Mennyire bűnös nép a német?

Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
7. fejezet

Mennyire bűnös nép a német?

És a zsidó nép a palesztinok kiirtásában?

Még a koncentrációs táborban sem hagynak békén nekik.

Vonjál párhuzamot!!!!!

A Szabad Európa Rádió munkatársaként csaknem két évtizeden át éltem Münchenben. Az egyik legtekintélyesebb főiskola, ahová gyakran hetente többször is elmentem, a Geschwister Scholl Politisches Institut volt, amely különösen magasszínvonalú és gazdag könyvtárával vonzott. (Ez a főiskola jelenleg a SZER Englischer Garten-ben lévő volt épületegyüttesében működő egyik intézmény). Természetesen érdekelt, hogy kik a névadói ennek a főiskolának és így hamarosan megismerkedtem Hans és Sophie Scholl tragikus és hősies élettörténetével. Mindig is kényes kérdésnek számított, hogy egy olyan magaskultúrájú nép, mint a német, vajon miért támogatta Hitlert és a nemzetiszocialista rendszert? Magyarországon úgy nőttem föl, hogy a náci vezér és rendszere a barbarizmus, a gonosz megtestesítője volt. Hogyan lehetséges, hogy tisztességes, jószándékú németek - Bach és Beethoven, Göthe és Schiller, Kant és Hegel népének fiai és lányai -, akár időlegesen is, de támogathattak egy ilyen politikust és egy ilyen politikai mozgalmat?

Nem szabad azonban arról megfeledkeznünk, hogy igen sok német egyáltalán nem támogatta Hitlert és a nemzetiszocialistákat az 1930-as évek kezdetekor. Az 1932-es általános választásokon Hitler és a nácik a szavazatok mindössze 30,1 %-át tudták megszerezni. A következő választáson pedig Hitlernek még mindig csak a szavazatok 36,8 %-át sikerült megkapnia. Csak az után tudta a náci vezér megszilárdítani a hatalmát, hogy Hindenburg köztársasági elnök kinevezte Hitlert kancellárrá. E mögött a felszíni politikai mozgások mögött óriási méretű gazdasági és pénzügyi válság húzódott meg. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia által kirobbantott nagy gazdasági világválság Németországot a többi országnál is súlyosabban érintette a pénzügyi embargó miatt, aminek a következtében valósággal megbénult a német gazdaság, és a munkanélküliek száma elérte a nyolc milliót. Ebben a válságos helyzetben nem tettek mást a németek, mint amit az amerikaiak is tettek: kerestek egy olyan erőskezű politikai vezetőt, aki rendet teremt a káoszban, kivezeti az országot a gazdasági válságból és kenyeret ad nyolc millió munkanélkülinek.

Ha összehasonlítjuk Franklin Delano Roosevelt (FDR) elnök New Deal politikáját a nemzetiszocialisták németországi politikájával, akkor nagyon sok hasonlóságot találunk Roosevelt elnök és Hitler kancellár intézkedései között. Vegyük például az FDR kezdeményezésére az Egyesült Államokban bevezetett társadalombiztosítási rendszert, a Social Security-t. A német nemzetiszocialisták is a társadalombiztosítás hívei voltak. Ugyancsak támogatták az erős állami iskolarendszert és egészségügyi rendszert. Sok amerikai nem tudja, hogy a Social Security (általános államilag garantált társadalombíztosítás), az állami közoktatás, az általános egészségügyi biztosítás (a Medicare, és Medicaid) az Egyesült Államokban, valójában olyan intézmények, amelyeknek a gyökere Németországban van, közelebbről a német szocialista törekvésekben.

Roosevelt és Hitler egyaránt elősegítette az olyan gazdasági programokat, amelyekben az állam és a kormányzat együttműködött az üzleti világgal, a magántőkével. Itt a társadalmi szintű Public-Private-Partnership (PPP) rendszerrel találkozunk, amelynek egy degenerált változata az, ami ma Magyarországon is elterjedt. (Itt tehát csak hasonló elnevezésről van szó, ugyanis a magyar PPP rendszer nemcsak többszörösen megdrágította a létesítmények elkészítését, de annak összes pénzügyi felelősségét az állam útján az adófizető polgárokra hárította át.)

Roosevelt elnök iparélénkítési törvénye, a National Industrial Recovery Act (NIRA) lényegében kartellekbe tömörítette az amerikai vállalatokat. A "Kék Sas" szimbolizálta az amerikai vállalatok számára azt, hogy együttműködnek Roosevelt NIRA törvényével. A "Kék Sas"-t azok a vállalatok használhatták vállalati logoként, amelyek elfogadták FDR újraalkalmazási és a tisztességes versenyre vonatkozó jogszabályait. Amikor a fair versenyre vonatkozó kódexet 1935 szeptemberében hatályon kívül helyezték, akkor a Blue Eagle embléma használatát is betiltották. Ez érthető is, mert a Blue Eagle propaganda egyfajta fasiszta típusú gazdaságot hirdetett meg, olyat, amelyet Hitler maga is támogatott Németországban. Olaszországban pedig Mussolini volt ennek a gazdaságpolitikának a kezdeményezője.

John Willard Toland amerikai történész és közíró, aki Adolf Hitlerről terjedelmes életrajzot írt, állapítja meg, hogy: "Hitler el volt ragadtatva attól a határozottságtól, ahogyan az Elnök kézbe vette a kormányzás gyeplőjét. 'Rokonszenvet érzek Roosevelt úr iránt,' - mondta két hónappal később a New York Times tudósítójának' mert ő egyenesen szembeszáll céljai érdekében a Kongresszussal, a lobbikkal és a bürokráciával.' Hitler úgy folytatta, hogy ő 'az egyedüli politikai vezető Európában, aki megértést tanúsít Roosevelt elnök módszerei és motívumai iránt'. Mind Roosevelt, mind Hitler hitt abban, hogy a nagyarányú kormányzati kiadások, olcsó közhitelek, amelyekkel az infrastruktúrát és a szociális jóléti szektort finanszírozzák a termelőágazatok - elsősorban a hadiipar - fejlesztésével egyidejűleg, elősegítik a gazdasági növekedést és növelik az adott ország az életszínvonalát.

A neves amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith, is megállapította, hogy Hitler modern gazdaságpolitikát képzelt el. Abból indult ki, hogy gyors lépéseket tesz a foglalkoztatás növelése irányában, amely csak akkor lehetséges, ha ezeket kombinálja a bérek és az árak ellenőrzésével. Egy gazdasági értelemben megfélemlített nép hasonlóan válaszol ilyen elképzelésekre, ahogyan azt az amerikaiak is tették, mert túlnyomó többségük lelkesen támogatta Franklin Delano Roosevelt "new deal" programját.

Hitler egyik maradandónak bizonyult teljesítménye az infrastruktúra fejlesztés terén az Autobahn-rendszer a kiépítése volt. Roosevelt számára ez a nagyarányú közmunka-program szolgált mintául, amikor megszervezte az Egyesült Államok tagállamait összekötő útrendszernek, az interstate highway system-nak a felépítését. Az 1930-as évek második felében sok németnek hasonló véleménye volt Hitlerről, mint, amilyen véleménye volt az amerikaiak többségének Rooseveltről. A németek őszintén meg voltak győződve, hogy Hitler kivezeti Németországot a gazdasági depresszióból, és munkához juttatja a mintegy nyolcmillió munkanélküli többségét. A Versailles-i szerződés megalázó és szinte értelmetlenül szigorú feltételekkel sújtotta Németországot. A németek Hitler hatalomra kerülése után érezhették először az első világháború után, hogy ismét bízhatnak magukban, hogy visszanyerhetik nemzeti önbecsülésüket. A kedvező változásokat elsősorban Hitler határozott és keménykezű kormányzásának tulajdonították, mert viszonylag gyorsan kivezette Németországot a pénzügyi embargó és a gazdasági világválság által okozott súlyos gazdasági helyzetből.

Toland az általa írt Hitler életrajzban utal rá, hogy nemcsak a németeknek volt jó véleménye Hitlerről az 1930-as években, hanem több tekintélyes nyugati politikusnak is. Churchill egyszer kelletlenül és húzódozva, de elismerte Hitlerről az egyik levelében, hogy "mindig mondtam, hogyha Nagy-Britannia vereséget szenvedne egy háborúban, bárcsak találnánk egy Hitlert, aki visszavezetne minket a népek közösségében jogosan megillető helyünkre".

Hitler szilárdan hitt a nemzetben, a nemzetállamban. A német nép felemelkedésében különösen a német fiatalokra számított, ezért hozta létre a Hitler Jugend-et a német ifjúság szervezeteként. Célja az volt, hogy elültesse bennük a népük iránti szeretetet, a hazájuk iránti kötelességtudatot és rávegye őket arra, hogy életük legalább egy részét a társadalomnak és a nemzetnek szenteljék. Ez is egy olyan eszme volt, amely a maga közösségi légkörével befolyást gyakorolt az Egyesült Államok társadalmára is az 1930-as években.

Hitler a Gonosz Megtestesítője

Ma az Európai Unióban, de az Egyesült Államokban is gyakran olvashatjuk és hallhatjuk, hogy Hitler - különösen antiszemitizmusa, rasszizmusa miatt - a gonosz megtestesítője volt. A kérdés csupán az, hogy Hitlernek ezt a valóban ellenszenves, sőt visszataszító tulajdonságát az átlagnémetek vagy a világ többi részén élő átlagemberek, kellő módon felismerhették-e? Különösen azok számára volt ez nehéz, akik a nagy gazdasági világválság nyomán erős politikai vezetőt akartak, olyan valakit, aki átsegíti őket a gazdasági, társadalmi, politikai nehézségeken. Az 1930-as évek előrehaladtával Hitler és a nemzetiszocialista kormányzat folyamatosan zaklatta és gyötörte a Németországban élő zsidókat. Közülük sokat le is tartóztattak. Ez a zaklatás az 1938. november 9-től 10-re virradó éjszaka érte el csúcspontját. Ezen az úgynevezett Kristály-éjszakán (Kristallnacht) több ezer zsidót bántalmaztak, többet meg is öltek, egyeseket letartóztattak és koncentrációs táborokba vittek.

A kilengések tényei minden vitán felül állnak. Kétségtelen, hogy a náci párt több helyi vezetője, továbbá barnainges rohamosztagok részt vettek ebben a megfélemlítési akcióban. Ugyanakkor az is tény - ahogy azt Ingrid Weckert német történész bebizonyítja kellően dokumentált munkájában (Flashpoint: Kristallnacht 1938, Instigators, Victims and Beneficiaries 1991 Costa Mesa, California, Tübingen Germany) -, hogy amikor Hitler és közvetlen munkatársai, akik éppen Münchenben ünnepeltek, tudomást szereztek az erőszakosság kitöréséről, Hitler azonnal parancsot adott a kilengések leállítására és a törvényes rend helyreállítására. Weckert a történész alaposságával gyűjtögette össze a dokumentumokat és bebizonyítja, hogy nem Joseph Göbbels adott utasítást a kilengésekre Hitler jóváhagyásával. Ezt nem tehette, mert nem volt joga ilyen akció titkos elrendelésére. Amikor Göbbels tudomást szerzett az elkövetett törvénysértésekről és erőszakosságokról, őszintén fel volt háborodva, és erőteljes hangú hivatalos közleményben szólította fel a lakosságot: tartózkodjon minden további akciótól és bármiféle zsidó ellenes megnyilvánulástól.

Felmerül a kérdés, hogyha sem Hitler, sem Göbbels nem rendelte el az erőszakosságokat, akkor kik szervezték meg azt és milyen motívumokból? Weckert az általa összegyűjtött tények és bizonyítékok alapján azt kísérli meg bizonyítani, hogy a Kristallancht azoknak volt az érdeke, akik le akarták járatni az egyre nagyobb tekintélyre szert tett Németországot és annak nemzetiszocialista vezetőit. Nem kell történésznek lenni, hogy belássuk: sem Németországnak, sem Hitler nemzetiszocialista rendszerének nem tett jó szolgálatot a Kristallancht. Németország hatalmas presztízsveszteséget szenvedett. Beindult a németellenes propaganda, és fokozódott az ellenséges beállítottság Németországgal szemben a tragikus események kapcsán. Különösen ártott ez az éjszaka Németország és az Egyesült Államok kapcsolatának. Ez abban is megnyilvánult, hogy Roosevelt elnök azonnal visszahívta Berlinből az amerikai nagykövetet.

Hitler bizalmas körben keserűen jegyezte meg: "Szörnyű, mindent leromboltak, mint az elefánt a porcelánboltban, de az ügy még ennél is rosszabb. Azt reméltem, hogy megértésre jutok Franciaországgal, és most itt van ez az egész". Weckert feltárja a németek és a cionisták szoros együttműködését a Ha'avara megállapodás keretében, amely a cionista Zsidó Ügynökség és a Harmadik Birodalom között jött létre, hogy elősegítsék a német zsidók kivándorlását Palesztinába. A cionista és a német nemzetiszocialista vezetők számos fontos vonatkozásban hasonló nézeteket vallottak a zsidó kérés megoldásáról, és ennek megfelelően együtt működtek 1933. és 1939. között a német zsidók Palesztinába történő emigrálásának a megszervezésében. Hitler és kormánya egyetértett a cionista vezetők álláspontjával, hogy a különböző országokban élő zsidók egy népet alkotnak, függetlenül attól hol laknak és milyen államnak a polgárai.

Amikor Hitler engedélyezte a német zsidók számára, hogy elhagyják Németországot, az Egyesült Államok kormánya a bevándorlásra vonatkozó jogszabályokat arra használta, hogy megakadályozza az Amerikába történő kivándorlásokat. Arthur D. Morse a "Why Six Million Died: Chronicle of American Apathy-Mért halt meg hatmillió: az Amerikai közöny krónikája c. könyv szerzője állapítja meg, hogy Kristallnacht után öt napra a Fehér Ház sajtóértekezletet tartott. Az egyik tudósító megkérdezte Roosevelttől, hajlandó-e enyhíteni a bevándorlási korlátozásokon azért, hogy a zsidó menekültek menedékjogot kaphassanak. Roosevelt erre azt válaszolta, hogy nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mert kvóta rendszer van érvényben. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, ami 1939-ben történt. Az amerikai Bevándorlási Hivatal nem engedélyezte, hogy a SS St. Louis nevű német hajóról a zsidó menekültek kiszállhassanak a floridai Miami kikötőjében. A zsidó utasoknak vissza kellett térniük a hitlerista Németországba.

Az hogy a közvélemény-formálók közül is sokan jó véleménnyel voltak a náci vezérről és nem tekintették a gonosz megtestesítőjének, azt az is bizonyítja, hogy a tekintélyes angol képeslap a Home and Gardens 1938. novemberében részletes és sok fényképpel ellátott tudósításban számolt be Hitler bajorországi nyári otthonáról. Ez is arra utal, hogy az 1930-as években másként élt Hitler és a hitlerizmus a német és a nemzetközi közvéleményben, mint a második világháború után. A viszonylag jó véleményhez hozzájárult az 1936-os olimpia is, amelynek Németország volt a házigazdája. Ha már ekkor nyilvánvaló lett volna, hogy Hitler a gonosz megtestesítője, akkor arra kellene választ keresni: miért vett részt ezen az olimpiai játékokon Amerika, Nagy-Britannia és a többi nyugati ország?

A német nép azonban nemcsak a súlyos gazdasági válságból való mihamarabbi kikerülése miatt támogatta Hitlert. A németek jelentős része tartott a kommunizmustól, különösen a bolsevikok által gyakorolt kíméletlen diktatúrától. Németország egyfajta hidegháborút folytatott a bolsevik rendszerrel, amely bizonyos fokig hasonlított ahhoz a szembenálláshoz, amilyent az Egyesült Államok tanúsított 1945-től 1989-ig a Szovjetunió irányában. Németországban reális veszély volt a bolsevik rendszer uralomra kerülése. Hitler az 1945 utáni amerikai elnökökhöz hasonlóan a fegyverkezésre fordított hatalmas összegeket azzal igazolta a lakosság előtt, hogy csak így lehet eredményesen védekezni az agresszív bolsevik terjeszkedéssel szemben. Tehát a kommunizmus nagyon is jelenlévő nyomása is arra késztette a németeket, hogy támogassák saját kormányukat. Ez pedig hasonló ahhoz, ahogyan az amerikaiak szinte zokszó nélkül támogatják jelenleg kormányuk költekezését (az Egyesült Államok annyit költ fegyverkezésre egyedül, mint a világ összes többi országa együttesen), amely jelentős terhet jelent az amerikai adófizető polgárok számára.

Terror elleni háború Amerikában és Németországban

A War on Terror kapcsán az amerikaiak többsége a legtermészetesebbnek tartja, hogy hazafias kötelessége Bush elnök és kormánya intézkedéseit támogatni a terrorista fenyegetés elhárítása érdekében. 1933. február 27-én, röviddel azután, hogy Hitler Németország kancellárja lett, terrorista támadás érte a Német Parlament épületét. Hitler ezt a terrorista támadást arra használta fel, hogy háborút üzenjen a terrorizmusnak, és arra kérte a német parlament képviselőit, hogy átmeneti időre rendkívüli hatalommal ruházzák fel, azért, hogy így keményebben és eredményesen léphessen fel a terroristákkal szemben. Arra hivatkozott, hogy ilyen diktátori hatalomra van szüksége a német nép szabadságának és jólétének megvédése érdekében. A náci párt vezetőjének, a hivatalban lévő kancellárnak sikerült meggyőznie a német törvényhozókat arról, hogy rendkívüli hatalmat adjanak a kezébe, amelyet válságos helyzetben felhasználhat. Hitler erre a felhatalmazási törvényre (Ermächtigungsgesetz) hivatkozva felfüggesztette a politikai szabadságjogok gyakorlását "átmeneti időre". Eredetileg addig szólt a felhatalmazása, amíg a válságos helyzet megszűnik. A terrorista fenyegetés azonban soha nem szűnt meg, és Hitler átmeneti diktátori hatalmát újból és újból meghosszabbították. Az átlagnémet tehát jóhiszeműen hajlandó volt elfogadni politikai jogainak felfüggesztését cserébe azért, hogy a kormány és az ország vezetője, a Fűhrer, megvédje őt a terrorista fenyegetéstől.

Az Egyesült Államok a Nagy Gazdasági Világválság utáni időkben ugyancsak hajlandó volt arra, hogy Roosevelt elnököt sok vonatkozásban rendkívüli hatalommal ruházza fel. Ebbe beletartozott a gazdaság ellenőrzése, de még az is, hogy elkobozták, és köztulajdonba vették az amerikaiak személyi tulajdonában lévő aranyat. A hidegháború idején a kommunizmustól való félelem arra késztette az amerikaiakat, hogy elfogadják nagyarányú adók kivetését, hogy jövedelmi adóikból finanszírozhassák a katonai-ipari-komplexum működését, a nagyméretű fegyverkezést. Azt is ellenállás nélkül fogadták el, hogy több mint százezer amerikai haljon meg olyan hadüzenet nélküli háborúban, mint amilyen a koreai és a vietnámi háború volt.

2001. szeptember 11. óta az amerikaiak ugyancsak hajlandók elfogadni emberi jogaik és politikai szabadságjogaik nagyarányú korlátozását, olyan alapvető jogok megnyirbálását, amelyek az Amerikai Alkotmányban vannak rögzítve. Az amerikai társadalom elfogadta, hogy a kormányzat hadüzenet nélküli háborút indítson Afganisztán és Irak ellen, amelyet ez a két ország valójában nem provokált ki. Elfogadta azt is, hogy ebben a háborúban amerikai katonák ezrei haljanak meg és a kormány eddig már, mintegy ötszázmilliárd dollárt költsön ezekre a háborúkra az általuk fizetett adókból.

A válságok sokkolják a lakosságot

Az amerikai társadalomnak viszonylag hosszú időszak állt a rendelkezésére, hogy szembe nézzen a nagy gazdasági világválsággal, a kommunista fenyegetéssel és a terrorizmus elleni háborúval. A német népnek Hitler uralma idején viszont csak rövid ideje volt, hogy hasonló válságokkal megküzdjön. A németek többsége emiatt is vállalta a kormány feltétlen támogatását. Háborús fenyegetettség vagy válságok idején az amerikaiak is fokozottan támogatják az elnököt és kormányzatát.

Rátérve a Scholl család sorsára, Sophie Scholl - és testvére Hans is - készségesen csatlakozott a Hitler Jugendhez, amikor még középiskolások volt. Az 1930-as évek válságokkal terhes légkörében sokmillió német döntött úgy, hogy kormánya mögé áll és lelkesen támogatta annak vezetőit és politikai céljait. A hazafias beállítódás általános jelenség volt. A szülők elküldték gyermekeiket a katonai szolgálatra és a közösségi feladatok vállalására. Amikor azonban a helyzet válságosra fordult, és a kormányzat is elnyomóbbá vált, egyre többen döntöttek úgy, hogy megvonják a támogatásukat a kormánytól, és sokan kezdtek passzív ellenállást tanúsítni. A szülők, Robert és Magdaléna Scholl, azok közé tartoztak, akik kritikusan viseltettek a nemzetiszocialista rendszerrel szemben, és fokozatosan felnyitották gyermekeik, Hans és Sophie, szemét is.

A fentebb már említett válság, a gazdasági visszaesés, a kommunista és a terrorista veszély, viszonylag enyhének nevezhető ahhoz az élet-halál küzdelemhez képest, amellyel az 1940-es években Németországnak szembe kellett néznie. Hitler és a többi náci vezető számára a második világháború elvesztése Németország létének a megszűnésével volt egyenlő. Számukra a küzdelem élet-halál harc volt, amikor Hans és Sophie Scholl és a többi német egyetemi hallgató röplapokon kezdte felszólítani diáktársait, s a németeket, hogy a háború kellős közepén szálljanak szembe kormányukkal. Olyan válságos időszakban, amikor német katonák milliói véreztek a kétfrontos küzdelemben, akkor a Fehér Rózsa csoport ellenállása különleges értelmet nyer.

E sorok írója a Geschwisster Scholl Politikai Főiskolán tanulmányozhatta a Scholl testvérek által írott röplapok tartalmát, valamint a csoport elleni büntetőeljárás részleteit. Az amerikaiak 2007-ben ismerkednek ezzel annak a filmnek kapcsán, amelynek a címe Sophie Scholl: The Final Days. Ennek a filmnek az egyik legmegrázóbb része a bírósági tárgyalásról szóló jelenet, amelyeket a német archívumokban a közelmúltban felfedezett dokumentumok alapján készítettek. A két Scholl testvér, valamint barátjuk Christoph Probst szembesül a hírhedt náci bíróval, Roland Freislerrel, akit Hitler személyesen küldött Münchenbe, hogy elnököljön az ügyet tárgyaló népbíróságon.

A népbíróságot Hitler hozta létre a kormányzat terrorizmus elleni háborúja eszközeként. A Reichstag-felgyújtása után. Hitler nem volt elégedett a független bíróság előtt folyó eljárással, ahol a gyanúsított gyújtogató terroristákat felelősségre vonták. Ezért a Führer létrehozta a népbíróságot, hogy azok erélyesebben lépjenek fel a terroristákkal és hazaárulókkal szemben, és kellően súlyos ítéleteket hozzanak. A népbírósági tárgyalásokat nemzetbiztonsági okokból titokban folytatták le. Ezért tiltotta ki Münchenben is Freisler bíró a Scholl testvérek szüleit a tárgyalóteremből, amikor azok megpróbáltak bemenni.

A náci bíró azzal vádolta a három fiatal diákot, hogy hálátlan hazaárulók, mert akkor szállnak szembe kormányukkal, amikor Németország élet-halál harcot folytat. Freisler szóáradata feltárja, hogy miért támogatta a második világháború alatt annyi német Hitlert.

Az elemi iskola első osztályától kezdve bele plántálták a német gyermekekbe, hogy háború idején minden német legfontosabb kötelessége: hazája feltétlen támogatása. Ez a Harmadik Birodalom köztisztviselői számára a haza egyértelműen a német kormánnyal volt azonos. Amikor kitör a háború és vészhelyzet áll elő, akkor többé nem lehet vitatkozni. Legalábbis addig nem, amíg nincs vége a háborúnak. Minden ellenzéki bírálat demoralizálná a fronton harcolókat, és ezért gyengítené a háborús erőfeszítéseket. Emiatt háború idején a kormányzat és a hadsereg bírálata hazaárulásnak számít.

Amikor a Scholl testvéreket 1943-ban letartóztatta a Gestapó, mert háború és kormányellenes röplapokat osztogattak, Németország két fronton is élet-halál küzdelmet folytatott: keleten a Szovjetunió ellen, nyugaton, pedig Anglia és az Egyesült Államok ellen harcolt. Német katonák ezrei haltak meg a csatamezőkön különösen a Szovjetunióban. Nem számított, hogy vajon ők egyetértettek-e a háborúval vagy sem. Német polgárként, a német haza és nép fiaiként, azt várta el az államvezetés és a társadalom tőlük, hogy teljesítsék kötelezettségüket. A hátországban élő németeknek pedig támogatni kellett a fronton küzdő csapatokat. Ez megfellebbezhetetlen követelmény volt.

Szembeszállhatott-e a kormányával a német nép?

Az egyik gyakran elhangzó ellenvetés, hogy Németország volt a támadó fél, s ezért a német embereknek el kellett volna utasítaniuk a háborút. Ez az első hallásra meggyőzőnek tűnő érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy a német lakosság többségének a fejében a második világháború idején nem a német nép volt a támadó, hanem azok az államok, amelyek bele kényszerítették a háborúba. A németek többsége meg volt arról győződve, hogy Németországnak vermet ástak, belemanőverezték a háborúba, és amikor németként harcol, akkor hazája fennmaradását védelmezi. Aki tanulmányozza a német tömegtájékoztatás működését, meggyőződhet arról, hogy ez az, amit nap-nap után a németek agyába sulykoltak.

Még abban az esetben is, ha 2007-ben kritika nélkül elfogadjuk, hogy Németország volt az egyedüli agresszor (számos tény utal arra, hogy ez nem így volt), nem lehetett elvárni ezt a véleményt a teljesen egyoldalúan tájékoztatott németektől az 1940-es évek elején. A nemzeti szocialista propagandagépezet mindent elkövetett azért, hogy Németország tűnjön úgy fel, mint aki az áldozat, a megtámadott fél, vagyis az a nemzet, amelyik önvédelmet folytat az agresszióval szemben. A göbbelsi propaganda gépezet azt sulykolta a németek agyába, hogy Németország ártatlan és igazságtalanul intéztek ellene támadást. Ilyen tudatbefolyásolás közepette a lakosság természetesen elhiszi, hogy hazája mindent megtett a háború megelőzése érdekében, és ezért segítenie kell a támadók legyőzésében.

Jó példa erre az, ami a lengyel határon történt. Hetekig tartó határvillongások után lengyel csapatok a lengyel német határon rátámadtak a német katonákra. A lengyel német feszültség kialakításában számos nemzetközi tényező is közrehatott, de ez a "lengyel" támadás közönséges csalás volt. Hitler öltöztetett börtönből kiengedett német rabokat lengyel egyenruhába, hogy hajtsanak végre támadást a németek ellen. A német raboknak azt ígérték, hogy ily módon szabadságot nyerhetnek. Ezzel a megrendezett "lengyel" támadással természetesen megtévesztették a németeket.

Ezt ma már tudjuk. De vajon egy átlag-német, aki csak a hivatalos tömegtájékoztatási eszközökből tájékozódhatott, tudhatta-e ezt? Természetesen a németek is kételkedhettek Hitlerben, mivel a történelem során a hatalomgyakorlók rendszeresen félre szokták vezetni alattvalóikat a háborúval kapcsolatosan. A németek többsége azonban úgy gondolta, hogy nekik joguk van megbízni kormányuk vezetőiben, végül is ők számos olyan információval rendelkeznek, amelyhez az átlagember nem fér hozzá. Sok német arról is meg volt győződve, hogy kormányuk olyan fontos kérdésben, mint a háború, nem vezeti félre a lakosságot.

A nemzetiszocialista rendszerben a Fűhrer, vagyis Hitler volt jogosult arra, hogy döntsön a háborúról. Természetesen konzultálhatott kormányának tagjaival, vagy kikérhette más pártvezetők és tábornokok tanácsait, de egyedül ő volt az, aki a döntést meghozta. Hitlernek nem kellett hadüzenetet küldenie és így arra se volt lehetőség, hogy valamilyen vizsgálat nyomán a német társadalom megtudhassa: valódi lengyel támadás történt-e vagy egy megrendezett áltámadás? Amikor a Lengyelország elleni háborúra sor került, Anglia és Franciaország a Varsónak tett ígéretük alapján valóban hadat üzent Németországnak. Itt is nagyon különleges dolog történt, hiszen mindössze kétheti különbséggel a Sztálinista Szovjetunió is rátámadt Lengyelországra és elfoglalta annak 52 %-át. A Lengyelország segítségére siető nyugati hatalmak azonban ennek a keletről érkező agresszornak nem üzentek hadat. Ma már ismerjük mindennek a hátterét, a dokumentumok előkerültek. A német emberek azonban akkor erről semmit sem tudhattak, s így joggal gondolhatták, hogy önvédelmi háborút folytatnak azokkal az országokkal szemben, amelyek hazájukra rátámadtak.

Megtagadhatták-e az engedelmességet a katonák?

A német katonáktól is, mint ahogy más nemzet katonáitól is, elvárják, hogy teljesítsék hazafias kötelességeiket és engedelmeskedjenek a hadsereg főparancsnokának. A német hadseregben az egyes katonáknak nem volt lehetőségük önálló ítéletalkotásra abban a kérdésben, hogy ki az agresszor, ki kit támadott meg, s hogy a legfőbb vezető Hitler vajon hazudott-e vagy igazat mondott-e a háború okait illetően? Ily módon a német katona jó lelkiismerettel ölhette a lengyel katonát, hiszen ő csak hazafias kötelezettségét teljesítette. Ha politikai vezetőinek és katonai feletteseinek engedelmeskedett, joggal hihette, hogy amit tesz az erkölcsileg és jogilag is igazolható. Amikor a háború kitört, többé nem volt helye a vitának. A háború okairól, hogy azt el lehetett volna-e kerülni vagy sem, nem folyhatott vita egészen a háború végéig. Amíg tart a háború csak egy számít: el kell érni a győzelmet. Naiv az az érvelés, hogy a németeknek más nemzetek fiaihoz-lányaihoz hasonlóan azért nem kellett volna támogatniuk saját államvezetésüket, mert Hitler és társai a gonosz megtestesítői, és ezért Hitlerrel szemben más magatartás volt a helyénvaló. Ez a sommás ítélet nem állja meg a helyét.

Az 1930-as években sok német és külföldi nem tartotta a gonosz egyértelmű megtestesítőjének Hitlert. Még Roosevelt elnök is elismerően szólt arról az erőskezű és hozzáértő vezetésről, amit a nemzetiszocialista német kancellár felmutatott. A német zsidók zaklatása az 1930-as években már csak azért sem keltett nagy nemzetközi felzúdulást, mivel az antiszemitizmus nem korlátozódott Németországra, hanem a világ más részén is észlelhető volt. Ismét utalunk Roosevelt elnökre, aki a bevándorlási törvény korlátozását használta fel arra, hogy megakadályozza a német zsidók tömeges befogadását az Egyesült Államokba.

Gyakran hangzik el az a bírálat, hogy a németeknek legalább a holokauszt idején meg kellett volna tagadniuk az engedelmességet a kormányuknak. Ezzel az érveléssel is vannak problémák. Az egyik az, hogy a német lakosságnak a túlnyomó többsége nem tudott semmit arról, hogy a különböző munkatáborokon belül mi történik. De a német civilek nem is akarták ezt a háború idején megtudni. Az, hogy a munkatáborok egy része haláltábor is volt, továbbá, hogy tömegesen gyilkolták le a táborok lakóit (elsősorban a zsidókat), vagyis hogy egyáltalán volt holokauszt, erről nemcsak a németek, de a nagyvilág is csak a háború után szerzett tudomást.

Gondoljuk csak végig, hogyan tudhatta volna meg egy átlagnémet, hogy mi is történik a koncentrációs táborokon belül? Polgári személyeket nem engedtek be ezekbe a táborokba. Még ha valamilyen úton-módon el is jutott volna az atrocitásokról szóló hír az emberekhez, háború idején egyetlen német se vállalhatta, hogy bemegy a munkatáborokba, és utána néz a tényeknek. Háború idején az is természetes, hogy a kormányok és a hadvezetés a siker érdekében mindent igyekeznek titokban és hatékonyan végrehajtani.

Azok a nyugati jogvédők, akik ma például tudni szeretnék: mi történik a Kubai Guantanamoban lévő amerikai támaszpont börtöneiben, egész biztos nem nyernének oda bebocsátást, csak azért, hogy a tényeket pártatlanul kivizsgálják. Nyilvánvaló, hogy a CIA semmilyen jogvédőt nem engedne be egyetlen általa felügyelt szuper titkos létesítményébe se. A németek többsége a második világháború során nem volt abban a helyzetben, hogy megtudja: mi történik a koncentrációs táborokon belül. Ha esetleg mégis megtudhatták volna, ez csak tovább nehezítette volna sorsukat, mert olyan lépésre kényszerítette volna őket, amely nagyon is veszélyes lehetett. Könnyebb és biztonságosabb volt megbízni vezetőikben, és inkább elfogadni azt, amit a hatóságok állítottak, mint az esetleges titokban terjengő információnak adni igazat. Ez a félelem - párosulva az egyéb háborús követelményekkel - megkönnyítette a németek számára, hogy konformista, sőt opportunista módon igazodjanak a hivatalos állásponthoz.

Arról is van tudomásunk (pl. a német irodalom közvetítésével), hogy amikor már folyt a második világháború, sok németben felmerült: nem kellett volna-e mégis csak tiltakozni a nemzetiszocialisták hatalomrajutása ellen még az 1930-as évek közepén, amikor szalonképessé tette őket az erős vezető iránti vágy, aki a gazdasági depresszió és munkanélküliség által sújtott társadalmat majd kivezeti a válságból. Az 1930-as években még kevésbé veszélyes és kockázatos lett volna szembeszállni a nemzetiszocialista alternatívával. A Weisse Rose (Fehér Rózsa) ellenállási mozgalomban keresztény német diákok tömörültek, akik elítélték a Harmadik Birodalom elnyomó rendszerét, és a baloldali érzelmű emberekkel, elsősorban a zsidókkal tanúsított brutális magatartást. Ezt a csoportot egy Falk Harnaek nevű ellenálló kezdeményezésére alapították a Scholl testvérek. Öt müncheni diák tartozott a csoporthoz, valamennyien a müncheni egyetem hallgatói voltak. A Scholl testvéreken kívül tag volt még Christopf Probst, Alexander Schmorell és Willi Graf. Később egy professzor, Kurt Huber, is csatlakozott hozzájuk.

A Fehér Rózsa tagjai 1942. júliusa és 1943. februárja között hat náci ellenes röplapot készítettek, és azt a német egyetemeken terjesztették. A hetedik röplap már nem került terjesztésre, mert a Fehér Rózsa tagjait 1943. február 18-án a Gestapo letartoztatta. Az utolsó röplap terjesztésekor Sophie Scholl nem járt el elég körültekintően, és az egyetem folyósólyán szórta szét a röpcédulákat. Ezt az egyetem gondnoka, aki meggyőződéses náci volt, észrevette, és azonnal jelentette a Gestapónak.

A Fehér Rózsa tagjait sem a fogság, sem a kínzások nem törték meg. A Scholl testvérpárt a már említett Népbíróság (Volksgericht) lefejezés általi halálra ítélte. Kivégzése ellőtt Hans Scholl ezt írta a cellája falára: "Dacolva a túlerővel". Hansot és Sophiet 1943. február 22-én fejezték le. Mielőtt lecsapott a hóhér bárdja, Hans Scholl ezt kiáltotta: "Éljen a szabadság". Azért részleteztük ezt, mert ha ezzel szembesül, pl. ma. egy amerikai fiatal, akkor kényelmetlenül kezdi érezni magát. Sokkal egyszerűbb ugyanis megvetéssel tekinteni a németekre, és csak annyit tudni Németországról, hogy ott a náci diktatúra idején számos brutalitást követtek el, amelyből még külön kiemelkednek a holokauszt szörnyűségei.

Felmerül a kérdés, hogy a ma élő és németeket lekezelő, sőt becsmérlő amerikaiak és nemcsak amerikaiak, vajon mit tettek volna német állampolgárként a II. világháború alatt? Szembeszálltak volna-e kormányukkal, ahogyan azt a Fehér Rózsa tagjai tették, vagy pedig támogatták volna kormányzatukat egy olyan időpontban, amikor német katonák ezrei haltak meg nap-nap után a csatamezőkön. Egyik röplapukban a Fehér Rózsa tagjai ezt írják, hogy "Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek", arra kérik honfitársaikat, hogy emelkedjenek felül a régi és az eredeti értelméből kiforgatott hazafiúi kötelezettség jelszaván, amely azt várja el tőlük, hogy vakon, gondolkodás nélkül támogassanak egy kormányt a háború idején. A német katonákat arra kérik, hogy vessék el a parancsoknak való vak engedelmességet, mert e degenerálódott eszme felett is eljárt az idő. Kérték német honfitársaikat, hogy vegyék komolyan a zsidókkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmódról szóló híreket, amelyek mégis csak kiszivárogtak a koncentrációs táborokból. Kérték a német polgárokat, civileket és katonákat egyaránt, hogy alkossanak önálló ítéletet a hitlerista rendszerről és a háborúról. Ha a kormányt és a háborút erkölcstelennek és törvénytelennek ítélik, akkor tegyék meg a szükséges intézkedéseket, mind a náci rendszer megdöntésére, mind a háború megszüntetésére.

A Fehér Rózsa tagjai arra buzdították a németeket, hogy a hazafiasság egy másfajta értelmezéséből induljanak ki, olyanból, amely tartalmazza az erkölcsi alapelveket és értékeket, nem pedig vak engedelmességből áll csupán egy háborút viselő kormánnyal szemben. Ez a patriotizmus tartalmazta a szembeszegülést a saját kormányzattal még háború idején is, ha ez a kormány megszegi az alapvető erkölcsi normákat és értékeket. A Fehér Rózsa igaz története a legnemesebb értelemben vett emberi bátorságnak állít maradandó emléket. A bírósági tárgyaláson Christoph Probst arra kérte Freislert, a Népbíróság elnökét, hogy ne végeztesse ki, mert felesége a napokban szülte meg harmadik gyermeküket. Sophie Scholl szemébe vágta Freisler bírónak, hogy a háború elveszett és teljesen értelmetlenül áldozzák fel a német katonákat. Ez a kijelentés mélyen érintette a tárgyaláson jelenlévő katonatiszteket. Sophie Scholl keményen folytatta: Egy napon maga Freisler és a hozzá hasonlóak kerülnek a vádlottak padjára, és el fogják őket ítélni bűneikért. Nyers hangon közölte az elnöklő bíróval: "Végül is valakinek el kell kezdeni, sokan valják azt, amit mi írtunk és mondtunk, csak ők nem merték ezt úgy kinyilvánítani, ahogy mi megtettük". Koncepciós perről lévén szó, Freisler nyomban kihirdette a már előre eldöntött ítéletet.

Freisler arra hivatkozott, hogy Hans és Sophie Scholl, valamint barátjuk, Christopf Probst szembeszálltak kormányukkal a háború idején. A Népbíróság elnöke számára egy háborúban álló kormány elleni fellépés egyértelműen hazaárulást jelent. Ez a mindennapos propaganda-agymosásnak kitett németek többsége számára is súlyos érv volt. De vajon azok az amerikaiak és nemcsak amerikaiak, akiknek ma állást kell foglalniuk kormányuk háborúival kapcsolatosan, mikor tesznek az erkölcsi normákat is felölelő patriotizmusnak eleget? Akkor, ha támogatják kormányuk háborúit, vagy akkor, ha szembeszállnak vele? Az erkölcsi kérdések itt is felmerülnek. Ma már teljesen bizonyított tény, hogy az iraki kormánynak nem volt szerepe 2001. szeptember 11-e tragédiájában. Az is bebizonyosodott, hogy a háború nem az Irakban található tömegpusztító fegyverek eltávolítása céljából indult. Irak nem fenyegette sem Amerikát, sem az amerikaiakat. A háborúban viszont már több mint egymillió iraki vesztette életét. Ha lenne az Egyesült Államokban 2007-ben egy Fehér Rózsa csoport, vajon milyen álláspontra helyezkednének a tagjai?

Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
9. fejezet

Máig tartó küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért

(I. rész)

Kezdjük néhány idézettel:

"...Azon nézetben vagyok, hogy - amíg befolyásom lesz Magyarország ügyeibe - a banknak (értsd: a közérdek érvényesítés és a népszuverenitás ellenőrzése alól kivont független, esetleg magántulajdonban is lévő központi banknak D. J.) nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit. Őt csak eszközül, s mintegy tisztviselőül akarom használni, bizonyos határok között. Ez okból nem ő bocsátja ki a pénzt, hanem csak kezeli bizonyos jutalomért..." Kossuth Lajos 1848

"Újkori történelmünk legnagyobb beavatkozására készül a reformkormány, mert a 'meghatározó befektetők' ezt elvárják." Veres János pénzügyminiszter 2006 májusában, egy szakmai fórumon

"Eddig a befektetők óriási pénzt csináltak itt (mármint az 1989 utáni Magyarországon D. J.), és nekünk meg kell csinálni, hogy ők továbbra is sok pénzt csinálhassanak." Vértes András, a Gazdaságkutató Intézet vezérigazgatója, ugyanazon a szakmai fórumon

"Ebben az időszakban (1989 után D. J.) döntően az információval való rendelkezés tett üzletképessé embereket. A gazdagodás kulcsa a privatizáció volt, vagyis az, hogy az állam átengedte a vagyonát. Azért mondom, hogy átengedte, nem eladta, mert a magyar gyakorlatban sokkal jelentősebb volt az átengedő elem. Ezt a vállalati kört játékpénzért privatizálták....Azok lettek a nyertesek, akik ezen a piacon tájékozódni tudtak. Kik tudtak tájékozódni? Az előző elit tagjai, akik kapcsolatokkal rendelkeztek....Nem volt más választásom, mint az 1980-as évek államigazgatási, gazdasági elitjéhez kapcsolatot keresni." Gyurcsány Ferenc, az MSZP-SZDSZ koalíció miniszterelenöke

2006 júniusában már kénytelen az MSZP-SZDSZ koalíció szint vallani, és elmondani, hogy pont az ellenkezőjét kívánja megvalósítani, mint amit a választások előtt - választói félrevezetésével - ígért. Elsősorban azért kell szigorú megszorításokat rákényszerítenie a társadalomra, mert pénzügyi és gazdasági hibák egész sorozatát követte el 2002 óta. A Medgyessy-kormány hivatalba lépésekor Magyarország a kelet-közép-európai térség élenjáró állama volt, ma pedig, a második Gyurcsány-kormány regnálása kezdetén, az utolsóhelyen áll. Ezt az Európai Unió szakértői állapították meg Brüsszelben.

A magyar társadalom azért szegény, mert a közvagyont - azaz az állampolgárok munkája eredményeként létrejött, és őket illető köztulajdont - az államot kézbentartó pártállami technokrata réteg és hivatali utódaik, Gyurcsány Ferenc szavait használva, átengedték játékpénzért külföldieknek (és hazai kiszolgálóiknak), így beolvasztva a magyar nemzet vagyonát a nemzetközi pénzkartell globális részvényvagyonába. Ma már sem az államnak nincs vagyona és tőke jövedelme, sem a magyar polgárok túlnyomó többségének. A közvagyon elajándékozásával örökre odaveszett a vagyon hozadéka - tőkejövedelme is. E jövedelem híján az állam nem képes teljesíteni közfeladatait. Most készül az oktatás, az egészségügy és a társadalombiztosítás költségeit - paci árakon - átterhelni a vagyonuktól megfosztott emberekre, akiknek csak munkabérjövedelmük van, ha van munkájuk. Egyébként segélyből tengődnek Ezt a közteherviselés-átcsoportosítást nevezik reformnak.

A nemzetközi pénzkartell közvetlen irányítása alatt álló MNB, a ténylegesen magánosított magyar központi bank, 2006. márciusi adatai azt mutatják, hogy a nemzetközi pénzkartell és a tulajdonában lévő multinacionális cégek 1995 és 2005 között, egyetlen évtized alatt, nettó 36 milliárd 825 millió euró haszonra tettek szert, amelynek a többségét - nyereség és kamat formájában - ki is vitték az országból.

A magyar társadalom azon tagjai, akik dolgozhatnak, többé nem a maguk és az ország szükségleteire termelnek. Ez lehetetlenné teszi a magyar nép gyarapodását. A nemzetközi pénzügyi közösség cégei nemcsak ingyen használják a közköltségből létrehozott infrastruktúrát, de még az arányos közteherviselés alól is kivonják magukat, mert a kis-és közepes vállalatokhoz képest minimális adót fizetnek.

Világszinten felgyorsult a pénzpiaci vagyon koncentrációja és centralizációja. 2006-ban a nemzetközi pénzkartell hét legnagyobb bankja rendelkezik a pénzpiaci eszközök 83,54 %-val. A következő 420 bankra csak a pénzeszközök 5,33 % -a jut. A maradék a fennmaradó hat milliárd emberé. A magyar lakosság ennek a pénzkartellnek dolgozik. Ez a pénzkartell pénzügyi technikákkal vette át az uralmat. (Itt ismét emlékeztetek arra, hogy az MNB adatai szerint 1973 és 1989 között kapott összesen egy milliárd dollár forrásbevonásért ugyanezen idő alatt 11 milliárd dollár kamatot fizettünk, és a kifizetetlen kamatokból mégis felgyülemlett 1989 nyaráig 20,5 milliárd dollár adósság.) Először mesterségesen eladósította az országot, majd adósságszolgálat címén kisajátította magának a magyar közvagyont.

A nemzetközi pénzkartell, vagyis Veres János szavaival 'a meghatározó befektetők', az általuk fizetett szakértők útján ma is diktálják feltételeiket, és a szolgálatukban álló MSZP-SZDSZ kormányzat szolgalelkűen engedelmeskedik. A magyar nép pedig tovább robotol arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött új urainak. Ezek az arcnélküli urak eddig is óriási pénzt csináltak, és az MSZP-SZDSZ kormányzat feladata gondoskodni arról, hogy 'továbbra is nagy pénzt csináljanak', ahogyan azt Vértes András tömören megfogalmazta. Az államreform azt jelenti, hogy elválasztják a nemzetet az államtól, és az államhatalmat elsősorban a nemzetközi pénzkartell igényeinek a kielégítésére, 'szolgáltatások teljesítésére' használják, azaz a magyar nemzet államát szolgáltató állammá alakítják át. A szolgáltató állam legfőbb szolgáltatása nem más, mint a kialakult igazságtalan vagyoni viszonyok fenntartása, bebetonozása, és a rendszerváltás veszteseinek a fékentartása.

A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiát kiszolgáló MSZP-SZDSZ kormányzat 1995-ben és 1996-ban már végrehajtott egy nagyarányú "költségvetési--reformot", amikor a központi erőforrásokat a munkától a tőke felé csoportosította át a Bokros Lajosról - az akkori pénzügyminiszterről - elnevezett megszorító intézkedésekkel. Bokros először ugyan azzal vezette félre a magyarokat, hogy "nem lesz bank-és adóskonszolidáció, az állam pénzét nem hagyja elherdálni, amíg ő a pénzügyminiszter." Hamarosan azonban sor került a bankkonszolidációra, amelynek a keretében - több menetben - összesen 630 milliárd forint közpénzt juttattak a költségvetésből kamatozó állami adóslevelek formájában a bankoknak. Ez az ajándékozás is jelentősen hozzájárult az országot ma szorongató hatalmas adósság felhalmozódásához.

A bokros-csomag ezt a hatalmas pénzösszeget a nominális bérnövekedés és a reálbérek jelentős csökkentésével a lakosság munkajövedelméből vette el és ajándékozta oda a ma már 86 %-ban külföldi tulajdonban lévő bankoknak. A lakosság kellő tájékoztatás és megfelelő szervezettség hiányában nem tudott ellenállni és nem volt képes megvédeni érdekeit a jól szervezett pénzoligarchiával és hazai kiszolgálóival szemben.

