Körbe nézünk a légvédelem területén .

Körbe nézünk a légvédelem területén .

IRIS-T légiharc rakéta

Nyugat Európa közös fejlesztésű fegyvere

A hat európai ország által közösen fejlesztett új generációs kishatótávú légiharc rakéta különösen érdekes lehet számunkra, mivel az elvileg szóba jöhet a  Gripen vadászgépeink fegyverzeteként.

A rakéta eredete szorosan összefügg a párhuzamosan kifejlesztett azonos kategóriájú többi típuséval, az amerikai AIM-9X-el és az angol ASRAAM-el. A koncepcióbeli különbségek miatt indultak el külön utakon a fejlesztők, az IRIS-T fejlesztéséről a kilencvenes évek elején született meg a döntés. A 46%-os német, 19%-os olasz, 18%-os svéd, 13%-os görög valamint 4%-os norvég és kanadai részvétel (a kanadai fél néhány éve kilépett a programból) mellett folyó munka viszonylag gyorsan haladt, hiszen egyes részfeladatokat már előre elvégeztek.

Ennek megfelelően nagyon optimistán határozták meg a sorozatgyártás illetve rendszerbe állítás dátumát, ami mint annyi más program esetében, itt is több évet csúszott. A munka legnagyobb részét vállaló német Bodenseewerk Geratentechnik cég már 1995-re elkészült az új képalkotó infravörös detektorral, amit régi Sidewinder rakéták orrába beszerelve teszteltek. A szardíniai Salto di Quirra lőtér felett 1996 júniusában egy F-4F Phantom fedélzetéről történt meg a az első indítás, teljes sikerrel. Kipróbálták a „high off-boresight” üzemmódot is, amikor a rakétát hordozó gép hossztengelye és a cél helyzete között, több, mint 50 fokos eltérés volt. Az ígéretes eredmények ellenére később többször teljesen áttervezték az infradetektort. A 64X64 pixeles felbontás ugyanis nem volt elegendő. Szóba került még a 64X2 pontos pásztázó érzékelő is, de végül az AIM-9X-nél és az ASRAAM-nál egyaránt alkalmazott 128X128-as képalkotó rendszert választották a német tervezők is.

A rakéta tervezésének alapja az volt, hogy a Sidewinder típust alkalmazó harcigépek mindegyike változtatás nélkül legyen alkalmas az IRIS-T indítására is. Ennek megfelelően az indítósinek, a mechanikus rögzítés és az elektromos csatlakozó is azonos maradt, de az utóbbi mellett alkalmaztak egy további  koaxiális kábelt is, amely képes digitális kapcsolatot teremteni a rakéta és a repülőgép számítógépei között. Sisakdisplay alkalmazása esetén így teljes mértékben ki lehet használni a rakéta képességeit, míg a hagyományos módszerrel az indítás lehetőségei nem sokban különböznek a régi Sidewinder-étől.

Az IRIS-T (Infra Red Imaging Sidewinder-Tail control) szolgálatba állításának legfissebb dátuma már 2005, mivel ezt sem kerülte el a többi nagy bonyolultságú fegyverrendszer velejárója, a műszaki nehézségek sora. Az infradetektor áttervezése mellett még olyan viszonylag „alacsony technológiájú” dolgokkal is voltak komoly problémák, mint például a hajtómű szilárd üzemanyaga. A Gripen fedélzetéről történő első indítás ezért végződött kudarccal, mert az üzemanyag égés közben darabokra töredezett.

A tesztelésbe a görög légierő is bekapcsolódott, az első végleges kialakítású infradetektorral felszerelt rakétát 2002 márciusában indították egy F-16-os fedélzetéről Kréta szigete felett.

Az eddig jelentkezett problémák megoldása után 2003 novemberében zajlott le a „képesség igazoló” tesztsorozat, amelynek során hét rakétát indítottak F-4F-ek fedélzetéről Meteor Mirach 100/5 pilóta nélküli célgépek ellen. A célok manővereztek és infracsapdákat szórtak, ennek ellenére mindegyik IRIS-T találatot ért el, így a fejlesztést befejezettnek nyilváníthatták. Ezután következett a gyártáselőkészítési folyamat, ami egy sor további módosítást igényel, hiszen az alkatrészeket és összetevőket úgy kell kialakítani, hogy azok gyártása minél egyszerűbben és olcsóbban legyen kivitelezhető, természetesen magas műszaki megbízhatóság mellett.

Az IRIS-T legnagyobb megrendelője a német Luftwaffe lesz, terveik szerint 180 db Eurofighter gépük mellett ezekkel szerelik fel a Tornado-k és a tovább üzemeltetett F-4F Phantom-ok egy részét is, ehhez összesen 1250 db rakéta szükséges. A darabszámot egyszer már csökkentették, ami a jövőben sem zárható ki, hiszen a német fegyveres erőket is „fogyókúrára” fogták. A spanyolok az Euorfighter-ek mellett F/A-18-asaik fedélzetén is rendszeresítik majd az új rakétát, a jelenleg rendelkezésükre álló 1100 db Sidewinder-t 700 db IRIS-T váltja fel. Az olaszoknál ugyancsak az Eurofighter-t fegyverzik fel az új rakétával, míg a görög légierőben az F-16-osokon integrálták amerikai segítséggel. Ugyancsak felszerelik az IRIS-T-vel a modernizált F-4E Phantom-okat, míg a norvégoknál az F-16AM/BM gépeken áll üzemben. A dán légierő is tervezi az európai fegyver megvásárlását, és várhatóan hasonló lépést tesznek a belgák is. Néhány potenciális vásárló azonban a hasonló képességű amerikai AIM-9X mellett döntött, de ennek ellenére a piackutatás szerint legalább 4000 db eladására van jó esély.

Néhány érdekes részlet. A képalkotó infradetektorhoz csatlakozó számítógép memóriájába betáplálták az összes potenciális ellenséges repülőgép digitalizált képét, méghozzá számos különböző szögtartományból nézve. Ezzel lehetővé válik, hogy a rakéta felismerje a típust, valamint kihasználjanak egy új lehetőséget. Régen örülhettek a pilóták, ha rakétájuk egyáltalán találatot ért el és megrongálta a célt. A korszerűbb típusok, mint az AIM-9L már „okosabb” volt, és nem a legforróbb helyen, vagyis a cél hajtóművének fúvócsövénél, hanem előrébb a törzs mellett robbant fel, ami nagyobb rombolást eredményezhetett. Az legújabb generáció, így az IRIS-T esetében egy új lehetőség is rendelkezésre áll. A képalkotó rendszer felbontása lehetővé teszi, hogy a cél nyolc jól elkülöníthető részére koncentráljanak, azaz meghatározható, hogy a rakéta hol találja el.

Ha pl. tudják, hogy egy típus mire különösen érzékeny, akkor erre a gyenge pontjára összpontosítják a találatot. A legtöbb típus esetében azonban a hajtóművek szívócsatornája illetve a pilótafülke az elsődleges hely, amelyek megrongálása, illetve a pilóta megölése vezet a legnagyobb eséllyel az ellenséges repülő eszköz pusztulásához. Ha a cél helikopter, akkor természetesen a rotoragynál bekövetkező robbanás a leghatékonyabb.

A rakéta közelségi gyújtója svéd fejlesztés, a rádiófrekvenciás aktív berendezés alkalmazkodik a megközelítés aspektusához illetve sebességéhez. A görög harci résszel szemben különleges biztonsági elvárásokat támasztottak. A kísérleti példányokat 20 mm-es gépágyúval lőtték, mégsem robbant fel. Ezzel javítható a repülőgép túlélő képessége is, hiszen találat esetén nem okozza vesztét a saját fegyverzete, mindemellett nagyban javult a szállítás-tárolás biztonsága is.

A szilárd tüzelőanyagú hajtómű viszonylag alacsony tolóerejű, így növelni lehetett az égésidő hosszát, aminek értéke azonban nem ismert, de mivel a mérete behatárolt, nem térhet el nagyon a többi típusétól, azaz 5-8 másodperc körül lehet. A hajtómű külső házán található a négy nagy húrhosszúságú kis karcsúságú szárny, amelyek formája többször változott a fejlesztés során. Hátul helyezték el a kormányzó szekciót, a négy aerodinamikai felülettel és a fúvócsőben lévő tolóerő vektor eltérítő szerkezettel, aminek kialakítása nagyon hasonló az AIM-9X-éhez. A kétféle rendszer mechanikusan kapcsolódik, azaz együtt mozognak az aero- és gázdinamikai kormányok. Vezérlési programjuk, amelynek jeleit a rakéta testén kívül futó kábelcsatornán keresztül kapják a robotpilótától , viszont alaposan különbözik. Míg az AIM-9X nagy szögeltérésű indítás esetén 15-20 méterre a repülőgép orra előtt „sarkonfordul” és a cél irányában repülve kezd gyorsítani, addig az IRIS-T többszáz méteres sugáron fordul, gyorsítás közben. Természetesen célközelben nagyobb szögsebesség szükséges, amit képes biztosítani a kormányrendszer, max. 50-g-vel.

A korszerű követelményeknek megfelelően az IRIS-T +/- 90 fokon belül lévő célok ellen indítható, még ha azokat nem is látja az infraérzékelő. Az ugyancsak rendelkezésre álló inerciális rendszer ugyanis a pálya első szakaszán képes „elnavigálni” a rakétát addig a pontig, ahol már lehetséges a célbefogás.

A fegyver mérete, tömege és súlypont helyzete szinte azonos a régi Sidewinder-ével, az ugyancsak tervezés alatt álló földi indítású légvédelmi változat viszont eltérő orr része miatt hosszabb.

A függőleges állványról vagy konténerből indítható rakéta inerciális rendszere segítségével közelíti meg a célt, amelynek közelében leválik az orrán lévő hegyes áramvonalazó kúp, és ettől kezdve az infradetektor veszi át a rávezetést.

Raytheon AGM-65 Maverick

Egyik legújabb fegyverünk az amerikai levegő-föld rakéta, amely a Gripen-jeink egyetlen csapásmérő eszköze

A világon legnagyobb mennyiségben gyártott és legsikeresebb levegő-föld rakétát szükség esetén már a magyar Gripen-ek is bevethetik, miután rendszerbe állt az USA-tól beszerzett 20 AGM-65G és 20 AGM-65H változatú fegyver.

Az alaptípus fejlesztésének szükségessége már az ötvenes években nyilvánvaló volt, de az akkori technológiák még nem tették lehetővé a megalkotását. Az 1956-ban kiírt pályázat követelmény rendszere megelőzte a korát, így hosszú időn keresztül eredménytelen maradt. Emiatt csak alacsonyabb képességű, kötött irányítású fegyverek gyártására kerülhetett sor. Ilyen volt például a Vietnamban nagy mennyiségben felhasznált AGM-12 Bullpup, amely rádió vezetősugaras irányító rendszerrel készül. Ez nagyon megnehezítette a pilóták dolgát, akiknek manuálisan kellett irányítani a fegyvert, miközben másik kézzel a gépet vezették a rácsapásban. Ha még azt is hozzá vesszük, hogy közben lőtt a légvédelmi tüzérség, akkor könnyen belátható, hogy a rakéták jelentős része pontatlanul csapódott be.

Már az ötvenes években is létezett a korszerű „fire and forget” elv, ami azt jelentette, hogy a rakéta indítását követően nem volt további teendő vele, a pilóta kereshette a következő célt, vagy kiválhatott a támadásból. A rakéta a saját önirányító rendszerével végezte a rávezetést. Ilyen elven működtek az első infravörös önirányítású légiharc-rakéták, pl. az AIM-9 Sidewinder. Ezek célpontjai, az ellenséges repülőgépek azonban a környezetüktől jól elkülönülő intenzív hőforrások voltak, amelyek észlelése nem igényelt túl magas technológiai színvonalat. A kisebb hőt kibocsátó, környezetüknél alig melegebb földi célpontok hasonló elv felhasználásával akkor még nem voltak megsemmisíthetők.

A Pentagon pályázatára végül két cég jelentkezett, a Rockwell és a Hughes, amelyek közül az utóbbi nyerte el 1968 júniusában a megrendelést. Évtizedekkel később a cég beolvadt a Raytheon-ba, így ma már az utóbbi neve alatt fut a rendkívül sikeres Maverick program.

Az USAF akkoriban hatalmas mennyiség, 17 ezer rakéta megrendelését tervezte, és senki sem mert még arra gondolni, hogy ezt később többszörösen meg fogják haladni. Mivel az idő sürgetett, ezért a Hughes tervezői igyekeztek minél több meglévő fejlesztési eredményt felhasználni. A rakéta aerodinamikai kialakítása követte a cég több régebbi típusáét, de azoknál jóval nagyobb átmérőjű lett, hiszen akkora harci részt kellett beépíteni, amely bármely harckocsi vagy egyéb páncélozott cél megsemmisítésére is képes. Az 57 kg-os, 37,6 kg robbanóanyagot tartalmazó Chamberlain kumulatív töltet hatása még a mai legmodernebb harckocsik megsemmisítéséhez is elegendő akkor is, ha nem a vékony tetőpáncélt találja el a fegyver. A manapság elterjedt kiegészítő reaktív páncél sem nyújt védelmet, mivel a Maverick harci része egyszerűen túl nagy, a harckocsik védelmét a kisméretű, néhány kilogrammos harci részt hordozó páncéltörő rakéták ellen dolgozták ki.

