűrhessenek, s megalakíthassák az ördögi világállamot.
És mégis, mégis van remény! És mégse győzhet a gonosz, hiába minden igyekezete. Egyszer vége lesz ennek a hitvány purim-ünnepnek, megbuknak ők is, mint minden eddigi világhódító. Az emberiség nem tűrheti, hogy egy törpe kisebbség, egy féktelen rablóbanda mindenéből kiforgassa, az orránál fogva vezesse, vagy egyszerűen halomra gyilkolja úri kedve szerint.
A világ dolga hosszú távon csak roppant körültekintően, türelmesen, igazságosságtól és jóindulattól áthatva oldható meg. Szét kell zúzni az internacionális maffiákat, meg kell semmisíteni az atom-, vegyi- és biológiai fegyvereket, el kell engedni a letörleszthetetlen kölcsönöket és kamataikat; fel kell számolni a gazdasági kizsákmányolást, az éhséget, a járványokat, a nincstelen munkanélküliséget és az analfabétizmust; meg kell akadályozni a tömeges elvándorlást, s ezáltal a különböző népek és fajták keveredését stb. Segélyekkel, ipartelepítéssel, öntöző és ivóvíz biztosítással, mezőgazdasági kultúrák meghonosításával arra kell törekedni, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson. Szabadon használhassa nyelvét, vallását, kultúráját, hagyományait, birtokolhassa hazájának anyagi és szellemi javait, természeti kincseit. A leltár tetszőlegesen bővíthető, ám most nincs módom egy átfogó részletezésre.
Ami Európát illeti, a mindenkinek ártalmas, a népek identitását fölolvasztó, globális érdekeket kiszolgáló Unió helyett létre kell hozni a szabad, független és egyenrangú nemzetek közösségét, mely befelé segíti a gyengébbeket, kifelé pedig védi a kontinens gazdasági-katonai-politikai-kulturális érdekeit másokkal szemben. Főképpen pedig meg kell őrizni Európa domináns fehér jellegét, mert a túlzott „elszíneződés” egyben eredeti arculatának, ősi kultúrájának szétrohadását jelentené.
Évtizedek, sőt évszázadok óta folyamatosan gyengítik, fertőzik, pusztítják népünket. Úgy tűnik, bizonyos erők nem nyugszanak addig, míg akár csak hírmondó is marad belőlünk. Fáj nekik, hogy a magyarság a világ talán legősibb, legszervezettebb, legkulturáltabb nemzete. Gyökerei a legmélyebbre nyúlnak, nyelve a legkifejezőbb valamennyi nyelv közt, szépérzéke, gyakorlati és művészeti hajlama, szocializáltsága, intelligenciája páratlan a maga nemében, alkotó kedve legyűrhetetlen, országa – a Kárpát-medence – a legtökéletesebb egység egész bolygónkon. Mivel sok évezredes eredményeink fölülmúlhatatlanok, szellemi és erkölcsi fölényünk vitathatatlan, genetikai és lelki adottságaink egyedülállóak, ezért egyszerre több fronton támadnak bennünket, és céljuk mindannak a teljes megrontása, majd megsemmisítése, amit a magyarság képvisel. A nemes, lovagias versengés helyett azért használnak föl bármilyen alantas eszközt elzüllesztésünkre és fölmorzsolásunkra, mert rájöttek, hogy tisztességes módszerekkel kikezdhetetlenek és legyőzhetetlenek vagyunk.
Úgy is mondhatnánk, hogy a világosság és a sötétség, az igazság és a hazugság, a becsület és a becstelenség, a jóság és a gazság, az isteni és a sátáni küldetés vívja itt örök, kibékíthetetlen harcát. Ez a bonyolult, körmönfont helyzet átláthatatlan és megérthetetlen a bevett fogalmakra, kategóriákra támaszkodva. Csak az ősrégi magyar hittel, a magyarok Istenébe vetett föltétlen bizalommal, kiválasztottságunk büszke öntudatával közelíthető és oldható meg eredményesen. A küzdelem sokkal inkább metafizikai, mint fizikai szinten dől majd el. Ám ettől függetlenül nekünk is alaposan fel kell készülnünk a védelemre, hiszen ördögien gonosz ellenségeink sem alszanak, s végzetes hiba lenne lebecsülésük.
