Henry Kissinger - Tudós államférfi vagy háborús bűnös?

Henry Kissinger - Tudós államférfi vagy háborús bűnös?

Christopher Hitchens a "Trial of Henry Kissinger" (Henry Kissinger büntető tárgyalása) című nagy feltűnést keltő művében Nixon és Ford elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának és külügyminiszterének a szemére veti, hogy rendkívül sok a rejtegetnivalója. Kissinger ellen emelt vádjainak különös nyomatékot adott az, hogy 1998-ban a Londonban látogató egykori chilei diktátort, Augusto Pinochetet, a brit hatóságok egy spanyol vizsgálóbíró kérésére háziőrizet alá helyezték. Mivel Pinochet mögött ott állt támogató hatalomként az Egyesült Államok, így felmerült Kissinger bűnrészességének a kérdése is.

A Kissinger Fehér Házi időszakában hatalomra került görög hunta 1974-ben megbuktatta Makariosz érsek ciprusi elnököt. Az Egyesült Államok külpolitikájának az irányítója azonban nem tett ez ellen semmit. Erről ma már megfeledkezett a világ. A chilei eset viszont azért került a figyelem középpontjába, mert amíg Pinochetet a világ megvetése sújtja, addig Kissinger tiszteletreméltó közéleti személyiségnek számít, és legalább 25.000.-dollárt kap minden egyes interjújáért. Hitchens szerint Kissinger bűnei 1968-ra nyúlnak vissza, amikor a választási hadjáratban Hubert Humphrey demokratapárti alelnökkel és elnökjelölttel szemben republikánus párti kihívójának, Richard Nixonnak, az oldalára állt. A Párizsban folyó vietnami tárgyalásokon erre az időre már kialakult egy lehetséges konszenzus, és Johnson elnök kész volt a béke-megállapodás megkötésére. Nixon azonban minden áron halasztást szeretett volna elérni, mert a béke-megállapodás megkötése lehetővé tette volna a demokratapárti Humphrey elnökké választását.

A párizsi béketárgyalásokon Johnson elnök megbízásából Averell Harriman tárgyalt Hannoi képviselőivel, és az ő munkatársa volt szakértőként Henry Kissinger. Előzőleg tájékoztattuk már olvasóinkat, hogy Kissinger a Rockefeller klán tagja volt, és a Rockefeller-ház állt Nixon mögött is. Így Kissinger kapta azt a feladatot, hogy szivárogtassa ki a küszöbön álló megállapodásra vonatkozó döntést, mert így Nixon azt rejtett csatornákon arra használhatta fel, hogy ellenállásra bírja rá a saigoni vezetést. Ez a terv sikerült, és a háború az elnökválasztási taktikázás miatt további öt évig tartott, hogy végül is 1974-ben ugyanolyan feltételekkel érjen véget, amilyen feltételekkel 1968-ban is befejeződhetett volna. Kissinger bűne, az, hogy részt vett ebben a halasztásban, amely további tízezrek halálát okozta, köztük 32.000 amerikai katona halálát is. Kissinger számára az Egyesült Államok igazi érdekeivel szemben fontosabbnak bizonyult a Rockefeller-ház, valamint támogatottjának, az elnökjelölt Nixonnak, a kiszolgálása, és természetesen saját karrierjének az építése.

Az elmúlt évtizedek már a feledés jótékony homályába burkolták a véres és értelmetlen vietnami háborút, különösen az az óta felnövekedett nemzedékek körében. Más a helyzet azonban Chilével. A latinamerikai mércével mért demokratikus ország 1970. szeptemberében baloldali szocialista elnököt választott magának Salvador Allende személyében. Nixon attól tartott, hogy ez növeli a Szovjetunió és Kuba befolyását Dél-Amerikában, ezért úgy gondolta, hogy meg kell akadályozni Allende beiktatását. A feladat végrehajtásával Kissingert bízta meg, akinek az volt a terve, hogy elraboltatja René Schneider tábornokot, a chilei hadsereg parancsnokát, a demokratikus rend szilárd hívét, amely aztán ráveszi a chilei parlament centrista képviselőit, hogy ne támogassák Allendét. Az Egyesült Államok rejtett csatornákon könnygázgránátokat, gépfegyvereket és pénzt juttatott azoknak, akiket kiszemelt e feladatok ellátására. Ezek a felbérelt csoportok az utasításnak megfelelően valóban elrabolták és meggyilkolták Schneider tábornokot. Hitchens szerint ez az államilag fenntartott terrorizmus konkrét példája, és elegendő bizonyíték áll rendelkezésre, hogy Kissinger felelőssége egyértelműen megállapítható legyen. A brit újságíró úgy jutott ezekhez a bizonyítékokhoz, hogy mára már sok korábban letitkosított kormánydokumentum kutathatóvá vált.

Hitchens felelőssé teszi Kissingert azért is, hogy 1971-ben Pakisztán büntetlenül hajthatott végre inváziót az akkori Kelet-Pakisztán, a jelenlegi Bangladesh ellen. A már említett ciprusi ügyön kívül, amikor a fasiszta görög tábornokok elmozdították a hatalomból Makariosz érsek ciprusi elnököt, Hitchens Indonéziának a Kelet-Timor 1975. decemberében indított inváziójáért is felelőssé teszi Kissingert. Az invázió során amerikai fegyverekkel irtották ki Kelet-Timor lakosságának az egyhatodát, és ezekhez a fegyverekhez Kissinger segítségével jutott a dzsakartai kormányzat.

A vádak alátámasztását megnehezíti, hogy Kissinger személyes közbenjárására az állami dokumentumok jelentős része el van zárva a kutatás elől. A brit szerző könyvében többször is szemére veti az egykori társadalomtudósnak és kutatónak, hogy politikusként elrejti a tevékenységére vonatkozó dokumentációs anyagot. Kissinger rutinszerűen elutasítja azokat az interjúkat, amelyek során kellemetlen kérdésekkel kéne szembenéznie. Amikor hivatalban volt, az Egyesült Államok érdekeire és tekintélyére való hivatkozással tagadta meg a számára kellemetlen kérdésekre a választ. Ezért Hitchens nem csak azt veti Kissinger szemére, hogy emberiség elleni bűnöket követett el, hanem azt is, hogy gyáva.

A háttérhatalom egyik szócsövének tekinthető "The Spectator" (A szemlélő) hasábjain Conrad Black védelmébe veszi Henry Kissingert. A lap 2001. május 19-i számában Black emlékeztet arra, hogy Kissinger mindig fekete bárány volt azok szemében, akik szívesen vették volna, ha nem a Nyugat kerül ki győztesen a hidegháborúból. Kissingert német kiejtése miatt mindig szívesen parodizálták, de azért vált a régi nyugati baloldal céltáblájává, mert kiemelkedően fontos szerepet játszott az amerikai történelem legellentmondásosabb kormányzatában. Black szerint Christopher Hitchens azok közé a baloldaliak közé tartozik, akik a legellenségesebb magatartást tanúsítják Kissingerrel szemben.

Amikor Nixon és Kissinger elfoglalta hivatalát a Fehér Házban 1969. elején, 545.000 amerikai vett részt egy hadüzenet nélküli háborúban, nem folytak fegyverzetkorlátozó tárgyalások a Szovjetunióval, nem volt érdemleges kapcsolat Kína és az Egyesült Államok között, és az arab világ országai közül is csak Jordániával, Tunéziával és Marokkóval volt jó viszony. A kelet-nyugati konfliktus során a Szovjetunió és szövetségesei rendszerint érvényesíteni tudták akaratukat. Így például 1968-ban elfojtották a "prágai tavaszt".

Öt évre rá az Egyesült Államok békét kötött Vietnammal, és méltóságát megőrizve vonult ki Délkelet-Ázsiából. Megállapodást kötött Szovjetunióval a fegyverzet korlátozásáról, civilizált kapcsolatot alakított ki Kínával, és elősegítette, hogy jó-viszony alakuljon ki Izrael és néhány arab szomszédja között. Ez utóbbi jelentősen csökkentette a Szovjetunió befolyását a Közel-Keleten. Kissinger azzal is kivívta bírálói ellenszenvét, hogy érintetlenül került ki a Watergate-botrányból, sőt megkapta a Béke Nobel díjat. Black úgy véli, hogy mindez szálka azok szemében, akik sajnálják, hogy a Nyugat nyerte meg a hidegháborút, és hogy az Egyesült Államok vált az egyetlen valódi szuperhatalommá. Black szerint már Hitchens könyvének a címe is megtévesztő, mert bírósági tárgyalásra utal, ahol van bizonyítás és védelem, könyve viszont rágalmazó támadás. Black szerint Hitchens semmivel sem tudja alátámasztani, hogy Kissinger 1968-ban közreműködött a vietnami béketárgyalások elodázásában azért, hogy Nixont győzelemhez segítse.

Black azt is elutasítja, hogy Kissinger felelős lenne Allende chilei elnök és Schneider tábornok haláláért 1973-ban. Az amerikai szenátus illetékes bizottságai ezeket a vádakat kivizsgálták. Bizonyítást nyert, hogy Kissinger megakadályozta azt, hogy amerikai segítséget nyújtsanak a chilei államcsínyhez, és hogy semmilyen köze sincs a chilei elnök és vezérkari főnök halálához. Black szerint a bizonyítékok hiányáért Hitchens Kissingert teszi felelőssé, aki eltüntette ezeket a bizonyítékokat. Hitchens nem zavartatja magát a tényekkel. Ha a bizonyíték nem kedvez neki, akkor az hamis. Ha nincs olyan bizonyíték, ami alátámasztaná állítását, akkor azt a megvádolt személy tüntette el. Mindez Sztálin kirakatpereire emlékeztet.

Black a Spectator hasábjain kitér arra is, hogy Hitchens szerint Kissinger állítólag kezdeményezte Makariosz ciprusi elnök meggyilkolását. Hitchens Kissinger emlékirataira hivatkozik, amely szerint a ciprusi probléma gyökere Makariosz személye volt, éppen ezért Kissinger eszelte ki az érsek eltávolítását. Hitchens azonban azt már nem idézi Kissingertől, hogy az előbbiekhez hozzáteszi: "Makariosz volt egyben a helyzet megoldásának a kulcsa is".

Black szerint Hitchensnek csak olyan bizonyítékai vannak, amelyeket ő talál ki, vagy ő hamisít. Elítéli a vádlottat azért, hogy olyan gondolatokat ápolt, amelyeket ha megvalósít, akkor elítélhető tetteket hajtott volna végre. Ez a fajta "war thought crime" (elgondolt bűnök háborúja) nem elfogadható érvelés, csupán kísérlet arra, hogy a XX. század egyik legnagyobb államférfiját bíróság elé állítsa, amely Hitchenst egyenlő szintre emelné azzal a kiemelkedő személyiséggel, akit megvádolt. Conrad Black végül megállapítja, hogy Hitchens könyve a régi baloldal besározódott maradványának az elismerését kívánta elnyerni.

Kissinger és a Panama-csatorna

Több rejtett összefüggés is megvilágosodik számunkra, ha közelebbről szemügyre vesszük Kissinger politikáját az amerikai felségterületnek és tulajdonnak számító Panama-csatornával kapcsolatosan. A háttérhatalomnak a Rockefeller-ház irányítása alatt álló amerikai szárnya, amely Kissingert felfogadta, és a Fehér Házba juttatta, kulcsszerepet játszott már a bolsevikok hatalomra juttatásában is a cári Oroszországban. Közismert, hogy a Wall Street bankárai finanszírozták jelentős összegekkel Trockijt és forradalmi csoportját. A nemzetközi pénzhatalom másik tekintélyes dinasztiája, a Warburg-ház pedig Lenint és társait látta el jelentős összegekkel. A kommunizmust úgy is felfoghatjuk, mint a világhatalomra törő nemzetközi pénzügyi közösség egyik nagyszabású kísérletét a kétpólusú társadalom kialakítására. Ezt a kísérletet a nemzetközi pénzhatalom indította útjára, és ő is fejezte be 1989-ben. Ha ezt szemmel tartjuk, akkor már az is érthetővé válik, miért volt olyan kétértelmű Kissingernek a kommunista Kubával szemben folytatott politikája. Az alapító atyák Amerikája, a függetlenségi nyilatkozat és az alkotmány alapján álló valódi Amerika természetesen elítélte az emberi jogokat és politikai szabadságjogokat lábbal tipró kommunista diktatúrát Kubában. A másik Amerika, a nemzetközi pénzügyi közösség által irányított hivatalos Amerika, egyrészt nem mellőzhette teljesen az amerikai társadalom többségének a véleményét, másrészt úgy tekintett Kubára, mint a világkommunizmussal folytatott kísérlete egyik kulcsszereplőjére. Innen ered többek között a kissingeri Kuba-politika kettőssége.

Kissinger és a Panama-csatorna

De még ezt a kétértelműséget is túlszárnyalja az, amit a kissingeri Fehér Ház a Panama-csatorna ügyében folytatott. Ha az Amerikát ténylegesen kormányzó pénzügyi elit számára az amerikai társadalom valódi álláspontja és a washingtoni kongresszus véleménye valóban számítana, akkor Kissingernek szinte semmilyen lehetősége nem lett volna arra, hogy feladja az Egyesült Államok szuverenitását a Panama csatorna felett. 1975. június 24-én a washingtoni képviselőház 246 szavazattal 164 ellenében megtiltotta a külügyminisztériumnak, hogy tárgyalásokat folytasson a Panama-csatorna területre vonatkozó amerikai felségjogok átadásáról. A közvélemény kutatások szerint 6 amerikai közül 5 meg akarta tartani amerikai területnek a Panama-csatornát. A washingtoni szenátusban egy 38 szenátorból álló csoport fellépett a Panama-csatorna szerződéses átadása ellen, és ellenezte az amerikai felségjogok feladását. De a közvélemény beállítódása és a törvényhozás lépései sem tudták visszatartani Kissingert attól, hogy a Rockefeller-ház által irányított háttérhatalom döntéseit hajtsa végre. A washingtoni képviselőház szavazatát követően a következő üzenetet küldte Omar Torrijos tábornok panamai diktátornak:

"Tudatni kívánom Önnel, hogy ezen dolgok ellenére továbbra is elkötelezem magam e probléma végső és igazságos megoldására és új, modernebb viszony létesítésére a két ország között."

Kissinger tehát elnézést kért Torrijostól, amiért az amerikai nép és az amerikai törvényhozás egyelőre még nem volt hajlandó követni Kissinger elképzeléseit a Panama- csatorna feletti szuverenitás átadásáról. Kissinger szándékainak a jobb megértéséhez rögzítsünk néhány tényt a Panama-csatornával kapcsolatosan. A Panama-csatorna nemzetközi jogilag az Egyesült Államok területének volt egy része. A csatorna területét az Egyesült Államok 1903. november 18-án megvásárolta a panamai köztársaságtól. A megállapodás teljes, mindenre kiterjedő tulajdonjogot biztosított az Egyesült Államok számára. A megállapodás leszögezte, hogy az Egyesült Államok szuverenitása kiterjed a csatornazóna egészére, és kizárja a panamai köztársaságot attól, hogy ezen a területen bármilyen jogot gyakoroljon.

A Kissinger megbízásából tárgyaló E. Bunker és W. D. Rogers ugyan próbálkoztak olyan abszurd célzásokkal, hogy a kis latinamerikai ország kardcsörtető magatartása sürgetheti a Panama-csatorna átadását. Ilyeneket mondtak: "Ha Panama nem tudja visszaszerezni a csatorna területét, senki sem tudja megakadályozni a panamaiakat, hogy lerombolják, működésképtelenné tegyék és megbénítsák a csatornát". Olyan is elhangzott, hogy Panama állítólag "türelmének a végére érkezett". Mindez természetesen nevetséges érvelés, ha figyelembe vesszük, hogy 11.000 főből álló amerikai erő állomásozott a Panamai- csatorna területén, amely létszámában kétszeresen felülmúlta a Torrijos tábornok rendelkezésére álló panamai katonaságot. Ennek ellenére Bunker úgy véli, hogy jobban szolgálja az Egyesült Államok érdekeit, ha olyan viszonyt alakít ki Panamával, amely jobban biztosítja a két ország együttműködését.

Az Egyesült Államok nem bérelte a Panama-csatorna területét. Az Egyesült Államok ezt megvásárolta a panamai kormánytól ugyanúgy, ahogy annak idején Alaszkát megvásárolta Oroszország kormányától, vagy Louisiana-t Franciaországtól. A Panama-csatorna visszaadása nemzetközi jogilag ahhoz hasonlítana, mintha az Egyesült Államok visszaadná Alaszkát Oroszországnak, a Missisippi vidékét Franciaországnak, Texast és Kaliforniát Mexikónak. A Panama-csatorna visszaadásának a tervét elsőként Rockefeller egyik bizalmi embere, a Council on Foreign Relations, a CFR, egyik vezető személyisége Robert B. Anderson dolgozta ki. 1967-ben ő volt Johnson elnök fő tárgyalója, akit Nixon elnök is hivatalában tartott. Érdemes megjegyezni, hogy az első amerikai tisztségviselő, aki javasolta, hogy a Panama-csatorna területét nemzetköziesítsék, ugyancsak a CFR által nagyrabecsült személyiség Alger Hiss volt. Ez ugyanaz az Alger Hiss, akiről a most napvilágra került egykori KGB dokumentumok is megerősítik, hogy szovjet kém volt.

Henry Kissinger - Rockefeller másik felfogadott embere - volt az, aki a furkósbotot átvette Robert B. Andersontól. Kissinger aláírt egy elvi nyilatkozatot Torrijos panamai diktátorral 1974. februárjában, amelyben ígéretet tesz rá, hogy az Egyesült Államok lemond a Panama-csatorna feletti szuverenitásáról és azt teljes egészében átadja Panamának. Amikor Nixont a mesterségesen felszított Watergate botránnyal lemondásra kényszerítették, és Gerald Ford vette át az elnökséget tőle, akkor Kissinger sietett biztosítani a panamai vezetőket, hogy az elnökváltás nem befolyásolja az Egyesült Államok szándékát egy új Panama-csatorna szerződés megkötését illetően. Az amerikai közvéleményben azonban egyre nőtt az ellenállás Kissinger Panama-csatornával kapcsolatos terveivel szemben. Ezért a háttérhatalom egy új, a Rockefeller-hálózathoz tartozó nyomást gyakorló csoportot hozott létre még 1974. közepén, amely a hangzatos "Az Egyesült Államok és Latin-Amerika kapcsolataival foglalkozó Bizottság" elnevezést kapta. A bizottság költségeit a Rockefeller Testvérek Alapítvány, a Ford Alapítvány, a Clark Alapítvány és az Amerika-közi ügyekkel foglalkozó David Rockefeller Központ adományaival finanszírozták.