A rendszerváltás utáni első MSZP-SZDSZ kormány idejére esik a nemzeti vagyon tömeges elkótyavetyélése, vagy ahogy Gyurcsány fogalmazott: 'a játékpénzért való átengedése'. De nem a magyar állampolgároknak engedték át elsősorban, hanem a külföldieknek, vagyis a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának és magyarországi strohmanjaiknak, akik jelentős számban az egykori állampárti nomenklatúra soraiból kerültek ki. Az Antall és Boros kormány alatti privatizációs bevétel az ötszörösére növekedett a Horn-kormány idején. Ezt az összeget azonban nem a magyar lakosság szükségleteire fordították, nem építettek belőle utakat, gátakat, belvízelvezetőket, városi csatornákat, iskolákat, kórházakat vagy lakásokat, hanem teljes mértékben az előre hozott adósságtörlesztésre használták fel. Az államháztartásra nehezedő adósságteher ma mégis meghaladja a 14 ezer milliárd forintot, és a nemzetgazdaság egészére - a termelőgazdaságra, az államháztartásra és a magánháztartásokra nehezedő adósságteher 2006-ban meghaladja a százmillió dollárt. Ezért minden magyarországi lakosra, beleértve a csecsemőket is, legalább 1,1 millió forint adósság esik, és ennek kell fizetni az adósságszolgálati terheit.

Magyarország irányító rétege valójában pénzügyi trükkel - a megnövelt kamatok, és a forint csúszó-leértékelése útján - mesterségesen előidézett inflációval átengedte érték-előállításra alkalmas reálvagyonát, piacát és az érte kapott pénzt a nemzetközi pénzkartellnek, anélkül, hogy bármilyen ellenértéket kapott volna érte cserébe.

A hazánkat pénzügyi eszközökkel gyarmatosító nemzetközi pénzkartell a világ vezető pénzdinasztiái által létrehozott, több évszázados múlttal rendelkező hálózat, amely a háttérből irányítja az időközben világméretűvé növekedett pénzhatalom formális és rejtett, informális intézményrendszerét. A nemzetközi pénzkartell - a világ hét legnagyobb bankja - hálózata útján ma már uralja a fejlett ipari országok pénzügyi és gazdasági rendszerét, és megszerezte a politika egésze feletti hegemóniát is. A pénzkartell felső és ismeretlenségbe burkolózó vezetői a népszuverenitás ellenőrzése alól kivont központi bankok segítségével, feudális módon kontrollálják az egyes államok pénzügyi, gazdasági és politikai rendszerét. Ezt összehangoltan teszik, azoknak a titkos megállapodásoknak megfelelően, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon és konferenciákon egyeztetnek és fogadnak el.

Elmondható, hogy mindenütt, ahol ez a pénzuralmi rendszer berendezkedett, már működik a látható kormányzat mögött egy láthatatlan kormány is, amely nem tartozik hűséggel az adott ország népének, és amely nem ismeri a nemzet iránti felelősséget. A pénzvagyonos érdekcsoport ma már magántulajdonaként rendelkezik a tömegtájékoztatás intézményeivel és ezért a lakosság nincs tájékoztatva a láthatatlan kormányról, a korrupt üzlet és a korrupt politika közti kapcsolatról.

A demokrácia kiüresedett és puha formái ma már jól megférnek a kemény pénzdiktatúrával. A pénz-és korporációs oligarchia szervezett magánhatalma elgyöngítette és a maga szolgálatába állította a közhatalmat. A négyévenként megtartott választások csak igazolásul szolgálnak az alibi demokrácia számára. Ezek a választások azért tekinthetőek kivétel nélkül választási csalásnak, mivel a választási ígéretek betartása nem kötelező, és a választások alkalmával a legfontosabb kérdések nem is képezik közéleti vita tárgyát. A közélet demokratikus kulisszái mögött zavartalanul folyik a pénzoligarchia szociális igazságot nem ismerő, mértéktelen gazdagodása. A magyar választópolgárokat még egyszer sem kérdezték meg, hogy akarják-e az ország eladósítását, akarnak-e egy milliárd dollár hitelért tizenegy milliárd dollár kamatot fizetni, akarják-e a közvagyon játékpénzért való átengedését, vagy akarják-e a közvagyonnal történő elszámolást és az országot kiárusítók felelősségre-vonását? Nem tudakolták meg tőlük, hogy készek-e odaajándékozni külföldi és belföldi milliárdosoknak a tőkejövedelmüket, s hogy helyeslik-e, ha munkájuk teljes eredményét a külföldi pénzvagyonosok és hazai kiszolgálóik teszik zsebre a XXI-ik században? De az sem volt választási téma, hogy helyeslik-e az Európai Unió árainak átvételét az uniós bérek és nyugdíjak egyidejű átvétele nélkül?

1526 - a mohácsi csatavesztés - óta rendezetlenek Magyarország pénzügyei. Emiatt a magyar nemzet nem képes felzárkózni Európa szerencsésebb nemzeteihez. A feudális robotolás helyére a XX. század végén a pénzuralmi, mondhatni posztmodern robotolás lépett. Most nem földesuraiknak robotolnak a magyar milliók, hanem arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött ismeretlen uraiknak, akik eladósítással tartják őket szolgai függőségben. A robotot pedig kamat és adósságszolgálat formájában kell teljesíteni.

A reformkor nagy magyarjai - gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, és a hazát mindenek fölé helyező Kossuth Lajos - világosan látták, hogy a magyar felemelkedés kulcsa a független magyar pénzrendszer létrehozása, és az önálló magyar pénz megteremtése. Nem számoltak azzal, hogy már hosszabb ideje működik az a nemzetközi pénzkartell (a nemzetközi pénzügyi közösség elődje), amely több százéves stratégájának megfelelően már azon tevékenykedett, hogy létrehozza az ellenőrzése alatt álló központi bankok hálózatát, ezzel megteremtse a kezében lévő magán-pénzmonopólium szervezett hatalmát, amelynek a segítségével centralizálhatja a világ vagyonát, és megszerezheti a világ feletti politikai hegemóniát is.

Ennek a pénzkartellnek már működött Ausztria fővárosában a kirendeltsége, a de facto magántulajdonban lévő Osztrák Nemzeti Bank, az ONB, amely hallani sem akart az önálló magyar pénzről. Kossuth azonban zseniálisan ráérzett a pénzkibocsátásban, a hitelezésben, a kamat- és árfolyamszabályozásban rejlő lehetőségekre. Ezeket a felismeréseit a magyar nemzet felemelkedése érdekében következetesen és sikeresen a gyakorlatba is átültette. 1848 és 1849 pénzügyi forradalom és pénzügyi függetlenségi háború is volt. Olyan sikeres gazdasági háború, amelyet az értékálló magyar valuta - a Kossuth-bankó - segítségével Magyarország nyert meg. Hogy még se arathatta le ennek a pénzügyi győzelmének a tartós gyümölcseit, azt a fegyveres szabadságharc leverése okozta. Az orosz cár azonban nem ingyen - csupán az ifjú osztrák császártól, Ferenc Józseftől kapott kézcsók hatására - vállalta a magyarok leverését. A nemzetközi pénzkartell, közelebbről annak bécsi kirendeltsége, az ONB, amely a Rothschild ház de facto magánbankja volt, jelentős összeget ajánlott fel a cárnak fegyveres, mondhatni zsoldosi szolgálataiért. A pénzkartellnek le kellett számolnia a független magyar pénzrendszerrel és az önálló, magyar kibocsátású pénzzel.

A továbbiakban azt vesszük közelebbről szemügyre, hogy miként alakult az önálló magyar pénzrendszer megteremtéséért folytatott küzdelem? Hogyan nyerte meg ezt a harcot a nemzetközi pénzkartell hosszú távú stratégiájának a sikeres magyarországi alkalmazásával?

Ma ismét ezé a pénzkartellé a pénzügyi és gazdasági főhatalom hazánkban.

Harc az önálló magyar pénzért a reformkorban

A XVIII. század elején Magyarország fejlődését leginkább a magyar pénzügy rendezetlensége akadályozta. Magyarországnak a mohácsi vész óta nem volt saját pénzrendszere. 1807-ben törvény útján hivatalosan is eltörölték az önálló magyar pénzrendszert, és az úgynevezett konvenciós német forintot, a rénusi forintot tették meg hivatalos pénzzé. Miután ilyen konvenciós német forintból nem volt elég forgalomban, ezért Mária Terézia engedélyezte a bankócédulák, azaz a papírpénz kibocsátását. Ezeknek a fedezete az volt, hogy Magyarország és az osztrák örökös tartományok adóhatóságai, kamarai és bankpénztárai ezt készpénz gyanánt elfogadták. Magyar kereskedők azonban közvetlenül nem juthattak ilyen pénzhez, hanem csak megbízottak és osztrák kereskedők útján. Ezért a szolgáltatásukért pedig kamatot kellett fizetni, illetve váltót kellett adniuk. Magyarországnak azonban ekkor még nem volt váltójoga és így az itt élő kereskedő vagy gazdálkodó nem kapott váltóhitelt.

Mária Terézia 1772-ben rendelte el hitelpénztár felállítását Magyarországon. Ennek az is a feladatai közé tartozott, hogy az államkincstár hiteligényein túlmenően segítse a magánszemélyek kölcsönszükségletének a kielégítését. De ebből a hitelpénztárból is csak kereskedő vagy olyan valaki kaphatott hitelt, akiért a kereskedő jótállt. Ezt pedig meg kellett fizetni. A magyar ipar- és kereskedelem csak a kiváltságos osztrák kereskedők útján juthatott tehát pénzhez. Akadályozta a fejlődést az is, hogy Ausztria kormányai visszaéltek a papírpénzbe vetett bizalommal. A napóleoni háborúk idején annyi papírpénzt nyomtattak, hogy kétszer is le kellett értékelni őket. Magyarországnak ebbe semmi beleszólása nem volt, ugyanakkor neki kellett viselnie az elértéktelenedés következményeit, mivel mezőgazdasági terményeiért csak ezt a gyors ütemben elértéktelenedő papírpénzt kaphatta ellenértékként.

Az a nemzetközi pénzkartell, amely 1773-ban Frankfurtban nagyszabású tervet dolgozott ki arra, hogy az államtól független központi bankok létrehozásával ellenőrzése alá vonja a nemzetközi pénzügyek irányítását, 1816-ban elérte, hogy bécsi ügynöke - aki nem volt más mint az 1807-ben kancellári székbe segített Metternich - átadja neki az osztrák pénzügyek irányítását. Ezt az a Rothschild bank irányította, amely - noha teljes mértékben magánbank volt - felvette az Osztrák Nemzeti Bank (ONB) elnevezést. Metternich természetesen engedélyezte, hogy ez a magántulajdonú központi bank, az ONB, felszívja az alaptőkéjébe az elértéktelenedett papírpénzt, de csak azoktól, akik megfelelő mennyiségű valóságos készpénzt is befizettek. Az ONB (amely a Rothschild-dinasztia megalapítója egyik fiának, Salomon Rothschildnak az irányítása alatt állt) ez után bankjegyeket bocsátott ki azzal az ígérettel, hogy azok beválthatóak valóságos pénzre. Az ONB alapszabályában szerepelt az a kikötés, hogy csak gondosan kiválasztott és megbízható kereskedők kaphatnak pénzt. A magyar gazdálkodók tehát ezután sem juthattak pénzhez.

Az 1825. évi reformországgyűlésen a képviselők szóvá tették, hogy amíg ők adókról, meg vámokról vitatkoznak, addig a bécsi kormány engedélyével egy magánbank hatalmas mennyiségű pénzjegyet hoz forgalomba. A vita oda vezetett, hogy az Osztrák Nemzeti Bank alapítását elrendelő császári pátenst a pozsonyi országgyűlés nem hagyta jóvá. A magyar pénzügyeket ugyanis ez a bécsi magánbank intézte, miközben a pénzveréshez szükséges nemesfém nagy része Magyarországról került Bécsbe. A honatyák azt is kifogásolták, hogy Magyarországon nincs bankhitel, csak a birodalom nyugati részén. A pénz emiatt áramlott ki az országból, elsősorban a nemesfém, a magyar ércbányákból, de kiáramlott a pénz, adók, regálék, kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a katonaság elszállási költségei formájában is.

Gróf Széchenyi István ezen akart változtatni, amikor síkra szállt a közteherviselés mellett és erkölcstelennek tartotta a nemesség adómentességét. Széchenyi a Monarchia nyugati és keleti felének a gazdasági és pénzügyi egyenjogúsítását akarta. Magyarország gazdasági fejlődését nem a kiviteltől, hanem a belföldi fogyasztás növekedésétől, az általános nemzeti jólét emelésétől várta. A bécsi pénzügyi körök éppen ezt tartották veszélyesnek. Széchenyi István körül egész pénzügyi titkos szervezet működött, hogy a maga számára aknázza ki tevékenységének gazdasági eredményeit.

Még kisebb vállalkozásaiban is ott találjuk a Rothschildokat vagy megbízottaikat - mind például a Lánchíd felépítésénél. Széchenyinek nem sikerült önálló hitelszervezetet létrehoznia, mert a hitelrendszer is Rothschild-kézbe került. Kiderült, hogy a felvilágosult magyar arisztokrata tervei kivihetetlenek, mert egy rejtélyes akadály gátolja tervei megvalósításában. Ezt az akadályt a kor másik nagy személyisége, Kossuth Lajos találja meg. Ő azt szorgalmazza, hogy először Magyarország közjogi helyzetét rendezzék, vagyis Magyarországnak teljesen el kell szakadni Ausztriától és csak a király személye maradhat közös. Amikor a bécsi udvar elutasította, például, a védővámrendszerre vonatkozó javaslatát, Országos Védegyletet alapított az osztrák termékek bojkottálására. Kossuth ekkor még azt hitte, hogy a magyar érdekek fő ellenfele a bécsi udvar, vagyis az osztrák császár, aki egyben magyar király is. A dunai birodalom politikai színpadán azonban már ekkor is azok hozták pénzügyekben az érdemi döntéseket, akik az ONB tulajdonosaiként kisajátították a maguk számára Ausztria monetáris szuverenitását.

Az egész Európán végigsöprő forradalmi megmozdulások hatására a király 1848. április 11-én szentesítette azokat a törvényeket, amelyek lerakták a kapitalista modernizáció alapjait Magyarországon. Az 1848-as törvények megszüntették az úrbériséget, a papi tizedet, az ősiséget és megteremtették a szabad ingatlanforgalmat, valamint a közteherviselést. A gazdasági és pénzügyi függetlenségről azonban nem rendelkeztek az áprilisi törvények. Az első felelős magyar kormány új független pénz és bankrendszer megteremtését kívánta. A pesti kereskedők testületileg kérték a Kormányt a pénzjegyválság megoldására, mert az ONB azonnal lejárttá tette a hiteleket és nem volt hajlandó leszámítolni a váltókat. Ugyanígy jártak el az osztrák gyárak és kereskedőházak is.

A felelős magyar kormány, amelyben Kossuth Lajos lett a pénzügyminiszter, üres államkasszát és megbénított üzleti életet vett át. Kossuth azonnal hozzáfogott a bankjegynyomda felállításához és a gazdasági élet működését biztosító fedezettel bíró magyar pénz megteremtéséhez. Az ONB azonban nem volt hajlandó valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket, egyidejűleg felgyorsította a nemesfémpénz és az ércpénz külföldre menekítését. Kossuth ezért már április 19-én rendeletileg tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Kossuth terve az volt, hogy 4-5 millió (nemesfémből készült) pengőpénz alapján 10-12,5 millió forintnyi pénztári jegyet (papírpénzt) bocsát ki. Az első magyar felelős kormány a pénz fedezete céljából elrendelte a nemesfémek begyűjtését. A terv az volt, hogy az így rendelkezésre álló nemesfémekért a kormány kamatozó kincstári utalványokat ad, az aranyat és ezüstöt pedig a már működő kereskedelmi banknál helyezi el a kibocsátandó bankjegyek fedezeteként.

A bécsi udvart, de még inkább a Rothschild érdekeltségű ONB-t, aggasztotta a magyar pénzügyi függetlenedés gyors üteme. Attól is tartottak, hogy a magyar bank nemesfém fedezete az osztrák bankjegyek átváltásából eredő ezüst lesz, ezért minden eszközzel akadályozták az osztrák bankjegyek ezüstre történő átváltását.

A bécsi Rothschild ház hajlandó lett volna hitelezni a magyar kormánynak 12 millió forintot, de cserébe azt követelte, hogy az ismerje el az ONB bankjegykibocsátó-monopóliumát Magyarország területén és fizessen kamatot a Rothschild-féle pénz után. Kossuth ezt elutasította és az önálló magyar pénzrendszer mellett döntött. 1848. június 17-én megállapodást kötött a Pesti Kereskedelmi Bankkal, hogy ötmillió forintnyi valóságos arany és ezüst ellenében a bank kibocsáthat 12,5 millió forintnyi bankjegyet. Ha kevesebb a nemesfém fedezet, akkor arányosan kevesebb papírbankjegy kerülhet forgalomba. Ezeket a bankjegyeket azonban az állam bocsátja ki, ő ellenőrzi és védi a hamisítás ellen. A bankhoz visszaérkező bankjegy újra nem forgalmazható, azt meg kell semmisíteni. A nemesfém-alap csak bankjegy beváltására használható. A kibocsátandó pénzből ötmilliót az állam használ fel, négymilliót utal át a lakosság számára a közpénztárakon keresztül, és két és félmillió összegben kamatozó hitelt nyújt az ipar és a kereskedelem számára. Egymilliót kamatmentes kölcsönként a bank használhat fel költségei fejében. A részvénytársaságként működő kereskedelmi bank élére az állam nevezi ki az igazgatókat, a bank kormányzója pedig csak pénzügyminiszteri jóváhagyással töltheti be tisztségét. Kossuthnak ez a döntése azért nem lepte meg a bécsi udvart és az ONB-t, mert Havas Józseffel, a Kereskedelmi Bank igazgatósági elnökével, tárgyalta meg a bankjegy-kibocsátást. Havas pedig a bécsi körök bizalmi embere volt. Kossuth pénzügyi tanácsadója, aki miniszteri-bankári kinevezést is kapott, az a Wodiáner Sámuel lett, aki a bécsi Rothschildok megbízottja volt. Kossuth azonban erről nem tudott.

Mihelyt létrehozta Kossuth az egyelőre még magántulajdonban álló magyar jegybankot és forgalomba került az önálló magyar pénz, azonnal megkezdődött a politikai nyomás és a katonai ellenakció. A király emlékiratot intézett a magyar kormányhoz, amelyben vitatta Magyarország jogát a pénzügyi önállósághoz, és egyben pénz és bankügyi intézkedéseit aggasztónak minősítette a Monarchia számára. A pénzügyi törvények királyi jóváhagyása elmaradt. Az a küldöttség pedig, amelyet Deák Ferenccel az élén a magyar kormány a bécsi udvarhoz küldött, eredménytelenül tért vissza. Emiatt Batthyány Lajos miniszterelnök benyújtotta a kormány lemondását. Ezt a király helyettesének számító nádor elfogadta, és az új kinevezésekig magához vonta a kormányhatalmat. Ezt a lépést a magyar országgyűlés alkotmányellenesnek tekintette és bizottmányt rendelt a nádor mellé az új felelős kormány kinevezéséig. Kossuth erőfeszítései arra irányultak, hogy jogszerű megoldást találjon a magyar államjegyek kibocsátására. Felszólította az Országgyűlést, hogy a gazdasági élet és az ország védelme érdekében nyújtson hitelt a pénzügyminiszternek papírpénz kibocsátása céljából, és hogy ez a pénz készpénz gyanánt lehessen forgalomban. A képviselők egyetértettek ezzel a kéréssel, és már 1848. szeptember 12-én engedélyezték ötforintos pénzjegyek kibocsátását. A pénzkartell ösztönzésére a király elítélte ezt a lépést arra hivatkozva, hogy azok nem felelnek meg a magyar-osztrák törvényes kapcsolatoknak.

Ekkor már megszületett a döntés arra is, hogy ha a pénzügyekben nem enged a magyar kormány, akkor katonai eszközökkel bírják jobb belátásra. Jellasics horvát bán segítségével kívántak szembeszállni az önállóskodó magyarokkal - elsősorban a magyar hiteltörvények miatt. Az uralkodó "Magyarországi népeimhez" címet viselő manifesztumában (1848. szeptember 28-án) tiltakozik a magyar kormány intézkedései miatt, és megtagadja a magyar pénzügyi törvények jóváhagyását. Arra hivatkozik, hogy alattvalóit félti az országot elöntő fedezetlen papírpénztől. Jellasics másnap Pákozdnál vereséget szenved, ez pedig megszilárdította a magyar pénzt.

Az osztrák fővárosban is nyomasztó volt a pénzhiány és ezért a bécsi polgárság ismét szembefordult az önkényuralommal. Az Olmützbe menekülő császár Windischgrätz-et nevezte ki főparancsnokká. A herceg leverte a bécsi lázadást, majd pedig a király parancsára Magyarország ellen indult. A magyar haderő felszerelése érdekében - az Országgyűlés felhatalmazásával - Kossuth 100 és 1000 forintos bankjegyeket bocsátott ki. A bécsi udvar válaszként plakátokkal árasztotta el az országot, amelyen az állt, hogy a magyar kormány értéktelen papírpénzzel akarja polgárait tönkretenni. A magyar harctéri sikerek hatására azonban a Kossuth-bankók, ahogyan az új pénzt nevezték, megerősödtek, decemberre azonban ismét eltűntek a forgalomból a fémpénzérmék, mert sokan eldugták vagy külföldre juttatták. A váltópénz eltűnésével fizetési nehézségek jelentkeztek a pénzforgalomban.

Amikor a kormánynak Debrecenbe kellett költöznie, Kossuth utasítást adott a pénzjegynyomda szétszerelésére. Kossuth rendelkezést adott ki a nemesfém-fedezet elszállítására is, de ezt a kereskedelmi banknál igazgatói funkciót betöltő Rothschild-megbízottak - elsősorban Wodianer Sámuel - megakadályozták. Wodianer, mint már utaltunk rá, egyszerre volt Kossuth és az ellenérdekű császári kormánybiztos bizalmasa. Pest megszállása idején a bécsi udvar kormánybiztosa Wodianer-t a Kereskedelmi Bank alelnökévé nevezte ki. Kossuth nem tudhatta, de a XIX. század további évtizedeinek az adataiból - elsősorban a pénzintézeti nyilvántartásokból, a compassokból - megállapítható, hogy Wodiáner a későbbiekben az összes Rothschild-érdekeltségű magyarországi banknál vagy cégnél vezető beosztást töltött be. Havas és Wodianer biztosították azt, hogy a Pestről menekülő Windischgrätz magával vihesse a magyar nemzet nehezen összegyűjtött nemesfém-fedezetét. A Rothschild tulajdonban lévő ONB azt remélte, hogy a fedezet elkobzásával a Kossuth-bankók értéküket veszítik. A magyar pénz azonban továbbra is jól működött. A honvédsereg minden szükségeset megkapott rekvirálások nélkül. A tavaszi munkákat elvégezték, a hadiüzemek és a gazdaság teljes kapacitással üzemeltek. 1849. áprilisára már mind az osztrák, mind a magyar hadsereg, valamint mindkét kormány hivatali és belföldi szállítói Magyarországon Kossuth-bankókat használnak. Annak ellenére ez a helyzet, hogy a császári hatalom az általa megszállt területeken mindent elkövetett a magyar pénz ellen.

Az önálló magyar pénz idején sem infláció, sem devalváció nem volt. Kossuth bebizonyította, hogy ha egy nemzet a saját kezébe veszi a pénzhez kapcsolódó felségjogokat, akkor ércfedezet nélkül, magas kamatozású hitelek nélkül is beindulhat a gazdasági virágzás. Elegendő fedezet a jól működő gazdaság és az állampolgárok bizalma. Az 1848 és 1949 évi forradalom pénzügyi függetlenségi háború is volt. Az önálló magyar pénz sikeres volt és a szabadságharc bukását nem pénzügyi okok, hanem a katonai túlerő okozta. Az önálló pénzrendszerért folyó küzdelem eredményeit a gyarmatosító hatalom katonai, rendőri és adminisztratív eszközökkel semmisítette meg. A bécsi udvar lépéseit a háttérből az érdekeit védelmező nemzetközi pénzkartell irányította. A nemzetközi pénzkartell számára veszélyes volt a magyar példa, mert azt bizonyította, hogy ha egy nemzet képes a saját kezébe venni és a társadalom egésze szolgálatába állítani a monetáris eszközöket, akkor annak nem pénzügyi összeomlás, hanem gazdasági erősödés az eredménye.

A magyar pénzrendszer 1849 után

1867 után a bankjegy-kibocsátás joga a Szabadalmazott Osztrák Nemzeti Bankot illette meg. Az ONB Pesten fiókot tartott. A másik nagybank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, igazgatóságának a tagjai egyetlen személy kivételével megegyeztek az Osztrák Nemzeti Bank igazgatóságának a tagjaival. Ez az egyetlen személy - Strobenz Alajos - tehát nem volt igazgatósági tag a Kereskedelmi Banknál, de ő volt a cenzor, vagyis az a személy, aki elbírálta a pénzügyletek bankszerűségét. Strobenz ezen kívül igazgatósági tagja volt a Rothschild érdekeltségbe tartozó Budai Takarékpénztárnak is. Egy másik magyarországi pénzintézet: a Magyar Általános Hitelbank igazgatóságában együtt található Rothschild Anselm valamint Ullmann Károly, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, valamint az a Wodianer Sámuel, aki bárói rangra emelkedve néhány év múlva Tisza Kálmánnal együtt alkotja a Magyar Földhitel Intézet igazgatótanácsát.

Wodianer Sámuel az 1863-ig fennállott 'Wodianer és fia' bankházcég főnöke, mint már utaltunk rá, tevékenyen részt vett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapításában és működésében. 1833-ban választottbizottsági tagként 50 részvényt jegyzett, tehát ugyanannyit, mint Rothschild, de ő csak 30 részvényt fizetett be. Az első igazgatóságba is megválasztották, erről azonban 1843-ban lemondott. Ekkor kezd foglalkozni a Budai Takarékpénztár alapításának tervével, amelyhez megnyeri Rósa Lajost. 1848. június 29-én azonban ismét beválasztották a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatóságába. Erre azon a közgyűlésen került sor, amelyen a Kossuth-tal történt bankjegy-kibocsátási egyezség alapján megváltoztatta az alapszabályokat.

Már utaltunk Wodianer kettős szerepére, itt csak annyit teszünk még hozzá, hogy Windischgrätz csapatainak Budára történt bevonulása után a Kereskedelmi Bank alelnöke lesz, noha fő tevékenysége ekkor már a Budai Takarékpénztárban folyt. Adódik a kérdés: mitől volt Wodianer ilyen fontos pénzügyi személyiség? Erre van egy romantikus és egy száraz, pragmatikus magyarázat. A romantikus úgy hangzik, hogy Széchenyi István Naplóiban szó van arról, hogy 1838-as nagy pesti és budai árvíz segélyakciójában Wodianer Sámuel megelőzte Széchenyit és 400 000 forint kölcsönt szerzett az árvízkárosultaknak évi 4% kamatra, méghozzá a bécsi Rothschild háztól.

Versenytársa volt Széchenyinek Wodianer Sámuel a Lánchídnál is. A Lánchíd felépítésére vonatkozó törvényt Széchenyi harcolta ki. A pénzügyi feltételeket Széchenyi István Sina György báróval akarta lebonyolítani. Ekkor azonban ismét megjelent Wodianer Sámuel és egy másik pénzcsoport részére igyekezett a Lánchíd építésére létrehozott vállalatot megszerezni. Széchenyi jónak látta, hogy Wodianert vonják be a vállalatba, aki aztán egyhatod rész tőkével be is kapcsolódott. A Buda-Pesti Lánchíd Társaság igazgatósági tagjai Károlyi György gróf, Rósa Lajos, Rothschild Selig-Mayer báró, Wodianer Sámuel fia Albert, Lónyay Menyhért, valamint Harkányi Frigyes volt.

Tényként állapíthatjuk meg, hogy Wodianer Sámuel a Rothschild ház frontembere volt, aki a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál a bécsi Rothschildoknak 50 további részvényt jegyzett. A Rothschild háztól szerzett 400 000 forintos kölcsönt az árvízkárosultaknak, és a Rothschild ház érdekében igyekezett bejutni a Lánchíd építésére alakult cégbe. Wodianer Sámuel alapította a Budai Takarékpénztárt is.

Hasonló személyi összefüggéseket tapasztalunk a kiegyezés után a bányáknál és az iparvállalatoknál is. Valamennyinek a vezetőségében ott ülnek a nagy bankok igazgatósági tagjai. Mindig ugyanaz a 25-30 név bukkan fel a legkülönbözőbb vállatoknál. Ezek a személyek töltik be a kapcsolat szerepét az irányító pénzügyi intézmények felé is. De ugyanezek a személyek irányítják a Pesti Lloyd Társulatot, a Tőzsdét és a Pesti Kereskedelmi és Ipari Kamarát is.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Igazgatósági tagjai, a Rothschild ház de facto magántulajdonában lévő Osztrák Nemzeti Bank budapesti fiókjának igazgatóiként döntöttek arról, hogy ki milyen mértékben részesülhet a magyar főváros részére juttatott mintegy 34 millió forint kölcsönből. De ugyanezek az igazgatósági tagok bent ültek minden nagyobb ipari és kereskedelmi vállalatban, valamint a bankokban és ellenőrizték saját döntéseik végrehajtását. Szorosan kötődtek Ausztria hasonló intézményeihez is. Élvezték Nathan Rothschild és Anselm Rothschild közvetlen támogatását is.

Aki átnézi e korszak pénzügyi dokumentumait, megállapíthatja, hogy a hivatkozott személyek igen gyakran utazgattak Bécsbe, tanácskoztak a Rothschildokkal, valamint a Monarchia egészét irányító miniszterekkel. Ilyenkor váratlanul meghiúsultak egyes tervek, újabbak viszont elindulhattak a megvalósulás útján. Elhallgatott és sehol sem bolygatott személyi összefüggésekre derül fény, amelyek mind azt tanúsítják, hogy a felszín alatt titokzatos és informális döntések születtek, amelyekről a nyilvánosság nem tudhatott és nem is tudott. Ezeknek felderítése máig sem történt meg. Ez a feladat a jövő pénzügyi és gazdasági történészeire vár.

Akkoriban kevesen tudták, hogy a Kereskedelmi Bank alapításában Széchényi István csak 10 részvény jegyzésével vett részt, míg Selig Mayer Rothschild 50 részvényt jegyzett, amit készpénzben nyomban ki is fizetett. További 130 részvényről lehet kimutatni, hogy Rothschild érdeleltséghez tartozott. Meg lehet állapítani, hogy a magyar és az osztrák gazdasági életben megszerveződött és hatékonyan működött egy - jogi formát nem öltő - informális kartell, anélkül, hogy arról a nyilvánosság tudomást szerezhetett volna róla.

1850-ben felszólította az osztrák Nemzeti Bank a Pesti Kereskedelmi Bankot, szüntesse be működését, mert hogy az ONB fiókot akar nyitni a magyar fővárosban. A Kereskedelmi Bank ezt a kérést megtagadta, arra hivatkozva, hogy a magyar kereskedelemnek szüksége van a működésére. A kereskedők és a kereskedő cégek nemegyszer szembesültek azzal a ténnyel, hogy az ONB cserbenhagyja őket az osztrák bankárok kedvéért. Az ONB részéről azt válaszolták, hogy ezt a központi bankot nem lehet a többi osztrák bankárral összetéveszteni. A Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága úgy találta, hogy ez csak szigorúan jogi értelemben véve igaz. Ténylegesen más a helyzet. Az ONB döntést hozó szerve az igazgatóság, többségében olyan személyekből áll, akik azokat a bankárokat képviselik, akiknek nem áll érdekében a pesti piac kielégítő mennyiségű pénzzel való ellátása.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak ez a véleménye a konkrét személyek fontosságáról helyes és megalapozott volt. A gyakorlatban minden írásban foglalt szerződésnél többet jelentett az egymást ismerő személyek kölcsönös bizalmon alapuló együttműködése, ha ehhez kellő pénzügyi hatalom is társult. Magyarországon 1873-ban 482 pénzintézet, 160 különféle biztosító intézet, de csak 164 nagyobb iparvállalat működött. Ezek szoros személyi kapcsolódása a pénzügyi hálózathoz ténynek tekinthető. Az informális kartell működését az irányítást végző bankárhatalom a személyi kapcsolatokon - a gondosan kiépített összefonódásokon - keresztül biztosította.

Az eddigiekből már láthattuk hogy az Osztrák Nemzeti Bank és a mögötte álló nemzetközi pénzkartell erőteljes nyomást gyakorolt az uralkodóházra és a kormányzatra, hogy az keményen lépjen fel az önálló magyar pénzt követelő független magyar kormánnyal szemben. A háború a pénzügyi függetlenség megakadályozásáért is folyt. Talán az se véletlen, hogy az osztrák hadsereg főparancsnoka a magyar szabadságharc leverésének utolsó szakaszában az a Haynau tábornok volt, aki maga is szorosan kapcsolódott a pénzkartell irányító dinasztiájához, a frankfurti Rothschildokhoz. Haynau anyja annek a Mayer Anselm Rothschildnak volt az egyik leánya, aki megalapította a világtörténelem kétségtelenül legnagyobb hatású pénzdinasztiáját.

Még be sem fejeződött Haynau, a bresciai hiéna, világosi fegyverletételt követő bosszúhadjárata, amikor máris feltűntek a pénzhatalom jelenlétéről tanúskodó kartellszerű jelenségek. A pénzkartell kibontakozásához azonban teljesen fel kellett számolni a korábbi rendi társadalmat Magyarországon. A rendi társadalom nem ismerte a mai értelemben vett tulajdonjogot. A magyar jogrend eltért a nyugati országok tulajdonjogi rendszerétől, amely a római jog alapján a magántulajdont tette a jogrend alapintézményéé. Az ősi magyar jog csak egyetlen tulajdonost ismert: a királyt, illetve a király felett is álló jogi személyt, a Szent Koronát. Ez a jogi személy nagyon fontos közjogi jogosítványokkal rendelkezett, amelyek évszázados közjogi küzdelmekben kristályosodtak ki. Egyedül a Szent Korona volt tulajdonos, mindenki más Magyarországon csak birtokos lehetett, de nem tulajdonos, azaz csak a tulajdonjog egyes részjogosítványaival rendelkezett. Ez az ősi magyar jogrendszer közjogilag szabályozta a tulajdonlást és a birtoklást, és ily módon a gazdasági tevékenységet, a termelést is meghatározta.

A földesurat illette meg a termelés irányítása, és neki kellett viselnie az azzal járó terheket is. Ha a földesúr lelkiismeretes volt és megvolt a kellő szakértelme is, akkor megfelelően tudta irányítani uradalmát, és gondoskodni tudott a rábízott lakosságról. Ennek lehettünk tanúi a Csák dinasztia, a Hunyadiak vagy a Rákócziak esetében. Ha a földesúr nem volt lelkiismeretes és kellően képzett, akkor csak élősködött a neki alárendelt lakosságon és születési előjogainak a haszonélvezője volt. A jobbágytelekkel azonban a földesúr nem rendelkezhetett, az minden körülmények között a jobbágyot illette.

A birtokos család a földek, a házak és a személyek felett úgynevezett földesúri jogot gyakorolt. Ez azt jelentette, hogy egy nagyobb uradalmat a földesúr maga műveltetett meg, de túlnyomóan a jobbágyok ingyen munkájával. A föld többi részét a földműves lakosság művelte, de munkában és termékben lerovandó úrbér fejében. Az úrbéresek vagy jobbágyok tehát részben magán, részben pedig közös birtokként használták ezeket a földeket. Vagyis az úrbéresek az általuk használt terület fölött csaknem minden tulajdonnal járó jogot élveztek. Ezeket a földeket át is ruházhatták természetesen az úrbéri kötelezettségekkel terhelten. Jelzáloggal azonban ezeket a telkeket nem lehetett megterhelni.

1850-ben 11 millió 300 ezren éltek Magyarországon. 5 százalékuk, 600 ezer fő tartozott a nemességhez. Közülük a fele élt úgy, mint a módos parasztok, vagy egy kicsit jobban. Ebből a környezetből nehezen fejlődhetett ki a kapitalizmus. A jogi akadályokat 1848 és 1849 eseményei eltávolították. A nagy gazdasági és birtokjogi átalakulás készületlenül érte a nemességet, illetve a földbirtokosokat. Az ingyenes jobbágymunka és az úrbéri szolgáltatások elvesztése, továbbá a szabadságharc leveréséből és a Kossuth bankjegyek megsemmisítéséből eredő károk, valamint az általános közteherviselés, azaz az adózás terhei egyszerre szakadtak e réteg nyakába.

Kárpótlási és megváltási összegeknek kellett volna átsegíteni őket e kezdeti nehézségeken, de ezeket csak évek múlva folyósították. A késedelem idején kamatot sem élveztek a járandóságaik után. A teljes tönkremeneteltől az mentette meg e társadalmi réteg tagjait, hogy a gabona árak emelkedtek. Ez Nyugat Európa és Ausztria iparosodásának, lakossága növekedésének, majd pedig a krimi háború kitörésének volt betudható. De közrejátszott az Osztrák Nemzeti Bank papírpénzének az árfolyamcsökkenése is a magasabb gabonaárak kialakulásában.

A nemesség iskolázottabb részének kellett megtalálnia azt a módot, hogy fokozatosan áttérjen a pénzgazdálkodásra és az árutermelésre, amelyhez viszont elengedetlenül szükség volt a kereskedelmi forgalomra és a közlekedési infrastruktúra kiépítésére.

(Vége az első résznek. A második rész a pénzkartellnek Magyarország vasúthálózata kiépítésében játszott szerepét ismerteti.)

Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
10. fejezet

Máig tartó küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért

II. rész.

1850-ben még óriási vívmánynak számított minden kilométer új vasút. 1867-ben nyolc vasútvállalat működött. Számuk hamarosan húszra emelkedett, több mint 70 vasúti vonallal. A vasútépítés eredetileg magánvállalkozásban folyt, csak 1877 után kezdődött el az államosítása. A Magyar Állami Vasutak, azaz MÁV 1868-ban jött létre és első elnöke Fest Imre volt. Működött Magyarországon ebben az időben a teljesen Osztrák Államvasút Társaság is. Azért érdemes szót ejteni róla, mert ez a társaság volt a tulajdonosa a Resicai Vasműveknek és a körülötte lévő szénbányáknak. Működött már ebben az időben a Déli Vaspálya-Társaság, amelynek fő részvényesei a Rothschildok, továbbá főrendi arisztokraták voltak. Osztrák igazgatósági tagjai sorában ült Rothshild Anselm báró. Francia igazgatósági tagjai közt Rothschild Alfons báró, valamint Rothschild James báró és Rothschild Lionel báró.

Miért volt jó üzlet a vasútépítés?

A magyar állam óriási áldozatokat vállalt a magyar vasúthálózat kiépülése érdekében. Így például kamatbiztosítást nyújtott a finanszírozáshoz. Ennek megfelelően, ha a már működő vasút nem hozott annyi hasznot a befektetett tőkék után, hogy az elérje a legkisebb kamathozam mértékét, akkor a magyar állam a legkisebb kamathozam szintjéig kiegészítette az osztalékot. Tehát nemcsak azért volt jó üzlet a vasútépítés, mert komoly profitot hozott, hanem azért is, mert gyakorlatilag nem járt kockázattal. Az állam biztosította előre a hasznot a kamatok legkisebb százalékának a mértékéig.

Ebből a kamatbiztosításnak nevezett rendszerből később óriási zavarok és kellemetlenségek származtak, amelyek hozzájárultak a magyar államháztartás megingásához. Végül csak úgy lehetett elhárítani ezeket a pénzügyi zavarokat, hogy az államnak meg kellett vásárolnia a vasutakat. Ezeket a nehézségeket azonban ekkor még nem sokan látták. Külföldön is állami kamatbiztosítással finanszírozott magánvasutak épültek. Ami Magyarországot illeti, az akkori magyar kormányok a kamatbiztosítási rendszert az 1867-es kiegyezést megelőző abszolutista kormányoktól kapták örökségbe. A magyar Országgyűlés tehát kamatbiztosítással finanszírozta a vasútépítéseket. Így épültek meg az Alföld-Fiumei, a Magyar-Keleti, a Magyar-Északkeleti, az Eperjes-Tarnovi, és a Duna-Drávai Vasutak.

A magyar állam kész volt áldozatokat hozni a vasútrendszer gyors kiépítése érdekében. A garantált kamatokat viszont az úgynevezett engedélyesek vitték el. A vasútépítési engedélyt általában a megfelelő összeköttetésekkel rendelkezők tudták megszerezni. A protekciózás következtében a vasutak engedélyezését és építését a rendszertelenség, valamint a tervszerűtlenség jellemezte. A kapkodás azzal a következménnyel járt, hogy olyan vidékeken is épültek vasutak, amelyek forgalmi és gazdasági igényei nem biztosítottak kellő igénybevételt. A drágán épült vasutak gyakran a beruházási költségeket sem fedezték. A vasútépítési-engedélyezésnél a legfőbb szempont azonban az államilag szavatolt búsás jövedelem volt.

Mindezt a viszonylag kockázatmentes vagyonszerzési lehetőség motiválta. Amikor a kamatbiztosítási rendszert a költségvetés hiányai miatt az állam 1870-es évek második felében megszüntette, a vasútépítések költsége kilométerenként 100 000 aranyforintról hirtelen 17 000 aranyforintra csökkent. (Csak tájékoztatásul közöljük, hogy Magyarországon 1892-ig aranyforint, 1892-től 1900-ig egyrészt aranyforint, másrészt az Osztrák-Magyar Monarchia egészében érvényes korona együttesen volt forgalomban, majd pedig 1900-tól csak a korona, mint a Monarchia közös valutája). Az árkülönbözetből nyilvánvaló, hogy 83 000 aranyforintot a Magyar Államkincstár terhére kézen közön eltüntettek. A biztosított kamatokat a magyar költségvetés e jogtalan különbözet után is fizette.

A vasútépítést jelentősen drágította, hogy magas volt az ára a vasnak, a finanszírozáshoz szükséges tőkének, valamint a munkaerőnek. A legfontosabb drágítási tényezőnek azonban a mértéktelen nyereségvágy bizonyult. Az egyébként tekintélyesnek mondható magyar vasúthálózat azért nem szolgálta kellően a magyar gazdaság érdekeit, mert még az abszolutizmus korszakából fennmaradt vasúttársaságok is, úgy mint az Osztrák Államvasút és a Déli Vasút, egymással ellentétes forgalmi politikát folytatott. Az említett és a nagy pénzintézetek által támogatott vállalatok államot képeztek az államban. Ez különösen a nagy pénzügyi válság után vált nyilvánvalóvá, amikor a hitelező bankárok szinte kedvükre-kényükre packázhattak a meggyengült, és pénzügyi válságba sodródott magyar állammal. Pénzügyi önkényüket csak az államosítással sikerült megtörni.

A Habsburg- és a Rothschild-dinasztia dualizmusa

Az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején még nem volt államosítás. A tőke valósággal elözönlötte a vasútépítéseket. A vasutak igazgatóságában és engedélyesei sorában a már hivatkozott Rothschildokon kívül ott találjuk Magyarország akkori gazdasági és politikai vezetőit: Gróf Forgách Antaltól Falk Miksáig, aki a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ipari szakosztálya vezetőségének volt a tagja. Bárhol is nézzük meg az igazgatóságokra vonatkozó dokumentumokat, a Rothschildok sehonnan sem hiányoznak. Ugyanez mondható el a szénbányákról és a vasipari üzemekről. A nevek ugyan különbözőek így olvashatjuk Wodianer Sámuel, Trefort Ágoston, Csengery Antal vagy Tisza Kálmán neveit. De ha e nevek mögé nézünk, kiderül, hogy strómanokkal állunk szemben és minden név mögött az igazi tulajdonos: egy Rothschild.

A Rothschildoknak a Habsburg uralkodó házhoz, és az Osztrák-Magyar Monarchia két kormányzatához való viszonya ma is csak hiányosan és meglehetősen homályosan van felderítve. Mi is csak arra szorítkozunk, hogy leszögezzük, az uralkodóház és Rothschild dinasztia kölcsönösen támogatta egymást. A Rothschildok biztosították a pénzügyi támogatást, az uralkodóház pedig katonai és közjogi hatalmával támogatta a Rothschild ház pénzügyi hegemóniáját.

1848 és 1849 után nem Alexander von Bach, Schwarzenberg herceg vagy Bruck báró pénzügyminiszter volt az abszolutizmus igazi támasza, hanem Rothschild-ház, amely még az árvízkölcsönben és a Lánchíd-társaságban is részt vett. Megállapíthatjuk, hogy a Rothschild ház pénze irányította ebben az időben a magyar gazdaságot. Nem egy konkrét személyről van itt szó, hanem a Rothschild névvel fémjelzett pénzügyi érdekcsoportról, azaz egy informálisan működő pénzkartellről, amely az egész magyar pénzügyi és gazdasági életet behálózta. Ez az informális pénzkartell irányította a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot a kritikus időkben. Ez a Rothschild ház által dominált pénzkartell megszerezte az ország szenét, vasát, vasútjait, a pénzügyi rendszer egészét, és ezzel a hatalmas befolyásával akadályozta a magyar ipar kifejlődését. Elérte, hogy ne jöhessen létre egy erős és egységes magyar nemzeti állam.

Tény, hogy a magyar kapitalizmusnak ez a korszaka bizonyos értelemben fellendülésnek számít a XVIII. században és a XIX. század első felében tapasztalható lassú fejlődéshez, szinte stagnáláshoz képest. Ha viszont azt is figyelembe vesszük, hogy ebben az időszakban nemcsak Magyarország, hanem 1850-től kezdve csaknem minden európai nép részt vett az általános gazdasági haladásban, akkor Magyarország teljesítménye már nem számottevő. Angliának és Magyarországnak ebben az időben 10-10 millió lakosa volt. Egy évszázad alatt Anglia lakossága megnégyszereződött, Magyarországé pedig csak a duplája lett. A népesség rohamos növekedése szoros összefüggésben állt az ipari és a mezőgazdasági termeléssel. A mezőgazdaságban mutatkozó felesleges munkaerő az iparban helyezkedett el Angliában. Magyarországon ez nem volt lehetséges. A mezőgazdasági technika nem igényelt több munkaerőt, ezért a feleslegessé vált munkaerő vagy elpusztult (a magyar halálozási arányszám már ekkor is az egyik legmagasabb volt a világon), vagy kivándorolt. Tény, hogy Magyarország élen járt a kivándorlók száma vonatkozásában. Külön törvényt hoztak a kivándorlás szabályozására. Évente 200 000 családfő hagyta el a XIX. és a XX. század fordulóján Magyarországot. Több mint két millió a nyilvántartott kivándoroltak száma, de a tényleges szám a statisztikai adatok pontatlansága miatt jóval nagyobb. Sok a kiszököttek száma, akik útlevél nélkül távoztak, vagy ha útlevéllel is, de kivándorlási szándékuk bejelentése nélkül.

A Magyarországról kivándorlók két legfontosabb célországa az Egyesült Államok és Kanada volt, ahol megtalálták azt a megélhetési lehetőséget, amelyet Magyarország - elsősorban a pénzkartell működése miatt - nem volt képes nyújtani nekik. Az 1930-as években készült felmérések szerint 4-5 millió magyar élt ebben az időben szétszórva a nagyvilágban. Ők - ha Magyarországon maradhattak volna - akkor a Kárpát-medencében élő magyarok létszáma 8-10 millióval több lehetett volna már ebben az időben is.