Valóságos isteni csoda, hogy ilyen viharos idők dacára még mindig élünk, és szövetségeseink, testvérnépeink zömének megsemmisülése, eltűnése után is képesek voltunk megmaradni. Ez semmiképpen sem csupán a saját érdemünk, sokkal inkább a mennyei gondviselésnek köszönhető. Figyeljük meg, hogy a világtörténelem – kissé leegyszerűsítve – lényegében a magyari (nemcsak magyar!) népek (sumérok, szabirok, óegyiptomiak, káldeusok, dravidák, maják, szkíták, párthusok, ősgörögök, punok, etruszkok, kelták, mórok, hunok, szarmaták, avarok, magyarok, ősbolgárok, besenyők, albánok, onogurok, dákok, trákok, gepidák, jászok, kunok, székelyek, ujgurok, türkök, kazahok, abesszinok, japánok, tibetiek, baszkok, provanszálok, írek, csecsenek stb.) békés építkezéséből, szorgos kultúrateremtéséből, s a többiek vívmányaink átvételére (elrablására), ill. lerombolására irányuló törekvéseiből áll. Ellenségeink (szemiták, kínaiak, asszírok, perzsák, latinok, gótok, vandálok, germánok, szlávok, angolszászok, franciák, oláhok stb.) mindig a magyari fajta életterét kívánták megnyirbálni és elhódítani; népünket (népeinket) földjéről, kultúrköréből elűzni vagy kiszakítani; összefogását, szilárd egységét szétbomlasztani, szárnyaló szabadságvágyát mocsárba fojtani.
Most már számtalan sebből vérzünk, általános defenzívába szorultunk, s jóformán csak utóvédharcokat folytatunk minimális érdekeinkért. Totális fölszámolásunk Trianon óta látványosan meglódult; ám még hazánk megcsonkítása, a háborúvesztések s a 40 éves bolseviki rémuralom sem okozott akkora károkat, mint az utolsó 10-15 év „stabilizációs” folyamatai. A fönti történetfilozófiai alapvetés után – elérkezve a szomorú jelenhez – tekintsük át konkrétabban ellenségeink, parazitáink stratégiáját, s a szükséges és lehetséges válaszlépéseket.
Magyarországon ma semmi sem az, aminek mutatkozik. A valóság álcázva van, s az észlelhető dolgok csupán virtuálisak, azaz megfoghatatlan, csalóka ködképek. A piacgazdaság kegyetlen vadkapitalizmust, a népjólét szervezett népirtást, a liberális demokrácia többpárti diktatúrát, a jogállam piszkos törvénytelenséget, a privatizáció mohó harácsolást, a létbiztonság korlátlan bűnözést, a szólásszabadság egyoldalú ferdítést, az érdekképviselet cinkos összekacsintást, az összefogás széthúzást, a nemzetvédelem hazaárulást jelent; s a sort folytathatnánk a végtelenségig. Visszavágás hiányában a liberálbolsi nómenklatúra egyre szemtelenebbé válik, s maholnap már a szokásos formaságokra, a megtévesztésre sem túlzottan ügyel.