A Bizottság nyomban közzétette a közép-amerikai békére vonatkozó programját. Ennek központi gondolata természetesen az volt, hogy szükség van egy új megállapodásra Panama és az Egyesült Államok között, mégpedig azért, hogy az Egyesült Államok teljes egészében lemondjon a Panama-csatorna területe feletti szuverenitásáról. Amikor ez a Rockefeller-Kissinger terv 1975-ben nemcsak a közvélemény körében, de az amerikai törvényhozók körében is éles ellenállásba ütközött, akkor a Rockefeller-bizottság újabb tippel állt elő. Az új elgondolás szerint az Egyesült Államok továbbra is használná a Panama-csatorna területet és berendezéseit. Ezeknek a használatáért azután jelentős összegű díjat fizetne, de a felségjogokat már a panamai állam gyakorolná. Mivel jogilag nem kerül sor amerikai felségterület és tulajdon átadására, ezért az amerikai törvényhozás jóváhagyására sincs többé szükség. Az Egyesült Államok megtartja üressé vált jogcímeit anélkül, hogy ténylegesen bármit is megtartana korábbi felségjogaiból és tulajdonából.

A komplikált és szövevényes kissingeri magyarázat szerint az Egyesült Államok olyan új és közösen elfogadható viszonyt kíván a két ország között, amely lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok továbbra is működtesse és megvédelmezze a csatornaterületet egy ésszerűen meghosszabbított ideig. Az új szerződés Kissinger szerint lehetővé tenné, hogy az Egyesült Államok az energiáit a hatékony működtetésre, a vízi út ellenőrzésére fordítsa, míg az összes többi ügyet és hatáskört átengedné a panamaiak számára. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az Egyesült Államok továbbra is fizet minden számlát. Ugyanakkor kritikus helyzetben Panama marxista kormánya esetleg Moszkvával közösen dönti el, mely hajók haladhatnak át rajta. A kissingeri politika olyan éles szemű bírálói is, mint Gary Allen azonban mellőznek egy másik nagyon fontos szempontot, amely e sorok írója szerint a döntő ok volt a Rockefeller-ház Panama-csatornával kapcsolatos elgondolásaiban.

Az 1960-as és 1970-es években Panama a többi közép-amerikai és dél-amerikai országhoz hasonlóan egyre nagyobb mértékben eladósodott a nemzetközi pénzügyi közösség nagy magánbankjainak, elsősorban a nagy amerikai magánbankoknak. A teljesen eladósodott Panama a fizetésképtelenség határáig jutott. Hogy fizetni tudja a háttérhatalom tulajdonában lévő bankoknak adósságszolgálati terheit, elsősorban a hatalmas kamatokat, a panamai államot és kormányt jövedelemhez kellett juttatni. A kis Panamának jelentős jövedelme csak a Panama-csatorna használatáért szedett díjakból, illetékekből és vámokból származhatott. Csakhogy ez a Panama-csatorna övezet az Egyesült Államok felségterülete volt, és az abból származó jövedelem az amerikai kormányt illette és az Egyesült Államok költségvetését gyarapította. Ez közpénz volt, amelyeket a washingtoni kormány közcélra költött el. Ha viszont a Panama-csatorna területét az Egyesült Államok átadja a panamai államnak, akkor a fizetésképtelenné vált panamai állam újból fizetőképessé válik és a Panama-csatorna jövedelmét adósságszolgálat formájában folyamatosan a nemzetközi pénzhatalom magánbankjaiba fizetheti be. Vagyis a Panama-csatorna jövedelme többé nem a közcélokat szolgáló amerikai költségvetést, hanem a magánhitelező pénztulajdonosok gazdagodását szolgálja. Ezért kellett kényszeríteni az Egyesült Államok kormányát, hogy adja át ellenszolgáltatás nélkül Panamának a tulajdonát képező csatornaövezetet. Így az amerikai állam is, amikor használta a csatornaövezetet, azért jelentős összegeket fizetett Panamának, amit aztán a panamai kormány átutalt adósságszolgálat és kamatfizetés ellenében a nagy nemzetközi magánbankoknak.

Kissinger és a Watergate-ügy

Immáron 30 éve, hogy a Watergate szó bejárta az egész világot. Nixon elnök 1972-ben fölényes győzelmet aratott országos szinten. Nixon olyan nagyarányúan vezetett a választási kampány során ellenfele, a demokratapárti McGovern-nel szemben, hogy nehezen hihető: tényleg szükség volt a demokrata párt választási központjába való betörésre. Az amerikai közvéleményt sokkolta az, hogy a Fehér Ház esetleg részt vett egy betörés elrendelésében. A mesterségesen felszított sajtókampány egyre inkább azt sugalmazta, hogy az elnök hazudott. Az elsimítható ügyként indult kisstílű bűncselekmény példa nélkül álló politikai botránnyá dagadt. Kiderült, hogy az elnök úgynevezett ovális hivatali szobáját folyamatosan lehallgatták, és az ott elhangzott valamennyi beszélgetés magnetofonszalagra volt rögzítve. Ezeket a szalagokat nem törölték le. Végül ezek bizonyították, hogy Nixon elnök - legalább is az ügy eltusolásáért - felelősnek minősíthető.

Mire a Watergate botrány nevű politikai cirkusz véget ért, addigra az elnök 30 munkatársa került bíróság elé. Nixon elnököt lemondásra kényszerítették, de utódja, az általa kiválasztott korábbi alelnök, Gerald Ford, elnöki kegyelembe részesítette és így megkímélte őt a büntető eljárástól. Az események Nixon alelnökének Spiro Agnewnak a lemondatásával kezdődtek. Ekkor választotta alelnökéül Nixon Gerald Fordot. Ezután az elnök közeli tanácsadói mind elveszítették állásukat, ez alól egyetlen személy maradt kivétel, a Fehér Ház leghatalmasabb embere az elnök után: Henry Kissinger. Nixon bizalmi embereit kivétel nélkül a Rockefeller-ház és személy szerint Kissinger szolgálatában álló tisztségviselők váltották fel. Ezt követően Gerald Ford - akit nem az amerikaiak választottak meg elnöknek - került az elnöki tisztségbe. Nixon alelnökét a kongresszus nevezte ki elnöknek, aki viszont alelnöknek a Rockefeller-ház politikával foglalkozó kulcsemberét, az akkori new yorki kormányzót, Nelson Rockefellert vette magához alelnöknek. Így ő lett az Egyesült Államok nem megválasztással ebbe a pozícióba kerülő alelnöke. Ezzel a lépéssel az a Nelson Rockefeller, aki a háttérhatalom kulcsembereként nem volt képes megszerezni magának a republikánus párt elnökjelöltségét, és így el lett zárva attól, hogy elnökké válasszák, most mégis csak beköltözetett a Fehér Házba.

Már eddig is rámutattunk, hogy a Rockefeller-ház volt a tényleges hatalom Richard Nixon mögött attól kezdve, hogy Nixon 1960-ban, mint a republikánus párt elnökjelöltje, New York városába repült, hogy Nelson Rockefellerrel tárgyaljon. A bennfentes köztársaságpártiak mind megértették e lépés jelentőségét, az új Nixon-Rockefeller szövetség fontosságát. Ez azt jelentette, hogy Nixon feladta függetlenségét cserébe a Rockefeller-ház támogatásáért. 1968-ban Nixon szó szerint követte Rockefeller előírásait. Nyíltan felvállalta a dollár leértékelését, a bérek és az árak ellenőrzését, a vörös Kínával való kapcsolatok felvételét, olcsó amerikai búza eladását a Szovjetuniónak, számos új kormányhivatal felállítását, a Panama-csatorna átadását és katonai pozíciók enyhítését. Látszólag Nixon volt a konzervatív, aki az üzletemberek érdekeit képviselte a liberális Hubert Humphrey-val 1968-ban, majd az ugyancsak liberális demokrata George McGovernnel 1972-ben. Ebben az évben Nixon, vagyis a Rockefeller-ház és a CFR-hálózat propagandistái képesek voltak konzervatív retorikával eladni a liberális stratégiát. Ennek lényege az Egyesült Államok szuverenitásának a fokozatos felszámolása, az amerikai gazdaság eladósítása, a reálgazdaság helyett a pénzgazdaság elsőbbsége. Miközben Nixon ezt a programot megvalósította, a CFR bennfentesei óriási léptekkel haladtak előre az általuk elgondolt új világrend kialakításában.

Ha Nixon Rockefeller embere volt, az ő parancsaikat hajtotta végre, akkor végül is miért kellett elbuknia? Ezt ma azért nem tudhatjuk biztosan, mert a legfontosabb dokumentumok még hosszú évtizedekre el vannak zárva a kutatás elől. Mégis 30 év után már pontosabb képünk van a történtekről.

Nelson Rockefeller nyíltan arra törekedett gyermekkorától kezdve, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen. De ez a törekvése egész nyugdíjas koráig sikertelen maradt. Ha Nelson Rockefeller valaha is el akarta érni ezt a vágyát, akkor gyorsan kellett cselekednie. Többszöri kudarc után tisztában volt azzal, hogy a republikánus párt tagságának a többsége nem támogatja. Ezért csak valamilyen hátsó ajtón kerülhet be a Fehér Házba. Gary Allen például úgy véli, hogy Nelson Rockefeller arra számított: Nixon őt fogja kijelölni alelnöknek, amikor Spiro Agnew lemondásra kényszerült. Nixon, aki akkor már tűz alatt állt a Watergate-ügy miatt, még azt hitte, hogy megtarthatja elnöki pozícióját, ha határozott magatartást tanúsít. Ugyanakkor attól tartott, ha Nelson Rockefeller lenne az alelnöke, akkor az ellene folyó sajtókampány még hevesebbé válna, és így le kellene mondania. Ezáltal ő Nixon juttatná a Standard Oil örökösét az Egyesült Államok elnöki tisztségébe anélkül, hogy keresztül kellene mennie a választási procedúrán. Nixon tehát keresztülhúzta Nelson szándékait, és Gerald Fordot választotta. De mint a tényekből tudjuk, Nixon mégsem tudta megőrizni hivatalát és így Ford alelnökből elnökké lépett elő. Nelson Rockefeller pedig végre bekerülhetett a Házba, de számára sajnálatos módon csak alelnöknek.

A Watergate-botrány első áldozatai Nixon közeli tanácsadói voltak, akiket ő hozott a Fehér Házba. Ezek az emberek Nixonhoz voltak lojálisak, nem pedig az Eastern Liberal Establishmenthez, vagyis a Keleti-parti liberális hatalmi elithez. Nixonnak ez a csapata pontosan azért, mert nem a háttérhatalom embereiből állt, potenciális veszélyt jelentett a pénzhatalom árnyékkormányára. Ezek közé a személyek közé tartozott H.R. Haldeman, a Fehér Ház hivatali főnöke, John D. Ehrlichman, az elnök munkatársa, John Dean, az elnök tanácsadója, és mindazok az emberek, akik irányították Nixon újraválasztását. Ehrlichman volt a Watergate-ügy egyik legkeserűbb áldozata. Öt évig terjedhető börtönre ítélték, amiért közreműködött Daniel Ellsberg orvosának a rendelőjébe való betörésben. Daniel Ellsberg Kissinger közeli munkatársa volt, és az úgynevezett Pentagon-iratok kiszivárogtatásával vált ismertté. Erre az ügyre még visszatérünk, de most csupán Ehrlichman véleményét idézzük: "Kemény dolog, amikor börtönbe kell mennünk az Ellsberg betörésért, és az az alak, aki mindezt elrendelte, megkapja a Béke Nobel-díjat." Ehrlichman itt Henry Kissingerre utalt.

Kissinger és a lehallgatások

William Safire, aki egy ideig maga is a Fehér Ház munkatársai közé tartozott, Before the Fall (A bukás előtt) című könyvében megírja, hogy Kissinger a Nixon csapat egyik legfurcsább tagja volt az első, aki bevezette a rutinszerű lehallgatásokat. Ma már közismert, hogy Kissinger valamennyi megbeszélését magnetofonon rögzítette. Amikor Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója volt, elrendelte, hogy lehallgató készüléket helyezzenek el Richard F. Pederson és Robert Pursley tábornok telefonjára, mindketten William Rogers külügyminiszter és Melvin Laird védelmi miniszter legszorosabb munkatársai voltak. Magától értetődő, hogy közülük egyik sem volt olyan személy, akit biztonsági szempontból kérdésesnek lehetett tekinteni. A lehallgatás azt a célt szolgálta, hogy a Fehér Házon belüli hatalmi küzdelemben információs előnyhöz juttassa Kissingert.

A nemzetbiztonsági tanácsadó többek között arra használta így szerzett információit, hogy a saját Nixonhoz intézett javaslataiban erőteljesebben támogatta az elnököt, és így saját magát tüntette föl az elnök leghűségesebb kiszolgálójának. Már a Watergate-botrányt megelőzően is tehát általános gyakorlat volt a Fehér Házban a lehallgatás. Ami ezt a botrányt illeti, változatlanul kérdés, hogy vajon milyen előnyhöz juthattak a republikánusok azzal, hogy betörtek a Watergate-szállodában lévő demokrata párti irodákba. A Nixon-McGovern elnökválasztási kampány már csaknem teljesen eldőlt még a választásokat megelőzően. Nem volt vitás, hogy Nixon nyeri meg a választásokat, csupán az volt a kérdés, hogy milyen fölénnyel. A demokrata párt választási központjába való betörésnek tehát semmi stratégiai indoka nem volt. Tovább fokozza a rejtélyt, hogy ezt a betörést teljesen dilettáns módon hajtották végre. Először is a betörők egyike riasztotta az őrt, miután az ajtó zárjára újabb szalagot ragasztott azt követően, hogy a biztonsági őr az elsőt már felfedezte és eltávolította. Ezt követően a kétbalkezes betörőket, noha már felfedezték őket, újra visszaküldték a helyszínre. Az a személy, akit figyeléssel bíztak meg, észlelte a rendőrség megérkezését, de vagy elmulasztotta riasztani társait, vagy azok nem vették figyelembe a jelzését. Az egész azt a benyomást kelti, hogy szándékosan úgy hajtották végre az akciót, hogy azt felfedezzék. És miután a betörőket lefülelték, egyiküknél megtalálták E. Howard Hunt Fehér Házi telefonszámát.

A Watergate-akció kezdeményezője egy titkos csoport volt, amelyet hivatalosan speciális Fehér Házi nyomozócsoportnak, vagy becenevükön "vízvezeték szerelőknek" neveztek. Ezt a csoportot Henry Kissinger hozta létre azért, hogy megakadályozza a hivatali titkok és államtitkok kiszivárgását a saját hivatali stábjából. Nixon rendkívül rossz néven vette, hogy fontos hivatali titkok kiszivárognak, és ezért Kissinger javaslatára egy nyomozó egység létrehozása mellett döntött. John Dean, Nixon egyik munkatársa állítja, hogy Nelson Rockefeller kívánságára ajánlotta Kissinger Nixonnak a "vízvezeték szerelők" alkalmazását. Kissinger a saját munkatársai közül David Youngot helyezte a csoport élére. Young korábban Rockefeller alkalmazásában dolgozott jogászként a Wall Streeten. A Watergate-botrány után pedig Londonba küldték továbbképzésre. A háttérhatalmat kiszolgáló tömegtájékoztatás kötelességtudóan hallgatott arról a kulcsszerepről, amit Young a Watergete-ügyben játszott.

Ma már biztonsággal állíthatjuk, hogy a "vízvezeték szerelők" okozták Nixon bukását. Ugyanakkor eddig még senki nem állította, hogy Nixon kezdeményezte, illetve ő hagyta jóvá ezeknek az illegális tevékenységét. Ugyanakkor az a személy, aki kezdeményezte ennek a csoportnak a létrehozását, aki Rockefeller támogatásával egyre nagyobb hatalomra tett szert, sértetlenül került ki az egész ügyből. Ebben az időben Kissinger irányította a titkosszolgálatokat és a hírszerző szervezeteket, beleértve a CIA-t is. Charles Colson, a Fehér Ház egyik munkatársa szerint, Nixon a CIA-ra gyanakodott és a Watergate-ügy kapcsán meneszteni akarta annak vezetőjét. Nixon végül is elállt ettől a tervétől. Amikor aztán megalakult a Watergate-ügy kivizsgálására egy bizottság, amelynek a CIA tevékenységét is felül kellett vizsgálnia, annak már az elnöke nem volt más, mint Nelson Rockefeller. Ennek a 8 tagú bizottságnak 5 tagja a CFR-nek, vagyis a Rockefeller-ház által irányított háttérhatalom egyik kulcsintézményének volt a tagja. A Gary Allen által az Egyesült Államok árnyékkormányának nevezett CFR Nelson Rockefeller hűséges kiszolgálója volt. Éppen ezért természetesnek vehető, hogy Kissinger már előre minden információt megkapott ettől a bizottságtól.

A Boston Herald American 1973. október 31-i tudósításában írja: "A szövetségi nyomozók olyan dokumentumokhoz jutottak a központi hírszerző szolgálattól, amelyek tanúsítják, hogy Richard Helms korábbi igazgató eskü alatt hamis vallomás tett a Fehér Házi szerepéről azért, hogy elleplezze a CIA szerepét a Watergate-betörésben... Az új bizonyíték tanúsítja, hogy Helms volt a CIA azon erőfeszítése mögött, amely akadályozni akarta az FBI nyomozását."