A televíziós irányítású AGM-65 Maverick (a fegyver nevét a maga útját járó önfejű bikáról kapta) első mintapéldányaival 1969-ben kezdődtek meg a kísérleti lövészetek, de csak három évvel később, 1972 augusztusában indulhatott a sorozatgyártás. Az AGM-65A első példányainak még ideje sem volt beporosodni egy raktárban, máris Vietnamba szállították, ahol a háború utolsó hónapjaiban bevetették, akkor még nem túl kiemelkedő, 60%-os találati aránnyal. A későbbi évtizedek háborúiban viszont ez a fegyver kiemelkedett hatékonyságával, a sok ezer felhasznált Maverick 85%-a megsemmisítette a kiszemelt célpontot.

Az első és az utolsó széria változat külső mérete és kialakítása az évtizedek alatt minimális mértékben változott. A rakéta 2,489 méter hosszú, átmérője 305 mm, fesztávolsága 719 mm. A tömeg az már egy más kérdés, az egymást követő változatok között lényeges különbség tapasztalható.

A Maverick érdekességei már az orrában lévő kamera üvegezésénél kezdődnek. Az átlátszó domború felületre szennyeződés tapadhat, közismert jelenség, hogy nyári időszakban a járművek mellső felületén rovarok százai kenődnek szét. Különösen igaz ez a repülőgépekre, és az azokra függesztett fegyverekre. A kamera által biztosított képminőséget erősen rontaná mindez, így megoldást kellett találni. A rakéta orr részére ezért egy második átlátszó plexiből készült burkolat került, amelyet egy kis piropatron távolít el a cél befogása előtt.

Utóbbi cserélhető, hiszen sokszor előfordul, hogy a rakétát mégsem indítják el a bizonytalan vagy téves cél azonosítás miatt. A visszahozott fegyverre másik plexi burkolatot szerelnek, és újra felhasználható.

A rakéták általában egyszer használatosak, ezért a legtöbb elemüket rövid élettartamúra tervezik. A Maverick mellső szekciójára azonban mindez nem igaz, a kamera rendszer a repülőgép elektromos hálózatából kapja a táplálást, és csak az indítást követően kapcsol át a saját akkumulátorára.

A kamera 5 fokos látószögű, ami egy hagyományos fényképezőgép esetében kb. 200 mm-es gyújtótávolságnak felel meg, ez egy kisebb teleobjektív paraméterével egyezik. A leszerelhető orr részben a +/-45 fokos szögben kitéríthető kamerán kívül megtalálható az elektronikus rendszerek többsége, beleértve a robotpilótát is.

A rakéta kétharmadát alkotó középső-hátsó szekció első részében található a már említett kumulatív harci rész, a biztosító-gyújtó berendezés, a rövid üzemidejű termoakkumulátor, a szilárd tüzelőanyagú rakéta hajtómű, amelynek meghosszabbított fúvócsöve körül szerelték be a kormányrendszert. Utóbbi a robotpilóta jelei alapján hidraulikus munkahengerekkel mozgatja a téglalap alakú kormányfelületeket.

A TX-481 hajtómű a Thiokol cég fejlesztése, mérete igazodott a rakétához. Az acél köpeny 272 mm átmérőjű, hossza a fúvócsővel együtt 1,02 méter, tömege pedig 47,2 kg. Tüzelőanyaga poliszulfid polimer és ammónium perklorát, a belső légrés kialakítása pedig kettős üzemmódot eredményez, a hajtómű fél másodpercen keresztül 4500 kp erővel gyorsítja a fegyvert, 3,5 másodpercig pedig 990 kp-al tartja a sebességet. Nagy indítási magasság esetén a rakéta akár hangsebesség fölé is gyorsulhat, de mivel földi célok ellen használják, a sűrűbb levegőben csak a transzszonikus tartományban repül. Kinematikai jellemzői alapján elvileg 40 kilométerre is elrepülhetne, de ennek semmi értelme, hiszen a televíziós rendszer csak töredéknyi távolságból képes olyan minőségű képet biztosítani, amely alapján megoldható a célok azonosítása.

Az AGM-65A rakétát több tucat repülőgép és helikopter típus alkalmazhatja, még olyanok is, amelyek pilótafülkéjében nincs indikátor a kamera képének megjelenítésére. Ilyenek voltak például a svájci légierő Hawker Hunter, vagy az egykoron létező Jugoszlávia J-22 Orao gépei. Ezek fedélzetéről vizuális célzással indították a rakétát, a kamera optikai tengelye párhuzamos volt a pilóta célzóberendezésével, és az éppen látott kontraszt különbséget „jegyezte” meg a rakéta önirányító rendszere. A hatékonyabb, és nagyobb távolságú bevetéshez komolyabb technikai háttér kellett, ami megvolt az USAF több típusán már a hetvenes évek elején. Elsőként az F-4 Phantom és A-7 Corsair fegyverzetébe integrálták a Maverick rakétákat, és hamarosan exportja is megkezdődött.

Az AGM-65A kamerájának képét a pilóta vagy az operátor előtt lévő képernyőn jelzik ki. A már említett szögtartományon belül lehetséges kézi vezérléssel pásztázni, és ha cél kerül a látómezőbe, akkor a kép közepén lévő szálkereszttel kell azt fedésbe hozni. Az optika ekkor a kontraszt különbség alapján megjegyzi a látott képet, és indítás után a robotpilóta olyan kormányparancsokat dolgoz ki, hogy a cél változatlanul a látómező közepén maradjon.

A Maverick tényleges hatótávolsága minden korszerűsége ellenére elmaradt a várakozásoktól. 5-6 kilométernél messzebbről csak ritka jó látási viszonyok között volt lehetséges a célbefogás, és ezt követően még 4-8 másodpercig tartott, amíg a rakéta giroszkópjait stabilizálták, ezt követően történhetett meg az indítás. További gondot jelentett, hogy alacsony Nap állásnál az objektumok hosszú árnyéka miatt az optikai rendszer a környezetétől élesen elütő kontraszt közepére pozícionálta magát, vagyis pontosan a célpont mellé. Ezzel a jelenséggel az izraeliek a sivatagos területeken, a svédek pedig a hóval borított tájon találkoztak.

Egyértelműen továbbfejlesztésre volt szükség, így 1981-től már az AGM-65B változatot gyártották, amelynek kamerája már lényegesen nagyobb felbontást biztosított kettős látószögével. Az eredeti széles 5 fokos látómezőt le lehetett szűkíteni 2,5 fokosra, ami már egy 400 mm-es teleobjektívnak felelt meg. Ezzel kiküszöböltek egy sor problémát, és még a rakéta indítási távolságát is meg lehetett növelni. A B változat külsőre azonos, csak az orrán felfestett „SCENE MAG” felirat utal a továbbfejlesztésre.

Az első két széria változatból 1984-ig összesen 31022 példány készült, és közben a fejlesztés is tovább folyt. Az AGM-65C teljesen új irányítási móddal készült, félakítv lézeres rendszert választottak, amely a földi csapatok közvetlen légi támogatása esetén volt hasznos tulajdonság. A levegőből ugyanis nem látszik a frontvonal, a pilóta könnyen összetévesztheti az ellenséges és saját harcjárműveket. A földön lévő katonák lézeres célmegjelölővel választják ki az ellenséges célt, és a gépre függesztett rakéta detektora észleli a visszaverődéseket. A C változatból azonban csak egészen kis mennyiség készült, az USAF inkább a következő AGM-65D változat beszerzését preferálta. Az infravörös érzékelők technológiája már elérte azt a szintet, hogy a levegő-föld rakétákban is alkalmazhassák. A képalkotó rendszer a televíziós kameráéhoz hasonló fekete-fehér képet biztosít, és ami különösen fontos, akár éjszaka is. A régi televíziós rendszer csak nappal volt alkalmazható, és Európában téli időszakban ez napi tíz óránál is rövidebb időre korlátozta volna a bevethetőséget.

A D változat viszont túllépett ezen a problémán, és egyben tovább növelte az indítási távolságot, felhőzeten és párán kívül a Maverick így akár 10-15 kilométerről is bevethetővé vált. Ez már kívül esik a legveszélyesebb légvédelmi eszközök hatótávján, így egyben növelte a repülőgép túlélő képességét is. Az alkalmazott WGU-10B infrafej azonos a GBU-15-ös siklóbombánál és az AGM-84E SLAM rakétánál is. Lecserélték a hajtóművet a TX-633-as típusra, amely polibutadién hajtóanyagának köszönhetően kisebb füstöt fejleszt. Ez több szempontból is fontos, egyrészt a földön lévő ellenfél kisebb eséllyel értesül arról, hogy támadás alatt áll, másrészt pedig a következő rakéta infrafejét sem zavarja a füst.

Az első változatok csak egyesével voltak indíthatók, de az újabb széria rövidebb célbefogási ideje lehetővé tette, hogy egyetlen rácsapásban akár három rakétát is indíthasson a pilóta három különböző célra. „Célgazdag” környezet esetén, (amire Irakban volt bőven példa) nem volt elégséges az eredeti LAU-117-es indítósin, ezért kifejlesztették a LAU-88-ast is, amelyre egyidejűleg három Maverick szerelhető. Az indítósin tartalmazza az összes kábel rendszert, amely a rakéta és a pilótafülke közötti kapcsolathoz szükséges. A tripla indító az F-4 Phantom, az F-16-os és az A-10-es fedélzetén lett integrálva, de többnyire csak két-két rakétával alkalmazták, hogy biztosítsák a szükséges távolságot a többi függesztménytől.

A rakéta sikere felkeltette a haditengerészet érdeklődését is, elsőként a tengerészgyalogság rendelte meg az igényeik alapján továbbfejlesztett AGM-65E változatot, amely a C lézeres félaktív önirányító rendszerén alapult. Érdekesség, hogy a detektor azonos azzal, amelyet a harci helikopterek Hellfire rakétáiban is alkalmaznak. A tengerészgyalogosoknak is elsősorban a közvetlen légi támogatáshoz volt szükségük az új rakétára, de nem csak harckocsik, vagy egyéb páncélozott célpontok ellen. Megerősített beton fedezékek megsemmisítéséhez más harci rész szükséges, ezért a régi kumulatív töltet helyére a dupla akkora 136 kg-os romboló változatot építették be. Az eredeti helyen ez kényelmesen elfért, hiszen a kumulatív fej jelentős része üres, amit az új eszköznél kihasználtak. A nagy átütő erejű acélköpeny biztosítja, hogy még 70 fokos becsapódási szögnél is átszakadjon 60 centi vastag beton, és a késleltetett robbanás csak ezt követően következik be. Mivel a rakéta induló tömege 292 kg-ra növekedett, ezért módosításokra volt szükség a robotpilóta rendszerben, hogy ne csökkenjen lényegesen a hatótávolság. Harc közben nagyon fontos, hogy ne következzen be véletlenül „járulékos” károkozás. Mivel az AGM-65E változatot a saját csapatok közvetlen közelében is bevethetik, ezért a robotpilóta egy további üzemmódot is kapott. Ha a lézeres célmegjelölés megszűnik, vagy a rakéta elveszíti a jelet, azonnal emelkedni kezd, és blokkolja a harci részt, ami így a biztonságos távolságban történő becsapódáskor sem robban fel.

Az US NAVY által rendszerbe állított AGM-65F változat csaknem azonos az E-vel, de a D infravörös önirányító rendszerét alkalmazza oly módon, hogy a rakéta az ellenséges hajók vízvonalánál csapódjon be.

A kilencvenes évek technológiája jelent meg az utolsó új gyártású változatnál. Az AGM-65G az USAF megrendelésére készült a D infravörös önirányító rendszerével és az E nagyobb romboló harci részével. A robotpilóta már digitális jelekkel dolgozik és az eredeti hidraulikus kormány mozgatást egyszerűbb sűrített levegős rendszer váltotta fel. A korszerűsített infrafej zárt rendszerű mélyhűtést kapott, a nagy nyomású nitrogén mínusz 200 fokra hűti le a detektort, amelynek érzékenysége így nagyságrendekkel javul.

A gáz utántöltésére csak ritkán van szükség, mivel a rendszer a már expandált nitrogént újra összesűríti, azaz akár folyamatosan egy órán át is mélyhűtött állapotban tartható.