Magyar nemzet alatt ma egynyelvű, egykultúrájú népet értünk. Abban a korszakban - tehát a XIX. század végén és a XX. század elején - a történelmi Magyarország lakosai azonban többnyelvűek voltak. A gazdasági fejlődés is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország városai elmagyarosodtak és a nemzetiségi nyelveket beszélők elsősorban a kevésbé fejlett vidékeken éltek. A magyar ipar fejletlensége tehát nemcsak a kivándorlást mozdította elő, de sok embert arra kényszerített, hogy elmaradott vidékeken éljen, rossz anyagi körülmények között. Sok ilyen nyomorban élő látta, hogy a magyarok lakta városokban jobb az élet, míg ő talán nem-magyar anyanyelve, nemzetisége miatt, rosszabb körülmények között kénytelen élni.

Az, amit a nyíltan magyarellenes szabadkőműves, Scotus Viator, megbízói utasításait teljesítve, hamisan nemzetiségi sérelemnek tűntetett fel a történelmi Magyarországon, az valójában nem volt más, mint a kellő mértékű iparosodás hiánya. Emiatt nem jutott mindenkinek elegendő kenyér. Nem a magyarok elnyomása volt a nemzetiségi nyomorúság elsődleges oka, hanem az, hogy megszűnt a Kárpát-medencében annak a lehetősége, hogy mindenki egyformán kielégítő megélhetéshez juthasson. Az életlehetőség beszűkülésének legfőbb akadálya azonban a láthatatlan, de nagyon is létező pénzkartellnek a működése volt.

A Monarchia részeként működő történelmi Magyarország így maradt le a fejlődésben nemcsak Anglia, de a többi nyugat-európai ország mögött is. A nem magyar ajkú lakosság részben a tudatlanság, részben a megtévesztő propaganda hatására azt hitte, hogy nyomorát a magyarok kizsákmányolása okozza. Valójában a magyar ajkú lakosság is áldozat volt, annak a pénzkartellnek az áldozata, amely őt magánjogi technikákkal, az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzve - szinte észrevétlenül - kötötte gúzsba.

1848 és 1849 eseményei a magyar fejlődést gátló feudális korlátokat széttörték. Helyükbe azonban a modern kapitalizmus alig érzékelhető, megfoghatatlan, láthatatlan láncai kerültek. A Rothschild-ház által irányított pénzrendszer és pénzkartell új és veszélyes kötelékekkel bénította meg a feudális kötöttségektől megszabadított lakosságot. Mi volt az oka annak, hogy a Rothschild érdekeltség, valamint az általa működtetett kisebb érdekcsoportok ilyen fontos szerephez juthattak?

A teljesítménytől elszakított tulajdon

Ennek többek között jogi magyarázata is van. A történelmi magyar tulajdonjognak római jogi - tehát kapitalista - tulajdonná történő átalakulásával a pénzintézetek és a nyíltan vagy csak rejtetten működő pénzügyi kapcsolatok átfogó kartellé tudtak szerveződni. Ez a kartell pedig teljes mértékben irányította a történelmi Magyarország szén- és vasiparát, közlekedését, vagyis a kapitalista ipari fejlődés három legfontosabb tényezőjét. Ez a Rothschild ház által megszervezett és irányított pénzkartell az osztrák ipar előnyére irányította Magyarország gazdasági életét. Ez a magyarázata többek között a szén, mint elsőrendű energiahordozó árában észlelt rendellenességeknek.

Az a magyarok számára gyarmati jellegűnek mondható iparpolitika, amely Mária Terézia és fia, II. József alatt a magyarok hátrányára érvényesült, végül is egy még hátrányosabb, a Rothschild érdekeltségek által irányított iparpolitikába torkollott. Ezen megállapításunk alátámasztására nem elég a pénzkartellben tényekkel kimutatható személyi összefonódásokra hivatkozni. Ki kell térni az ekkor már működő tőzsde szerepére is. Ha közelebbről szemügyre vesszük a tőzsde árfolyamainak alakulását, akkor a széntermelésnél, a vasgyártásnál és a vasútépítésnél tapasztalható jelenségekre bukkanunk.

Összefüggés van a történelmi események, valamint a széntermelés, a vasútépítés és a tőzsdei árfolyamok között. Ezek az összefüggések azonban rejtettek és általában nincsenek a közvetlen belpolitikai, parlamenti vagy választási eseményekkel kapcsolatban. A Monarchia idején Magyarország politikai rendszerének központjában az Országgyűlés tevékenysége és a közjogi viták állottak. A Parlamentben gyakran viharos jelenetek zajlottak, miközben a tőzsde nyugodt maradt. Előfordult, hogy harminc éves kormányzás után megbukott a liberális párt. A tőzsde mégis alig reagált. Ezért aztán elgondolkodhatunk azon: mi okozta azt, hogy a tőzsdén majdnem szabályos időközönként - 1856-ban, 1863-ban, 1869-ban, 1873-ban és így tovább - jelentkeztek a válságok. Ezek nyomán kiéleződtek a közéleti és parlamenti viták is. Az Országgyűlés igyekezett orvosolni a bajokat, de tevékenysége nem volt hatékony, mert valójában soha nem ismerte az igazi okokat, vagy a döntéshozók nem akartak azokról tudni.

Az úgynevezett gazdasági válságok rendszerint váratlanul törtek Magyarországra, és nem voltak helyi jellegűek. A legtöbb ilyen úgynevezett válság nemzetközi jellegű volt és több európai államon végigsöpört, esetleg egész Európa többi országát és más földrészeket is érintett. Felmerül a kérdés, miként kapcsolódott a Monarchia részét képező történelmi Magyarország ezekhez a nemzetközi válságokhoz? A fejletlen magyar ipar nem volt számottevő nemzetközi viszonylatban, de még a hazai szükségletek kielégítésére sem volt alkalmas. A történelmi Magyarország elsősorban mezőgazdasági ország volt. Válság esetén azonban a magyar mezőgazdaság nem tudta terményeit értékesíteni. A válságok következtében ugyanis csökkent a fogyasztás azokban az országokban, ahová a magyar mezőgazdasági termékeket exportálták, vagy iparukhoz magyar mezőgazdasági nyersanyagot, például gyapjút használtak. Éppen ezért elsősorban a magyar mezőgazdaságot sújtották a nemzetközi válságok.

A mezőgazdasági árukat a kereskedelem közvetítette, ezért a válságot a kereskedelem is megérezte. Amikor ezek a válságok végigsöpörtek az országon, egymás után mentek csődbe a magyar vállalatok. Sok úgynevezett spekuláns is tönkrement. Hogy közülük mennyi volt a valódi spekuláns és mennyi az álspekuláns, aki csak annyiban számított e csoporthoz tartozónak, hogy nem tartozott a Rothschild érdekeltséghez - ezt eddig még nem nagyon tárták fel a kutatatók.

Aki azonban ma közelebbről szemügyre veszi a történteket, kénytelen megállapítani, hogy egyetlen Rothschild érdekeltségű vállalat sem akadt a spekuláns, megbukott vállalatok között. Ezeket a cégeket valahogy nem érintette a válság. Mérlegeik rendben voltak, folyamatosan megfelelő nyereséggel dolgoztak és fejlődtek. Úgy látszik, mintha a válság egyenesen a Rothschild érdekeltség javára és kedvéért tört volna ki, hogy letarolja a függetlenül fejlődésnek indult vállalatokat. Ezért önként adódik a kérdés, hogy a válságok felidézésében vajon nem lehetetett-e része a Rothschild érdekeltségeknek és a rejtetten működő pénzkartell stratégiájának is?

Berendezkedik a bankhatalom

Az 1867-es Kiegyezés a pénz és bankügy terén, nem hozott gyökeres megoldást. Az 1867. évi XVI törvény az Ausztriában alkalmazott osztrák pénzértéket Magyarországon is érvényesnek fogadta el. Kimondotta, hogy ennek a pénzértéknek a megváltoztatása csak közös szabályozással és megegyezéssel lehetséges. Az osztrák-magyar pénzrendszer közössége tehát biztosítva volt. Az osztrák pénzérték már korábban, 1858-ban életbe lépett és az ezüstből készült valután nyugodott. Súlyegysége a pénzverdei font volt, amelyből 45 ezüstforintot, később pedig 90 aranyértékű koronát vertek. Magyarország tehát ezt az osztrák pénzértéket törvényesítette. Magyarország az Osztrák Nemzeti Bank (amely a Rothschild ház hegemóniája alatt működött) bankjegy-kibocsátási monopóliumát nem ismerte el. A tényleges állapot az volt, hogy az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek forgalomban voltak, ugyanúgy, mint bármely más állam pénzjegyei.

Magyarországnak jogilag módja volt tehát külön központi bank, magyar jegybank felállítására. A magyar kormány mégis a Kiegyezés lázában - máig is homályos okokból - elmulasztotta külön jegybank felállítását. Lónyay Menyhért magyar és báró Franz Becke osztrák pénzügyminiszterek 1867. szeptember 12-én megállapodást kötöttek Vöslau-ban. Ennek 10. pontja szerint, amíg a Monarchia két része nem köt újabb megállapodást az osztrák birodalom pénzügyeiben, és nem hoz új törvényes határozatot a bankjegyekről, a magyar királyi minisztérium kötelezi magát, hogy Magyarországon külön jegybankot nem állítanak fel, és az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek lesznek forgalomban - hivatalos állami pénzként. Ezeket a bankjegyeket minden közpénztárnál el kell fogadni, úgy mint eddig. Kikötötték azt is, hogy az Osztrák Nemzeti Bank köteles Magyarországon annyi fiókbankot felállítani, amennyit a magyar minisztérium szükségesnek tart. Megállapodtak abban is, hogy az Osztrák Nemzeti Bank jogosítva lesz a birodalom mindkét felében értékpapírokra, valamint a tőzsdén jegyzett részvényekre és kötvényekre is kölcsönt adni.

Aki tisztában van a pénzszuverenitás, a monetáris felségjogok jelentőségével, az világosan láthatja ebből, hogy a magyar függetlenség és ezen belül a monetáris önállóság ezzel a megállapodással komoly veszélybe kerül. A Kiegyezés értelmében a bankjegy- és jegybankügy nem tartozott az úgynevezett közös ügyek közé, hanem az kizárólagosan magyar belügy volt. A kizárólagosan magyar belügynek számító bankjegy- és jegybankügy nemzetközi kérdésnek volt tekintendő, még magyar-osztrák vonatkozásban is. Ezért nem lehetett volna egyszerű miniszterközi jegyzőkönyvvel rendezni. Legalább két egybehangzó törvény meghozatalára lett volna szükség, méghozzá szabályos nemzetközi szerződés megkötésével. Ez a jegyzőkönyv, amely a jövőt illetően oly sorsdöntőnek bizonyult, csak a kereskedelmi forgalom hiteligényeinek a biztosításáról kívánt gondoskodni. Annak megállapítását, hogy mely értékpapírokra lehet kölcsönt adni, azt a tőzsdére bízta.

A meglepő az, hogy az Osztrák Nemzeti Bank megtagadta ennek a megállapodásnak a végrehajtását. Képviselői arra hivatkoztak, hogy nem volt tudomásuk hivatalosan az egyezményről és ezért azt nem tekintik magukra kötelezőnek. Következésképpen nem hajlandóak Magyarországon sem fiókokat állítani, sem azokat megfelelő ellátmánnyal ellátni. Követelték az Osztrák Nemzeti Bank pénzkibocsátási-monopóliumának a Magyarországra történő feltétel nélküli elismerését, valamint azt is, hogy a magyar állam vállalja magára 80 millió forint állami adósság adósságszolgálati terheit. Ez a 80 millió aranyforint adósság még az abszolutizmus korában keletkezett, amikor az összbirodalmi kormányok több száz millió aranyforint kölcsönt vettek fel az Osztrák Nemzeti Banktól. Egyik kikötésük az volt, hogy ebből a kölcsönből 80 millió aranyforintot az Osztrák Nemzeti Bank pénzkibocsátási szabadalmáig nem tartoznak visszafizetni.

A 80 millió aranyforintot meghaladó összeget később visszafizették az összbirodalmi kormányok mintegy 30 millió aranyforint kivételével. Az Osztrák Nemzeti Bank a 80 millió aranyforint megfizetésére azonban 1876-ig várakozni kényszerült. Ebben az időpontban is csak a bécsi kormánytól követelhette a visszafizetést. A Rothschild ház irányítása alatt álló bécsi Központi Bank tehát azt követelte, hogy a magyar kormány is vállalja ennek a 80 millió aranyforintnak a megfizetését. Azzal fenyegetőzött, hogy ha ezt nem teszi, akkor teljesen megvonja a hitelt Magyarországtól, továbbá nem nyit új fiókokat és nem is ad nagyobb összegű ellátmányt.

A magyar pénzügyminiszter nem ijedt meg, hanem önálló magyar jegybank felállítását helyezte kilátásba. Ezt a magyar közvélemény is követelte. Nem maradt el a bécsi jegybank válasza. 1869-ben hirtelen és váratlanul tőzsdei válság tört ki. Ez a válság Bécsből érkezett és jórészt megmaradt a pesti tőzsde keretei között. A pesti tőzsdén jegyzett hazai részvények ára mintegy 30 millió aranyforinttal csökkent. Vagyis sok vagyon semmisült meg, holott a gazdaság normálisan működött. Ezzel a tőzsde jelezte, mi a kapcsolat a tőzsdei spekuláció és a nemzeti vagyon között. Ennek lényege, hogy nem minden vagyon és érték, ami a tőzsdén annak látszik.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara világosan kimutatta, hogy kereskedelmi válság nem volt, csak tőzsdei válság. Ez némileg érintette az ipart is, amennyiben az iparvállalatok nagyobb mértékű hitelre voltak utalva. 1869-ben gyönge volt a termés és a terménykereskedésben érdekeltek a tőzsdén kerestek mozgástért parlagon heverő tőkéik számára. A pénzintézetek, amelyekhez az 1867-ben megindult pénzbőség miatt ömlött a pénz, az elhelyezést kereső összegeket befogadták ugyan, de gondot okozott nekik a pénz kihelyezése. Ezek a pénzek is részt vettek a tőzsdei spekulációkban. A bécsi tőzsdei krach után azonban a pesti tőzsde is kártyavárként omlott össze.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, továbbá a magyar Pénzügyminisztérium vezetői emlékiratukban a tőzsdei válság fő okának azt tartották, hogy a Monarchiának csak egy jegybankja van, amely nincs tekintettel Magyarország gazdasági érdekeire.

A magyar pénzügyminiszter 1873-ban törvényjavaslatot terjesztett elő, amelyben egy nagyobb méretű, a kereskedelem és az ipar céljait szolgáló pénzintézet létrehozását sürgeti. Arra hivatkozik, hogy a magyar vállalatok többsége nem rendelkezik kellő mennyiségben a tevékenységéhez szükséges üzleti tőkével. A beindult vállalkozásokhoz szükséges forgótőke hiányzik, beszerzése csak hitel igénybevételével lehetséges. Ilyen hitelhez azonban nem lehetett hozzájutni, vagy pedig ha hozzájuk is jutottak, akkor önkényesen bármikor visszavonható volt. Így történt az, hogy 1869-ben számos jól működő vállalat a forgótőke hiányában vagy annak váratlan visszavonása következtében tönkrement.

Mindebből látszik, hogy a magyar pénzügyi és gazdasági élet irányítói az Osztrák Nemzeti Bank tudatos pénzügyi manipulációjának tulajdonították az 1869. évi válságot. Annyit elértek e válság megtervezői, hogy elhalasztódott az önálló magyar jegybank létrehozása. A magyar kormányt gondolkodóba ejtette a megrendült gazdaság helyzet és gazdasági harc helyett előtérbe került a békés kibontakozás lehetőségeinek a keresése. Az önálló magyar központi bank létrehozása függőben maradt. A pénzügyminiszter kezdeményezésére létrejött egy országgyűlési bizottság, amelynek javaslatokat kellett kidolgoznia a magyar jegybank felállításáról. Az országos bizottság számos elképzelést dolgozott ki. Végül is a pénzügyminiszter azt a javaslatot terjesztette elő az Országgyűlésnek, amely szerint nem létesül önálló magyar jegybank. Felhatalmazta a kormányt, hogy 25 millió osztrák értékű forint befizetésével és 50 millió aranyforintra felemelhető alaptőkével létesüljön egy Magyar Leszámítoló és Kereskedelmi Bank 50 évre szóló működési engedéllyel. A törvény felhatalmazta ezt a pénzintézetet, hogy váltóleszámítolást, lombard-üzletet, árukra vonatkozó kölcsönök kibocsátását, folyószámla-vezetést, arany és ezüstpénzek és más nemesfémek forgalmazását, külföldi és értékpapírok adásvételét végezhesse.

Ez a Magyar Leszámítoló és Kereskedelmi Bank tehát az állam bankára gyanánt is szerepelt volna, amennyiben üzletköréhez tartozott volna az alapszabályokban foglaltak értelmében a magyar állam javára szóló pénzüzletek lebonyolítása is. Az államkincstár kezeléséből származó feleslegeket ennél az intézetnél kellett volna kamatozásra elhelyezni. Joga lett volna az intézetnek kamatozó pénztári jegyeket kibocsátani. A bankjegy és a pénztári jegy között az a fő különbség, hogy a pénztári jegy kamatozik, a bankjegy pedig nem. Egyébként pedig mindkettő forgalomképes. Ez a bank tehát nem kapott volna bankjegy-kibocsátási jogot. Ezzel a törvény kikerülte azt a gyakorlati nehézséget, amely az Osztrák Nemzeti Bankkal való konfliktus fő oka volt.

Azt viszont kimondta a törvény, hogy az állampénztárak ezeket a pénztári jegyeket a bemutató kívánságára kötelesek készpénzre beváltani. Az intézet pénztári jegye tehát jobb lett volna a bankjegynél, mert kamatozott is. Az intézetnek így valójában mégis jegybank-jellege lett volna és alkalmassá vált volna arra, hogy az Osztrák Nemzeti Bank monopolhelyzetét megtörje.

A bankhatalom megtervezett válságokkal kormányoz

Ezt a törvényt a király 1873. június 27-én szentesítette. Hamarosan jött az Osztrák Nemzeti Bank és a mögötte álló Rothschild ház válasza is. Másfél hónap múlva kitört az 1873. évi pusztító válság, amely hatását majd egy évtizeden át éreztette. A válság minden rendelkezésre álló pénzügyi erőt lekötött. A magyar államnak nem volt elegendő gazdasági és pénzügyi ereje ahhoz, hogy a király által jóváhagyott törvényt saját felségterületén érvényesítse.

Az 1873. évi válság tehát olyan időben tört ki, amikor éppen nagy erőfeszítések folytak a nemzetet fojtogató pénzügyi kötelékek megszüntetésére. Ezeket az erőfeszítéseket akadályozta meg a tervszerűen kirobbantott válság. Ez a törvény végül is nem ment át a gyakorlatba. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a válság nem terjedt ki Franciaországra, Olaszországra, Angliára, csak Európának azokon a részein pusztított, amelyek Ausztriával kapcsolatban állottak, tehát kimondottan helyi jellegű volt. Franciaország azért maradt ki ebből a gazdasági viharzásból, mert Poroszországtól elszenvedett veresége miatt nem vett részt a nagyarányú tőzsdézésben. Ha azonban feltesszük azt a kérdést: kinek használt a válság, amelynek nyomán bankok és pénzintézetek, valamint iparvállalatok sora omlott össze, továbbá ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezek közül egyetlen egy sem volt, amely Rothschild érdekeltségekhez tartozott volna, akkor már más választ is adhatunk.

A Rothschild érdekeltségű vállalkozások nemcsak, hogy nem érezték meg a válságot, hanem kiemelkedő eredménnyel zárták üzleti évüket. Néhány bank és iparvállalat osztaléka 10%-ra csökkent, de a többség 30 és 50% körüli osztalékot fizetett. A Rothschild ház, továbbá Ausztria és az Osztrák Nemzeti Bank története még sok földerítésre váró tényt tartalmaz. De az eddig ismert tények is alátámasztják azt a föltevést, hogy az idézte elő a válságot, akinek az egyértelműen az érdekében állott. Kemény tények támasztják alá, hogy a Rothschild érdekeltségek kivétel nélkül hasznot húztak a válságból, tehát alappal feltételezhető, hogy a Rothschild-ház részt vett a válság előidézésében.

Egyrészt a Franciaország által a németeknek fizetett 5 milliárd aranyfrankos hadisarcot - jóvátételt - akarták felszívni és visszajuttatni a francia Rothschild csoporthoz. Ezért nem volt válság Franciaországban. Másrészt Magyarország gazdasági birtokbavételét akarták megszilárdítani, hiszen ez az ország óriási művelhető területeivel, még ki nem aknázott gazdasági lehetőségeivel komoly jövedelemforrást jelentett számukra. A kockázat nem volt túlságosan nagy. A válságban esetleg néhány versenytárs is elpusztul. A gazdasági háború befejeztével Magyarország biztos zsákmány marad, és érett gyümölcsként hullik az ölükbe.

A kutató nyomon követheti a válság teljes kialakulását, az úgynevezett szédelgő alapításoktól egészen a válság kitöréséig. Ez azt támasztja alá, hogy a Rothschildok közreműködése nem egyszerű feltételezés, hanem kemény tényekkel alátámasztható valóság. Az 1873. évi XXVI. törvény elvonta volna Magyarország kizsákmányolásának a lehetőségét. A törvény elfogadását nem lehetett megakadályozni. Az uralkodó I. Ferenc József nem akarta Magyarországot meggátolni gazdasági függetlenségének kiépítésében az osztrák pénzhatalmasságok kedvéért. Ezért a pénzkartellnek csak az a lehetősége maradt gazdasági egyeduralmának a fenntartása érdekében, hogy válságot robbantson ki. Mint látjuk a pénzkartellt irányító Rothschild ház, és az érdekszövetségbe tartozó pénzemberek, ettől sem riadtak vissza.

Egyes közgazdasági szakírók a gazdasági válságokat a kapitalista termelés anarchiájából vezetik le. Nézeteik szerint a válságok azért jönnek létre, mert a termelés megfelelő koordinálása hiányában túltermelés áll be. A fölhalmozott áruk eladhatatlanná válnak, és ez zavarokat okoz mind a kereskedelemben, mind a fogyasztásban. Egy bizonyos mértéken felül pedig beáll az a jelenség, amit gazdasági válságnak lehet nevezni.

Az a válság azonban, ami Magyarországon előállott, nem termelési anarchia következménye volt. Magyarországon a rejtőzködő szuperkartell, vagyis a pénzügyeket a háttérből irányító érdekcsoport, idézte elő a válságot, mégpedig úgy, hogy Magyarország egészét az ellenőrzése alá vonta, és átvette a többi al-kartellnek nevezhető kisebb kartellnek irányítását is. Ez a szuperkartell, amely a Rothschild érdekeltség irányítása alatt állott, egy központból szervezett és ellenőrzött termelési viszonyokat hozott létre. Az egy központból történő irányítás pedig kizárja az anarchiát, még inkább a túltermelést. Magyarország az élelmiszeripar és a faipar bizonyos ágazatai kivételével valójában állandó behozatalra szorult az iparcikkek vonatkozásában. Versenyről nem volt szó, és a válság sem származhatott termelési anarchiából.

Állításunk alátámasztására vegyük közelebbről szemügyre a dunai hajózást. 1871-ben a budapesti hajózási vállalatokból 8 millió aranyforint alaptőkével megalakult az Egyesült Magyar Gőzhajózási Társaság. Amíg kisebb hajózási vállalatok versenyeztek a nagy Dunagőzhajózási Társasággal, ez nem sokat törődött velük. Amint azonban ezek a kisebb vállalatok egyesültek, megindult a harc. Az 1874. évi Compass, vagyis az a vállalati évkönyv, amely az adott cégre vonatkozó és iránymutató adatokat tartalmazta, már nem tud az Egyesült Magyar Gőzhajózásról egyebet mondani, minthogy beolvadt a Császári és Királyi Első Osztrák Duna-gőzhajózási Társaságba. Ahogyan a dunai hajózásban történt, hasonló volt a helyzet más területeken is. Az a vállalat, amely nem tartozott a pénzkartell érdekkörébe, az kénytelen volt csődbe menni és beszüntetni működését. A mindent behálózó pénzkartell különféle technikákkal teremtette meg az érdekkörébe tartozó vállalatok között az összhangot. Ebből számunkra most az a fontos, hogy Magyarországon nem volt termelési anarchia.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár a rendelkezésre álló Compassok szerint egyértelműen Rothschild érdekeltség volt. A személyi összefüggések kimutathatók a közölt személyi adatokból. Az egyik vezérigazgató Hajós József, több Rothschild érdekeltségű vállalatban is vezető tisztségeket töltött be. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank esete más. Ez a pénzintézet adta az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi, illetve budapesti fiókjának az igazgatóságát.

A pénzhatalom ügynökei

A Kereskedelmi Bank történetében azonban igen figyelemre méltó eseményekkel találkozunk. 1848-ban Kossuth Lajos a magyar bankjegyek kibocsátásnak ügyét a Kereskedelmi Bank alelnökével, Havas Józseffel tárgyalta meg. Havas József e tárgyalásairól jelentést tett az igazgatóságnak, amely azt jóváhagyta, majd elrendelte a közgyűlés összehívását az alapszabályok módosítására. E célra létrehoztak egy bizottságot, amelybe beválasztották Havas Józsefet is, aki tevékenyen közreműködött a bankjegy-kibocsátásban. Mihelyt azonban a magyar kormány menekülni kényszerült 1848. december 31-én az Országgyűléssel és az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal együtt Debrecenbe, mert Windischgrätz herceg bevonult Pestre és Budára, a herceg első feladata az volt, hogy császári biztossá nevezze ki ugyanazt a Havas Józsefet, aki a Kossuth bankók kibocsátásában semmivel sem viselt kisebb felelősséget, mint bármely más igazgatótársa a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál.

Windischgrätz megbízta Havas Józsefet még az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Budai Takarékpénztár felügyeletével is, továbbá az ő hatáskörébe utalta a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ellenőrzését. Havas József átvette ennek az intézménynek a kulcsait, majd visszaadta azokat az igazgatóságnak, amelyben ő továbbra is rendes tagként működött. Kétségtelen, hogy Havas József, az osztrák hadsereg, valamint a bécsi pénzügyi és gazdasági körök bizalmi embere volt. Kossuth Lajos ezzel szemben azt hitte, hogy Havas József nem a bécsi, hanem a magyar kereskedelmi, ipari és pénzvilág képviselője és neki, Kossuth Lajosnak a megbízható munkatársa. Csak a későbbi események győzhették meg arról, hogy Havas valójában osztrák érdekeket képviselt. Az sem áll távol a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egész igazgatósága osztrák érdekeket képviselt.

Utalunk arra a körülményre, hogy a magyar kormány 2 082 000 pengőforint értékű nemesérc alapot bocsátott a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank rendelkezésére a kibocsátandó Kossuth bankjegyek, vagyis Kossuth bankók fedezetéül. Amikor a Kossuth vezette kormány Pestről Debrecenbe menekült, elrendelte, hogy a nemesfém alapot is szállítsák utána Debrecenbe. Erre az elszállításra a bank igazgatóságánál észlelhető huzavona miatt nem került sor. Amikor azonban Windischgrätz csapatait a magyar honvédség bekerítette és lóhalálában menekülni kényszerült, neki mégis sikerült magával vinnie a nemesfém készletet Bécsbe. A bank ezt nem akadályozta meg. Abban is közreműködött, hogy az elvitt nemesfémfedezet alapján kibocsátott bankjegyeket Windischgrätz érvénytelenekké nyilvánítsa. A világosi fegyverletétel után a bécsi birodalmi kormány több millió forintra rugó követelést nyújtott be a banknak a Kossuth-bankó kibocsátása által okozott állítólagos károkért. A bank igazgatósága azonban olyan előterjesztéssel élt, amely arról tanúskodott, mintha mindig is Bécshez tartozott volna. I. Ferenc József pedig, aki ekkor még csak osztrák császár volt, törölte a Bank ellen támasztott követelést.

Ami Havas Józsefet illeti 1849 szeptemberében ő lett Bank igazgatóságának ideiglenes elnöke, majd 1850-ben véglegesen elnökké választották. Elnökként Havas sűrűn utazgatott Pest és Bécs között. Az Osztrák Nemzeti Bank elhatározta, hogy a Monarchia minden fontosabb kereskedelmi központjában, tehát Pesten is, fiókokat hoz létre a jogosult hiteligénye kielégítésére. A Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága úgy érezte, hogy ez veszélyezteti az ő helyzetét. Havas József nemcsak a pénzügyminiszterekkel tárgyalt Bécsben, de sűrűn megfordult az Osztrák Nemzeti Banknál is és a Rothschild ház tagjaival is részletesen megbeszélte a bank ügyeit. E tárgyalások részletei ma sem ismeretek, csak az eredményekből következtethetünk vissza azok tartalmára.

Havas kieszközölt a Pesti Kereskedelmi Bank számára a Monarchia pénzügyminiszterétől 500 000 aranyforint kölcsönt. Ezt követően követelte, hogy az Osztrák Nemzeti Bank ne állítson föl fiókot Pesten, hanem inkább nyújtson kétmillió forintnyi hitelt a Kereskedelmi Banknak. Az Osztrák Nemzeti Bank ezt elutasította azzal az indokolással, hogy alapszabálya ezt nem teszi lehetővé. Havas József ekkor arra hivatkozott, hogy korábban ígéretet kapott az alapszabály módosítására. Mindez 1850 júniusában történt. Minden jel arra vall, hogy az alapszabály módosítására történt ígéretet Havas még a szabadságharc kitörése előtt, a Kossuth bankók kibocsátásával kapcsolatos tárgyalások folyamán, tehát 1848 május elején kaphatta.

Tény az, hogy az Osztrák Nemzeti Bank Havas hivatkozása nyomán elismerte, hogy tett ilyen ígéretet. Arra hivatkozva, hogy az alapszabályok módosítása hosszadalmas, gyors megoldást kerestek. Az egyik elgondolás szerint az Osztrák Nemzeti Bank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egyesült volna. Végül abban állapodtak meg, hogy a Kereskedelmi Bank feloszlik és az Osztrák Nemzeti Bank 1850. november 1-ével megnyitja fiókját, átveszi a Pesti Kereskedelmi Bank infrastruktúráját alkalmazottaival együtt. Ehhez az is tartozott, hogy a Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága átveszi az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának a vezetését. Ezzel, a Kossuth által a magyar önálló pénzrendszer központjának szánt Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, egyszerűen átalakult volna a Rothschild irányítás alatt álló Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjává. A Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága 1850 augusztusában és szeptemberében kétszer is tárgyalt a megállapodásról. Havas Józsefnek köszönetet mondott fáradozásaiért, ugyanakkor a megállapodást elvetette és a bank további működését hagyta jóvá.

A döntés indokolása azoknak az érdekeire hivatkozik, akik hazafiságból támogatták ennek a pénzintézetnek a megalapítását. Úgy vélték, hogy a magyar ipar és kereskedelem hitelekkel való ellátását csak ez a pénzintézet szavatolhatja. Arra is hivatkoztak, hogy az Osztrák Nemzeti Banknak nincs is joga Pesten fiókot nyitni, mert a Pesti Kereskedelmi Bank működési engedélye 1841-ből származik, míg az Osztrák Nemzeti Banké 1816-ból.

Ez a döntés meglepte bécsi hivatalos köröket. A bank magatartásából azonban az is kiolvasható, hogy nem volt oka attól tartani, hogy bátor nyilatkozata esetleg súlyos következményekkel jár. Az egész döntés csak azzal a következménnyel járt, hogy az Osztrák Nemzeti Bank a Pesti Kereskedelmi Banktól függetlenül nyitotta meg a magyar fővárosban fiókját két millió forint ellátmánnyal. Az ONB részéről bizalmasan a Pesti Kereskedelmi Bank tudomására hozták, hogy a fiókintézmény nem fog versenyezni vele, sőt arra számítanak, hogy a Kereskedelmi Bank támogatni fogja az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókját. A későbbiekben láthattuk, hogy a támogatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a pesti fiókot kizárólag a Kereskedelmi Bank igazgatósága irányította.

Amikor 1855-ben megindult a Rothschild alapítású Osztrák Hitelintézet, akkor az szoros kapcsolatba lépett a Pesti Kereskedelmi Bankkal. Ez szinte magától értetődő, mert a Rothschild ház alapításától kezdve részt vett a Pesti Kereskedelmi Bank tevékenységében, részben személyesen, részben olyan képviselői útján, mint Wodianer Sámuel, akit Kossuth Lajos miniszteri bankárnak is kinevezett. Wodianer Kossuth személyes képviselője a Kereskedelmi Bank igazgatóságában, de semmi következménnyel nem járt, hogy a forradalmi kormány szolgálatában is állott.

A Rothschild-ház és a Pesti Kereskedelmi Bank igen jól együttműködött, és Bruck báró pénzügyminiszter közben jöttével tárgyalások kezdődtek, hogy az Osztrák Hitelintézet Pesten fiókot állítson, és annak irányítását a Kereskedelmi Bank végezze. Az erre vonatkozó megállapodás aláírására csak azért nem került sor, mert egy időközben megjelent tanulmány révén megváltozott a hivatalos álláspont.

Gróf Dessewffy Emil "Függő osztrák pénzügyi kérdések" című dolgozatában kifejtette, hogy 14 bankjegy-kibocsátó országos bankot célszerű felállítani Ausztria fontosabb központjaiban, így az akkor még Ausztriához tartozott Velencében, Milánóban és többek között Pesten is. A pesti bank 25 millió forint bankjegy kibocsátására kapott volna jogot. Bruck pénzügyminiszter azt akarta, hogy egy bankfiók helyett az Osztrák Hitelintézet és a Kereskedelmi Bank közösen alapítsa meg ezt a Pesti Magyar Bankjegykibocsátó Országos Bankot. Az erre vonatkozó tervezetek elkészültek de az uralkodó nem hagyta azokat jóvá. Az idő múlt, közben pedig kitört az olasz háború. Bruck báró öngyilkos lett és a Dessewffy-féle tervezet elveszítette aktualitását. Az Osztrák Hitelintézet és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tehát nem alapította meg együttesen az országos jegybankot, azonban továbbra is teljes egyetértésben tevékenykedett.

Jó üzlet a mesterségesen előidézett válság

Ha áttekintjük az első világháború végéig az Osztrák Hitelintézet és a Kereskedelmi Bank kapcsolatait, akkor a tények kényszerítő hatására meg kell állapítanunk, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésétől fogva Rothschild érdekeltségi körbe tartozott. Az Osztrák Hitelintézet és a Magyar Általános Hitelbank kétségtelenül a Rothschild pénzügyi birodalom része volt. A mesterségesen előidézett válságok jelentősen növelték a Kereskedelmi Bank nyereségeit. Amikor a gondosan előkészített válságok tervszerűen lebonyolódtak, a nyereség ismét visszaesett a normálisnak mondható szintre, a rendes keretek közé. Ez alól az 1882-es év kivétel. Ez azonban annak a következménye volt, hogy a bank alaptőkéje 1881-ben az addigi 2 500 000 aranyforintról 5 000 000 aranyforintra emelkedett.

Az 1873-i évi válságot még csak 1 575 000 aranyforint alaptőkével bonyolította a bank. Az általános csőd és nyomorúság esztendeiben 17 % osztalékot fizetett részvényei után. Tetemes összegre rúgott fel nem osztott nyeresége is. Minderre azt az ellenvetést tehetjük, hogy lehet egy vállalatot Rothschildok-tól függetlenül is jól vezetni, és válságos időszakot más vállalatok is átvészelhetnek szerencsésen. Ha azonban azzal kell szembesülnünk, hogy kizárólag a Rothschild-érdekeltségűek nem érezték meg a válság hatásait, sőt óriási profitokat kerestek rajta, továbbá ha egy sor közvetlen és közvetett bizonyíték támasztja alá a Kereskedelmi Bank kapcsolatait a Rothschild-érdekeltséggel, akkor már megalapozottnak tekinthető az a megállapítás, hogy az ugyancsak nagy hasznot elkönyvelő Kereskedelmi Bank is azért keresett jól a válságokon, amelyeket a Rothschild-érdekeltség rendezett, mert maga is oda tartozott.

A Monarchia részét képező Magyar Királyságban nem volt a Rothschild-érdekeltségtől független jelentős vállalat. Magyarország gazdasága a Rothschild-érdekeltség hegemóniája alatt működött. Ezt az intézményesült szervezetrendszert helyes kartellnek nevezni vagy trösztnek, illetve konszernek tekinteni. Egyfajta korporációs uralomról beszélhetünk. Egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen pénzügyi-szervezet láthatatlan, kellően álcázott, de erősen irányított akaratának volt alárendelve. Ezt a jól megszervezett pénzügyi és korporációs hatalmat nevezzük Rothschild-érdekeltségnek. De hogyan nevezték mások? Sehogy nem nevezték, mert nem ismerték, s így nevet sem adtak neki.

A mai napig nem dolgozták fel gazdaságtörténészeink a Rothschild-érdekeltség által megszervezett szuperkartell tevékenységét a XIX. század második felében. Igaz, hogy a vállalati Compass-okon kívül kevés a hozzáférhető és megbízható adat. Az ország lakossága érezte a gazdasági nehézségeket, de valódi okát nem tudta megállapítani. A felszabadított jobbágyok tanultabb rétege is elsősorban a megélhetésre összpontosította erőfeszítéseit. A városi polgárság a gazdasági nehézségeket az elnyomatásnak tulajdonította. A nemesség pedig már csak névleg volt az, ami 1848 előtt, mivel anyagi helyzete erősen megrendült, sőt tragikusan leromlott. Az európai műveltségű emberek, mint amilyen például Eötvös József báró volt, elsősorban teoretikusnak tekinthetők.

A szabadsággal való visszaélés szabadsága

A szabadkőműves, liberális Eötvös báró olyan ideológiai kérdéseket vizsgál, például "A XIX. század uralkodó eszméi" című munkájában, mint a szocializmus és a kommunizmus. Amikor a tulajdon kérdéséhez kerül, akkor egy-egy frázissal kitér a megfelelő válasz elől. A magyar nyomorúság oka pedig a tulajdon kérdésében rejlett akkor is, mint ahogy ma is, 2006-ban, a Gyurcsány-csomag megszorításai idején. A bajok gyökere, hogy az ország a túlprivatizálással ki lett árúsítva a nemzeközi pénztőkének, és az kénye-kedve szerint adósíthatja el az országot. Minden pénzügyi eszköz a kezében van, és azt szemérmetlenül használja a magyar lakosság folyamatos sarcolására. Visszatérve a kiegyezés utáni időszakra, 1848-1849 után teljesen újszerű tulajdon lépett ismeretlen hatásokkal a Magyarországon addig ismert birtokviszonyok helyébe. Báró Eötvös József, amikor elvontan elmélkedett a "szabadság, egyenlőség, testvériség" magasztos eszméjéről, nem jutott el odáig, hogy feltegye a kérdést Rothschild-érdekcsoport által megszervezett pénzkartell magánhatalmának a 'testvériségéről', az egyenlő esélyeket kizáró hatásáról, a kartell által favorizált tulajdoni viszonyok romboló következményeiről.

Ma már tudjuk, hogy a "szabadság, egyenlőség, testvériség" csak egyidejűleg és együttesen alkalmazva fogadható el. A szabadság - egyenlőség nélkül - fékberendezés nélküli autó, az egyenlőség önmagában viszont motor nélküli autó. Azt, hogy a motor és a fékberendezés között milyen kölcsönös viszony legyen, a testvériség szabályozza. Ha nem érvényesül az egyenlőség, a hátrányos helyzetűek, a gyengék (képzetlenek, gyerekek, öregek, betegek, nyugdíjasok, munkanélküliek) védelme, akkor a szabadság eltorzul. Lehetővé teszi, hogy a pénzvagyonnal rendelkezők korlátlanul visszaéljenek gazdasági fölényükkel a gyengék sérelmére. Így az erősek szabadsága a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává torzul.

Mai korunkban is csak a szabadsággal való visszaélés szabadsága globalizálódott. A globálissá növekedett magán-pénzhatalom tulajdonosai hallani sem akarnak az egyenlőség globalizálásáról, pedig a szabadság és egyenlőség együttes globalizálása hozhat létre az emberiség számára elfogadható, igazságos viszonyokat, teremtheti meg az oly sokat emlegetett egyensúlyt. A testvériség követelménye, pedig, azt fejezi ki, hogy az embernek önmagán felülemelkedve meg kell találnia a helyes arányokat az erősek szabadsága, önzése, és a gyengék egyenlősége, azaz a másik emberért való önzetlen felelősségvállalás között. Olyan viszonyokat kellene kialakítani, hogy egyenlő erejű önzések feszüljenek egymásnak, mert csak így jön létre két önzés vektorális összetevődésből a másik érdekeit is szemmeltartó önzetlen magatartás. Ha azonban az egyik ember önzése mögött milliárdok állnak, a másik meg teljesen vagyontalan, akkor nem lehet kérdés, hogy kinek az önzése fog érvényesülni, és hogy az egymásnak feszülő két önzésből soha nem lesz igazságos és emberséges magatartás.

Báró Eötvös tehát nem vette észre, hogy nemcsak feudális privilégiumok vannak, amelyek ellen küzdeni kell, hiszen eljárt felettük az idő, hanem a szabadságnak más, talán még a réginél is keményebb ellenségei jöttek létre. A kor legkiválóbb elméi sem vizsgálták azt, hogy a pénzrendszerben és a gazdasági életben kialakuló viszonyok mást is eredményezhetnek, mint a vállalkozói szabadságon alapuló esélyegyenlőséget és igazságos szabadversenyt. Ilyen szellemi légkörben jól el tudott rejtőzködni az arctalan gazdasági és pénzügyi viszonyokba ez az informális pénzkartell. Minél inkább felismerhetetlen volt, annál hatékonyabban tudta Magyarországot polipkarjaival gúzsba kötni. Ez a pénzkartell volt az 1848 utáni Magyarország, egyébként nagy sikereket is felmutató történetének a legfontosabb szereplője. Ez a pénzkartell a maga személyi kapcsolatrendszerével, összefonódásaival gyakorlatilag felszámolta a szabad versenyt. Így érte el, hogy körülötte forgott szinte minden esemény.

Utólag már látjuk, hogy ez a pénzkartell húzódott meg az olyan társadalmi küzdelmekben, mint a munkásmozgalom, a választójogi harcok, a birtokpolitikai küzdelmek, az iparfejlesztés, a gazdasági tervek sikertelensége és végül a tragikus végkifejlet, a trianoni országvesztés. A felsorolt jelenségek mind-mind új értelmet nyernek, ha feltárjuk ennek a rejtőzködő pénzkartellnek az állandó jelenlétét. Időnként akadtak olyan államférfiak, akik észre vettek egy-egy alkalmat, amikor szembe lehetett szállni ezzel a láthatatlan ellenséggel. Baross Gábor és Tisza Kálmán már azt is tudta, hogy ezt a rejtőzködő kolosszust csak álcázva lehet megközelíteni.

A kutató számára ennek a pénzkartellnek a létezése teszi érthetővé azt a jelenséget is, hogy a Függetlenségi és a 48-as Pártnak a hívei leginkább az alföldi parasztságból kerültek ki. A közös vámterületet akaró Szabadelvű Párt támogatói pedig az iparosok, a bankok valamint a kereskedők voltak, noha a mezőgazdasági gazdálkodó érdeke volt a közös vámterület és a nem mezőgazdasággal foglalkozóké az önálló vámterület. Ritkán akadt olyan politikus az ipari és kereskedelmi szektor köréből, aki az önálló vámterületet vagy legalább a közvetlen támogatással fejlesztendő iparosítás mellett nyíltan fellépett volna. A Rothschild-dinasztia bécsi ága által irányított pénzkartell ugyanis arra kényszerítette az érdekkörébe tartozókat, hogy a közös vámterületet intézményesítsék, és azt támogassák.

Mindezt nem lehet Kossuth hatásával megmagyarázni. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület tisztában volt, hogy a közös vámterület előnyös a magyar mezőgazdaságnak. A magyar és nem magyar földművelők gyakran saját érdekük megtagadásával a 48-as Függetlenségi Párt mellé álltak, noha ez a párt az önálló vámterületet sürgette. Kossuth 1848 előtt is a magyar ipar fejlesztéséért szállt síkra, és mindvégig kiemelten fontos feladatnak tartotta az ipari felemelkedést. A magyar gazdák a Függetlenségi Párt önálló vámterületet követelő programjában felismerték az iparfejlesztés jelentőségét. Ha nincs magyar ipar, az az ő családjának a megélhetését veszélyezteti. Ipar nélkül az ő keresőképessé vált fiának kellett kivándorolnia, mert Magyarországon nem talált megélhetést magának. Ha marad a mezőgazdaságban, akkor a földet sok részre tagolva már nem lehet úgy művelni, hogy az egy egész családnak megélhetést nyújtson. Így jön létre az ország több területén a pusztító egykézésre való áttérés.

Kossuth tudta, de a magyar földműves lakosság is érezte, hogy a magyar ipar kifejlesztésére van szükség. Amit nem tudtak az az volt, hogy ki akadályozza ennek az iparnak a kibontakozását, ki az, aki az egész folyamatot a vasmarkában tartja. Azt hitték, a Bécsben székelő Habsburg uralkodó hibáztatható. A király azonban nem állta útját a közgazdasági törekvéseknek. Ezt bizonyítja az is, hogy a nagy 1873-as válság idején jóváhagyta azt a törvényt, amely szentesítette az ipartámogató törvényeket. Még azt a törvényt is, amit Kossuth Ferenc dolgozott ki, és amely valóban alkalmas lehetett volna komoly iparfejlesztésre. De nemcsak a király, hanem kormányzata, a kamarilla sem akadályozta a magyar iparfejlesztést.

A siker titka a rejtőzködés

A magyarok sajnos nem tudták, hogy kivel állnak szemben, mert az sokszorosan álcázva elrejtőzött az arctalan pénzügyi és gazdasági viszonyokban. Még Tisza Kálmán sem tudta, hogy hol van az igazi akadály. A magyar társadalom a királlyal fordult szembe, a kiegyezés ellen küzdött, de az ellenség valójában egy rejtőzködő pénzcsoport volt. Ezen a szuperkartellen belül szerveződött meg sok kisebb kartell, amely mind a szuperkartellt rejtegette és szolgálta.

Ez a Magyarországot gúzsba kötő szuper pénzkartell a már létrejött és gyors fejlődésnek indult transznacionális pénzoligarchia részét képezte. Otthon volt Franciaországban, Nagy-Britanniában, de a balkáni országokban is. A gyorsan növekedő nemzetközi pénzhatalom, valamint több irányban is kifejlesztett hálózata, teljesen háttérbe szorította azt a korábban fontos elvet - amit egyébként a Biblia mindkét része, az Ószövetség és az Újszövetség is számos helyen kimond -, vagyis hogy 'pecunia pecuniam ne paret', azaz 'a pénz ne szüljön pénzt', vagyis a pénzkölcsön után nem szabad kamatot szedni, mert az ellenkezik a közjóval. Silvio Gesell nyomán ma már tudjuk, hogy az igazságos és természetes gazdasági rend jól működtethető kamatmentes pénzrendszerrel. Gesell nézeteit több ízben kipróbálták a gyakorlatban és mindenütt a legteljesebb sikerrel. Ennek az írásnak nem a Gesell-i természetes gazdasági rend ismertetése a célja, ezért mindössze annyit állapítunk meg, hogy az egyébként baloldalinak számító német származású argentin üzletember mintegy tíz kötetet kitevő életművét eddig senki nem cáfolta meg. Sőt Irving Fisher a nagy amerikai matematikus és közgazdász sajátmagát Silvio Gesell szerény tanítványának nevezte. Keynes a XX. század óriási hatású brit közgazdásza pedig kijelentette, hogy a XXI. Század Silvio Gesell-é. Mindebből számunkra csak annyi fontos, hogy nem badarság a kamatmentes pénzrendszer bevezetése.