Nixon minden híresztelés ellenére túlélhette volna az egész Watergate-botrányt, ha nem léteztek volna azok a bizonyos magnószalagok. Éppen ezért ennek az egész furcsa történetnek ezek a legérdekesebb részei. Az a tény, hogy az elnök valamennyi beszélgetését szalagra rögzítették, csak futólag került említésre a Watergate meghallgatások során Alexander Butterfield által, aki a Fehér Ház titkosszolgálati összekötője volt. Alig hihető, hogy ezt a bombát, amely végül is az elnök elmozdításához vezetett, csak úgy véletlenül dobták be. Ma már tudjuk, hogy Butterfield a CIA egyik titkos informátora volt. Azzal vádolták, hogy együttműködött a CIA-val, amikor valamennyi beszélgetést szalagra rögzítettek a Fehér Házban. Ha Butterfield nem szólja el magát, akkor Nixont nem lehetett volna lemondásra kényszeríteni. Felmerül a kérdés, hogy Nixon miért nem kapcsoltatta ki a magnetofonokat a Watergate szállóba betörő személyek letartóztatását követően. Vagy ha már ezt elmulasztotta, akkor miért nem semmisítette meg őket, miután Butterfield elárulta, hogy ezek a magnetofonszalagok léteznek. Az egyik legenda szerint Nixon annyira el volt telve a hatalomtól, hogy nem hitte el: a Legfelsőbb Bíróság elrendelheti e szalagoknak a beszolgáltatását.

Miután korábban ilyesmi nem fordult elő, és nem volt rá irányt adó precedens, érthetetlen, hogy miért vállalta az elnök ezt a kockázatot. Nixonnak tudnia kellett, hogy elnöksége forog kockán. Továbbra is kérdés, hogy ez az éles eszű politikus miért nem semmisítette meg ezeket a szalagokat. E sorok írója feltételezi: ennek az lehetett az oka, hogy Nixon valójában nem gyakorolt ellenőrzést ezek felett a magnószalagok felett. Eléggé rejtélyes, hogyan lehetett az, hogy szinte mindenki tudta mi van ezeken a szalagokon, hol, milyen kijelentést rögzítenek, még mielőtt azt átadták a különleges vizsgálatot irányító nyomozóknak, illetve Sirica bírónak. Meg nem nevezett személyek szinte percről-percre tudták, hogy melyik szalag mit tartalmaz. Miután a Fehér Házban elhangzott valamennyi élő és telefonbeszélgetést már több mint egy éve rögzítették, szó szerint több kilométer magnószalag volt elraktározva. A nyomozást irányítók viszont már pontosan tudták, hogy melyik szalag, melyik részét percre és másodpercre lebontva kérik bevizsgálás végett átadni. Ki ellenőrizte ezeket a szalagokat, vagy kinek állt módjában, hogy másolatokat készítsen róluk? A lehallgató készülékeket a titkosszolgálat szerelte fel, ezért figyelemreméltó az a tudósítás, amely a Newsweek 1974. szeptember 23-i számában olvasható:

"Miközben a Fehér Ház korábbi stábfőnöke H. R. Haldeman a Watergate-ügyben játszott szerepe miatti bírósági tárgyalására várt, a titkosszolgálat főnöke, akit ő bocsátott el a Fehér Házból tavaly, egy kívánatos állásban talált menedéket. Robert H. Taylor, (49) aki Haldemannal együtt belebonyolódott Nixon biztonsági intézkedéseibe, most a nagykiterjedésű Rockefeller családi vállalkozások magánbiztonsági szolgálatának a főnöke. Vagyis miután Nixon távozásra kényszerült, a titkosszolgálat feje, aki a magnószalagok ellenőrzésével is meg volt bízva, egy kényelmes álláshoz jut a Rockefeller birodalomban."

Ugyanennek a Rockefeller birodalomnak az első számú megbízottja Henry Kissinger is részt vett saját munkatársainak és számos újságírónak a lehallgatásában. De Kissinger volt az Egyesült Államok hírszerző szolgálatainak a csúcsán is. Ma már azt is tudjuk, ő volt az első számú felelős a "vízvezeték szerelők" csoportjának a felállításában. Kissinger azonban nem az elnökhöz, hanem a Rockefeller dinasztiához volt lojális. Kissinger részt vett Nelson Rockefeller három sikertelen kampányában, és nyíltan beszélt megvetőleg Nixonról. Még 1968-ban is, miután Nixon elnyerte a republikánus párt elnökjelöltségét, kijelentette: "Ez az ember nem alkalmas elnöknek. Soha nem dolgoznék a számára. Ez az ember egy katasztrófa."

A Watergate-üggyel behatóan foglalkozó Carl Bernstein és Bob Woodward írta, hogy Kissinger gyakran nyilatkozott megvetően Nixonról "a mi fasírozott elnökünkről". Élvezettel adta tovább a legkülönfélébb pletykákat róla és a First Ladyről. Kissinger segítőtársa egy másik Rockefeller csapathoz tartozó személy - Alexander Haig tábornok - volt. Más Kissinger által kiválasztott személyekhez hasonlóan Haig is az ismeretlenségből került igen magas pozícióba. Haig üstökösszerű felemelkedésének is az igazi titka, hogy a Rockefeller birodalom állt mögötte. Haig ezredesként lépett be Kissinger stábjába 1969-ben, és 4 év alatt már négycsillagos tábornokká lépett elő, a harmadik csillagot egyenesen átugorta. Egy olyan ember számára, aki semmiféle kiemelkedő tettet nem hajtott végre katonai szolgálata idején, ez a körülmény, hogy 240 más tábornokot lekörözve kerülhetett a négycsillagos tábornokok sorába, önmagában elgondolkoztató tény. Nixon elnökségének utolsó szakaszában Haig egyre inkább a ténylegesen irányító személy volt, és történetesen ő volt az, aki ellenőrizte azt a páncélszekrényt is, ahol a Watergate szalagokat őrizték. A fecsegő Butterfield pedig Haig korábbi kollégája volt.

A Parade magazin hasábjain Lloyd Shearer számol be arról, hogy Haig miként segítette elő Nixon lemondatását azzal, hogy a republikánus párt habozó törvényhozóihoz elvitte a Nixon ellen szóló bizonyítékokat, és így őket is rávette, hogy ne legyenek lojálisak az elnökhöz. A lemondatásra való végső döntés előtt két megbeszélésre is sor került. Az első a Nixonhoz hű republikánus vezetőkkel folyt. A másodikon Henry Kissinger és Alexander Haig vett részt. Kissinger maga ismerte el, hogy Nixon hivatali idejének utolsó hónapjaiban már kormányzati ügyekkel alig foglalkozott. A már idézett Charles Colson szerint Nixon ténylegesen Haig és Kissinger foglya volt ezekben a válságos időkben. Mindehhez jól illeszkedik az a tény, hogy a Watergate botrány három győztese Gerald Ford, Nelson Rockefeller és Henry Kissinger volt.

Az az ember, aki az egész Watergate-ügyet elindította, aki az első telefonbeszélgetéseket lehallgattatta, aki az első dominót megdöntötte, Henry Kissinger volt. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy őszintén nehéz két urat szolgálni. Haig megmondta Henryről, hogy soha nem volt Nixon embere. Kissinger is mondta, miként már idéztük: soha nem dolgozna Nixon számára. Nem is tette. Ő Rockefeller embere volt és az is maradt a mai napig.

Mi igaz abból, hogy Kissinger állítólag kettős ügynök volt?

Gary Allen írja 1976-ban megjelent "Kissinger, The secret side of the secretary of state" (Kissinger, A külügyminiszter rejtett oldala) című könyvében a 11. fejezetben, hogy 1975. augusztus 14-én az Alabama állambeli Birmingham városában a Hyatt House-ban a következő kérdést tette fel egy riporter Kissingernek:

"Miniszter Úr! Nemrég kaptuk meg Michael Goleniewski ezredes jelentését, aki a II. világháborúban a lengyel hadsereg hírszerző tisztje volt, és azonosította a KGB és a GRU ügynökök és tisztek azon listáját, akiket azóta letartóztattak, bíróság elé állítottak és elitéltek. A tábornok Önt is megjelölte Kissinger Úr, mint aki a szovjet hírszerző hálózat nyugat-németországi központja számára dolgozott ODRA fedőnév alatt a II. világháború során és egyidejűleg az amerikai hadsereg hírszerző kihallgatója és instruktora volt egy katonai hírszerző iskolában... Igaz-e ez? És ha nem, akkor miként magyarázza meg, hogy az Ön neve szerepel Goleniewski tábornok listáján?" Kissinger a következőket válaszolta: "Én nem tudom ki Goleniewski ezredes, de úgy vélem, hogy ezért a kitalált történetért Pulitzer-díjban kéne részesíteni."

Gary Allen szerint először is figyelembe kell venni, hogy Goleniewski az egyik legfontosabb tiszt volt, aki a kommunista hírszerző szolgálatból eljutott Amerikába. Évekig tartott, amíg a külügyminisztérium és a CIA kihallgatta. Ezalatt az idő alatt Goleniewski több száz titkos ügynököt beazonosított és az általa közölt adatok fontosnak bizonyultak. Gary Allen szerint a Kissinger beszervezéséről szóló híresztelések már évek óta közszájon forogtak, és többször is feltették a rá vonatkozó kérdéseket mind a külügyminisztériumban, mind a Fehér Házban. Ez a történet ténylegesen már az 1950-es évek elején kezdődött, amikor az ezredes a lengyel hírszerző szolgálatban gyűjteni kezdte az Amerikában szovjet hírszerző műveletekben résztvevő ügynökök adatait. Ez az ezredes nevezte magát Michael Goleniewskinek, és azt állította magáról, hogy meggyőződéses antikommunista. A következő évtizedben Goleniewski több mint 5000 oldal szigorúan titkos dokumentumot juttatott el amerikai hírszerzőknek, 160 mikrofilmet titkos jelentésekkel, és 800 oldalnyi szovjet hírszerzői jelentést, amely Nyugat-Európában működő kommunista ügynökök százainak a nevét tartalmazta.

Végül 1961-ben - tartva a leleplezésétől - Goleniewski az Egyesült Államokba menekült. 1961. január 12-én érkezett Amerikába, ahová katonai repülőgépen egy CIA ügynök kíséretében érkezett. John Norpel, az amerikai külügyminisztérium biztonsági tisztje azt tanúsította a szenátus belső biztonsági albizottsága előtt, hogy a Goleniewski által átadott hatalmas információ mennyiség 3 évig tartó kihallgatása és ellenőrzése során pontosnak és igaznak bizonyult. Ismert, hogy Goleniewski információi vezettek az Egyesült Államok varsói nagykövetségén egy nagyobb szabású szex- és kémbotrány leleplezéséhez. Az ő tájékoztatása alapján azonosították be Kolon Molody ezredes szovjet ügynököt és négytagú csoportját Angliában, valamint a svéd Stig Eric Wennerstrom ezredest, és KGB tábornokot, mint kettős ügynököt. Ugyancsak Goleniewski leplezte le, hogy George Blake brit hírszerző tiszt szovjet kém, és ugyancsak Goleniewski azonosított be egy sor KGB és GRU hírszerzőt Nyugatnémetországban, Dániában és Franciaországban.

Olyan értékesek voltak az általa szolgáltatott információk, hogy az Egyesült Államok 88. kongresszusa az 5507. számú határozatával külön elismerését fejezte ki Goleniewskinek Amerika biztonságához való hozzájárulásáért. Mindezt azért ismertettük részletesen Gary Allen könyvének a 125-127-ig terjedő oldaláról, hogy alátámasszuk Goleniewski megbízható személynek tekinthető. A lényeg az, hogy a Goleniewski által beazonosított személyek egyike az 1960-as évek elejéről egy akkor még viszonylag ismeretlen tanár a Harvard Egyetemről, név szerint Henry A. Kissinger. Ez tehát a hihetetlenül hangzó beszámoló, amelyet az American Opinion című folyóirat szerkesztője Alan Stang 1976. márciusában a magazin hasábjain megjelentetett.

A II. világháborút követő napokban a Szovjetunió megszervezte Lengyelországban az ODRA elnevezésű hírszerző hálózatot. Fő feladata az volt, hogy a brit és az amerikai katonai hírszerzésbe beépülve információkkal segítse a moszkvai vezetést. Vezetője Zelanznyikov tábornok volt, a helyi kirendeltség élén pedig Kujun ezredes állt. 1954-ben Kujunt visszarendelték Moszkvába, és magyarázatot kértek tőle egy női küldönc titokzatos halála miatt, továbbá azért, mert fontos titkosszolgálati anyagok eltűntek, továbbá elveszett mintegy 80.000 dollárt kitevő pénz is. Kujun a kivégzésétől való félelmében öngyilkosságot kísérelt meg, de ez nem sikerült és végül is az orosz KGB-nek a lengyel testvérintézményénél, a GZI-nél kötött ki, annak egyik kórházában. A GZI főnöke Wozniesienski ezredes hosszadalmas kihallgatásnak vetette alá Kujunt és ennek eredményét saját páncélszekrényében megőrizte. Wozniesienskit később Skulbaszewski ezredes váltotta fel, és az ő utóda lett 1956-ban Goleniewski.

Az American Opinion című folyóirat szerkesztőjének, Alan Stangnek, Goleniewski elmondotta, hogy a megörökölt iratanyag 1500 oldalnyi dokumentációt tartalmazott. Ebből mintegy 20 oldal oroszul volt írva, Wozniesienski kézírásával. Ez foglalkozott Kujun ezredes 1954-ben történt kihallgatásával, és tartalmazta a szóbanforgó személyek valódi neveit és titkosszolgálati kódolt neveit. Ők voltak tulajdonképpen az ODRA vezető hírszerző tisztjei Európában. Az egyik ilyen hírszerző tiszt volt Ernst Bosenhard, aki hivatalnokként dolgozott az amerikai hírszerzés oberammergaui központjában Bajorországban. Bosenhard számos szigorúan titkos dokumentumot juttatott el Moszkvába, mielőtt lebukott. 1951-ben kémkedésért elítélték. Wozniesienski ODRA listáján szerepelt egy "Bor" nevű ügynök is, aki együttműködött Bosenharddal Oberammergauban. 1954-ben egy feljegyzés arra utal, hogy ez a bizonyos "Bor" visszatért az Egyesült Államokba és jelenleg a Harward Egyetemen tartózkodik, továbbá az is szerepel a megjegyzésben, hogy titokban együttműködik az amerikai központi hírszerző szolgálattal, a CIA-val. A lista szerint "Bor"-nak a valódi neve Henry A. Kissinger őrmester volt. Az American Opinion szerkesztője ezután beszámol arról a beszélgetésről, amelyet Goleniewskivel folytatott.

"Jelen volt Ön akkor, amikor a KGB kinyitotta Skulbaszewski páncélszekrényét?"

"Nos, én nyitottam ki Skulbaszewski ezredes széfjét."

"Ön nyitotta ki egyedül."

"Helyes."

"Skulbaszewski ezredes páncélszekrényében tehát volt egy lista szovjet ügynökökről - és ezen a listán szerepelt egy név: Henry Kissinger."

"Úgy van."

Goleniewski még a következőket mondta Alan Stang-nek:

"Ebben az időben hallottam Kissinger őrmesterről, aki ezidőtájt csaknem ismeretlen volt a számomra. Nem tudtam, hogy ő kicsoda. Nem tudtam, hogy ő zsidó volt, vagy német, vagy bármi más. Amit tudtam, hogy ilyen vagy olyan okból részt vett a szovjet kémelhárító Smersh hálózat tevékenységében "Bor" fedőnév alatt. És ez valamikor azután történt, hogy ő az amerikai hadsereggel Németországba érkezett. 1961-ben számomra ő csak egyike volt a több száz hasonló esetnek. Nem fordítottam rá figyelmet. Mint látja, ehhez hasonló esetek százával fordultak elő."

Ezután felmerül a kérdés, hogy ha mindebből akárcsak a legszemernyibb állítás is igaz lehet, akkor miként kerülhetett Kissinger oly sok fontos kormányzati pozícióba, és miként juthatott ahhoz a köztiszteletben álló státushoz, amit a mai napig élvez. 1968-ra Goleniewskinek a leleplezései mélyen el lettek temetve a kormányzat biztonsági ügynökségeinek a titkos nyilvántartásaiba. Nixon annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Kissinger legyen a nemzetbiztonsági tanácsadója, hogy az elnök lemondott a kötelezően előírt biztonsági felülvizsgálatról vele kapcsolatban. Mire ez a téma ismét felmerült a nyilvánosság előtt, Kissinger már annyira megszilárdította helyzetét a Fehér Ház vezérkarában, hogy akkoriban már ő volt az, aki megmondta a vizsgálatot folytatóknak, hogy kit ellenőrizzenek le biztonsági szempontból.

E sorok írója nem állítja, hogy amit most Gary Allen Kissinger című 1976-ban Kaliforniában megjelent könyvéből idézett, az százszázalékosan bebizonyított tényeken alapuló történelmi igazság. A történelmet kutatónak többek között azért van igen nehéz dolga, amint arra a kiváló magyar történész Romsics Ignác is rámutatott, hogy kutatásának a tárgya már csak nyomokban létezik és a történelem által hagyott ilyen nyomok, például az állami levéltárak anyagai, csak a valóságnak egy töredékét dokumentálják. A valóság szinte végtelen tényei közül csak egy töredék hagy írásos nyomot és ezek is gyakran hosszú évtizedekig el vannak zárva a tudományos kutatás elől. Ezért már a tények összeszedése is rendkívül nehéz feladat. Ezután következik a tények rendezése, elemzése, kiértékelése. Ez pedig rendszerint nem mentes magának a kutatónak a prekoncepcióitól, saját társadalmi helyzetétől, szükségleteitől, érdekeitől és értékeitől. Ezért még a meglévő és egyértelműen bizonyított tények is teljesen különböző kiértékeléshez vezethetnek. Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert nehéz elhinni, hogy Henry A. Kissinger esetleg kettős ügynök lehetett. Ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy az ilyesmi lehetetlen, hiszen a II. Világháború alatt és után Alger Hiss is rendkívül felelősségteljes és bizalmas állást töltött be az Egyesült Államok legfőbb vezetésében. Alger Hiss volt kiszemelve az Egyesült Nemzetek első főtitkárának. Ugyanakkor ma már teljesen bizonyítottnak vehető, hogy a Szovjetunió ügynöke volt, és Sztálint szolgálta akkor is, amikor Franklin Delano Roosevelt mellett ült a történelem sorsát hosszú időkre meghatározó fontos nemzetközi tárgyalásokon. Ma, amikor már bizonyos dokumentumok az egykori KGB titkos archívumában is kutathatóak, éppen a kiváló magyar történész, Kun Miklós volt az, aki saját kutatásai alapján is megerősítette, hogy Alger Hiss szovjet ügynök volt.