Az 1999-ig tartó gyártás során összesen 75 ezer Maverick rakéta készült, amelyek többsége természetesen a raktárakban maradt. A régi fegyvereket rendszeresen ellenőrzik, találomra kiválasztott példányaikat éleslövészeteken felhasználják, így próbálnak meg képet alkotni a működési megbízhatóságukról. A gyártó cég szakértői arra a megállapításra jutottak, hogy érdekes módon az első legrégebbi változatok a legjobbak, az évtizedeken át tárolt rakéták úgy működnek, mint a gyári újak. Ennek egyik fő oka, hogy annak idején az A/B változatok még belül is kaptak korrózió védelmet, így a harci rész, hajtómű és a kormányzó szekció gyakorlatilag korlátlan naptári élettartamú. Kézenfekvő lépés volt, hogy csökkentendő a költségeket, ezeket felhasználják az újabb változatoknál. A Raytheon vadonatúj töltéscsatolt televíziós rendszert dolgozott ki, amely már rossz látási viszonyok mellett is kellő minőségű képet biztosít nagyobb távolságból is. Megtartották a B kétféle látószögét, és az új elektronikának köszönhetően már elég csak nagyjából „megmutatni” a kamerának a célt, az automatikusan a legnagyobb kontraszt különbségre ugrik rá, ami nagyon megkönnyíti a pilóták dolgát. (hasonlót már az infrás változatok is tudtak)

A kumulatív harci résszel szerelt új változat lett az AGM-65H, míg a nagy tömegű romboló az AGM-65K, ezek harci része, hajtóműve és kormányzó szekciója azonban a régi változatoktól származik.

A Maverick csillaga sikeressége és eredményessége ellenére (legalábbis az USAF állományában) leáldozóban van. Már vannak olyan alakulatok, amelyek állományából kivonták, így például az Avianóban állomásozó F-16-osok a jövőben nem vethetik be. Ennek oka nagyon egyszerű, már rendszerben állnak olyan fegyverek, amelyek jóval kisebb költséggel hasonló eredményességgel, és sokoldalúbban alkalmazhatók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az AGM-65-ös létjogosultsága megkérdőjelezhető csak azt, hogy más eszközök is szükségesek egy légierő hatékony alkalmazásához. Önmagában a Maverick egyetlen csapásmérő eszközként nem elégséges, ezek MELLETT feltétlenül szükségesek még a lézeres és műholdas vezérlésű bombák is.

Mindezt csak azért kell hangsúlyozni, mivel nagyon úgy tűnik, hogy a magyar Gripen-ek fegyverzetébe a légiharc-rakétákon kívül csak a Maverick-ek kerülnek.

Az Aviatronic Kft közvetítésével 2005-ben született szerződés a szóban forgó fegyver megvásárlásáról, 17,5 millió dolláros áron, ami akkori árfolyamon kb. 4,5 milliárd forint volt. A rakéták szállításának pontos időpontja nem nyilvános, csak annyi vehető biztosra, hogy 2008 áprilisában repültek először Kecskeméten a Gripen-ek a TGM-65-ös gyakorló változatú rakétákkal, amelyekből négyet rendeltünk. Ha valaki kiszámolja a darabonkénti árat, akkor nagyon magas összeg jön ki. Annak idején egy A változatú Maverick még 17 ezer dollárba került, a nyolcvanas évek elejére ez az amerikai infláció és egyéb áremelő tényezők miatt már 57 ezer volt. A gyártás végén 1999-ben egy G példány ára 188 ezer dollár volt, de létezett olyan változat is, amelyért más csaknem 300 ezret fizetett a vásárló. Az új H változat „csak” 48 ezer dollár, mivel az összetevőinek nagyobb része a régi, már meglévő rakétáktól származik.

A repülőgép fedélzeti fegyverek ára azonban a járulékos tényezők miatt sokkal magasabb, mint egy-egy példány önmagában. Költségesek a tartozékok, az indító berendezések, a tároló, szállító konténerek, kiszolgáló és ellenőrző berendezések, az állomány kiképzése, a dokumentációk, azok folyamatos frissítése, stb. Érzésünk szerint az ár ennek ellenére túl magas, amiben nyilván szerepe van a közvetítő cégnek is.

A Raytheon segítségével a rakétafegyverekkel hagyományosan foglalkozó nyírtelki HM Arzenál ZRt készült fel a rakéták időszakos ellenőrzésére, kisebb javításaira, beszabályozásokra, amihez egy speciális műhelyt szereltek fel az összes szükséges (és költséges) műszerparkkal, ezt a sajtó is megtekinthette 2008. november 20-án. A Maverick javítására szakosodott Közép-Európai Logisztikai Központ képes (lenne) arra, hogy a környező országok légierői által megrendelt hasonló típusú rakéták szerviz hátterét biztosítsa, minden bizonnyal vannak is ilyen tervek, hiszen a 40 (+4 gyakorló) magyar tulajdonú rakéta nem fedi le a kapacitást. Jó lenne szerződni ez ügyben a lengyelekkel, akik az F-16-osaikhoz nem kevesebb, mint 816 darab G változatú Maverick-et rendeltek. Mivel Románia és Bulgária a közeljövőben ugyancsak dönt a típusváltásról, náluk is megjelenik a fegyver, ezen felül a cseh légierő L-159-esein is rendszerben áll az amerikai rakéta, úgyhogy volna lehetőség bőven. Csak remélni lehet, hogy a kiváló felkészültségű nyírtelki cég révén valami visszajön a befektetett összegből.

A „Cár-bomba”

A hadtörténelem legnagyobb pusztító erejű fegyvere.

Az emberiség történetének mindmáig legpusztítóbb fegyvere 1961-ben jött léte a Szovjetunióban. Az egyetlen példányban elkészült hidrogénbombát azonnal ki is próbálták, de teljesen értelmetlenül, katonai racionalitás nélkül, kizárólag politikai fenyegetés céljával.

Az ötvenes évek végén tervezték először a minden addiginál nagyobb hatóerejű atombomba megépítését a szovjetek, hiszen minden téren felül kellett szárnyalni az USA-t. Az amerikaiak még 1954-ben próbálták ki az addigi legnagyobb romboló erejű 15 Megatonnás fegyvert, és már készen volt a még nagyobb 25 Megatonnás is. Ezeknek azonban már nem nagyon volt értelme, mert túl nagy területet fertőztek meg radioaktív szennyező anyaggal, így azt érdemben nem lehetett volna elfoglalni.

Ennek ellenére 1959-ben a Tupoljev tervező iroda utasítást kapott egy kísérleti bombázó kialakítására, amelynek bombaterében elfért volna az előzetes kalkulációk alapján másfél méteres átmérőjű, hét méter hosszú bomba. Mivel a fegyver méretéhez illően hatalmas tömegű, ezért azt csak a Tu-95-ös bombázó hordozhatta.

A típus 305-ös számú példányát alakították át, a bombatérben lévő megerősített törzskeretekre két oldalt szerelték fel az új szinkronizált BD-242-es bombazárakat, amelyek az új fegyvert rögzítették volna. A politika azonban közbeszólt, és a fegyver fejlesztése lekerült a napirendről, mert a nagyhatalmak moratóriumot hirdettek a légköri atomrobbantásokra.

Miután a hidegháború újbóli felerősödésének jelei mutatkoztak, Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér felrúgta a moratóriumot. Ebben az időben építették a berlini falat, éleződött a kubai válság, így a Nyugat felé bármi áron erőt kellett mutatni.

1961. július 10-én Hruscsov összehívta az atomtudósokat és utasításba adta, hogy legkésőbb október végén, amikor éppen ülésezik a Kommunista Párt XXII. Kongresszusa, végre kell hajtani egy minden addiginál nagyobb száz Megatonnás atomrobbantást.

A megalománia jegyében született döntés minden észérvvel szembe ment, hiába magyarázták a pártvezérnek, hogy ekkora fegyver megalkotása értelmetlen. Egy hatalmon lévő kommunista vezetőnek természetesen hiába mondanak bármit, az „mindent jobban tud”, így muszáj volt végrehajtani az utasítást. A hadsereg által is használható ilyen kategóriájú fegyvert nem lehetett megépíteni. A Tu-95-ös ekkora teherrel csak korlátozott hatósugáron Európában vethette volna be a bombát, és az uralkodó szélirány miatt a radioaktív szennyezés jelentős része szovjet területre hullott volna.

A bomba megtervezését és megépítését végző csoportot Andrej Szaharov vezette, akinek mindössze 16 hét állt rendelkezésére.

A munkát az Urálban lévő titkos Arzamasz 16 kísérleti központban végezték el, és az idő sürgetése miatt különleges és egyben ötletes megoldásokat alkalmaztak. Ekkora tömegű bomba szállításához, esetleges átrakásához nem voltak meg a szükséges eszközök, így az építését egy vasúti kocsin kezdték, köré húzták fel a zárt épületet. Később ezen a kocsin vitték egészen a bombázógép alá a fegyvert, amit akkor még hivatalosan RDSz-220-asnak neveztek.

Az igényelt hatóerő miatt három fázisú hidrogén bombára volt szükség, de már javában folyt a munka, amikor Szaharov úgy döntött, hogy a pusztító erőt a felére csökkentik. Ennek egyszerre több komoly oka is volt. Egyrészt biztosítani kellett azt, hogy a bombázógép biztonságosan eltávolodhasson, ezen felül csökkentetni kellett a radioaktív szennyezés mértékét is. A számítások szerint a sugárzó anyag a Föld távoli pontjaira is eljutott volna, ami a Szovjetuniót nagyon negatív színben tüntette volna fel. Ezt végül Hruscsov elfogadta, hiszen a felére csökkentett pusztító erő is sokkal nagyobb volt minden addiginál, és ötszörösen múlta felül a második világháborúban felhasznált összes robbanóanyag mennyiségét.

Szaharov számítása bejött, így a töltet külső köpenyét nem U238-as hasadó anyagból, hanem ólomból készítették. A fissziós folyamat így a töredékére csökkent, és a bomba még a szokásosnál is kevesebb szennyezést okozott.

A kísérletet a szovjetek megfelelő előkészítés után hajtották végre. Felmondták a légköri robbantásokra vállalt moratóriumot, és 1961. október 4-én végrehajtottak egy 3 Megatonnás robbantást a Sarkkörtől északra lévő Novaja Zemlja szigeten. Két nappal később egy 4 Mt-s robbantás következett, 23-án pedig egy 12,5 Mt-s.

Az alkotói által „Iván” becenéven emlegetett (nyilván a kegyetlen cár Rettegett Iván volt a névadó) bomba jóval nagyobb lett, mint ami befért a Tu-95-ösbe. A hatalmas, 1645 négyzetméteres fékernyő miatt a teljes hossza 8 méter, átmérője két méter, tömege pedig elérte a 27 tonnát. A néhány évvel azelőtt kiszemelt bombázót újra át kellett alakítani, leszerelték a bombatér ajtókat, teljesen át kellett tervezni a felfüggesztő és kioldó rendszert, ezen felül további módosításra is szükség volt. A számítások szerint ugyanis a robbanás hősugárzása mindenképpen utóléri a gépet, amelynek törzsét és a légcsavarok hátoldalát ezért fényes fehér festékkel fújták be. Hasonlóképpen festettek át egy Tu-16-ost is, amelynek fedélzetén mérő műszereket és kamerákat helyeztek el, erről a gépről dokumentálták az eseményt.

Az elkészült bombát vasúton szállították a Kola félszigeten lévő légi bázisra, ahol a sinpárt meghosszabbították egészen a bombázó állóhelyéig. A személyzet parancsnoka Andrej Durnovcev őrnagy volt, aki később megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

A bevetésre október 30-án délelőtt került sor, a gép fedélzetéről 10500 méteres magasságban, moszkvai idő szerint 11 óra 32 perckor oldották ki Novaja Zemlja felett a „Cár-bombát”, amely az azonnal kinyíló fékernyővel 188 másodpercen át zuhant a robbanás előtt. A gyújtást kombinált barometrikus és rádió magasságmérő jelei alapján végezték, mivel ha az ernyővel probléma lett volna, akkor nincs ideje a repülőgépnek eltávolodni. A Tu-95-ös 45 km-re volt, amikor a bomba 4000 méteres magasságban felrobbant. A tűzgömb elérte a földfelszínt, a villanást ezer kilométerről is látni lehetett, a Richter-skálán 5,5-ös földrengést a világ távol eső pontjain is mérték, Finnország északi részein betörtek az ablakok. Az utólagos elemzések szerint száz kilométeres távolságban a szabadban tartózkodók harmadfokú égési sérüléseket szenvedtek volna, ezen a távolságon belül még a tégla épületek is megsemmisültek. A robbanást követő egy órán belül egyetlen rádió berendezés sem működött a térségben, így addig azt sem lehetett tudni, hogy a bombázó és a megfigyelő gép személyzete egyáltalán túlélte-e a történelem legnagyobb mesterségesen előidézett robbanását. A pilóták addigi soha nem látott légköri jelenségekről számoltak be, nappal is látszott az északi fény. A gombafelhő 65 km magas és 40 km széles volt, és csak órák múlva oszlott el.

A ritka növényzetű szigeten hatalmas területen minden elégett és megolvadt, a szó szoros értelmében holdbéli táj maradt az epicentrum körzetében.

Mivel az amerikai CIA felfigyelt az előkészületekre és a gyakori atomrobbantásokra, ezért egy speciálisan felszerelt KC-135-ös mindössze 45 km-re repült nemzetközi légtérben, amikor a robbanás bekövetkezett. A gép oldaláról leégett a festék, és nem sok híja volt a katasztrófának. Amerikai részről így első kézből is voltak információk az esztelen szovjet fenyegetésről, aminek semmiféle érdemi eredménye nem lett. Az amerikai mérések alapján 57 Mt-ra becsülték a robbanás energiáját, ami viszonylag jó megközelítés volt.

Andrej Szaharov ezt követően vált az atomfegyverkezés ellenzőjévé, a következő évtizedekben folyamatosan zaklatták és megfigyelték, de nemzetközi híre miatt akkor még nem zárták börtönbe. 1975-ben kitüntették a Béke Nobel díjjal, de személyesen nem vehette át, hiszen nem hagyhatta el a Szovjetuniót. Később letartóztatták és internálták, majd Gorbacsov hatalomra kerülését követően szabadulhatott. A rendszerváltást már nem élhette meg, mert 1989 decemberében meghalt.

Az R-73 légiharc rakéta

A nagy manőverező képességű fegyver a magyar MiG-29-esek arzenáljában is megtalálható

A Szovjetunió minisztertanácsa 1974 július 26-án hozott döntést arról, hogy a légierő számára párhuzamosan két új vadászrepülőgépet kell kifejleszteni, hasonlóképpen, mint ahogy az USA-ban az F-15 és F-16 esetében történt.

A MiG-29-est és a Szu-27-est új fedélzeti fegyverekkel kellett ellátni, amiről ugyancsak rendelkezett a dokumentum.

A közeli légi célok megsemmisítésére szolgáló új rakétától minden addiginál jobb manőverező képességet, és magas találati valószínűséget vártak el. A légiharc rakéták fejlesztése terén jártas Vimpel tervezőiroda a K-13 típus továbbfejlesztésével kívánta teljesíteni a feltételeket, de a K-14 nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért a konkurens Molnyija tervezőiroda K-73 típusát fogadták el. A rakéta aerodinamikai kialakítása hasonló volt az R-60-aséhoz, elöl lévő „kacsa” kormányokkal, fix destabilizátorokkal és hátul a vezérsíkokon elhelyezett csűrőkkel rendelkezett. Mindezeken túl a rendkívüli manőverező képesség biztosításához a hajtóművek fúvócsövénél gáz-sugár terelőket is elhelyeztek, mégpedig a légiharc rakéták között elsőként. Még a hetvenes évek elején az amerikaiak terveztek hasonló megoldású rakétát, de az „Agile” program magas költsége miatt éppúgy a süllyesztőbe került, mint az angolok ugyancsak tolóerővektoros kormányzású „Tail Dog” rakétája. A szovjeteknél azonban akkoriban még nem a pénzügyi szempontok domináltak, ezért minden szükséges anyagi hátteret biztosítottak az új fegyverrendszerek kifejlesztéséhez.

A munkát némileg hátráltatta, hogy a Molnyija irodát időközben a Burán űrrepülőgép fejlesztésével bízták meg, így minden kapacitását arra kellett fordítania. Az addig elkészített terveket és kísérleti eredményeket felsőbb utasításra átadták a Vimpel-nek, ahol 1979-től sor kerülhetett az első földi indítási tesztekre. Egy évvel később elkészültek az első, már teljes irányító rendszerrel felszerelt példányok, és megkezdődhetett a kísérleti lövészetek sora. A K-73 rakéta első „áldozata” egy pilóta nélküli távvezérelt MiG-17-es volt, a rakétát MiG-23ML fedélzetéről indították. Röviddel később a MiG-29-es harmadik prototípusa is bekapcsolódott a tesztekbe, így már kipróbálhatták a rakéta együttműködését a gép különböző fegyver-elektronikai rendszereivel.

A fejlesztés befejezését követően az új rakéta 1984 közepén csapatszolgálatba állhatott és megkapta az R-73 típusjelzést, míg ipari megnevezése „Izgyélie-62” lett (62-es gyártmány), nyugaton pedig AA-11 Archer néven emlegették.

A rakéta integrációja azonban csak a MiG-29-esen zárult sikerrel, a Szu-27-esnek még éveket kellett várnia, mire képes lett az alkalmazására. Hamarosan megkezdődött az exportja is, Indiába, az NDK-ba, majd röviddel később Szíriába és Irakba is.

Az R-73 rakéta passzív infravörös önirányítású, orrában található az MK-80 „Majak” infrafej, indium-antimon érzékelővel. Utóbbi hatékonysága mélyhűtéssel javítható, az ehhez szükséges nagynyomású nitrogént az APU-73 indító sinekben lévő palackból biztosítják, a vékony csővezeték az elektromos csatlakozóhoz vezetett kábelkötegben található.

A rakéta orrán kereszt alakban négy kisméretű állásszög illetve csúszásjelző adót helyeztek el, ezek jelei alapján korlátozza a robotpilóta a manőverezés intenzitását. Az adókkal egy síkban található a négy fix destabilizátor és a négy „kacsa” kormányfelület. Utóbbiak szemközti párjai közös tengelyen mozognak, azaz két pneumatikus munkahenger szükséges. A kormányok mögött helyezték el a robotpilóta elektronikus összetevőit illetve a „Krecset” rádiógyújtót. Ez rádióhullámokat bocsát ki, amelyek visszaverődéseit két hosszú oldalt lévő antenna veszi. Ha a célhoz 3,5 méternél közelebb kerül a rakéta, akkor a rádiógyújtó felrobbantja harci részt, vagy ha ez nem működik, de közvetlen találat történik, akkor a csapódó gyújtó lép működésbe.

Az R-73 a korszerű elveknek megfelelően az utolsó pillanatokban már nem a cél legforróbb része, vagyis a hajtómű fúvócsöve felé repül, hanem néhány méterrel előbbre helyesbíti az irányt, ahol nagyobb sérülést okozhat a 7,4 kg-os acélpálcikás „Rapán” harci rész felrobbanása. A továbbfejlesztett R-73L változat közelségi gyújtója lézeres, a „Jantar” előnye, hogy a rádióelektronikai zavarásra nem érzékeny. Mint minden rakéta esetében, az R-73-as legnagyobb részét is az 55 kg-os hajtómű foglalja el, amely fehér füstöt kibocsátó hagyományos hajtóanyagának 4,7-6,0 másodperces égésideje alatt átlagosan 1200-1600 kp tolóerővel gyorsítja a fegyvert, magasságtól függően max. kb. 2,5 Mach sebességre.

A tólóerő viszonylag alacsony, a Sidewinder első változatainál vagy a Matra Magic esetében két tonna feletti erőt fejtett ki a hajtómű, égésidejük viszont alig volt több két másodpercnél. A hosszabb működési idő a gázdinamikai kormányrendszerű rakétáknál fontosabb, hiszen az extra manőverező képesség csak addig biztosítható, amíg a hajtóanyag tart.

A törzsvégen kereszt alakban elhelyezett vezérsíkok kilépő élein találhatók a hossztengely körüli stabilizálást biztosító csűrők, amelyek mechanikus kapcsolatban állnak egymással, így csak egy működtető eszköz szükséges a mozgatásukhoz. A hajtómű fúvócsöve körül szerelték fel a négy vektoráló deflektort, vagy más néven interceptort, ezek különleges anyagból készültek, hiszen ha rövid ideig is, de közvetlenül érintkeznek a forró gáz-sugárral. A kombinált aero- és gázdinamikai kormányrendszer mindegyik elemét pneumatikus munkahengerek működtetik, amelyek számára a nyomást gázgenerátor biztosítja, ezt a harci rész elé építették be.

A kormányzás módja mellett az R-73 másik újdonsága, hogy széles szögtartományon belül indítható. Az első szériáknál +/-45 fokon belüli célok megjelölése volt biztosítható, ami manőverező légiharcban nagy előnyt jelentett, hiszen a gép orrát csak megközelítőleg kellett a cél irányába fordítani. A Sidewinder nyolcvanas években rendelkezésre álló L/M változatainál az indítási tartomány még csak +/-27,5 fok volt, és a francia Magic sem volt ennél jobb. A célmegjelölés lehetséges tartománya az R-73 esetében azonban még nagyobb is lehetett volna, ugyanis az infrafej teljes mozgási tartománya +/- 75 fokos volt. A továbbfejlesztett változatok esetében így a célmegjelölés zónáját +/-60 fokosra növelhették, de a 90 fok biztosítása már nem volt a rendelkezésre álló eszközökkel biztosítható. A megsemmisítendő légi cél megjelölését a MiG-29 és a Szu-27 esetében többféle módon is végezhették. Az infrafej párhuzamosítható volt a lokátor antennájával, a kombinál infravörös/lézeres KOLS berendezés optikájával, illetve a pilóta sisakcélzójával. A két előbbi rendszer látószöge és a rakéták indítási tartománya nagyjából fedte egymást, ehhez a lehetőséghez tervezték a sisakcélzót is.

A pilóta azonban nagyobb mértékben is elfordíthatja fejét, így elvileg növelhető lett volna az indítási szögtartomány. A sisak helyzetérzékelő rendszere azonban ezt nem tette lehetővé, hiszen az ILS célzóberendezés (HUD) két oldalán lévő tükröknek látniuk kell a sisakon lévő három infravörös diódát. Túl nagy és költséges átalakítást kéne végezni a repülőgépeken is ahhoz, hogy az indítási zónát növeljék. A meglévő képesség megfelelő, a teljesen oldalt lévő célok elleni rakéta indítás találati valószínűsége pedig amúgy is alacsonyabb.

Az R-73 továbbfejlesztett változatai főleg az infrafej érzékenységét tekintve különböznek, utóbbi elvileg 40 km-re növelhetné a maximális indítási távolságot, mint ahogy azt egyes források említik is. Nagy magasságban a rakéta valóban elrepülhet ekkora távolságra, de már csak irányítás nélkül, ballisztikus pályán, hiszen az energia ellátó rendszerének működési ideje 26 +/-3 másodperc, és ha kiégett a gázgenerátor, illetve lemerült az akkumulátor, akkor már irányítás illetve kormányzás nélkül repül. Ekkora távolság megtételére azonban nincs szükség, hiszen közelharc fegyverről van szó. Gyakorlati körülmények között tíz km repülési magasság esetén egy szemben hangsebesség alatt közeledő cél ellen max. 20 km az indítási távolság, hátulról pedig kb. 8 km. Földközelben ezek az adatok jóval kisebbek, a sűrű levegőben a hajtómű kiégése után a rakéta pillanatok alatt jelentősen veszít a sebességéből, így a találat esélye szemből alig több, mint 10 km-ről, hátulról pedig 4 km-ről áll fenn.

Az indítás előtt mindössze egy másodperc az előkészítési idő, ennyi elegendő a rendszerek beindulásához, illetve az infrafej hűtéséhez. A célbefogás 0,15 másodpercig tart, ezt követően a rakéta indítható. A hajtómű működési ideje alatt 40-60 g max. túlterhelésű manőverekre kerülhet sor, így elvileg nincs az a repülőgép, amelyik kitérhet. Mint annyi más adat, ez is csak elméletben működik, mert száz százalékos találati valószínűség nincs. Ellentevékenység nélkül optimális indítási feltételek megléte esetén az R-73-asok 80-90 %-a, míg manőverezés vagy infracsapdák alkalmazásakor pedig 55-60%-a talál célba. Noha több párhuzamosan működő zavarvédelmi rendszerrel szerelték fel a rakétát, az USA-ban illetve Franciaországban végzett éleslövészeti kísérletek során azt tapasztalták, hogy rövid intervallumban kilőtt nagy mennyiségű infracsapda eltéríti a céltól. Ez egyébként más típusokra éppen így érvényes, és nem kritikának számít a megállapítás.

Az R-73 infrafejének Nap körüli holtzónája, amelyen belül elveszíti a célt +/-15 fokos, ezen felül korlátozták az indító repülőgép és a cél magasság különbségét, ez nem lehet több, mint 1,5 km plusz a cél magasságának 0,2-szerese.

A rakéta műszaki üzemideje tíz év, de ha ezen belül „repültetik” akkor csak 40-50 óra, ezt követően javító üzembe kell szállítani, ahol alapos ellenőrzés illetve a szükséges cserék és javítások után üzemideje hosszabbítható.

Több változatát is kifejlesztették, amelyek nem kerültek sorozatgyártásra. Ilyen volt a hátrafelé indítható, csökkentett fesztávú, konténerben felfüggesztett változat, és a digitális elektronikájú, kettős sávú infra és ultraibolya érzékelővel felszerelt K-74.

Az R-73 harci alkalmazására először a kilencvenes évek elején kerül sor, amikor a Szovjetunió felbomlását követően a függetlenné vált államok között több háború zajlott le. Az iraki légierő eredménytelenül vetette be, viszont az etióp Szu-27-esk több eritreai MiG-29-est lelőttek vele. A tényleges találati valószínűségről nincs adat, de a néhány alkalom amúgy sem elegendő ahhoz, hogy statisztikai átlagokról lehessen beszélni.

Az R-73-as rakéta rendkívüli képességeinek nagy szerepe volt abban, hogy ismertté válását követően nyugaton több új közelharc rakéta fejlesztésébe kezdtek.