A nyomor, a tehetetlenség, a magárahagyottság, a jövőtlenség, az állandó rettegés alaposan lehengerelte, prostituálta, szétforgácsolta népünket, s a gyöngülő, sorvadó szervezet mind kevésbé képes védekezni a rákos daganatok burjánzása ellen. Szétrohadt a közösség, megszűnt a radikális szembenállás, elgyávult a vitézség, az ősi magyar immunrendszer lassan-lassan föladja a harcot. Nincs követhető példa, biztos kapaszkodó, hatásos orvosság, sem karizmatikus vezéregyéniség. Utat tévesztettünk, sötétben botorkálunk, bombazáporban élünk. Nagyhatalmak játékszere, idegenek lábtörlője, ragadozók prédája lettünk. A globalizáció helytartói és élősködői csak pillanatnyi érdekeiket nézik; folyton szüretelni és aratni akarnak, holott időnként szántani, vetni, trágyázni, kapálni, metszeni, permetezni és öntözni is kéne. Féktelen önzésükben azt sem veszik észre, hogy az anyanemzet elpusztításával ők is megdöglenek. Pedig ha levegőhöz juthatnánk, ha táplálhatnánk, művelhetnénk magunkat, ha visszanyerhetnénk erőnket, épségünket, és emberhez, magyarhoz méltón élhetnénk, ők is megtalálnák számításukat. Mi kevéssel is beérnénk, szerényen is elboldogulnánk, nincsenek nagyra törő, másokat megalázó vagy veszélyeztető terveink. Békés, nyugodt természetűek vagyunk, bőkezű adakozók, szívélyes házigazdák, mások problémáit is megértők.
Ám még működnek öröklött ösztöneink, vágyaink, ragaszkodunk hazánkhoz, javainkhoz, szerzett jogainkhoz, ősi hagyományainkhoz. Ritkán mozdulunk, nem szeretjük a felfordulást, de ha kiprovokálják, ha nincs más választásunk, föllázadunk és vállaljuk az élethalálharcot is. Már érik a mélyben az erő, forrong a magyar katlan, készül megszülni új vezéreit a legtisztább, legnemesebb anyagból. Nem a pártok, nem a parlament, nem ócska ideológiák böffentik őket közénk, hanem a magyarok hűséges Istene gyúrja gránitkeménnyé őket hős elődeink porló csontjaiból. Általuk maga az Isten hajol le hozzánk, hogy megóvja szenvedő, elárvult népét. Ki kell várnunk, míg eloszlik a homály, s újra felragyog a Nap a magyar égen.
Ha hódító ellenség ostromol, ha idegenek fojtogatnak, fokozott elszántsággal kell(ene) védekeznünk, s minden rejtett tartalékunkat mozgósítani kell a cél elérése érdekében. Ilyenkor nincs helye pártoskodásnak, haszonlesésnek, személyeskedő vitáknak, kicsinyes marakodásoknak. Tilos alkudozni, gyáván meghátrálni, különbékét kötni vagy bajtársainkat cserbenhagyni. Ha elesik valaki, föl kell emelnünk, ha tűz van valahol, együtt kell oltanunk. Minden valamirevaló közösség tagjainak ki kell állniuk egymásért, mert csupán az őszinte kölcsönösség alapján remélhetnek viszontsegítséget. A nemzet is akkor várhatja polgárai önzetlen áldozatát, ha mindent megtesz értük. Ma sajnos még ez az elemi szolidaritás sem működik, mert a nemzet nem édes szülője, hanem csak mostohája fiainak. Magyarország (s a Kárpát-medence) – szomorú, mégis le kell szögeznem – csak lakóhelye, de nem hazája már a magyarságnak. Kivert kutyák lettünk, hontalan bujdosók, gerinctelen lakájok. Tragikus sorsunkon akkor javíthatunk, ha szorosan összefogva szembenézünk és megküzdünk ellenségeinkkel.