1974-ben Willy Brandt, akkori nyugatnémet kancellár kénytelen volt lemondani, mert az egyik legközelebbi munkatársáról, Günter Guillaume-ról kiderült, hogy kommunista kém. Guillaume félrevezette a Nyugatnémet biztonsági szolgálatot, ami nem volt könnyű feladat, mert nagyon is komolyan vették a kommunista behatolás kivédését és erre már megfelelő technikákat is dolgoztak ki. Az Egyesült Államokban komoly erőfeszítéseket tettek a legfelsőbb irányítási központokból, hogy Goleniewskinek a vallomását figyelmen kívül hagyják és olyan dezinformációnak minősítsék, amelyet a KGB gondosan megtervezett, és a hitelesség látszatát keltve igyekezett terjeszteni. Egy amerikai szerző, Richard Deacon, könyvet írt "The Chinese Secret Service" címmel, amelyben azt sugalmazza, hogy a KGB még arra is hajlandó volt, hogy megerősítse az ő megbízásából átállt Goleniewski hitelét, hogy föláldozzon olyan kulcsfontosságú hírszerzőket, mint Wennerstrom, Blake, Molody és Krogers. Az egyik verzió szerint tehát a szovjetvezetés Henry Kissingert a kommunizmus egyik veszélyes ellenfelének tekintette. Egy másik verzió szerint viszont Kissinger, ha nem is a kollégájuk, de legalább is olyan személy, akiben megbízhatnak, és akivel jól együttműködhetnek. Ehhez még azt is hozzá kell venni, hogy Goleniewski az ötvenes évek végén tette meg vallomásait, vagyis egy olyan időszakban, amikor Kissinger még nem volt országosan, sőt nemzetközileg ismert személyiség. Tény, hogy Goleniewski egy olyan időszakban állította Kissingerről, hogy szovjet ügynök, amikor még ennek az állításnak nem volt különösebb jelentősége. Néhány kisebb jelentéktelen újságtól eltekintve a vezető lapok és tömegtájékoztatási eszközök nem foglalkoztak Goleniewski állításaival. Goleniewski szavahihetőségét bizonyos fokig elhomályosította az, amit egy new yorki újság állított róla, hogy a lengyel disszidens II. Miklós orosz cárnak a fia.

1971. június 11-én a New York Daily Mirror beszámolt egy Reminiscences and Observations (Visszaemlékezések és tapasztalatok) című könyvről, amelyet őfelsége Alekszej Nyikolajevics Romanov trónörökös, Oroszország nagyhercege, II. Miklós fia, az orosz uralkodócsalád kommunista kivégzésének a túlélője, publikált. Őfelsége Alekszej Romanov és Michael Goleniewski pedig egy és ugyanazon személy. A Daily Mirror szerint a CIA korábbi kutató és elemző részlegének a főnöke, Herman E. Kimsey, 1965. június 3-án tett eskü alatti írásbeli nyilatkozatában megerősítette, hogy Michael Goleniewski ujjlenyomata, lábtalplenyomata, fogazata, orvosi adatai, kézírási próbái, a vér összetételének az adatai, a gyermekkori barátokra és rokonokra vonatkozó adatok részleteinek az ismertetése alapján azonos személy őfelsége Alekszej Romanov cáreviccsel. Goleniewski eskü alatt vallotta, hogy kész megismételni állításait egy Kissinger ügyét kivizsgáló bírósági tárgyaláson. Kissinger azonban, mint már utaltunk rá, ezt az egész ügyet tréfaként kezelte és visszautasította, mint légből kapott hazugságot.

Az amerikai törvényhozás, a washingtoni Kongresszus természetesen kivizsgálhatta volna ennek az ügynek a részleteit, részletesen szemügyre véve Kissinger életét, különösen a Németországban eltöltött időre vonatkozóan. Közismert az is, hogy Kissinger kapcsolatban állt a szinte misztikus személynek számító Victor Louis-sal, Moszkva egyik legmegbízhatóbb és fontos feladatokat ellátó ügynökével. Kissinger a jelentések szerint titokban találkozott Victor Louis-sal a szovjet követségen Londonban, miután először ellátogatott a kommunista Kínába. Victor Louis igazi neve Vitalíj Juvgenyevics Lui, aki a londoni Evening News nevű lap moszkvai tudósítója, de valójában a KGB egyik fontos feladatot ellátó munkatársa. Az is figyelemre méltó, hogy Kissinger és az általa kiválasztott munkatársak mind a Fehér Házban, mind a Külügyminisztériumban elkötelezett hívei voltak a békés koegzisztenciának, vagy más néven detente-nek, azaz az enyhülési politikának. Több amerikai katonai szakértő szerint ez a politika meggyöngítette Amerikai katonai felkészültségét, aláásta külső biztonságát, indokolatlan engedményeket tett a Szovjetuniónak, és a kommunista világ egészének.

Kissinger egyik kiválasztottja Helmut Sonnenfeldt, aki hosszabb időn át a kommunista országokkal fenntartott kereskedelem ügyeit intézte, a kémkedés gyanújába keveredett és egy alapos biztonsági vizsgálaton kellett keresztülmennie. Frank Cappell biztonsági szakértő szerint három amerikai diplomata is eskü alatt vallotta, hogy az 1950-es években Sonnenfeldt titkos információkat adott át külföldi hatalom képviselőinek. Cappell szerint Sonnenfeldt veszélyeztette az amerikai titkos kódjelzéseket és ezért a biztonsági tisztek javasolták, hogy vonják felelősségre. Sonnenfeldtet később egy magasabb tisztségre terjesztették elő a Pénzügyminisztérumban, amit azonban vissza kellett vonni, mert tanúk állították, hogy megerősítési meghallgatása során, amelytől kinevezése függött, hamis vallomást tett. Noha Sonnenfeldt biztonsági szempontból kockázatos személlyé lett minősítve, Kissinger mégis megszerezte számára a biztonsági hivatal segítségével a szükséges megbízhatósági minősítést. Sonnenfeldt a New York-i Council of Relations tagja volt és maga mögött tudhatta a Rockefeller-ház, és az irányítása alatt álló hálózat támogatását. Sonnenfeldt tehát a háttérhatalom emberének számít, és mint ilyen Kissingerrel együtt részt vett az akkori szovjet nagykövettel, Dobrinyinnal folytatott rendszeres zártkörű megbeszéléseken. Természetesen Sonnenfeldt az egyik jobbkeze volt Kissingernek a SALT I-nek nevezett fegyverzetkorlátozó tárgyalásokon is Moszkvában, és akkoriban nyíltan azt a nézetet hirdette, hogy nincs szükség az úgynevezett rab nemzeteknek a felszabadítására, és a lengyelek ezirányú törekvését egyszerűen "romantikus politikai hajlamuknak" tulajdonította. Sonnenfeldt-ről csak azért szóltunk részletesebben, hogy szemléltessük, kik voltak Kissinger legközelebbi munkatársai és aligha egyedül Sonnenfeldt volt az, aki biztonsági kockázatot jelentett ebben a társaságban.

Kissinger azt is elintézte, hogy William O. Hall, akiről a biztonsági hivatal illetékesei tudták, hogy összekötő szerepet tölt be ismert kommunistákkal és szovjet ügynökökkel, legyen az Egyesült Államok Külügyi Szolgálatának a főigazgatója, noha már 1956-ban biztonsági szempontból kockázatos személynek minősítették. Hall szilárdan ült székében egészen addig, amíg a The Review of the News című lap 1972-ben fel nem tárta életének hátterét. Hall ezután úgy döntött, hogy visszavonul, és helyére Kissinger James S. Sutterlint választotta. Sutterlin bizalmas kapcsolatban állt Edward Kelleyvel, a varsói amerikai nagykövetség biztonsági tisztjével abban az időszakban, amikor egy szexuális vonatkozású kémbotrány tört ki, amely szovjet ügynököket és más diplomáciai beosztású személyeket is érintett. Amikor Henry Kissinger a külügyminisztérium élére került, Fehér Házi beosztását is megtartva, akkor Edward Kelley is előléptetésben részesült, ugyanakkor a kommunista ellenességükről ismert főtisztviselőket eltávolították. Az egyik ilyen eltávolított személy a hivatásos diplomata John D. Hemmenway volt. Eltérően azoktól, akikkel hasonló módon jártak el, mint vele, Hemmenway fellebbezett a döntés ellen. Az ezt követő vizsgálati eljárás teljesen tisztázta Hemmenway-t, akit nemcsak visszahelyeztek előző beosztásába, de javasolták előléptetését, tovább azt, hogy hivatalosan bocsánatot kérjenek tőle és kárpótolják a jogi eljárásban felmerült költségeiért. Kissinger barátja William Hall főigazgató azonban megváltoztatta a testület döntését, és Hemmenway-t mégiscsak eltávolították.

Egy másik magas beosztású hírszerző tiszt Boris Klosson volt Kissinger csapatában. Klosson 1961-ben Moszkvában teljesített szolgálatot, és ő volt az, aki lehetővé tette Lee Harvey Oswald visszatérését az Egyesült Államokba. A Leleplező olvasói már tudják, hogy Oswaldnak volt szánva a J.F. Kennedy elleni merényletnél "a magányos gyilkos" szerepe, és Oswald többek között a KGB egyik tanfolyamán is részt vett. Ismerve Oswaldnak ezt a KGB kapcsolatait, nehéz elhinni, hogy Oswald csalódása és érzéseinek a megváltozása elég erős érv lehetett ahhoz, hogy egy hivatásos amerikai diplomatát meggyőzzön: engedélyezheti Lee Harvey Oswald visszatérését Amerikába.

Figyelemreméltó az a tény is, hogy kit választott Kissinger az Egyesült Államok chilei nagykövetségének az élére. A választás az ultrabaloldali David Popperre esett egy olyan országban, ahol éppen akkor távolították el államcsínnyel az első demokratikus úton hatalomra került baloldali szocialista kormányzatot Latin-Amerikában. Popper az Institute of Pacific Relations (A Csendes-óceáni Kapcsolatok Intézete) munkatársaként Alger Hiss személyes döntése alapján került a külügyminisztériumba. Alger Hiss neve már többször említésre került, de újból utalunk rá, hogy ő bizonyítottan szovjet kém volt, és ezt a tényt legutóbb a magyar történész Kun Miklós is megerősítette, amikor Moszkvában kutathatott az eddig legtitkosabbnak számító iratok között is. Egyébként a Csendes-óceáni Kapcsolatok Intézete a new yorki székhelyű Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), vagyis a CFR testvérintézménye. A new yorki Külkapcsolatok Tanácsa pedig nem más, mint a háttérhatalom fontos koordináló központja. A manhattani 68. utca és a Park Avenue sarkán lévő Pratt House-ban működő CFR-t számos kutató az Egyesült Államok tényleges kormányának tekinti. David Popper egyébként tagja volt az Amerasia című folyóirat szerkesztő bizottságának is. Erről a folyóiratról később bebizonyosodott, hogy a szovjet kémhálózat egyik központja volt.

1956-ban egy ugyancsak szovjet ügynöknek bizonyult személy, Elizabeth Bentley, valósággal sokkolta a kongresszusi bizottságot, amikor tanúvallomásában elmondta, hogy szovjet részről négy különböző kémhálózatot működtettek az Egyesült Államok közigazgatásában. Ezek közül csak kettőt sikerült leleplezni. Az egyik biztonsági ügynökség szerint a nem leleplezett két hálózat közül az egyik a külügyminisztérium európai részlegében működött. A bizalmas jelentés azonban megnevezett hat személyt ebből a kapcsolatrendszerből és köztük volt Leonard Unger neve. Nos, Kissinger ezt a Leonard Ungert, aki az Egyesült Államok nagykövete volt Thaiföldön akkor, amikor puccsot hajtottak végre a kommunista ellenes Thanom Kitikachorn miniszterelnök ellen, kinevezte az Egyesült Államok nagykövetévé Kínába.

Az is közismert - és Walter Isaacson is megerősíti 2001-ben Budapesten is megjelent Kissinger életrajzában -, hogy Kissinger különleges kapcsolatot tartott fenn Anatolij Dobrinyinszovjet nagykövettel. Kissinger ugyanis titkos csatornát épített ki a Szovjetunió felé már a hivatalba lépését követő néhány héten belül. A szovjet nagykövetség egyik fogadásán egy hivatalnok lépett oda hozzá azzal, hogy Dobrinyin nagykövet, aki a felső lakosztályon influenzával lábadozott, szeretné, ha Kissinger felmenne hozzá, hogy találkozzanak. Dobrinyin jól begyakorolt szívélyességgel fogadta Kissingert, és javasolta, hogy egymást a keresztnevükön szólítsák. Miután megtárgyalták a különböző lehetőségeket az elrontott kapcsolatok kijavítására, Dobrinyin találkozót kért Nixon elnöktől, hogy feletteseinek levelét átadhassa. Amikor az elnök és Dobrinyin később találkozott, Nixon úgy döntött, hogy ezt követően minden érzékeny témát közvetlenül Kissingerrel beszéljen meg, az akkor még Rogers külügyminiszter által irányított State Department helyett. Ezek után Dobrinyin gyakorlatilag minden héten meglátogatta Kissingert. Rendszerint a Fehér Ház keleti szárnyának egyik kevéssé ismert ajtaján érkezett a szovjet nagykövet, és a térképszobában találkozott Kissingerrel. Dobrinyinról azt is tudni kell, hogy ő volt a KGB valamennyi Egyesült Államokban végrehajtott műveletéért a legfőbb felelős személy.

Az is ismertté vált az 1970-es években, hogy az úgynevezett Rockefeller-bizottság, amikor vizsgálatot folytatott a CIA tevékenységéről, akkor olyan tanúvallomást is meghallgatott, amely leleplezett egy olyan KGB hírszerző hálózatot, amely a Capitol Hill-en működött, azaz Washingtonnak azon a részén, ahol a Kongresszus épületei vannak. A washingtoni szovjet hírszerzésnek még arra is lehetősége volt, hogy lehallgassa a Fehér Ház és a Kongresszus között lefolytatott telefonbeszélgetéseket. A Newsweek című hetilap 1975. augusztus 25-én beszámolt arról, hogy Kissinger aggódik és szeretné elkerülni azokat a feszültségeket az amerikai-szovjet kapcsolatokban, amelyek a Rockefeller-bizottság által készített tanulmányból származhatnak. Az eredeti változata hosszú fejezetben foglalkozott a szovjet hírszerző tevékenységgel, beleértve azt is, hogy a KGB le tudja hallgatni a Fehér Ház telefonbeszélgetéseit a szovjet nagykövetség különleges antennái segítségével. Kissinger a Rockefeller-jelentésnek ezt a részét eltávolította, amikor a nemzetbiztonsági tanács a jelentést megtárgyalta. Ennek a bizottságnak akkor Kissinger volt a vezetője.

Az 1975-ös évek közepe táján mind a Rockefeller-bizottság, mind a Frank Church szenátor által vezetett bizottság vizsgálatot folytatott a CIA és az FBI tevékenységéről. Aki áttanulmányozza a két bizottság tevékenységét, annak az a benyomása támad, hogy nem a kommunista szimpatizánsokat, hanem az antikommunistákat kívánták eltávolítani az amerikai közigazgatásból, kormányzatból és külügyi apparátusból. Kissingernek sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok hírszerzési és biztonsági apparátusának az egészét ő ellenőrizze. Az igazságügyi minisztérium belső biztonsági főosztályát 1973-ban megszüntették. A felforgató tevékenységet ellenőrző testületet három hónap múlva számolták fel. 1974-ben az igazságügyi miniszternek a felforgatott szervezetekről vezetett nyilvántartását megszüntették. 1975. januárjában ugyanerre a sorsra jutott a képviselőház belső biztonsági ügyekben illetékes bizottsága. Kissinger csapata tehát olyan emberekből állt, mint Hall, Sonnenfeldt, Klosson, Popper, Bunker, és vezetőjükhöz, Kissingerhez hasonlóan, nem túlságosan aggódtak a Nyugat biztonságáért. William Loeb a New Hampshire-ben megjelenő Manchester Union-Leader munkatársa írta: "Kissinger talán tényleg nem is kommunista ügynök. De egész biztosan nem tudna több kárt okozni az Egyesült Államoknak és több hasznot hajtani a Szovjetuniónak, ha az lenne!"