                                                                 

                                      Az R-73 néhány adata

Hossza                                           : 2,9 méter

Átmérője                                        : 0,17 méter

Vezérsík fesztávja                         : 0,51 méter

Kormányfelületek fesztávja          : 0,38 méter

Induló tömege                               : 105 kg

Harci rész tömege                         : 7,4 kg

Indítási magasság határok             : 20 méter-20 km

Minimális hatótávolsága               : 300 méter

Cél max. sebessége                       : 2700 km/h

Max. indítási túlterhelés               : 8 g

MBDA ASTER az „európai Patriot”

Az MBDA új légvédelmi rendszere

A NATO tagállamokban a hatvanas- hetvenes években szolgálatba állított közepes hatótávolságú légvédelmi rakéta komplexumok többsége amerikai eredetű volt, és mivel ezek elavulófélbe kerültek, a nyolcvanas években két lehetőség adódott, vagy az amerikai Patriot rendszeresítése, vagy új fejlesztés. Párhuzamosan mindkettő megvalósult, egyes országok a kész fegyverrendszer alkalmazása mellett döntöttek, míg a franciák olasz közreműködéssel láttak hozzá egy vadonatúj komplexum kidolgozásához, amely kiküszöbölte a régi hasonló kategóriájú eszközök legtöbb hátrányát. Az előző generációs légvédelmi komplexumok közös jellemzője volt, hogy egyidejűleg csak egyetlen cél leküzdésére voltak képesek, ezen felül bonyolult felderítő-tűzvezető radarrendszert igényeltek, amit nagyszámú katona üzemeltetett.

A Patriot már kielégítette a korszerű igényeket, pl. alkalmas egyidejűleg több cél leküzdésére is, de a komplexum változatlanul bonyolult és számos összetevőt igényel.

Az új európai fegyverrendszer fejlesztésénél éppen az volt az egyik cél, hogy minél egyszerűbben, alig néhány katona által legyen üzemeltethető, természetesen a többi fontos tényező, azaz a szimultán célleküzdés képessége mellett. Ugyancsak alapfeltétel volt a komplexum mobilitása, részegységeinek légi szállíthatósága.

A követelmények egységesítése után 1984-ben megkezdődött az EUROSAM részletes tervezése. Az egyszerűsítés miatt egy a légvédelmi rakétáknál addig nem alkalmazott irányítási módot alkalmaztak, az aktív radar lehetővé tette a hagyományos értelemben vett földi tűzvezető lokátor rendszer kiváltását.

A francia Thomson CSF fejlesztette ki a komplexum többfeladatú földi radarját. Az Arabel egyidejűleg akár 120 légi cél észlelésére is képes, ezek közül 50-et követ, azaz elvégzi a megbízható „track” képzést, és a legfontosabb tíz ellen képes az úton lévő rakéták számára pályakorrekciós jeleket szolgáltatni. Teljesen hasonló képességekkel rendelkezik az olasz Alenia által kifejlesztett Empar radarrendszer is, a gyártóknak ugyanis nem sikerült megegyezniük a fontos összetevő egységesítéséről. A későbbiekben a két cég is a többnemzetiségű MBDA tagjává vált, de ezt jóval megelőzően még 1988 októberében a francia és az olasz hadügyminiszter egyezményt írt alá a légvédelmi rendszer gyártásáról, így a következő évben megalakulhatott az Eurosam GIE vállalkozás.

Párhuzamosan két különböző kategóriájú változat fejlesztése folyt, az ASTER NAVAL hadihajók légvédelmére készült, míg az ASTER GUARD szárazföldi rendszer lett, amelynek minden összetevőjét terepjáró teherautókra telepítették.

Kétféle rakétát terveztek a francia Aerospatiale mérnökei, az ASTER 15 max. 30 km távolságú és 10 km repülési magasságú légi célok megsemmisítésére szolgál, míg az ASTER 30 max. 80-100 km-re és 20 km-es magasságban lévő repülő eszközöket támadhat.

A kilencvenes években a megváltozott igények miatt több módosítás vált szükségessé, ezek alapján megváltozott a komplexumok elnevezése is. A kisebb hatótávú ASTER 15-öst napjainkban SAAM (Surface to Air Anti Missile) néven hajófedélzeti légvédelmi eszközként alkalmazzák. A PAAMS (Principal Anti Air Missile System) mindkét rakéta típussal rendelkezik és már korlátozottan területvédelemre is alkalmas, míg a SAMP-T az ASTER 30-assal szárazföldi telepítésű ugyancsak területvédelemre, aminek lehetőségeit kibővíti összetevőinek széttelepíthetősége. A többfeladatú Arabel radartól ugyanis körkörösen akár tíz km-re is elhelyezhetők az indító berendezések.

A komplexum radarjának hatótávolsága 100 km, de egy mindössze 0,5 négyzetméteres radarhullám visszaverő keresztmetszetű csökkentett észlelhetőségű célt is felderíthet 50 km távolságból. Az Arabel antennája azimut szerint 360 fokos látószögű, azaz körben forog, míg helyszögben (függőleges síkban) 75 fokig képes a célok észlelésére. Kiegészítésképpen rendszeresítették az egyedi kialakítású Zebra Zenith radart is, amely lefedi a holtzónát, azaz antennája felfelé irányul.

A szárazföldi komplexum elemeit a franciák Renault TRM 10000 6X6 kerékmeghajtású teherautókra szerelik, míg az olaszok az Iveco Astra típust választották saját célra illetve az esetleges exportra. A terepjárók közös jellemzője, hogy tüzelési helyzetben hidraulikus talpakkal vízszintes helyzetben rögzíthetők. A rakéta komplexum egy radarjárműből, 4-6 indító berendezésből, egy ugyancsak mobil harcálláspontból, valamint kiszolgáló járművekből áll. A magasfokú automatizálás következtében a harcálláspont létszáma mindössze kettő fő, és hasonlóan kevés katona kell a többi összetevő működtetéséhez is.

Az ASTER rakéta több szempontból is különlegesnek számít. A kétfokozatú kialakításból több előny is származik, a cél megsemmisítését végző második fokozat kisebb, könnyebb, jobb manőverező képességű, viszont harci része szokatlanul kisméretű, ezen felül a rakéta költségei magasabbak, mint a többi más irányítási rendszerrel illetve egyfokozatú meghajtással rendelkező típusok esetében.

Az ASTER 15 gyorsító fokozata 200 kg tömegű, stabilizáló vezérsíkjai az indító konténer elhagyása után előfeszített rugók segítségével nyílnak ki. A függőleges startot követően a kormányzás a szilárd tüzelőanyagú hajtómű két fúvócsövének elfordításával történik, ennek elektromos szervói érdekes módon amerikai importból származnak, a Moog cég fejlesztette illetve gyártja. Kis cél távolság és magasság esetén a rakéta alig több, mint egy másodperccel az indítógomb megnyomása után már vízszintesen száguld, és ezt megelőzően kombinált manővert végez.

A teherautóra szerelt, hidraulikusan függőleges helyzetbe állított indítóállvány ugyanis a cél irányától független orientációjú, így ahhoz, hogy a rakéta a megfelelő irányba távolodjon, először a két fúvócső aszimmetrikus kitérítésével hossztengely körül a megfelelő mértékben el kell forgatni, csak ezt követően történhet meg a vízszintes repülésbe történő átmenet. A három másodperces égésidő alatt a 21 tonnás tolóerő akár 3 Mach sebességre is felgyorsíthatja a fegyvert, majd azonnal bekövetkezik a kiégett fokozat leválasztása. Mivel a továbbrepülő rakétát semmiféle mechanikus rögzítés nem köti a gyorsító fokozathoz, az egyszerűen elmarad mögötte. Ez érdekes és egyedi megoldás, a rögzítést mindössze a két fokozat egymáshoz illeszkedő kúpos felülete biztosítja. A szétválást követően beindul a 100 kg tömegű, 2,7 méter hosszú és 0,18 méter átmérőjű második fokozat menethajtóműve, amely kis tolóerővel a sebesség fenntartását végzi.

A rakéta saját inerciális navigációs rendszere segítségével repül a cél felé, de másodpercenként kap frissített pozíció adatokat az Arabel lokátortól is, aminek alapján helyesbítheti a „találkozási” pontot. A cél közelébe érve bekapcsol a rakéta miniatűr fedélzeti radarja, amely elvégzi a cél befogását, majd átveszi a végső megközelítés irányítását. Az irányítás elve tehát nagyon hasonló a repülőgép fedélzeti aktív lokátoros önirányítású rakétáknál alkalmazott módszerhez, további hasonlóság, hogy a franciák a Mica légiharc rakéta aktív radarját vették alapul az ASTER berendezésének fejlesztésénél. A fedélzeti robotpilóta kormányparancsai a rakéta törzsvégén kereszt alakban elhelyezett aerodinamikai felületek mozgatását végző elektro mechanizmusokhoz érkeznek. Amennyiben a légi cél manőverezik, akkor a végső megközelítés közben nagy szögsebességgel lehetséges csak követni. Az ASTER tervezői ezért kidolgozták a kombinált aero- és gázdinamikai kormányrendszert, amelynek utóbbi eleme csak a végső tizedmásodpercben lép működésbe.

A franciák által „Pif-Paf” néven említett rendszer a kis karcsúságú nagy húrhosszúságú szárnyakban a súlypontnál elhelyezett pirotechnikai eszközöket tartalmaz, amelyek a szükséges manőver irányával ellentétes oldalon működtetve 50 g túlterheléssel „lökik” a rakétát a cél irányába, így az nagy valószínűséggel a rádiófrekvenciás közelségi gyújtó működési távolságán belülre kerül, azaz felrobbantja a fókuszált repeszhatású harci részt.

A nagyobb hatótávolságú ASTER 30 elsősorban a gyorsító fokozat tekintetében különbözik. Ez jóval nagyobb, 345 kg tömegű, és hosszabb égésideje alatt 4,5 Mach-ra gyorsítja a szétválás előtt a továbbrepülő rakétát. A nagyobb sebesség annak is köszönhető, hogy a rakéta az indítást követően nem fordul azonnal a cél irányába, hanem ívelt pályán nagy magasságba emelkedik, ahol a ritkább levegőben tapasztalható kisebb légellenállás miatt jobban gyorsulhat. A gyorsító fokozat leválását követően csak akkor indul be azonnal a második fokozat hajtóműve, ha a cél kevesebb, mint a maximális hatótáv felénél repül. Ha nagyobb távolságot kell elérni, akkor a rakéta a gyorsító fokozat leválását követően „vitorlázik”, és csak akkor indul be a mentehajtómű, ha már biztosan elérhető távolságba került a cél. A második fokozat rakétája a rendelkezésre álló információk szerint teljesen azonos az ASTER 15-össel, de nagy valószínűséggel különbözik a fedélzeti energia ellátó rendszere, hiszen többszörös ideig kell működnie.

A tervek szerint az ASTER 30 rendszert alkalmassá teszik a „Scud” kategóriájú ballisztikus rakéták megsemmisítésére is. Ehhez módosított közelségi gyújtó szükséges, amely képes az iszonyatos relatív sebesség mellett is biztosítani a harci rész kellő pillanatban történő felrobbantását. Mindez különösen fontos, ugyanis mint már említettük az ASTER rendszer rakétája szokatlanul kisméretű harci résszel rendelkezik.

A rakéták kísérleti példányaival 1995-ben kezdődtek meg a próbalövészetek, először csak egyszerűsített gyorsító fokozattal. 1997 májusában került sor az első realisztikus cél megsemmisítésére, egy a tenger felett alig néhány méteres magasságban 0,8 Mach sebességgel repülő MM38 Exocet rakétát 9 km távolságban sikerült eltalálni. 1997 decemberében egy „repülőgép” volt a kijelölt célpont, a C-22 pilóta nélküli gép 11 km magasságban közeledett 0,84 Mach sebességgel, amikor az ASTER 30 rendszer rakétája 2,68 Mach-al repülve 30 km távolságban eltalálta. A telemetrikus rendszer adatai alapján az elhaladási távolság négy méteren belül volt, ami bővel elégséges a közelségi gyújtó működéséhez.

1999 januárjától az Ile d’ Oléron hadihajó fedélzetéről folytatódtak a kísérletek, míg olasz részről a „Carabiniere” fregattot használták hasonló célra.

A tesztek még nem fejeződtek be, amikor 2001 decemberében bevethetővé nyilvánították a rendszert, ugyanis ekkor indult a „Charles de Gaulle” repülőgép hordozó az Afganisztán elleni akcióra. A hajón két nyolcas indító berendezést láttak el az ASTER 15 rendszerrel, és hasonló komplexumokkal szerelik majd fel a „Horizon” osztályú fregattokat, illetve az angol Royal Navy Type 45 rombolóit. A fegyverrendszert ugyancsak megvásárolja Szaud Arábia, ott a francia „La Fayette” osztályú F 3000S fregattokat szerelik fel vele. A szárazföldi változat rendszeresítésére 2007-től kerül sor, erre is vonatkozik az a három milliárd Euro értékű szerződés, amiről 2003 november 12-én írtak alá szerződést francia, angol és olasz részről. Ez több , mint húsz hajó fedélzeti, valamint 18 szárazföldi komplexum legyártását illetve szolgálatba állítását tartalmazza, 1400 db ASTER rakétával.