Egy normális, virágzó társadalomban a szolidaritás mindig jelen van, és áthatja az egész lakosságot. Úgy is mondhatnám, hogy a társadalom természetes alapállapotából következő jelenség, mely csak szándékos beavatkozással, tudatos aknamunkával rombolható szét. Nálunk sikerült a rontás, mert az egészséges szolidaritás csupán nyomokban lelhető fel. S ha már kiölték belőlünk, vajon mennyivel nehezebben valósítható meg a fokozott tudatosságot, szervezettséget, bátorságot igénylő nemzeti összefogás? Egyáltalán van-e rá esély? Bizton állíthatom, hogy a népünkre erőszakolt pártok s az országbitorló elit felől indulva semmiképpen sincs. Méltatlan célokért, olcsó választási sikerekért aligha sorakozunk fel, ennyire még most sem vagyunk hülyék.
De hát akkor kiért és miért? Csakis önmagunkért! Csakis rabtartóink, kifosztóink, hamis prófétáink ellen; csakis hazánk, népünk megmentéséért, csakis az értelmes, igaz, reális nemzeti célokért! Egy ilyen beteg, korhadt, közönyös társadalomban, mint a miénk, persze nem hihetjük, hogy mindenki egy emberként talpra ugrik. Talán néhány százezer lelkes honfitársunk hajlandó még vállalni a harcot – egzisztenciáját, családját, javait, puszta életét is kockára téve. A többi – az arctalan tömeg, a lenullázott, bárgyú biológiai massza – jobb esetben legföljebb a háttérből, a biztos fedezékből szurkol nekünk. S ha vesztünk, unottan ránk legyint, viszont ha győzünk, részt kér a dicsőségből.
Egy szárnyaló, öntudatos nemzet (egykor a magyar is ilyen volt!) – melyben él a szolidaritás, s melynek kiváló vezetői vannak – könnyen mozgósítható, gyorsan összefogható, ha veszély fenyegeti. Nálunk – éppen, mert nem számíthatunk a legcsekélyebb szolidaritásra sem – ez sokkal körülményesebb. Mégis, csupán egy eredményes nemzeti összefogás megvalósítása után, a közös harc élményével gazdagodva várhatjuk, hogy ismét kifejlődjön társadalmunkban a nélkülözhetetlen szolidaritás. Tehát fordított utat kell bejárnunk, de egy fejtetőre állított világban fölösleges pont ezen csodálkoznunk.
Próbáljuk meg immár meghatározni, mi legyen a nemzeti összefogás célja, mik legyenek legfőbb követeléseink.
1. Önálló, független, szabad, semleges Magyarország. (A NATO-ba és EU-ba történt belépés elvetése.) Biztonságunk, rendünk, szuverenitásunk megőrzése végett fegyveres testületeink bővítése és korszerűsítése; kötelező sorozás.
2. A napjainkig gyűrűző kommunista és posztkommunista rezsimek határozott megtagadása. Mindenféle jogfolytonosság és egyoldalúan vállalt kötelezettség (pl. alapszerződések) azonnali fölmondása. Az adósságtörlesztés és kamatfizetés végleges megszüntetése; új, magyar érdekű adó-, pénz-, hitel- és bankrendszer bevezetése. A munkanélküliség csökkentése, nemzeti karakterünket tükröző gazdaság és oktatás felépítése.
3. Igazságtétel, felelősségre vonás, elszámoltatás, vagyonelkobzás, reprivatizáció, kártérítés, esélyegyenlőség. A „privatizációval” eltékozolt javak újraállamosítása, majd dolgozói tulajdonba vétele. Az ország további kiárusításának, külföldi kézre adásának – különös tekintettel a földjeinkre – garantált megakadályozása. Teljes rendszerváltás és személycsere mindenütt (a politikában, a gazdaságban, a fegyveres erőknél, a tömegtájékoztatásban, a kultúrában, az egészségügyben stb.). A (fél)bolseviki alkotmány és törvényhalmaz eltörlése; ősi nemzeti (a Szentkorona-eszmén alapuló) alkotmányunk visszaállítása, és ezzel összhangban lévő, szigorú, egyértelmű törvények létrehozása. Az ország államformájának megváltoztatása. (Köztársaság, ill. parlamenti democsokrácia helyett nemzeti király, fejedelem vagy kormányzó által irányított, tekintélyelven alapuló, piramidális felépítésű alkotmányos monarchia.) A népfelség, a népakarat, a nemzeti érdekek s a szociális, társadalmi igazságosság abszolút érvényesítése. (A szegény, elesett rétegek humánus fölkarolása.)