Mielőtt Henry Kissinger politikai szerepét a rendelkezésünkre álló természetesen nagyon is korlátozott ismeretek alapján kiértékeljük, még szükségesnek tartjuk, hogy néhány olyan körülményre kitérjünk, amely nem eléggé ismert arról a jelentős politikai személyiségről, aki igen nagy hatást tett a XX. század történelmére, és akinek még ma is fontos szerepe van a világesemények alakításában. Kissinger nyolc éven át tartotta kezében a hatalom szálait Washingtonban. Tudjuk, hogy a Rockefeller-ház állt mögötte, azaz a nemzetközi pénzügyi közösség és a háttérhatalom szolgálatában állt. A nemzetközi pénzügyi közösség és a Rockefeller-ház támogatása nélkül nem is kerülhetett volna sem a Fehér Házba, sem a külügyminisztérium élére. Ha nem vonunk le súlyos következtetéseket azokból a gyanús körülményekből, amelyek szerint esetleg szovjet ügynök is lehetett a II. világháború alatt, az a tény viszont tagadhatatlan, hogy Kissinger a Rockefeller-ház fizetett ügynöke volt már a Harvard Egyetemen töltött időszak idején is. Ezen túlmenően vitán felül áll, hogy a háttérhatalomnak, amelynek a szolgálatában állott, a bevallott célja az új világrend kialakítása. Ezt a kifejezést több változatban folyamatosan használják a háttérhatalom különböző intézményei és annak vezetői, és ugyanezt tette Henry Kissinger is. A Rockefeller-dinasztia tagjai már nem is leplezik, hogy a céljuk egy központilag irányított világrendszer létrehozása. Nelson Rockefeller, aki ugyan már nem él, de élete során a Rockefeller család legfőbb politikára specializálódott tagja volt, a "The Future of Federalism" (A földeralizmus jövője) című könyvében nyíltan kimondja, hogy a nemzeti függetlenség felett eljárt az idő, és a nemzeti önrendelkezéssel rendelkező államok helyébe egy nemzetek feletti szuper struktúrát kell helyezni globális hatáskörű kormányzattal. Nelson Rockefellernek ez a könyve 1963-ban jelent meg, de újra kiadták, amikor Ford elnök mellett alelnök lett. A Rockefellereknek nincs szükségük arra, hogy szándékaikat titokban tartsák. Nagyon jól tudják, hogy a tulajdonukba, illetve hegemóniájukba adott tömegtájékoztatás úgyis el fogja hallgatni a lényeget az amerikai nép elől. Az általuk kiképzett és hivatalba helyezett média szakértők és irányítók pontosan tudják hogyan kell manipulálni a közvéleményt. A hatalom csúcsán töltött közel nyolc évig tartó időszaka alatt Kissinger hűségesen szolgálta a háttérhatalom és a Rockefeller-ház világuralmi céljait az új világrend kialakítására.

A globális unió eme stratégái tisztában vannak azzal, hogy az amerikaiak nem fognak egykönnyen lemondani szuverenitásukról, kivéve azt az esetet, hogy ha úgy fogják érezni, vagy ha meg lehet erről győzni őket valamilyen módon, hogy nincs más alternatíva. Azért, hogy egy ilyen lélektani helyzetet alakítsanak ki Amerikán belül, mindig is szükség volt arra, hogy az amerikaiakat valamivel ijesztgessék. Sokáig ez a mumus a Szovjetunió volt, ezért a háttérhatalomnak az is az érdekében állt, hogy a Szovjetunió elég erős legyen, és hiteles fenyegetésnek számítson. Mindez nem volt csupán blöff, és szó szerint sokmilliárd dollárba került. Ezért volt az, hogy Kissinger következetesen támogatott olyan programokat, amelyek hozzájuttatták a Szovjetuniót a katonailag döntő fontosságú technológiákhoz. Ezt a fajta stratégiát a legtöbb amerikai nem értette és most utólag visszatekintve sem érti. Mielőtt azonban folytatjuk Kissinger politikai szerepének elemzését, vegyünk közelebbről szemügyre néhány esetet, amikor is Kissinger konkrét intézkedéseket hozott az új világrend stratégiájának érvényesítésére. Ennek részét képezte az is, hogy az emberközpontú reálgazdaság, amely elsősorban az emberi szükségletekre termel, adja át a helyét a pénzgazdaságnak, vagy Arisztotelész kifejezését használva a krematisztikának, ahol a cél a pénzből még több pénzt előállítani. Az értéket termelő reálgazdaság pedig csak mellékes szerepet játszik.

Kissinger intézkedik

Ahol pénzgazdaság megjelenik, ott azonnal túlnépesedés lép fel, mivel milliók és milliók válnak feleslegessé. Felesleges lesz mindenki, akinek a munkáján nem lehet előállítani a pénzvagyon tulajdonosok számára a kamatot, az eladósított államok részére a magas adókat (amelyekből egy jelentős rész szintén kamat formájában a pénzoligarchiához kerül), akinek a munkáján nem lehet globálisan versenyképes profitot termelni úgy, hogy maradjon elég jövedelem a termelést végzőknek az önköltség fedezésére, és munkaerejük helyreállítására. Igen sok embernek a munkája szükséges és hasznos, de ha a pénzoligarchia nem tud rajta pénzt keresni, akkor ezek az emberek elveszítik a munkájukat, és végérvényesen munkanélkülivé válnak. Ezt bizonyítja, pl. az a tény, hogy amióta az Európai Unióban a termelő gazdaságot felváltotta a pénzgazdaság, azóta nem lehet a munkanélküliek számát 18 millió alá csökkenteni.

A kamatkapitalista rendszer azonban emberellenes, és ezért egy olyan tisztességes gondolkodású keresztény politikus, mint Aldo Moro - az olasz kereszténydemokrácia vezetője és többszörös miniszterelnök - a háttérhatalomnak ezzel a politikai törekvésével nem értett egyet. Ezért a nemzetközi pénzügyi közösség részéről egyre nagyobb nyomás nehezedett többek között az olasz kereszténydemokratákra. A másik állam, amelyre ugyancsak nyomást gyakorolt a nemzetközi főhatalmat gyakorló pénzoligarchia, az iszlám országok közé tartozó Pakisztán volt, de ennek egészen más volt az oka, mint Olaszország esetében. Vegyük először Aldo Moro esetét. Olaszország eme tekintélyes politikusa ellenezte a pénzgazdasággal és a kamatkapitalizmussal együtt járó úgynevezett zéró növekedést, a lakosság tudatos csökkentését és ezáltal magára haragította a háttérhatalom olyan agytrösztjeit, mint például a Római Klub, és a Tawistock hálózat. 1982. november 10-én egy római bíróságon Aldo Moro egykori miniszterelnök egyik közeli barátja tanúvallomást tett, amely szerint a volt miniszterelnököt a City of Londonban székelő Royal Institute of International Affairs, a RIIA - vagyis a Királyi Külügyi Intézet, amely nem más mint a háttérhatalom egyik legfontosabb hatalomgyakorló intézménye (a CFR testvérintézete) - egyik ügynöke, aki egyben a Háromszázak Bizottságának a tagja, megfenyegette, amikor ez a személy az Egyesült Államok külügyminisztere volt. A tanú tehát egyértelműen Henry Kissingerre célzott.

Dr. John Coleman a The Committee of 300 (A Háromszázak Bizottsága) című 1994-ben megjelent könyvében a 23. oldaltól a 33. oldalig terjedően tárgyalja ezt az ügyet. A szerző korábban a brit hírszerzés magasrangú tisztje volt. Coleman könyvében emlékeztet arra, hogy Aldo Moro miniszterelnököt 1978-ban a Vörös Brigádok elrabolták majd pedig brutálisan megölték. A Vörös Brigádok egyes tagjait bíróság elé állították és többen közülük is tanúsították, hogy tudomásuk volt arról, miszerint egy igen magas beosztású amerikai politikai vezető is részt vett a Moro elleni összeesküvésben. Amikor Aldo Morot Kissinger megfenyegette, nyilvánvalóan nem az Egyesült Államok külpolitikáját, hanem sokkal inkább azokat az instrukciókat hajtotta végre, amelyeket a Római Klubtól, a 300-ak Bizottságának, azaz a háttérhatalom legfontosabb szervének, a külügyekben illetékes intézményétől kapott. A tanú, aki ezt a bombaként ható vallomást tette a bírósági teremben, Aldo Moro közeli munkatársa: Gorrado Guerzoni volt. Robbanó erejű tanúvallomását egész Olaszországban többször is sugározták a televízió-, valamint a rádióállomások 1982. november 10-én, és számos olasz újság is beszámolt róla. Az Egyesült Államokban azonban sem a nyomtatott, sem az elektronikus tömegtájékoztatás nem adott róla semmilyen információt. A szólásszabadság eme példaként emlegetett országában sem a Washington Post, sem a New York Times nem találta elég fontosnak Gorrado Guerzoni vallomását, és egyetlen sorban sem számolt be róla.

A televízióállomások és a rádiók is hallgattak az ügyről. Azt a tény, hogy Olaszország miniszterelnökét, aki évtizedeken át az ország egyik vezető politikusa volt, fényes nappal elrabolták 1978 tavaszán, miközben összes testőrét hidegvérűen meggyilkolták, mindez nem volt elég érdekes esemény ahhoz, hogy beszámoljanak róla, még akkor sem volt az, amikor Kissinger lett megvádolva bűnrészességgel, mint olyan személy, aki részt vett ennek a bűncselekménynek az előkészítésében. Vagy talán pont ezért volt ez a fülsiketítő hallgatás, mert éppen Kissinger személye került a bűncselekmény fókuszába? Dr. John Coleman hivatkozik már idézett könyvében arra, hogy 1982-ban beszámolt erről a bűncselekményről, és bizonyította, hogy Aldo Morot, a kereszténydemokrata párt hűséges tagját, olyan bérgyilkosok ölték meg, akiket a Propaganda Duó, vagy ismertebb nevén P2 - bizonyos szabadkőműves nagypáholyok által szabályosan el nem ismert - szabadkőműves páholy bízott meg ezzel a feladattal. A cél az volt, hogy Olaszországot felvonultassa arra a vonalra, amelyet a Római Klub és a mögöttük álló háttérhatalom jelölt ki a termelő gazdaság korlátozására Olaszországban és a pénzgazdaságra való átállítására. Ez többek között munkanélküliséget és a lakosság számának a csökkentését követeli meg. A keresztény Aldo Moro viszont egészen másképp képzelte el Olaszországnak a stabilizálását, mégpedig a jóléti állam szociális piacgazdasági módszereivel, teljes foglalkoztatottsággal úgy, hogy jó kapcsolatok épülnek ki a munkaadók és a munkavállalók között, amelyek megerősítik a katolikusok ellenállását a kommunistákkal szemben. Ez egyben megnehezítette volna a Közel-Kelet destabilizálását, amely ugyancsak a háttérhatalom hosszútávú stratégiájának a részét képezte.

Az előbbiekből az is kitűnik, hogy a háttérhatalom és stratégái milyen hosszútávú terveket készítenek, és milyen nagy ívű stratégiában gondolkodnak. Ők nem holmi 5 éves terveket használnak, avagy a Medgyessy kormány által kedvelt 100 napos programokat. Ahhoz, hogy jól megértsük mi is pecsételte meg Aldo Moro sorsát, vissza kell mennünk az újkori illuminizmus megalapítójának Adam Weishauptnak a korai katolikus egyházra vonatkozó bizonyos kijelentéseire. Moro halála eltávolította azokat az akadályokat, amelyek Olaszország destabilizálását célozták, és amelyekről ma már tudjuk lehetővé tették a világot irányító nemzetközi pénzügyi közösség számára többek között a 14 évvel később végrehajtott Öböl-háború megindítását. Olaszországot tulajdonképpen kísérleti terepnek választotta ki a háttérhatalom egyik legfontosabb intézménye, a 300-ak Bizottsága. Olaszország nagyon is fontos a számukra, mert ez az európai állam fekszik a legközelebb a Közel-Kelethez, és szorosak a gazdasági és politikai kapcsolatai e térség országaival. Olaszország ugyanakkor a katolikus egyháznak a központja, amelyet a Weishaupt irányította illuminista kvázi- szabadkőművesség le akart rombolni, és ugyanakkor ez az Olaszország az otthona annak az úgynevezett Fekete Nemességnek, amely a mai Európának a leghatalmasabb oligarcha családjait foglalja magába. Ha Olaszországot meg lehet gyöngíteni Moro eltávolításával, az visszahatást váltana ki a Közel-Keleten, amely viszont csökkenthetné az Egyesült Államok befolyását a térségben.

Olaszország más szempontból is fontos. Ez a kapuja annak a kábítószer kereskedelemnek, amelyen át Iránból és Libanonból áramlik a kábítószer Európába. Olaszországban számos politikai csoportosulás informálisan összefogott, hogy megbuktassa azokat az olasz kormányokat, amelyek nem a Római Klub irányvonalát követték. Ezek az egymással szövetségre lépő erők a velencei és a genovai Fekete Nemesség, a P2 kvázi-szabadkőműves páholy és a Vörös Brigádok. Bármennyire is különböző eredetű és célú társaságnak és szervezetnek tűnnek, egyesítette őket az, hogy közös cél érdekében tevékenykedtek. Azok a római rendőrségi nyomozók, akik a Vörös Brigádok ügyében folytattak vizsgálatot különösen azután, hogy Aldo Morot brutálisan meggyilkolták, számos olyan névvel találkoztak, amelyek arra utaltak, hogy igen tekintélyes családok is szorosan együttműködtek a terrorista csoporttal.

A rendőrség arra is bizonyítékokat talált, hogy legalább egy tucat esetben ezek a hatalmas és tekintélyes családok átengedték otthonaikat és birtokaikat, valamint az azon lévő úgynevezett biztonságos házakat használatra a Vörös Brigádok egyes csoportjainak. Az Amerikát irányító hatalmi elit, amely ugyan nem nevezi magát nemességnek, de azért legalább úgy elkülönül, mintha címzetes arisztokrácia lenne, ugyancsak kivette részét ebből az Olaszország-ellenes programból. Az egyik ilyen szereplő Richard Gardner, aki Carter elnöksége idején nagykövet volt Rómában. Ebben az időben Gardner valójában Bettino Craxi közvetlen irányítása alatt működött, aki a Római Klub egyik fontos tagja volt és a NATO-nak is egyik kulcsembere. Craxi volt az egyik vezetője az olasz politika megváltoztatását célzó összeesküvésnek. Ő hajszolta keresztül a római parlamentben a - háttérhatalom stratégiájának megfelelően - a házassági jog megváltoztatását és a válás megengedését, továbbá az abortusz legalizálását. Ennek eredményeként a legújabb olasz történelemben olyan alapvető vallási és társadalmi változások zajlottak le, amelyek nem csak a katolikus egyházat érintették, de az egész olasz nemzet erkölcsét is negatívan befolyásolták.

Amikor Ronald Reagent elnökké választották az Egyesült Államokban, akkor Washingtonban 1980. decemberében fontos tanácskozást tartott a Római Klub és a szocialista internacionálé. Mindkét szervezet a háttérhatalom egyik legfontosabb intézményének, a 300-ak Bizottságának tartozik beszámolni tevékenységéről. A tanácskozás egyik fő témája az volt, hogy miként lehetne semlegesíteni Reagen elnökségét. Azért, hogy jobban megérthessük milyen mindenre kiterjedő hatalma van a 300-ak Bizottságának, érdemes szemügyre venni azt a legalább 40 részlegét, amelyek stratégiájának a végrehajtását végzik. Ha ezt a 40 intézményt átvilágítjuk, akkor már érthetővé válik, hogyan képes a háttérhatalom egyetlen központból irányítani sikeresen egy olyan komplex világot, mint a de facto ma is már létező Globális Unió.

Gorrado Guerzoni, aki mint már utaltunk rá Aldo Moro egyik legközelebbi munkatársa volt, óriási feltűnést keltett eskü alatt tett bírósági vallomásával. Guerzoni tanúvallomásáról az olaszországi és az európai sajtó részletesen beszámolt, az Egyesült Államok tömegtájékoztatása azonban elhallgatta az amerikaiak elől, hogy Kissinger és a Kissinger által képviseltHÁLÓZAT húzódik meg Aldo Moro tragikus halála mögött. Ez az ügy jól szemlélteti, hogy a 300-ak bizottságának módjában áll rákényszerítenie az akaratát szinte minden kormányra kivétel nélkül. Hangsúlyozzuk, itt nem a szabadkőművességről van szó, mert a háttérhatalom hálózatának ugyan szerves részét képezik a különböző szabadkőműves irányzatok, de a nemzetközi pénzügyi közösség és intézményrendszere sokkal hatalmasabb és univerzálisabb, mint bármely szabadkőműves irányzat. A történtek arra utalnak, hogy Kissinger nemcsak megfenyegette Aldo Morot, de keresztül is vitte azoknak az akaratát, akiknek a megbízásából cselekedett. Moro kiiktatásával a háttérhatalom elérte, hogy Olaszország is feladja ragaszkodását az emberi szükségletekre termelő közgazdasághoz, és bevezesse a pénzgazdaságot, amit Arisztotelesz krematisztikának nevezett, hogy jól megkülönböztesse az ökonómiától. A krematisztika, vagy pénzgazdaság lényege, hogy a pénzből a kamatmechanizmus segítségével még több pénzt állítsanak elő, kerüljön, amibe kerül.

1982. júniusában és júliusában Aldo Moro felesége a bíróságon nyílt tárgyalás keretében elhangzott tanúvallomásában elmondotta, hogy férje meggyilkolására nagyon komoly fenyegetés nyomán került sor olyan személy részéről, akit - szó szerint idézve szavait - "az Egyesült Államok magasrangú politikai személyiségének" nevezett. Eleanora Moro megismételte a pontos kifejezést, amelyet Kissingerrel kapcsolatban Guerzoni tett eskű alatt elhangzott tanúvallomásában: "Vagy leáll Ön a politikai vonalával, vagy keményen meg fog fizetni érte." A bírák megkérdezték Guerzonit, hogy vajon be tudná-e azonosítani azt a magasrangú amerikai politikai személyiséget, akiről Moro asszony tett említést? Guerzoni válaszában kijelentette, hogy ez a személyiség Henry Kissinger volt, ahogy ő azt már korábban jelezte. Guerzoni azt is elmondta a bíráknak, hogy Kissinger Moro szállodai szobájában fenyegette meg az olasz politikust, amikor az hivatalos látogatást tett az Egyesült Államokban. Aldo Moro nem csak egy NATO-hoz tartozó állam, Olaszország miniszterelnöke és külügyminisztere volt, hanem egy olyan tekintélyt parancsoló személyiség, aki soha sem engedett volna a maffiaszerű nyomásgyakorlásnak, vagy fenyegetésnek. Amerikai útján ekkor elkísérte Morot Olaszország elnöke is.

A háttérhatalom egyik irányítójának számító Rockefeller-ház megbízottjaként Kissinger végrehajtotta a nemzetközi pénzkartellnek azt a célját, hogy meggyöngítse az Egyesült Államokat, amelyet szilárdan az ellenőrzése alatt kívánt tartani. Kissingernek kulcsszerepe volt a közel-keleti konfliktusban, és a vietnami háború döntő szakaszának a levezényelésében. De a háttérhatalom képviselőjeként még az Öböl-háborúban is fontos szerepet játszott a színfalak mögött. Az Egyesült Államok hadseregének ezekben a háborúkban, amelyhez még hozzá számíthatjuk a korábban lezajlott koreai háborút is, az a szerep jutott, hogy a 300-ak bizottságának a zsoldosaként járjon el. Az Öböl-háborúban egyrészt kívánták Kuvaitot szoros ellenőrzés alá venni, másrészt példát akartak statuálni Irak megbüntetésével.