A „Pancir Sz-1” légvédelmi komplexum

Az oroszok egyik legújabb komplexuma már exportra került

Az oroszok kis túlzással egymaguk többféle légvédelmi rakéta rendszert fejlesztettek ki, mint a többi ország összesen. Az ötvenes években szolgálatba állított Sz-25 Berkut volt az első, amely a nyugati terminológiában az SA-1 jelzést kapta. Cikkünk témája a legújabb SA-22 „Greyhound” rendszer, amelynek szokatlan jellemzője, hogy előbb került exportra, mint az orosz hadsereg állományába.

A Moszkvában két évente megrendezett MAKS repülési és űrhajózási kiállítás egyedinek számít abból a szempontból, hogy bemutatják az új vagy továbbfejlesztett légvédelmi eszközöket is. Itt ismerkedhettünk meg a legújabb „Pancir Sz-1” rendszerrel, amely több szempontból rendkívüli.

A nyolcvanas évek második felében rendszeresítették a mobil csapatlégvédelmi 2Sz6 „Tunguzka” páncélost, amelyet kombinált csöves és rakéta fegyverzettel szereltek fel.  A nagy mozgékonyságú komplexum a támadó harckocsikat védte a harci helikopterek és vadászbombázók ellen, amihez két 2A38M kétcsövű nagy tűzgyorsaságú gépágyú és nyolc 9M311 típusú rakéta állt rendelkezésre.

A „Tunguzka” kétségtelen előnyei mellett komoly hátrányai is voltak. A lánctalpas alváz tömege és mérete megnehezítette a légi szállítást, költségesebb és bonyolultabb volt, mintha kerekes járműre telepítették volna. A probléma megoldására a komplexumot tervező cégek újra összefogtak, és a kilencvenes évek elejétől kezdték fejleszteni az új „Pancir Sz-1” rendszert. A Tulában működő KBP „műszer tervező intézet”, az Uljanovszkban üzemelő „gépgyár” és a Fazotron elektronikai vállalat a „Tunguzka” alapján kezdte meg a munkát. A cél nem csak az olcsóbbá és egyszerűbbé tétel, hanem ugyanakkor a képességek javítása is volt. A feladatkörben is történt változás, az új fegyverrendszer nem csapatlégvédelemre szolgált, hanem helyhez kötött objektumok oltalmazására. A kerekes terepjáró hordozó eszközként történő alkalmazása ezzel nincs ellentmondásban, ugyanis a tervezők célja szerint a „Pancir” kiválóan alkalmas lenne a többi légvédelmi komplexum, mint pl. az Sz-300-as védelmére is (a nagyobb hatótávú rendszer közeli légi célok ellen kevésbé hatásos) amelyek telepítési helye gyorsan megváltoztatható.

A fejlesztő cégek dolgát megnehezítette, hogy orosz állami megrendelés és ezzel összefüggésben anyagi támogatás nem volt, mert a döntéshozók nem ítélték ezt fontosnak. A tervezett „Pancir Sz-1”-eséhez hasonló hatótávolságú komplexum már létezett, ez volt az akkoriban újnak és nagyon korszerűnek számító „Tor” (SA-15). Emiatt csak az esetleges export megrendelés segíthetett volna, de arra évekig hiába vártak.

1994-re elkészült a Pancir” mintapéldánya, amely négytengelyes Ural 5323 típusú 8x8-as kerékképletű terepjáró teherautóra lett felszerelve. A forgatható lőtoronyban helyezték el a felderítő, célkövető és rakéta rávezető radart, valamint a fegyverzetet. A tévhittel ellentétben nem a „Tunguzka” rakétáit vették át, hanem a némileg növelt hatótávolságú 9M337 típust. A csöves fegyverzet visszalépést jelentett, ugyanis „csak” a 2A72 típusú egycsövű 30 mm-es típus két példányát szerelték fel 700 lőszerrel. A kezelők számát két főre csökkentették, rajtuk kívül csak a gépkocsi vezető szükséges.

A „Pancir” mintapéldányát 1995-ben bemutatták a moszkvai repülőgép kiállításon, ahol nagy számú külföldi érdeklődő megtekintette, de megrendelés nem született. Ebben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy a komplexum fejlesztése még nem fejeződött be.

Néhány évvel később kezdődtek tárgyalások az Egyesült Arab Emirátusokkal a rendszer eseteleges eladásáról. A dúsgazdag ország saját igényei alapján akarta módosíttatni a fegyverrendszer képességeit, amiben az oroszok teljes mértékben együttműködő partnerek voltak, hiszen hatalmas pénzről volt szó. 2000 májusában írták alá a szerződést, amelynek értelmében 50 járművet (24 db lánctalpas, és 26 db kerekes) vásárolnak a szükséges fegyverzettel, kiszolgáló és javító eszközzel együtt összesen 734 millió dollárért, amiből százmillió a fejlesztés befejezésére, valamint az igényelt módosítások megtervezésére szolgált.

A döntést azonnal megtámadta a konkurens „Tor” gyártója mondván, hogy ők azonnal képesek szállítani, de akkor még nem volt közismert, hogy a módosított „Pancir” hatótávolságban is felülmúlja majd az általuk ajánlott rendszert.

A vállalt határidőket azonban nem tudták tartani, a szállítás éveket késett a fejlesztés során felmerült és megoldásra váró műszaki problémák miatt. Végül teljesen új radarrendszert és kezelő szerveket kellett tervezni, amelyek egyúttal sokkal korszerűbbek lettek. Az oroszok lecserélték a hordozó járművet is, amely a Kamaz 7406-os lett, de végül ez sem felelt meg az Emirátusoknak, ők a német MAN mellett döntöttek, ez lesz a jövőben a rendszer alapja, és elvetették a lánctalpas változatot is. Végül 2007 második felében megkezdődhetett a szállítás, az átadott 12 db-ot 2008-ban 24 követi, végül 2009-ben készül el az utolsó 14 db.

Iránba, Szíriába, Algériába is tervezték a rendszer szállítását, de ennek megvalósulásáról 2009 végéig nincs megbízható információ.

A MAKS 07 kiállításon bemutatott „Pancir Sz-1” szinte csak nyomokban emlékeztet a kilencvenes években kifejlesztett első változatra, gyakorlatilag minden összetevőjét áttervezték, módosították. A vezetőfülke mögött lévő kezelő kabin magasságát megnövelték, így a parancsnok és a lövész már ülő helyzetben kényelmesen elfér. Az Emirátusok igénye miatt légkondícionáló rendszert szereltek be, ezen felül a védettséget is növelték, a fülke falai kb. két centiméter vastag acéllemezből készültek, azaz a kézifegyverek lövedékeitől és a közeli robbanások repeszeitől megvédi a katonákat. Az eredetileg beépített kezelőszervek között generációs különbség tapasztalható, az első „Pancir” még a régi katódsugárcsöves indikátorokkal volt ellátva. Az új jármű kezelői előtt 18 collos képátlójú LCD monitorok vannak, amelyek a harci munkán felül a különböző rendszer ellenőrzésekre, tesztekre is alkalmasak.

A rakéták irányítási elve nem változott, ugyanúgy parancsközlő rádió távvezérlést alkalmaznak. Ez nagymértékben csökkenti a rakéta költségeit, mert annak fedélzetén így nincs szükség a kormányparancsok kidolgozására szükséges rendszerre.

A torony hátsó részén helyezték el a körben forgó felderítő radart, amelynek antennája helyszögben fázisvezérelt, 0-60 fok közötti látószöggel, Utóbbi érték csak kis céltávolság esetén fontos, többnyire kisebb, 0-30 fok között alkalmazzák. Egy két négyzetméteres hatásos visszaverő felületű célt max.36 km-ről képes felderíteni, azimut szerint 15, helyszögben 30 szögperces, távolságban 60 méteres pontossággal. Egy 360 fokos fordulatot 2 másodperc alatt tesz meg, és maximálisan 20 célt képes kezelni, amelyek elektronikus azonosítása is megoldott.

A torony elején elhelyezett cél és rakéta követő radarnak két antennája van, az egyik centiméteres, a másik milliméteres hullámsávban működik, ami a zavarást teszi bonyolultabbá. Két négyzetméteres hatásos visszaverő felületű célt 24 km-en belül lehet velük követni, míg egy csökkentett észlelhetőségű 0,03 négyzetméterest (jellemzően ebbe a tartományba tartozik több repülőgép fedélzeti bomba, rakéta) 7 km-en belül. A radarral párhuzamosan működik egy hőkamera is, amely 3-5 mikrométeres hullámhossz tartományban jó látási viszonyok esetén egy F-16-ost 17-26 km-ről, egy HARM rakétát 13-15 km-ről, vagy egy hajtóművel nem rendelkező, vagyis kisebb hőkontrasztot mutató fegyvert 10 km-en belül képes követni.

A rendszerhez tartozik egy nagyon érzékeny infravörös iránymérő is, amely az elindított saját rakéta követésére szolgál. Ez 0,77-0,91 mikrométeres tartományban működik. A radarok és a hőkamera rendszer párhuzamosan is alkalmazható, ekkor lehetővé válik egyidejűleg két légi cél támadása, amennyiben azok a torony előtti 90 fokos szektorban repülnek. Egy célra maximum három rakéta indítható, ha két célt támadnak, akkor kettő-kettő.

A „Tunguzka” számára kifejlesztett 9M311 rakétához külsőre megszólalásig hasonlít az új 57E6 típus, amely azonban jóval nagyobb. Megmaradt legfőbb sajátossága, a két fokozatú kialakítás. A kompozit műanyagból készült gyorsító fokozat lényegesen nagyobb tolóerejű, így két másodperces égésideje alatt 1300 m/sec sebességre gyorsítja a fegyvert. Ez alatt irányítás nincs, azaz a minimális hatótáv kb. 2 km, ami azonban nem probléma, mert ezen a távolságon belül a gépágyúk veszik át a feladatot. Miután a kiégett fokozat leválik, a rakéta már további meghajtás nélkül, csak a kapott mozgási energiával repül. 12 km megtétele után 900 m/sec, 18 km-nél pedig még 780 m/sec a sebessége, így a maximális 20 km-es hatótávolság elérhető, a rakéta (pontosabban ez „csak” egy irányított lövedék) kisméretű „kacsa” kormányai még éppen alkalmasak a manőverezésre. A fegyver 5-10 métertől 15 km-ig bármely magasságban bevethető, vagyis „átfedi” több régebbi típusú komplexum teljes üzemi tartományát.

Az 57E6 rakéta induló tömege 74,5 kg, a hermetikus tároló/indító konténerrel együtt 94 kg. Hossza 3160 mm, a gyorsító fokozat 170 mm átmérőjű, a menet fokozat 90 mm-es. A stabilizáló vezérsíkok a konténer elhagyása után nyílnak ki, a kis kormányfelületek viszont normál helyzetben is elférnek. A rakéta kétharmad részét elfoglalja a 20 kg-os harci rész, amelyet közelségi gyújtó robbant fel a cél mellett négy méteren belül. Ha ez nem működne, akkor közvetlen telitalálat esetén a csapódó gyújtó indítja a töltetet. A közelségi gyújtó rádióhullámokat bocsát ki, azok visszaverődésétől függően adaptív módon működik, vagyis a robbanás idejének meghatározásánál figyelembe veszi a cél és a rakéta közötti relatív sebességet. Mivel a komplexum akár 1000 m/sec sebességű cél ellen is bevethető, a szemből érkező rakéta gyújtó szerkezetének akár ennél kétszer nagyobb relatív sebességet kell figyelembe vennie. Ha a cél azonos irányba repül, akkor a különbség alig pár száz m/sec is lehet, tehát a robbanásnak ekkor később kell bekövetkeznie.

Mivel a rakéta orrában nem kell érzékelőket elhelyezni, ezért azt hőálló anyagból lehet készíteni. Kis magasságban ugyanis a nagy sebesség komoly aerodinamikai felmelegedést okoz. A fegyver hátsó szekciójában található az elektromos tápegység, a pörgettyűs koordinátor, a radar parancsjeleit vevő antenna, és a követést megkönnyítő eszközök (a radar és a hőkamera miatt).

Az egy tucat rakéta hármas blokkokban lett elhelyezve a torony két oldalán, ezek a gépágyúkkal és a célkövető/rávezető radarral együtt mozoghatnak.