A kereszténység, elsősorban a katolikus egyház, sokáig kitartott a kamatmentes pénz használata mellett. A nemzetközi pénzoligarchia létrejöttével a kamatozó hitelpénz egyre inkább elterjedt. Az egyház a kamattilalomra vonatkozó elvi álláspontjának a fenntartásával fokozatosan hozzájárult, hogy kivételes esetekben mégiscsak lehessen kamatot szedni. Így a Rothschild-dinasztia irányítása alatt álló nemzetközi pénzügyi hálózat ebben a vonatkozásban sem ütközött leküzdhetetlen ellenállásba. Jelzi a változást az is, hogy Magyarországon egy később magas papi méltóságra emelkedett író, Várady Árpád a Bölcseleti Folyóirat 1888 és 1889 évi számaiban tanulmányt tett közzé "A kamatszedés etikai jogosultsága" címmel. Ebben Várady azt igyekszik kimutatni, hogy a Biblia és az egyház kamattilalma dacára is megengedett a kamatszedés, és a kamat nem elítélendő. A pénzügyi szuperkartellnek tehát az egyház sem állt ellent. Nem vetették alá komoly vizsgálódásnak, hogy az egydimenziós pénzügyi szempontokkal szemben az emberek sajátos szükségleteinek, értékeinek és érdekeinek van elsőbbsége. Azt sem vették számításba, hogy nemcsak kamatszedés formájában lehet fosztogatni, hanem az értékteremtő munka eredményét más módon is el lehet venni. Például úgy, hogy létrejön egy titkos kartell, ami adott esetben egy egész országot gazdasági függőségbe taszíthat.

A Rothschild-dinasztia által irányított láthatatlan pénzkartell természetesen nem közölte senkivel az elgondolásait és létezését is minden erejével titkolta, ebben volt a fő ereje. Így történhetett meg, hogy a Monarchián belül egész Magyarország zárt vadaskerthez vált hasonlóvá, bekerítve egyetlen pénzcsoport pénzhatalmának a nem látható, de annál inkább érezhető acélsodrony hálójával. Ebben a körülkerített vadaskertben - a kamatgyarmattá átalakított történelmi Magyarországon - a vad nem volt más, mint a magyar nép, amely szabadon futhatott a kerítésig, de azon már nem törhetett át.

Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
11. fejezet

Máig tartó küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért

3. rész

Kossuth Lajos, aki jogi végzettsége ellenére kiválóan kiismerte magát a pénzügyi kérdésekben 1849-ben elhagyta Magyarországot több hívével együtt és Törökországba menekült. Kossuth, aki mindenek előtt magyar hazafi volt, mindent elkövetett, hogy mozgósítsa a nemzetközi közvéleményt a magyar ügy érdekében. Angliában megrázó szónoklataival hozzájárult az osztrák-párti kormány bukásához. Amerikában szinte diadalkörútnak számított körutazása, ahol angol nyelven mondotta el nagyhatású beszédeit. Diplomáciai küldetést teljesített III. Napóleon francia császárnál is. Kossuth tehát minden követ megmozgatott, de gyakorlati eredményt keveset tudott elérni.

Magyarországon a fiatal uralkodó I. Ferenc József császár Julius Haynau táborszernagynak szabad kezet adott. Ő az, aki 1849. október 6-án kivégeztette a magyar honvédség 13 tábornokát és az első független kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost csak azért nem végezték ki, mert a börtönben öngyilkos lett. Pénzügyileg az Osztrák Nemzeti Bank által irányított pénzügyi kartellnak kiszolgáltatott király gazdaságilag azokra a kiváltságos kereskedőkre kívánt támaszkodni, akik a pénzkartell érdekkörébe tartoztak. Ezekkel a vállalkozókkal, üzletemberekkel közjogi és igazgatási nehézségek nem voltak, ugyanakkor a rendelkezésükre álló pénzvagyonnal finanszírozták a pénzügyi nehézségekkel küzdő uralkodóházat. A pénzkartell érdekkörébe tartozók arra is alkalmasok voltak, hogy anyagi előnyöket nyújtva népszerűsítsék az abszolutista uralom kapitalista rendszerét.

Magyarországon ezek a kiváltságos kereskedők megalakították 1852-ben a Pesti Lloyd Társaságot. Amikor I. Ferenc József Magyarországra látogatott ez a társaság rendezte meg a fogadásokat számára. 1867-ben, amikor magyar királlyá koronázták az uralkodót, felesége Erzsébet királyné például a Pesti Lloyd Társaság helyiségeiből nézte végig a koronázási szertartás egyik jelenetét. A passzív ellenállást folytató jogfosztott nemességgel az uralkodó egészen megkoronázásáig nem törődött.

A nemesség helyzetét alapvetően átalakították 1848 földbirtok-politikai törvényei. A termőföld a szabad forgalom tárgyává vált. Ez alól a hitbizományok és az úgynevezett holtkézi, valamint az állami és a községi ingatlanok kivételt képeztek. Ezek forgalma továbbra is kötött maradt. A pénzkartell érdekkörébe tartozó kiváltságos kereskedők biztonságosan köthettek hitelügyleteket, mert ha az adós nem tudott fizetni, akkor minden további nélkül elárverezhették ingatlanait.

Az Osztrák Nemzeti Bank azonban azokat a váltókat, amelyek három aláírója között magyarországi kereskedő is szerepelt, nem volt hajlandó elfogadni. Tehát a kiváltságos kereskedőknek is érdekükben állott, hogy ezek a hátrányos megkülönböztetések megszűnjenek. A magyar törekvéseket Béccsel szemben a többi nemzetiség is támogatta. Amikor Ausztria háborúba keveredett 1859-ben az olaszokkal és a franciákkal, 1866-ban pedig a poroszokkal és az olaszokkal, a király hajlandó volt elismerni Magyarország teljes függetlenségét azzal a feltétellel, hogy a hadügyek és a külügyek továbbra is az ő felségjogait képezik. Ebben a felsorolásban az a legfontosabb témánk szempontjából, ami kimaradt belőle - vagyis a pénzügyek nem tartoztak közös birodalmi hatáskörbe.

Az immáron magyar királlyá is lett osztrák császár ezt az egyezséget pontosan megtartotta. Magyar kívánságra hozzájárult a zsidók egyenjogúsításához éppúgy, mint az egyházpolitikai törvényekhez. Teljesítette a gazdasági kívánságokat is, az ipar támogatásától a pénzügyek intézésén keresztül a vasútfejlesztésig. Csak a Kiegyezés alapelvei, a hadügy és a külügy közös intézése ellen intézett támadásokat utasította vissza következetesen. I. Ferenc Józsefről tehát elmondható, hogy alkotmányos uralkodó volt. Csak 1905-ben mutatott hajlandóságot az Alkotmány félre tételére, amikor a függetlenségi pártnak és a vele szövetségben lévő ellenzéki pártoknak kedvezett. Ezt is azért tette, mert saját katonai felségjogait látta veszélyeztetve.

A Kiegyezés után létrejött magyar kormány élére Gróf Andrássy Gyula került. 1875-től pedig 15 éven át Tisza Kálmán állt a magyar kormány élén. A magyar gazdasági felemelkedést tehát nem az uralkodó, hanem egy láthatatlan másik erőközpont akadályozta. A pénzkartell állt szemben a nemzeti törekvésekkel, amely a teljesen forgalomképessé tett magántulajdon és az általa kézben tartott hitelrendszer segítségével sikeresen kerítette hatalmába Magyarország egész gazdaságát. Sikerének egyik legfőbb biztosítéka az volt, hogy informálisan működött és láthatatlan, de létező kapcsolati hálóját gondosan el tudta rejteni. A titkolódzásnak és a rejtőzködésnek ez a megszerveződött rendszere kedvezett a korrupciónak. A pénzkartell ugyanis csak az ő érdekkörében tartozóknak nyújtott üzleti és elhelyezkedési lehetőséget. Azok, akik e körön kívül maradtak, arra kényszerültek, hogy más úton érvényesítsék érdekeiket. Megpróbáltak vasúti engedélyeket és más hasonló jogokat szerezni, amelyeket azután a pénzkartell rendszerint átvett értékesítésre.

Már említettük, hogy a vasútépítkezéseknél kilométerenként több mint 80 000 aranyforint indokolatlan többletkiadás jelentkezett. Emiatt egy-egy ilyen vasútépítési engedély óriási extraprofitot hozott.

A pénzkartellel szembeni védekezéshez tartozott a szövetkezeti mozgalom. Létrejöttek fogyasztási, termelési, raktározási és hitelszövetkezetek. Ez utóbbiak első formája az úgynevezett népbank volt. A termeléssel foglalkozó szövetkezetek kevés kivétellel nem tudtak boldogulni. A fogyasztási szövetkezetek közül - jóval később ugyan - a "Hangya" emelkedett ki. Ez szövetkezetek tömörülése volt. Magyarország számos helyiségében jött létre Hangya fogyasztási szövetkezet, amely kezdetben független a központtól, de később csatlakozik hozzá tagként. Ezek a helyi fogyasztási szövetkezetek tehát nem a központ fiókjai, hanem egyenjogú tagjai. Céljuk nemcsak az áruuzsora letörése volt, hanem a lakosság képzése és a kereskedelmi ismeretek és jártasságok elterjesztése.

Termeléssel az úgynevezett szövetkezeti részvénytársaságok foglalkoztak. Fontosabb szerep jutott a hitelszövetkezeteknek, amelyek az 1898-ban létrejött Országos Központi Hitelszövetkezet tagjaiként működtek. Ez a szervezeti forma lehetővé tette, hogy Magyarország legtávolabbi részében is lehetővé váljék a tőke összegyűjtése és a kisebb hiteligények kielégítése az így összegyűjtött alapokból. Hasznos szerepet töltött be az 1884-ben alakult Posta Takarékpénztár is. Különösen a mozgósítható tőkék összegyűjtésében játszott fontos szerepet.

A különböző magyar kormányok komoly erőfeszítést tettek az ipar közvetlen támogatására is. Baross Gábor, aki közlekedési- és hírközlési miniszter, valamint később kereskedelmi miniszter is volt, megépítette a Vaskaput, felvirágoztatja az államvasutakat és megrendszabályozza a magánvasutakat. 1895-ben létrejön a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság. E támogatások ellenére a magyar gazdaság nem tud kibontakozni. Ebben megakadályozza az a láthatatlan pénzkartell, amely az első számú energiahordozónak számító szén, valamint a fuvarozás kézben tartásával Ausztria javára tevékenykedik. A nyersanyagokat és félkész termékeket kiviszik Ausztriába, onnan pedig feldolgozva drágán hozzák vissza. Ha Magyarországon késztermékké lehetett volna őket feldolgozni, akkor természetesen sokkal kisebb mértékben kellett volna igénybe venni a fuvarozást és a szállítmányozást. A magyarországi árukat tehát kétszer is terhelte a szállítási költség. Továbbá Ausztriában maradt a munkabér is. A drágaságnak és a nagyfokú munkanélküliségnek ez is az egyik oka volt. A magyar társadalom azonban nem ezekben a körülményekben, hanem a közjogi visszásságokban kereste a bajok okát.

A közélet szereplői elsősorban a politikai harcok irányítói úgy gondolták, hogy Magyarország Ausztriával létrehozott államközössége a fő ok. Ezért a teljes függetlenségre és a külön hadügyi szervezet létrehozására törekedtek. A politikusok egy része - így Verhovay Gyula és Istóczy Győző - a zsidó származású lakosság térnyerésében vélték felfedezni a bajok okait. A zsidó származású lakosok bevándorlása eltekintve a középkor folyamán a magyarságba korán beolvadt zsidókat, három irányból történt. Nyugatról, a cseh-morva területekről érkezettek a történelmi Magyarország észak-nyugati városaiba telepedtek le. A török hódoltság idején délről vándoroltak be balkáni-, spanyol-mór, vagyis szefárd eredetű zsidók - de többségük a törökkel együtt távozott a történelmi Magyarország területéről. A Kárpátokon túli Galícia ebben az időben Ausztriához tartozott. Ebből keleti osztrák tartományból 1840 után ugrásszerűen növekedett a bevándorlás. 1840-ben 240 000, 1870-ben 550 000 és 1890-ben pedig már 707 000 a történelmi Magyarországon élő zsidó közösség lélekszáma.

A lélekszám növekedése még önmagában nem ok a politikai antiszemitizmusra. A magyar közélet szereplői közül azonban úgy látták - és ezt kifogásolták -, hogy az iparban, a kereskedelemben és a pénzügyi szektorban az ő kezükbe került az irányítás. A rejtetten, de hatékonyan működő pénzkartell szívesen választotta ki alkalmazottait a zsidóság köréből. Verhovay és Istóczy azt állította, hogy nem zsidó származásúakat csak akkor alkalmazott a pénzkartell, ha társadalmi helyzetük, fényesen csengő nevük, vagy szakértelmük előnyt jelentett a számára. A politikai antiszemitizmusnak ez a megjelenése nem eresztett gyökeret, mert a magyar társadalom legjobbjai szembeszálltak vele. 1895-ben törvény mondta ki, hogy a zsidó felekezet is bevett történelmi egyházakhoz tartozik, és a zsidó vallás követői is teljesen egyenjogú magyar állampolgárok.

Szükséges néhány mondat erejéig kitérni a Magyarországon már hosszú ideje jelen lévő szabadkőművesség szerepére. A több ezer éves gyökerekkel rendelkező szabadkőművesség újkori változata Angliából indult hódító útjára a XVIII. század elején. Magyarországon is gyökereket eresztett, ahová különböző csatornákon keresztül érkezett. Biztosan tudjuk, hogy amerikai körútja során Kossuth is szabadkőműves lett. A magyar szabadkőművesség irányításában fontos szerepet játszottak a párizsi nagypáholyok. A Kiegyezés előkészítésében és Deák Ferenc álláspontjának az érvényesítésében, pl. szerepe volt Mózes Montefiore-nek, a párizsi szabadkőműves nagypáholy küldöttének. A magyarországi szabadkőművesség befolyása 1895 után nőtt meg ugrásszerűen. Az I. Világháború után nyilvánosságra került szabadkőműves dokumentumok szerint igen sok páholy tag zsidó-származású volt. Hamarosan létrejött a szabadkőműves páholyok nyilvánosság számára is rendelkezésre álló szervezete, a Társadalomtudományi Társaság. Megkezdte működését a radikális fiatalokat mozgósító Galilei Kör.

A szabadkőművesség és szervezetei síkraszálltak az általános és titkos választójog mellett, amelyet a szerveződő munkásság is, elsősorban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt felvett programjába. A szabadkőművesség azonban elsősorban a nagybirtok-rendszert és különösen az egyházi birtokokat támadta. A láthatatlan pénzkartellnek érdekében állt, hogy a társadalom azt higgye, hogy minden baj legfőbb oka a nagybirtokok és az egyházi birtokok létezése. Ez a rendszer természetesen változtatásra szorult, de már akkor sem volt igaz az, hogy az általános nyomorúságot egyedül a nagybirtok létezése okozza. A magyar gazdasági életet elsősorban a pénzkartell hálója kötötte gúzsba. A nagybirtokrendszer próbált ez ellen a háló ellen védekezni. Ehhez olyan eszközök álltak rendelkezésre, mint a közjogi rendszer, elsősorban a főrendi ház. A háttér erőknek ezektől a védekezési eszközöktől kellett megfosztani az egykori történelmi uralkodó-osztályt az általános és titkos választójog előtérbe állításával.

A magyar nagybirtokrendszer ekkor már idejétmúlt volt és eljárt felette az idő. Nem volt alkalmas a közérdek hatékony szolgálatára és a nemzet felemelésére. De mégsem a nagybirtokrendszer volt a magyar gazdasági lemaradás legfontosabb oka. Az elmaradottság viszonylagos volt és nem jelentette azt, hogy bizonyos helyi iparágak ne fejlődtek volna. Különösen az úgynevezett szolgáltató szektor növekedett, a különböző szakmákat űző kisiparosok, szabók, borbélyok, lakatosok, kőművesek, építési-anyag előállítók, a fényűzési termékeket és szolgáltatásokat előállító iparosok, mert ezek kifejlődését a pénzkartell nem tudta megakadályozni. Ugyancsak nem állt módjában megakadályozni a városi közüzemek létrejöttét. Közvilágításra, városi vízművekre, közlekedési vállalatokra szükség volt.

Aki tanulmányozza a szabadkőművesség történetét, e változatos sokarcú és sokféle stratégiát és taktikát követő mozgalom szerepét, amely csaknem teljesen leképezte a nem-szabadkőműves, profán világ bonyolultságát, az tudja, hogy kezdettől fogva egyik legfőbb történelmi célkitűzése az egyház szerepének a korlátozása és megtörése volt. Különösen a katolikus egyház és a Vatikán gyöngítése volt fontos számára. A Vatikán egyik legfőbb támasza viszont a katolikus Habsburg dinasztia volt. Ezért, amikor a nemzetközi szabadkőművesség elérkezettnek látta az időt, akkor hozzálátott az útjában álló uralkodó dinasztiák és történelmi uralkodó-osztályok eltávolításához.

A történelmi Magyarországnak és népeinek, köztük az akkor már legnagyobb lélekszámú magyar nemzetnek a nemzetközi háttérhatalom által megtervezett és kirobbantott világháború nem állt az érdekében. Az ország miniszterelnöke Tisza István kezdetben ellene is állt a háború kirobbantásának. A világeseményeket a háttérből mozgató erők azonban érvényesíteni tudták akaratukat. Ennek az írásnak nem a történelem ismertetése a célja, hanem a küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért. Ezért a részletek mellőzésével csak arra utalunk: a háború végén is a harc nem a központi hatalmak államainak a területén folyt. 1916-ban meghalt Ferenc József, utóda IV. Károly néven lett magyar király. Osztrák császárrá már nem koronázták meg. A Monarchia összeomlása nyomán elmenekült az országból.

A nemzetközi háttérhatalom elsősorban a jól megszervezett szabadkőműves hálózatán keresztül befolyásolta a magyarországi eseményeket. Így került kulcspozícióba az a Károlyi Mihály, aki szintén magas rangú szabadkőműves volt. Szabadkőműves irányítás alatt állt a szociáldemokrata mozgalom is. Időközben a Lenin által Magyarországra visszaküldött Kun Béla is egyre fontosabb szerephez jutott. Csak utalásképpen említjük, hogy 1919. március 19-én Vix francia ezredes olyan tartalmú jegyzéket adott át a szabadkőműves Károlyi Mihálynak, hogy az végül is önként átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, illetve a kommunista Kun Bélának. A magyar Tanácsköztársaságot a kisantant a nagyantant asszisztálásával leverte. A sikeres felvidéki hadjárat után meginduló román offenzíva hatására az ország összeomlott, Kun Béla és társai elmenekültek, a kormányzást pedig rövid időre a szakszervezeti tanács vette kézbe. Peidl Gyulától a kormányzást 1919. augusztus 6-án Friedrich István vette át. Közben a román hadsereg megszállta Budapestet is és lényegében kirabolta az országot.

Csak utalunk rá, hogy az 1920. I. törvénnyel vissza lett állítva a történelmi alkotmány hatálya, de a királyi hatalom gyakorlását kormányzóként Horthy Miklósra bízta az Országgyűlés. Magyarországnak tudomásul kellett vennie a trianoni békediktátumot, amelyet az 1921. évi XXXIII. törvénnyel iktatott be a Corpus Iuris-ba. Az ország fizikai feldarabolása után nehezen indult meg a gazdasági élet. Miután a történelmi Magyarország 2/3-a a szomszédos új államokhoz lett csatolva, újjá kellett szervezni a közigazgatást és az államéletet szűkebb keretek között. Az utódállamok tudatában voltak, hogy minden nemzetközi jogi elv felrúgásával jutottak a trianoni zsákmányhoz, ezért mindent elkövettek a törvénytelenül megszerzett hódításaik védelmére. A trianoni döntést hozók nem vették figyelembe a történelmi elvet, az etnikai elvet és az általuk meghirdetett önrendelkezési elvet sem. Ezért bármilyen nemzetközi jogi szempontból is vizsgáljuk ezt a békediktátumot, azt a nemzetközi joggal ellentétesnek minősíthetjük.

Visszatérve szorosabb témánkhoz: a magyar gazdaság kérdéseihez és az önálló magyar pénzrendszer megteremtéséhez, az egyharmadára csonkított ország vállalkozói, vállalatai, gazdasági szereplői rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Újra kellett felépíteniük mindazt, amit a világháború, a bolsevista proletárdiktatúra és a román hadsereg fosztogatása okozott. A magyar pénz oly méretekben elértéktelenedett, amelyre korábban nem volt példa Magyarország történetében. Ez rettenetes csapást mért a gazdasági életre. Először a középosztály ereje tört meg, mert nemcsak ő viselte a háború legfőbb terheit, de az infláció következtében vagyonát és pénzét is elvesztette. A zuhanó magyar valuta gátlástalan spekulációra vezetett. Ezért a konszolidációra törekvő magyar kormánynak mindenek előtt a pénz állandó értékének a biztosítására kellett törekednie.

1923-ban Magyarországot felvették az I. Világháború után létrejött Nemzetek Szövetségébe (League of Nations). A konszolidáció végül a gróf Bethlen István által vezetett kormánynak sikerült. A Bethlen-kormánynak ugyanis már nyújtottak külföldi kölcsönt, de ennek számos feltétele volt. 1924-ben létrejött Magyar Nemzeti Bank névvel Magyarország központi bankja. 1925-ben pedig pengő néven új magyar pénz került forgalomba. Szűkös keretek között, de megindulhatott az ország szanálása, gazdasági-pénzügyi egyensúlyának a megteremtése.

Pénzuralom a trianoni kamatgyarmaton

A szuper pénzkartell irányítását a megszerveződő pénzoligarchia által feltalált és elterjesztett központi bankok végzik. A központi bankok létrehozása nélkülözhetetlen a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételéhez. Történelmileg az államok, illetve az államhatalmat megszemélyesítő uralkodók, királyok, fejedelmek bocsátották ki a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénznek nevezett jelrendszert. Ahhoz, hogy ez az állami szuverenitás fontos részét képező felségjog magánellenőrzés alá kerülhessen, először létre kell hozni azt az intézményt, melyhez e jogot telepítik. Ez a szervezet pedig a központi bank. Előzőekben már láttuk, hogy a Rothschild-ház ausztriai ága által ellenőrzött Osztrák Nemzeti Bank milyen keményen ellenállt annak, hogy egy önálló magyar pénzrendszer jöhessen létre a magyar fővárosban működő központi bank irányításával. Amikor akaratukat pénzügyi módszerekkel nem tudták elérni, akkor annak fegyveres úton szereztek érvényt, ennek lett következménye az, amit úgy ismerünk, hogy az 1848/49-es szabadságharc. Láttuk, hogy egészen az első világháború végéig hogyan sikerült Magyarország pénzügyi és gazdasági életét a megszerveződött pénzkartellnek a kénye-kedvére irányítania.

Amikor a világtörténelem meghatározó tényezőjévé nőtte ki magát a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, akkor már ahhoz is ereje volt, hogy a történelemben addig nem ismert méretű háborúk előkészítésével és kirobbantásával átültesse évszázados stratégiáját a gyakorlatba. Ennek részét képezte többek között a hagyományos dinasztiák és történelmi uralkodó osztályok eltávolítása, és helyükbe ún. demokratikus rendszerek kialakítása. Az állandóan átalakított demokráciák valójában a pénz- és korporációs hatalom kulisszáinak bizonyultak. A kamaturalom a feldarabolt történelmi Magyarországon a korábbi módszereknek megfelelően rendezkedett be. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kívánságára létrejött az 1924. évi 5. törvénycikkel a Magyar Nemzeti Bank, amely kezdettől fogva a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állt.

A Magyar Nemzeti Bank olyan működési szabályzattal rendelkezett, amely a Magyar Államot és a közületeket mintegy 50 %-ig kizárta hitelműveletei köréből. Ezzel az 50%-os korlátozással lehetetlenné tette, hogy a kapitalista gazdaságban munkaalkalmat nem találó tömegeket nagy méretű hasznot hajtó közmunkákkal - aranyfedezet és pénzelértéktelenedés nélkül - munkához és keresethez lehessen juttatni. Dr. Wilhelm Lautenbach elgondolásai megvalósításával Hjalmar Schacht megoldotta azt a feladatot, hogy olyan olcsó közhitelekkel finanszírozzanak nagy méretű infrastruktúrafejlesztő- és termelő gazdasági programokat, amelyek két éven belül a 8 millió német munkanélküliből 6 és fél milliót munkához segítettek.

A Bethlen-kormányt elsősorban az elviselhetetlen mérteket öltő infláció kényszerítette a Nemzeti Bank létrehozására. A papírkorona még az I. Világháború végén is 44 svájci centimes-t ért. Ez az érték négy év alatt közel a húszezredére csökkent. Az 1920-as évek Magyarországán ezt csak tudatos manipuláció okozhatta, az ismert pénzügyi és gazdasági nehézségek ellenére. A maradék Magyarországnak is tekintélyes mezőgazdasági exportja volt és ipartelepeit a háború nem tette tönkre, mert az I. Világháborúban a bombázások csak kevés szerepet játszottak. A pénzügyi helyzet alakulásában meghatározó szerepe volt annak, amit a Népszövetség tanúsított a Bethlen-kormányzattal. Arra kényszerítette ezt a kormányt, hogy nevetségesen csekély összegű 250 millió aranypengőnyi (mintegy ötvenmillió dollárra rugó) stabilizációs kölcsönt vegyen fel. A Nemzeti Bank szabadalmát tartalmazó 1924. évi V. törvénycikket is a népszövetségi főmegbízott kívánsága alapján fogalmazták meg.

A Népszövetség a francia Grand Orient szabadkőművesség kezdeményezésére jött létre. Létrehozásáról az 1917. június 28-a és 30-a közötti nagy nemzetközi szabadkőműves találkozón döntöttek. Ekkor született meg az a döntés is, hogy az I. Világháborút ideológiai háborúvá alakítják át és a központi hatalmak feltétel nélküli megadásig folytatják. A Népszövetség kezdettől fogva támogatta a magyarországi pénzvagyonos réteget, amelynek így az érdekei szembekerültek a magyar nemzeti érdekekkel, amelyek a trianoni békediktátum érvénytelenítését legfőbb nemzeti célként jelölték ki. A Párizs-környéki és mértéktartó szaktudósok szerint is irracionális feltételeket tartalmazó békeszerződések Magyarországot Németországgal együtt a legyőzöttekhez sorolták.

A háttérhatalom olyan első-rendű pénzügyi központjai, mint a City of London és a New York-i Wall Street természetesen nem támogathatták Magyarország trianoni revízióra törekvő nemzeti politikáját. A magyar pénzügyi vezető réteg 1917 óta saját érdekeit követte, amelyek szemben álltak a magyar nemzet törekvéseivel. A győztes antant hatalmak az I. Világháború után csaknem az egész európai pénzpiacot a Népszövetség ellenőrzése alá helyzeték. A trianoni békediktátum értelmében a magyar államra kivetett háborús jóvátétel megfizetéséig minden magyar állami bevételt zálogjog terhelt. Ennek következtében a magyar állam a nemzetközi pénzpiacon csakis a békeszerződések ellenőrző testületének, a Népszövetség Főtanácsának egyhangú hozzájárulásával kaphatott kölcsönt. Ebben a Főtanácsban meghatározó szerepe volt a Magyarországot és a magyarokat bitorló rossz lelkiismeretével gyűlölő Dr. Eduard Benes-nek.

A Népszövetség szoros kapcsolata a pénzvilággal megnyilvánult akkor, amikor a Bethlen-kormány úgynevezett stabilizáló kölcsönért folyamodott ehhez a nemzetközi szervezethez. Amikor az Országgyűlés megszavazta a felhatalmazást stabilizáló kölcsön felvételére a magyar kormány számára a Népszövetség ellenvetéseket tett. A Népszövetség Főtanácsa ekkor napirendre tűzte "numerus clausus" (zárt szám) kérdését. Eszerint nem elfogadható a zsidó származású magyarok továbbtanulása azon a címen, hogy az értelmiségi pályákat mintegy ötven százalékban zsidó származású értelmiségiek foglalják el. A "numerus clausus" néven ismertté vált jogszabály azt írta elő, hogy az egyetemek és főiskolák hallgatói csupán az országos számaránynak megfelelően lehetnek zsidó származásúak.

A Népszövetség döntéséről beszámoló tömegtájékoztatás azt hozta a magyar közvélemény tudomására, hogy a gazdasági válságból nincs kiút, mert a külföldi tőke elveszítette bizalmát Magyarország iránt. Ebben a helyzetben diszkréten jelzések érkeztek nemzetközi civil szervezetektől a kompromisszumot kereső magyar miniszterelnökhöz, hogy ha kormánya lakatot tesz az "Ébredő Magyarok" és az ezzel a mozgalommal rokonszenvezők számára, akkor számíthat a nemzetközi tőke bizalmára. Klebersberg Kunó gróf közoktatás-ügyi miniszter ezután Genfbe utazott, hogy ígéretet tegyen a "numerus clausus" enyhítésére. Ez volt az első feltétel, amelyet Magyarországnak a kilátásba helyezett 250 millió aranypengő kölcsönért teljesítenie kellett.

A népszövetségi főmegbízott azonban további feltételeket is támasztott. Eszerint a magyar államnak kincstári jövedékének és vámbevételének - a kölcsön többszöröséig történő - zárolásán kívül, jóvá kellett hagyni a Nemzeti Bank létesítéséről szóló törvényt, az általuk megszabott feltételekkel. A központi jegybank szerepét ellátó Nemzeti Bank a diktált feltételeknek megfelelően a magyar állam olyan monetáris felségjogait, mint a pénzkibocsátás, az igazi döntéshozókat meg nem nevező, azokat szigorúan titokban tartó, a részvénytársaság jogi formájában működő Nemzeti Bankra ruházza át. Az anonimitás jelző azért illik az ilyen típusú részvénytársaságra, mert a Nemzeti Bank részvényeseit még állampolgárságuk igazolására sem kötelezte a törvény a Közgyűlésen való szavazáskor. Ily módon a nemzetközi beruházó bankárok korlátlan befolyást gyakorolhattak a gazdasági életünk eme fontos pénzügyi szabályozó intézményére.

A Nemzeti Bank működésére vonatkozó és külföldiek által megfogalmazott szabadalom lehetővé tette, hogy a pengő értékálló deviza legyen. Magyarország az ezt követő öt éven át gazdasági fellendülésen megy keresztül. Ez nem annak az ötvenmillió dolláros stabilizáló kölcsön hatásának köszönhető, amihez a Bethlen-kormány hozzájutott, hanem annak, hogy a külföldi tőke, amely a nemzeti bank-i törvény révén korlátlan ellenőrző hatalomhoz jutott, szinte elárasztotta Magyarországot kölcsöneivel. A magyar társadalomnak és gazdaságnak azonban az 1929-es gazdasági válság idején nagy árat kellett fizetnie ezekért a gyakran könnyelműen és feleslegesen felvett kölcsönökért.

A pénzkibocsátás felségjogával felruházott Nemzeti Bank a pénzügyi rendszer szívének tekinthető. A pénz, mint a termelő gazdasági folyamatok közvetítő közege ugyanazt a funkciót tölti be a gazdasági életben, mint a vérkeringés az emberi szervezetben. Miután a pénz csak akkor értékálló, ha ugyanazon pénzért ugyanazt az árumennyiséget vásárolhatjuk, nyilvánvalóan nem bocsáthat ki a jegybank korlátlan mennyiségben bankjegyeket. Ma már tudjuk, hogy a kibocsátandó pénz fedezetéül maga a termelő gazdaság is szolgálhat. Ezt a közelmúltban leginkább az egykori Nyugat-Németország évtizedeken át szilárdnak bizonyuló pénze: a Deutsche Mark bizonyította.

A pengő korszak idején is egy száz pengős magyar bankjegy nem azért ért száz aranypengőt, mert megvolt neki a vele arányos aranyfedezete a Magyar Nemzeti Bank trezorjaiban, hanem azért, mert a százpengős bankjegy ellenében a piacon száz pengő értékű áru volt jelen és az állam megakadályozta ennek a közvetítő közegnek (bankjegynek) a hamisítását. A pénz értékét tehát az adott ország értékelőállító termelése és az állam védelme biztosítja. Mindkét tevékenység a lakosság egészét szolgáló közfeladat. Éppen ezért a pénzteremtés, pénzkibocsátás felségjoga is köztulajdont képez és a közösség politikai felelősséggel tartozó demokratikus intézményeinek a felügyelete alatt kell, hogy álljon. Az a nemzeti banki szabadalom, amelyet a Népszövetség Magyarország kormányától kikényszerített, valójában a nemzetközi pénzügyi közösség magánellenőrzése alá helyezte az egyik legfontosabb közügyet.

Nemzeti Bank tulajdonosai nevüket elrejtve gyakorolhatták szavazati jogukat a Közgyűlésen. Így választották meg a Nemzeti Bank 12 tagú Főtanácsát, amely az Alapszabály 24. bekezdése szerint szabad megítélés alapján állapítja meg a mindenkori kölcsönüzletekre érvényes leszámítoló kamatlábat és ugyancsak szabad megítélés szerint dönt arról, hogy kit részesít a jegyintézet váltóhitelben. Azaz a Nemzeti Bankból beszerezhető legolcsóbb pénz kedvezményében. Ez a 12 megválasztott főtanácsi tag döntött arról, hogy ki hogyan vállalkozhat a magyar gazdaságban. Az MNB főtanácsa a leszámítoló kamatlábat olyan magasan szabta meg, hogy annak eredményeként a központi bank mérlegében évi 80 millió pengő nyereség jött létre. Miután ténylegesen magánellenőrzés alá került ez a fontos közintézmény, így ennek a hatalmas nyereségnek a felhasználása, nem a közérdeket, hanem a névtelenség mögé elrejtőzött tulajdonosok magánérdekeit szolgálta.

A bankra vonatkozó szabályok a magyar lakosság jelentős részét képező mezőgazdasági gazdálkodókat kizárta a Nemzeti Bank üzletköréből. A Nemzeti Bank váltóhitelét közvetlenül csak a nemzetközi beruházó bankárok tulajdonában álló magyarországi kereskedelmi bankokon keresztül vehették igénybe a kereskedelmi és ipari vállalatok. Így a lényegében magánérdekeket szolgáló bankrendszeren keresztül a nemzetközi pénzoligarchia és magyarországi tagjai egyenértékű ellenszolgáltatás nélkül tudták megadóztatni a magyar gazdaság szereplőit. A Nemzeti Bank szabadalma birtokában a kis létszámú pénzvagyonos érdekcsoport igen rövid idő alatt foglalja el a magyar gazdasági élet kulcspozícióit. A magyar pénzügyi önállóság érdekében oly sokat tett Széchenyi Istvánok, Kossuth Lajosok, Vásárhelyi Istvánok eltűnnek. Nyomukban csökken a szerepe az olyan gyáralapítóknak, mint Ganz, Mechwart, Láng, Röck, Kandó, Törley és mások. Helyükre a pénzvagyonos érdekcsoport tagjai lépnek.

A nemzetközi pénzügyi közösség kívánságai szerint létrehozott Magyar Nemzeti Bank néhány évig teljesen kielégítette a nemzetközi pénztőke igényeit. Ennek tudható be az a bőséges hitelkínálat, amelynek során gondosan kiválogatták a fedezettel rendelkező potenciális adósokat. Jött a Speyer-kölcsön, a gyufa-kölcsön, és a nagy bankok megbízottai szinte vadásztak a hitelképes gazdákra. Nekik a telekkönyvi érték 25%-áig terjedően kölcsönöket ajánlottak fel anélkül, hogy bárki is érdeklődött volna a kölcsön felhasználásának módja iránt. Ha ezeket a kölcsönöket a kölcsönadó kívánságára is produktív termelői programokra és munkaalkalmakat teremtő beruházásokra, például a mezőgazdaság gépesítésére fordítják, akkor ez a hitelezési dömping még előnyös is lehetett volna. De a nyújtott hitelek termelői gazdaságot növelő és munkaalkalmakat teremtő felhasználásával a hitelezők nem törődtek.

Fellner Frigyes adatai szerint az 1920-as évek végén évi 200 millió aranypengő értékű devizát kellett felvásárolnunk, elsősorban a külföldi adósságszolgálat teljesítésére. Ebben az időben a két nagy észak-amerikai állam: az Egyesült Államok és Kanada, valamint a Szovjetunió gyorsított ütemben gépesítették mezőgazdaságaikat. Magyarországon ezzel szemben abban nyilvánult meg a szegényekkel való szolidaritás, hogy betiltották a kévekötő-aratógépeket azért, hogy a marokverők el ne veszítsék keresetüket.

A nagyarányú külföldi gépesítés nyomán a búza ára rövid idő alatt jelentősen csökkent. Ennek következtében a piaci ár lényegesen alatta maradt a termelési önköltségnek. Hasonló módon esett a bor, valamint a többi mezőgazdasági termék és az állattenyésztésből származó termékek ára. Ily módon mezőgazdaság exportból már nem lehetett kitermelni azt az évi 200 millió aranypengőt, ami a felvett kölcsönök adósságszolgálatához szükséges volt. A nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő és ellenőrzése alatt álló bankrendszer - a saját érdekében - az ország hitelképességének a megmentését nevezte meg a legfontosabb kormányzati feladatnak. Kikényszerítették, hogy az állam vállalja magára az eladósodott gazdasági szereplők adósság-szolgálati terheinek a viselését. A Nemzeti Bank a magyar állam pénzügyi tartalékaiból törlesztett. Ennek következtében a köztulajdont képező aranykészlet, amely a pengő fedezetéül szolgált, 265 millióról 98 millióra csökkent. Aki tanulmányozza az úgynevezett nemesfémfedezettel működő pénzrendszereket, az tudja, hogy ha csökken egy forgalomban lévő papírpénz arany vagy ezüstfedezete, akkor megfelelő arányban csökkenteni kell annak a papírpénznek a mennyiségét is, amelynek a fedezetére ez a nemesfémalap szolgál.

Ha nem csökken a mennyiség, akkor az aranyfedezet csökkenésének arányában csökken a pénz vásárlóereje. Magyarország esetében azonban ennek pont a fordítottja történt. Az árak estek és a pengő erősödött. A magyar pénzrendszer irányítói mechanikusan végrehajtották továbbra is a Nemzeti Bank alapszabályának azt a rendelkezését, amely szerint a központi bank által kibocsátott bankjegyforgalom nem haladhatja túl az aranyfedezet háromszorosát. Ennek következtében - az aranyfedezet zsugorodásának arányában - csökkenteni kellett a forgalomban lévő papírbankjegyek mennyiségét is. Ezt technikailag úgy oldották meg, hogy a Nemzeti Bank Főtanácsának 12 tagja olyan magasra emelte a leszámítolási kamatlábat, amely már nem teszi lehetővé, hogy a gazdasági élet átlagos szereplője váltóhitelt vehessen igénybe. A Nemzeti Bank által kibocsátott pénz kamatának növekedése arányában emelkedett a nagybankok közvetítésével a lakossághoz juttatott pénz kamata is. A tizenkét tagú Főtanács 11%-ra emelte a diszkont kamatlábat olyan időszakban, amikor az amerikai Federal Reserve által kibocsátott hitelek kamata 1% volt, a Bank of England, Nagy-Britannia központi bankja pedig 2%-os alapkamatlábbal nyújtott kölcsönöket. A nemzetközi pénzoligarchia azt csinált pénzügyileg Magyarországon, amit csak akart. A magyar kormány nem avatkozott be a 15%-ot is meghaladó kamatok mérséklése érdekében. Arra hivatkozott, hogy az általános pénzhiány miatt a jegybank szerepét ellátó MNB is felemelte a kamatlábat.

A kamatlábnak ez a nagyarányú megemelése antiszociális és a gazdaságot romboló intézkedés volt. A kamat ugyanis a leghatékonyabb drágító tényező. A kamat ugyanis többszörösen megjelenik az áruk és szolgáltatások áraiban. Minden alkalommal növelik a késztermék árát, amikor a termelési folyamat és a forgalmazás során szerephez jut a hitel, a tőke igénybevétele. A kamat az értékelőállító termelő tevékenységből folyamatosan vonja ki a gazdasági folyamatok zavartalan lefolyásához szükséges közvetítő közeget, a pénzt. A hasznot meghaladó kamat lehetetlenné teszi a termelést. A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló magyar bankrendszer a tervszerűen létrehozott pénzszűkítéssel valósággal megbénította a magyar gazdaság működését.

Ennek egyik tragikus következménye lett az óriási méretű munkanélküliség. Egy ország reprodukciója szempontjából a legfontosabb, hogy lakói fizikailag és értékelőállító-képesség szempontjából is reprodukálódjanak. Ezt ma úgy mondják, hogy hatékony humán-erőforrásként erősítsék azt a nemzetet, amelyhez tartoznak. 1936. végéig évi 2 milliárd munkaóra veszett el a munkanélküliség következtében. Ebben az időben Németország, Olaszország és a Szovjetunió a rendelkezésükre álló munkaerő totális mozgósításával gyors ütemben fejlődtek.

A magyar gazdálkodók a mélyen nyomott árak miatt nem voltak képesek kamat és adóterheiket kifizetni. Így a mezőgazdaságban felgyorsult a termőföld eladása. A túlzott földkínálat nyomán azonban a föld ára az eredetinek az egynegyedére csökkent. Az eladósítás éveiben, amikor a bankok oly könnyű szerrel adtak az adott ingatlan értéke 25%-áig hiteleket ezen ingatlanok eladásából éppen csak annyira futotta, hogy ki lehetett fizetni a bankoknak a tartozásokat. A pénzügyi hadviselés következtében több mint százezer gazda jutott csődbe. Magyarország úgy nézett ki, mint egy nagy méretű árverési csarnok. E gazdaságot és társadalmat egyaránt pusztító folyamat megállítása érdekében szükségessé vált a mezőgazdaság védelméről szóló törvény elfogadása. Ez valójában csak moratóriumot, azaz halasztást nyújtott az eladósodott és elárverezés előtt álló gazdaságoknak. A pénzoligarchia pénzintézetei a további hitelek megvonásával ütöttek vissza.

A kivezető utat a kormányzat nem a már ismertetett aranyfedezetes dogma felfüggesztésével kereste, amellyel el lehetett volna érni a kamatok csökkentését és a hitelhez jutás megkönnyítését. A kormányzat ehelyett a bankok befagyasztott követeléseinek az adófizető polgárokra történő áthárításával akart a kényszerhelyzetből kikerülni. Miközben az árak és a bérek a mélybe zuhantak, Magyarországon öngyilkossági hullám söpört végig. A tragikus társadalmi és gazdasági folyamatok mélyén a kamatozó magánpénz-monopólium rendszere állott, mint végső ok. Ehhez az eladósítással és kamatozó hitelpénzzel működtetett monopóliumhoz azonban a kormányzat nem nyúlhatott. Az MNB már hivatkozott Alapszabályának 175.§ szerint ugyanis "a kamatláb mérséklését célzó, sem az eddig fennálló, se a jövőben hozandó törvényes intézkedések a Nemzeti Bankra nem nyernek alkalmazást!"

A két világháború között valóban létezett egy korlátozott parlamentarizmus, de ez a privilegizált pénzvagyonos kisebbségnek juttatott rendkívüli előnyöket. Már az nehezen érthető, hogy a népszuverenitás nevében miért hoz egy parlament arról törvényt, hogy a továbbiakban az oly fontos közügyet jelentő kérdésekben, mint a monetáris szabályozás többé nem hozhat törvényt és a pénzügyi szuverenitását átengedi egy a saját magánérdekei szerint működő érdekcsoportnak. A magyar társadalom művelt rétegei is érthetetlen naivitással viszonyultak ehhez a helyzethez. Egyesek úgy képzelték, hogy a gazdasági válság valamiféle vis maior, nagyobb erőhatalom által előidézett és el nem hárítható természeti csapás, amely elől nem lehet kitérni. Azaz a kamatozó hitelpénzrendszer is olyasmi, mint a gravitáció, amely a természet törvényeihez igazodik, és amelyen még hozzáértő emberi beavatkozással sem lehet változtatni. Mivel egy átlagos magyar értelmiségi nem értette a pénzrendszer működését, a levegőből előállított hitelpénz szerepét, a kamatok szabályozásával és beszedésével folyó gazdaságirányítást és jövedelem-átcsoportosítást, így a problémát elintézték azzal, hogy a gazdaság számára nincs pénz, nincs külföldi hitel, Magyarország pedig tőkeszegény ország és ezért a hosszú lejáratú nagy beruházások finanszírozására nincs pénzügyi fedezete.

A weimari Németország pénzügyminisztériumának kiváló szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach bebizonyította, hogy a termelő programokra kibocsátott közpénz nem okoz inflációt, mert a program végén előálló kapacitásnövekedés, objektumok, többlettermékek és szolgáltatások értéke fedezi a finanszírozásokhoz szükséges pénz értékét. A multiplikátor hatás révén pedig jelentős többlet jövedelemhez juttatja azáltal az államháztartást, hogy segélyezettek százezreiből - millióiból - lesznek értékteremtő munkát végző adófizető polgárok. Az 1920-as és 30-as években magyar mérnökök "Országrendezés" címmel 500 olyan közmunkatervet dolgoztak ki a munkanélküliség csökkentésére, amelyeket egyetlen fillér külföldi deviza nélkül végre lehetett volna hajtani, mert rendelkezésre álltak az ehhez szükséges nyersanyagok, valamint a dolgozni képes, de kényszerűségből munkanélküli tömegek. Rendelkezett Magyarország ezen éhező munkanélküliek táplálásához szükséges és belső kereslet hiányában eladhatatlan terményfeleslegekkel is. Ehelyett mint tudjuk az éhezők számára életmentő gabonát inkább eozinált állapotban az állatokkal etették meg azért, hogy a pénzarisztokrácia által bevezetett kamatozó hitelpénz-rendszer zavartalanul működhessék. (Az eozináció egyike azon módszereknek, melyekkel a túltermelés az árcsökkenés ellen védekeztek. Eozináció alatt azt az eljárást értjük, mikor a búzát eozinnal megfestik, hogy emberi táplálékra alkalmatlanná váljon. Az eozinált búzát takarmánycélokra olcsón árusították.)

A magyar mérnöktársadalom eme nagyon is reális terveit az illetékes kormánytényezők elutasították. A pénzoligarchia tulajdonában lévő kereskedelmi bankok vezetői kijelentették, hogy Magyarország tőkeszegény, nincs pénze és nem közpénzből finanszírozott termelői programok beindítására van szükség, hanem általános takarékoskodásra. A kényszertakarékosság (megszorító intézkedések) érdekében csökkentették az állami és községi alkalmazottak fizetését, beszüntették a közmunkákat. A nép szédelgő butítására a fényűző gróf Bethlen Istvánt a miniszterelnöki székben felváltó Károlyi Gyula gróf látványosan még a gépkocsiját is leállította, hogy tüntessen a lakosság előtt takarékosságával.

Mi lett eme szellemi csonkolással is felérő takarékosság következménye. A leszállított fizetési alkalmazottak, a foglalkozás nélküli vállalatok, az elbocsátott munkások még szorosabbra húzták össze a nadrágszíjukat, még jobban csökkentették fogyasztásukat, még kevesebbet ettek és így a mezőgazdaság eladhatatlan feleslege még nagyobb halmokban gyűlt össze. Az eladhatatlan termékek árai még tovább estek és így még több gazda ment tönkre. Ha egy magyar kormánytag vagy a magyar nemzet iránt tényleges elkötelezettséget érző közéleti szereplő mégis csak akart valamit tenni a nemzetet pusztító munkanélküliség ellen, akkor nem tehetett mást, minthogy felkeresse Kornfeld Móriczot vagy Weiss Fülöpöt, a Nemzeti Bank váltóhitelét élvező nagy kereskedelmi bankok elnökeit, hogy a magyar állam nevében kölcsönkérje tőlük ugyanazt a pénzt, amelyet ugyanezen magyar állam a saját monetáris felségjogainak a részükre történő átengedésével - kisajátításával bocsátanak ki. Ehhez a pénzhez természetesen olyan kamat és törlesztési feltételekkel lehetett hozzájutni, amelyeket a pénzoligarchia döntéshozói szabtak meg.

Kossuth Lajos pontosan az ilyen helyzetek kialakulását akarta megakadályozni akkor, amikor azt mondta 1848. augusztus végén Irinyi Jánosnak adott válaszában, hogy: "Azon nézetben vagyok, hogy ameddig befolyásom lesz Magyarország ügyeibe, a Banknak nem akarom azon hatalmat adni a kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit. Őt csak eszközül és mintegy tisztviselőül akarom használni bizonyos határok között. Ez okból nem ő bocsátja ki a pénzt, hanem csak kezeli bizonyos jutalomért."

A XIX. század második felében a Magyarország pénzügyi és gazdasági irányítását átvevő pénzkartell tehát tovább működött a két világháború között is. A magyar gazdasági élet főhatalmát magánmonopóliumként kézbe vevő szűk csoport és a velük társult kormánytényezők jóvátehetetlen hibákat, sőt bűnöket követtek el Magyarország, a magyar állam és a benne élő magyar nép ellen.

Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
12. fejezet

Mi is a baj? S mi rá a helyes gyógymód?

El van-e adósodva Magyarország, vagy ez is csak egy pénzügyi trükk?

Ha rosszak a ráaggatott számok, kik állították ezeket elő, és miért?

Miért lett a kormány a magyar társadalom érdekeinek védelmezője helyett a nemzetközi pénztőke adószedője?

"Azok a kevesek, akik megértik a rendszert (azaz miként lehet a levegőből előállított kamatozó banki hitelpénzt normál pénzként használni a forgalomban D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek maguk is annak a hasznában, vagy annyira függenek majd e rendszer kegyeitől, hogy ettől a társadalmi csoporttól nem kell ellenkezésre számítani. Közben a lakosság túlnyomó többsége, amely szellemileg képtelen e pénzrendszer működését felfogni, zokszó nélkül fogja elviselni a terheit."

Az idézet részlet volt abból az 1863. június 20-án keltezett bizalmas közlésből, amelyet a londoni Rothschild beruházó-bankház küldött egyik társult bankjának New York-ba. 1863 februárjában fogadták el az Egyesült Államok Nemzeti Banki Törvényét (National Bank Act), amelyet Lincoln kényszerűségből nem vétózott meg. Lincoln ellenezte ezt a törvényt, de szükség volt pártjának, a Köztársasági Pártnak a támogatására a törvényhozás és az elnöki hatalom egységének a fenntartására a polgárháború idején. Így mellőzte az elnöki vétót. Lincoln személyes véleményét abban a levélben fejtette ki, amelyet William Elkinshez írt 1864-ben:

"A pénzhatalom békeidőben élősködik a nemzeten és összeesküszik ellene az ellenségeskedések idején. Despotikusabb, mint a monarchia; arcátlanabb, mint az autokrácia; önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan, válság közeledtét látom a közel jövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. Az országunkra telepedett pénzhatalom mindent elkövet, hogy meghosszabbítsa uralmát, felhasználva a lakosság tájékozatlanságát, egészen addig, amíg a vagyon néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság összeomlik."

Mielőtt rátérünk szorosabban vett tárgyunkra, álljon itt még egy idézet, amely a pénzuralmi világrend létrehozásának a stratégiájáról szól:

"Az Új Világrendre vonatkozó terv és a globális ellenőrzés új szakaszhoz érkezett az úgynevezett 'funny money' (furcsa pénz) létrejöttével. Ez az a folyamat, amelynek segítségével a bankok kölcsön tudnak adni olyan pénzt, amely nem létezik (hitel), és kamatot tudnak érte szedni. Ha valaki kölcsönad valamit, ami nem is létezik, és azt várja el, hogy a kölcsönbe vevő fizessen is érte, akkor még az is eszünkbe juthat, hogy a rendőrséghez forduljunk. Ha kölcsönadok valamit, ami nem létezik, és azt mondom, hogy neked azért fizetni kell, mert másképp bíróság elé megyek és elveszem a tulajdonodat, akkor már kijelenthetjük, hogy egy fasiszta államban élünk. Pedig, amiről eddig szó volt, az nem más, mint a világ jelenlegi bankrendszere és az az eszköz, amellyel, mind a népeket, mind a kormányokat el lehet adósítani." (David Icke: The Truth Shall Set You Free, Chapter 3)

Milyen egyensúlyról van szó a Gyurcsány-csomagban?

Kornai János, a Népszabadság 2006. július 28-29-i számaiban "Egyensúly, növekedés és reform" címmel az egyensúlyi pályáról való letérés bemutatását két összefüggés ismertetésével kísérli meg. Az első összefüggés szerint az összes megtermelt új érték egyenlő a fogyasztás és a beruházás összegével, ha levonjuk belőle a külföldről érkező nettó erőforrásokat, vagy ha hozzáadjuk a külföldre kiszállított nettó erőforrást.

A másik egyensúlyi összefüggés arról szól, hogy az adott év beruházása egyenlő ugyanazon év belföldi megtakarításával (+/-) a külföldi eredetű finanszírozással. A hazai megtakarításokat - Kornai szerint - három nagy jövedelem-tulajdonos hozza létre: a háztartások, a vállalatok összessége, valamint az államháztartás. Mindegyik jövedelem-tulajdonos érhet el megtakarítást, ha a jövedelmet nem költi el teljesen; vagy lehet deficites, ha többet költ, mint amennyi a jövedelme. Kornai azt tekinti egyensúlyi növekedésnek, ha a fenti összefüggések az alábbiak szerint valósulnak meg:

Az első, ha a termelés egészséges ütemben nő. A második, ha a kereslet több év átlagát figyelembe véve, nem nő gyorsabban, mint a termelés. Ez azt is magában foglalja, hogy ha van is külföldi erőforrás-bevonás, az nem nő gyorsabban, mint a termelés. Harmadikként az jön számításba, hogy a keresleten belül a fogyasztás több év átlagát számítva nem nő gyorsabban, mint a beruházás. Negyedik egyensúlyi összefüggésként megemlíti, hogy a hazai megtakarítás növekedése nem marad el a beruházások növekedésétől. Vagyis ha nem nő a külső finanszírozás részaránya, s így az ország nem kerül a gyorsuló eladósodottság állapotába.

Kornai azt állítja, hogy Magyarországon gyorsabban nőtt az úgynevezett aggregált kereslet, mint a termelés. (Az aggregált kereslet a fogyasztás és a beruházás összegét jelenti). Ennek megfelelően gyorsabban nőtt az egy főre jutó fogyasztás, mint az egy főre jutó termékek és szolgáltatások mennyisége. Lényegesen gyorsabban nőttek a reálbérek is, mint a termelékenység. A Gyurcsány-csomagnak nevezett 2006. évi költségvetési kiigazítás alapvető célja tehát visszaterelni a magyar gazdaságot az egyensúlyi pályára. Ezért kell a gazdaságpolitikának megváltoztatnia a helytelen irányba mutató trendeket.

Kornai szerint a meghirdetett program a következő változtatásokat akarja megvalósítani. 1. Az államháztartási deficit növekedésének leállítását, s olyan tendencia beindítását, amely elvezet a költségvetési deficit csökkenéséhez. 2. Másodszor: le akarja fékezni a háztartások fogyasztásának az aránytalanul gyors bővülését. Az átlagos reálbér hat éve tartó - a gazdaság teljesítményénél gyorsabb - növekedését fájdalmas reálbér-csökkenéssel felváltani. Így majd megtorpannak a reálkeresetek is. 3. Az említett két változtatás hatására harmadik hatásként - a termelés százalékában kifejezve - csökken a külső finanszírozási igény. Kornai hangsúlyozza, hogy a kiigazítások irányát kulcskérdésnek tekinti.

Varga István diagnózisa

Varga István, a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (MAOSZ) alelnöke szerint viszont a nemzetgazdaság eltorzult szerkezetét kell megváltoztatni a költségvetés egyensúlyának a helyreállításához. Varga István diagnózisa szerint Magyarországgal az a probléma, hogy más országokhoz képest egyrészt túlprivatizált, másrészt vagyonát és piacát, valamint a magyar emberek munkaerejét a rendszerváltást levezénylő integrált hatalmi elit túlzottan nagy arányban engedte át a külföldi tőkének - Gyurcsány szavaival élve - gyakran csak játékpénzért. Ehhez járul, hogy az országot irányító pénzügyi és politikai vezetőcsoport a magyar államnak a - nemzetgazdaság működését meghatározó - monetáris intézményeit egyedülállóan nagymértékben bízta határontúli érdekeket képviselő nemzetközi szervezetekre. Ezzel lemondott a saját gazdsági és pénzügyi érdekeinek a képviseletéhez szükséges erő- és önállóság birtoklásáról.

Az ország új tulajdonosai, a többi rendszerváltó országhoz viszonyítva túlzottan nagymértékben használják ki a magyar kormány engedékenységét és a lakosság tájékozatlanságból és félrevezetésből is fakadó birkatürelmét. A Magyarországra betelepült nemzetközi tőke, és az általuk kooptált hazai komprádor pénzvagyonos réteg, megengedheti magának, hogy egyre kevesebbet vállaljon a magyar közterhekből, és gyakorlatilag költségmentesen használhassa a magyar infrastruktúrát és természeti környezetet. Az 1989 utáni magyar kormányok ezt az önző magatartást szervilis engedékenységgel tűrik.

A magyar egyensúlytalanság egyik oka tehát az, hogy az ország pénzügyi szektorát és termelői szektorát domináló külföldi tőke nem hajlandó részt venni az arányos közteher-viselésben. Profitmaximáló törekvései érdekében erősen leszorítva tartja a béreket, a kormány pedig ezt elfogadja. Ennek következtében a magyar munkavállalók túlnyomó többsége aránytalanul alacsony bérből él. Statisztikai adatok szerint a foglalkozások döntő részében a magyar teljesítmény nem rosszabb, mint az uniós átlag. Az alacsony munkabérek korlátozzák a fogyasztást, s ez tovább csökkenti a munkahelyek számát. A multiplikátor hatás révén a foglalkozások kiesése kisebb adó és járulékbevételt eredményez, és így a közfeladatokért felelős államnak nincs elegendő bevétele. A közszféra rendszeresen nem kapja meg az ország fejlettségi szintjének megfelelő hozzájárulást - sem a tőkétől, sem a munkavállalóktól.

A képződő hiány fokozódó adósság-szolgálati terhekhez és a nemzetközi pénzgazdaság szereplőinek a nagyobb befolyásához vezetett. Ezt a hiányt az 1990-es években átmenetileg ellensúlyozta a vagyoneladás. A 2000-es években már csak új hitelfelvétellel lehetett a hiányt pótolni.

Magyarországot a nemzetközi pénzpiac kormányozza

A Magyarország pénz- és hitelrendszerét az irányítása alatt tartó nemzetközi pénzpiacnak a jelenlegi helyzet kedvező, mert tetszése szerint növelheti a kamatlábat, az államkötvények (állami adóslevelek) iránti keresletet, és így évről évre hatalmas profitot tud biztosítani magának. A túlprivatizált és külföldi ellenőrzés alá került pénzügyi és termelői szektor lehetővé teszi, hogy a pénzvilág minden évben 5 és 6 milliárd euró közötti jövedelmet vonjon ki Magyarországról. Az ismertetett tényezők együttes hatására az ország eladósodása felgyorsult. Egyre több hitelt kell felvenni azért, hogy a korábbi hitelek kamatait fizetni lehessen. Az ország adósság-növekedésének több mint a 80%-a a korábban felvett hitelek kamattörlesztéseire fordítódik.

2006-ban érkezett el Magyarország ahhoz a ponthoz, amikor az eladósodás elérte a nemzetközi pénzvilág tapasztalatai alapján kialakult felső határt. A pénzpiacok irányítói tisztában vannak azzal, hogy az adósságszolgálat ilyen mértéke már veszélyezteti az ő eddig élvezett profitjuk és kamatjövedelmük fenntarthatóságát. Számukra az egyensúlyt ugyanis az jelenti, hogy a hazánkból történő jövedelem-kivonás mértéke az 1990-es években kialakult szinten maradjon.

A pénzpiac véleményformálói azt is tudják, hogy a bérek, és a költségvetési kiadások leszorítása az alaphelyzet konfliktusát nem oldja meg. Ugyanakkor a pénzvagyonos réteg olyan intézményei, mint a nagy befektető-alapok és a kereskedelmi bankok, abban érdekeltek, hogy ameddig csak lehet, befektetéseik hozama és annak növekedési üteme, ne változzon. Amíg vannak eszközeik érdekeik érvényesítésére, addig élnek is azokkal. Ezért 2006 közepén egyelőre csak a budapesti tőzsdéről történt nagyobb tőkekivonás, de az úgynevezett portfolió tőke (vagyis a nem működő, spekuláns tőke) még nem vonult ki Magyarországról.

Az a tény, hogy az állam játékpénzért engedte át a közvagyont a magántulajdonosoknak, (vagyis pazarló privatizációs gyakorlatot folytatott), továbbá az a körülmény, hogy az MNB-t ellenőrzése alatt tartó Nemzetközi Valutaalap folyamatosan Magyarországra tudta kényszeríteni monetáris megszorításait, megfosztotta a magyarokat saját működőtőkéjüktől, és attól, hogy a termelőgazdaságban elért eredményeikkel nyereséghez és a tőkeképzési lehetőségéhez juthassanak.

A nemzetközi pénzvilág teljesen szabad mozgástérhez jutott. Ennek következményeként a nemzeti jövedelem jelentős része külföldre áramlik, miközben a bennszülött magyarok - a rezidensek - folyamatosan elszegényednek. A magyar kis és közepes vállalatok hitelek hiányában, tőkeszegénységtől szorongatva a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor ők tartják el adóikkal az államot és a lakosságnak azt a részét, amely teljesen vagyontalanná vált, s így csak a munkaerejét tudja eladni - ha van rá vevő. A nemzetközi cégek saját hitelezési háttérrel, bő és olcsó forrásokkal rendelkeznek, s ezért Magyarországon viszonylag kis alkalmazotti létszámmal működnek. Ezek a nemzetközi cégek a legkülönbözőbb technikákkal vonják ki magukat az egyenlő, illetve arányos közteherviselés alól. Ezen a helyzeten a kis- és közepes vállalatok, valamint a magyar munkavállalók adóterheinek a fokozásával és reálbér-csökkentéssel nem lehet változtatni, legfeljebb késleltetni lehet ennek a rendszernek az összeomlását.

A Gyurcsány-csomagot az 1990-es évek közepén megelőzte a Bokros-csomag, és 1950-53-ban a Rákosi-csomag. A Bokros Lajos akkori pénzügyminiszterről elnevezett és kemény megszorító intézkedéseket tartalmazó csomag a Nemzetközi Valutaalap igényeit teljesítette a pártállami vezető rétegre jellemző szervilizmussal. A nemzetközi pénzvilág olyan fontos intézménye, mint az OECD (Organization of Economic Cooperation and Development - Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) már figyelmeztette Magyarországot: nem szolgálja érdekeit, ha a nemzeti jövedelmet túlzottan a tőkének engedi át és elveszi a munkától.

Varga István már hivatkozott cikkében, amely a Magyar Nemzet 2006. június 17-i számában jelent meg, utal a Magyar Nemzeti Banknak arra az adatára, amely szerint 1995-től kezdődően 11 év alatt 17,7 milliárd euró beáramlásból 54,6 milliárd euró tőkejövedelem képződött. Ebből csak 13,6 milliárd maradt Magyarországon. A Gyurcsány-csomagban foglalt restrikciós intézkedések helyett tehát olyan változtatásokra lenne szükség, amelyekben Magyarország valóban követi az Európai Unió szabályait, azaz párosítja a tisztességes gazdasági versenyt és a társadalmi szolidaritást a gazdasági hatékonysággal, az igazságos elosztással. A külföldi tőkét rá kell szorítani a magyar társadalom iránti nagyobb felelősségvállalásra, hogy nemcsak jogai, de kötelességei is vannak.

Varga István javaslatai a valódi egyensúly megteremtésére

A MAOSZ alelnöke elsőként azt ajánlja, hogy a pénzügyi befektetés jövedelme után mindenki adózzon, ne csak a magánszemélyek, hanem a pénzügyi vállalatok, és intézmények is. Tehát a kamat, az árfolyam-nyereség, a hozam és az osztalék egyetemesen 20%-kal adózzon, függetlenül attól, hogy a tulajdonos természetes vagy jogi személy, belföldi vagy külföldi illetőségű, egyénileg vagy pedig befektetési alapon keresztül szerzi a jövedelmét. Nem nagyon ismeri a magyar lakosság azt, hogy a Gyurcsány-csomag a kamatadót és a tőzsdei árfolyam-nyereségadót csak a magánszemélyekre, továbbá a rövidtávú megtakarításokra terhelné. A nagy volumenű állampapírok, a jogi személyek, a pénzügyi társaságok, a befektetési alapok továbbra is adómentesek maradnának. Ez az adóintézkedés így csak látszólagos a bevétel szempontjából. Valójában a nemzetközi pénzoligarchiának kedvez, mert arra szorítja a magánszemélyeket, hogy a befektetési alapokba vigyék megtakarításaikat. A Gyurcsány-csomag tehát a pénzügyi közvetítőket részesíti előnyben. Varga István nyomatékosan hangsúlyozza, hogy meg kell szüntetni a nagy társaságok adómentességét. Ha ez megtörténne, az elkerülhetővé tenné a munkajövedelem és a fogyasztás adójának az emelését.

Varga második javaslata szerint meg kell tiltani a költségvetési hiányt meghaladó kötvénykibocsátást. Ezt az Állami Számvevőszék már évek óta szorgalmazza. A pénzügyminiszternek csak arra van felhatalmazása, hogy a költségvetés szükségleteihez képest vegyen fel hitelt kötvénykibocsátással. A gyakorlat viszont az, hogy a nemzetközi pénzpiac szereplőinek igényei szerint adósítja el az országot, mert a magyar államkötvényekre, azok nagy hozamai miatt, mindig nagy a kereslet. Folyamatosan 400-600 milliárd forint áll feleslegesen a költségvetési számlán, amelynek a kamatterheit a költségvetés viseli. A kereskedelmi bankrendszert irányító, de a magyar állam tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank is fizet kamatot a nála lévő államkötvényekért, de ez a jegybank vesztesége. Az MNB törvény szerint viszont az állam köteles megtéríteni az MNB veszteségét. Varga javaslata tehát az, hogy törvénnyel kellene megtiltani az állam indokolatlan eladósítását, és nyilvánosságra kellene rendszeresen hozni a költségvetés mindenkori egyenlegét. Ezzel az egy intézkedéssel évente mintegy 30 milliárd forintot lehetne megtakarítani.

Varga István harmadik javaslata szerint meg kell szüntetni a magánnyugdíj-pénztárak állami támogatását, és felül kell vizsgálni a működésüket. Ma már törvény kötelezi a munkavállalókat a befizetésre és az állam garanciát ad a megtakarításokra, ugyanakkor a több millió befizető reálértékben veszteséget könyvelhet el. De nem úgy a nyugdíj-alapok, amelyek kezelői kiugró költséggel dolgoznak. Ma a magyar munkajövedelmek jelentős része - ezermilliárd forintos nagyságrendben - a nemzetközi és hazai pénzpiacra áramlik. Ez nemcsak a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, de a jövőbeni nyugdíjasok nyugdíját is.

Varga István negyedik javaslata szerint nagymértékű spekulációt eredményezhet az eltitkolt jövedelmek bírságmentes, ötévi részletben fizetett adóval történő legalizálása, valamint a külföldről visszahozott vagyon 10%-os adója. Reális a veszély, hogy ily módon a korrupciós ügyekből és más bűncselekményből származó vagyon is kifehéríthető. Az előretekinthetően bevallható vagyon pedig részletekben adózva elősegítené a pénzmosást. Ezzel a módszerrel a más országban kivetett 30-40%-os adó is megkerülhetővé válhat, ha az itteni leányvállalat úgymond hazahozza és csak 10%-kal adózik.

Magyarországon 768 olyan off-shore, (mai elnvezésükön "különleges célú vállalat") működik, amelyek csak formálisan léteznek, s csak könyvelési műveleteket folytatnak, amelyek átlagosan csak 3%-os nyereségadót fizetnek. Ezek a különleges célú vállalatok ma már az EU által elrendelt hivatalos országstatisztika részét képezik, és szerepelnek Magyarország külkereskedelmi mérlegében. E különleges célú vállalatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a származékos pénzügyi termékek piacán naponta ezermilliárd nagyságrendű tételek mozognak ki-be az országból. Ezek a pénzmozgások azok, amelyek valójában elrontották Magyarország külkereskedelmi mérlegét, nem pedig az, amit Kornai János állít, hogy túl magasak a bérek és a megnőtt kereslethez igazodó fogyasztás.

Varga István ötödik javaslata nagyon egyszerű és logikus. A Magyar Államkincstár jelenleg csak számfejti az önkormányzati, az állami tisztviselői, és intézményi járandóságokat, valamint a beruházásokat és az európai uniós pénzlehívásokat. Ha nemcsak számfejtené a nála vezetett ügyfélszámlákat, hanem ezeken a számlákon kezelné is a költségvetési pénzeket, vagyis ő eszközölné a különböző átutalásokat, kifizetéseket, akkor ezzel több tízmilliárd forint pénzforgalmi költség maradna meg köztulajdonban. Ha az államkincstár maga végezné a pénzkezelést és pénzátutalást, ez lerövidítené a pénz útját és idejét, a számlaegyenlegeken lévő pénzösszegek növelnék a költségvetés likviditását és csökkentenék a hiteligényét. A számlákon lévő megtakarítások pedig - alszámlákon lekötve - automatikusan finanszíroznák az államháztartást. Fejlett nyugati országokban ez a gyakorlat. Ha a kormány nem hajlandó egy ilyen egyszerű intézkedéssel több tízmilliárd forint megtakarítására, akkor nincs erkölcsi alapja arra, hogy a lakosságot újabb adókkal és megszorításokkal sarcolja.

Varga István hatodik javaslata abból indul ki, hogy a pénztelenség nem természeti csapás és az állami intézmények, valamint az önkormányzatok rossz anyagi helyzete helytelen emberi döntések következménye. Az Európai Unió, valamint a magyar Országgyűlés megteremtette a jogszabályi hátterét annak, hogy a fojtogató pénzhiányt elektronikus pénzzel (e-pénzzel) enyhíteni lehessen. A jogszabályok kötelezővé teszik, hogy az e-pénz kibocsátása likvid pénzzel fedezve legyen. Az Európai Unió irányelvei azonban belföldi és regionális használat esetén felmentést adnak ez alól. A magyar kormány - a jelenlegi is - ha akarná, e-pénzt hozhatna forgalomba. Ezt a pénzt elektronikus hordozókon: kártya, mobiltelefon lehetne rögzíteni és ennek a pénznek a használata olcsóbbá, és gyorsabbá tenné a közigazgatás, valamint az önkormányzatok működését.

A MAOSZ alelnökének hetedik ajánlása kitér arra, hogy az e-pénz regionális fizetőeszközként is használható. Elterjedése megváltoztatná a magyar gazdaságot, mert ott is biztosítaná a kellő mennyiségű pénzt, ahol nem remélhető a nemzetközi tőke munkahelyteremtése. A Magyar Fejlesztési Bank fedezet mellett e-pénzt, és hozzá tartozó elektronikus elszámolást vezethetne be. Ezt az elszámoló eszközt az önkormányzatok egy adott kistérségen belül használhatnák a helyi termelés, fogyasztás és szolgáltatás összekapcsolására. Szervezeti keretként szolgálhat természetes és jogi személyek társulása, például egy kistérségi szövetkezet. A magyar kormány a korszerű digitális elszámolás ösztönzésével segíthetné a fejlődést ott, ahol azt a magántőke valamilyen okból elhanyagolja. A magyar lakosság nincs arról tájékoztatva, hogy az elmúlt évet, tehát 2005-öt, az ENSZ a mikrofinanszírozás évének nyilvánította. Ekkor zárt le egy tízéves fejlesztést, amely a globális tőke mellett, a komplementer fizetőeszközök bevezetését szorgalmazta a lokális jellegű gazdasági tevékenység számára.

Varga István nyolcadikként kitér az energia-áremelésekre és a bányajáradékok kérdésére. Abból indul ki, hogy a gáz világpiaci árára hivatkozva alaptalan az áremelés. Számításai szerint a Gyurcsány-kormány "Új Egyensúly" programjában közölt támogatási adatok eltúlzottak. A 2006. évi költségvetésben 50 milliárd forint az előírt támogatás. Magyarország évente mintegy egymillió tonna kőolajat és 3 milliárd köbméter földgázt termel, mai áron számítva 234 milliárd forint értékben. Az államhoz befolyó bányajáradék azonban csak 12%. Ez semmivel sem indokolható extraprofithoz juttatja a kitermelőt. A hivatkozott cég múlt évi nyeresége több mint 300 milliárd forint, amely 2006. első negyedében már 155 milliárd forintra nőtt. Varga István szerint a magyar kormány nem terhelheti meg a lakosságot a világpiaci árra hivatkozva, míg a nemzet tulajdonát illető bányakincseket semmivel sem indokolható töredékáron értékesíti.

Az se érthető, hogy az orosz eredetű földgáz miért nyugat-európai cégeken keresztül érkezik, méghozzá 45-56%-kal magasabb áron. Emiatt Magyarországon tíz milliárdokkal többet kell fizetni, mint ahogyan az indokolt lenne. Megemlíti még Varga, hogy igen nagy az árkülönbözet a "párna gáz" ára és értéke között. Számításai szerint 170 milliárd forint értékű gázért csak 63 milliárd forintot kapott az állam. De más bányajáradékoknál is olyan alacsony a mérték, hogy az állam mintegy 60 milliárd forintról mond le indokolatlanul.

Varga István kilencedikként a villamos-energia áremelés helyett ajánl jobb megoldást. A villamosenergia-termelő szektor eladásakor az állam 8%-os eszközarányos nyereséget garantált a társaságoknak. Ezt időközben 10%-ra emelték. Az eltelt 14 év alatt a garantált nyereségből már megtérült a teljes befektetés, mégis tovább folyik a lakosság sarcolása. A garantált profiton felül törvény kötelezi a fogyasztót nagy összegű hálózatfejlesztési hozzájárulás fizetésére. Ez ténylegesen a magántársaságok tőkéjét gyarapítja.

A Paksi Atomerőművel kapcsolatban Varga elfogadhatatlannak tartja, hogy ennek áramát az állam olcsón eladja, majd pedig drágán visszavásárolja kevert árformában. Ezzel a magyar állam valójában a külföldi tulajdonú erőműveket és területi szolgáltatókat támogatja. A lakosság sajnos nincs tisztában azzal, hogy Paks egyedül elláthatná az államot és a lakossági fogyasztást a jelenlegi áramdíj-szint egyharmadán. A közügyek felelős intézőinek a felelőssége a lakosság hiteles tájékoztatása és a tényleges versenyhelyzet visszaállítása. Ha működne valódi árampiac, akkor a közhatalom, mint a köztulajdon kezelője, árelőnyét a lakosság és az önkormányzatok javára érvényesítené. A villanyáram árának emelése semmi egyéb, mint az, hogy az a kormány, amelynek a közérdeket kellene szolgálnia, az energiaszektor magántulajdonosainak ad elsőbbséget és őket támogatja. A hazai gazdasági érdekek helyreállításához nem lenne másra szükség, minthogy egyszer a vagyontalan lakosság oldalára állva nemet mondjon a kormány az energiaszektor új tulajdonosai önző követeléseinek.

Mit mond Kornai az energia áráról?

Az energiaár-problémát a következőképpen ismerteti Kornai János már hivatkozott írásában, amely 2006. június 28-i Népszabadságban jelent meg: "Az energiaárak emelkedésének mesterséges visszafogása nemcsak közgazdaságilag volt kártékony, de nem is volt igazságos. Az a jómódú háztartás, amelyben nagy lakást fűtenek, sok szobában ég a villany, sokféle villamos-készülék szolgálja a kényelmet és szórakozást, sokkal nagyobb összegű támogatást kap, mint a szűk lakásban élő, kevés villamoskészüléket működtető, szegény család. Az államháztartás csatornáinak közvetítésével az a szegény, aki kevés energiát használ, sok ezer adóforinttal támogatja a gazdagot. A progamnak minden olyan rendszabálya, amely valamely termék vagy szolgáltatás pénzügyi támogatását csökkenti, igazságosabbá teszi a terhek elosztását. Lehetőleg minden költséget az fizessen, aki a szóban forgó terméket vagy szolgáltatást fogyasztja. A rászorultakat nem árak mesterséges csökkentésével kell segíteni, hanem célzott támogatásokkal. Ennek legjobb eszköze a pénzjuttatás, mert az tiszteletben tartja fogyasztói szuverenitásunkat, legfeljebb kisegítő eszközként lenne szabad igénybe venni a célzott árkompenzáció eszközeit.

Kornai János tehát teljesen mellőzi a probléma lényegét, és valami másról kezd beszélni. Az a magyar átlagfogyasztó, akinek 2006. augusztus 1-től 14,5%-al megemelték a villamosenergia nettó árát és azok az ipari fogyasztók, akiknek 12,6%-kal kell többet fizetniük a villamos energiáért, arra a kérdésükre nem kapnak választ, hogy miért kell a lényeges olcsóbb magyar áramot olyan felárral megterhelve továbbadni, ami kizárólag az energiaszolgáltatók tulajdonosait juttatja meg nem érdemelt extraprofithoz? Erre a kérdésre miért nem válaszol Kornai János? Az áremelkedések kiterjednek a távhőre is, amely 18%-al fog többe kerülni és a földgázra is, amelynek az ára átlagosan 27%-al emelkedik.

Mándoki Andor energetikai szakértő megállapította, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Villamos Művek Tröszt, amely az ország egyik legnagyobb vállalata volt és 42 000 embernek adott munkát, akkori áron számítva 1,21 fillérért szolgáltatott egy kilowatt áramot. Ezzel azt bizonyította, hogy ha hozzáértéssel és jól vezetik, akkor köztulajdonban lévő vállalat is lehet eredményes. 1992-től már új szervezeti formában: Magyar Villamos Művek Rt.-ként működött a villanyipar. Vagyona 564 milliárd forint, ami akkori dollárértéken számolva 6,71 milliárd dollárnak felelt meg. A liberálisok kezdettől fogva magánkézbe akarták adni. Végül is 1995-ben és 1996-ban eladták a Villamos Művek vagyonának 68%-át kitevő hét erőmű és hat áramszolgáltató vagyonrész alig több mint felét, vagyis az egész Villamos Művek vagyona 35%-át 1,5 milliárd dollárért, vagyis a tényleges értékének mindössze 22%-át képviselő vételárért. A Magyar Villamos Művek Rt. földterületekkel megnövelt értéke azonban 10 milliárd dollár. Ha tehát a földterület értékét is figyelembe vesszük, akkor az eladott 35%-ért kapott másfél milliárd dollár csak 15%-os árbevételt eredményezett. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy ezzel az MVM Rt. vagyonának 68%-a felett a külföldiek többségi tulajdont szereztek, akkor a bevételi eredmény még kevesebbnek tekinthető. Ekkora játékpénzért engedték át a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szolgálatába szegődött egykori pártállami technokraták villanyiparunk kétharmadát külföldieknek.

Mivel itt a magyar társadalom közös tulajdonáról volt szó, ezért ez a pénzoligarchiával üzletelő komprádor érdekcsoport a felelős azért, hogy most állandóan emelkednek a villanyáram költségei. De mivel Magyarországon nem ismeretes a felelősségrevonás, hiszen ez egy "következmények nélküli ország", tehát itt se számíthatunk a közérdek sérelmének orvoslására. Amikor Magyar Villamosművek Tröszt még köztulajdonú vállalatként működött, a villanyár mindvégig alacsony volt. Most viszont nemcsak lényegesen drágább a villany ára, hanem folyamatosan az infláció mértéke felett emelkedik. Az MVM-ből kiszakított és magánosított cégek pedig aránytalanul nagy nyereséget húznak évről évre: tőkearányos eredményük 16 és 29% között, adózott eredményük pedig 4,5 és 16 milliárd forint között mozog. A legalacsonyabb önköltséggel dolgozó Paksi Atomerőmű Rt. 2003 és 2004 év vonatkozásában 6,6 és 4,6 milliárdos veszteséggel zárt. 1986-ban a lakosság, mint már írtuk 1 forint 21 fillért fizetett 1 kilowatt óra áramért, 2005-re már ez 28 forintra növekedett. Ez huszonháromszoros növekedés, miközben a hivatalos árindex csak tizenötszörösre növekedett.

A magyarok 37%-al többet fizetnek a villanyáramért, mint a csehek, és 29%-al többet, mint a lengyelek. A fogyasztói villamosenergia ára lényegesen nagyobb mértékben növekszik, mint a termelői ár (az erőművek és MVM közötti ár), illetőleg a nagykereskedelmi ár (az MVM és az áramszolgáltatók közötti ár) lényegesen nagyobb, mint az ipari. 1986-hoz viszonyítva most 55%-kal kerül többe a villanyáram, ami évente mintegy 110 milliárd forintot tesz ki. A háztartásoknak ez a többletkiadása azonban új tulajdonosokat gazdagítja. Ehhez az állam még 25%-os forgalmi adót számol, ami 27,5 milliárd forintnak felel meg. Ebből az indokolatlan profitból lehetne mit engedni. A közérdeket súlyosan sértő privatizálás következménye az is, hogy az új tulajdonosok 20 ezerrel csökkentették a munkahelyek számát, és ezzel fokozták a munkanélküliséget Magyarországon. Most is csak azt a kérdést tesszük fel, hogy Kornai János, aki nyilván ismeri a tényeket, ezekkel miért nem foglalkozik a Népszabadságban megjelent írásaiban?

Visszatérve Varga Istvánhoz, tizedikként ráirányítja a figyelmet arra, hogy a kormány nem szedi be azt az úthasználati díjat Magyarországon, amit a magyar fuvarozók tőlünk Nyugatra megfizetnek. A közlekedéssel kapcsolatos, és nemzetközileg elfogadott úthasználati díjak, és közlekedési járadékok beszedése csaknem teljesen mentesíthetné a költségvetést a lakosság közlekedési támogatásának a terheitől. Az is pazarláshoz vezet, hogy nem megfelelő az utak karbantartása. A Világbank kimutatta, hogy ha az úthibákat időben nem javítjuk ki, akkor az elmaradt javítás révén megtakarított pénz mintegy hétszeresét kell megfizetni a járművekben így előállott károk kijavítására.

Az Európai Unió szabályai szerint annak a 200 000 autóbusznak, amely évente Magyarországra jön, a fuvarozási szolgáltatás utáni ÁFÁ-t Magyarországon kellene fizetnie. A magyar fuvarozók ezt az összeget ki is fizetik például az osztrák utakon. A magyar állam ezt nem szedi be és így évente 6 milliárd forinttal támogatja a nálunk gazdagabb utaztatókat. Varga István hivatkozik azokra a forgalmi statisztikákra, amelyekből kimutatható, hogy a magyar államháztartás 1995-től mintegy 1000 milliárd forintot meghaladó bevételtől esett el. Ennek semmi egyéb oka nem volt, minthogy gondatlanságból nem szedte be a neki járó jövedelmeket. Most is évi 140-150 milliárd forintról mond le alaptalanul. Az egészet tetézi az, hogy Magyarországon az útépítés, miközben az útminőség nagyon is kifogásolható, mintegy háromszorosába kerül annak, amiért szomszédaink építik autópályáikat.

A MAOSZ alelnöke tizenegyedikként a külkereskedelmi cserearány romlását és a költségvetési hiány kapcsolatát veszi szemügyre. A költségvetési hiányt nagymértékben növeli a munkavesztéssel, az adó- és járulékkieséssel elmaradó bevétel. Magyarországon 2001 óta évi 1200 milliárdos veszteséget kell elviselnünk ebben a vonatkozásban. Ez a külföldi tőke túlzott nagyságának az egyik hatása. A másik ok az, hogy Távol-Keletről, elsősorban Kínából, az európai árak huszadáért, erősen eltérített áron érkeznek termékek. Ez az olcsó áru tönkretette a hazai termelést. Ha a magyar illetékes hatóságok - APEH, ÁNTSZ, Fogyasztóvédelem - szigorítaná ellenőrzését, akkor már 2006-ban 30 milliárd és 2007-től kezdve pedig évi 100 milliárd forint államháztartási egyenlegjavulást lehetne ezen a területen elérni.

Tizenkettedik ajánlásban Varga István a magyar vállalkozások közbeszerzési pályázatokról való kiszorításával és alvállalkozókká történő leminősítésével foglalkozik. Varga tarthatatlannak nevezi, hogy külföldi központi bankok saját országuk vállalkozásait segítsék magyarországi pályázatnyeréshez, méghozzá úgy, hogy a magyar pályázók finanszírozási igényeit visszautasítják. Kanada például nem enged 14%-nál több külföldi banktulajdont, nálunk pedig a bankok 90%-a van külföldi tulajdonban. Az évi 1700 milliárd forint nagyságrendű közbeszerzési pályázatból többszáz milliárd forint áramlik olyan fővállalkozói és közvetítői kezekbe, amely mind technológiai, mind pénzügyi és gazdasági szempontból szükségtelen. Ez az eljárás lényegében kizárja az egyenlő esélyeket a magyar vállalkozói szférából, és nem a piacgazdaságot erősíti, hanem annak függő helyzetét fokozza. A kis- és közepes magyar vállalatok, a valódi hazai cégek, nem tudják érvényesíteni érdekekeit, noha ez a gazdasági réteg az, amely az adóterhek túlnyomó részét viseli. A kormánynak hízelgő és olcsó közhelyek helyett az adófizetésben túlterhelt magyar vállalkozókat kellene olyan feltételekhez segítenie, ahogyan azt más országok kormányai is megteszik saját vállalkozóikkal.

Fontossága miatt Varga István az utolsó, de nagyon hangsúlyos helyen foglalkozik a magyar bérszínvonal kérdésével. Magyarország jelenleg a világ 70 városának különböző foglalkozásait összehasonlítva a legszegényebb afrikai és ázsiai városok szintjén van. A Union Bank of Switzerland (az UBS) felmérése szerint Budapesten a megélhetési költség a zürichinek a 67%-a. Ez akkor válik döbbenetes számmá, ha hozzátesszük, hogy az átlagbér csak a zürichi 6-7%-a. Paritásos alapon számolva tízszeres a különbség. A jelenlegi magyar minimálbér, amiről úgynevezett szakértők nem szégyellik azt állítani, hogy nagyon megugrott és túlfogyasztást eredményezett, és állítólag emiatt bomlott meg a külkereskedelmi egyensúly, amiért is hatalmas méretű megszorításokra van szükség, hogy a Gyurcsány-kormány úgynevezett Új Egyensúlyát helyre lehessen állítani; nos ez a túl magas magyar minimálbér 2,4 svájci frank / óra. A világ 70 városának átlaga 9,5 svájci frank / óra. Zürichben az átlagbér 32 svjáci frank.

Varga István nem titkolja, hogy a nemzetközi tőke kívánsága miatt ilyen alacsony a magyar bérszínvonal. Ha továbbra is ilyen alacsonyan tartják, akkor semmilyen restrikcióval, a lakosság újabb megsarcolásával sem lehet egyensúlyt teremteni. Aki azt mondja, hogy a külföldi tőke olyan pénzügyi és gazdasági túlhatalommal rendelkezik, hogy ellene semmit sem lehet tenni, annak érdemes elgondolkodni azon, amit Szingapúr vezetése tett. A szingapúri kormányzat a külföldi tőke jelenléte feltételéül szabta a foglalkoztatottak bérének évi 5%-os infláció feletti emelését.

Mi a Gyurcsány-csomag célja?

Készítőinek állítása szerint az "Új Egyensúly" megteremtése. De mi között kell valójában egyensúlyt teremteni, és miért? A megjelölt tényezők egyensúlya pedig mitől borult fel, és miért pont olyan megszorításokkal kell helyreállítani, amilyenekkel megterhelték a magyar lakosságot? Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy melyek ezek a konkrét intézkedések, akkor fokozatosan kibontakozik, hogy egyes intézkedések hatása egyszerre javítja és rontja is az egyensúlyt. A várt eredmény e különböző hatások összetevődéséből, illetve különbségéből adódik.

Azok, akik magyarázgatják az egyensúly megbomlását és helyreállításának szükségességét, vagy egyáltalán meg sem említik a pénzpiac létezését, vagy csak felületesen szólnak róla, nem pedig olyan meghatározó tényezőként, mint amely bármikor, bármilyen egyensúlyt tetszése szerint létrehozhat és fel is boríthat. Ez a pénzpiac számos intézményt működtet, és ennek fontos részét képezik azok a befektető alapok, kereskedelmi bankok, tőzsdék, minősítő intézetek, amelyeknek a londoni, New York-i, frankfurti, bécsi vagy budapesti irodáiban jól képzett szakemberek főállásban kereskednek az államok által kibocsátott kötvényekkel, hitellevelekkel, devizákkal. Számokat cserélnek más számokra, adatokat adatokra azért, hogy minél nagyobbak legyenek az úgynevezett befektetési alapokba összegyűlő megtakarítások. A befektetési alapokba koncentrálódó pénztőke az adatok és a számok mozgatásától növekszik. A pénzvilág mindenkori álláspontját a piac véleményének is szokták nevezni. Ez ugyan nem piac, hanem spekuláció, de a piac szó jól hangzik. Jobban hangzik, mintha azt mondanánk, hogy a hivatásos spekulánsok és befektetők döntik el, hogy egy ország egyensúlyban van-e vagy se?

E döntéshozók számára az adott ország pénzügyi egyensúlyát fizetőképességének növekedése, egyensúlyának megbomlását pedig fizetőképességének a csökkenése jelenti. Természetesen ők abban érdekeltek, hogy a pénzügyi egyensúly javuljon, azaz a fizetőképesség növekedjék. A Gyurcsány-csomag által létrehozandó egyensúly is azért fontos számukra, mert ez által Magyarország fizetőképessége növekszik, és ez további nagy nyereséget biztosíthat a számukra. Jól ismerik azokat a technikákat, hogy a kormányzat által a lakosságtól adóval kisajtolt többletet hogyan vegyék el az államtól eladósítással, és tegyék rá adósságszolgálat formájában megbízóik számláira. Nem érdekeltek abban, hogy ha a társadalom munkája során a termelésbe befektethető pénz keletkezett, az hosszútávú fejlesztésekre vagy szociális szolgáltatásokra fordítódjék.

A pénzügyi alapok kezelői az államnak nyújtott kölcsönök feltételeit úgy tudják egyoldalúan alakítani, hogy ezzel a kamatláb mértékét is meg tudják határozni. A kamatláb mértéke pedig már döntően kihat az eladósodott költségvetés egyik legnagyobb kiadási tételére, a kamatfizetésre, s ezzel meghatározza annak egyensúlyát is. A Gyurcsány-csomag propagandistái olcsóbb államot próbálnak eladni. A hiszékeny adófizető polgár, azt reméli, hogy ezzel majd javulni fog a helyzete, mert pénzét hatékonyabban hasznosítják, s a jövőben olcsóbban, jobb szolgáltatáshoz jut. Valójában pont az ellenkezője történik, mert a pénzügyi alapok kezelői éppen drágítják az állam működését azért, hogy saját hozamukat növelni tudják. A befektetési alapok, több-kevesebb értékpapírral, változtatható kamatokkal, de annyit emelnek ki az állam által kezelt közös pénzből, amennyit az elvisel, és nem omlik össze.

Az adott állam adófizető és jövedelemtermelő képessége, amely adósságszolgálati terheinek a mértékétől függ, nagy pontossággal kiszámítható. A társadalom állam által kezelt közös pénzéből való újabb elvonás hatásai számítógépekkel szimulálhatók, felmérhetőek. Amelyik állam nem tudja növelni a fizetőképességét, az a hitelminősítők és alapkezelők szempontjából 'bajban' van. Vagyis amikor ők kölcsönt adnak neki, akkor azért nagyobb kamatokat és adósságszolgálatot követelnek. A legjobb hozamot "a bajban lévő államtól" lehet lefejni. Ehhez olyan kommunikációs légkört kell létrehozni, amelyben az adott állam le van minősítve, az összeomlás előtt áll, s "óriási kockázat" hitelezni neki. Mindez kommunikációs technika kérdése.

A Gyurcsány-csomag egyik trükkje, hogy nem mondja meg, mi okozta az egyensúly felborulását. Az egyensúly megbomlását nem az adóelvonás alacsony mértéke, a fogyasztás túlzott volta, és munkabérek versenyképességhez viszonyított túlzott növekedése okozta. Az egyensúlytalanság kialakulását elsősorban a költségvetési hiány hitelekkel történő finanszírozása, vagyis a hitelek adósságszolgálati és kamatterhei okozták. Hiába jut az állam az adóemelések révén több bevételhez, s a közfeladatok leépítésével hiába lesznek kisebbek a kiadásai, ha az így létrejövő különbséget, a megmaradt pénzt, elviszi a drágább kölcsön nagyobb kamatterhe.

Varga István ezzel kapcsolatban megállapítja a Magyar Nemzet 2006. július 17-i számában, hogy a tényleges ok-okozati összefüggés a költségvetés esetében más, mint amiről a Gyurcsány-csomag propagandistái beszélnek. Ha sikerül világvége hangulatot kelteni, akkor a befektető jól jár. Kockázatának a növekedésére hivatkozva emelheti az államnak nyújtott kölcsönök kamatát. Ha emelkedik a kamat, akkor az állam csak akkor tudja teljesíteni adósságszolgálati terheit, ha nagyobb bevételhez jut. Több bevételt pedig az adóemelés hoz, illetve a szociális kiadások csökkentése, az állam kivonulása a közfeladatok intézéséből.

Az a tömegtájékoztatás, amelynek a munkatársai egzisztenciális függőségük okán abban érdekeltek, hogy a közvetlenül tulajdonló pénzoligarchiát, illetve a pénzoligarchia igényeit szervilisen teljesítő kormányzó réteget szolgálják ki, arról tájékoztatja az átlag magyart, hogy "nagy baj van, vészesen eladósodtunk", ezért több adót kell fizetnünk, mert csak így lehet a felborult egyensúlyt helyreállítani. Ha majd jobbak lesznek a gazdasági mutatók, jobbak lesznek a költségvetési hiány és a külkereskedelmi hiány számai, akkor majd olcsóbb lesz a hitelfelvétel és annak finanszírozása. A gazdaságpolitika hitelessége tehát nem az egyensúlyt jelenti, hanem azt, hogy elfogadjuk a pénzpiac javára történő jövedelem-átcsoportosítást. Az állam megszorító intézkedése önmagában nem oldja meg a költségvetés egyensúlya megteremtésének problémáját. Ehhez a pénzpiacnak le kellene mondania kikényszeríthető előnyeiről és túlzott befolyásáról. Ezt azonban azért nem teszi meg, mert minden adu a kezében van és minden csak tőle függ. Ha pedig rajta múlik, hogy több lesz-e a profitja vagy sem, akkor a több profitot választja. A pénzpiaci befektetők (a pénzrendszer manipulátorai) elsöprő fölényükkel olyan meghatározó hatást gyakorolnak az egyensúlyra, hogy ahhoz képest a költségvetés intézkedései eltörpülnek.

A befektetési alapkezelőket - helyzetüknél fogva - szükségszerűen más érdekli. Nekik nem az az érdekük, hogy a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya tényleg helyreálljon. Nekik a romló költségvetési és külkereskedelmi egyensúly hozza a több pénzt, ezért nekik ezek a számok a szebbek. Ugyanis, ha romlik a mutató, akkor emelhető a kamat, és megnő az államkötvények kamathozama. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, a pénzvilág, a nemzetközi pénzügyi közösség, már hosszabb ideje a legnagyobb hasznot hozó üzletágnak tekinti, ha meg tudja szerezni egy ország adózó képessége feletti ellenőrzést. Ennek több módja van, közülük kiemelkedően fontos, hogy az adott országot, ha lehet közvetlenül a pénzoligarchiához tartozó vagy attól függő üzletember vezesse politikusként.

Magyarországon a költségvetés adóssága 2006 júniusában elérte a 14432 milliárdot. Ennek az adósságnak a kamatszámlája meghaladja az évi 900 milliárd forintot. Ha a Gyurcsány-csomag végrehajtása során elküldenek tízezer közalkalmazottat, akkor a kormány legfeljebb 35 milliárd forintot tud megtakarítani. Csakhogy a tízezer új munkanélküli megrendíti további 60-80 ezer ember egzisztenciáját. E megrendülés nyomán, amely munkahely elvesztést is jelenthet, kiesik 20 milliárd forint adóbevétel. Az állam tehát alig jut megtakarított pénzhez. Eközben a pénzügyi alapkezelő néhány gombnyomással el tudja tüntetni ezt a 35 milliárd forintot a hozamokban, miközben marad, sőt növekszik a hiány. Erre mi a rutinszerű reagálás: az hogy az Államadósság Kezelő Központ újabb kötvényeket bocsát ki. A pénzügyi alapok látva a sikert, tovább haladnak ezen az úton - több zavar, több ijesztgetés, több kényszer, nagyobb rémület, újabb eladósodás, több siker, nagyobb profit a pénzoligarchia számára és növekvő társadalmi feszültség Magyarországon.

A pénzmozgások és határaik szimulációs modellekkel kiszámíthatóak. Minél fegyelmezettebb és engedelmesebb egy társadalom, annál nagyobb eladósítással ér el a tűrési határig. Amíg mi az egyensúly reményében egyre több reálbérről mondunk le, egyre több adót és járulékot fizetünk, egyre kevesebbet költünk, addig ennek ellentételezéseképpen az állam egyáltalán nem jut több jövedelemhez, és nem javulnak az egyensúlyi mutatószámok. A hiánymutatók kibillenése beindítja azt a folyamatot, amelynek következtében az úgynevezett rezidenseknek, a "bennszülötteknek", egyre több jövedelme áramlik a pénzpiacra.

(Magyarországi rezidensnek lehet tekinteni azokat a természetes személyeket, akik egy évnél hosszabb ideje Magyarországon tartózkodnak. A jogi személyiséggel bíró, vagy az azzal nem rendelkező, de Magyarországon bejegyzett társas és egyéni vállalkozások, a társadalmi testületek, non-profit intézmények és kormányzati szervek is rezidensek. Magyar rezidensnek minősülnek a Magyarországon bejegyzett vámszabadterületi és bármilyen devizakülföldi jogosítvánnyal rendelkező vállalkozások is.)

A nemzetgazdaság rezidens alanyai - a kis és közepes magyar vállalatok -elszegényednek, és a lakosság túlnyomó része, amely teljesen vagyontalan, nem jut tőkejövedelemhez, s nem tud tőkét felhalmozni. Ezért "a bennszülöttek" - legyenek természetes személyek vagy kis és közepes vállalkozók - vagyonaikat pénzzé teszik, de ez a pénz inflálódik. A kényszereladás leszorítja a még meglévő kis vagyonka árát, ami előnyös az ingatlanalapoknak. A pénzpiaci és ingatlanalapok szorosan együttműködnek, hiszen bizonyos felső szinten ugyanazok a tulajdonosaik. Az állami ingatlan az ingatlanalaphoz, az eladáskor kapott bevétel pedig a pénzpiaci alaphoz áramlik. A befektetési alapok nyeresége újabb és újabb jövedelem-elvonást jelent a társadalom hátrányára. A jövedelem-elvonás feltételeit pedig mindaddig meg kell teremteni, ameddig csak lehetséges. Amióta már nincs privatizálható köztulajdon, az állam sem tudja az egyre fokozódó jövedelem-elvonást privatizációval ellensúlyozni. A tőkejövedelem nélküli magyarok a csökkenő reálbérből szintén nem tudják ellensúlyozni ezt a jövedelem-elvonást. A növekvő munkanélküliség pedig jelentős rétegek számára lehetetlenné teszi ebből a csapdából való kikerülést.

Az ingatlan és pénzpiaci alapok kezelői mindezt tudják, ők azonban rövidtávon akarnak jelentős jövedelemhez jutni, és nem hosszútávon gondolkodnak. Ez a helyzet hasonló ahhoz, ami a három részre szakadt Magyarországon a török által megszállott területeken volt. A szpáhik (a szultán szolgálatában álló lovas katonák) csak átmeneti időre kaptak földbirtokokat, amin szükségszerűen rablógazdálkodást folytattak, mert nem érte meg számukra hosszú távon befektetni. Nem tudhatták, hogy a szultán mikor veszi vissza ezeket a birtokokat, s ezért rövid idő alatt annyi hasznot préseltek ki, amennyi csak lehetséges volt. Ugyanez a helyzet az alapkezelőkkel is. Nem érdekeltek az ország hosszútávú fejlesztésében. Itt és most akarják a maximális hasznot kifacsarni.

Magyarország a pénzgazdaság berendezkedésével elveszítette vagyona döntő részét. Integrált hatalmi elitje immáron második évtizede a pénzpiac igényeihez alkalmazkodik maximális szolgalelkűséggel. A nemzetközi pénzügyi közösség addig nem fog ezen a helyzeten változtatni, amíg van Magyarországon elvehető közvagyon és magánvagyon, illetve jövedelem, és amíg az ország - akár úgy is, hogy tudatosan manipulálják az adatait -nagyobb adósság vállalására kényszeríthető. Magyarország a nemzetközi pénzvilág alázatos követésében annyiban különbözik a szomszédos országoktól, hogy a legkisebb ellenállásra sem hajlandó. Ezért vezetőrétege a legmesszebbre vitte a privatizáció, a globalizáció és az eladósítás útján. A pénzoligarchia pedig tovább követelődzik, mert még van néhány stratégiai cég, vannak még ingatlanok - például a belvárosi kormányzati épületek - és természetesen fáj a foga az értékes magyar termőföldre is. Már készültek tervek a parkolási cégek utcavásárlásaira, és mindannak a megvásárlására, ami csak pénzzé tehető.

Magyar ingatlanok külföldi felvásárlása

A BBC-ben komoly szakemberek kerekasztal-beszélgetésben foglalkoztak azzal, hogy Magyarországon nagyon olcsóak az ingatlanok, és tulajdonosaik igen csekély fizetésből, illetve nyugdíjból élnek és ezért könnyen rászoríthatóak lennének arra, hogy ezeket az ingatlanokat eladják. Az is felmerült, hogy ingatlanadó kivetésével ez az eladási folyamat felgyorsítható. Az egyik közgazdász fölvetette, hogy tudomása szerint Magyarországon sok nyugdíjasnak van magántulajdonában a lakása, mivel az állam eladta nekik. Ha bevezetik az ingatlanadót, akkor ezek csekély nyugdíjukból képtelenek lesznek azt fizetni. Tömegesen kényszerülnek eladni lakásaikat. Az ingatlanok ára még jobban leesik. Javasolni kell az angol kormánynak, vásárolja fel ezeket potom áron, majd pedig ajánlja fel ingyen az angliai színes bevándorlóknak. Így részben megszabadulhatnának tőlük. A kerekasztal résztvevőiben általános derültséget keltett az emberbarát közgazdász ötlete.

Rövid idővel ezután megjelent egy híradás a Magyar Nemzet című lapban az ingatlanadóról. Még egy táblázat is készült az adó várható nagyságáról. Ebből kiderült, hogy Budapesten egy szerény, 50 négyzetméteres lakás adója évente akár 360 000 forint is lehet. Vagyis havi 30 000 forint, míg az átlagos nyugellátás jelenleg 60 000 forint. Még a Gyurcsány-csomag ismertetése előtt Bokros Lajos és három liberális közgazdász társa is már tett egy csomagajánlatot. Ebben megjelent az ingatlanadó követelése. A lakás értékének arányában már az 1% is 10-15 000 forintos adóterhelést jelenthet havonta. Ezeket a lakásokat az emberek egyszer már megvásárolták az alacsony bérükből a kommunizmus idején. A rendszerváltás után eladták nekik másodszor is. Leadózott pénzükből fizették ki, és sokan még ma is fizetik a törlesztőrészleteket. Most pedig a mesterségesen felduzzasztott költségvetési hiányra, valamint az ugyancsak mesterségesen és tudatosan előállított külkereskedelmi hiányra hivatkozva el akarják venni ezeket az ingatlanokat a nyugdíjasoktól, a nyugdíjukhoz képest szégyentelenül magas adóval. Az otthonaiktól ingatlanadóval megfosztott alacsony jövedelmű rétegekhez tartozók közül sokan hajléktalanok lesznek. Ők a globalizáció által szétroncsolt társadalom, a tőke szabad garázdálkodását jelentő liberális pénzuralmi-rend áldozatai. A havi 100 000 forintos nettó átlagkereset sem nyújt védelmet az ingatlanadóval szemben.

Nézzük, hogy most mit ír erről az embertelen ingatlanadóról a liberális közgazdász, Kornai János. Abból indul ki, hogy új törvénnyel bevezetik az ingatlanadót és azt az önkormányzatok egyik legfőbb bevételének minősítik. Ennek érdekében úgy szervezik át az adórendszert, hogy az önkormányzat erősen érdekelté váljék az ingatlanadó behajtásában. Kialakul az új adónem beszedésének apparátusa, és az rutint szerez ebben a tevékenységben. Az állampolgárok az idő múltával megszokják, hogy az ingatlan után adót kell fizetni, hogy ez az élet természetes rendje. Így sikerül új bevételt kialakítani, amelynek a tartós fennmaradására erős biztosítékok épülnek be a társadalom intézményeibe és magatartási normáiba.

Kornai hangsúlyozza, hogy a perdöntő kérdés, például az ingatlanadó ügyében, nem az, hogy bevételi vagy kiadási oldalon történt-e a változás, hanem, hogy mennyire nehezen vagy könnyen fordíható vissza? Vagyis, ha jön egy új kormány, lesz-e lehetősége arra, hogy ezt a szegényeket nyúzó ingatlanadót eltörölje, vagy se? Kornai szerint az a fontos, hogy mennyire épül be a változás a jogrendszerbe, mennyire kényszeríti ki az érvényesítését, és milyen mély gyökereket ver az emberek gondolkodásában? Kornai azért bírálja a Gyurcsány-csomagot, mert sok benne az olyan tétel, amely aránylag könnyen visszafordítható, mind a bevételi, mind a kiadási oldalon. Figyelmezteti az Új Egyensúly program végrehajtóit, hogy amit fenn kell tartani, azt az idő előrehaladásával mind mélyebben és erőteljesebben intézményesíteni kell. Be kell cementezni a jogrendbe és az emberek gondolkodásába is.

Miután szinte kegyetlenül elmondja a pénz- és korporációs oligarchia uzsorás igényeit, jön a szokásos álszentnek tűnő együttérzés, miszerint "a kiigazítás sok embernek okoz majd fájdalmat, anyagi veszteséget és növekvő bizonytalanságot. Nem egyforma szenvedést fog rájuk kimérni a sors." Majd így folytatja: "az örömök és az áldozatok, a hasznok, és a költségek nemzedékek közötti eloszlásáról van szó." Ezért kell tehát Kornai szerint elvégezni ezt a minden igazságossági szempontot nélkülöző terhes kiigazítást.

Kornai a kamatterhekről

Liberális nézeteihez híven Kornai azt fejtegeti, hogy minél inkább eladósodott az ország, és minél inkább fenyeget egy pénzügyi válság veszélye, annál magasabb hozamokkal kell idevonzani és szükség esetén a költségvetési deficit finanszírozására rávenni a pénzügyi befektetőket. Ha növekszik a költségvetésre nehezedő kamatteher, akkor ettől a deficit is nő és nem lesz vonzó a pénzügyi befektetés Magyarországon. Az egyik kedvezőtlen hatás erősíti a másikat. Ebből Kornai azt a teljesen téves következtetést vonja le, hogy így jön létre az adósságspirál és az az adósságcsapda, amelybe Magyarország került. Ahelyett, hogy az eladósodás igazi okait elemezné, olcsó közhelyekkel fizeti ki azokat, akiket újból megsarcolnak szükségtelenül és igazságtalanul.

Kornai nem foglalkozik azzal az elszámolással, amelyet a költségvetésről a miniszterelnök 2006. június 19-én tartott a Parlamentben. Az Országgyűlés jegyzőkönyve szerint arra a kérdésre, hogy miért kell lépéseket tenni az egyensúly érdekében, a miniszterelnök így válaszolt:

"A 2002-es bázist alapul véve az azt követő időszakban összesen 12 ezer milliárd forinttal többet költöttünk. Természetesen négy év alatt. Ebből a 12 ezer milliárd forintból nagyjából 7 ezer milliárd forintnyi bevétele keletkezett az államnak, amit tudott a saját bevételeiből finanszírozni, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszírozott.

Az elmúlt négy évben egy rendkívül intenzív szociális igazságteremtő, szociális kiigazító és modernizációs programot hajtottunk végre. Erre ezt a bizonyos 12 ezer milliárd forintot költöttük el. Ennek valamivel több mint a felére, 7 ezer milliárdra, volt kellő bevétele az államnak, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszíroztunk. A hitelből történő finanszírozás egy része, nagyjából 3 ezer milliárd lépést tartott a közös vagyonunk és jövedelmünk növekedésével, azaz ha nagyjából csak 3 ezer milliárd forintot vettünk volna fel hitelben, akkor Magyarországon úgy növekedett volna az államadósság, mint amilyen ütemben növekedtek a jövedelmeink. De mi nem 3 ezer, hanem 5 ezer milliárdot költöttünk szociális és modernizációs kérdésekre.

Mire költöttük? Különösen az ellenzék teszi fel mindig nagyon szívesen ezt a kérdést: na de hol van a pénz, kérem szépen? Hol van az a 12 ezer milliárd forint? Hát, összesen négy tételben össze tudom önöknek újra és sokadszor foglalni. - hozzáteszem, ma már nem bízom abban, hogy ha akár tizenötödszörre is elmondom, akkor az ellenzék nem fogja tizenhatodszor is megkérdezni, hogy hol van a pénz, mert őszintén szólva ezek általában nem kérdések, csak kérdés formájába bújtatott állítások, tudniillik, hogy nincsen meg a pénz.

A 12 ezer milliárd 71 százaléka, 8700 milliárd jóléti és szociális kiadásokra ment, ennek a legnagyobb része egyébként nyugdíj, oktatási kiadás és egészségügyi kiadás. 71 százalék! 14 százalék, 1700 milliárd forint gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésben van. Összességében 11 százalékban finanszíroztuk az állam különböző közrendvédelmi és egyéb igazságszolgáltatási és egyéb bővülő feladatait, és összesen 4 százalékot képvisel ebben a 12 ezer milliárdban az elmúlt négy évben megnövekedett adósságszolgálati teher. Összességében az adósságszolgálat terhe az összes jövedelmünkhöz képest csökkent."

Vegyük közelebbről szemügyre, hogy miről tájékoztatta a Kormány feje az Országgyűlést. Először is azt állítja, hogy az adósság-állomány megnőtt, mert 12 000 milliárd forinttal többet költöttünk a lehetőségeinknél, méghozzá túlnyomóan jóléti célokra. Ez azonban hibás eljárás volt, mert nem lehet megengedni, hogy az ország továbbra is hitelből éljen. Ebből következik, hogy a jelenlegi életszínvonal rovására adót kell emelni, és csökkenteni kell a jóléti kiadásokat.

A miniszterelnök kijelentéseivel elsősorban az a baj, hogy szavai nem tekinthetőek a törvényeknek megfelelő elszámolásnak, másrészt az ott közölt adatok bizonyíthatóan valótlanok, ahogyan az a következőkben egyértelműen kiderül. Ami az elszámolást illeti, maga az alkotmány mondja ki, hogy a Kormány az Országgyűlésnek felelős és ezért köteles beszámolni a tevékenységéről. A Kormány pénzügyi-gazdasági tevékenységének a követésére az Országgyűlés elfogadta az államháztartásról szóló törvényt, az Áht.-t, mégpedig azért, hogy e törvény értelmében hatékony és ellenőrizhető legyen a közpénzekkel való gazdálkodás, a kívánatos pénzügyi egyensúly megteremtése, valamint az államháztartás adatainak teljessége, részletessége, valódisága áttekinthető legyen, és érvényesülhessen a nyilvánosság alapelve. Talán ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy egy ilyen rövid kis felszólalás nem tekinthető az államháztartás alakulásáról szóló részletes beszámolónak.

Maga az Államháztartási törvény is 60 oldalas, a Kiegészítő számviteli előírások pedig több ezer oldalt tesznek ki. Ezek részletesen előírják az éves költségvetés és a megvalósult pénzügyi folyamatok zárszámadásának a szerkezetét, elkészítésük ütemezését, előterjesztésük módját. Ezek között szerepel az is, hogy miként kell kitérni az adósság keletkezésére, az adósság létrejöttének okaira és a többletráfordítások részleteire. Az Áht. Külön fejezetben foglalkozik a költségvetések, a zárszámadások, a vagyongazdálkodás ellenőrzésével. Mindezt az Országgyűlés pénzügyi-gazdálkodó ellenőrző szerve, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) végzi. Az ÁSZ évente és alkalmanként is ellenőrzi a Kormány előterjesztéseit, az éves költségvetést és a zárszámadásokat. Az ellenőrzött dokumentumokat az Országgyűlés megvitatja és törvénybe iktatja. Az államadósság alakulása tehát törvénybe iktatandó kötelező ismeret, amelyet fontossága miatt minden állampolgár rendelkezésére kell bocsátani. Valóságtartalmuk így már nem vitatható, csak az Alkotmánybíróság vizsgálhatja felül.

Mivel tehát létezik egy hivatalos, igaznak tekintendő elszámolás az államadósság alakulásáról, ezekkel az igaz adatokkal kell egybevetni azokat az adatokat, amelyeket Gyurcsány Ferenc előadott a Parlamentben. Az ÁSZ 2006. május 22-én 67 oldalas jelentést tett közzé "Az államháztartás adóssága kezelésének, alakulásának ellenőrzéséről". A vizsgálati jelentést, amelynek a száma 0604, ill. 0604-L minden képviselő kétoldalas levél kíséretében megkapta. De bármely állampolgár elolvashatja az Interneten. Az ÁSZ vizsgálata az 1999 és 2005 vége közötti hat évre terjed ki. A miniszterelnöki elszámolás viszont 2002-től 2006-ig, négy évet ölel fel. Az ÁSZ jelentés bemutatja az államadósság növekedését kiváltó közvetlen okokat és összetevőket. A miniszterelnök által feltett arra a kérdésre, miért kell az egyensúly érdekében lépéseket tenni, továbbá mire költöttük el a pénzt, az ÁSZ jogilag is érvényes, szakmailag is alátámasztott választ ad. A Kormány ismerte ezt a jelentést, mert 2006. márciusában megkapta a Miniszterelnöki Hivatal, a jegybank alelnöke, a Magyar Államkincstár alelnöke és az Államadósság Kezelő Központ Rt. vezérigazgatója. A Kormány még véleményezte is a jelentést. A véleményeket a Pénzügyminisztérium apparátusa komoly, alapos munkával összefoglalta és szakmai kapcsolatait felhasználva egyeztette az ÁSZ vezetőivel.

Ezek után nézzük, hogy milyen számokat vett figyelembe az ÁSZ? 2000 eleje és 2005 vége között eltelt hat évben az adósság növekedése 6071,5 milliárd forint. Ez a 13 035,8 és a 6961,3 milliárd forint különbözete. Vagyis hat év alatt 6000 milliárd forint az adósság növekedése és nem 12, és ez a növekedés négy év alatt történt. A miniszterelnöki elszámolás négy évére szűkítve, vagyis 2002-től számítva a növekedés 3310 milliárd forint, és nem 5000 milliárd forint, amint a miniszterelnök állította.

A miniszterelnök a növekedési adatokat összemosta a folyó kiadásokkal. Ez nem felel meg a jogi előírásoknak és azt a látszatot kelti, hogy az eladósodások számának a felfutásában nagy a társadalom felelőssége. Az államháztartás négy alrendszerből áll: a központi költségvetésből, az elkülönített állami alapokból, a helyi önkormányzatok költségvetéseiből és a társadalombiztosítási alapokból. Az Áht. szerint az adósságot alrendszerekre bontva kell nyilvántartani és bemutatni. Erre még csak kísérlet sem történt. Az eladósodás 97-98%-át a központi költségvetés hordozza. A költségvetés rendszeresen átvállalja a társadalombiztosítási alapok hiányát, az önkormányzatok pedig csak 2% körül vesznek részt az adósság létrehozásában. Az elkülönített alapok pedig pénzt takarítanak meg. Ha a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok adósságállományának a változását összevonjuk, akkor mintegy 6000 milliárdos hiányszámot kapunk.

Az adósság azonban nemcsak a pénz elköltésével vagy megtakarításával változik, hanem például devizaadósság esetén a forint árfolyamának a változásaival. A kötvények, államkötvények, mint adóslevelek is többet vagy kevesebbet érnek, attól függően, hogy névértékben vagy piaci áron számítjuk értéküket. Az ár függ a kamatlábváltozástól, a forintleértékelődéstől. Hogy ez mekkora összeg lehet, utalunk arra, hogy a Budapest Airport Rt. közelmúltban történt eladásából befolyt összeg adósságcsökkentésre fordított 400 milliárd forintját a nemrég bekövetkezett forintleértékelődés néhány nap alatt elpárologtatta.

Az adósságállományt csökkenti a köztulajdon eladásából befolyó privatizációs bevétel, de növeli, ha az államháztartáson kívüli adósságot átvállal a kormány vagy ilyen hitelekért kezességet vállal. Az ÁSZ adatai szerint 2000 és 2005 vége közti 6 évben tehát 4813 milliárd forint volt a kamatkiadás, azaz az adósságnövekmény 82,2%-a. Ez azt jelenti, hogy az államadósság a kamatterheken keresztül meghatározta és beszűkítette a költségvetés mozgásterét. Ha tehát hat évre 4813 milliárd, akkor lehet-e igaz a miniszterelnöki közlés szerint 4 évre 480 milliárd forint, vagyis a 12 000 milliárd 4 %-a. Nyilvánvalóan nem.

A 2002 és 2005 közti négy évben az adósságnövekedés 5024,7 milliárd forint volt. De ebből a kamatkiadás 3310 milliárd forintra rúgott. Ezen felül más pénzügyi teher is növelte az adósságot. Így az MNB-veszteség térítése, a begyürüző árfolyamhatások. Mindebből látható, nem igaz, hogy 8700 milliárd forint többletkiadás ment szociális és jóléti célokra és ebből ered az eladósodás. Nem igaz az sem, hogy mindössze 4% volt az adósságszolgálat. A helyes és igaz adatokat az ÁSZ jelentése tartalmazza. Ebből pedig hitelesen megállapítható, hogy az adósságtöbblet mintegy háromnegyede az adósságszolgálatból, elsősorban kamatfizetésből eredt.

Az ÁSZ külön is kitér arra, hogy lehetnek-e a jóléti kiadások az eladósodás okozói? Erről ezt írja a jelentés: "A deficithez összességében hozzájáruló kiadások a jövőbeni jóléti és a gazdasági növekedést elősegítő hatásai nehezen azonosíthatóak. A Pénzügyminisztériumban nem készültek el a támogatási programok, a jóléti intézkedések, a szociális ellátórendszerek reformjai, valamint a beruházások jövőbeni hasznosságát, eredményességét, államháztartási bevételekre, kiadásokra gyakorolt hatását mérő tanulmányok és elemzések." Az ÁSZ szakértői azt is megállapították, hogy nem követhető az elköltött pénz hasznosulása az egyes költségvetési fejezetekre vonatkozóan, mert hiányzik az értékelés és számonkérés.

A kerekítve 13 ezer milliárd forrásbevonás célja tehát a kifutó hitelek megújítása volt, mintegy 8 ezer milliárdos nagyságrendben, és így marad 5000 milliárd forint hitel többletként. Ez a számsor vezethette félre a miniszterelnököt. De ennek a számsornak semmi köze a pénzfelhasználás mértékéhez és céljához. Hiszen például a kincstárjegyek megújítása 20 000 milliárdos nagyságrendet is elérheti. A miniszterelnök tehát a parlamenti tájékoztatójában mind a szakszerűséget, mind a jogszerűséget mellőzte. Még érdemes utalni rá, hogy az ÁSZ jelentés szerint éves hiányunk kamatfizetés nélküli egyenlegében nem is volt hiány. 2000-ben, 2001-ben többlet mutatkozott. 2002-ben a nagy adósságátvállalási és más tényezők megemelték a hiányt, de így is 2003-ban csak a GDP 1, 6 %-a; 2004-ben, pedig 1,4%-az a kamatok nélküli hiány, vagyis jóval kevesebb, mint a maastrichti kritériumokban előírt 3%. Az éves kamatok azonban 2000-ben a GDP 5,6%-át tették ki, majd pedig a következő években 3 és 4% körül mozogtak. Az Európai Unió előírása szerinti hiánymutatókat is az országra nehezedő adósságszolgálat rontja el. Ez az elképesztő méretű kamatteher épp a szociális és jóléti céloktól vonja el a pénzt. Tehát nem a lakosság jóléte, túlzott fogyasztása és a reálbérek túlzottan gyors növekedése borította fel az egyensúlyt, hanem az, hogy a pénzpiac aránytalanul nagy profit és kamatjövedelmet von ki az országból.

Ami jó a banknak, az rossz a vállalatnak

Varga István a már említett 2006. július 17-i írásában foglalkozik a pénzügyi és a nem pénzügyi vállalatok mérlegének egymást kölcsönösen tükröző viszonyával. Ha a vállalatok el vannak adósodva, az jó a banknak és rossz a vállalatnak. Ha viszont a bank kevés hitelt tud kihelyezni, az neki előnytelen. Ezért a pénzügyi vállalatok a termelői szektor eladósításában érdekeltek. A magyar gazdaság legértékesebb részét tulajdonló és működtető multinacionális cégek pénzügyileg erősek, és nem lehet őket eladósítani. A gyenge helyi cégeket, akik nagyon is rászorulnak a hitelekre, azokat el lehetne adósítani, de nagyon kockázatos, mert nem rendelkeznek megfelelő fedezettel a felvett hitelek visszafizetésére. A lakosság esetében még bonyolultabb a helyzet. Az egyes természetes személyek terhelése költséges és aprólékos munka, továbbá kockázatos, mert már a lakosság sem rendelkezik kellő fedezettel felvett hiteleire. E szempontok miatt az eladósítás igazi célpontja az állam, pontosabban az állami költségvetés. Az állam adószedési monopóliuma és erre kiképzett adóapparátusa révén lényegében elvégzi a nehéz és munkaigényes feladatot. A pénzpiac irányítóinak csak az a feladata, hogy átvegyék az államtól az általa a lakosságból kisajtolt jövedelmet egy sokkal egyszerűbb pénzügyi művelettel.

Ennek a technikának a lényege, hogy egyszerűsített hitelezési mechanizmussal az államot kell eladósítani. Noha egyre többet emlegetik az államcsődöt, mégis az az elfogadott nézet, hogy egy állam igazán nem mehet tönkre. Egy adott állam hitelei mindig megújíthatóak, legfeljebb ha nem fizet pontosan vagy nem jók az adósságmutatói, akkor egyre drágább feltételekkel lehet hitelt nyújtani neki. Egy bizonyos eladósítási szint felett a hitelezők szinte minden kívánságukat érvényesíteni tudják, mert érdekérvényesítési képességük az állam eladósítása arányában növekszik. Ők döntik el, hogy az adós állam milyen tűréshatárig szedjen be adót a költségvetés számára. Azt is ők határozzák meg, hogy hol és mennyit költsön a közfeladatok ellátására. A nemzetközi pénzvilág erre kiképzett szakértői elmagyarázzák az adott állam irányítóinak, hogyan kezeljék a társadalmi feszültségeket és minden eladható vagyon kényszereladásával megszerzik az egykori nemzeti vagyon tulajdonjogát.

Egyes államok nem engedték meg hogy erőforrásaikat a nagy nemzetközi pénzügyi konglomerátumok szedjék össze és osszák el. Előírták, hogy a vagyont a bankrendszer és a befektetési alapok nem tehetik a magántulajdonukká értékpapírok és ingatlanok formájában. A hitelintézetek ezekben az országokban is kiszolgálják a vállalkozások termelőtevékenységét, a kereskedőcégek aktivitását. Egyre gyakoribb, hogy sok helyi céget pénzügyi eszközökkel kapcsolnak össze együttes és hatékony teljesítésre. Itt a bankok nem a pénzoligarchia gazdagodásának az eszközei, hanem eredeti funkciójuknak megfelelően segítik elő a reálgazdaság működését. A pénz a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét tölti be elsősorban. Az itt ismertetett helyzet több ázsiai országra jellemző (Tajvan, Dél-Korea, Malajzia, Szingapúr stb.). Ebben az ázsiai gazdaságszerkezetben a vállalkozások nincsenek kiszolgáltatva a banki és pályázati folyamatok bürokratikus lassúságának.

Magyarországon ezzel szemben a pénzvilág, a pénzpiac, a nemzetközi pénzügyi közösség nem a vállalkozások kiszolgálásában, hanem az állam eladósításában, az adóslevelek gyarapításában és a minél nagyobb jövedelem-elszívásban érdekelt. A pénzoligarchia intézményei gyakorlatilag kivonultak a termelőgazdaság finanszírozásából, s emiatt Magyarországon szinte minden saját fejlesztésű végtermék előállítása megszűnt.

Érdemes-e utánozni a Bokros-csomagot?

Amikor az országot irányító vezető csoport a Gyurcsány-csomaggal ajándékozza meg a magyar népet, érdemes újra közelebbről szemügyre venni a Bokros-csomag előtti és utáni folyamatokat is. Az OECD röviden így foglalta össze a Bokros-csomag lényegét: ezzel a csomaggal a magyar kormányzat átcsoportosította a munkajövedelmeket a tőkének, de ez eltúlzott volt, és ráadásul felesleges is. A Nemzetközi Valutaalap 1995 őszén - több hónappal a Bokros-csomag megszorításai után - még további bércsökkentést és áremelést sürgetett, s a privatizáció felgyorsítását követelte. Cserébe szép jövőt ígért azoknak a magyaroknak, akiknek máris elegük van abból, hogy mindig csak 'lelkiekben lehetnek gazdagok' (anyagi javakban nem) és csak 'boldog jövővel rendelkezhetnek', de boldog jelennel nem. A munkát végző magyar emberek azt szeretnék, ha munkájuk eredménye náluk maradhatna, és az országgal együtt gyarapodhatnának.

Az a javulás, amit a Nemzetközi Valutaalap beígért, nem következett be. Helyette megszűnt sok belföldi munkahely. A hazai igénylőket kizárták a privatizációból pénzügyi technikákkal és korrupcióval. Az ily módon leszorított bérek, és a jól képzett munkanélküliek serege vonzotta a nemzetközi tőkét. A családi költségvetések sínylették meg a nagy társaságok betelepülésének a költségeit. A termelő tőke nyomán megjelent a spekuláns, vagyis a termelés kockázatát egyáltalán nem vállaló portfolió tőke is. Ez a nagy arányú tőkebeáramlás csendben, anélkül, hogy a magyarok erről tudtak volna, igen nagy hordejerű változást hozott létre a magyar pénzrendszerben, a magyar gazdaság működésében és az egész magyar társadalom életében.

Ez a nagy változás nem más, mint az, hogy csendben kiszorította a magyar jegybankpénzt, az igazi magyar forintot, és helyébe a külföldről beérkező deviza lépett, amit a Nemzeti Bank e célra kibocsátott 'forintruhába' öltöztetett. Vagyis az 1946-ban bevezetett forint már jóval hamarabb meghalt, mint ahogy ma gondoljuk. Nem élte meg a 60 évet, mert az, amit ma forintnak neveznek, az már csak kamatozó külföldi deviza magyar névvel ellátva. A folyamat úgy zajlott, hogy a beérkező külföldi tőke forint ellenértékét, amit korábban a Nemzeti Bank pénzjegy-kibocsátási monopóliuma révén ingyen állított elő és kamatmentesen volt forgalomban, kivonta, eltüntette és helyébe olyan forintot hozott forgalomba, amely már nem általa kibocsátott pénz volt, hanem csak az ideérkezett devizának a papíros megfelelője.

A multinacionális cégekhez került a legértékesebb magyar termelői vagyon. Ezt a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia beolvasztotta a hegemóniája alatt álló globális részvényvagyonba. A Magyarországon működő külföldi vállalatok egyre kevesebbet adtak a közösbe, s minden eszközzel kivonták magukat az adózás nagy része alól. Egyes cégek pedig off-shore jogosultságot szereztek. Ez nem más, mint egyéni megállapodással, amelyet a Pénzügyminisztériummal kötnek, elintézik maguk számára, hogy 3% körüli adót fizessenek. (Ezt mára az Európai Unió nyomására a cégekkel kötött egyéni megállapodás alapján átlagosan 8%-ra emelték fel.)

A portfolió vagy más néven spekuláns tőke, a forint úgynevezett csúszó leértékelésének az évei alatt, a határidős ügyleteken óriási nyereséget söpört be magának. A pénzügyi nyereségben való dúskálás a hazai termelőgazdaság leépülését, a verseny megszüntetését és az ide érkező külföldi beruházók gyors gazdagodását eredményezte. Sok esetben az állami-monopólium magán-monopóliummá alakult át. E folyamat eredménye az, hogy jelenleg évi mintegy 5-6 milliárd eurónyi jövedelem áramlik ki az országból. Ez a költségvetési és külkereskedelmi hiány legfőbb oka. Ha ezen nem változtatnak az illetékesek, akkor a lakosságtól hiába veszik el megszorításokkal a tervbe vett ezermilliárd forintot.

A pénzvilág a megszorításokat szereti

2002-ben és 2003-ban nőttek a reálbérek és ezen a téren nagyobb arányú kiigazításra került sor. Itt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezzel a bérkorrekcióval érték el a magyar munkavállalók az 1978. évi színvonalat. Ugyanakkor a munkátvégzők ugyanezért a bérért az 1978. évi termék- és szolgáltatásmennyiség háromszorosát állították elő. 2004. májusában a Nemzetközi Valutaalap, a magyar gazdaságot jónak értékelte és ezúttal is ajánlásokat fogalmazott meg. Abból, hogy sikeres a gazdaság, azt a következtetést vonták le, hogy sürgős megszorításokra van szükség. Vagyis ugyanaz történt, mint 1995-ben. Rázúdították az országra a csőd veszélyét, hogy elfogadtassák a lakossággal az újabb megszorításokat. Tehát megszorításokra van szükség akkor is, ha rosszak a számok, és akkor is, ha jók. Ez mindig azt a célt szolgálja, hogy fenn lehessen tartani a magyar gazdaság és társadalom adósságviselő képességét, és még több pénzt lehessen tőle kisajtolni adósságszolgálat formájában. A világvége hangulat terjesztése pedig a korporációs, azaz magántulajdonú tömegtájékoztatás elsőrendű kötelessége, de rá tudják kényszeríteni a közszolgálati tömegtájékoztatási intézményeket is.

A Nemzetközi Valutaalap 2004-ben írt egyik levelében (04/59) megállapítja, hogy Magyarország a reformok végrehajtásával, a privatizációval, a külgazdasági nyitással, a bankrendszer konszolidálásával jó állapotban lépett az Európai Unióba. Súlyos negatívumként említették azonban, hogy nőttek a reálbérek, sőt az állami szektorban kiugróan, és a minimálbér is nagyobb lett. Mindez fokozza az inflációs nyomást és kedvezőtlenül hat a külföld felé irányuló pénzügyi kapcsolatokra, amelyeket számokban a fizetési mérleg fejez ki. Káros a versenyképességre is: "A piacok egyre növekvő aggodalommal figyelték a külgazdaság és a költségvetés alakulását, általában a gazdaságpolitika hitelességét."

A hitelesség, illetve annak kétségbevonása jó ürügy arra, hogy a pénzpiaci szereplők növekvő aktivitással változtassák az árfolyamokat és kényszeríthessék ki a kamatláb emelését. A pénzpiac és intézményi hálózata alakította a kamatlábat és az árfolyamot. Mindezt úgy érte el, hogy szinte ide-oda rángatta a rendelkezésére álló pénzügyi technikákkal az egyensúlyi mutatókat. A Nemzetközi Valutaalap a pénzpiac megnyugtatása érdekében követelte, hogy Magyarország illetékesei a bérszint visszafogásával növeljék az ország versenyképességét, mert elengedhetetlen az egyensúlyhiány megfékezése és a pénzpiaci szereplők általi sebezhetőség mérséklése. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a pénzpiac, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség, hozta létre és irányítja a Nemzetközi Valutaalapot. Azaz a spekulánsok érdeke az, hogy a reálbérmérséklés kikényszerítésével jöjjön létre az az egyensúly, amely tulajdonképpen a magyar társadalom adósságviselő képességének a megnövelését jelenti.

A Nemzetközi Valutaalap arra törekedett, hogy az ismételten leszorított magyar bérek következtében ne is képződhessen szabad megtakarítás Magyarországon. Az említett levél megemlíti, hogy 2003-ban ambiciózus költségvetési kiigazításra került sor (500 milliárd forint nagyságrendben), de újabbakra van szükség. Örömüket fejezték ki a Valutaalap levélírói, hogy a magyar politikai vezetés kész engedelmesen végrehajtani kívánságaikat. De azért utasításnak számító elvárásaikat gondosan felsorolták, hogy a jelenlegi kormányzó erők nehogy valamit is elfelejtsenek. Így csökkenteni kell az állami kiadásokat, folytatni kell a nyugdíj-reformot. Át kell alakítani a szociális jutattások és támogatások rendszerét. Meg kell reformálni az oktatás-és egészségügyet. Szigorítani kell a lakástámogatást. Erőteljesen vissza kell fogni az állami béreket, mert mint írják: "a kormánynak élen kell járnia a bérek vissza fogásával"; továbbá arról sem feledkeztek meg, hogy a földgáz és elektromos áram árát költségfedezeti szintre kell felemelni, és az eddigi támogatásokat meg kell szüntetni. Azaz a Gyurcsány-csomag nem más, mint a Nemzetközi Valutaalap követeléseinek a teljesítése.

A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia irányító központjaiban, amelyek közé a Nemzetközi Valutaalap is tartozik, úgy döntöttek, hogy Magyarországon megint eljátszák a "nagy baj van" című színdarabot. Az előadáshoz azonban 2004-ben nem volt jó az időpont. Ha akkor tartják az előadást, akkor 2006-ra megbukhattak volna a szereplők a parlamenti választásokon. Ezért úgy gondolták, hogy kiválasztják az alkalmas színész-főszereplőt, de a "nagy baj van" című színdarab előadására csak a választások után kerüljön sor. Ha jól meggondoljuk, ez nem más, mint a Bokros-csomag megismétlése "a nagy sikerre való tekintettel". A siker ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy igen nagy összegeket kaszált a pénzoligarchia és ez az a nagy összeg, amiről Vértes András, a Gazdasági Kutató Intézet elnök-vezérigazgatója, a választások után egy szakmai tanácskozáson azt mondta, hogy eddig a külföldi tőke igen nagy pénzt csinált Magyarországon, most az a feladatunk, hogy megcsináljuk: továbbra is ilyen nagy jövedelmet húzhasson.

2005. november 21-én a Magyar Bankszövetség is közzétette gazdaságpolitikai helyzetértékelését. Azt érzékeltették, hogy jól mennek a dolgok és mindjárt le is vonták a logikus következtetést:: a reálbéreket csökkenteni kell! A gazdaság is szilárd lábakon áll, éppen ezért az egészségügyet, a nyugdíjakat, az önkormányzati rendszert, a közüzemi szolgáltatásokat és a közlekedés finanszírozását is meg kell reformálni. Figyelemre méltó, amiről a Gyurcsány-csomag mai propagandistái nem tesznek említést, hogy az államháztartás hiányának zömét az adósságfinanszírozó hitelek kamatterhe tette ki.

A Magyar Bankszövetség is beépült a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hálózatába. Ezt onnan lehet tudni, hogy milyen logika szerint gondolkodnak. A pénzoligarchiának világvége hangulat kell, hogy tovább terhelhesse a birkatürelmű magyar lakosságot. Ezért - noha jól mennek a dolgok - a Bankszövetség helyzetértékelésének az a végkövetkeztetése, hogy a magyar gazdaság az ezredforduló után letért a fenntartható növekedési pályáról - értsd: az adósságviselő képesség fokozhatóságáról, ezért valamit tenni kell. Először is azt állítják, hogy "a fiskális politika agresszív keresletnövekedésbe kezdett." Máshol pedig azt állapítják meg, hogy "a költségvetés a nemzeti össztermék, a GDP, 6%-ának megfelelő többlet-vásárlóerőt pumpált a gazdságba, nagyjából annyit, amennyi többletjövedelmet a gazdaság növekedése ugyanezen időszakban produkált." Ezek látszólag ellentmondó megállapítások, de Varga István úgy értelmezi, hogy valamiféle mumusra van szükség a nemzetközi pénzügyi közösség további jövedelem-elvonásának az igazolására. Ezért kell úgy beállítani, hogy a 'túlzott jövedelem' és a 'túlfogyasztás' az, amit a magyar polgár nem engedhet meg magának. Még akkor sem, ha előteremtette munkájával ennek a gazdasági feltételeit.

A Bankszövetség így magyarázza meg álláspontját:

"A kontinentális Európa szociális szempontokat előtérbe helyező gazdaságpolitikájának átalakítására egyre erőteljesebbek a külső és a belső kényszerek. Ez azt követeli meg, hogy a szociálipolitikai és gazdaságpolitikai szempontok ne keveredjenek egymással és a fiskális, monetáris és fejlesztéspolitika elsősorban a kompetitív keretfeltételek biztosítására törekedjen. Ez a nemzetközi feltételrendszer határozza meg alapvetően a hazai gazdaságpolitikai feladatokat is. Ezek figyelembevételével törekedni kell arra, hogy a gazdasági fejlődés ne belső ösztönző tényezőkön alapuljon, mert az kvázi import-helyettesítő hatással jár, ami korlátozza a technológiai fejlődést. A meghatározó nemzetközi folyamat, a globalizáció, ezért nélkülözhetetlen a kompetitív előnyök fenntartása, erősítése."

Azaz a magyarok ne a saját polgártársaik szükségleteinek a minél hatékonyabb kielégítésére törekedjenek, pl. a rendkívül drága és az eladósítást növelő import kiváltásával, hanem kizárólag exportra dolgozzanak, amely előállítja az ide fölöslegesen bejött tőke kamat-és profithozamát. Ezt még meg is erősítik azzal, hogy a liberalizált nemzetközi tőkeáramlás következtében megváltoztak a korábban érvényes közgazdasági mechanizmusok. A régebben érvényes közgazdasági törvényszerűségek helyett a nemzetközi pénztőke legújabb utasításait kell követni.

Itt ismét szembesülünk az elsőbbség kérdésével: az ember vagy a profit a fontosabb? A pénzgazdaságnak, amelynek központjában a még több pénz előállítása áll, az ember csak annyiban számításba veendő, hogy lehet-e a munkájával profit és kamatjövedelmet termelni vagy sem? A pénzgazdaság alternatívája az emberközpontú társadalom, ahol a termelőgazdaság a humán szükségleteket elégíti ki, és a pénz csak segédeszköz, amely a termelőgazdaság gazdasági folyamatainak a közvetítésére szolgál. Az emberközpontú társadalomban az ember a legfontosabb, minden ő érte van. Ebben a társadalomban még a modernizációnak is az élet minőségének a megjavítását kell szolgálnia. Csakhogy a pénzoligarchia a modernizáció fogalmával és gyakorlatával is visszaél. Leszűkítette a gazdasági és technikai modernizációra, s egyáltalán nem érdekli a közjó szolgálata, az életminőség modernizációja, azaz az emberi társadalom viszonyainak igazságosabbá tétele. Ma már csak a kívülről érkező, a globális rendszer importját szolgáló modernizáció számít. A globális pénztőke határozza meg a magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát. Ezért merik kimondani, hogy nincs szükség a hazai vállalkozások támogatására és fejlesztésére, mert az lehetővé tenné az import helyettesítését magyar árúkkal és szolgáltatásokkal, s a globális pénztőkének ez nem áll érdekében. Világos, hogy miközben a fizetési mérleg egyensúlyáról beszélnek, valójában olyan feltételek megteremtése a fontos, hogy a pénztőke változatlan nagyságrendben tudjon jövedelemhez jutni Magyarországról.

2006 első negyedévében az áruk és szolgáltatások külkereskedelmének hiánya 317 millió euró volt. Ugyanakkor a parlamenti választás évének első negyedében 6,4 milliárd euróval, vagyis 1700 milliárd forinttal nőtt az ország bruttó adóssága. Ebből látható, hogy a pénzügyi műveletekből húszszor nagyobb adósságállomány-növekedés keletkezett, mint az áruk és szolgáltatások forgalmából. Magyarországon a pénzügyi és gazdasági egyensúlyt érintő hatalmas befektetések és pénzmozgások zajlanak, amelyekhez a magyar népnek semmi köze nincs, s amelyekhez képest a belső fogyasztás, a reálbér alakulása és az adó formájában történő kegyetlen sarcolás valójában csak a felszín megkaparása. Az egyensúly valódi okait egyáltalán nem érinti.

Megtévesztő gyakorlat a mérőszámok terén

A rendszerváltás kezdetén a nemzeti termelővagyon a magyar társadalom köztulajdonában volt és az állam kezelte, csak kis hányada volt magánkézben. Döntő része szövetkezeti és állami tulajdonban volt. Az utolsó szocialista kormány és az első rendszerváltó kormány nem készített tételes leltárt és nem becsültette fel a vagyon értékét. Antall József kormánya úgy kezdte meg a privatizációt, hogy nem tudta mit ad el, és ezért mennyit kellene kérnie. Azt viszont nyíltan megmondta, hogy a privatizáció elsősorban a külföldieknek szól, mert devizabevételre van szüksége.

A rendszerváltás második kormánya a szociálliberális Horn-kormány nem változtatott ezen a gyakorlaton. Megközelítő számításokkal meg lehet állapítani, hogy 1990-ben mintegy 10 ezer milliárd forintnyi állami vagyon volt, ami körülbelül 100-120 milliárd dollárt érhetett. A magánosítás nyomán ennek a piaci értéknek csak a töredéke folyt be, alig több mint amennyit ma egyik vagy másik nagy cégért lehet kapni.

Ma már eladható vagyontárgy alig van, de rendelkezik az ország még földrajzi elhelyezkedéséből adódóan olyan stratégiai pozíciókkal, amelyek átengedése magántulajdonba sokkal többet ér, mint amit egy értékbecslés kimutathatna. Erre jó példa a Ferihegyi repülőtér teljesen felesleges eladása, vagy a magyar licenc alapján gyártható madárinfluenza oltóanyag siralmas története. A privatizáció során állandóan a GDP-t, a nemzeti összterméket emlegették, mint döntő adatot. Népjóléti szempontból azonban ez semmitmondó statisztikai szám, hiszen nagyságában és növekedésében főként a Magyarországra települt külföldi vállalkozások teljesítményei jelentkeznek. A GDP növekedés Magyarországon lényegében exportból származik. Ehhez kapcsolódik a pénzoligarchiát kiszolgáló közgazdászok másik közhelye, az úgynevezett exportvezérelt gazdaságnövekedés. 1990 óta az export több mint a hétszeresére növekedett, a GDP pedig megduplázódott. Ugyanakkor a magyar nép nem él az 1990-es életszínvonal kétszeresén.

Kevésbé divatos a GNI, vagyis a bruttó nemzeti jövedelem mutatója. Pedig ez a szám mutatja a magyar társadalom jövedelmi helyzetét. Azt, hogy a bruttó társadalmi termék értékesítése után mennyi jövedelem kerül a magyar polgárokhoz, a magyar tulajdonú kis- és közepes vállalkozásokhoz. Tehát a GNI mutathatná meg, hogy mit hozott a rendszerváltás a magyar emberek számára. Magyarországon erről nem publikálnak adatokat, de más országokban, így például Írországban vagy Izraelben ezeket havonta közzéteszik. A pénzoligarchia szolgálatába szegődött közgazdászok ma sem akarnak hallani egy pótlólagos vagyonmérleg elkészítéséről. A társadalom ilyen mérleg nélkül is tisztában van azzal, hogy még kelet-európai mércével mérve is súlyos jogszabály-sértésekkel ment végbe az állami tulajdon magánkézbe adása.

A veszteséget fel lehet becsülni. Kiindulási pontként vehetjük az állami termelővagyont, amit 120 milliárd dollár helyett azért tekintünk százmilliárdnak, hogy könnyebb legyen a számolás. Az állam adóssága a rendszerváltás előtti napokban 22 milliárd dollár volt. Ha a privatizálandó állami vagyon ellenértékéből visszafizetjük ezt a 22 milliárd dollárt, akkor még mindig maradni kellett volna 78 milliárd dollárt érő közvagyonnak.

(Azért szükséges hangsúlyozni, hogy itt az állampolgárok összességének közös tulajdonáról volt szó és nem valami társadalomtól különálló állami vagyonról, mert hiszen az állam is a társadalomé és az állampolgárok akaratából létezik. Az állam, mint absztrakt jogi személy nem képes tulajdon létrehozására, erre csak azok a hús-vér állampolgárok, természetes személyek képesek, akiknek az állam is a létét köszönheti. Az állam tehát az állampolgárok közös vagyonát kezelte állami vagyon elnevezéssel, de ez a hús-vér természetes személyek köztulajdona volt.)

Mára ez az állami vagyonnak nevezett köztulajdon csaknem teljesen eltűnt. Az államháztartásnak felhalmozódott államkötvényekben, adóslevelekben, több mint tizennégyezer milliárd forintnyi adóssága van. Ez dollárban átszámítva mintegy 65 milliárd dollár. A Magyar Nemzeti Bankban 1990-ben egymilliárd dollár devizatartalék volt, ami időközben 17 milliárd euróra növekedett. Külföldi tartozásunk tehát negyven milliárd dollárral lett nagyobb, miközben az állam vagyona kilencven milliárd dollárral csökkent. Ezzel szemben csak az MNB devizakészlet gyarapodását lehet szembeállítani. A negatív egyenleg tehát mintegy 120 milliárd dollár, ami a rendszerváltás utáni 16 évre vetítve évente több, mint 7 milliárd dollár veszteség. Ha ezt forintosítjuk, évi 1500 milliárd forintot kapunk korrigált árfolyamon számítva.

Amíg volt állami vagyon, könnyebb volt az államháztartás éves hiányát eltakarni és a fizetési mérleget a számok szintjén úgy ahogy egyensúlyban tartani. Az évi veszteség elsősorban a vagyonvesztésben jelentkezett. Az egykori nemzeti vagyon új külföldi tulajdonosai a hozamaikat külföldre utalják. Szó sincs arról, hogy ezt a mintegy 6 milliárd eurónyi összeget a magyarok személyesen vagy vállalkozásaikon keresztül elfecsérelték volna. A növekedés és ezen belül a külkereskedelem haszna, valamint az adósság kamatterhe ma már szinte teljesen a külföldiek bevétele. Ezzel a zsíros jövedelemmel eddig nagyon meg voltak elégedve. Ebből a bevételből azonban az államnak a közös ügyek finanszírozására csak kevés jutott. A hiányt újabb hitelfelvételekkel fedezte, de ma már hitelekkel sem lehet fedezni. Ezért újabb elvonásokkal kell megterhelni a társadalmat. Ehhez viszont elő kell venni az olyan jól bevált érveket, hogy túl jól élünk és éltünk, és többet osztottunk el, mint amit megtermeltünk. Ezek azonban kivétel nélkül a tények elferdítésén nyugvó hamis állítások. A nemzeti összterméket és az exportot a magyar munkavállalók termelték meg, de hasznát ma már csaknem teljes mértékben mások élvezik.

Az állami vagyon fogyása és az eladósodás fokozódása először 1995-ben és 1996-ban adta az ötletet a nemzetközi pénzvilág képviselőinek, hogy vegyék rá a magyar kormányt a belföldi jövedelmek fokozott elvonására. A Gyurcsány-csomag, amely most az 'Új Egyensúly' elnevezést kapta, és amelynek részét képezi az 'Új Magyarország Fejlesztési Terv', azt célozza, hogy a bennszülött magyarok jövedelmének az elvonásával növeljék az ország adósságviselő képességének a szintjét. E megszorítások helyett a veszteségforrásokat kellene feltárni, és azok megszüntetésére kísérletet tenni.

Melyek voltak a főbb veszteségforrások?

A legalattomosabb és legfélrevezetőbb veszteségforrás a privatizáció volt, amely gyakran játékpénzért engedte át elsősorban idegeneknek a magyar közvagyont. A privatizációból befolyt aránytalanul csekély jövedelem azonban egy ideig eltakarta azt a várható nyomást, amit a magyar állampolgárok egzisztenciájára gyakorolt. A privatizáció messze áron alul történt. Néhány, korábban állami tulajdonban lévő nagy iparvállalat jelenlegi piaci értéke eléri, vagy meghaladja a teljes magyar állami privatizációs bevételt. Még megvan a nemzeti vagyon mintegy tíz százaléka, és e megmaradt vagyon tekintetében a további veszteségek keletkezése elkerülhető. Sajátos formája volt a közvagyon-vesztésnek a bankkonszolidáció és a bankprivatizáció. Mintegy 5 milliárd dollárnyi (1000 milliárd forintot elérő) tőkevagyont helyezett az állam a bankokba, majd pedig számottevő bevétel nélkül értékesítette azokat. Mára viszont a bankszektor soha nem látott méretű jövedelmeket produkál évről évre, de ezt most már az új tulajdonosok javára.

A Magyar Nemzeti Banknak 1996-ig nem volt a nemzetközi előírásoknak megfelelő pénzügyi mérlege. Óriási veszteségeket halmozott fel a nemzetközi adósságállomány és a tartalékok kezelésén. A veszteségeket (1997. január 1-én) 2023 milliárd forintnyi devizaadósság formájában - 'adósságcserének' elnevezve - az állami költségvetésre terhelték át. Ez a veszteségforrás más formában ma is üzemel. A deviza-államadósságokon keletkezett veszteségeket számolatlanul zúdítják a költségvetés nyakába. A jegybanki devizatartalékok esetében az állam választhat aközött, hogy vagy a forintleértékelés miatt, vagy pedig az úgynevezett sterilizációs műveletek kapcsán kell a veszteségeket a jegybanktól átvennie. Ha a forint leértékelődik, akkor a devizaadósságon keletkezik veszteség. Az MNB vezetőinek már valószínűleg rég eszébe jutott, hogy a devizaaktívákat és a devizapasszívákat egységes szemléletben is hatékonyabban lehetne kezelni, de a pénzoligarchia és annak nemzetközi döntési központjai mást várnak el az MNB-től. Az MNB pedig elsősorban ehhez igazodik. Ezt azért teheti meg a központi bank, mert ha az MNB-nek veszteségei vannak, akkor azt automatikusan pótolhatja a költségvetésből, ha pedig nyeresége van, azt megtarthatja magának és föltőkésítheti vele magát. A magyar állam pedig, aki az MNB-nek jogilag százszázalékos tulajdonosa, soha semmikor nem kérhet tételes érdemi elszámolást az MNB-től, a saját tulajdonától, mert ezt a magyar állam megtiltotta feles törvénnyel önmagának.

Vajon miért, és kinek a kívánságára tette? Mitől ment el a magyar állam esze, hogy ilyen ostoba rendelkezést hozzon? Úgy gondoljuk, hogy a magyar állam intézkedésre jogosult tagjai nem a magyar nemzet, a magyar állam, a magyar társadalom érdekeire vannak tekintettel, hanem arra a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiára, amely átvette a főhatalmat Magyarországon, amelyet a demokrácia és a piacgazdaság jelszavával becsatlakoztattak a pénz világbirodalmába, mint kelet-európai provinciát. Amikor ilyen ostoba rendelkezéseket hoznak - amelyet vita nélkül megszavaztak a demokratikusan megválasztott Országgyűlés tagjai - akkor valójában ezek a magyar politikusok a pénzvilág parancsait hajtják végre.

Az Európai Unió, mint a magyar eladósodás egyik forrása

Az "EU Csatlakozás 2004" kiadvány, amelyet a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma publikált, és amelyet a KÜM Integrációs és Külgazdasági Államtitkársága készített, pontosan leírta, hogy az EU-ba történő belépésig 8866 milliárd forintba került Magyarországnak az EU csatlakozásra való felkészülés, miután levonjuk az e célra költött összegekből mindazt a támogatást, amit Magyarország a PHARE, az ISPA és a SAPARD programok keretében kapott. Az évi rendszerességű bevételcsökkenés pedig, az említett kiadvány adatai szerint, évi 1449 milliárd forint. Ez után a pénzügyi megcsapolás után még az Európai Unió az, amelyik fenyegeti Magyarországot, hogyha nem teszi rendbe költségvetését, és konvergencia-programját nem fogadják el, akkor az EU felfüggesztheti vagy befagyaszthatja a Magyarországnak szánt támogatásokat. Minderről Szent-Iványi István SZDSZ-es EU-parlamenti képviselő nyilatkozott a Hírtévének 2006. július 31-én.

Magyarországnak a NATO is igen sokba kerül. Európában Svájc és Ausztria nem tagja a NATO-nak, mégis részt vesznek az európai gazdasági kapcsolatokban, Ausztria pedig az Európai Uniónak is tagja. Magyarországnak viszont tőle teljesen idegen érdekekért sok milliárdba kerülő zsoldos egységeket kell kikölcsönöznie a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek a szolgálatában a NATO kényszerítésére.

Magyarország hatalmas veszteségeket szenved el a külfölddel folytatott külkereskedelmi forgalomban, mind az áruk, mind a szolgáltatások tekintetében. Ma már bevett gyakorlat, hogy alulszámlázással és túlszámlázással óriási jövedelmeket mozgatnak egyik országból a másikba. Emögött a gyakorlat mögött nemcsak spekuláció, de gyakran korrupció is meghúzódik. A külkereskedelmet ma Magyarországra telepedett, külföldi tulajdonú nagyvállalkozások bonyolítják. 768 vállalat adóparadicsomnak használja Magyarországot. Mivel többségük nem tőzsdei vállalkozás, ezért nem érdekeltek abban, hogy jó mérlegeredményeket mutassanak fel. Abban viszont nagyonis érdekeltek, hogy a multinacionális cégek központjaiba minél több profitot pumpáljanak. Már volt róla szó, hogy a Pénzügyminisztériummal kötött külön megállapodás szerint eddig átlagosan évi 3%-os adót fizettek, Brüsszel nyomására most ezt - ugyancsak külön megállapodások révén - átlagosan 8%-ra emelték fel. Az EU-val kapcsolatos viszonylag új veszteségforrás, az import ÁFA-csalás. Ezt egy hatékonyabb állam meg tudná akadályozni.

Az eddig felsorolt tényekből is látható, hogy állandósult a magyar gazdaságban a rendszerváltás egészére vetített éves, 7-7,5 milliárd dollár nagyságrendű működésiköltség veszteség. A GDP növekszik, az export bővül, az állam pedig csak az egyre kisebbedő hazai bázisú jövedelmeket adóztatja. Az 'Új Egyensúly' programjával a Gyurcsány-kormány is a belföldi jövedelem-elosztási rendszerből akar pénzt kivonni. A kisebb részt úgy vonja ki, hogy lefaragja az államigazgatás költségeit, a nagyobb részt pedig úgy, hogy további elvonásokkal terheli a hazai vállalkozásokat és legfőképpen a magyar természetes személyeket, a családokat.

A Gyurcsány-csomag csak a pénzvilág gazdasági érdekeire van tekintettel, és figyelmen kívül hagyja, hogy a gazdaság csak a társadalommal szoros együttműködésben létezhet. A társadalmi érdek tartós figyelmen kívül hagyása, pedig még súlyosabb gazdasági zavarokhoz vezet. A kormány abban a mítoszban hisz, hogy az európai források - amelyek csak az eddig már Magyarországról leszívott pénzek egy részének a visszatérítését jelentik - majd gyorsan javítják a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyenlegét. Az Európai Unió azonban csak szigorú feltételekkel ad vissza abból a pénzből, amit már elvitt Magyarországról. Ennek következtében szigorú feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy uniós forráshoz lehessen jutni. Magyarország még 2007-ben sem lesz abban a helyzetben, hogy évi egymilliárd dollárnyi uniós forrást tudjon úgy beengedni, hogy azt hatékonyan felhasználja. Ha sikerül is az uniós források legalább 80%-át igénybe venni, akkor is marad együttvéve évi 5 milliárd dollár hiány a költségvetésben és a külkereskedelmi mérlegben.

Nemet kell mondani a nemzetközi pénzvilágnak

Tudomásul kell venni, hogy a gazdaságnak nevezett jelenség csupán egy kicsiny és a többihez képest jelentéktelen része a társadalom újratermelési rendszerének. A gazdaság nem működhet az ökológiai rendszer és a társadalom szociokulturális rendszere nélkül. Ez azt jelenti, hogy két fontos rendszernek, a családnak, mint üzemnek és a társadalomnak, mint közüzemnek, mint nagyobb családnak, szervesen együtt kell működnie. A családüzem állítja elő a munkaerőt, a humán javakat; a közüzem, a nagyobb család, pedig azokat a társadalmi szintű rendszereket működteti, amelyek e humán vagyon és ökológiai vagyon karbantartását látják el. E nagyobb rendszerek végzik el e két életfontosságú társadalmi vagyon reprodukcióját, újratermelését. Nincs társadalmi stabilitás az oktatási-kulturális, az egészségügyi-szociális és a környezetvédelem szerves együttműködése nélkül. A Magyarországon meghatározó hatalmi pozíciókat szerzett nemzetközi pénztőke - helyzetével visszaélve - egyenlőtlen cserét érvényesít pénzügyi kényszerítéssel. Ezt a kényszert a Gyurcsány-csomaggal most már kiterjeszti a családi üzem és a humán vagyont karbantartó közüzem működésére is. Ezt úgy érik el, hogy csak egy részét fizetik meg azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeknek a családok és a humán javakat előállító közüzem, a társadalom, a számukra nyújtanak.

Bogár László többször is hangsúlyozta, ha e két rendszer hosszú időn át nem kapja meg a reprodukálásához szükséges költségei fedezetét, akkor vagy fokozatosan lepusztul, vagy hitelekkel próbálja átmenetileg kisegíteni magát. Magyarországon a családüzem és a közüzem a két stratégia valamilyen kombinációjával próbálkozott 1990 óta. Részben hagyta lerohadni üzemeit, részben pedig eladósodott. A költségvetési és fizetésimérlegbeli deficit összekapcsolódása, továbbá az államadósság rohamos növekedése, valamint a magyar lakosság példa nélkül álló eladósodása ezt a folyamatot jelzi. Ehhez lehet hozzászámítani a lakosság testi és lelki egészségének romlását és az eddig feltartóztathatatlannak bizonyult demográfiai válságot.

A Gyurcsány-csomag túlfogyasztással vádolja a tőkejövedelemmel nem rendelkező, folyamatosan kifosztott lakosságot. Azt próbálja a társadalommal elhitetni, hogy azért kényszerült rekord hiteleket felvenni, mert a termelés és a versenyképesség nem nőtt arányosan a fogyasztással. Magyarország és kormányzata valójában azért kényszerült többlethitelek felvételére, mert a nemzetközi pénzvilág - hatalmi pozíciójával visszaélve - egyenlőtlen cserét erőltetett rá. A Magyarországon általuk igénybevett javak árát rendszeresen nem fizették meg, s ezzel folytatólagosan megkárosították a magyar lakosságot.

Most már válaszolni kell arra a kérdésre, hogy van-e mód a magyar nemzet újabb kifosztásának az elkerülésére? Ha pedig ez mégsem lehetséges, akkor ez milyen következményekkel jár? 1990 óta minden magyar kormány csökkentette a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat. Ezeknek a kulcsai jelenleg még a 40%-át sem teszik ki az 1990. évinek. A különböző kedvezmények nyomán a ténylegesen befizetett összeg ennél is kevesebb. A tőketulajdonosok természetes nemzeti ajándéknak tekintették ezt a mai áron mintegy tízezermilliárd forintnak megfelelő összeget. A lakosságnak azt mondják, hogy mindez hasznos ráfordítás, mert növeli a foglalkoztatást. A tények az ellenkezőjét mutatják. Az alkalmazottak számát ugyanis 1990 és 1994 között 15%-kal csökkentették. Minden további köztehercsökkenés ellenére az 1994-es mélyponton stagnál a foglalkoztatottak száma. Ugyanakkor ez a tízezermilliárdnyi összeg önmagát növelő, a humán javakat reprodukáló társadalmi közüzem hiányaként jelen van a magyar társadalom egészében.

A rendszerváltás kormányai hamis mítoszokat követve maguk is hozzájárultak a nemzetközi pénzvilág globális hatalomgazdaságának a berendezkedéséhez és hatalomátvételéhez. Ennyiben a jelenleg kialakult válságért az országot irányító pénzügyi, gazdasági, politikai vezetőréteg, az integrált hatalmi elit is felelős. Bogár László szerint elkerülhetetlennek látszik egy új nemzetstratégiai alku megkötése a globális hatalomgazdaság helyi szereplőjével. A mára kialakult súlyos egyensúly-vesztés döntő oka ugyanis a túlzottan engedékeny kollaboráns behódolás ennek a pénzuralmi diktátumnak. Ha tehát olyan megoldást akarunk, amely nem jár a magyar társadalmat sújtó, minden eddiginél pusztítóbb reprodukciós válsággal, akkor azt csak ebben az új egyezségben találhatjuk meg. Az új alku nem lehet más, mint az, hogy a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat célzottan és átgondoltan szelektálva, de jelentős mértékben megemeli a kormányzat. A szelekció legfontosabb szempontja a tartós többletfoglalkoztatás és a munkahelyteremtés kell, hogy legyen.

A közerkölcsnek, de a logikának is ellentmond, ha az eddig is vesztes társadalmi csoportok további radikális kifosztásától várjuk a helyzet tartós javulását. Az egyensúly helyreállítása helyett valami egészen más következménnyel kell szembenézni. A családokra nehezedő újabb terhek felgyorsítják azoknak a társadalom létfenntartását szolgáló folyamatoknak a roncsolódását, amelyek pusztító hatása máris megbénítja az egész társadalmat. A kormányok nem tudnak mit kezdeni a népesedési folyamatok megroppanásával, az általános egészségi állapot leromlásával. Ha a pénzoligarchia jövedelem-elvonási igényeinek a kielégítése érdekében a kormány végrehajtja tervezett megszorításait, akkor természetesen rákényszerül a humán reprodukciós közintézmények radikális leépítésére. Ezeket azonban éppen megerősítenie kellene. A valódi fordulathoz, amely most már a rendszerváltás veszteseinek, a lakosság többségének az érdekeit szolgálná, ki kell lépni a pénzrendszer jelenlegi működési rendjéből, nemet kell mondani a nemzetközi pénzvilág hitelpénzzel működtetett korporációs uralmára, és át kell térni a monetáris szuverenitás visszavételével a közpénzrendszerre. Forradalmi helyzet van kialakulóban.

Hogyan mondott nemet a pénzvilágnak Argentína?

2001 végén Argentína beszüntette mintegy 82 milliárd dollárnyi külföldi adóssága után a kamatfizetést és a törlesztést. Az összeomlás állapotába került argentin gazdaság többé nem volt képes az adósságszolgálat teljesítésére. Négy évre rá, 2005. márciusában a Buenos Aires-i kormány bejelentette, hogy azok a külföldi beruházók, akik az argentin adósság 76%-ának a tulajdonosai voltak, hozzájárultak ahhoz, hogy Argentína 62 milliárd dollár nagyságrendben csupán 25 centet fizessen vissza minden egyes dollárért. Ennek eredményeként Argentína teljes adóssága 190 milliárd dollárról 125 milliárdra csökkent. Argentína adósságának az átstrukturálását és az adósságszolgálat átütemezését teljesen egyedül hajtotta végre, és ez úttal nem hagyta, hogy a Nemzetközi Valutaalap pénzügyi politikájába beleszóljon. 2005. márciusában az adósságra vonatkozó megállapodás lehetőséget adott Nestor Kirchner elnök kormányának, hogy más problémákat is rendezhessen, köztük azt, amely azzal függött össze, hogy Buenos Aires a Nemzetközi Valutalapnak is tartozott 13 milliárd dollárral. Argentína ezen felül még 15 milliárddal más nemzetközi intézményeknek is tartozott.

Azok az amerikai hitelezők és beruházók, akiket leginkább érintett Argentína fizetésképtelensége, többségükben intézményi befektetőkből álltak. Mindent elkövettek, hogy az amerikai kormány segítse ki őket, de erre ezúttal nem került sor. Argentína bátor vezetői megmutatták, hogy egy eladósítási technikával csődbe juttatott ország a legválságosabb helyzetében is megteheti, hogy nemet mondjon a pénzvilágnak, és a saját érdekeit érvényesítse. Az adósság átstrukturálása bizonyította, hogy igenis lehet a nemzetközi pénzvilágtól engedményeket kicsikarni, ha ehhez megvan a politikai akarat. Ma már tanúi lehetünk annak, hogy az argentin gazdaság gyors növekedésnek indult, a munkanélküliség jelentős mértékben csökkent és az argentin kormány soron kívül vissza tudta fizetni a Nemzetközi Valutaalapnak a tőle felvett 13 milliárd dollár kölcsönt.

A 65 milliárd dollár adósság-elengedést eredményező tárgyalásokon Argentína azzal érvelt, hogy a kialakult fizetésképtelenség egyik legfőbb okozója maga a Nemzetközi Valutaalap, amely az államcsődhöz vezető feltételeit rákényszeritette Argentínára. Joseph E. Stiglitz, aki többek között a Világbank első elnökhelyettese volt, és 2001-ben megkapta a közgazdasági Nobel-díjat is, fejtette ki több tanulmányában, hogy a Nemzetközi Valutalap ajánlásai elhibázottnak bizonyultak, és ezért célszerű figyelmen kívül hagyni őket.

A pénzvilág is tanult az argentin leckéből. Ha a nemzetközi beruházók körültekintőbben és mértékletesebben vesznek célba egy országot, s beérik méltányos jövedelem-elvonással, akkor a hitelt-felvevő országok is kevésbé vannak kitéve a válságnak, és könnyebben tudják teljesíteni adósságszolgálati terheiket. Az eltúlzott eladósítás könnyítése gyorsabb növekedést eredményez, és biztonságossá teszi az adós fizetőképességének a fennmaradását. A hitelező is felelős egy ország eladósodásáért!

Ha kézbe vesszük az Új Magyarország Programot, vagy az Új Egyensúly Programot, továbbá az azt követő Új Magyarország Fejlesztési Terv című dokumentumot, számos elképzelés visszaköszön abból, amit a Nemzetközi Valutaalap Magyarországra vonatkozó legutóbbi dokumentumai tartalmaznak. Az egyik ilyen a "Hungary - 2005 Staff Visit; Concluding Statement of the IMF Mission" (Magyarország - IMF központi szakértők 2005. évi látogatása; az IMF szakértők zárókövetkeztetései, Kelt: 2005. szeptember 21.), a másik pedig a "Hungary - 2006 Article IV Consultation Concluding Statement of the IMF Mission" (Magyarország - az IMF szakértőkkel folytatott megbeszélések végkövetkeztetéseinek 4. fejezete, Kelt: 2006. június 6.). Az IMF e két dokumentumában foglalt megállapítások, ajánlások, vezérfonalul szolgálnak az Új Magyarország, az Új Egyensúly Program, valamint az Új Magyarország Fejlesztési Terv Számára. Azaz a budapesti pénzügyi és politikai vezetőcsoport nem tud, és nem akar nemet mondani az IMF Magyarországra vonatkozó - bizonyíthatóan hibás - ajánlásainak és követeléseinek. A kormányzat igazolhatatlan megszorító politikájának ez az egyik fő oka. Ha a Gyurcsány-kormány az argentin kormányról és Nestor Kirchner elnökről venne példát, s volna bátorsága nemet mondani az IMF-nek, akkor - többek között - argentin módra lehetne rendezni Magyarország adósságának az átstrukturálását, és tartozásainak jelentős részét le lehetne íratni. Erre már 1990-ben és 1991-ben is lett volna lehetőség, amiről Nagy Pongrác nemzetközi pénzügyi szakértő "A gazdasági rendszerváltás a kispadról" című munkájában, (az Akadémia Kiadó gondozásában, 2004-ben jelent meg) dokumentumokkal alátámasztva beszámol. A Gyurcsány-kormánynak úgy látszik csak annak a védtelen lakosságnak a további sarcolásához van "bátorsága", amely egyáltalán nem felelős a költségvetési és külkereskedelmi egyensúly megbomlásáért. Az igazi bátorság az lenne, ha egyszer nemet merne mondani a pénzvilág, és nemzetközi pénzbehajtója, a Nemzetközi Valutaalap zsarolásának. Az országot tulajdonló külföldi tőkét kell nagyobb közteherviselésre szorítani.

Hogyan kerüljünk ki az adósságcsapdából?

Magyarország annak a pénzügyi világbirodalomnak az egyik kelet-európai tartománya, amelyben a nemzetközi pénzügyi közösség a hitelpénz magánmonopóliuma segítségével el tudja venni az emberiség 80%-ától munkája eredményének az egyharmadát. Az államokat pénzügyi technikákkal olyan gazdaságpolitika folytatására kényszeríti, hogy nemzeti jövedelmük jelentős része kamat és profit formájában hozzákerüljön. Ennek alapvető technikája az eladósítás, végső fázisa pedig, amelybe ma Magyarország is került, az adósságcsapda. Ebben a rendszerben, ha egy ország irányítói növelni akarják a lakosság fogyasztását és termelését, vagy el kell, hogy adják a nemzeti vagyon megfelelő részét, vagy kamatozó hitelpénzt kénytelenek igénybe venni.

Az így előálló adósságot kamataival együtt törleszteni lehet a fogyasztást meghaladó termelésből, a külkereskedelmi és fizetési mérleg többletéből, valamint újabb kölcsönökből. Amikor előáll az adósságcsapda, akkor az eladósított állam és a többi gazdasági szereplő, a törlesztést és kamatfizetést már csak újabb kölcsönökből tudja teljesíteni. Az adósságszolgálat és kamatfizetés terheit akár állami, akár nem állami adósságról van szó, az állampolgárok fizetik. Csupán a teherviselés technikája más.

A nemzetközi pénzvilág szolgálatába szegődött magyar kollaboráns pénzügyi csoport azt állítja, hogy ha adósságkönnyítést kezdeményeznénk, az jelentősen rontaná Magyarország gazdasági helyzetét, mert a költségvetés és a vállalatok nehezebben jutnának hitelhez. Nagy Pongrác több munkájában is rámutatott arra, hogy mialatt az adósság-elengedésben részesült országok hitelképességi minősítése 30%-kal javult, az adósságot mindig pontosan fizető Magyarországé éppen 30%-kal romlott. A reáljövedelem is nőtt azokban az országokban, amelyek adósságkönnyítésben részesültek. Az elmúlt másfél évtizedben 22 ország részesült adósság-kedvezményben, s közülük 16-nak jobb a gazdasági teljesítménye, mint az adósságot rendületlenül fizető Magyarországé. 1995. augusztusáig mindössze két olyan ország volt, amelyik nem kért valamilyen külföldi adósság-elengedést-, csökkentést vagy átütemezést: mégpedig Peru és Magyarország.

Síklaky István adósság-elengedési forgatókönyve

Eszerint úgy lehetne kikerülni az adósságcsapdából, hogy a kormány a kül- és belföldi adósságszolgálatot három évre felfüggeszti és egyidejűleg kidolgozott államgazdálkodási tervet terjeszt a hitelezők elé. Ebben kimutatja, hogy vagyonrendezéssel, az indokolatlan import megfékezésével, a tőke és valutapiac kormányellenőrzés alá vonásával, amely a nemzeti valuta konvertibilitásának megszüntetését is jelenti - a turistaforgalom valutaellátásának a további biztosításával - az infláció megállításával, a munkahelyek megvédésével, a megszűnt munkahelyek helyreállításával, a hazai mezőgazdaság valamint a kis- és közepes vállalkozások hazai kibocsátású pénzzel történő finanszírozásával, a hazai termelők belföldi piacának helyreállításával, vagyis mindezen intézkedések tervszerű végrehajtásával, jelentős többlet érhető el a fizetési mérlegben.

Ezt a kedvező hatást fokozná a belföldi termelést ösztönző adóreform (a lakosság és a kis- és közepes vállalatok adóterheinek csökkentése), valamint az, hogy a magyar kormány a keletkező megtakarításokat a hazai gazdaság helyreállítására és fejlesztésére, az import kiváltó munkahelyek létesítésére fordítaná. A felsoroltak összhatásaként három éven belül jelentős többlet jön létre mind a kereskedelmi, mind a fizetési mérlegben. E többlet megjelenésétől minden évben a mindenkori pozitív pénzügyi egyenleg felét, a gyökeres fordulat időpontjában fennálló tőketartozás törlesztésére fordítja a Kormány.

A közgazdász és társadalomgazdász Síklaky bizonyította, hogy ezek nem naiv és utópisztikus elgondolások. Tudta, hogy a hitelezők, elsősorban a nemzetközi pénzvilág döntéshozói, gazdasági zárlattal fognak válaszolni, és úgynevezett államcsődöt idéznek elő. Ez még súlyosabb helyzetbe taszítja az országot - átmenetileg - mint amilyenben jelenleg van. Síklaky kivédhetőnek találta a hatalmi gazdaság irányítóinak embargóját, akik az adósságcsapda fenntartásában érdekeltek. Elsőként tervet kell készíteni a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékek hazai biztosításáról. Erősíteni kell az adósságcsapda fenntartásában nem érdekelt államokkal és gazdasági szervezetekkel a kapcsolatokat. Ily módon át lehet vészelni azt az átmeneti időszakot, amíg a pénzvilág embargó-szervezői belátják, hogy nekik is érdekük újra felvenni a gazdasági kapcsolatokat Magyarországgal. Ezúttal azonban, mint egyenrangú, érdekeit ismerő és védelmező partnerrel, és csakis a kölcsönös előnyök alapján.

Az adósságfizetési moratórium bejelentésére a pénzügyi-függés fenntartásában érdekeltek várhatóan zárolják a külföldi pénzintézetekben elhelyezett magyar valutatartalékokat. Ezt is ki lehet védeni úgy, hogy a Magyar Nemzeti Bank feloldja a külföldi bankszámlákon elhelyezett valutatartalékainak a lekötését még a moratórium bejelentése előtt. A tartalékokat euróban, dollárban, svájci frankban és jenben kell őrizni. Készpénzzel - a Harmadik Világon keresztül - embargó esetén is - pótolható a kieső import, és így biztosítható a nemzetgazdaság működéséhez szükséges létfontosságú árucsere.

Jelenleg a magyar import jelentős része a multinacionális cégek üzemeibe megy. A multinacionális cégeknek nincs szükségük arra, hogy a magyar valutatartalékból igényeljenek külföldi devizát behozatalukhoz. Hiteligényeiket megoldhatják saját forrásaikból is. Az import másik jelentős része jelenleg már élelmiszer. Ennek az importnak az eltűnése rendkívül jót tenne a magyar mezőgazdaságnak, és a magyar mezőgazdasági feldolgozó iparnak. A legmodernebb autók és luxuscikkek importját pedig egy ideig nélkülözni lehet. Mindebből az a lényeg, hogy e forgatókönyvnek a végrehajtásakor nem bénulna meg továbbra sem a fontos áruk importja.

Ha tehát a pénzvilág döntéshozói bevezetnék a gazdasági embargót, ami egyáltalán nem biztos, akkor azzal az Európai Unióba irányuló exportot is befagyaszthatják. A multinacionális cégek exportja nyilván nem kerülne befagyasztásra, mert ez sokkal inkább nemzetközi cégeket sújtana, mint a valódi magyar gazdaságot. Az igazi magyar export befagyasztása okozna átmeneti nehézséget, de ez is áthidalható lenne. A Nemzeti Banknál lévő mintegy 16-17 milliárd euró külföldi bankjegy-tartalékból, deviza-tartalékból legalább egy évig fedezni lehet az életbe vágó importot. Gazdasági diplomáciával és jó szervezéssel pedig el lehet érni, hogy a nem ellenséges, például ázsiai piacokról beszerezhessük a létfontosságú importcikkeket.

Síklaky halála előtt javasolta, hogy kerüljön be az Alkotmány szövegébe egy úgynevezett államadósság paragrafus, amely megtiltja, hogy deficites költségvetést terjesszenek az Országgyűlés elé. Elképzelése szerint népszavazási hozzájárulás lenne szükséges államkölcsön bármilyen formában történő felvételéhez. Síklaky felismerte, hogy 1989. után nem az Alkotmány szerepét betöltő alaptörvény volt a legfontosabb jogszabály, hanem a magyar állam pénzügyi szuverenitását magánellenőrzés alá helyező MNB-törvény. A jelenlegi pénzuralmi rend igazi alaptörvénye ez a jogszabály.

Síklaky valódi fordulatot jelentő forgatókönyvének fontos része az infláció megállítása. A gyökeres fordulat kormánya egy évre befagyasztja a termelői és fogyasztói árakat. Azzal az üzemmel szemben, amely termelését az előző évi átlaghoz képest tíz százalékkal csökkenti vagy árat emel, az állam úgy jár el, mintha a cég bejelentette volna a megszűnését. Ugyanez a szankció sújtaná az árdrágító üzleteket is. Az árrögzítés éve lehetővé teszi, hogy a kormány felszámolja a valódi piacgazdaság működését akadályozó monopóliumokat. Így már létrejöhet a jelenlegi monopolrendszer helyére a tisztességes piaci verseny és a sok hasonló gazdasági erejű vállalkozás árversenye biztosítaná az árak megfelelő alakulását.

Az ésszerűtlenül túlprivatizált természetes monopóliumok is - újratársadalmasítás révén - közellenőrzés alá kerülnének. Ennek egyik lehetséges módja, hogy a közüzemeket 1/3-1/3 arányban a kiszolgálási terület szerinti fogyasztók képviselete, illetve az üzemi kollektíva tulajdonába adja az állam. Ily módon a természetes monopóliumok területén is megszűnne a spekulációs áremelkedés.

Figyelmet érdemel az is, hogy Síklaky kezdeményezte tényfeltárási törvény meghozatalát. Ennek keretében 1989-től a gyökeres fordulatig tartó átmeneti időszakban pozícióban lévő közéleti szereplők számot adnának tetteikről. Minden ilyen közéleti szereplővel szemben hivatalból, vagy állampolgári bejelentés alapján indulna meg az eljárás. Ha a cselekmény elévülés miatt nem büntethető, a vizsgálat eredményét akkor is nyilvánosságra kell hozni, hogy az állampolgárok azt az adott személy közéleti szereplésénél figyelembe vehessék. A vizsgálat szankcióval van egybekapcsolva. A törvénysértően szerzett vagyont, illetve annak felkutatható részét akkor is el kell kobozni, ha ez a vagyon időközben gazdát cserélt. Ezeket az eljárásokat csak olyan testületek folytathatják le, amelynek a tagjai a pártállam idején nem töltöttek be ilyen munkakört. Minden ilyen eljárást meghatározott időn belül be kell fejezni.

A gyökeres fordulathoz tartozik a vagyonrendezési törvény, amelynek értelmében a tulajdonosoknak bevallást kell tenniük minden olyan vagyontárgyukról, amely meghaladja a tisztes polgári életvitel szükségleteit. Természetesen a legközelebbi rokonok vagyonát egybe kell számítani. Az APEH és az ÁSZ részvételével vagyonvizsgáló biztosságokat kellene felállítani a vagyoneredet vizsgálat végrehajtására. Ezen írás keretében természetesen csak a forgatókönyv legfőbb pontjait érintettük, amelyek részletesen ki vannak dolgozva és elolvashatók Síklaky "Létbiztonság és harmónia" című munkájában, amelyet az Éghajlat Könyvkiadó jelentetett meg 2003-ban.

"Fehér Program" - a fordulat első lépése

Síklaky a pénzuralmi rend megváltoztatása első lépéseként az úgynevezett Fehér Programot dolgozta ki. Abból indult ki, hogy Magyarországon mindig termett annyi élelmiszer, hogy senki ne éhezzen, és volt annyi belső termelés, hogy legyen elég ruhának és fedélnek való. A bajt az okozta, hogy az országra rátelepedett egy élősdi réteg, hol tankokkal, hol például a magánpénz monopólium rendszerével, és megfosztotta a magyarokat munkájuk eredményétől. Síklaky lehetségesnek tartja az 1989-90-es évek fogyasztásának, illetve az azt lehetővé tevő reálkereseteknek a megduplázását. 2004-ben például a magyar termelőkapacitás jelentős része kihasználatlan volt. A termőföldek jelentős része parlagon hevert. Csökkentett kapacitással működtek az üzemek, sok már egyáltalán nem működött, de azért egy részük még mindig helyreállítható nagyobb befektetés nélkül.

Ha megnő a fizetőképes kereslet, akkor kiszámítható, hogy termelést bővítő hiteltámogatással - a vásárlóerő mértékében - megnövekszik az alapvető cikkek hazai termelése is. Ezért azt a gyökeres fordulatot, amely véget vetne Magyarországon a jelenlegi pénzuralmi-rendnek, azzal kell indítani, hogy megnöveljük jelentősen a kiskeresetűek jövedelmét. A magyar lakosok jelentős részének az egészséges élelmiszer-szükséglete nincs kielégítve. Ha megnő vásárlóerejük, szinte bizonyos, hogy többletjövedelmüket nagyrészt élelmiszerre fogják költeni. Magyarországon a túlzott méretű globalizálódás ellenére is az eladásra kerülő élelmiszerek nagyobbik része még mindig hazai termék. Ha sikerül megnövelni a vásárlóerőt, viszonylag egyszerűen megoldható, hogy a jövedelem-többletet teljes egészében magyar termékek vásárlására fordítsák. Egy ilyen változtatás javítja az agrárnépesség és ezen keresztül a kis- és középvállalkozók helyzetét, életszínvonalát és egyidejűleg csökkenti a munkanélküliséget.

Síklaky a szerves fejlődés elvét követve az 1989 és az 1990-es jövedelem-szintet a kétszeresére kívánta növelni. Ezt évi 20%-os emelésekkel, négy évre elosztva akarta megvalósítani. Tudta, hogy egy ilyen gyökeres fordulat alapfeltétele a hatalomváltás. Ennek része, hogy a választópolgárok olyan Országgyűlésre bízzák hazájukat, amelynek többsége előre és írásban elkötelezte magát a gyökeres fordulat mellett. Ha írásos kötelezettségét nem akarja, vagy nem tudja teljesíteni, akkor szankcióként köteles mandátumáról lemondani. Így lép szolgálatba a gyökeres fordulat kormánya. Az e kormány által benyújtott első évi költségvetés 20%-kal növeli a közpénzekből fizetett béreket, nyugdíjakat, valamint a családi pótlékot. Az Országgyűlés azt is törvénybe foglalja, hogy a következő években megismétli a 20-20%-os emelést, egészen addig, ameddig a negyedik évben a költségvetésből húzott minden jövedelem reálértéke el nem éri az 1989-es szint kétszeresét. Ez a lakosság közel felét érintené. Akiket nem közpénzből fizetnek, vagyis a versenyszféra dolgozói, ugyanezt a szintet elérnék a piaci törvények nyomására. A hazai termékek iránti kereslet növekedése következtében pedig megnő a gazdálkodók és a kisiparos vállalkozók jövedelme is. Mindez szerény jólétet eredményezne a ma létminimum alatt élő százezrek számára.

A gyökeres fordulat kormánya létrehozná a Magyar Áruk Bolthálózatát. Ez a meglévő üzletekből önkéntesen létrejövő hálózat. A kormány a közpénzekből fizetett bérek 20%-os emelését, valamint a nyugdíj és családipótlék emelést nem készpénzben, hanem "fehér kártyákon" adja ki. A "fehér kártya" nem más, mint vásárlásra is használható elektronikus bankkártya. A közpénzekből jövedelmet húzók számára nyitnak egy-egy lakossági folyószámlát valamelyik pénzintézetnél. Ezt akár "fehér bankszámlának" is lehet nevezni. A fizető állami szervezetek a 20%-os emelés összegét a kedvezményezetteknek a fehér bankszámlájára utalnák át. Ez utóbbiak kapnának egy-egy fehér kártyát. A Magyar Áruk Bolthálózatához kapcsolódó üzletek a csatlakozási szerződésben köteleznék magukat arra, hogy az ilyen kártyával fizetőknek csak magyar árukat szolgáltatnak ki. Magyar áru az, amelynek termelői ára legalább 80%-ban magyar munkáért fizetett bérből, illetve magyar állampolgárok, vállalkozók és gazdák jövedelméből tevődik össze.

A Fehér Program fontos része a "fehér pénz". Mindenki, aki havi fizetésemelésként a fehér számláján megjelenő fehér pénzt kap, ezt még az adott hónapban magyar áruk vásárlására fordítja. Ha fehér pénzét meg akarja takarítani, akkor ezt a pénzt magyar árut előállító vállalkozókhoz, illetve gazdákhoz juttatja, hogy azt fejlesztésre és termelésbővítésre lehessen elkölteni. Silvio Gesell német-argentin üzletember és közgazdász nyomán Síklaky azt ajánlotta, hogy az, aki az adott hónap végéig nem költi el, vagy nem helyezi el egy évre lekötött takarékszámlára fehér pénzét, akkor a hónap végén a fehér bankszámláján maradt pénz egy százalékát levonják. Ez az egy százalék a pénztartási díj. Ezt a díjat hónapról hónapra meg kell fizetnie annak, aki a pénzét visszatartja. Az így felhalmozódó összegek a hiteltestületek által a pályázatokra szétosztható hitelkeretet növelné. Ezért az, aki valamilyen nagyobb összeg megtakarítására törekszik, utasítást ad a fehér bankszámláját vezető pénzintézetnek, hogy az ott maradt fehér pénzt írja át az egy évre lekötött takarékszámlájára. Ezt a pénzt nem terheli pénztartási díj, vagyis betevője vagy változatlan összegben felveheti egy év múlva, vagy újra meghosszabbíthatja a lekötést.

Síklaky természetesen az itt ismertetettnél lényegesen részletesebben kidolgozta a Fehér Programot. Ezúttal csak e program néhány hatását említjük még meg. Az első szerint az élelmiszert és más közszükségleti cikkeket árusító üzletek csatlakoznának a magyar áruk bolthálózatához. Az ezzel járó kiadások megtérülnének a nagyobb forgalomból. Második hatásként növekedne a mezőgazdasági termelők értékesítési lehetősége, és bővíthetnék termelésüket a megnövekedett kereslet miatt. Harmadikként megemlíti, hogy hitelszükséglet is előáll a bővítések egy részénél. A kormány ennek kielégítéséről közhitelkeret rendelkezésre bocsátásával gondoskodna. Az újfajta hitelpiac a Fehér Program után évről-évre erősebben hatna, mivel a fehér számlákra került havi összegek négy év alatt az ötszörösükre növekednének. A negyedik hatás az lenne, hogy a lakosság fogyasztása nagymértékben nőne, elsősorban a magyar árukat illetően. Így nő azoknak a vállalkozóknak a termelése, akik magyar munkavállalókat foglalkoztatnak. Ez folyamatosan csökkentené a munkanélküliséget. Ötödik hatás lenne az, hogy a biztos hazai piacra támaszkodó termelők könnyebben létesíthetnének export-kapcsolatokat. Megváltozna az az egészségtelen helyzet, hogy a magyar export túlnyomó részét a multik állítják elő. Hatodik hatásként növekedne a kereskedők érdekeltsége a magyar áruk beszerzésében és gyártásában.

Hogyan finanszírozná az állam a Fehér Programot?

Az Országgyűlés döntése alapján az állam erre illetékes szerve (például egy Állami Valutahivatal) kibocsát tízmillió darab tízezer forintos bankjegyet. Ezt a demokratikusan választott hiteltestületek szétosztják kamatmentesen a pályázó termelők között. Mindössze évi 2%-os kezelési költséget számítanának. A kereseteket úgy lehetne megnövelni, hogy az illetékes állami szervek a fizetést, a nyugdíjat, a családi pótlékot kiutaló szervezetek felhívására a fizetésemelésben részesülők részére fehér bankszámlát nyitnak. Ezeken havonta megjelenik a 20%-os keresetemelés összege. A munkavállalók megkapják a már említett fehér kártyát és ezzel a Magyar Áruk Bolthálózata üzleteiben levásárolják a keresetemelés összegét. A vevőktől a boltokhoz, majd onnan a termelőkhöz átkerülő fehér számlapénz a hitelek törlesztéseképpen visszakerül az Állami Valutahivatal számlájára, és ott megsemmisül. A keresletnövelést és a hitelek által létrehozott többlet vásárlóerőt így kiegyenlítette a termelés bővítése, tehát megmarad az egyensúly a termékek mennyisége és a forgalomban lévő pénz mennyisége között. Azaz nincs infláció.

A magyar társadalom többsége a tájékoztatás hiányosságai miatt nem tudja, hogy egy monetáris függetlenséggel rendelkező állam önmaga is képes külföldről felvett hitelek igénybevétele nélkül finanszírozni a gazdaságot.

A mai magánpénzrendszerben egy ilyen pénzkibocsátás a következőképpen zajlana le. Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) kibocsátana 400 milliárd forint értékben államkötvényt évi 20%-os kamatozással. Ezt a kereskedelmi bankok megvennék abból a hitelből, amit e célra az MNB-től kapnak, mondjuk évi 10%-os kamatra. Az MNB kinyomtatna 40 millió darab tízezer forintos bankjegyet. Ezt átadná a kereskedelmi bankoknak. Azok ebből megvásárolnák az államkötvényeket és így a pénz az ÁKK-hoz kerülne. Az ÁKK ezután átutalja a minisztériumoknak, amelyek közvetítésével végül megkapják a jogosultak. Az államkötvény kamatával megnövekedne a költségvetés jelenlegi mintegy 900-1000 milliárd forintos adósságszolgálati tétele, amit zömmel az érték-előállító munkát végzőktől szedett adókból fedeznek.

Ezt a kamatot megkapják a kereskedelmi bankok, kifizetik belőle a bankárok nagy összegű fizetését, a bankok rezsijét, a felét pedig továbbadják kamatként a Magyar Nemzeti Banknak, amely megint fedezi belőle saját költségeit és vezetőinek, munkatársainak magas fizetését. A jelenlegi magánpénz-rendszerben ez pénzkibocsátási eljárás érvényesül. Az ÁKK-nak, amikor eljön az államkötvények visszafizetésének ideje, újabb kötvényeket kell kibocsátania a régiek visszavásárlásának a fedezésére - és így tovább, és így tovább. Ma a magyar államkötvények zömét külföldi tulajdonban lévő magyarországi bankok veszik meg. Egy ilyen hitellevél kibocsátással tehát tovább növekszik Magyarország külfölddel szembeni eladósodása.

A vázlatosan ismertetett Fehér Program azért alkalmas arra, hogy a gyökeres fordulat kezdő lépése legyen, mert nem szükséges hozzá a nemzeti valuta védelmének és a vámrendszer átalakulásának a bonyolult előkészítése. A Fehér Program elengedhetetlen feltétele a pénzkibocsátás és hitelezés visszavétele a demokratikusan ellenőrzött és politikai felelősséggel tartozó intézményekhez. Olyan politikai jellegű hatalomváltásra van szükség, amely a rejtett pénzdiktatúrát lecseréli valódi piacgazdaságra, ahol érvényesülnek a gazdasági esélyegyenlőség szabályai, a valódi verseny és amelyben a tulajdonszerzés és működtetés személyes teljesítményhez van kötve.

Mi a valódi diagnózis?