Kissinger és a pakisztáni Ali Bhutto

Kissinger hasonlóan keményen lépett fel a néhai Ali Bhuttóval, Pakisztán egykori elnökével szemben is. Bhutto "bűne" a háttérhatalom szemében az volt, hogy minden áron meg akarta szerezni országa számára az atomfegyvereket. A muzulmán államnak számító Pakisztán elnökeként Bhutto fenyegetve érezte országát a közel-keleti helyzet ingatagsága és az Indiával fennálló területi viszálya következtében. Bhuttot 1979-ben a new yorki székhelyi Council on Foreign Relations, CFR, pakisztáni kirendeltségének a vezetője, Zia ul Haq tábornok bíróság elé állította és lényegében koholt vádakkal, halálra ítéltette és kivégeztette.

De érdekes Zia ul Haq sorsa is. Ezzel kapcsolatban Dr. John Coleman a következőket írja a "The Committee of 300" (A háromszázak bizottsága) című könyvének, amely 1994-ben jelent meg az Egyesült Államokban, a 28. és a 29. oldalán:

"Zia ul Haq tervbe vett hatalomra kerülésekor felbátorította a dühöngő csőcseléket, hogy gyújtsa fel az Egyesült Államok nagykövetségét Islamadban. Ez nyilvánvaló kísérlet volt arra, hogy megmutassa a CFR-nek, hogy ő a maga ura, és hogy még több külföldi segélyt szerezzen, és amiként az később ismertté vált, hogy meggyilkoltassa Richard Helmset. Néhány évvel később Zia ul Haq életével fizetett azért, hogy beavatkozott az afganisztáni háborúba. (Richard Helms Kissinger Fehér Házban eltöltött évei idején a CIA igazgatója volt. Kissinger soha nem jött ki igazán jól Richard Helmssel, akit bürokratikus összeesküvéseket kikerülő patríciusnak tartott, és ezért előnyben részesítette, ha a CIA hírszerzői inkább csak adatokat továbbítottak a Nemzetbiztonsági Tanácsnak értékelések és következtetések helyett. D. J.) C-130 Hercules típusú repülőgépét lelőtték egy rendkívül alacsony frekvenciájú (ELF, extremely low frequency) elektromágneses energiával működő fegyverrel röviddel azt követően, hogy gépe felszállt, és az hurokrepüléshez hasonló mélyzuhanással a földbe csapódott.

A Római Klub, amely a "300-ak Bizottságának" a parancsára távolította el Zia ul Haq tábornokot, nem érzett lelkiismeret furdalást, amiért ebben az akcióban feláldozta több hivatalos szolgálaton lévő amerikai személy életét, akik a repülőgépen tartózkodtak. Közöttük volt az amerikai hadsereg védelmi hírszerző ügynökségének az egyik csoportja is, élén Herbert Wassom dandártábornokkal. Zia ul Haqot figyelmeztette a török titkosszolgálat, hogy ne utazzon repülőgéppel, mivel az levegőből indított bomba célpontja lehet. Ezt szem előtt tartva Zia ul Haq magával vitte az Egyesült Államok katonai hírszerző csoportját "biztosítékként", amiként azt a belső köreihez tartozó tanácsadóknak elmagyarázta."

Dr. John Coleman a továbbiakban utal egy 1989-ben megjelent munkájára, amelynek a címe "Terror in the Skies" (Terrortámadás az égbolton). Ebben a könyvében a következőképpen írja le, hogy mi történt:

"Röviddel, mielőtt ul Haq C-130 típusú gépe felszállt Pakisztán katonai repülő támaszpontjáról, egy gyanús kinézetű teherautót lehetett látni annak a hangárnak a közelében, amelyben a C-130-as volt elhelyezve. Az ellenőrző torony figyelmeztette a támaszpont biztonsági szolgálatát, de mire azok akcióba léptek, a C-130-as már felszállt, és a teherautó távozott. Néhány perccel később a repülőgép hurokrepüléshez hasonló bukfencet végezve zuhanni kezdett egész addig, amíg a földbe csapódott és lángba borulva felrobbant. A C-130-al történtekre nincs magyarázat, mivel ez a repülőgép típus rendkívül megbízhatónak bizonyult, és a közös pakisztáni-amerikai vizsgálóbizottság nem talált mechanikai vagy szerkezeti hibát, sem a pilóta által elkövetett tévedést. A hurokrepüléshez hasonló lezuhanás közismert tulajdonsága annak a repülőgépnek, amelyet elektromágneses energia fegyver találata ér."

Coleman ezután megemlíti, hogy arról volt tudomása, hogy a Szovjetunióban lévő Kurcsatov Atomenergia Intézetben volt egy intenzív elektronsugárzást kutató részleg. Miután tudomást szerzett erről, Coleman utánajárt az ügynek és megtudta, hogy az "International Journal of Electronics" (Az elektronika nemzetközi újságja) közölt néhány olyan írást, amelyek megerősítették azokat az információkat, amelyekhez Coleman tájékozódása során hozzájutott, és amelyek magyarázatot adtak arra, hogy milyen módszerrel lőtték le Zia ul Haq tábornok C-130-as gépét. Ezen túlmenően még két más forrásból is megerősítették ezt a magyarázatot. Ezért alakult ki Coleman-ben az a meggyőződés, hogy Zia ul Haq tábornokot meggyilkolták. A C-130-as hangárja mellett lévő teherautóban lehetett az a mozgatható ELF fegyver, amelyet egyébként a szovjet hadsereg is már birtokolt abban az időben.

Bhutto írásos feljegyzéseiben, amelyet a börtönből csempésztek ki, leírja, hogy Kissinger keményen megfenyegette őt: "Félelmetes leckét fogok adni, ha Ön folytatja a nemzetépítő politikáját." Bhuttó összeütközésbe került Kissingerrel és a Római Klubbal, amikor szorgalmazta a nukleáris energia programot, hogy Pakisztánt modern ipari állammá fejlessze. A 300-ak Bizottságának a szemében ez éles ellentétben állt azokkal az utasításokkal, amelyeket Kissinger útján hozott a pakisztáni kormány tudomására. Amit Kissinger tett, amikor megfenyegette Bhuttot, nem az Egyesült Államok hivatalos politikáját, hanem napjaink illuminátusainak politikáját hajtotta végre.

A háttérhatalom nukleáris kérdésekben elfoglalt álláspontja rendkívül bonyolult, több alapvető változáson ment át és országról országra változott. Ezért szükséges néhány szóval megvilágítani, hogy miért lett egyik napról a másikra népszerűtlen a korábban a jövő energiaforrásának tartott atomenergia. A környezetvédelemnek álcázott új politikai vonalat a háttérhatalom a Római Klub, valamint a Bilderberg Csoport segítségével indította útjára. A nukleáris energiával létrehozott elektromos energia olcsó, tiszta és bőségesen rendelkezésre áll. Ennek segítségével az úgynevezett harmadik világ országai viszonylag rövid idő alatt függetlenné válhattak volna az Egyesült Államok pénzügyi és gazdasági gyámkodásától és a saját gazdasági bázisukra támaszkodva valóban szuverén államokká fejlődhettek volna. A nukleáris energia tehát kiemelhette volna a harmadik világ államait elmaradott helyzetükből, amit azonban a 300-ak Bizottsága nem tartott kívánatosnak. Kevesebb külföldi hitelt, kevesebb pénzügyi és gazdasági függést jelentett volna, és kisebb ellenőrzési lehetőséget az adott volna az ország természeti erőforrásai felett. Az a lehetőség, hogy a fejletlen nemzetek kezükbe vehetik sorsuk alakítását, a legélesebb ellentétben állt a Római Klub és az azt ellenőrző 300-ak bizottsága céljaival. A külföldi pénzügyi kölcsönöktől való függőség, az eladósítás, a kamat formájában szedett nemzetközi adó, a harmadik világ államait a CFR függőségében tartja. Az úgynevezett segélyekből pedig a rászorulók rendszerint alig részesülnek, mert azok a helyi hatalmasságok zsebében tűnnek el, akik ezért cserébe megengedik, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő multinacionális korporációk durván kihasználják ezeknek az országoknak a természeti erőforrásait.

Az amerikai lakosságra rákényszerített segélyezési politika egyben elősegíti az amerikaiaknak a függőségben tartását is. Az amerikai lakosságtól e célra elvont pénz tovább szegényíti az amerikai polgárokat, és gyengíti ellenállásukat a pénzügyi rendszert kézben tartó, a gazdasági és a politikai szférát egyaránt ellenőrző háttérhatalommal szemben. David Rockefeller és kiszolgáló csapata jól tudta, hogy mit akar, amikor elfogadtatta 1946-ban a külföldi segélyezésre vonatkozó törvényt. Hogyan képes a "300-ak Bizottsága" fenntartani ellenőrzését a világ felett és a kézben tartani olyan nagy és tekintélyes országokat, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia? Az egyik leggyakrabban feltett kérdés az, miként lehet, hogy bármely csoport mindig tájékozott legyen: mit történik világszerte, és hogy uralmát milyen konkrét eszközzel kell az adott helyzetben fenntartania? Erre a kérdésre rövid és általános válasz nincs. Csak a konkrét esetek és a konkrét eszközök részleteinek a megismerése adhat választ. Ezért van szükség arra, hogy megismerjük, miként működnek a háttérhatalomnak a titkos társaságai, a frontszervezetei, a kormányzathoz tartozó ügynökségei, a tulajdonában és az ellenőrzése alatt álló bankok, a biztosítótársaságok, a nemzetközi üzleti élet hálózata, az olaj- és energiaipar, a sok ezernyi alapítvány és még sorolhatnánk azokat az intézményeket és eszközöket, amelyek mind lehetővé teszik a "300-ak Bizottsága" számára, hogy hegemóniáját immáron globális méretekben érvényesítse. Mindez nem új dolog. Ez így van immár száz éve.

A Leleplező hasábjain már részletesen tájékoztattunk a háttérhatalom két központi koordináló testvérintézményéről, a City of Londonban működő Royal Instutute of International Affairs-ről, (RIIA-ról), valamint a New Yorkban működő Council on Foreign Relations-től (CFR-ről).

A Háromoldalú Bizottságról (Trilateral Comission-ről) is többször volt már szó, de részletes ismertetésére még visszatérünk. A Római Klub és a Német Marshall Alap (German Marshall Fund) tevékenységét is már érintettük, de e két intézményről még mindig nincs világos képe a magyar közvéleménynek. Sokan még mindig úgy vélik, hogy a Római Klub valamiféle keresztény tudós társaság és kapcsolatban áll a katolikus egyházzal, ezért van a székhelye Rómában, másrészt a Német Marshall Alapról azt hiszik, hogy valamiféle köze van a Marshall tervhez, amelynek a keretében Amerika a második világháború után komoly pénzügyi és gazdasági támogatást nyújtott a nyugat-európai országoknak. A nevek azonban megtévesztőek. Ez sem véletlen, ez is a háttérhatalom álcázó technikájához tartozik. Mind a Római Klub, mind a Német Marshall Alap a háttérhatalom gondosan megszervezett és jól álcázott intézménye. A Római Klub gyakorlati irányítását a NATO-ból származó vezető személyiségek végzik. A NATO stratégiáját és gyakran taktikai elképzeléseit viszont a Római Klub keretében működő tudományos munkaközösségek dolgozzák ki. Hosszabb időn át Lord Peter Carrington ellenőrizte a "300-ak Bizottsága" megbízásából azt, hogy a Római Klub által kidolgozott elképzeléseket a NATO-ban megvalósítsák. A Római Klub a mai napig a "300-ak Bizottságának" egyik legfontosabb politikai agytrösztje és fontosságban csupán a Bilderberg csoport előzi meg.

A Római Klubot 1968-ban a korábban Henry Morgenthau-ról elnevezett csoport tagjai alapították. A javaslat az olasz Aurellio Pecceitől származott, aki fel akarta gyorsítani a világ egy központból történő kormányzásának a kialakítását, azaz az új világrend bevezetését. Az új világrend rendkívül elkopott szóhasználat és igen sok jelentése van. Amit Aurellio Peccei akart, az a világ egy központból történő kormányzása volt.

Kissinger és a "P-2. Páholy"

Az előzőekben már utaltunk rá, hogy Henry Kissinger több oldalról is abba a gyanúba keveredett, hogy együttműködött a Szovjetunióval. 1974-ban Frank A. Capell közzétette "Henry Kissinger, Soviet Agent" (Henry Kissinger a szovjet ügynök), amely 1987-ben ismételten megjelent az Egyesült Államokban. Capell nem kevesebb állít, mint azt, hogy életének egy rövid időszakában Kissinger a Német Kommunista Pártnak is a tagja volt, ezért a KGB könnyen kapcsolatba tudott vele lépni. Most nem részletezzük Capell könyvének a tartalmát, csupán arra utalunk, hogy Henry Kissingert több vonatkozásban is Janus-arcú személynek kell tekintenünk. Szabadkőművesként is három különböző szabadkőműves irányzatnak a tagja, az angolnak, az amerikainak, és a franciának. De egyes szerzők azt is kiemelik, hogy fontos szerepet játszik a szabadkőművességhez hasonlóan működő B'nai B'brith-ben is. (Az 1843-ban New Yorkban alapított B'nai B'brith jelenleg a világon a legnagyobb taglétszámú zsidó szervezetnek számít. Nevének jelentése magyarul: "Szövetség Fiai", ahol a Szövetség a Tóra egyik kulcsfogalmára, Istennek a zsidósággal kötött szövetségére utal. A B'nai B'rith a hangsúlyt a zsidó nép évezredes összetartozás érzésére és sorsközösségére helyezi. Ezen túlmenően azonban Henry Kissinger a P-2 elnevezésű nagyhatalmú Római Páholynak is a tagja volt. A P-2 azt jelenti, hogy Propaganda Duó, ez pedig visszautal az olasz illuminátus-vezető és a karbonári mozgalom létrehozója, Guiseppe Mazzini által alapított Propaganda Uno, vagyis P-1-es mozgalomra.

Stephen Knight az angol nyomozó újságírók kiemelkedő személyisége foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy miként jött létre a Római P-2-es páholy. A "The Brotherhood: The Secret World of the Freemasons" (A testvériség: a szabadkőművesek titkos világa) című 1984-ben megjelent könyvének a 270. oldalán ezeket írja:

"A P-2-t 1966-ban hozták létre az olaszországi Grand Orient akkori nagymesterének Giordano Gamberininek a parancsára. A nagymester terve az volt, hogy egy olyan csoportot hoz létre befolyásos emberekből, akik rokonszenveznek a szabadkőművességgel, és ezért a hasznára lehetnének. Ennek az elit csoportnak a megalakítására a toszkánai Arezzó városából származó gazdag textilgyárost választották ki. Ő két évvel korábban lett szabadkőműves, és olyan fokozatot ért el, amely Olaszországban megfelel a szabadkőművesi mesterfokozatnak. E személynek a neve Licio Gelli volt."

Licio Gelli a hagyományos Grand Orient páholyhoz 1963-ban csatlakozott. Igen gyorsan elérte a mesterfokozatot és ez lehetővé tette, hogy egy hagyományos páholy vezetője legyen. Hozzáértése nem kerülte el Gamberini nagymester figyelmét, és ezért Gamberini őrá bízta a felélesztendő - nem hagyományosnak számító - Propaganda páholyok megszervezését. Licio Gelli rendkívül nagy ambícióval látott a P-2-es páholyok megszervezéséhez, amelyre Gamberini eredetileg nem is gondolt. Ebből az a lényeg, hogy Gamberini és Gelli elképzelései nem teljesen fedték egymást. Gelli nagyszabású elképzelései a Propaganda Duóval kapcsolatosan egészen a Spanyol polgárháborúig nyúlnak vissza. A spanyol kommunisták felkelése 1930-ban kezdődött, és mint tudjuk, végül is kudarccal végződött. A kommunista felkelők támogatására Sztálin technikai tanácsadókat küldött Spanyolországba. Valamennyi Grand Orient irányzatú szabadkőműves volt, akik annak idején tevékenyen részt vettek a bolsevik hatalomátvételben is Oroszországban. Spanyolországba érkezve felvették a kapcsolatokat a Grand Orient-es testvéreikkel, akik védelmet nyújtottak nekik a Grand Orient-es páholyok keretében. A spanyol felkelés sok tekintetben hasonlított a bolsevik hatalomátvételhez, és az eseményekben igen fontos szerepet játszott a polgárokkal szemben alkalmazott tömegterror. Ezekkel a brutális eszközökkel a spanyol Grand Orient meg tudta szilárdítani ingatag helyzetét.

Az 1937-től 1939-ig tartó spanyol polgárháború akkor kezdődött, amikor Franco tábornok megszervezte a kommunistákkal szembeni ellenállást. Franco oldalán tevékenykedett a fiatal Licio Gelli. Látván a szabadkőművesek brutalitását, erős ellenszenv alakult ki benne a szabadkőművességgel szemben. Gelli később Mussolini szenvedélyes támogatója lett, amikor a Duce kampányt indított a szabadkőművesség eltávolítására Olaszországból és az olaszországi gyarmati területekről. A II. világháború alatt Gelli a náci SS-sel kapcsolatot tartó tiszt volt Olaszországban. 1943-ban, amikor a német SS tisztjei felismerték, hogy a harmadik birodalom elveszíti a háborút, tervet készítettek, amely szerint Dél-Amerikába menekülnek. Gelli segítette ennek a tervnek a megvalósítását. Argentínában akkor kulcsszerepet játszott Juan Peron egy ambiciózus ezredes, aki szimpatizált a német nemzeti szocializmussal. Hitler személyi titkára Martin Bormann dollármilliókat juttatott el a berlini Reichsbankból dél-spanyolországi kikötőkön keresztül, ahol is a pénzt német tengeralattjárók vitték át Argentínába. Argentína hivatalosan semleges volt, Peron azonban biztosította a németeket, hogy a Bormann által oda kiszállított pénzt és más értékeket biztonságba helyezi. 1946-ban Peront hivatalosan is elnökké választják, és ekkor Argentína védelmet nyújtott az oda menekült náciknak. Az Amerikai Egyesült Államok egyik 1945-ben készített hivatalos jelentése szerint: "Náci vezetők, csoportok és szervezetek szövetségre léptek az Argentín totalitárius csoportokkal, hogy egy náci, fasiszta államot hozzanak létre."