A 2A38M gépágyú nagyrészt azonos a „Tunguzkáéval”. Amíg a páncélosnál a lőszerek 119 db-os rakaszokban voltak elhelyezve, addig a „Pancir” esetében az ágyúnként 700 lőszer egy konténerben van. Ezáltal szükségtelenné vált egy plusz kezelő, a torony teljesen automatikus működésű. A gépágyúnak egyes forrásokkal ellentétben semmi köze sincs a kétcsövű GS-30-2-eshez, amit a Szu-25-ösön és a Mi-24P harci helikopternél alkalmaznak. A légvédelmi rendszerhez alkalmazott fegyver vízhűtéses, tűzgyorsasága 2400 lövés percenként, vagyis a két ágyú együttesen egy másodperc alatt 80 lőszert zúdít a cél irányába. A sorozatok hossza maximum három másodperc, ezt követően hűtési szünetet kell beiktatni. A tüzelés hatalmas reakció ereje még a 34 tonnás „Tunguzkát” is megbillentette, így a „Pancir Sz-1” megfelelő pontossággal csak álló helyzetből, „letalpalva” tüzelhet. Ennek teljes mértékben ellentmondanak a fegyverrendszerről olvasható cikkek, amelyek szerint a komplexum lassú menetből is képes a rakéták és a gépágyúk használatára. A lőtorony természetesen stabilizált, de a gépágyúk reakció ereje az más kérdés. Mivel azok jóval a jármű súlypontja felett vannak, lapos szögben, oldalirányú tüzelés esetén elvileg fel is boríthatnák a járművet, emiatt biztosra vehető néhány korlátozás. További kérdéseket vet fel a hatalmas tűzgyorsaság. A gépágyúk 200 méter és 4 km közötti távolság esetén hatásosak, nem csak légi, hanem földi célok ellen is. Ha repülőgép vagy helikopter a cél, akkor figyelembe kell venni a tüzelés irányában lévő objektumokat is. A célt tévesztett lövedékek zápora súlyos kárt okozhat saját területen, amit ki kellene küszöbölni, ez még akkor is nagy veszélyt és repesz esőt jelentene, ha a lövedékekben volna önmegsemmisítő. Ennek létéről azonban nem találtunk adatokat. A gépágyúk együttesen 0,24-0,6 valószínűséggel érnek el találatot egy 1-3 másodperces sorozattal, így 80-240 db 30 mm-es lövedék repül a cél irányába. Ezek 99 %-a biztosan nem találja el a célt, így a röppálya végén a földön robbannak. Minden bizonnyal megoldható, hogy tűzvezető számítógép korlátozza egyes irányokban és helyszögben az ágyúk alkalmazását, elkerülve a járulékos károkozást, bár ez az alkalmazó szándékától függő dolog. Mint tudjuk, ez nem minden hadseregben szempont.

A gázelvételes üzemű 2A38M gépágyúk lövedékei 970 m/sec sebességgel hagyják el a csöveket, de ez csak elméleti érték, ami változik a cső kopottságának, hőmérsékletének függvényében. Emiatt a külső csövek végén elektronikus eszközt helyeztek el, amely méri az aktuális sebességet, és ennek adatai alapján helyesbítik a célzást. A 195 kg-os gépágyú élettartama 8000 lövés, hogy ebben van-e csőcsere, azt nem közölték.

A „Pancir Sz-1” működhet teljesen önállóan, ekkor a saját felderítő radarjának hatótávolságán kívülről nincs információ. A 4-6 másodperces reakcióidő elegendő ahhoz, hogy a fegyverzet tűzkész legyen, mire a cél a rakéták hatótávolságán belülre kerül. Hatékonyabb módszer, ha 3-4 hasonló jármű együttműködik, ekkor széttelepítve sokszoros területet oltalmazhatnak. A harctevékenység, és a célok elosztása az egyik jármű parancsnokának feladata. Még jobb megoldás, ha rendszerben, nagyobb hatótávolságú felderítő radarok adatai alapján vezetik a járművek személyzetét, ekkor több idő van felkészülni, és lehet tudni a legfontosabb adatokat, a közeledő célok jellegét, mennyiségét, repülési irányát, magasságát, sebességét. Mindehhez megfelelő rádió berendezések állnak rendelkezésre, amelyek nem csak beszélgetésre, hanem nagy mennyiségű digitalizált adat átvitelére is alkalmasak.

A „Pancir Sz-1” önmagában természetesen csak rövid ideig működhet. Minden két járműhöz tartozik egy lőszer és rakéta szállító, amelyet daruval is felszereltek. A karbantartáshoz szükséges személyzetet és eszközöket hordozó teherautón kívül szükséges a javításra szolgáló eszköz készletet szállító jármű és egy további, amelyen az elektronikus eszközök ellenőrzéséhez, beszabályozásához szükséges felszerelés található. Az újratöltés és a karbantartás munkálataihoz a jármű két oldalán felnyitható egy állvány, amely biztonsági védőkorlátot is kapott.

Az Emirátusok igényei alapján továbbfejlesztett komplexum kísérleti példányával 2006 nyarán kezdődtek meg a lövészetek a Kapusztyin Jar közelében lévő rakéta lőtéren. Igyekeztek a reálishoz hasonló körülményeket imitálni, pl. 260 km-es terep menetet követően került sor a rakéta indításokra. Ha a komplexum gyermekbetegségeit kiküszöbölik, a még meglévő hiányosságokat pótolják, akkor minden esély megvan arra, hogy a „Pancir Sz-1” egymaga helyettesítse a régi „Silka”, „Sztrela 1 és 10”, „Romb”, „Tor”, „Tunguzka” és „Kub” komplexumokat. Mindezt nem éppen olcsón, de magas színvonalon, amit éppen az Emirátusok megrendelése bizonyít, hiszen nekik elérhetőek lennének a legújabb nyugati rendszerek is. 2008-tól tervezik szolgálatba állítását az orosz hadseregben, és minden bizonnyal a már említetteken kívül további országokba is exportálják majd. A gyártó nem csak a fentiekben tárgyalt változatot kínálja, elkészítették a lánctalpas járművekre telepíthető változatokat is. Az egyik lőtornya azonos, a könnyebb csak nyolc rakétával rendelkezik, gépágyúkkal nem. A hadihajók fedélzetén is alkalmazhatják, a hasonló „Kashtan” helyett. Az utóbbi változatok azonban csak kísérleti jellegűek, sorozatgyártásuk egyelőre várat magára.

Új légvédelmi rendszer a SL-AMRAAM

Az új rendszer ideális felváltója lenne a kiöregedő Kub-nak

Farnborough-ban többnyire repülő eszközökkel ismerkedhet meg a nagyközönség, általában csak az angolok szokták bemutatni az általuk fejlesztett Rapier közeli légvédelmi rakéta rendszer továbbfejlesztett változatait.

Ezúttal az amerikai Raytheon is kiállította az új SL-AMRAAM komplexumot, amelyről részletes prezentációt kaptunk.

Érdeklődésünk oka az volt, hogy a szóban forgó fegyverrendszer esetleges hazai rendszeresítését érdemes lenne majd megfontolni, ha egyszer a jelenlegi „Kub” üzemideje végleg lejár. A talán túlzóan optimistának tűnő javaslat alapját az adja, hogy a rendszer egyik fő eleme, a rakéta már biztosan rendszerbe áll nálunk, így jelentős logisztikai előnyt jelentene a légvédelmi változat megvásárlása. Az ugyanis a legapróbb részletig azonos a repülőgép fedélzetén alkalmazott rakétákkal, beleértve a számítógépes szoftvereket is. Konkrét kérdésünkre ezt megerősítették a Raytheon szakemberei, szerintük minden további nélkül lehetséges, hogy a Gripen-ről leszerelt rakéta néhány perc múlva már a légvédelmi rendszer részeként, vagy éppen fordítva álljon rendelkezésre az ellenséges repülő eszközök ellen.

A légiharc-rakéták más feladatkörben történő alkalmazása ritka, hiszen eltérő feltétel rendszernek kell megfelelni. Csak kevés olyan típus létezik, amelynek hajtómű tolóerő karakterisztikája biztosítja a nulla sebességről történő megfelelő gyorsulást, és ezt követően a szükséges hatótávolság elérését. A repülőgép fedélzetéről ugyanis általában 800-1000 km/h sebesség mellett, alacsonyabb sűrűségű környezetben kerül sor az indításra, így a rakéta jobban gyorsul, kisebb a minimális, és nagyobb a maximális hatótávolsága, mint ha egy földi állványról nulla sebességről indul.

A harcban is bevált korszerű AIM-120 AMRAAM kiváló alapként szolgált egy új légvédelmi rendszer számára. A minden eddiginél megbízhatóbb rakéta példányait már több mint egymillió repült óra során vitték magukkal csak az USAF vadászgépei, és a tapasztalat szerint átlagosan 1500 óránként jelentkezett műszaki probléma. Összehasonlításként a vietnami háborúban az AIM-7E Sparrow már 20 óra után használhatatlan volt, a francia R550 Magic üzemideje jelenleg 50 óra, és hasonló üzemidő után szükséges komoly felülvizsgálatnak alávetni az orosz rakéták többségét is. Az AMRAAM tehát nem csak képességei, hanem üzemeltetési jellemzői terén is új generációt teremtett. A légvédelmi komplexumokban alkalmazott rakéták megbízhatósága még jobb, hiszen nincsenek kitéve olyan szélsőséges körülményeknek, mint a vadászgépek fedélzetén.

Az AIM-120 AMRAAM légvédelmi fegyverként történő alkalmazásának ötlete nem új, érdekes módon külföldi igény alapján valósult meg először.

Norvégia a meglévő, de régi HAWK komplexumok kiegészítőjeként, majd később leváltójaként rendelte meg a NASAMS rendszert (Norwegian Advanced SAM System) komplexumokat, amelyet közösen fejlesztett ki az amerikai Hughes és a norvég Kongsberg cég. A megrendelés alapjaként az szolgált, hogy a norvég légierő a modernizált F-16-osai számára már rendelkezésre álltak az AMRAAM rakéták, amelyeket változtatás nélkül alkalmazhattak a légvédelmi rendszerben is. Természetesen további fegyverek vásárlására is szükség volt, de ezt olcsóbban lehetett kivitelezni, hiszen már rendelkezésre állt a logisztikai háttér, megvoltak a tároló, szállító, ellenőrző berendezések, felszerelések és megvolt a kiképzett műszaki állomány is.

A NASAMS komplexumok 1995-ben álltak szolgálatba, főként Norvégia tengeri határai mentén. Noha a földi indítású AMRAAM rakéták hatótávolsága alacsonyabb, mint a HAWK komplexumé, az oltalmazott terület mérete mégis a sokszorosára növekedett. A NASAMS egyik előnye ugyanis az, hogy összetevőit széttelepíthetik, a rakéta indítók és a tűzvezető rendszer egymástól akár 25 kilométerre is elhelyezhetők. Ezt megkönnyítette, hogy a hat rakétát tartalmazó indító berendezéseket a Norsk Vabis P133H teherautók platóján lehet szállítani, és a beépített daruval kihelyezni. Az indító berendezés tartalmazza az aggregátort és a kommunikációs rendszert, amely kapcsolatot tart a tűzvezető központtal. Az indító berendezések autonóm módon működtethetők teljes távvezérléssel, üzemeltető személyzet nélkül. Ha pl. egy meredek sziklákkal övezett lakatlan szigeten helikopterrel telepítik, ott még az őrzésvédelmükről sem kell gondoskodni. Ebben az esetben természetesen csak rádió kapcsolat lehetséges az indítók és a tűzvezető központ között, de a fix telepítési helyeken kiépíthető a föld alatti száloptikás kábel is amely még az atomrobbanás elektromágneses impulzusaira is érzéketlen. Az indító berendezés akkor is működhet, ha a teherautón rajta marad, ebben az esetben a mozgékonysága, áttelepíthetősége jobb.

Minden NASAMS szakaszhoz tartozik egy tűzvezető központ, egy Raytheon TPQ-36A három dimenziós radar és három indító állvány egyenként hat rakétával. A szakasz teljes személyzete mindössze 22 fő, ami kevesebb mint a fele a HAWK komplexumok állományának. Három szakasz együttműködve szükség esetén 54 légi cél ellen képes egyidejűleg harcolni, de ebben az esetben minden repülő eszközre csak egy rakéta jut. Az AMRAAM magasabb találati valószínűsége miatt már ritkábban szükséges többszörös indítás, néhány régebbi komplexum esetében még az volt a megszokott, hogy egyetlen célra legalább két-három rakétát lőttek ki.

A NASAMS továbbfejlesztése az elmúlt években megtörtént, elkészültek azok az utánfutóra szerelt új indítóállványok, amelyeket kis átalakítást követően a HAWK komplexumok is használhatnak, Ezeken már nyolc rakéta helyezhető el, zárt konténer nélkül. Az eredeti változatot olyan helyeken alkalmazzák, ahol a szélsőséges időjárási viszonyok között jég rakódhatna le a rakétákon. 2005 augusztusában döntöttek arról, hogy a norvég rendszerbe integrálják a Link 16 adatátviteli rendszert, amely nagy lépés a „hálózat központú hadviselés” felé.

Az amerikai tengerészgyalogság a MARINES egy nagyobb mobilitású, de hasonló alapokon nyugvó új légvédelmi rendszert akart, ezért a General Dynamics fővállalkozásában a kilencvenes évek közepétől kidolgozták a CLAWS (Complementary Low Altitude Weapon System) rendszert. Ez ugyancsak az AMRAAM rakétán alapul, hordozó eszköze a nagy mozgékonyságú HMMWV (High Mobility Multipurpose Wheeled Vehicle) vagy népszerű nevén a Hummer terepjáró. A platóra szerelt állványra 4-6 AMRAAM helyezhető, amelyek a rendszerhez tartozó TPS-59 radar által felderített célokat semmisíthetik meg. A HUMRAAM néven is emlegetett komplexumok alapja az együttműködés képessége. Szinte bármelyik szoftveres alapú légvédelmi rendszerbe integrálhatók, és más típusú rendszerekkel is együttműködhetnek. Az egyik gyakorlat során pl. egy Aegis radarrendszerrel felszerelt cirkáló adott légi helyzetképet a partra szállt tengerészgyalogosok CLAWS komplexumának, amely aztán eredményesen megsemmisítette az őket „támadó” pilóta nélküli célgépet.

Az AMRAAM rakétán alapuló legkorszerűbb légvédelmi rendszer a Farnborough-ban is bemutatott SL-AMRAAM (Surface Launched-Advanced Medium Range Air-to Air Missile) amely első ránézésre nem különbözik sokban a MARINES CLAWS komplexumaitól. A kiállításon szereplő Hummer terepjáró 2004 októberétől számos éleslövészeten vett részt az új-mexikói White Sands rakéta lőtéren. A tengerészgyalogság már tapasztalt katonáival közösen az US ARMY tesztelte a rendszert, amelynek rendszeresítéséről megszületett a döntés.

Eddig a hadsereg kétféle alapvető légvédelmi eszközzel rendelkezett, a SHORAD (Short Range Air Defense) zászlóaljak fegyverzetében az Avenger komplexumok voltak Stinger rakétákkal és könnyű géppuskákkal. A HIMAD (High to Medium Altitude Air Defense) egységek fegyvere a Patriot, ami a jövőben is változatlan marad. Az Avenger mozgékonysága és a Stinger képességei ellenére csak korlátozott képességű, hatótávolsága és magassága néhány kilométer, hiszen a vállról indítható rakétán alapul. A fő probléma azonban az időjárási tényező, ugyanis az infravörös önirányítású rakéták köd, sűrű harctéri füst, záporeső esetén csak részlegesen használhatók, vagy éppen egyáltalán nem.

A Raytheon által az US ARMY számára fejlesztett, bármely időjárási viszonyok között éjszaka is bevethető SL-AMRAAM teljesen új tűzvezető rendszert kapott. Ennek alapja a francia Thales céggel közösen kidolgozott AN/MPQ-64 Sentinel radar, amely három dimenziós, vagyis a cél távolsága, oldalszöge mellett a magasságát is képes megállapítani. A fázisvezérelt antenna helyszögben –10 és +55 fok között pásztáz, míg azimut szerint körkörösen, percenként 30-szor fordul meg. Az első változat hatótávolsága még csak 40 km volt, de a jelenleg gyártásban lévő már 75 km-ről is képes felderíteni a kisméretű légi célokat, amelyek közé értendők a pilóta nélküli felderítő gépek, helikopterek, vagy éppen cirkáló rakéták is. (az utóbbi meghatározás miatt egy kis kitérő. Másfél évtizede egy „magyarítási” kísérlet eredményeképpen a „cirkáló rakéta” helyett a „robotrepülőgép” meghatározást vettük át. Azóta a robotrepülőgépeknek számos kategóriája terjedt el, így már egyre kevésbé jelenti a fegyvert, inkább a kis légcsavaros felderítő jut eszünkbe. Emiatt mi visszatérünk a „cirkáló rakéta” kifejezéshez, mivel erről mindenki tudja, hogy miről van szó, a „csapásmérő robotrepülőgép” kifejezést meg túl hosszúnak találjuk.

A SL-AMRAAM már a kezdetektől fogva a „hálózat központú” hadviselés része. Az IFCS (Integrated Fire Control Station) tűzvezető állomás ugyancsak mobil kivitelű, és a rakétás járműhöz hasonlóan ez is egy Hummer platójára lett szerelve, két fős munkaállomással.

Az operátorok a BMC4I (Battle Management Control, Command, Computers, Communications and Intelligence) központokkal állnak kapcsolatban, ahol az összes információ összpontosul, érkezzen az akár az AWACS gépektől vadászgépek radarjától, földi felderítő eszközöktől, elektro-optikai szenzoroktól, stb. 

A teljesen digitalizált IFCS a Link 16 adatátviteli rendszer segítségével megkapja a komplex légi helyzetképet, ami alapján 12 SL-AMRAAM indító számára képes kijelölni a megsemmisítendő légi célokat. A rendszer együttműködhet a régebbi HAWK komplexumokkal és a kishatótávú Avenger-ekkel is. A számítógépes rendszer tartalmazza az adott terület digitalizált topográfiai adatbázisát is, így „tudja”, hogy melyik indító berendezésnek van „rálátása” a közeledő célokra. Ha ez nem lehetséges, vagyis a SL-AMRAAM és a földközelben repülő ellenséges légi jármű között egy hegy van, az sem jelent problémát. Ebben az esetben is indítható a rakéta, amelynek navigációs rendszerébe betáplálják a terep takarásában lévő cél várható pozícióját abban az időpillanatban, amikor bekapcsol a rakéta fedélzetén lévő aktív radar. Természetesen ebben az esetben a cél elektronikus azonosítását az indító jármű kezelő személyzete nem képes elvégezni, ezért ez az IFCS operátoraitól fokozott figyelmet igényel. (az azonosítást többször, több módon el kell végezni a tűzmegnyitás előtt)

A SL-AMRAAM jármű folyamatos adatkapcsolatban áll az IFCS-el, így biztosítható, hogy a nagyobb távolságban lévő cél megközelítése során az MCU (Mid Course Update) rendszer módosítsa a találkozási pont helyét, amennyiben a cél repülési iránya, magassága, vagy sebessége változik. A számított adatokat egészen addig küldik a rakéta után, amíg azt nem takarja tereptárgy, vagy a saját radarja veszi át a rávezetést.

A légkondícionált, saját energia ellátó rendszerrel felszerelt IFCS ugyancsak akár több tíz kilométerre is lehet az indító járművektől, több ezer négyzetkilométerre növelve az egyetlen rakétaegység által oltalmazott terület nagyságát. Egyidejűleg több légi cél megsemmisítése is biztosított, még akkor is, ha azok a terep takarásában vannak, a rakéták képesek a számukra kijelölt repülő eszköz kiválasztására.

Telepített helyzetben az indító járművek személyzet nélkül, távvezérléssel is üzemelhetnek, ebben az esetben a vezető fülkében lévő kezelő pultot a katonák magukkal viszik a fedezékbe, ehhez akár ötven méternyi kábel is rendelkezésre áll. Ugyancsak megoldható, hogy a Hummer álló motorral, vagyis működő generátor nélkül is ellássa feladatát, ekkor a vezető fülke mögötti kábeldobról lecsévélt vezetéken keresztül biztosítható külső forrásból az áramellátás.

A SL-AMRAAM első tervezett változatánál a platóra szerelt indító állvány csak helyszögben volt mozgatható, ami azt jelentette, hogy a Patriot komplexumokhoz hasonlóan csak egy szektor irányába volt lehetséges az indítás. A szériában gyártott komplexumok már a bonyolultabb, de jobb körben forgatható indító állványt kapták meg, így a rakétának nem kell manővereznie közvetlenül az indítás után, és energia veszteség nélkül gyorsulhat. A Hummer négy rakétával felszerelve a teljes terepjáró kapacitását is kihasználhatja, míg hat rakétával csak korlátozottan manőverezhet a terepen, hiszen a súlypontja magasabbra került. Egy rakéta ugyanis változattól függően 150-160 kg.

A jármű külső méreteit úgy határozták meg, hogy rakétákkal együtt elférjen a Hercules teherterében, azaz nagy távolságú légi szállítása megoldott. Természetesen ha a megrendelő úgy kívánja, akkor az indító állvány és a komplexum egyéb összetevői szinte bármilyen megfelelő teherbírású járműre felszerelhetők, bár az eddigi amerikai és külföldi megrendelők maradtak a jól bevált Hummer-nél.

A SL-AMRAAM hatótávolsága és hatékonysága nagyban függ a cél jellegétől. Egy helikopter, robotrepülőgép vagy cirkáló rakéta ellen jóval messzebbről indítható, mint egy nagysebességű harci repülőgép ellen, mivel az utóbbi manőverező képességének köszönhetően nagyon gyorsan képes a számított találkozási ponttól eltávolodni. A különböző források 18-33 km közé teszik a komplexum hatótávolságát, de egyes esetekben még kevesebb is lehet. Az AMRAAM szinte mindegyik repülési profiljában közös, hogy a hajtómű 7-8 másodperces égésideje alatt a fegyver emelkedik, majd ezt követően a ritkább levegőben „utazik”, végül mozgási energia növekedéssel zuhan a célra. A kisméretű fedélzeti radarnak nem okoz problémát, hogy a megsemmisítendő repülő eszköz földháttérben van, a kísérleti lövészetekről a Raytheon által rendelkezésünkre bocsátott video felvételeken a robbanóanyag nélküli, telemetriával felszerelt rakéták szinte minden esetben közvetlen ütközéssel semmisítették meg a saját méretüknél kisebb pilóta nélküli célgépeket. Egy kilenc „g”-vel manőverező vadászgép természetesen nehezebb dió, pláne azt követően, ha már kiégett a rakéta hajtóműve, és lelassulva elveszítette mozgási energiájának nagy részét. A tűzvezető rendszer mindezt természetesen figyelembe veszi, így a manőverező, ellentevékenységet folytató cél ellen kisebb távolságról engedélyezi az indítást.

Eddig még csak az AMRAAM repülőgép fedélzeti változata szerepelt éles harcban, kb. 50%-os találati és néhány százalékkal kevesebb megsemmisítési (egy eltalált ellenséges gép leszállásáról van információ, a szerb MiG-29-est azonban selejtezni kellett) aránnyal. Gyakorló lövészeteken 1500-nál többet indítottak 90% feletti eredményességgel, ebbe már beleértendők a földi változatok is.

Az USA-ban 2002-től telepítették a komplexumokat Washington körül, az esetleges újabb terrorakciók megakadályozására. A sűrűn lakott területek feletti bevetéshez kisebb módosításokat vezettek be a harci rész gyújtó berendezésének szoftverjében. Az önmegsemmisítő több üzemmódot kapott, a földi operátor akár repülés közben blokkolhatja a robbanást, vagy éppen idő előtt is működtetheti a harci részt. Ugyancsak lehetséges, hogy előre meghatározott idő elteltével deaktiválja önmagát a gyújtóberendezés, így ha a rakéta nem találja el a célt és tovább repül, egy másik repülőgépet véletlenül már nem semmisíthet meg, ezen felül a robbanás repeszei a sűrűn lakott területen sem tesznek kárt.

Az AMRAAM rakétára alapozott légvédelmi rendszereket az USA és Norvégia mellett már rendszerbe állította Spanyolország és Kuwait, számos további megrendelővel folynak tárgyalások, a kelet-európai országok közül valószínűleg először a lengyelek állítják majd hadrendbe, ahol több hordozó jármű is szóba került, pl. a jelenlegi „Kub” lánctalpas alváza, a finnektől rendelt Rosomak lövészpáncélos, vagy éppen a Hummer lengyel gyártású változata a Tumak.

A SL-AMRAAM komplexumok képességei a jövőben tovább javulnak majd. Ezt lehetővé teszi a nyitott architektúrájú, könnyen bővíthető és fejleszthető elektronika, valamint az, hogy az AMRAAM egyre újabb változatait is integrálják. Már lefolytatták a lövészeteket az AIM-120C-7 változattal is, és biztosra vehetően alkalmassá teszik majd a lényegesen megnövelt hatótávolságú AIM-120D használatára is.

2009-ben a párizsi repülőgép kiállításon további képességnövekedés terveivel találkozhattunk, a hordozó platform indító állványára ugyanis fel voltak szerelve a nagy manőverező képességű AIM-9X rakéta indítósinjei is. A szóban forgó fegyver infravörös önirányítású, és a közeli légi célok ellen minden eddiginél hatásosabb. A komplexum maximális hatótávolságát is növelhetik, a Raytheon dolgozik ugyanis az eddig hajókon alkalmazott ESSM (Evolved Sea Sparrow Missile) új változatán, amelynek orrába az AMRAAM aktív radaros önirányító rendszerét építik be. Ezzel a rakétával a rendszer hatótávolsága elérheti az 50 kilométert. Az esetleges megrendelők igénye alapján más rakéta típusok integrációja is megoldható, például az AIM-9X helyett a hasonló képességű európai fejlesztésű IRIS-T is szóba jöhet, amely hasonló méretű és tömegű. A Kub leváltására az elérhető költség kategóriában az SL-AMRAAM az egyik szóba jöhető komplexum, a másik a francia VL-Mica, amelyről majd ugyancsak közlünk egy írást.