Magyarország valóban beteg, de ennek nem az az oka, hogy túl sokat fogyaszt, túl sokat költ a kormányzat a jóléti kiadásokra, hogy túl magasak a reálbérek, s ennek következtében a fogyasztás. Az úgynevezett Fehér Könyv Magyarország Állapotáról, amelyet Bod Péter Ákos, Mellár Tamás és Vukovich Gabriella állított össze, már bizonyítja, hogy a Magyarországról készített pénzügyi és gazdasági mutatók nagyon is problematikusak. A nemzeti össztermék mutatószáma, a GDP, az illető ország területén megtermelt javak nagyságát méri, de nem az ország lakóinak, vállalatainak és intézményeinek a jövedelmét. A külföldieket illető kamatjövedelmek, vállalati profitok vagy munkajövedelmek nem gyarapítják az ország lakóit. Ezért ha az ő helyzetüket kívánjuk felmérni, akkor a bruttó nemzeti jövedelem, a GNI mutatóját kell alkalmazni. Sőt még ennél is pontosabb mutatószám a bruttó hazai reáljövedelem, a GDI. Mivel Magyarország a túlprivatizálás következtében Európa talán legnyitottabb és legkiszolgáltatottabb nemzetgazdasága, ezért itt a legnagyobb az egy főre jutó külföldi tőke. Ezért van nagy különbség a Magyarország területén megtermelt jövedelmek és a magyar társadalom jövedelme között.

A belföldön elosztható jövedelmeknél a nemzetközi cserearányok változását is tükröző mutatószámra van szükség. Ezért a bruttó hazai reáljövedelem mutatószáma az, amely a leghűségesebben fejezi ki a hazai valóságot. Úgynevezett jó esztendőkben, amikor a nemzetközi cserearányok javunkra változnak, például a nyersanyagok és energiahordozók nemzetközi áresése miatt, továbbá a nemzetközi kamatszint is csökken, a hazai reáljövedelem még gyorsabban is nőhet, mint a GDP, de az elmúlt tíz évben a bruttó hazai reáljövedelem lényegesen kisebb ütemű volt, mint a GDP növekedése. Magyarország reálnemzeti jövedelme ma alacsonyabb és dinamikája kisebb, mint amit a leginkább használt GDP mutatószám állít. Amikor felmérjük az eladósodottság, a költségvetési hiány és a külkereskedelmi hiány helyzetét, akkor fontos, hogy jó mutatókat használjunk.

Az egyensúly megbomlás egyik oka az egyes külföldi cégek, illetve országok indokolatlan támogatása. Ezek megvonása jelentékenyen javítaná az államháztartás egyensúlyát. Az Európai Unió fejlettebb országaiban az adókat és a terheket a jövedelmekhez igazítják. Magyarország azonban még ma is a szélsőségek országa. Az 1950-es években Rákosi volt Sztálin legkiválóbb tanítványa. Amikor az ország áttért az állammonopolista rendszerről a pénzmonopolista rendszerre az 1990-es években, akkor a nemzetközi pénztőke engedelmes kiszolgálója lett. Magyarországot felkészületlenül nyitották meg a külföldi tőke előtt, és az akadálytalanul tudta bekebelezni az ország pénzügyi rendszerét és termelő gazdaságát. A beáramló tőke átmenetileg kedvező hatást is gyakorolt. Ma azonban már megváltozott a helyzet. A külföldi tőke terhe, főleg a láthatatlan és a látható jövedelem-kivonás, egyre elviselhetetlenebb terhet jelent az ország számára. 2005-ben több mint hatszor annyi jövedelmet, összesen 8,7 milliárd eurót vittek ki az országból, mint amennyi bejött, és ami csak nettó 1,4 milliárd eurót tett ki. Ezen felül a külkereskedelmi cserearány romlása csak 2005-ben 5 milliárd euró halmozott veszteséggel növelte jövedelmünk külföldre történő áramlását. Mindezt a magyarok többsége nem látja.

Levonható az a következtetés, hogy a külföldi működőtőke további egyoldalú támogatása többé nem engedhető meg, mert az az alacsony hazai jövedelmek rovására történik. A Gyurcsány-csomag valójában a lakosság és a hazai tőke helyzetét akarja ismét a külföldi működő-és pénztőke javára 'reformnak' nevezett restrikcióval rontani. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy a külföldi működőtőke jelenlegi magyarországi támogatása az EU-csatlakozással illegálissá vált. Ezt a támogatást most már jelenteni kell Brüsszelnek, továbbá a konvergenciához az is hozzátartozik, hogy ezt a nemcsak igazságtalan, de most már illegálissá is vált támogatást haladéktalanul be kell szüntetni.

Ha a Gyurcsány-kormány nem a pénzimpérium hazai adóbeszedője lenne, akkor szakítana eddigi módszerével, azzal, hogy rendkívül drága eladósodásból finanszírozza az autópályák építését. Teszi ezt úgy, hogy a saját úthálózatot gyakorlatilag ingyenessé tette és ezzel valósággal leromboltatja azokat az ingyenes kamionforgalom rászabadításával. Ez a hazai személygépkocsi-tulajdonosoknak is óriási kárt okoz. A Világbank felmérése szerint 1 dollárnyi el nem hárított útkár, 7 dollárnyi kárt okoz a járműtulajdonosoknak. A nemzetközi egyezmények által megengedett és útadó néven ismert úthasználati díjat eddig nem szedték be. Ez évente több mint százmilliárd forint összegű bevételkiesést jelentett eddig, és jelent a jövőben is.

A hatályos szabályozás így szól:

1. § (1) A belföldi érvényes rendszámtáblával ellátott gépjármű, pótkocsi, valamint a Magyar Köztársaság területén közlekedő, külföldön nyilvántartott tehergépjármű (a továbbiakban együtt: gépjármű) után gépjárműadót (a továbbiakban: adót) kell fizetni.

(2) E törvény hatálya nem terjed ki a belföldi rendszámtáblával ellátott mezőgazdasági vontatóra, a lassú járműre és a lassú jármű pótkocsijára, a munkagépre, a CD, a CK, a DT, az OT és a Z betűjelű rendszámtáblával ellátott gépjárműre, továbbá a motorkerékpárra, ha hajtómotorjának lökettérfogata a 250 cm³-t nem éri el, valamint a külföldön nyilvántartott tehergépjárművek közül azokra, amelyek az Európai Unió valamely tagállamában vannak nyilvántartva.

(A gépjárműadóról szóló 1991. évi LXXXII. Törvény)

A hazai tulajdonú nehézgépjárművekre is ki kell vetni a forgalomarányos úthasználati díjat, de ezt társadalombiztosítási járulékkal, személyi jövedelemadóval és iparűzési adóval semlegesíteni lehet. A külföldi személyszállító gépjárművekre az úthasználati díj beszedése nagyobb költségekkel járna, mint a bevétel összege - ezért számukra az úthasználatot ingyenessé célszerű tenni. A külföldi tehergépjárművekre azonban - tekintet nélkül arra, hogy az Európai Unió vagy más állam nyilvántartásában szerepelnek-e - ki kell vetni az útadót. A magyar államháztartás közvetlen többletbevétele ebből éves szinten 140-155 milliárd forinttal növelhető lenne ily módon. Ha a közvetett bevételt is számításba vesszük, akkor megközelíthetné a 200 milliárd forintot. Már 2006-ban behajtható lenne ebből 70 milliárd forint, 2007-ben pedig 150 milliárd forint.

Nézzük meg, hogy Pavics Lázár, korábbi pénzügyminisztériumi szakfőtanácsos, 2006. június 19-én összeállított adatai szerint mennyi többletbevételhez juthatna a magyar államháztartás a külföldi cégek teljesen indokolatlan támogatásának a megszüntetésével:

Többletbevételek a külföldi cégek támogatásának megszüntetésével

	2006	2007
Úthasználati díj	70	150
Busz ÁFA	3	7
Szénhidrogén bányajáradék	100	250
Egyéb bányajáradék	30	60
Villamos energia	20	50
Cserearány javítása	30	100
Bankok jogtalan vagyongyarapodásának felszámolása	20	80
Közszféra magánnyugdíj*	2	10
Közbeszerzés	100	200
Összesen, milliárd forint	375	907
* Ennek kedvező hatása elsősorban az államháztartási hiánycél mértékének, legalább 1000 milliárd Ft összeggel való mérséklésében rejlik.

Hogyan szívják ki a pénzt a pénzpiacok szereplői Magyaro

rszágról?

Tény, hogy az ország gazdasága beteg, de ennek nem az az oka, amit a Gyurcsány-kormány a társadalmat tudatosan félrevezetve állít, és amit a kezében lévő tömegtájékoztatás felerősít, vagyis hogy állítólag túl sokat költünk jóléti kiadásokra, túl magasak a reálbérek és ezért aránytalanul nagy a fogyasztás. Ténylegesen az a betegség, vagyis az egyensúlytalanság első számú oka, hogy a külföldi tulajdonú cégek és pénzintézetek a devizaműveleteken keresztül egyre növekvő mértékben évente több milliárd euró összegű jövedelmet vonnak ki Magyarországról. Ez a jövedelem-kivonás Magyarország Nemzeti Számlái Rendszer kimutatásában nem szerepel. A Kormány sem beszél róla, és a médiumok sem tájékoztatják róla a lakosságot.

A pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő befektetési alapok és más pénzpiaci szereplők jövedelem-kivonásának az üteme és nagyságrendje az utóbbi években elsősorban a szociál-liberális kormányzat intézkedéseinek következtében ugrásszerűen megnőtt. Ez is hozzájárult, és ha nem szakítanak a pénzpiaci szereplők iránt tanúsított túlzott engedékenységgel, akkor a jövőben még nagyobb mértékben fog hozzájárulni az államháztartási hiány növekedéséhez. Semmiféle megoldást nem jelent az állampolgárok további megsarcolása adóemelésekkel és az egészségügy és az oktatásügy piacosításával, mert mindez nem a meglévő rendszer megváltoztatását, hanem reform címén a magyar társadalom alaposabb kifosztását jelenti. Ezért szükséges a pénzkivonási folyamat elemzése és a megfelelő ellenintézkedések megtétele. E nélkül a kormány javaslatai az államháztartás "úgynevezett" reformjára valójában csak a hazai jövedelmek fokozott kiáramlását segítik elő.

A Nemzeti Bank Csávás Csaba, Kóczán Gergely és Varga Lóránt tollából tanulmányt tett közzé a főbb hazai pénzügyi piacok meghatározó szereplőiről és jellemző kereskedési stratégiájukról. Ez a tanulmány megvilágítja, miként lehetséges az, hogy 2006 első negyedévében Magyarország külkereskedelmi mérlegében 5,5 milliárd euró adósságnövekedés keletkezett. Ebből mindössze 408 millió volt az áruforgalommal kapcsolatos adósságnövekedés. A többi a külföldi tőke rabló műveleteiből állott elő, de a devizapiacon folyó pénzáramlásokról a lakosság semmiféle tájékoztatást nem kap. Ehelyett a kormány gátlás nélkül azt hazudja a magyaroknak, hogy azért nő az eladósodás, mert sokat fogyasztanak és túl magasak a bérek. Valójában az lenne a feladata, hogy felvilágosítsa őket a költségvetési és a külkereskedelmi hiány igazi okairól. További, ennél még fontosabb kötelezettsége lenne, hogy e hiány valódi okait megszüntesse. Ezért fontos tudni, hogy miként zajlik a devizapiacon Magyarország pénzügyi leszívása. Az említett tanulmány nyolcadik oldalán ez olvasható:

"A külföldi szereplők a magyar bankrendszerrel szemben jellemzően spotügyletek (A spotügyletek azok, amelyek révén az árukkal vagy valutákkal azonnali szállításra kereskednek. A spotpiac árait azonnali áraknak nevezik. A valuta spotpiacokon az egyik valuta ára egy másikban kifejezve adja a valuta azonnali árfolyamát. -DJ) keretében menedzselik forint-árfolyamkitettségüket, határidős forgalmuk a hazai piacon nem jelentős. A hazai bankok külföldi partnereinek túlnyomó része hitelintézet; a Magyarországon befektető külföldi intézményi befektetők e külföldi bankok ügyfelei, így a befektetéseikhez szükséges devizapiaci kereslet, illetve kínálat egy része rajtuk keresztül jut el a hazai bankokhoz. A külföldi szektor devizapiaci viselkedése, jóval nagyobb tőkeereje és kockázatviselő képessége révén igen jelentős hatással lehet a magyar árjegyző bankokra, így a forint árfolyamára is."

A külföldi tulajdonú befektetők és bankok, elsősorban nagy tőkeerejük következtében jelentős hatással vannak a pénzpiacra. Ez az elérhető profit szempontjából azt jelenti, hogy már a külföldön történő devizaműveleteknél leszedik a hasznot, vagyis ez már nem jelentkezik a hazai pénzügyi és külkereskedelmi statisztikai rendszerben. Ebből következik, hogy az MNB fizetési mérlegében bemutatott jövedelem-kiáramláson felül további néhány milliárd euróra rugó jövedelem-kivonás származik belőle. Ennek közvetett hatása is rendkívül súlyos, mert az áru és szolgáltatás exportunkban a külföldiek sajátos érdeke kerekedik felül. Ezzel eltorzul, sőt lehetetlenné válik a tisztességes verseny, amit pedig az Európai Unió által elfogadott szabályok is előírnak.

A pénzügyi szakértők megállapításai szerint egyértelműen a külföldiek voltak a pénzpiaci mozgások meghatározói. Ennek megfelelően a maximális profitot tudták elérni. A külföldi tulajdonú cégek devizaműveleteit a forintárfolyam és a hitelezés szinte alig befolyásolja. Ezúttal csak azt kívántuk alátámasztani, hogy a külföldi befektetők növekvő profitmaximálása döntő szerepet játszott és játszik a hazai jövedelmek növekvő kivonásában és ezen keresztül az államháztartás hiányának a növekedésében. A kormány ezt még fokozta is a lakáshitelezés feltételeinek a megszigorításával, mert ezzel növelte a lakosság kiszolgáltatását a külföldi devizahitelezőknek. Ezzel a hazai jövedelmek további kiáramlását segítette elő.

Ma már a legjobb szakértők is elismerik, hogy ötször-hatszor annyi tőkejövedelem áramlik ki az országból, mint amennyi bejön. Magyarország sajnos latin-amerikanizálódott. Esetleg még jobban is, mint a Latin-Amerikában található országok. A feldolgozóipar 70%-a külföldi kézben van, a nagy- és kiskereskedelem 50%-a, a bankrendszer pedig 90%-ban külföldiek tulajdona. Minden magyar kormány kényszerpályára került és a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia által meghúzott koordináta-rendszerben mozoghat, és ezért nem tud önálló gazdaságpolitikát folytatni. A döntések ma már alig múlnak rajta. Egyre többször hangzik el a kérdés, hogy kik idézték elő ezt a helyzetet és van-e lehetőség a felelősségrevonásukra.

Bogár László közgazdász egyetemi tanár szerint mindenek előtt a nagytőkén kellene behajtani azt a veszteséget, amely a magyar társadalmat, a magyar gazdaságot érte. A tömegtájékoztatás azonban változatlanul azt szuggerálja, hogy a magyar gazdaság jól teljesít, a baj csupán az, hogy a lakosság és az állam túlköltekezik. Erre a rossz diagnózisra aztán egy ugyancsak rossz terápia következik, hogy a túlfogyasztó családokat és a túlköltekező államapparátust az erőforrások megvonásával meg kell büntetni.

Bogár László azonban azt a kérdést teszi fel, hogy a gazdaság vajon nem azért nagyon is jól jövedelmező a pénz-és korporáció oligarchia számára, mert egyenlőtlen csere folytán nem fizeti ki a másik két résztvevőnek a tőlük kapott szolgáltatásokat. Így nem fizeti meg a magyar lakosság által előállított színvonalas munkaerőt, és nem fizeti meg az állam által közpénzekből nyújtott infrastrukturális és ökológiai szolgáltatásokat. Ezáltal az állam és a lakosság súlyos egyensúly-hiányba került. Most ismét a lakossággal akarják megfizetetni annak a kifosztásnak az árát, amit rajta követtek el. A bérből és fizetésből élők 80%-a havi nettó 70 000 forintot keres, azaz nyomorúságos fiziológiai határokon él. Bogár professzor számításai szerint a külföldi tőke az általa Magyarországon igénybe vett szolgáltatások 40%-át fizette meg. A Gyurcsány-csomag "megoldási módszereivel" nem lehet ezt a helyzetet feloldani, legfeljebb csak időlegesen kitolni. Ha nincs alapvető változás és marad a pénzpiac és a multik jelenlegi túlhatalma, akkor az újabb krízisek jelentkezni fognak. Bogár László blöffnek tartja, hogy előzékenyen kell bánni a külföldi tőkével, mert különben elköltözik Magyarországról. Ezt még előnyösnek is tartaná, mert egy olyan tőkestruktúrára nincs szükség, amely deficitet termel. Tájékozott szakemberek pedig tudják, hogy a magyar gazdaság komoly stratégiai partnerei úgyis maradnának.

Bogár László eljut annak a kimondásáig, hogy a jelenlegi pénzuralmi rendszer tarthatatlan. Úgy gondolja, minél előbb le kell ülni a multinacionális cégekkel és új társadalmi konszenzust kell létrehozni. Mindenek előtt növelni kell a béreket és növelni a multinacionális cégek által befizetett adókat és járulékokat. A pénz- és korporációs oligarchiának, az ország valódi tulajdonosának fel kell ismernie, hogy előnyös helyzete, privilégiumai, társadalmi felelősséggel is járnak. Nem szemfényvesztő propaganda-fogásokkal, PR-akciókkal kell morzsákat odavetnie a tudománynak, a kultúrának, az oktatásnak és a sportnak. Az állami pazarlást is meg kell szüntetni, hogy a befizetett adókból jusson a humán és ökológiai javak újratermelésére.

Fritz Tamás társadalomtudós, a jelenlegi helyzet kialakulásának okát abban látja, hogy nem történt meg a régi és az új politikai rendszer világos elhatárolódása, azaz nem került sor elszámoltatásra és az elit lecserélésére. Úgy látja, hogy 16 évvel a rendszerváltás után még mindig az a politikai elit irányítja Magyarországot, amelyik a kádári puha diktatúrát is életben tartotta. Az egyik legnagyobb hiányosságnak azt tartja, hogy a rendszerváltás óta nem született valódi, új alkotmány. Az 1989-ben kialkudott intézményi és jogi állapotok megmaradtak, sőt megmerevedtek és egyre inkább akadályozzák a továbblépést és a megújulást. Ehhez a véleményhez a magunk részéről azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásáért azok a képzett jogászok (Sólyom László, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke és jelenlegi államfő, valamint Tölgyessy Péter, az SZDSZ egykori elnöke és későbbi FIDESZES országgyűlési képviselő) is felelősek, akik úgy fogalmazták meg az egyébként csak ideiglenesnek szánt Alkotmány szövegét, hogy az lehetővé tette a magyar történelemben eddig példa nélkül állóan igazságtalan tulajdonviszonyok kialakulását és azt, hogy Magyarországon szinte minden jogsértés következmények nélkül maradhat. Azért, hogy Magyarország "következmények nélküli országgá" lett, az Alkotmány szerepét betöltő alaptörvény megfogalmazói, a magyar rendszerváltás "alapító atyái" is felelnek.

Fritz Tamás szerint csak a civil társadalom gyakorolhat nyomást és mutathat fel valódi erőt és adhat új dimenziót a politikai folyamatoknak is. Úgy véli, hogy "a tüntetésekkel vagy éppen a polgári engedetlenséggel, amelyek Európában mind-mind megszokott és fontos módszerek, a civil társadalom ugyanis végre megmutathatná az erejét, ami elengedhetetlen az olyan közvetítő intézmények kialakulásához, amelyek ma Magyarországon egyáltalán nem működnek." Ehhez is van hozzáfűznivalónk. A teljesen vagyontalan és egyik napról a másikra élő magyar társadalom nem képes finanszírozni erős és hatékony civilszervezeteket. Azok a civilszervezetek, amelyek tartósan megmaradnak, és hallatni tudják hangukat, vagy a pénz- és korporációs oligarchia pénzéből vagy állami támogatásból élnek. Ebből az is következik, hogy végső soron igazodniuk kell annak az érdekeihez és értékeihez, akiktől a pénzt kapják. Más szóval nem független civil szervezetek.

Ugyanezt lehet elmondani a tömegtájékoztatási intézményekben egyre nagyobb számban szereplő "tárgyilagos" politológusok véleményformálásáról. Nekik fel kell tenni a kérdést, hogy azt az alapítványt, kutatóintézetet, iskolát, ahol kiképezték őket, ahol állásban vannak, és fizetésüket kapják, azt vajon ki finanszírozza? Ha így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül a pénz- és korporációs oligarchia finanszírozza, akkor pártatlan véleményalkotásuk nagyon is kényszerpályára van terelve. Ha az állam finanszírozza őket, akkor pedig a mindenkori kormányzat meghosszabbított karjainak tekinthetők, akik valahol az éppen hatalmat gyakorlók véleményét továbbítják.

Vannak olyan baloldali gondolkodók is, akik úgy látják, hogy a Gyurcsány-kormány által meghirdetett megszorítások politikájának az adott hazai és nemzetközi erőviszonyok mellett nincs alternatívája. Erről a helyzetről Krausz Tamás a következőket írta a Népszabadság 2006. július 5-i számában:

"Ez elég szörnyű, mert az európai és világtapasztalatok szerint az ilyen 'reformok' eredménye mindig egy és ugyanaz: a közszféra további privatizálása, piacosítása - magyarán a szociális és kulturális elszegényedés. Nagy kérdés azonban ennek mértéke és perspektívája. Ugyanis még a piacgazdaság, a versenygazdaság keretei között is lehetségesek olykor racionális átalakítások az emberi szükségletek védelmében. Az elvont pénzlogika, a monetarista világfelfogás uralmának idején is létezhetnek korlátok, amelyek megkötik a tőke romboló természetét, az emberi alkotóképesség bizonyos megőrzése érdekében. A jóléti állam egész történelmi hagyománya végső soron nem szólt másról, minthogy az állam, mint össztőkés felismerte: a tőkés újratermelés zavartalansága, a profitráta stabilitása csak az emberi élet fenntarthatóságának egy bizonyos fokán valósítható meg. Mivel nincsen forradalmi helyzet, a tőkés osztály a maga érdekeit rendkívül erős pozícióból védelmezheti. Ám mégis helytelen lenne a magyar vezető osztályok részéről kiadni a jelszót: 'minél rosszabb, annál jobb'. Az erőviszonyok ugyanis gyorsan változhatnak, olyan nem demokratikus irányokba, amelyek a kapitalizmus viszonylagosan demokratikus menedzselését lehetetlenné teszik..."

Krausz Tamás, aki az MSZP azon tagjaihoz tartozik, akik nem álltak át a nemzetközi tőke kiszolgálói közé, figyelmezteti a Gyurcsány-kormányt, hogy mindent kövessen el a társadalom és a közszféra, elsősorban az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás védelmében, a hazai és külföldi nagytőke, valamint az európai pénzügyi és gazdasági-politikai intézmények nyomásával szemben. Hangsúlyozza, hogy figyelmeztetni kell a nagytőke képviselőit az arányos közteherviselés fontosságáról. Krausz azt ajánlja, hogy a költségvetési hiány csökkenése érdekében vissza kell adózni az egykori állami tulajdon magán-kisajátításából meggazdagodott újtőkés osztály mesés profitjának egy részét. Ezt tekinti ő igazi magyar szolidaritásnak. Helyteleníti a nemzeti elkötelezettség feladását és a magyar munkavállalók tönkretételét célzó tőkekivonást. A magyar társadalom terheinek csökkentésével bizonyíthatná az új magyar gazdasági elit, hogy tanult a történelemből és kész megszabadulni a történelmileg megszokott önzés hagyományától.

Krausz nem tartja megengedhetőnek a több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetését, mert fenn kell tartani a szegény állampolgárok azonos jogait és lehetőségeit is a gyógyítás terén. Tébolyult dogmának tartja azt az elképzelést, hogy emeli az oktatás színvonalát, ha kevesebb tanár, több órában, több diákot oktat. Elutasítja a Magyar Tudományos Akadémia és a kutatómunka piacosítását, azaz az MTA elárverezését. Az értelmes átalakítás legelső feltételének a neoliberális-neokonzervatív előítéletek feladását tartja.

Csath Magdolna, egyetemi tanár sürgősen leállítana mindenféle további privatizációt. Szükségesnek tartja nemzeti megegyezéssel összeállított vagyonlista elkészítését, amely tartalmazná azon nemzeti, közösségi értékeket és vagyontárgyakat, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet magánkézbe adni. A költségvetési hiányról és okáról Csath Magdolnának az a véleménye, hogy a költségvetési hiány valódi oka mindez idáig rejtve maradt.

Szalai Erzsébet, társadalomkutató már 2003-ban megállapította, hogy a magyarországi újkapitalizmus intézményesülésével annak válsága is elkezdődött. Ez ma már nyilvánvaló. A növekvő ütemű nemzeti termék dacára alacsony szinten stagnál a foglalkoztatottság, sőt: növekedett a munkanélküliség. A pénzügyi-gazdasági elit ma már nyíltan átvette a politika irányítását, és a termelőszféra privatizálásának lezárultával igényt tart a közszférára is: az egészségügyre, oktatásra és kultúrára. A tőke feneketlen mohóságában fel akarja zabálni azokat az erőforrásokat, amelyek a munkaerő akár egyszerű újratermeléséhez is - meggyógyításához, képzéséhez, műveltsége szinten tartásához - szükségesek. Ezzel a pénz- és korporációs oligarchia, Szalai megfogalmazását használva, "felzabálja saját létfeltételeit"(Népszabadság, 2006, július 22). Szalai Erzsébet úgy látja, hogy Gyurcsány Ferenc baloldali beállítódása ellenére a tőke nyomására vág bele a társadalom testébe. Az autonómiáját hangoztató Sólyom László köztársasági elnök ezúttal ellenvetés nélkül írta alá a megszorító csomagot. Mindez a nemzetközi és hazai nagytőke rendkívüli erejét jelzi. A különböző hitelminősítő intézetek és a forintárfolyam lefelé nyomása, valamint a korporációs médiumok katasztrófa-forgatókönyvei a magyarok tudomására hozták, hogy súlyos következményekkel járhat, ha a lakosság nem lesz hajlandó ismét teljesíteni a pénzoligarchia akaratát.

Szalai Erzsébet a behódolás helyett azt ajánlja, hogy az államháztartási hiány kezelésére a progresszíven arányos közteherviselést kell bevezetni. A kelet-európai félperifériás térség közös fellépésére van szükség, hogy meg lehessen akadályozni a pénzvilág újabb kifosztási akcióját. Az immáron globális pénzuralmi rend azt is lehetővé teszi, hogy a minden eddiginél nagyobb adósságállományt felhalmozó Egyesült Államok, a tőke kamatemeléssel történő átszívásával, a kelet-európai országok megcsapolásával finanszírozza saját növekvő külső és belső eladósodását. Szalainak ezek a javaslatai egybecsengenek Bogár László diagnózisával, aki szerint, ha a Gyurcsány-kormány végrehajtja a pénzvilág újabb követeléseit, és további terheket rak a már amúgy is túlterhelt munkavállalókra, akkor veszélybe sodorja a humán újratermelési struktúrákat. A teljesen vagyontalanná tett magyar munkavállalók nem képesek globális piaci árakon megfizetni az egészségügyi szolgáltatásokat és a szaktudás megszerzését. Ezzel regenerálódásuk kerül veszélybe, ami nemcsak tovább roncsolja a magyar társadalmat, de magának a nemzetközi tőkének sem áll érdekében, mert többé nem juthat egészséges és jól képzett munkaerőhöz alacsony árakon. A magyar társadalom szociális katasztrófa elé néz, és a Gyurcsány-kormány intézkedései láncreakciót indíthatnak be. Bogár László úgy látja, hogy most már szembe kell fordulni a szovjet birodalom helyébe lépett pénzügyi impériummal. A kollaboráns elitekkel meg kell értetni, hogy nem folytathatják tovább a magyar lakosság gátlástalan kifosztását. Eljött a nagy elutasítás ideje.

Thomas helyett Milton Friedmant tanulmányozzuk

Thomas Friedman a globalista pénzuralmi rendszer elfogult apologétája, reklámozott frontembere. Ezzel szemben a Nobel-díjas Milton Friedman - noha neoliberális - mégis a fennálló rend bátor kritikusa. Több tanulmányában és nyilatkozatában az amerikai gazdaság legsúlyosabb problémájának a magántulajdonban álló központi bank, a Federal Reserve (FED) működését tekintette. 1992 júniusában a Radio Australia-nak adott nyilatkozatában ezeket mondta: "Napjaink egyik megoldatlan gazdasági problémája az, hogy miként szabaduljunk meg a Federal Reserve-től. Ez a megoldásra váró probléma pontosan az, ami az amerikai nemzet alapítóit is foglalkoztatta: hogyan lehet korlátozni a kormányzati hatalom terjedelmét? A zsarnokság, az emberi szabadság korlátozásai elsősorban azokból a kormányzati intézményekből származnak, amelyeket mi magunk hozunk létre. Abraham Lincoln beszélt a nép kormányáról a nép által a népért, ma a bürokraták kormányoznak a bürokratákért, beleértve a Kongresszus megválasztott tagjait is, mert ők is bürokratákká váltak. Ezért a legsúlyosabb probléma ma kétségtelenül az, miként találunk olyan mechanizmust, amely átalakítja politikai rendszerünket úgy, hogy korlátozza lehetőségét magánéletünk ellenőrzésére."

Milton Friedman elképzelései szerint az Egyesült Államok adósságmentes állami kibocsátású pénzzel (debt-free US-note) két-három év leforgása alatt visszavásárolná a Federal Reserve System-től a nála lévő és jelenleg 7,4 trillió (7400 milliárd) dollárra rúgó államkötvény mennyiséget. (Treasury Bonds) Ezzel lehetővé tenné, hogy az úgynevezett "fractional reserve system"-ről (banki tartalékkal csak részben fedezett pénz rendszeréről) át lehessen térni a banki tartalékkal 100 %-osan fedezett pénz rendszerére, a "full reserve banking"-re. Ezt úgy lehet elérni, hogy a FED-nél lévő államkötvények helyére 100 %-osan állami kibocsátású kamatmentes pénzjegy kerülne - US-notes, azaz valódi amerikai dollár - a jelenlegi FED-dollár helyett, amely egy magán bank magánbankjegye. A US-note hasonló lenne a Lincoln által kibocsátott valódi állami pénzhez, a Greenbacks-hez Ezt követően már a FED feleslegessé válik, akár meg is lehet szüntetni. Nem lenne más feladata, minthogy közreműködjön a pénzcsere lebonyolításában, és tárolja széfjeiben az adósságmentes állami pénzjegyeket.

Ezt követően az Egyesült Államok a globális pénzrendszer központi bankjának szerepét betöltő Nemzetközi Valutaalap, Világbank és a Baselben működő Nemzetközi Fizetések Bankjából is kilépne. Ezzel lényegében teljesülne Milton Friedman-nak az az ajánlása, hogy az állami szuverenitást kisajátító központi bankok hatalmát korlátozzák. Az állam bocsátaná ki a pénzt, statisztikai adatok alapján meghatározva a forgalomban lévő pénz szükséges mennyiségét, figyelemmel a forgalomban lévő áruk és szolgáltatások nagyságára, és a lakosság növekedésére. Mindezt demokratikusan ellenőrzött pénzügyi testület hajtaná végre a legteljesebb nyíltsággal. Milton Friedman bebizonyította, hogy minden komoly gazdasági visszaesés oka a forgalomban lévő pénz mennyiségének a szűkössége. A központi bankok tetszés szerint tudták szűkíteni vagy bővíteni a gazdaság rendelkezésére álló pénz mennyiségét. Ha van elegendő pénz a forgalomban, akkor nem kerül sor a rendszeresen visszatérő gazdasági visszaesésekre, tartósan stabilizálhatóak az árak, és megszüntethető mind az infláció, mind a defláció.

A jelenlegi Magyarországon a Nobel-díjas Milton Friedman által kidolgozott programot követve intézkedni kellene arról, hogy a pénzkibocsátás, a hitelrendszer és a deviza-árszabályozás, azaz a monetáris szuverenitás kormányzati ellenőrzés alá kerüljön. A pénzvilág érdekei helyett a megnyomorított magyar lakosság érdekeit követő demokratikus kormány kibocsátana 14 ezer milliárd forint állami közpénzt, és visszavásárolná vele a bankrendszernél lévő 14 ezer milliárd forintnyi állami hitellevelet (államkötvényeket, kincstárjegyeket). A feles törvénynek számító MNB-törvény módosításával a kormány a - 2002 augusztusa óta 5 %-ra csökkentett - banki tartalékrátát felemeli 100 %-ra. A bankrendszertől tehát egy fillért sem vesz el, de arra kényszeríti a bankokat, hogy csak olyan pénzzel gazdálkodhassanak, amellyel tényleg rendelkeznek. Ha tehát a tartalékráta 100 %-os, akkor a 14 ezer milliárd forint szükségszerűen a bankrendszerhez kerül, s nem zúdul a termelőgazdaságra, vagyis nem okoz inflációt.

Újabb kölcsönök felvétele, további eladósodás és kamatfizetés nélkül az államháztartás megszabadulhatna 14 ezer milliárd forintnyi adósságától. A költségvetésben minden évben megmaradna mintegy 900 milliárd forint, a 14 ezer milliárd forintnyi adósság kamata. Ez lehetővé tenné azt az adócsökkentést, amelyre a magyar gazdaság versenyképességének visszaszerzése érdekében szükség van. Ez egyben több tízezer munkahely megteremtését is elősegítené, s maradna arra is elég pénz a költségvetésben, hogy ne legyen szükség az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás piaci árakon történő átszervezésére, és a lakosság további súlyos megterhelésére. A magyar lakosság túlnyomó része az állam által rákényszerített privatizáció miatt teljesen vagyontalanná vált, nincs tőkejövedelme, és ezért abból a munkabérből, amely az EU-s átlagnak az egyharmadát, egynegyedét teszi ki, nem képes a piaci árat megfizetni az említett szolgáltatásokért.

Inflációmentes közhitelezés

Az euró zónába történő belépés elhalasztásának előnyei vannak. Az ország monetáris szuverenitása az euró bevezetéséig - legalábbis jogilag - Budapesten marad, nem kerül át az EU frankfurti Központ Bankjához, az ECB-hez, sem Brüsszelhez.

Ha lenne a kormánynak bátorsága a kiszolgáltatott lakosság további megsarcolása helyett a nemzetközi pénzvilágtól és hazai intézményeitől legalább átmeneti időre visszavenni az alkotmányosan őt illető monetáris szuverenitást, akkor lehetővé válna olyan termelő- és infrastruktúraépítő programok finanszírozására állami kibocsátású közhitelekkel, amelyek eredményeként olyan termelőkapacitás-növekedés, olyan új objektumok, többletáruk és -szolgáltatások keletkeznének, amelyek fedeznék a programokat finanszírozó állami kibocsátású pénzeket. Hazánknak magyar Lautenbach-tervre van szüksége. Magyarország úgy tudna munkahelyeket teremteni és a segélyezettek tízezreit adófizető munkavállalókká tenni, hogy nem venne fel további kölcsönöket, és nem vállalna újabb adósságszolgálati terheket. A történelemben sok konkrét példa van, amelyek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a termelői és infrastrukturális programhoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz pénzromlást, mert a termelőgazdaság értéknövekedése fedezi a forgalomba kerülő pénzmennyiséget.

Dr. Wilhelm Lautenbach, aki a weimari Németország pénzügyminisztériumában főosztályvezető volt, felismerte, hogy a pénzügyi embargó alatt álló Németország úgyis beindíthatja a termelési célú programokat, hogy alacsony kamatozású hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak azért, hogy ebből finanszírozzák az iparvállalatok beruházási tevékenységét. Ezzel elérhető, hogy a vállalatok részt vegyenek az infrastruktúra fejlesztési programokban és berendezéseiket modernizálják. Az ingyenes vagy alacsony kamatozású közhiteleket a vállalatok növekvő nyereségükből fizetik vissza. Az első megbízások eredményeként további kereslet jön létre áruk és munkaerők iránt. Az anyagokra és felszerelésekre fordított kiadások további szerződésekhez vezetnek. Ebből az összegből egy rész a munkavállalókhoz kerül bérként, akik ezt fogyasztásra fordíthatják. Amikor a nemzetiszocialista párt átvette a hatalmat, Lautenbach elképzelései szerint került sor az autobahn-ok megépítésére.

A Lautenbach-program eredményeként két év leforgása alatt a 8 millió munkanélküli száma 1,5 millióra csökkent. Ugyanis a termelésélénkítő módszerek lehetővé tették újabb munkaalkalmak létrejöttét, ezáltal megnőtt az igény a fogyasztási javak iránt is. E termelésélénkítő folyamatban jól nyom követhető a pénz felhasználásának az útja. Az egyik irányban a pénz, a másik irányban az áru és a fogyasztás áramlik. Minden egyes ügylet során adó keletkezik, amely a költségvetést gazdagítja, s a központi bank által kibocsátott hitelt semlegesíti. Egy Lautenbach-féle gazdaságpolitika sikere szempontjából döntő a központi bank hitelteremtése. Ez biztosítja a beinduló termelésélénkítés finanszírozását. A központi bank által kibocsátott valódi magyar forint megnövelné a termelőgazdaság értékelőállító képességét, és az így keletkezett áru- és szolgáltatástöbblet már nagyobb értéket képvisel, mint az a pénzmennyiség, amely hitelként ezt a folyamatot beindította. A többlet azáltal jött létre, hogy a parlagon heverő produktív kapacitások és a több száz ezernyi munkanélküli kihasználatlan munkaereje ismét értékelőállító tényezővé vált.

A II. Világháború után De Gaulle francia elnök kormányzata Lautenbach módszerrel virágoztatta fel a francia gazdaságot. Ezt a módszert azóta a világ több más országában is sikerrel alkalmazták. Magyarországi sikeres alkalmazásának is egyedül csak a politikai akarat hiánya az akadálya.

A már ismertetett két javaslatnál sokkal egyszerűbb az, hogy a Magyarországon berendezkedett multinacionális cégeknek, ha távoznak az országból, vissza kellene fizetniük a Magyar Államtól azért kapott adókedvezményeket, hogy itt maradnak.

Az lenne valódi bátorság, ha a Gyurcsány-kormány nemet merne mondani a Nemzetközi Valutaalapnak, a nemzetközi pénzvilág véleményformálóinak, és ezúttal a teljesen védtelen és kiszolgáltatott magyar lakosság szükségleteinek és érdekeinek adna elsőbbséget. Gyurcsány Ferenc azt üzeni a magyar polgárnak: "Felelős vagy magadért, családodért, nemzetedért". Ezt azonban olyan magyaroknak üzeni, akiket az állam akaratuk és hozzájárulásuk nélkül megfosztott vagyonuktól, és elvett tőlük minden tőkejövedelmet. Sőt a munkavégzési lehetőségtől is megfosztotta őket. Az állam minden kényszerítőeszközét igénybe véve újból jövedelmet von el tőlük a tőke javára. Most azonban már arra a határra szorítja őket, ahol egyéni és társadalmi reprodukciójuk is veszélyeztetve van. Az állam tehát mindent megenged magának az állampolgáraival szemben, hibás döntéseinek, pazarlásának, korrupciójának a negatív következményeit azonban áthárítja rájuk. Hibás döntéseiért nem akarja vállalni a felelősséget. A hozzánemértés és pazarlás következményeinek a szégyentelen áthárítását nevezi a magyar miniszterelnök "bátorságnak".

Úgy gondoljuk: sokkal inkább az a bátorság, ahogyan a malajziai Dr. Mahathir, a szingapuri Li Kuan Ju és az argentin Nestor Kirchner nemet mert mondani a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának és véleményformálóinak.

Mi tehát a teendő?

Először is a valóságnak megfelelő diagnózisra van szükség. A súlyos szervi megbetegedésekben szenvedő magyar gazdaságot és társadalmat nem lehet amúgy is szegényes diétájának a csökkentésével gyógyítani. Tudomásul kell venni, hogy alapvetően hibás az a pénzügyi és gazdasági rendszer, amelyet a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia képviselői által kidolgozott stratégia - a "Washingtoni Konszenzus" - alapján alakítottak ki Magyarországon. Az eladósodás, a költségvetési és a külkereskedelmi hiány felhalmozódása, a magánpénzmonopólummá átalakított hibás monetáris rendszer, és a külföldi tőke javára túlprivatizált igazságtalan tulajdonviszonyok következménye.

Magyarországról évente kiáramlik mintegy 5-6 milliárd euró tőkejövedelem, profit- és kamathozam formájában. Ennek oka, hogy hazánk még a többi kelet-európai országhoz viszonyítva is túlzott mértékben lett privatizálva.

Magyarország eladósodása hatványozott ütemben növekszik azért, mert saját kibocsátású kamatmentes pénzét az 1990-es években lecserélték külföldről beáramló hitelpénzre, és ezért évről évre növekvő kamatjáradékot kell fizetni. Ma már csak újabb kölcsönök felvételéből lehet teljesíteni az esedékes adósságszolgálati terheket. A magyar pénzrendszer felett az ellenőrzést a külföldi pénzintézetek és befektetési alapok gyakorolják. Az ő érdekük volt az eladósítás, valamint a külkereskedelmi és költségvetési hiány megnövelése.

Magyarországnak csak rendkívül kedvezőtlen feltételek elfogadásával engedte meg a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, hogy beléphessen az általa létrehozott birodalmi struktúrába, az Európai Unióba. Az EU-s tagságból eddig csak hátránya volt Magyarországnak. 2003-ig 8866 milliárd forintjába került az EU-s tagságra való felkészülés. Ez az összeg a túl gyorsan leépített vámokból, az EU-s országoknak adott időelőtti és túlzott méretű kedvezményekből, be nem szedett úthasználati díjból halmozódott fel 13 év alatt. Ebből az összegből már levonásra kerültek a PHARE, ISPA és SAPARD programok keretében kapott pénzek. A pénzügyi egyensúly megbomlásának tehát maga az Európai Unió az egyik legfőbb oka. 2004-től kezdve évi 1449 milliárd forint a magyar hozzájárulás az EU-hoz közvetlen befizetés, átengedett vám és áfa formájában.

A magyar jogrendszer fogyatékosságai és az általános közállapotok leromlása miatt nem lehetséges a kormányok felelősségre vonása. Mivel hazánk "következmények nélküli ország" lett, ezért a kormányzati pazarlás óriási mértéket öltött. Az állam felelőtlenül költekezhetett szinte minden vonatkozásban. Óriási pénzek folytak el a PPP-rendszerben (Public-Private Partnership), a szomszéd országokhoz képest a többszöröséért épültek a magyar utak. Gátlástalan osztogatás folyt a mindenkori kormányzó pártok holdudvarához tartozó érdekcsoportoknak, cégeknek és a korrupciót sem sikerült megfékezni. (Gondoljunk csak Medgyessy Péter volt miniszterelnök kijelentésére: "Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel".) De tetten érhető a pazarlás a Grippen-gépek megvásárlásánál, katonáink részvételénél olyan nemzetközi akciókban, amelyekhez a magyar népnek nem fűződik közvetlen érdeke. Ide sorolható az is, hogy a kormány, amely legszegényebb polgárai zsebét is kiforgatja, könnyelműen elenged 40 milliárd forint tartozást Iraknak, amely igaz, hogy most polgárháborús állapotok között él, de kőolajban gazdag ország, és hosszútávon fizetőképes.

Ha pedig a tőkejövedelem kiáramlása, a feleslegesen Magyarországra importált hitelpénzrendszer utáni kamatfizetés, a pénzpiaci szereplők manipulációi, az évente 1449 milliárd forintba kerülő EU-s tagság, valamint a felelőtlen pazarlás és korrupció az eladósodás, a költségvetési hiány és a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozatlanságának az oka, akkor miért a bérből és fizetésből élő magyar állampolgárokat kell ismét megsarcolni kemény megszorító intézkedésekkel a kívánatos egyensúly helyreállítása érdekében?!

A magyar gazdaság és társadalom súlyos szervi megbetegedésekben szenved. Zsebének kifosztásával és szigorított diétára fogással ezt a betegséget nem lehet gyógyítani. Új történelmi alkura van szükség a magyar társadalom és a nemzetközi pénzvilág, valamint hazai képviselői között. Ennek az új közmegegyezésnek ki kell terjednie a rendkívül igazságtalan tulajdonviszonyok átalakítására, a magán pénzmonopólium megszüntetésére és a közpénzrendszer visszaállítására, továbbá az EU-tagság feltételeinek a módosítására az egyenlő elbánás és a viszonosság elvei alapján. Magyarországnak nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szüksége. Éppen ezért kevés a Gyurcsány-program visszavonása, de még a Gyurcsány-kormány leváltása sem elég. A nemzetközi pénzvilág által meghúzott koordináták sajnos az ellenzék kormányának is kevés mozgásteret engednek. Legfeljebb a tőkéhez csatlakozott jelenlegi kormányzat felelőtlen pazarlását tudná csökkenteni. Egy ellenzéki kormány mégsajnos a korrupció leküzdésével sem tudna megbirkózni, mivel annak rendszerbeli okai vannak. A pénz-és korporációs oligarchia ugyanis a korrupció legváltozatosabb formáival alakítja át pénzügyi fölényét politikai döntésekké. A pénzuralmi diktatúra rendszerét kell leváltani! Ehhez a rendszerváltáshoz lenne szükség valódi bátorságra, és nemzeti összefogásra, nem pedig a védtelen lakosság gátlástalan fosztogatásához, és a pénzoligarchia követeléseinek a szolgalelkű teljesítéséhez. E sorok írója támogatná a pénzuralmi rend lecserélésére megalakult össznemzeti kormányt.

Összegezve:

A költségvetési hiány elsőszámú oka tehát az egyre növekvő államadósság, amely után fizetni kell a kamatokat. Az államadósság oka pedig a Magyarországra bevezetett hitelpénzrendszer, vagyis az, hogy ma már csak kamattal terhelt deviza van pénzként forgalomban forint-ruhába öltöztetve. A kamatmentes állami közpénz kibocsátása teljesen megszűnt. A költségvetési hiányt növeli, hogy már alig van mit eladni, továbbá az EU-tagsággal járó évi 1449 milliárd forint befizetés és jövedelem átengedés, a multinacionális cégek aluladóztatása, valamint a kormány pazarlása, szakszerűtlensége és a korrupció.

A külkereskedelmi mérleg hiány oka pedig az egykori nemzeti vagyon túlzott mértékű átadása külföldieknek. A túlprivatizált vagyon tőkejövedelme - évi 5-6 milliárd euró - pedig rendszeresen távozik az országból. Ezt a hiányt növelik a különös célú (off-shore) cégek, valamint a befektetési alapok és más pénzpiaci szereplök spekulációs ügyletei. Ezért nemcsak politikailag elhibázott, szociálisan igazságtalan, de közgazdaságilag is téves a költségvetési hiányért és a külkapcsolati fizetési-egyensúly megbomlásáért a magyar lakosság fogyasztását, jóléti kiadásait és a reálbérek emelkedését felelőssé tenni. A rákos megbetegedést nem lehet fogyasztó-diétával gyógyítani.

Ötven évvel a forradalom után ismét forradalmi helyzet van kialakulóban hazánkban. 1956-ban világosak voltak a frontok, ma viszont az ellenfél gondosan elrejtőzött az arctalan pénzviszonyokba. A magyar adósjobbágyok nem ismerik a pénzfeudalizmus világrendszerének globális uraságait. A pénzviszonyokra lőni sem lehet, csak hozzáértéssel megváltoztatni azokat. Ehhez nemzeti szuverenitásra van szükség és az állampolgárok hiteles tájékoztatására. Többé nem győzhetünk fegyverrel. A monetáris hatalom működésének a megértésével, a pénzuralmi rendszer megváltoztatásával, a közpénzrendszer visszaállításával, és a kamatozó hitelpénz megszüntetésével vihetjük győzelemre a forradalmat: hatalomra juttatva a nép kormányát, a nép által, a népért. Csak egy ilyen rendszerben gyakorolhatja a magyar társadalom a közvetlen ellenőrzést saját létfeltételei fölött. Így érhető el, hogy a magyar ember munkájának eredményét sem kommunista állami erőszakkal, sem pénzuralmi eladósítással ne lehessen többé elvenni.

Budapest. 2006 augusztus 25