Licio Gelli 1947-ben a CIA megbízásából igyekezett Dél-Amerika szerte elbújtatni az SS-nek azokat a tagjait, akik nem voltak felhasználhatóak a Szovjetunió elleni hírszerzésre. Később Gelli maga is Argentínába távozott, és arra törekedett, hogy Argentínából egyfajta dél-amerikai Hongkongot csináljon, amely képes versenyre kelni az angolszász világban domináns szerepet játszó nemzetközi pénzügyi közösséggel. Gelli felvette az argentínai állampolgárságot is, és így kettős állampolgár lett. 1963-ban visszatért Olaszországba. Ekkor csatlakozott az olasz szabadkőművességhez, amelyet Mussolini uralma idején annyira gyűlölt. Ha nehezen is, de ezt meg lehet érteni. Gelli ugyanis kidolgozta az ő saját stratégiáját a szabadkőművesség meggyöngítésére. Mussolini és közte az volt csupán a különbség, hogy másképp képzelték el ennek a feladatnak a végrehajtását. Mussolini könyörtelenül üldözte a szabadkőműveseket. Gelli viszont - beépülve - belülről kívánta őket befolyásolni, átalakítani. David A. Yallop írja "In God's Name" (Isten nevében) című New Yorkban 1984-ban megjelent könyvének a 113-114. oldalán, hogy a rendkívül ambíciózus Gelli, aki minden eszközt igyekezett megragadni, hogy növelje befolyását a hatalom köreiben, a rehabilitált szabadkőműves mozgalomban találta meg a tökéletes eszközt céljai elérésére. Gelli már régóta kettős szerepet játszott. Mussolini alatt egyaránt gyűlölte a kommunizmust és a szabadkőművességet, mivel úgy látta, hogy a kettő szorosan egymáshoz tartozik. A kommunizmus elpusztításához azonban csatlakozni kell a szabadkőművességhez, és el kell sajátítani annak titkait. Gelli feltehetően a KGB-vel is együttműködött a II. világháború alatt és után, tehát hírszerző munkát végzett a kommunisták számára. Módszerei közé tartozott az adatok és dokumentumok gyűjtése, hogy aztán megfelelő időpontban felhasználhassa őket.

1963-ban Gelli hasonló taktikai megfontolásokból csatlakozott a Grand Orient szabadkőművességhez. Ezt álcázásnak szánta abból a célból, hogy valódi terveit elrejtse az angolszász világban irányító szerepet betöltő brit szabadkőműves bankárok elől. 1966-ban hozta létre a P-2-es páholt, amely formailag az olaszországi Grand Orient felügyelete alatt működött, valójában azonban Gelli közvetlen ellenőrzése alatt állott. Gellinek sikerült a világ legbefolyásosabb embereit beszerveznie az ő Propaganda-2 páholyába. Így például az Egyesült Államokban ő volt az, aki beszervezte a P-2-es páholyba Henry Kissingert, és Alexander Haiget, akik ebben az időben már mindketten megkapták a skót rítus szerinti 32-es fokozatot. Kissinger és Haig révén Gelli elérte, hogy együtt ebédelhetett három amerikai elnökkel is, Nixonnal, Carterrel és Reagennel és még sok más, az elnöknél kisebb rangú, de azért nagyon befolyásos amerikai személyiséggel. Olaszországban minden fontos döntést hozó központban ott voltak Gelli emberei, és ezért jelentősen tudta befolyásolni az olasz politikai életet. Szinte semmi fontos nem történt ezekben az időkben Olaszországban, amelyről Gelli már ne tudott volna előre, vagy röviddel utána.

Gelli a P-2-es páholyt a bajor illuminátusok megalapítójának és vezérének Adam Weishauptnak a szervezeti és működési elvei szerint szervezte meg. 953 személy szerepelt a tagok listáján, amelyet az olasz kormány 1982. tavaszán közzétett. Ez a 953 személy 17 csoportra volt felosztva, és mindegyiknek meg volt a külön vezetője. A P-2-t olyan áthatolhatatlan titoktartás vette körül, és olyan szakszerűen irányította Gelli, hogy még a saját tagjai sem látták át, hogy milyen tagozódási rend alapján kapcsolódnak a szervezethez. A legtöbbet a 17 csoportnak a vezetője tudta, de ők is csak a saját csoportjukra vonatkozóan rendelkeztek ismeretekkel. Még Spartaco Megninni, az az olaszországi Grand Orient akkori főtitkára sem ismerte a P-2 páholy teljes tagságát. Ezt egyedül Licio Gelli tudta. Gelli gondoskodott arról, hogy az olasz kommunista párt ne tudjon behatolni a P-2-es páholyba. Ezért már jó előre összegyűjtötte azokat az információkat, amelyekre szüksége volt azért, hogy a kommunista pártot, illetve annak vezetőit távol tarthassa. Céljai elérése érdekében Gelli nem riadt vissza a zsarolástól, és ezt szégyentelenül alkalmazta is, még a saját páholytagjaival szemben is. Yallop szerint Gellinek a zsarolási dossziéjában olyan információkat talált, amelyek a legbefolyásosabb bankárokra vonatkoztak és talált titkos dossziékat argentínai, paraguayi, brazíliai, bolíviai, kolumbiai, venezuelai és nicaraguai politikusokról is.

Licio Gelli jobbkeze a rendkívül tehetséges, de gátlástalan bankár, Roberto Calvi volt. Gelli Calvit pénzéhes üzletembernek tartotta, akinek a révén ő be tud hatolni a nemzetközi pénzügyi közösség struktúráiba és az angolszász háttérhatalom által ellenőrzött kábítószer kereskedelembe is, legalábbis Olaszországban és Dél-Amerikában. Lici Gelli Calvinak szánta a Propaganda-2 finanszírozójának a szerepét.

Roberto Calvi Milánóban született 1920-ban és a II. világháborúban az orosz fronton harcolt. 1947-ban Calvi apja nyomdokaiba lépve bankár lett és a milánói Banco Ambrosiano alkalmazásába lépett. 1963-ban Calvi megállapodott néhány angol szabadkőműves pénzemberrel, hogy színlelt vállalatokat hoz létre elsősorban abból a célból, hogy a maffia által forgalmazott kábítószerből származó pénzt tisztára mossák, és aztán már mosott állapotban elhelyezzék az ő bankjaiban. Első ilyen "stróman"(szalmabáb) vállalatát 1963-ban Luxemburgban hozta létre és a Compendium elnevezést adta neki. 1966-ban, miután találkozott Gellivel, Calvi csatlakozott a P-2-es szabadkőművességhez. Gelli ezután 1971-ben bemutatta Calvit a litván származású Paul Marcinkus püspöknek, aki ekkor már a Vatikán Bank elnöke volt. Calvi nyomban bekerült a Vatikán válogatott bizalmi emberei közé. 1971-ben a Banco Ambrosiano ügyvezető igazgatója lett, és a luxemburgi cég nevét Compendiumról Banco Ambrosiano Holdingra változtatta. Ezután azonnal megkezdte a pénz átszivattyúzását a saját bankjából ebbe a bizonyos színlelt cégbe. Licio Gelli később ezt a tényt arra használta, hogy megzsarolja Calvit, és ílymódon kényszerítse Dél-amerikai tevékenységének a finanszírozására. Calvi közben több úgynevezett "off-shore" (adójogilag területen kívüli) bankot létesített a brit megbízó számára a Banco Ambrosiano név alatt. Marcinkus püspök az egyik ilyen banknak a felügyelő bizottságában is szerepet vállalt. Calvi hamarosan megállapodott a püspökkel, hogy a Vatikáni Bankon keresztül is beindítják a maffia számára a pénz átmosását. 1982-ben bekövetkezett haláláig Calvi számos illegális tranzakcióban vett részt.

Roberto Calvit, a "Lovagot", "Isten bankárjának" is nevezték a Vatikáni Bankkal való szoros együttműködése miatt. A Banco Ambrosiano és a Vatikáni Bank olyan szorosan összefonódott, hogy ez utóbbinak a profitja egyenes arányban növekedett Calvi pénzügyi birodalmával párhuzamosan haladva. Calvi azért tudta sikeresen kijátszani az olasz törvényeket, mert a Vatikán Bank lényegében úgy működött, mint egy off-shore bank. A nemzetközi jog nem tette lehetővé, hogy az olasz bankfelügyelet megvizsgálja a könyveit és vezetőit auditálja. Ez a bank a Vatikán Városhoz tartozott, amely nemzetközi jogilag önálló állam. Calvi azonban csak addig volt sikeres, amíg VI. Pál volt a pápa. 1978-ban az új pápa Albino Luciani, aki I. János Pál néven került a katolikus egyház élére, tudomást szerzett arról, hogy 121 szabadkőműves egyházi személy tartozott ahhoz a páholyhoz, amely "A Nagy Vatikáni Páholy" nevet viselte. A listán megtalálhatók voltak a bíborosok, a püspökök, és a magasrangú prelátusok nevei, összesen 22 főpap neve. Közöttük volt a Vatikán államtitkára, Villot kardinális, aki 1966. óta szabadkőműves volt. A szabadkőműves főpapok listáján szerepelt Monsignore Agostino Casaroli bíboros, a Vatikán külügyminisztere, Róma bíborosi rangot viselő vikáriusa, Ugo Poletti, valamint Baggio bíboros, Paul Marcinkus püspök, és Monsignore Donato de Bonis a Vatikáni Banktól. Még I. János Pál titkára is szabadkőműves volt. I. János Pál pápa úgy döntött, hogy nevezett személyeket elmozdítja tisztségeiből és helyükre olyan főpapokat állít, akikben megbízhat. 33 napos pápasága azzal ért véget, hogy még egészségesen feküdt le, de már soha többé nem ébredt fel. Akkora adag digitálist adtak be neki, hogy attól szívinfarktust kapott.

Az új pápa - a korábbi krakkói bíboros - Karol Wojtyla, II. János Pál néven lett a katolikus egyház feje és első intézkedései közé tartozott Paul Marcikus püspök érsekké való előléptetése. Ezen túlmenően megerősítette őt a Vatikáni Bank élén. Az új pápa Roberto Calvinak is megengedte, hogy folytassa a tevékenységét a Vatikáni Bankon keresztül egészen addig, amíg Calvi kész pénzügyileg támogatni a lengyel kommunista kormányzat ellen harcoló Szolidaritás-mozgalmat Lengyelországban. David A. Yallop szerint ily módon a Vatikán több mint 100 millió dollárt juttatott el a lengyel Szolidaritás támogatására. Marcinkus hozzásegítette Roberto Calvit ahhoz, hogy mintegy 400 millió dollárt kicsaljon a Banco Ambrosianoból. Ezekkel az illegális pénzügyi átutalásokkal finanszírozta Calvi Licio Gellinek és hálózatának a Dél-amerikai tevékenységét. Gelli eközben megszervezte a P-2-es szabadkőműves páholyok egész láncolatát Argentínától Mexikóig. Ezek a páholyok hatékonyan segítették a kábítószerek áramoltatását Észak-Amerikába, ahol a világ legnagyobb kábítószer-fogyasztó piaca működik, és ahol a világ illegális kábítószer mennyiségének a 60 %-a vevőre talál. A P-2-es páholyokhoz tartozó 953 személy Gelli irányításával konkrét tervezetet dolgozott ki off-shore bankok felállítására, amelyek az angol szabadkőművesség hongkongi bankjaival vették volna fel a versenyt.

Amikor a P-2-es botrány kirobbant Olaszországban, Roberto Calvi 1982. nyarán történő meggyilkolását követően, akkor a dél-amerikai P-2-es páholyok vezetői tömegesen menekültek el korábbi lakóhelyeikről életüket féltve. A mexikói befolyásos személyek nem érezték veszélyben magukat, mivel a P-2-es botrány őket nem érintette. Ennek az volt az oka, hogy Mexikót már 1928-tól kezdve lényegében a Grand Orient szabadkőművesség irányította. A Nemzeti Forradalmi Párt ugyanis a Grand Orient által szervezett és irányított politikai szervezet, amelynek a vezetői mind Grand Orient-es szabadkőművesek. Amikor Castro hatalomra került Kubában és a maffiának távoznia kellett 1960-ban, akkor a mexikói szabadkőműves páholyok szorosan együttműködtek a Floridában tartózkodó kubai menekültekkel, és közösen folytatták a kábítószer üzletet.

Roberto Calvi szabadkőműves rituálé szerinti kivégzését megelőzően a brit hatóságok már nyomozást indítottak a Banco Ambrosiano ellen. Kiderítették 1982. elején, hogy Calvi és vatikáni segítőtársai elsikkasztottak mintegy egymilliárd-háromszázmillió dollárt londoni és svájci bankjaikból. Yallop már idézett könyvének 311. oldalán így ír erről:

"Az 1,3 milliárd dolláros hiány a Banco Ambrosianoban nem csupán azért jött létre, mert csalárd részvényvásárlásokra került sor Calvi saját bankjában. Sok milliót fordítottak Gelli finanszírozására... Calvi például átutalt Peruból 65 millió dollárt a zürichi UBS-hez egy számjelet viselő számlára. Ennek a számlának a tulajdonosa Licio Gelli volt. 1982. elején Calvi közvetlenül átirányított a milánói anyabankjából 470 millió dollárt a perui bankjához. Ezt követően titkárának adott egy repülőjegyet Monte Carlóba és egy halom telexüzenetet. Az üzenetek, amelyeket Monte Carlóból továbbítottak, átirányították a pénzt különböző számjelekkel ellátott svájci számlákra." Már ez a tény is elég lett volna a brit szabadkőműves bankárok számára, hogy kikapcsolják Calvit, de Calvi nemcsak ezt tette Gelli utasításaira. Calvi ezeket a hatalmas összegeket arra fordította, hogy Gelli végrehajthassa azt a tervét, hogy átveszi a dél-amerikai kábítószerüzletet az angol szabadkőművességtől. 1982-ben megindul az akció Gelli ellen is. Licio Gelli Argentínában húzódott meg addig, amíg a közvetlen veszély elmúlt. Itt döntött úgy, hogy a forróvá vált Rómából átteszi a P-2-es mozgalom központját a britek által ellenőrzött Falkland-szigetekre. Gelli úgy vélte, hogy a Falkland-szigetek alkalmasak arra, hogy egy új Hongkong típusú pénzügyi központot hozzon létre. Gelli úgy vélte, hogy London nem fog harcba szállni a Falkland-szigetekért és túlságosan már nem érdekelt a szigetek feletti uralom fenntartásában, ezért Gelli rábeszélte az argentínai katonai vezetőket, hogy szállják meg a Falkland-szigeteket és ehhez jelentős pénzügyi támogatást ígért nekik. Gelli utasítására Roberto Calvi sokmillió dollárt juttatott az argentínai katonai kormányzatnak. Az a pénz, amit Calvi lényegében eltulajdonított a brit bankokból a perui Banco Ambrosianon keresztül, Argentínában kötött ki és a Buenos Airesi katonai vezetők fegyvereket vásároltak rajta, többek között Exocet rakétákat a franciáktól, amelyeket aztán később fel is használtak az angolok ellen a Falkland háborúban.

Amikor a Falkland háború angol győzelemmel véget ért, a brit szabadkőművesség elhatározta, hogy felelősségre vonja Roberto Calvit. Amikor Calvi Gelli javaslatára Londonba utazott, nyilván nem tudta, hogy mi vár rá. Feltételezni lehet, hogy Gelli döntött úgy, hogy Roberto Calvit teszi meg bűnbaknak abban a reményben, hogy eltávolítása kielégíti a City of Londont. A brit szabadkőműves bankárcsoport azonban Gellit is felelősségre kívánta vonni. Elfogása nem lett volna különösen bonyolult feladat. Gelli titkos bankszámlái Svájcban voltak és a City of Londonban működő pénzügyi közösség nagyrészt a svájci bankokat is az ellenőrzése alatt tartotta. 1982. augusztusában - két hónappal Calvi halálát követően - Gellinek már nehézségei voltak a Genfben elhelyezett számláival kapcsolatosan. Minden alkalommal, amikor a genfi UBS-től pénzt akart átutalni, a pénzintézet nem teljesítette a rendelkezéseit. Közölték vele, hogy személyesen kell megjelennie a bankban. Hamis argentin útlevéllel Gelli 1982. szeptember 13-án megjelent a genfi bankban, ahol nyomban letartóztatták. Olaszország ekkor hivatalosan kikérte, de Svájc nem adta ki, és Gelli 1983. augusztusában megszökött a genfi fogdájából. Nyilvánvaló, hogy ehhez külső segítséget kapott. Nem lehetett P-2-es akcióról szó, hogy Gellit elhallgattassák. Ha P-2-es akció lett volna, akkor minden bizonnyal megölik a fogdában.

John Daniel a "Scarlet and the Beast" (Scarlet és a vadállat) című könyvének a III. kötetében, amely a brit szabadkőművesség, a bankok és a kábítószer kereskedelem összefüggéseit tárgyalja, és amely könyv 1995-ben az Egyesült Államokban jelent meg azt állítja, hogy a brit szabadkőműves pénzügyi csoport hozta ki elkábítva Licio Gellit a genfi fogdából, mert Gellinek különleges feladatot szánt. A P-2-es botrányt követő vizsgálatok nyomán fény derült számos rejtélyes, úgynevezett terrorista tevékenységre is, amely az 1970-es évek közepétől sújtotta Európát. Ilyen volt például az olaszországi Bologna pályaudvarán elkövetett bombamerénylet 1980-ban, amelynek következtében 80 személy vesztette életét. A New York Times 1985. december 13-i számában arról számol be, hogy Licio Gelli a P-2 páholy több tagjával együtt kezdeményezte és hajtotta végre ezt a terrorakciót. A P-2-es botrány csaknem kormányválsághoz vezetett Olaszországban. Bettino Craxi akkori miniszterelnök 1983. március 3-án be is nyújtotta a lemondását. Ezt követően az a kereszténydemokrata párt alakított kormányt, amelyet a P-2-es botrány súlyosan érintett, mivel számos felső vezetője maga is páholytag volt.

1987. szeptember 21-én Gelli önként feladta magát a genfi hatóságoknál. A New York Times jelentése szerint ezt azért tette, mert svájci részről biztosították, hogy Olaszországnak történt kiadatása esetén csak csalásért, rágalmazásért és csődért fogják felelősségre vonni. Elég nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy Gelli miért választotta ezt az utat. Genf a City of London egyik fontos svájci központja. Gelli szembeszállt ezzel a brit szabadkőműves pénzoligarchiával a Falkland-szigeteknél, Roberto Calvi segítségével elsikkasztott tőlük 1,3 millió dollárt. Miért Svájcba tért vissza és miért nem valódi hazájába, Olaszországba? A brit szabadkőműves pénzoligarchiának szüksége volt Gellire, mert egyedül ő ismerte a Dél-Amerikában általa létrehozott P-2-es páholyokból álló hálózatot, amely viszont ellenőrzése alatt tartotta a dél-amerikai kábítószer kereskedelmet. Ma már a City of London központú brit szabadkőműves pénzügyi közösség teljesen az ellenőrzése alatt tartja az egykori P-2-es páholyok hálózatát Közép-, és Dél Amerikában, beleértve Mexikót is. Felmerül a kérdés, ha ez volt a P-2-es páholyok szerepe, akkor vajon miért volt ennek a tagja az a Henry Kissinger, aki egyébként New Yorkban él, és amióta nem tölt be magas kormányzati hivatalt, a Kissinger Associates nevű céget vezeti, és a világ leghíresebb tanácsadójának számít.

Kissinger Associates

A Kissinger Associates nevű céget nem lehet megtalálni a new yorki telefonkönyvben. A Park Avenue-n lévő irodatorony címjegyzékén sem szerepel. A Kissinger Associates pedig több mint két tucat vállalati ügyfelet tudhat magáénak és ezek kétharmada amerikai. A vállalatok listája hétpecsétes titok, de szakemberek mégis összeállították a legfontosabb ügyfelek listáját. Ezek közül megemlítünk néhányat:

• American Express és leányvállalata
• Anheuser -Busch, a Budweiser és más sörök előállítója
• Atlantic Richfield olajvállalat
• Banca Nazionale del Lavoro, a Rómában található bank, amely illegális kölcsönöket juttatott Iraknak
• Bell Telephone Manufacturing Belgiumban
• A The Chase Manhattan Bank
• A The Coca-Cola Company
• A Daewoo koreai kereskedelmi és építő konglomerátum
• Az Ericcson svéd telekommunikációs cég
• A Fiat olasz autóvállalat
• Hollinger torontói központú globális újságvállalat
• Revlon nemzetközi kozmetikai vállalat
• Union Carbide vegyészeti és gyártó konglomerátum
• Volvo svéd autógyár
• Sigismund Warburg brit befektetési bank

és még számos más cég nevét is felsorolhatnánk, de a Kissinger-féle vállalkozás nagy befolyását már ez a felsorolás is kellően alátámasztja. Az 1990-es évek elején Kissinger átlagos honoráriuma 200 ezer dollár volt, a speciális programok pedig kb. havi 100 ezer dollárt hoztak. Ezért az összegért a Kissinger Associates-től évi két-három alkalommal átfogó elemzést kaptak a világ eseményeiről. Valamennyi elemzést az ügyfél különleges igényeinek megfelelően készítették el, de a beszámoló nem tartalmazott befektetési tanácsot. Ezek az elemzések arról szóltak, hogy mi várható az Európai Közösségben, vagy Oroszországban, vagy Indonéziában az elkövetkezendő 5-10 évben. Fontos téma volt a latin-amerikai adósságok és a privatizáció, valamint a Kelet-Európában zajló események. A Kissinger Associates olyan üzleti csoportok körében is tevékenykedik, amelyek célja az egyes országok közötti kereskedelem növelése. Ezek a csoportok Kissinger közbenjárására lehetővé tették, hogy korporációs vezetők találkozhassanak a kérdéses országok magasrangú tisztviselőivel. Kissinger tanácsadóként nem lépte át a törvényesség határát. Éves jövedelme így is elérte a 8 millió dollárt. Ma azt tudhatja róla a közvélemény, hogy médiakommentátor, üzleti tanácsadó, és nem hivatalos kormánytanácsadó egyszerre, aki ért a nyilvánosság, az üzleti élet és a média érdekkonfliktusainak a megítéléséhez. Kissinger a Rockefeller-ház embereként került a politikai döntéshozatal legmagasabb szintjére. A kormányzásból való kiválása után olyan üzletemberek fizetik meg nagyvonalúan, akik nemcsak tehetségét, hanem kapcsolatait és befolyását is értékelik.

Kissinger mai tevékenységében bírálat tárgya, hogy olyan kérdésekben nyilvánít szakvéleményt, amelyekben ügyfelei révén pénzügyileg érdekelt. Ő ugyan abszurdnak nevezi, hogy nézeteit ügyfelei pénzügyi érdekeihez igazítaná, de több konkrét ügy kapcsán valójában azok álláspontját képviselte a közvélemény felé, mint szakértő, akiktől meglehetősen jó fizetést kapott. Az, hogy Kissinger ezzel a tevékenységével is a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit képviseli, vagyis a háttérhatalom világstratégiáját szolgálja, jól szemléltethető például a mexikói adósságválságban játszott szerepével. Kissinger szót emelt a latin-amerikai adósságkönnyítés érdekében kommentátorként, és a kormány nem hivatalos tanácsadójaként is. 1988-ban, amikor Carlos Salinast megválasztották Mexikó elnökének, a Los Angeles Timesban és a Washington Postban Kissinger egyrészt figyelmeztetett Mexikó ingatag belső helyzetére, másrészt arra, hogy az Egyesült Államok fontos szerepet játszhat a demokrácia és a gazdasági reformok elősegítésében azzal, ha csökkenti az adósságproblémát. Kissinger ezt írta: "Salinas liberális gazdaságpolitikája csak növekedéssel tartható fenn. De a mexikói gazdaság nem tud addig növekedni, amíg az adósságszolgálat a bruttó hazai termék több mint 6 %-át emészti fel."

A lényeg azonban ezután következik, amikor is Kissinger megállapítja, hogy az adósságcsökkentés terhe nem hárulhat pusztán azokra a magánbankokra, akik a kölcsönöket nyújtották. Annak a tehernek egy részét, amelyet a könnyítés jelent, a hitelező országok kormányainak kell állniuk, beleértve az Egyesült Államokat. Itt lényegében arról van szó, hogy az amerikai polgárok adójából szanálják az eladósodott mexikói pénzügyi rendszert, hogy az aztán ismét fizetőképessé válva tudja törleszteni a nagy magánbankoktól felvett kölcsöneit, természetesen megfizetve a sok milliárdra rúgó kamatot és kamatos kamatot is. Ezzel a példával azt szemléltettük, hogy Kissinger változatlanul a nemzetközi pénzügyi közösség egyik vezető személyisége és annak stratégiáját hajtja végre.

Mit üzen Kissinger legutóbbi munkájában?

A "Korszakváltás az amerikai külpolitikában" című könyv, amely 2001-ben íródott és már 2002-ben Budapesten is megjelent, sok tekintetben Kissinger politikai végrendeletének is felfogható. Ebben ismét a háttérhatalom stratégájának bizonyul. Amerikáról ír, de valójában a világhegemóniára törekvő nemzetközi pénzügyi közösség hosszútávú stratégiáját foglalja össze. Ebből mi elsősorban az Európára vonatkozó nézeteit vesszük közelebbről szemügyre. Kissinger szóhasználatában az atlanti-kapcsolat elsősorban a nemzetközi főhatalmat gyakorló pénzügyi közösséghez való viszonyt jelenti. A nemzetközi pénzügyi közösség egyaránt ellenőrzése alatt tartja az Egyesült Államokat és az egységesülő Európát is. Kissinger szerint az Atlanti-óceán két partján elterülő Európai Unió és az Egyesült Államok kapcsolataiban végbement változásokért nem az egyes vezetők a felelősek. E viszonyt a Szovjetunió széthullása, Németország újraegyesítése, valamint az a növekvő tendencia határozza meg, hogy a külpolitikát a belpolitika eszközeként kezeljék, de szerephez jut az egységes Európa keretében e soknemzetiségű földrész saját identitása is. A szovjet fenyegetés elősegítette az Egyesült Államok és Nyugat-Európa összefogását. Az így létrejött Atlanti Szövetség a szovjet veszély megszűntével új helyzet előtt találta magát. Újra felmerült a nemzeti diplomácia és belpolitika hagyományainak a folytatódása. Kissinger szerint Németország egyesítése felgyorsította ezeket a tendenciákat. Úgy véli, hogy Németország mindkét elvesztett háborúja után megerősödött. Ha Németország nem vívta volna meg ezeket a háborúkat, valószínűleg vezető szerephez jutott volna, legalább is Európában. Ehhez a szerephez erős gazdasági háttérrel közeledik, mert a német nép erős maradt annak ellenére, hogy kétszer legyőzték, területét megszállták és négy évtizedig két országba kényszerítették.

Kissinger megismétli a háttérhatalom közismert álláspontját, miszerint az utoljára egyesült Németországból hiányzott az arányérzék, és a történelem során Európa számára állandó fenyegetést jelentett a német állam központi fekvése, ami komoly hadászati, stratégiai problémákat vetett fel. Kissinger ezt írja: "Az 1871-es egyesítés előtt Németország több tucat kis államból állt, és ez a két évszázados megosztottság lehetővé tette szomszédai számára, hogy német földön versengjenek az európai hatalmi egyensúlyért. Az egyesítés után Németország a másik végletbe esett, amikor is arra törekedett, hogy egyidejűleg valamennyi szomszédja ellen biztosítsa magát. Ha azonban Németország elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze szövetségbe tömörült szomszédait, nincs okunk feltételezni, hogy egyenként nem bánt volna el velük. Így a német államnak az a törekvése, hogy megszabadul stratégiai problémáitól, voltaképpen legrosszabb rémálma valóra válását vetítette előre: a szomszédos államok koalíciót hoztak létra ellene. Németország századokon keresztül vagy túl gyenge, vagy túl erős volt az európai béke megvalósításához." Kissinger tehát már sokszor kifejtett nézetét ismétli meg, amelyek elhallgatják, hogy elsősorban a világhegemóniára törő nemzetközi pénzügyi közösségnek kellett megtörnie a geopolitikai elhelyezkedésénél, méreteinél, ipari és katonai potenciájánál fogva az európai földrész vezetésére alkalmas Németországot.

Annak a nemzetközi pénzügyi közösségnek a világhegemóniája, amelynek Kissinger egész a mai napig a hűséges szolgálója volt, elsősorban attól függ, hogy szilárdan az ellenőrzése alatt tudja-e tartani az Egyesült Államokat és a föderációs (konföderációs) állammá integrálódó Egyesült Európát. Ez a pénzügyi közösség Amerika nevében beszél. Az Egyesült Államok birodalmi igényeit emlegeti, valójában az Egyesült Államokat csak eszközként használja saját világstratégiájának a megvalósítására. Az Amerika erejére támaszkodó nemzetközi pénzügyi közösség fölényességével természetesen különböző válaszlépéseket vált ki. Ezek az Európai Uniótól az orosz-kínai stratégiai együttműködésig, Latin-Amerikában a Mercosur megalapításáig, az ázsiai szabadkereskedelmi zóna létrehozásáig, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa hatalmának a megnöveléséig terjed. Amerikát emlegetik, de valójában nem Amerika cselekvési szabadságát, hanem az Egyesült Államokat eszközként használó és világuralomra törő nemzetközi pénzügyi közösséget kívánják korlátozni.

Kissinger úgy véli, hogy ezek bizonyos mértékig elkerülhetetlen következményei Amerika különleges helyzetének, amit szuperhatalomként élvez, és fennállnának bármilyen külpolitikát folytatna az Egyesült Államok. A magunk részéről úgy pontosítjuk ezt a szöveget, hogy az uralkodó hatalom alatt az Amerika felett is ellenőrzést gyakorló nemzetközi pénzügyi közösséget értjük. Nos ez a nemzetközi pénzhatalom uralmi eszközeivel készteti arra a többi országot, hogy módot találjanak a döntések meghozatalában való nagyobb részvételre és csökkentsék a pénzoligarchia által irányított legerősebb állam, Amerika hatalmát. Az így létrejövő, részben védekezést is szolgáló csoportosulások is azonban az eljövendő új világrend nélkülözhetetlen építőjének tekintik az Egyesült Államokat. Kissinger, a háttérhatalomnak ez a veterán képviselője, úgy véli, hogy egyes amerikaiak (értsd az Amerika feletti uralmat gyakorló pénzkartell) az amerikai hegemónia nyílt megerősítését sürgeti. Egy ilyen törekvés azonban olyan terhet róna az Egyesült Államokra, amelyet egyetlen ország sem képes határozatlan ideig sikeresen kezelni. Amerika (megint kényszerűen hangsúlyozzuk, hogy a nemzetközi pénzkartell értendő Amerika alatt), amennyiben önző módon fogja fel céljait, a fölényhez való nyílt ragaszkodásával maga ellen egyesítené a világot és olyan kellemetlen helyzetbe kényszerülne, ami miatt végül is elszigetelődne és meggyengülne.

Kissinger nem határozza meg, hogy itt a nemzetközi pénzügyi közösség globális hatalmáról van szó. Ő nem mondhatja meg, hogy ez a nemzetközi pénzügyi közösség gyakorolja a világhatalmat, és ő ennek a szolgálatában élte le egész életét. De történészként és társadalomtudósként tudja, hogy "a birodalomhoz vezető út belső bomláshoz vezet, mert a mindenhatóság igénye lerombolja a belső korlátokat. Egyetlen birodalom sem kerülte el a császársághoz vezető utat, csak akkor, ha a brit birodalomhoz hasonlóan decentralizálta hatalmát mielőtt a folyamat elindult volna. A sokáig fennmaradt birodalmakban minden probléma belpolitikai kérdéssé válik, mert a külvilág többé már nem ellensúlyoz, és ahogy a feladatok egyre inkább szerteágaznak, és egyre inkább távolabb kerülnek a történelmi belső alaptól, a belső küzdelmek még keserűbbek és idővel erőszakosabbak lesznek. A hegemóniára való szándékos törekvés a legbiztosabb módja annak, hogy leromboljuk azokat az értékeket, amelyek az Egyesült Államokat naggyá tette."(Kissinger, Korszakváltás az amerikai külpolitikában?, Budapest, Panem -Grafo, 2001, 226. old.)

Kissinger tehát azért aggódik, hogy az a nemzetközi pénzkartell, amely birodalmi szerepet kényszerített rá az Egyesült Államokra, azért kerülhet veszélybe, mert ez a világbirodalmi szerepkör ellenállást vált ki a világ többi részétől. Ezért arra inti az Egyesült Államokat eszközként használó pénzoligarchiát, hogy úgy politizáljon hatalma csúcsán is, mintha még mindig olyan világban élne, aminek több hatalmi központja van. Kissinger abban reménykedik, hogy a magát Egyesült Államoknak nevező nemzetközi pénzügyi közösség találni fog olyan pénzügyi partnereket, akik együttműködnek vele a világ irányításában és megosztják vele a szabadsággal és demokráciával összeegyeztethető világrend kialakításának terhét. Kissinger az Amerika nevét használó nemzetközi pénzvilág végső kihívásának azt tartja, hogy hatalmát morális konszenzussá változtassa, értékeit ne kényszerítő eszközökkel hirdesse, hanem mások önként fogadják el azokat egy olyan világban, amelynek minden tiltakozása ellenére szüksége van felvilágosult vezetésre.

A nemzetközi háttérhatalomnak a veteránja ebben a könyvében is tudatosan összekeveri Amerikát a nemzetközi pénzvilággal, és annak uralkodó bankár dinasztiáival. Kissinger el tudja képzelni, hogy a népek szabadságnak fogadják el azt, hogy a világ erőforrásainak 86 %-át a világ lakosságának a 20 %-a fogyassza el, míg a maradék 14 % jut a föld lakói 80 %-nak. Kissinger azt is el tudja képzelni, hogy ez mind nagyon megfér a demokráciával, amely rendszer a világtörténelemben eddig ismert legnagyobb és legigazságtalanabb vagyoni különbségeket hozta létre az egyes államokon belül és világszinten is. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a nemzetközi pénzkartell világrendjében minden állam eladósodik a gazdasági élet valamennyi szereplőjével együtt, és az egyes emberek is egész életüket eladósodva kénytelenek leélni, akkor az igazi probléma nem a morális konszenzus megtalálása, hanem, az eladósodásra és kamatszedésre épülő pénzgazdaság felváltása az emberi szükségletekre termelő valódi közgazdasággal. Ezt a pénzoligarchia hűséges kiszolgálója tudja, de nem mondhatja meg. Ellenkezőleg: a világ be nem avatott sokmilliónyi lakója számára orwelli kétértelműségeket nyújt át szellemi végrendeletében.

Kissinger szellemi ereje és kapcsolatai teljes birtokában még mindig döntő befolyást gyakorol a háttérből a világ sorsának alakulására. Igazi globális "szürke eminenciás". Társadalomtudósi, politikusi teljesítményének a mérlegét majd csak azután vonhatják meg a kutatók, ha az általa letitkosított több ezer dokumentum is hozzáférhetővé válik a történészek és politológusok számára. Az állami irattárak mellett azonban át kellene tekinteni a háttérhatalom olyan szervezeteinek az archivumait is, mint a CFR, RIIA, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport, az Atlanti Tanács, tovább a vezető pénzdinasztiák magán irattári anyagát is. Ehhez azonban még évtizedekre van szükség.

2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
9. fejezet