4. Az ország és a nemzet megmaradásának biztosítása. A magyar élet jogainak föltétlen elismerése, a káros devianciák (a „másság”) kiküszöbölése. Abortusztilalom, családvédelem; végzetes fogyásunk haladéktalan megfordítása (kiemelt anyagi támogatással, propagandával stb.). A tiszta és erkölcsös közélet megteremtése. A nemzetrontók, hazaárulók, korrupt és bűnöző elemek, a „volt” ügynökök, kommunisták, a „liberálisok” és kozmopoliták örökös kizárása a vezetésből. A fő posztokat csak rátermett, feddhetetlen, alulról kiválasztott, nemzethű magyarok tölthetik be. A titkos szervezetek, a romboló szekták, a szélsőbaloldali utódpártok s a szabadkőművesség betiltása.
  1. A trianoni és párizsi békerendszer revíziója; a történelmi Magyarország eredeti állapotának helyreállítása. Mindenféle idegen megszállás fölszámolása; a magyar impérium bevezetése az egész Kárpát-medencében. A lehető legteljesebb nemzeti egység megcélzása (egy áttörhetetlen nemzeti falanxba tömörülés!) a fenti kérdésekben. Bármilyen globalizációs, európai vagy „jószomszédi” törekvést ezeknek kell alárendelnünk.

Világos, hogy ez a program sem egy fejetlen birkacsordával, sem pedig egy álságos élcsapat által kötött paktumokkal, szemfényvesztő kerekasztalozással, rózsadombi szerződésekkel, kopogtató-cédulás választási komédiákkal vagy egyéb „hangulatjavító” manipulációkkal nem valósítható meg. Hangsúlyozom azt is, hogy ez a despotikus, judeonáci zsarnokság nem reformálható belülről; csak a rendszer megdöntése és megsemmisítése árán menthető meg a magyarság! Kevés a (háttér)hatalom felkínált morzsáiból csipegetni, értelmetlen az általuk hozott játékszabályokat akár részben is elfogadni, fölösleges bármilyen választáson és (nép)szavazáson részt venni. Nekünk a teljes hatalmat kell megszerezni! Ám egy erőszakos zsiványbanda semmiről sem mond le önként, ezért vele szemben bármilyen eszköz használata megengedett a nemzet érdekében. Bármi áron biztosítanunk kell, hogy Magyarországon örökös (hegemonikus) nemzeti hatalom legyen! Soha többé nem engedhetjük azt idegenek vagy idegenbérencek kezébe!
Minden, ügyünket becsülettel és felelősen szolgálni kívánó honfitársunknak tudnia kell, hogy két kristálytiszta forrásból meríthet: az egyik a magyarok Istene, a másik a(z Atilla-i, Árpád-i) magyar nemzeteszme. Vajon melyik politikai irányzat, mekkora kincs, milyen pozíció, miféle ideológia érhet föl velük? Mi adhat akkora önbecsülést, olyan szilárd tartást és mélységes hitet, mint e tündöklő kettő? Nem szükséges nekünk sehova példáért fordulnunk, csak vissza kell térnünk az ősi gyökerekhez. Egyéni törekvéseinket mindenkor alá kell rendelnünk a fontosabb nemzeti érdekeknek! És minden gondolatunkat, cselekedetünket, önvédelmi harcunkat hassa át Isten szeretete! Nélküle nem jutunk semmire, de a belé vetett gyermeki bizalommal bármit elérhetünk. Tekintsünk rá, figyeljünk jelzéseire, kövessük Őt; ha meg is próbálja, nem hagyja elveszni választott magyar népét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése