Kések
Columbia vadászkés tokkal, kés, bicska - Eladás
ArmyBazar.eu » Hideg fegyverek » Kések, tőrök, szuronyokHirdetés száma: 28477
Dátuma: 26.04.2014,
09:05Megjelentetett: 191x
Leírás: A
Columbia márkájú vadászkés különleges pengéje és tetszetős
fa markolata igazán szép és vágóeszköznek is kiváló!
Bármilyen vágási, darabolási feladatra alkalmas, hétköznapi és
extrém körülmények között egyaránt. Nyers húsok és sültek
szeleteléséhez is kiváló. Mivel élezése nem igényel
különleges szaktudást, bárki könnyedén megélesítheti. A
masszív kialakításának köszönhetően ellenáll a mechanikai
igénybevételeknek. Kis odafigyeléssel hosszú ideig szolgálhatja
tulajdonosát. Fekete gyöngyvászon tok is tartozik, mellyel
derékszíjunkra is felfűzhetjük. Alkalmas mndennapi használatra
és kempingezéshez, túrázáshoz, nyaralás során is. Telefon:
06-20/260-6486
Ár: 4990
Ft
AK-47 CCCP bicska kis méretben, kés, zsebkés - Eladás
ArmyBazar.eu » Hideg fegyverek » Kések, tőrök, szuronyokHirdetés száma: 28475
Dátuma: 26.04.2014,
08:58Megjelentetett: 163x
Leírás: Az
AK-47-es bicska kisebbik változata, terepszínű vízhatlan tokkal.
Markolata fa borítású. Pengevastagsága 4 mm! Erős bicska extrém
igénybevételre tervezve. Mérete alapján szélesebb körben
felhasználható, kisebb mérete miatt könnyebb a használata. A
konzerves dobozt könnyedén kinyithatjuk vele, anélkül, hogy a
pengéje kicsorbulna. Hossza nyitott állapotban 260 mm! A penge
hossza 120 mm. Alkalmas mindennapi használatra és kempingezéshez,
túrázáshoz, nyaralás során is. A bicska új, egyszer sem volt
használva, eredetei, gyári csomagolásában kerül átadásra.
Szállítási költség ellenében elküldöm az ország bármely
pontjára. Telefon: 06-20/260-6486
Ár: 2990
Ft
AK-47 CCCP bicska, kés, zsebkés nagy - Eladás
ArmyBazar.eu » Hideg fegyverek » Kések, tőrök, szuronyokHirdetés száma: 28474
Dátuma: 26.04.2014,
08:56Megjelentetett: 180x
Leírás: Brutálisan
nagyméretű AK-47-es bicska terepszínű vízhatlan tokkal.
Markolata fa borítású. Pengevastagsága 4 mm! Erős bicska extrém
igénybevételre tervezve. A konzerves dobozt könnyedén
kinyithatjuk vele, anélkül, hogy a pengéje kicsorbulna. Hossza
nyitott állapotban 340 mm! A penge hossza 150 mm. Alkalmas
mindennapi használatra és kempingezéshez, túrázáshoz, nyaralás
során is. A bicska új, egyszer sem volt használva, eredetei,
gyári csomagolásában kerül átadásra. Szállítási költség
ellenében elküldöm az ország bármely pontjára. Telefon:
06-20/260-6486
Ár: 3590
Ft
Cold Steel S.W.A.T. II. bicska, kés, zsebkés Slim – Eladás
ArmyBazar.eu » Hideg fegyverek » Kések, tőrök, szuronyokHirdetés száma: 28471
Dátuma: 26.04.2014,
08:49Megjelentetett: 57x
Leírás: A
Cold Steel S. W. A. T. II. bicska adatai: Hossza csukott állapotban
112 mm Hossza nyitott állapotban 200 mm Penge átmérő 28 mm Penge
vastagság 2 mm Tömege 124 gramm Alkalmas mindennapi használatra
és kempingezéshez, túrázáshoz, nyaralás során is. A bicska
új, egyszer sem volt használva, eredetei, gyári csomagolásában
kerül átadásra. Szállítási költség ellenében elküldöm az
ország bármely pontjára. Telefon: 06-20/260-6486
Ár: 3490
Ft
Böker Marines kés, bicska, zsebkés – Eladás
ArmyBazar.eu » Hideg fegyverek » Kések, tőrök, szuronyokHirdetés száma: 27623
Dátuma: 31.03.2014,
17:09Megjelentetett: 105x
Leírás: A
Böker Marines bicska paraméterei: Hossza csukott állapotban 115
mm Hossza nyitott állapotban 203 mm Penge átmérő 20 mm Penge
vastagság 3 mm Tömege 106 gramm Alkalmas mindennapi használatra
és kempingezéshez, túrázáshoz, nyaralás során is. A bicska
új, egyszer sem volt használva, eredetei, gyári csomagolásában
kerül átadásra. Szállítási költség ellenében elküldöm az
ország bármely pontjára. Telefon: 06-20/260-6486
Ár: 2990
Ft
WARRANT harcászati tőr
Cikkszám:
22-31-000560
Könnyű,
vékony tőr egy terepmintázatú tokban. A Warrant mindig készen
áll a cselekvésre.
Fix pengés tőr
Könnyű
Részben fűrészes taktikai penge
Terepmintázatú tok
Penge hossz:114 mm
Teljes hossz:241 mm
Súly:153 gramm
Penge anyaga: 7Cr17MoV acélból készült
Fix pengés tőr
Könnyű
Részben fűrészes taktikai penge
Terepmintázatú tok
Penge hossz:114 mm
Teljes hossz:241 mm
Súly:153 gramm
Penge anyaga: 7Cr17MoV acélból készült
Ár: 12.590
Ft
fejsze élezése Lovász Késes Műhely
Vadászkés készítés - Handmade hunting knifes (longer version)
Szabó balta
Magyar Bushcraft Balta
Bushcraft boksa.wmv
Alapok a dudvában.wmv
Árpád-kori veremház.wmv
tűlevél-ből C vitamin.wmv
fekete nadálytő.wmv
Konzerv kenyér
Fenyőrügy elkészítése
Homoktövis
Homoktövis
Hogyan ültessünk paradicsomot és mitől nő nagyra a paradicsom palántánk?
Burgonya termesztés felsőfokon
A cukorbetegség csodaszere
Szabó György beszél a cukorbetegségről
A cukorbetegségről nagyon röviden (ujmedicina, biologika)
Barnai Roberto: a rákról, megbetegedésekről (ujmedicina, biologika)
laskagomba háztáji termeszése
Szarvasgomba-termesztés a Fishing&Hunting TV műsorán
Pecsétviaszgomba, Ganoderma, Reishi, Lingzhi
pecsétviasz gomba
Varga Gábor A gyógygomba kivonatok hatásairól
DXN - Dr. S. Ranjan előadása a ganoderma gyógygombáról
Bemutatjuk Gyöngyösi Sándort
Gyöngyösi Sándor
Ganoderma gomba, pecsétviaszgomba, PVG.avi
forgó balta (Keszegi)
Az új nagy forgóbalta - The new big rotary axes
Fejsze, Favágó gép, Fahasító fejszegép
Fahasító és daraboló gép, új típus
Fűrészbak
Stihl MS 310 és a csoda állvány. Tűzifa aprításhoz kiváló, egyszemélyes hadsereg.
Fahasító - fűrészbak
Holzbündler Stihl MS880
Séquoia et STIHL 880
Eichenschnitt mit Stihl 090G und MS880 / Kurze Version
Big Stihl
Huber Landtechnik - Holzbündelgerät
Агрегат для пересадки деревьев PAZZAGLIA FZ 120
How to lay Big Roll turf
CR253 top mount.MOD
Amvic ICF Basement Concreting
thermodom7
Видео быстрое строительство дома из кубиков
Дом своими руками из соломы и глины
Дом из соломы (стены)
Дом лесоруба - хороший пример экостроительства
Дом лесоруба - хороший пример экостроительства
Mil-Tec
boot knife
RÉSZLETEKHASONLÓ TERMÉKEKADATOK
Mil-Tec
Taktikai kés
Méretek:
Teljes hossz:22cm
Penge hossz:11.5cm
Penge vastagság:4mm
Penge anyaga:rozsdamentes acél
Markolat anyaga:nylon
Tok:vászon
Övcsipesz:-
Övre akasztható:+
Doboz:+
Származási hely:EU
Méretek:
Teljes hossz:22cm
Penge hossz:11.5cm
Penge vastagság:4mm
Penge anyaga:rozsdamentes acél
Markolat anyaga:nylon
Tok:vászon
Övcsipesz:-
Övre akasztható:+
Doboz:+
Származási hely:EU
A
termék nincs raktáron!
Próbálkozzon később!
Próbálkozzon később!
Mil-Tec
Taktikai kés
BW , tanto pengés bajonett. M.F.H
Ha
jól meg gondolod ezek is kések , csak sokkal hatékonyabbak , és
mi itt élünk a terror árnyékában , és nap nap után elviseljük
amit kifőztek ellenünk.
Kés
a vajban
Annyira
nyilvános, hogy már a hivatalosan nemzetközi kereskedelmi tévés
csatornákon is beszámoltak - alig pár hete is - például arról
az esetről, amikor egy arab terrorista az USÁ-ba utazván egy
nyilvános szórakozóhelyre ült be, ahol a CIA már várta. A CIA
egy hangszeren játszó zenész ügynöknőjét ültette a zenészek
pódiumára, aki a hegedűtokhoz nyúlva aktiválta az
úgynevezett 
plazmalézer
elsütő billentyűjét. A plazma lézer - amely sokkal jobb, mint a
lőfegyver, ráadásul hangtalan, sugara pedig láthatatlan - gamma
tartományban lévő lézersugarat lőtt ki a terroristára, aki a
helyszínen az asztalra borult és meghalt. A gammasugárzás
áthatolt a beteg ember koponyáján és azonnal megsütötte,
szétrázta, cseppfolyósította a lakosságra veszélyes pszichopata
bűnöző agyának megcélzott részét. Ez az egyik módszer
egyébként, amivel a titkosszolgálatok agyvérzést okoznak,
mégpedig mindig ott, ahol okozni akarnak. A dokumentumfilm
nyilvánosan megemlékezett róla, hogy a - valójában egyébként
réges-régóta alkalmazott és rendszerbe állított lézerfegyver,
sugárfegyver - széles körű rendszerbe állítása célszerű
lehet, mely alkalmas kiszorítani a régimódi lőfegyvereket. Ez
persze már régen megtörtént.
plazmalézer
elsütő billentyűjét. A plazma lézer - amely sokkal jobb, mint a
lőfegyver, ráadásul hangtalan, sugara pedig láthatatlan - gamma
tartományban lévő lézersugarat lőtt ki a terroristára, aki a
helyszínen az asztalra borult és meghalt. A gammasugárzás
áthatolt a beteg ember koponyáján és azonnal megsütötte,
szétrázta, cseppfolyósította a lakosságra veszélyes pszichopata
bűnöző agyának megcélzott részét. Ez az egyik módszer
egyébként, amivel a titkosszolgálatok agyvérzést okoznak,
mégpedig mindig ott, ahol okozni akarnak. A dokumentumfilm
nyilvánosan megemlékezett róla, hogy a - valójában egyébként
réges-régóta alkalmazott és rendszerbe állított lézerfegyver,
sugárfegyver - széles körű rendszerbe állítása célszerű
lehet, mely alkalmas kiszorítani a régimódi lőfegyvereket. Ez
persze már régen megtörtént.|
Tíz
fegyver, amellyel a jövő háborúit fogják vívni
Címkék: haditechnika
Halálsugarak,
lézerek, fotontorpedók − ismerősen hangzanak, évekkel,
évtizedekkel ezelőtt hallhattunk ezekről a távoli jövőt
bemutató tudományos-fantasztikus filmekben. Ám egy jó sci-fi
mindig a valóságban gyökerezik. Ezt bizonyítja, hogy a
fantázia szülte fegyverek közül ma már nem egy a tesztfázisba
is eljutott. Következzen tíz olyan fegyver, amelyet eddig csak a
moziban láthattunk − természetesen a megszokott
szubjektív szempontok alapján válogatva.
Minden
Bombák Atyja
Már a neve is félelmetes annak az orosz bombának, melyet a közelmúltban kezdtek el fejleszteni, és a jól csengő Father of All Bombs, azaz Minden Bombák Atyja nevet kapta. A hatalmas olaj-levegő bombát, amely már a tesztfázisba is eljutott, a légierő kapja majd. A próbák során egy Tu−160 „Blackjack" szuperszonikus nehézbombázó vitte a gigantikus bombát a kísérleti terület fölé, ahol az egy hatalmas robbanás után a célpontnak használt négyemeletes épületet szó szerint a földdel tette egyenlővé. A katonai szakértők úgy vélik, ez lesz a világ legnagyobb nem nukleáris robbanószerkezete. A gigantikus fegyver az olaj-levegő bombák, más néven aeroszolbombák csoportjába tartozik, melyek általában két szakaszban robbannak fel: először egy kis robbanás szétpermetezi a bombában tárolt üzemanyagot, így létrehoz egy robbanóanyag-felhőt, majd begyújtja azt, így fejtve ki teljes rombolóhatását. 
A
próbák során egy Tu-160 „Blackjack" szuperszonikus
nehézbombázó vitte a gigantikus bombát a kísérleti terület
fölé
Minden Bombák Anyja Nemcsak apjuk, anyjuk is van a bombáknak, legalábbis a „becenevük” alapján. A bombák anyját az Egyesült Államokban készítették, nevének rövidített változata MOAB, amely a Massive Ordnance Air Burst rövidítése − innen származik a Mother Of All Bombs, vagyis Minden Bombák Anyja elnevezés is. Ezt a bombát speciális MC−130 repülőgépekről dobják le és a levegőben robbantják fel. Műholdas irányítású, amivel igen pontosan lehet célba juttatni nagy magasságról is, jóval a csöves légelhárító fegyverek hatótávolságán kívülről. Áramvonalas kialakítású, és vezérsíkokkal is felszerelték. Hatóanyagáról különböző tudósítások jelentek meg. Egyesek szerint ammónium-nitrát és alumíniumpor keveréke, mások szerint annál erősebb robbanóanyag, ismét más források szerint valamilyen aeroszol. Hatóereje mindenesetre kétszáz méteres körzetben elegendő tankok és felszíni megerősített fedezékek megsemmisítésére, s természetesen nagy területen halálos az élőerőre. Robbanásakor száraz időben a felfelé húzó, majd szétterülő égéstermék atomrobbanáshoz hasonló gombafelhőt hoz létre. Hanghatása is ahhoz hasonló, az amerikaiak azt remélik, hogy az ellenséges katonák már a hírére megadják magukat. 
Az
amerikaiak azt remélik, hogy az ellenséges katonák már a
hírére megadják magukat
Életre kelt fantázia - a lézerfegyver A korai sci-fik népszerű fegyverei voltak a lézersugarakkal tüzelő pisztolyok/puskák, nem beszélve az örök kedvencről, a lézerkardról. Az Egyesült Államok légiereje pedig már csak karnyújtásra van attól, hogy egy valódi, működő és hatékony légi lézerfegyverrel, vagyis ABL-lel (Airborne Laser) lássa el állományát, amelyet a szakértők rendkívül ígéretes konstrukciónak vélnek. Közel egy évtizedes fejlesztés után már a próbaköröknél tartanak a technikusok. Az ABL-rendszert ballisztikus rakéták megsemmisítésére tervezték egy sok megawattos lézersugár segítségével, ami a fény sebességével szel át nagy távolságokat. A nagy energiájú sugár, ami nagyjából egy kosárlabda átmérőjével rendelkezik, addig hevíti a rakéta falát, amíg az szerkezetileg meg nem hibásodik és visszazuhan a földre. Ideális esetben a rakétát kilövő területén landol. Az igencsak méretes fegyvert egy átalakított Boeing 747−400F hordozza, melyben helyet kapott egy nagy energiájú oxigén-jód kémiai lézer, egy kifinomult sugárirányító rendszer „deformálható” tükrökkel, amik pontos célzást és tüzelést tesznek lehetővé a légköri zavarokon keresztül is, valamint egy hadműveleti központ, ahol folyamatosan nyomon követik és meghatározzák a lehetséges célpontokat. A gyártó szerint ez a nem mindennapi fegyver egyetlen feltöltéssel akár negyven rakétát is képes lesz megsemmisíteni. 
Az
ABL-rendszert ballisztikus rakéták és repülőgépek
megsemmisítésére tervezték
Bárhol, bármikor lecsaphat… A Pentagon nem kisebb célt tűzött ki a tervezők elé, mint létrehozni egy olyan hiperszonikus robotrepülőgépet, amely az USA területéről indítva két óra alatt a Föld bármely pontjára csapást mérhet. Az elvárások alapján a robotrepülőnek fel kell tudni szállnia bármelyik hagyományos kifutópályáról, ötezer-ötszáz kilogrammnyi hasznos terhet, azaz bombákat vagy rakétákat juttatva célba. Ez a képesség felszabadítaná az Egyesült Államokat az előretolt támaszpontoktól való függéstől, képessé téve arra, hogy azonnal és döntő mértékben reagáljon a destabilizációra vagy az ellenséges országok és a terrorszervezetek fenyegetést jelentő akcióira − fogalmazták meg a katonai szakértők. A Fejlett Védelmi Kutatások Ügynöksége, a DARPA mérnökei azt jósolják, húsz évet vesz igénybe a hiperszonikus cirkálóeszköz technológiájának kifejlesztése, ami több mint tizennégyezer kilométeres távra lenne képes eljuttatni a hadianyagokat. 
Az
USA területéről indítva két óra alatt a Föld bármely
pontjára csapást mérhet
Forradalmasítani fogja a hadviselést a gammasugár-fegyver A gamma-sugárról sokunknak a Hulk című film jut eszünkbe, amelynek főhősét egy kísérlet során súlyos gamma-sugárzás éri, ami miatt különös változáson megy keresztül. Az Egyesült Államok védelmi minisztériuma nem akar szörnyeket teremteni, katonai célokból érdeklődik a pusztító gamma-sugár iránt. A nagyfrekvenciájú elektromágneses hullámok fegyverként való alkalmazásának lehetőségét akkor fedezték fel, amikor amerikai tudósok mesterségesen indították el a hafnium bomlását röntgensugarakkal. A kísérlet során hatvanszor annyi energiát nyertek, mint amennyit felhasználtak, és a védelmi minisztérium sietett „megvenni az ötletet”. A fegyver bizonyos elemek atommagjának energiakibocsátását stimulálja, azonban nem alkalmaz maghasadást vagy fúziót. Az energia, amit gamma-sugárzás formájában bocsát ki, erejét tekintve több ezerszerese a hagyományos kémiai robbanóanyagokénak. 
A
gamma-sugárzás formájában kibocsájtott energia erejét
tekintve több ezerszerese a hagyományos kémiai
robbanóanyagokénak
Mesterséges villámcsapás „Mézerek” gyakran tűnnek fel a sci-fi irodalomban és filmekben. Ezek általában nem is hasonlítanak a valóságban fejlesztett eszközökhöz, és sokan kétségbe vonták, hogy bármikor is elő lehet állítani működőképes mikrohullámfegyvert. Erre cáfolt rá az amerikai hadsereg, hiszen már két ilyen fegyvert is sikerült megalkotnia. A légierő által fejlesztett Active Denial System fejlesztését a kilencvenes évek közepén kezdték. E fegyvert „fájdalomsugár”-nak is nevezik, hatása miatt. Az eszköz egy milliméter vastagságú, kilencvenöt gigaherz frekvenciájú, erős elektromágneses hullámot bocsát ki a célpont felé, aminek hatására az ember bőrében lévő vízmolekulák hőmérséklete megnő. Emiatt a sértett úgy érzi, mintha égetné valami, de nem szenved égési sérüléseket, így e fegyver a jövőben tömegoszlatások ideális eszköze lehet. A második a Vigilant Eagle rakétavédelmi fegyver, amely elvileg képes megvédeni a légi járműveket a földről indított rakétákkal szemben. Az amerikai hadsereg berkein belül kísérleteznek még az úgynevezett E-bombával is, mely becsapódásakor azonnal és csupán pár pillanat erejéig, erős energiaimpulzust bocsát ki, melynek segítségével komoly csapás mérhető az ellenség elektronikai eszközeire. Elsősorban a légi járműről indítható cirkáló-, valamint a haditengerészet Tomahawk rakétáira terveztek ilyen robbanófejeket. 
A
jövőben tömegoszlatások ideális eszköze lehet
Megépíthetik Tesla híres végítélet-fegyverét Sokan úgy vélik, hogy Tesla egyik feledésbe merült fegyvere valójában egy részecskegyorsító volt. A tudományos-fantasztikus filmekben ezek a fegyverek pillanatok alatt felgyorsítják a részecskéket fénysebességre, és szédítő gyorsasággal képesek tüzelni. Valóságban ezek nem így működnek. Bár kétségtelen, hogy lehetséges ilyen fegyverek építése, azok semmiképp sem olyanok, mint például az Enterprise fegyverei. A részecskesugár-fegyverek egy ultramagas energiájú atomokból vagy elektronokból álló sugarat „lőnek ki”, amely elpusztítja vagy megrongálja a célpontot azáltal, hogy szétrombolja annak atomi vagy molekuláris szerkezetét. Egyes változatok megvalósíthatóak, míg mások csupán a fantázia világába tartoznak. A hidegháborúban mind az oroszok, mind az amerikaiak komolyan foglalkoztak a részecskesugár katonai felhasználási lehetőségeivel. Jelenleg az amerikai hadsereg mérnökei a lézer- és részecskesugár-fegyverekre fordítanak különös figyelmet, igaz, az utóbbiak esetében a valódi áttörés még várat magára. A részecskesugarakat jelenleg az élet több területén is alkalmazzák, egyes katonai kutatók már most úgy beszélnek a fegyverekről, mint a lézerek utódairól. 
Ez
a részecskesugár-fegyver a fantázia szüleménye, a valóságban
az áttörés még várat magára
Elektromágneses ágyút épít a haditengerészet Az amerikai haditengerészet már évtizedek óta fejleszti saját elektromágneses, azaz railgun-megoldását. A munka egy évszázados ötletre épül, amely számos előnyt kínál a hagyományos fegyverekkel szemben. Ezek között az alacsonyabb költség és a nagyobb hatékonyság is szerepel, de természetesen a fokozott tűzerő sem elhanyagolható tényező. A railgun elektromágneses impulzusokkal gyorsítja fel a vezetőanyagból készült lövedéket, amely súlya, valamint kiemelkedően nagy sebessége miatt a megszokottnál jóval pusztítóbb rombolást vihet véghez. Itt a rakétákhoz fogható sebességeket érhetnek el, akár a hangsebesség hétszeresét is túllépve, ám a költségek terén szinte össze sem hasonlítható a két fegyver, elsősorban amiatt, hogy utóbbinál tömör lövedéket használhatnak. A tervek szerint kétszáz kilométeres távolságra röpítheti lövedékét, percenként akár tíz lövést adva le. A rendelkezésre álló példányokat egyelőre a szárazföldön, Virginia államban tesztelik, az első éleslövészetet pedig 2016-ra tervezik. 
A
railgun elektromágneses impulzusokkal gyorsítja fel a vezető
anyagból készült lövedéket
Robotok vívják majd a jövő háborúit? Bár vannak, akik humanitárius szempontból katasztrófának tartják, a tervezők folyamatosan fejlesztik azokat az automatizált fegyvereket, melyek a jövőben akár a hús-vér katonákat is felválthatják. A technológia részben már létezik, bár egyelőre − talán hozzátehetjük, hogy szerencsére − a robotok csak emberi parancsra képesek kiválasztani és megtámadni a célpontjukat. Automatizált fegyverekkel jelenleg több ország, köztük az Egyesült Államok, Kína, India, Izrael, Dél-Korea és az Egyesült Királyság hadserege is rendelkezik. A robotok némelyike meglehetősen bizarr látványt nyújt, és egészen különleges képességei vannak. Az amerikai hadsereg számára fejlesztettChemBot vékony nyílásokon, apró falrepedéseken is keresztül tud hatolni, mindehhez pedig egy olyan technológiát használ, amelynek révén képes a szilárd és a félfolyékony állapotok között váltogatni formáját úgy, hogy felülete közben alig változik. A homoki bolha nevű robot, amelyet Afganisztánban tesztelt az amerikai hadsereg, már kilenc méterre vagy akár egy háztetőre is képes felugrani. 
Az
automatizált fegyverek a jövőben akár a hús-vér katonákat
is felválthatják
Csapás az űrből Földi csapásmérést tenne lehetővé az „Isten nyilai" fedőnevű program, melynek keretében hatalmas műhold állna Föld körüli pályára és féltonnás, irányított bombákat tudna dobni egy-két órán belül bárhová. A százkilós rudakat tartalmazó műhold sokaknak a Halálcsillagot juttatja eszébe, ám a világűr katonai felhasználását korlátozó egyezmények és a horribilis költségek miatt mindmáig csak a terve létezik. A gigantikus űrfegyver nehézfémből készült, robbanófej nélküli „űrdárdákkal" tudna támadni, melyek óránként több mint tizenegyezer kilométer sebességgel csapódnának be, hatásuk pedig egy kisebb nukleáris fegyveréhez hasonlítana. 
A
hatalmas műhold féltonnás, irányított bombákat tudna dobni
egy-két órán belül bárhová
|
Tíz
tény a vegyi fegyverekről
A
tömegpusztító fegyverek közé sorolt, az ellenséges katonák
egészségére ártalmas, maradandó sérülést vagy halált okozó
vegyi anyagok gyűjtőneve a vegyi fegyver. Bármilyen meglepő, de
ilyen fegyvereket már évezredek óta használnak az egymással
fegyveres konfliktusban álló országok, csoportok. Heti −
szokásuk szerint − szubjektív listánkban következzen most tíz
tény a vegyi fegyverekről.
Mérgezett
nyilak, gyilkos füstök
A hadviseléshez hasonlóan a vegyi fegyverek használata is egyidős az emberiséggel. Már a késő kőkorszak vadászó-gyűjtögető társadalmai is használtak mérgezett nyilakat a zsákmány elejtéséhez, illetve az ellenséges embercsoportokkal vívott háborúkhoz. A mérget növényekből és állatokból − leginkább kígyókból vagy skorpiókból − vonták ki. A mérgezett fegyverekkel való harc annyira elterjedt volt az őskorban és az ókorban, hogy már az ortodox hinduk számára készített előírás-gyűjteményben, a Kr. u. 2−3. században keletkezett Manu-féle törvénykönyvben is olvasható: „nem szabad mérgezett fegyvert használni”. A növényi és állati eredetű mérgek mellett a mérges gázok használata is nagyon korán elterjedt. A Kr. e. 4. századból már maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyekből kiderül, hogy az ostromló seregek előszeretettel használták a mustár és más mérgező növények elégetett füstjét mint harci anyagokat. Az Athén és Spárta között dúló peloponnészoszi háborúban pedig a spártaiak a fa és a kén keverékét gyújtották meg egy ostrom alkalmával, hogy harcképtelenné tegyék a védőket.
A hadviseléshez hasonlóan a vegyi fegyverek használata is egyidős az emberiséggel. Már a késő kőkorszak vadászó-gyűjtögető társadalmai is használtak mérgezett nyilakat a zsákmány elejtéséhez, illetve az ellenséges embercsoportokkal vívott háborúkhoz. A mérget növényekből és állatokból − leginkább kígyókból vagy skorpiókból − vonták ki. A mérgezett fegyverekkel való harc annyira elterjedt volt az őskorban és az ókorban, hogy már az ortodox hinduk számára készített előírás-gyűjteményben, a Kr. u. 2−3. században keletkezett Manu-féle törvénykönyvben is olvasható: „nem szabad mérgezett fegyvert használni”. A növényi és állati eredetű mérgek mellett a mérges gázok használata is nagyon korán elterjedt. A Kr. e. 4. századból már maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyekből kiderül, hogy az ostromló seregek előszeretettel használták a mustár és más mérgező növények elégetett füstjét mint harci anyagokat. Az Athén és Spárta között dúló peloponnészoszi háborúban pedig a spártaiak a fa és a kén keverékét gyújtották meg egy ostrom alkalmával, hogy harcképtelenné tegyék a védőket.
A
mérgezett nyilakat a mai napig több indián törzs is használja
vadászatra
Vegyi fegyverek az újkorban
A vegyi eredetű fegyvereket nemcsak a késő őskorban és a középkorban alkalmazták előszeretettel, számos történelmi példa bizonyítja használatukat a későbbi évszázadokban is. A fennmaradt feljegyzések szerint a 17. században az ostromlók gyakran használtak gyújtógránátokat, amelyek alapanyaga általában kén, faggyú, terpentin, illetve salétrom volt. A tűz mellett keletkezett, irritáló hatású füst megzavarta a védőket. Az ilyen típusú fegyverek betiltásának első kísérlete is ebből az időből származik: 1675. augusztus 27-én a franciák és az angolok megkötötték a strasbourgi megállapodást, amelynek egyik cikkelye betiltotta a „hitszegő és gyűlöletes” mérgező eszközök használatát.
Az
újkori várostromok során gyakran égettek olyan anyagokat, amelyek
irritáló füstje megzavarta a védőket
Kísérlet a teljes betiltásra: a hágai konferencia és a genfi egyezmény
A XIX. század végére a vegyi harcanyagokkal szembeni félelem olyan méretűvé vált – illetve nagyon sokan humanitárius okokból ellenezték a mérges gázok harci alkalmazását –, hogy a kérdést az 1899-ben megrendezett hágai konferencián külön „napirendi pontként” tárgyalták. A modern korszakot érintő, nemzetközi jogi kérdéseket rendezni kívánó konferencián külön nyilatkozat született a fojtó vagy mérges gázokkal töltött lövedékek tilalmáról. Nem a konferencia résztvevőin múlott, hogy a nyilatkozatban foglaltaknak nem sikerült érvényt szerezni... Az első világháborút követően ismét felmerült, hogy nemzetközi egyezménnyel tiltsák be a mérges gázok harci alkalmazását. Az 1925-ös genfi egyezményt a világ vezető nemzetei közül tizenhat írta alá − ebben deklarálták, hogy soha többet nem használnak gázt a hadviselésben. Az egyezmény a mai napig hatályos.
A
hágai konferencián nyilatkozat született a harci gázok
használatának betiltásáról
Harci gázok az első világháborúban
A közhiedelemmel ellentétben nem a németek, hanem a franciák voltak azok, akik először vetettek be vegyi fegyvereket az első világháború során; még 1914 augusztusában használtak etil-brómacetát tartalmú könnygázt a támadó német csapatok visszaszorítására. A gáz koncentrációja azonban annyira alacsony volt, hogy hatástalan maradt. A németek először 1915 januárjában alkalmaztak vegyi anyagokat: Bolimów városánál a különösen veszélyes xilil-bromidot vetették be az oroszok ellen. A nagy hidegben a gyilkos gáz egy része megfagyott, ennek ellenére e gáztámadás több mint ezer halottat követelt. A már mindenki által ismert „első” vegyi támadás is a németekhez köthető: 1915 áprilisában klór hatóanyagú gáztámadást hajtottak végre az antantcsapatok ellen. A hatás még a németeket is meglepte: a velük szemben álló két francia hadosztály megtizedelődött, és a frontvonalon több mint 7 kilométeres rés nyílt. Harci gázokat még ezt követően is többször bevetettek a Nagy Háborúban. A becslések szerint 1914−1918 között összesen 100 ezer tonnányi mérges gázt használtak fel, amelynek következtében 30 ezernél is többen vesztették életüket, 500 ezer katona pedig súlyos, maradandó sérüléseket szenvedett.
Gáztámadás
az első világháborúban
Az ideggázok kifejlesztése
A két világháború közötti időszak a vegyi fegyverek fejlődését hozta magával, még ha ez nem is volt tudatos. Ekkor fedezték fel ugyanis azokat a vegyi anyagokat, amelyeket azóta ideggáz névvel illetünk. A legelső ideggázt, a tabunt 1936 decemberében állította elő egy német vegyész. Gerhard Schrader az addig használt rovarirtó szernél erősebb anyagot szeretett volna kikísérletezni, amikor rábukkant egy rendkívül mérgező foszfátvegyületre. A tabunt a szarin felfedezése követte 1938-ban, ugyancsak Németországban. A két, szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú vegyület a központi idegrendszert támadja meg, a gerincoszlop üzenettovábbító képességét gátolja, így az áldozat elveszíti kontrollját a saját teste felett. A gázmérgezés után a pupilla összehúzódik, az emésztés, szívverés és a légzés leáll, az áldozat megfullad. A tabunhoz és a szarinhoz hasonló, ám azoknál jóval stabilabb és erősebb ideggáz a szomán, amit 1944-ben fedeztek fel Németországban. A második világháború ideje alatt a német hadsereg már rendelkezett ideggázokkal töltött tüzérségi lövedékekkel, ám ezeket nem merték bevetni, mivel féltek attól, hogy a szövetségesek is ismerik az ideggázokat, és válaszcsapásként alkalmazni is fogják a német katonák és polgári lakosok ellen.
A
korábban használtnál erősebb rovarirtót szerettek volna
előállítani, ám az ideggázokat fedezték fel
A 731-es egység és a Zyklon-B: vegyi fegyverek a második világháborúban
Az 1925-ben elfogadott Genfi Egyezmény ellenére számos alkalommal vetettek be vegyi fegyvereket a második világháború ideje alatt is. Igaz, ezeket a gázokat leginkább a távol-keleti hadszíntéren alkalmazták a japánok. A japán császár először az 1938-as vuhani csata alatt engedélyezte mérgező gázok használatát. Aztán később, a hírhedté vált 731-es alakulat, a japán császári haderő titkos, biológiai és vegyi hadviselést folytató egysége Mandzsúriában alkalmazott különféle harci gázokat az emberkísérletei során, egészen 1945-ig. Az évek alatt több mint tízezer emberen folytattak különféle kísérleteket, közülük hatezren életüket vesztették. Bár a második világháború során a frontokon a németek nem vetettek be vegyi fegyvereket, a koncentrációs táborokban a Zyklon-B nevű, hidrogén-cianidot tartalmazó gázzal pusztítottak el több millió embert.
A
japán 731-es alakulat több mint tízezer emberen végzett
kísérleteket
Hidegháború: az „új generációs” ideggázok megalkotása
A második világháborút követően kialakult kétpólusú világrendszer és a hidegháború nemcsak a nukleáris, hanem a vegyi fegyverek fejlődését is magával hozta. Az egymással szemben álló nagyhatalmak atomarzenáljaik fejlesztése mellett leginkább az új idegmérgek kikísérletezésével foglalkoztak. Az Amerikai Egyesült Államokban 1952-ben alkották meg a ma ismert legveszélyesebb ideggázt, a VX-et. Az új, mesterségesen előállított vegyület a többi, korábban felfedezett ideggáznál jóval stabilabb − azaz szabadba jutása után nemcsak órákig vagy napokig, hanem hetekig, de akár hónapokig is veszélyes lehet −, ráadásul mérgezőbb is. A VX idegméreg hatása megegyezik a második világháború előtt és alatt felfedezett ideggázokéval, ám a tünetek jóval gyorsabban játszódnak le, és sokkal kisebb mennyiség is halálos lehet belőle. Az amerikaiakkal párhuzamosan természetesen a szovjetek is fejlesztették saját vegyifegyver-készleteiket. A Szovjetunióban az 1970-es években alkották meg az idegmérgek új családját, aminek a novicsok, azaz az „újonc” nevet adták. A „negyedik generációs vegyi fegyver”-nek is nevezett méregről azt terjesztik, hogy hatása akár nyolcszor is erősebb, mint a VX-é − ám ezt még soha nem bizonyították, így vannak olyan tudósok, akik a novicsok létezését is kétségbe vonják.
VX-gázzal
töltött tüzérségi lövedékek - valahol egy raktár mélyén...
Irak - katonák és civilek ellen...
Az 1980-tól 1988-ig tartó, Irak és Irán közötti háború a brutalitása mellett arról is hírhedtté vált, hogy az iraki katonák − Szaddám Huszein utasítására − már a fegyveres konfliktus első hónapjaitól kezdve célzottan használtak vegyi fegyvereket az iráni fegyveres erők és a civilek ellen. A leggyakrabban tüzérségi lövedékekbe és bombákba töltött mustárgázt és tabunt alkalmaztak. A szomorú végeredmény: körülbelül 100 ezer iráni katona esett áldozatul az iraki vegyi támadásoknak. Az ellenség katonái ellen indított támadás mellett Huszein attól sem riadt vissza, hogy saját állampolgárai ellen vessen be vegyi fegyvereket. 1988 végén az Észak-Irakban található Halabja kurd város ellen több vegyi támadást is indítottak, aminek következtében az 50 ezer lakosból mintegy ötezren meghaltak. A későbbi vizsgálatok megállapították, hogy az iraki hadsereg mustárgázt, szarint, tabunt és VX-et is használt a támadás során.
Védőfelszerelésbe
öltözött iráni katona
Amikor a terroristák kezében van a vegyi fegyver
1995. március 20-án az egész világot bejárták azok a borzasztó képek, amelyek a tokiói metróban készültek: vegyivédelmi védőruhát viselő emberek cipelik ki mozdulatlan vagy éppen köhögő, fuldokló társaikat az állomásról. A szarint az Aun Sinrikjó, azaz Legfőbb Igazság nevű szekta vetette be a metrón utazó, mit sem sejtő tokióiak ellen. A vegyi támadásnak tizenkét halálos áldozata volt, és több mint ötezren szenvedtek súlyos mérgezést. E támadás bizonyította be a világnak, hogy a magukat szektáknak mondó terrorista csoportok is birtokolhatnak tömegpusztító fegyvereket, s képesek azok alkalmazására is. Kevesen tudják, de az Aun Sinrikjó szektának nem a tokiói metró ellen végrehajtott terrortámadása volt az egyetlen olyan akciója, amely során vegyi fegyvereket használt. 1994. június 27-én ugyancsak mérges gázt vetett be a Fidzsi-hegy közelében, Macumotóban. Itt heten haltak meg és háromszázan szenvedtek súlyos mérgezést. A szekta vezetőjét, Soko Aszaharát − aki a metró elleni terrortámadás értelmi szerzője volt − 2007-ben végezték ki.
A
tokiói metró elleni szarintámadásban tizenketten vesztették
életüket
1400 halott Szíriában
Szinte sokkolta a közvéleményt a hír, miszerint 1400-nál is többen haltak meg abban a támadásban, amelyet vegyi fegyvereket használva hajtottak végre 2013. augusztus 21-én Szíriában, Damaszkusz külvárosában. A polgárháború dúlta országban a lázadók a mai napig a kormánycsapatokat, az Aszad elnökhöz hű erők pedig a felkelőket vádolják az ideggáztartalmú rakéták kilövésével. A teljes igazság egyelőre még nem ismert...
Ezernégyszáznál
is többen haltak meg Szíriában...
|
Tíz
pillanat, amikor majdnem kitört az atomháború
Címkék: hadihajó, haditengerészet, helikopter, hidegháború, légierő, légvédelem, NATO, radar, rakéta,tengeralattjáró
Gyakran
elhangzik, hogy az atombomba feltalálásával az emberiség
megteremtette önmaga elpusztításának eszközét. Szerencsére
bolygónk eddig megúszta a nukleáris apokalipszist − bár
kevesen tudják, de néha tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy
nem indultak el a halált hozó rakéták. Heti szubjektív tízes
listánk tíz olyan történelmi pillanatot mutat be, amikor −
gyakran nevetséges okok miatt − majdnem kitört az atomháború.
Truman
nem akart atomháborút kirobbantani
A hidegháború első fegyveres konfliktusának tartott koreai háborút hagyományos fegyverekkel vívták, ám volt egy olyan szakasza, amikor igencsak megnőtt az atombomba bevetésének a kockázata. Miután a Kim Ir Szen pártfőtitkár vezette Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított déli szomszédja ellen, és csapatai gyors ütemben törtek előre, az Egyesült Államok hadserege is beszállt a konfliktusba. A kezdeti sikerek után Douglas MacArthur tábornok csapatai megpróbáltak átkelni a Kína határához nagyon közel fekvő Jalu folyón. Válaszul 1950. november 25-én Kína is belépett a háborúba, s a határa felé közeledő amerikaiakat délre szorította. Az amerikai katonák éheztek és rossz ruházattal voltak ellátva, sok fegyverük befagyott, ezért nem tudták a kínai támadást feltartóztatni. A népszerű tábornok ekkor kezdte el követelni a Japán esetében már bevált atomfegyver alkalmazását. Az atomfegyverek bevetése azonban ekkor már jókora kockázattal járt volna, hiszen a Szovjetunió is elkezdte felszerelni a saját atomarzenálját. Az 1950-es évek végére a USA és a Szovjetunió is annyi atomfegyverrel rendelkezett, amennyivel a másikat teljesen el tudta volna pusztítani. Mindkét fél kifejlesztette a „második csapás” képességét is, azaz egy őt ért, megsemmisítő első csapás után is képes maradt volna egy másik felet is megsemmisítő, főleg tengeralattjárókról indított atomtámadásra. Ennek tükrében Truman elnök következetesen visszautasította MacArthur követelését, így az atomháború elmaradt. 
Douglas
MacArthur tábornok (balra) bevetette volna az atombombát
Koreában, ám Truman elnök (jobbra) nem adott rá engedélyt
Már úton voltak a bombázók Az amerikai légierő tizenkét teljes percig abban a hitben élt, hogy elkezdődött a harmadik világháború, a Moszkva felé tartó B−52-eseket pedig már a levegőből kellett visszahívni 1961 novemberében. A problémát ezúttal az okozta, hogy a légvédelem és a légierő központja között megszakadt az összeköttetés. Ez a katasztrófa-forgatókönyvek szerint azt jelentette, hogy egy szovjet támadás elpusztította a radarállomásokat vagy valamelyik nagy kommunikációs központot, ami egy Amerika elleni támadás logikus első lépése lehet. Később természetesen kiderült, hogy szó sincs támadásról, a kapcsolat egy teljesen hétköznapi meghibásodás miatt szakadt meg − ugyanis az összes szuperbiztonságos légvédelmi kommunikációs vonalat és azok tartalékait is egyetlen coloradói katonai telefonközponton vezették át, ahol túlmelegedett egy biztosítékszekrény, s ennek következtében leoldott a biztosíték. 
A
Moszkva felé tartó B-52-eseket már a levegőből kellett
visszahívni
Egy medve is kirobbanthatta volna a harmadik világháborút Közismert, hogy a hidegháború során a két szuperhatalom a kubai rakétaválság alatt került a legközelebb egy fegyveres összecsapáshoz, amelyben kétségtelenül atomfegyvereket is bevetettek volna. Az amerikai haderőt DEFCON 2-es, azaz csaknem a legmagasabb készültségi szintre helyezték, ami azt jelentette, hogy a légierőnek tizenöt percen, a többi haderőnemnek hat órán belül támadásra kész állapotban kellett lennie, beleértve a nukleáris arzenált üzemeltetőket is. Bár a szuperhatalmak között valóban pattanásig feszült a helyzet a szovjetek által Kubába telepített atomrakéták miatt, a sors fintora, hogy a rakétaválság ideje alatt egy medve volt az, amely a legenda szerint az éles atombombákat szállító gépeket kis híján útnak indította. Az éjszaka vadászgató medvét ugyanis szovjet szabotőrnek vélte a minnesotai Duluth városának közelében levő légibázis őre, aki természetesen azonnal riadót fújt, ám a wisconsini Volk Field légibázison tévedésből az a riasztás kapcsolt be, amelyiknek beérkező atomcsapáskor kellene megszólalnia, elrendelve az azonnali ellencsapást. Ez akár katasztrófába is torkollhatott volna, hiszen ezen a bázison állomásozott az Egyesült Államok atombombákkal felszerelt B−47-es bombázóinak jelentős része. Ha hihetünk a legendának, az éles atombombákkal felszállásra készülő gépeket a kifutópályáról rendelték vissza, amikor kiderült, hogy hamis a riasztás. 
Egy
medve is kirobbanthatta volna a harmadik világháborút
Amikor egy hajszálon múlt az atomháború A szabotőrnek nézett medve okozta eseményeken kívül a kubai rakétaválság ideje alatt voltak más pillanatok is, amikor „remegtek az ujjak” a rakéták indítógombjain. 1962. október 28-án hajnalban egy szovjet atom-tengeralattjáró éles nukleáris torpedóval az egyik elülső vetőcsövében emelkedett felszínre, amerikai hadihajók gyűrűjében a Sargasso-tengeren. A tengeralattjárót előzőleg azért rendelték a térségbe, hogy többedmagával biztosítsa Kuba rakétákkal történő megerősítését, mely végül a jól ismert rakétaválság kirobbanását is előidézte. Mivel a fegyveres összecsapás igencsak közelinek tűnt, az amerikai haditengerészet teljes készültségben volt, így nem meglepő, hogy felfedezték az akkumulátorait sietve töltő, Foxtrott osztályú vadász-tengeralattjárót. A szovjet tengerészeken a merülés sem segített, a nyomukba szegődött amerikai flottaegységeket nem tudták lerázni − ekkor döntött úgy a kapitány, hogy felmegy a felszínre. Tizenegy romboló, egy repülőgép-hordozó, számos repülőgép és helikopter várt rájuk. A repülőgépek azonnal tüzet nyitottak, de nem a hajótestre, csak a közelébe lőttek. A tengeralattjáró személyzetének tagjain úrrá lett a pánik, mivel nem rendelkeztek naprakész információkkal és úgy gondolták, a felszínen már kitört a háború. Ezért volt különösen veszélyes a vetőcsőben lévő élesített nukleáris torpedó, amelynek kilövése − ismerve a pattanásig feszült helyzetet − hasonló válaszcsapást idézett volna elő. Szerencsére a hajón rangidős tisztként szolgáló Vaszilij Alekszandrovics Arhipovnak idejében feltűnt, hogy csak figyelmeztető lövésekről van szó, így a torpedó a vetőcsőben maradt. 
Arhipov
tengeralattjárója éles nukleáris torpedóval az egyik elülső
vetőcsövében emelkedett felszínre
Majdnem kitört az atomháború Kína és a Szovjetunió között Csaknem atomháború lett a vége a két ország között dúló 1969-es határkonfliktusnak − derült ki egy kínai történész munkájából, aki szerint a Szovjetunió 1969-ben már azon a ponton volt, hogy atomtámadást indít Kína ellen. Az akkori határincidensekben több mint ezer ember vesztette életét. Az atomfegyver bevetése pedig olyan közel volt, hogy szovjet diplomaták tájékoztatták Washingtont Moszkva abbéli eltökéltségéről, hogy az ország „véget vet a kínai fenyegetésnek, és atomcsapással szabadul meg ettől a modern kalandortól”. Emellett felszólították az Egyesült Államokat, hogy maradjon semleges. Szerencsére a rakéták a silókban maradtak, mivel Washington azt felelte Moszkvának, hogy az Egyesült Államok nem fog ölbe tett kézzel ülni, hanem maga is atomtámadást indít a Szovjetunió ellen, és nukleáris rakétákkal csap le százharminc szovjet városra, ha Moszkva útnak indítja atomeszközeit. 
Csaknem
atomháború lett a vége a Kína és a Szovjetunió között
zajló 1969-es határkonfliktusnak
Szimulációs programot teszteltek - kis híján háború lett belőle 1979. november 9-én az amerikai légvédelem megfigyelői ezer támadó szovjet rakétára hívták fel a figyelmet, amelyek nagyvárosok, radarközpontok és katonai bázisok felé tartottak. A protokoll által meghatározott válaszlépések alapján négy katonai központ hat perc alatt, óraműpontossággal lépett akcióba és indított válaszcsapást. Az előírt időn belül felszállt az elnököt szállító repülőgép, az Air Force One is. Már elstartoltak a bombázók, a hadsereg pedig riadókészültségben volt, amikor valamelyik szemfüles döntéshozónak gyanús lett, hogy valami nincs rendben a támadással, és utánanézett a dolognak. A radarkezelők nem tudták megerősíteni, hogy rakéták közelednek, majd kiderült, hogy szó sincs támadásról, mindössze a NORAD egyik szimulációs programját tesztelték aznap a központi hálózaton. 
Az
előírt időn belül felszállt az elnököt szállító
repülőgép, az Air Force One
Rakétákat jelzett a meghibásodott chip A lehető legrosszabb helyen, a NORAD központi számítógéprendszerében hibásodott meg egy chip 1980. június harmadikán. A rendszer először két, majd kétszázhúsz beérkező szovjet rakétát jelzett. Azonnal elkezdődött az ellencsapás előkészítése, a B−52-es és B−111-es bombázók legénysége és fegyverzete percek alatt felkészült a felszállásra. Mivel azonban a radar nem mutatott semmit, a válaszcsapás elmaradt. Néhány nap múlva ismét az atomháború veszélye fenyegetett − ekkor kétezer bejövő rakétát jelzett a megbolondult számítógép, ismét tévesen. A technikusok hosszas vizsgálat után kiderítették, hogy a problémát egyetlen hibás chip okozta, ami néha véletlenszerűen nullák helyett ketteseket továbbított. 
Rakétákat
jelzett egy meghibásodott chip a NORAD-központban
Az ember, aki elindíthatta volna a rakétákat, de nem tette 1983. szeptember 26-án egy szovjet műholdas jelentés szerint amerikai atomrakéták tartottak a Szovjetunió felé. Az ügyeletes ezen az éjszakán egy Sztanyiszlav Petrov nevű tiszt volt. A jelzés időpontjában Washington és Moszkva között ugyancsak feszült volt a viszony, mivel a riasztással egy időben a NATO provokatív hadgyakorlatokat folytatott, a szovjetek pedig három héttel korábban lőttek le egy légterükbe keveredett dél-koreai repülőt, így az illetékesek keze kicsit közelebb volt azokhoz a bizonyos indítógombokhoz a vasfüggöny keleti oldalán. Petrovnak kellett döntenie a fenyegetés valódiságáról, és ezt azonnal jelezni az operatív központnak, ám a megfontolt tiszt nem riasztott, mert gyanította, hogy hibás a műhold jelentése. Kevesellte az ellenséges rakéták számát, s mivel a földi radarok sem erősítették meg a támadás tényét, a riasztást két alkalommal is hamisnak minősítette. Utóbb kiderült, valóban téves volt a riasztás, melyet a Nap felhőkről visszavert sugarai okoztak. Petrov döntéséért először dicséretet, majd elmarasztalást kapott, mivel a szovjet vezetés nem akarta beismerni, hogy téves jelzést adott a sokra tartott műholdas rendszerük. 
Téves
adatokat küldött a szovjet műhold
Hadgyakorlat miatt élesítették a nukleáris arzenált Majdnem rossz vége lett 1983 novemberében annak a hadgyakorlatnak, amelyben az Egyesült Államok és a NATO szövetségesei vettek részt. A gyakorlat olyan élethűre sikeredett, hogy a Szovjetunió valós fenyegetésnek értékelte. Nem is minden ok nélkül, hiszen az Operation Able Actnévre keresztelt akcióban nem kevesebb mint negyvenezer amerikai és NATO-katonát mozgósítottak Nyugat-Európában, akik a forgatókönyv alapján egy, a Varsói Szerződés országai felől érkező támadásra reagáltak, melynek során vegyi és atomfegyverek bevetését is szimulálták. Moszkvában természetesen tudomást szereztek a „háborús játék”-ról, és egy tucatnyi, Kelet-Németországban és Lengyelországban állomásozó harci gépre felszerelték az atomtölteteket. Az sem javított a helyzeten, hogy a két szuperhatalom között ekkoriban (ismét) nagy volt a feszültség, ám végül mégis elmaradt az atomháború. 
A
hadgyakorlat miatt egy tucatnyi, Kelet-Németországban és
Lengyelországban állomásozó harci gépre felszerelték az
atomtölteteket
Az egész világ elpusztulhatott volna A hidegháború vége nem jelentette azt, hogy az atomháború fenyegetése is megszűnt. A kommunista Észak-Korea újdonsült diktátora, Kim Dzsong Un nemrég atomtámadással fenyegette meg magát az Egyesült Államokat, és bár sokan kételkedtek az ázsiai ország csapásmérő erejében, kiderült, hogy atomfegyvereivel el is érné az amerikai szárazföldet. A fenyegetőzést az váltotta ki, hogy az Egyesült Államok szankciókkal sújtotta Phenjant kísérleti atomrobbantásai miatt. Először a két Korea között éleződött ki a konfliktus, majd Észak-Korea ultimátumot intézett az Egyesült Államokhoz. A phenjani vezetés az ENSZ-szankciók feloldásához kötötte az atommentesítésről szóló tárgyalások folytatását, s egyúttal megrendítő erejű csapással fenyegette meg Dél-Koreát, ha területén folytatódnak az amerikaiakkal közös hadgyakorlatok. Végül nem tört ki a harmadik világháború, mivel a szankciókkal sújtott Észak-Korea tárgyalóasztalhoz ült déli szomszédjával. 
Kim
Dzsong Un nemrég atomtámadással fenyegette meg az Egyesült
Államokat és Dél-Koreát
|
|
|||||||
|
A
tíz legdurvább kiberfegyver
Címkék: terrorizmus
Ma
már nem magányos kémek, vagy kis hackercsoportok jelentik a
legnagyobb fenyegetést Magyarország féltve őrzött titkaira,
sokkal inkább a más államok által kifejlesztett
kiberfegyverek. A fenyegetés annyira valós, hogy nem tudunk szó
nélkül elmenni mellette, ezért sorra vesszük – szigorúan
szubjektív szempontok alapján – korunk tíz legdurvább
számítógépes kártevőjét.
Stuxnet
Az egyik legismertebb, legösszetettebb rosszindulatú szoftver (malware) azok közül, amelyeket már ismerünk. Nem lehet biztosan tudni, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy valószínűleg amerikai-izraeli eredetű katonai vírusról van szó, amelyet az Irán elleni titkos digitális háborúhoz fejlesztettek ki. Anélkül, hogy a pontos technológiai részletekbe belemerülnénk, elmondható, a Stuxnet 2010-ben „bukott le” az iráni Busher erőműben, amikor kiderült, hogy olyan károkat okozott az urándúsításra használt centrifugákban, amelyek miatt le kellett állítani azokat. Konkrétan leégette a centrifugák 20 százalékát és megfertőzött csak Iránban több mint 100 ezer számítógépet és 45 ezer szervert, és évekkel vetette vissza a helyi atomprogramot. Ez a történelem első olyan esete, amikor egy számítógépes vírus valós fizikai károkat okozott, a szakértők szerint ez volt az igazi kiberháború kezdete. DuQu Ha foglalkozunk a Stuxnettel, akkor nem lehet szó nélkül elmenni a Duqu mellett sem, hiszen nagyon sokan ezt az egyik variánsának tartják. Ráadásul a világon először a Budapesti Műszaki Egyetem Híradástechnikai Tanszékén működő CrySyS Adat- és Rendszerbiztonság Laboratórium talált rá és számolt be róla a világsajtónak még 2011-ben. A szakértők megállapították, hogy a Duqu a Stuxnettel majdnem teljesen azonos, viszont merőben eltérő céllal készült: fő feladata az információszerzés ipari környezetben. A kémprogram elsősorban iráni létesítményeket támadott, de a valószínűsítik, hogy más államokban is bevetették. A DuQu tulajdonképpen az előfutára a Stuxnetnek, hiszen az előbbi által megszerzett információk alapján szabadítják rá az adott célpontra az utóbbit. 
Évek
óta folyik a titkos kiberháború
Flame (SKyWIper) A valaha volt legkifinomultabb számítógépes vírusnak nevezte 2012-ben az internetbiztonsággal foglalkozó neves cég, a Kaspersky Lab a kártevőt, amely több mint 600 különböző célpontot támadott meg főként közel-keleti országokban. Akárcsak a Stuxnet, a Flame is bizonyosan állami fejlesztésű, ráadásul a célpontok alapján nem is nehéz kitalálni, hogy melyiké. A Flame már legalább 2010 augusztusa óta működésben volt, amikor két évre rá felfedezték. A szakértők megállapították, hogy magánemberek, cégek, akadémiai és kormányintézmények tulajdonában álló számítógépet fertőzött meg Iránban, Ciszjordániában, Szíriában, Libanonban, Szaúd-Arábiában, Egyiptomban és Szudánban. A rendkívül összetett vírus képes ellopni fontos információkat a számítógépekről és az azok által felügyelt rendszerekről, el tudja érni az archivált dokumentumokat és hangfelvételek készítésére is alkalmas. A Symantec elemzői szerint a Flame hússzor hatékonyabb vírus, mint a Stuxnet, és célzott támadásokra is alkalmas. Gauss Fenti társaihoz hasonlóan nagy a valószínűsége, hogy amerikai-izraeli programról van szó a Gauss esetében is. A Libanonban, még 2012-ben felfedezett kártevő nagyon hasonlít a Stuxnethez és a Flame-hez azzal a különbséggel, hogy elsősorban banki tranzakciókat figyel a Közel-Keleten, és igyekszik minél több bizalmas adatot (a bejelentkezési információk mellett a pénzmozgásokat is) összegyűjteni. A kutatók azt állítják, hogy a Gauss célzottan támad, és nagyon mélyen képes behatolni a fertőzött rendszerekbe. Ráadásul rendkívül sokféle információt gyűjt, és felfedezni is igen nehéz (már legalább egy éve tevékenykedett, mire megtalálták, és ennyi idő alatt több mint 2500 számítógépet fertőzött meg csak Libanonban). Mask Szintén a Kaspersky fedezte fel a Maskot az idei év elején, és megállapították róla, hogy a valaha készült legdurvább kiberfegyver. A több operációs rendszeren is futó vírus elsősorban spanyol nyelvű (nem feltétlenül spanyolországi) kormányzati intézményeket, energia-, olaj- és gáztermelő vállalatokat támad már 2007 óta, ami jól jelzi, hogy milyen komoly védelemmel van ellátva. A kutatók több mint 380 áldozatot találtak 31 országban Algériától Spanyolországon át az Egyesült Államokig. A vírus lehallgatja az összes kommunikációs csatornát, és összegyűjti a legtöbb fontos információt az áldozatok gépéről. Az észlelés kivételesen nehéz a Mask fejlett rejtőzködési képességei miatt. 
Irán
is célpont volt
Miniduke Erről a tavaly felfedezett vírusról biztosan tudjuk, hogy magyarországi célpontokat is megtámadott. A Műszaki Egyetemen működő CrySyS Lab és a Kaspersky Lab közösen azonosította a kártevőt, amelyről gyorsan kiderült, hogy addigra megtámadta Európa kormányainak legalább a felét. A négy magyarországi célpont mellett még 59-et azonosítottak 23 országból. A számítógép felett az Adobe Reader sebezhetőségét kihasználva vette át az irányítást, a Miniduke-ot célba juttató fájlt egy valódinak látszó PDF-dokumentumba csomagolják. A magyar támadásokhoz használt verzió például egy Ukrajna NATO-csatlakozásához szükséges emberi jogi szeminárium megtartásáról szól. A megtámadott intézmények között akadt kongresszus, parlament, külügyminisztérium és emberi jogi szervezet is. Egyelőre nem tudni, pontosan mire képes a kártevő, mit keresett, milyen adatokat lopott el. Még egy érdekessége, hogy a kutatók szerint nem egy állam, hanem egy szervezet, 29A néven emlegetett csoport állhat a háttérben. TeamSpy Erről a vírusról is tudjuk, hogy magyarországi célpontokat támadott meg. A CrySyS Lab által azonosított kártevő magyar diplomáciai célpontokat ellen intézett célzott támadást több hullámban, 2004 és 2012 között. A szakértők szerint az áldozatok száma elérheti a több százat, viszont ezek között csak néhány magyar van. Ami igazán aggodalomra ad okot, hogy ezek viszont mind kiemelt célpontok voltak. A vírust elsősorban információgyűjtésre kondicionálta egy ilyen programok írásával foglalkozó csoport, és ipari létesítményeket, bankokat, elektronikai cégeket, kutatóintézeteket, NATO- és EU-követségeket támadtak vele. Ami igazán félelmetessé teszi, hogy már nagyon régóta működik és állami, ipari titkokhoz, jelszavakhoz, leírásokhoz is hozzáférhetett. Red October A beszédes nevű, valószínűleg orosz kiberfegyvert a Kaspersky leplezte le még tavaly. A vírussal elsősorban a volt szovjet tagköztársaságokban működő (ezek mellett természetesen nyugati célpontok is akadnak) kormányszerveket, nagykövetségeket, nukleáris kutatóközpontokat, hadiipari, illetve az olajiparban tevékenykedő cégeket fertőztek meg már 2007 óta. Fő feladata az volt, hogy érzékeny adatokat lopjon el, amelyeket aztán ipari és politikai kémkedéshez használhattak fel. Ennek a kártevőnek is van hazai vonatkozása, hiszen egy – pontosan meg nem nevezett – ország magyar nagykövetségén is felfedezték. A mai napig aktív Vörös október nagy figyelmet fordít a titkosított, kódolt dokumentumokra, még akkor is, ha azok egy, a számítógéphez csatlakoztatott okostelefonon, vagy pendrive-on vannak. Az adatokat egyszerűen lementi, akár a törölt fájlok közül is visszaállítva azokat, de figyeli a billentyűzetet és a webkamerákat is, majd pedig a megszerzett tartalmat elküldi a vezérlő szervereire. Eddig mintegy 55 ezer fertőzött gépet sikerült azonosítani. 
A
Vadászat a Vörös Októberre című film kissé átdolgozott
plakátja
NetTraveler Ezúttal nem egy konkrét vírusról, inkább egy egész elektronikus – nagy valószínűséggel kínai – kémhálózatról van szó. A Kaspersky még tavaly nyáron azonosította a csoportot, amely célzott támadásokat hajtott végre a világ több mint 40 országában. Elsősorban tikos, érzékeny információkra utaztak emberi jogi aktivisták, olajipari cégek, tudományos kutatóközpontok és intézetek, egyetemek, magánvállalatok, kormányzati és állami intézmények, valamint követségek és katonai beszállítók számítógépein. A támadásokat általában adathalász e-mailek segítségével, az Office és a Java sérülékenységét kihasználva hajtották végre. A csoport még ma is tevékeny. Kimsuky A végére nem a legdurvábbat, hanem az egyik legérdekesebbet hagytam, Észak-Korea kiberfegyverét, a Kimsukyt. A vírust a már annyiszor emlegetett Kaspersky leplezte le tavaly szeptemberben, és azt írták róla, hogy elsősorban dél-koreai célpontok ellen vetették be. A kibertámadás célpontja 11 déli szervezet, közöttük a Védelmi Kutató Intézet (Korea Institute for Defense Analyses, KIDA), az Egyesítési Minisztérium (Ministry of Unification), a Hyundai Merchant Marine vállalat, a két Korea egyesítését támogató több szervezet, valamint két kínai székhelyű intézmény volt. A kutatók úgy vélték, hogy Kimsuky vírus valószínűleg adathalász e-maileken keresztül terjed és a támadók a távoli hozzáférésre szolgáló TeamViewer program módosított változatát használják a fertőzött gépeken található fájlok ellopására. Ez az egyszerű kémprogram számos alapvető kódolási hibát tartalmaz, és a fertőzött gépekkel történő kommunikációt egy bulgáriai, web alapú, ingyenes e-mail-szerveren (mail.bg) keresztül kezeli. |
|
A
történelem legpusztítóbb fegyverei
A
történelmet legalább annyira formálták a fegyverek, mint az
emberek, akik használták azokat. Minden kornak megvoltak a maga
csúcsfegyverei, de lássuk, melyik volt a tíz legkegyetlenebb és
leghatékonyabb eszköze a háborúknak az emberiség
történetében. Heti szubjektív listánk.
Lándzsa
A legegyszerűbb, legolcsóbb és leghalálosabb eszköz évezredekig a lándzsa volt. Elég volt kihegyezni egy botot és tűzben megedzeni, máris készen állt a fegyver, amely közelről és távolról is hatékonynak bizonyult. A kőkorszakban pattintott követ kötöztek a végére, míg a vaskortól kezdve inkább fémhegyeket használtak, de a lándzsát már jóval régebb óta, körülbelül 400 ezer éve használja az ember. A lőpor és az első lőfegyverek megjelenéséig ez volt a legelterjedtebb vadász- és háborús eszköz. A felhasználása nagyban befolyásolta a taktikát is, elég a görög hoplitákra és a falanxra, illetve a hajítódárdákkal felszerelt, könnyűfegyverzetű gyalogosra, a peltasztészre gondolni. A görög falanx, amelynek lényege a hosszú lándzsában és a nagyméretű kerek pajzsban, valamint a katonák hihetetlen fegyelmében rejlik, egészen a római hadigépezet megjelenéséig a legsikeresebb harcmodor volt. Napjainkban úgy gondolják, hogy a lőpor előtti idők legjobb harci eszköze a kard volt, de valójában – amíg a harcosnak sikerült megakadályoznia, hogy a nyelét átvágják – a lándzsa simán győzhetett egy párharcban. 
Görög
hopliták falanxban támadnak
Harci szekér Az ókori világ tankjainak is lehetne nevezni ezeket a félelmetes, két- vagy akár négykerekű kocsikat. Az elsőket − valamikor a Kr. e. 3. évezred táján − Mezopotámiában használták, de később elterjedtek a Közel-Keleten és Európában is. Kezdetben négy tömör kereken gurultak a szekerek, amelyeken a hajtón kívül két dárdás és egy íjász is helyet kapott. Ekkor még valószínűleg csak támogató szerep jutott a lassú kocsiknak. A fegyvert aztán a hettiták fejlesztették tovább, így már csak két, de küllős keréken száguldhattak a katonák a harcok sűrűjébe. A szekereket általában két ló vontatta, és egy vagy két távolsági fegyverest hordoztak a hajtón kívül. Ekkor még csak ritkán érintkeztek a gyalogsággal, fő feladatuk az volt, hogy megzavarják az ellenséges csapatokat. Az eszköznek rengeteg fajtája ismert: Egyiptomban a kisebb, könnyebb kocsikat kedvelték, míg később, az Asszír Birodalomban már nagyobb, mellvéddel ellátott, akár négylovas harci szekereket is használtak. Nagyon sokáig hadrendben maradtak, és szinte minden hadsereg alkalmazta őket; közvetlenül az időszámításunk kezdete előtt kezdett leáldozni a fénykoruk, amikor a lovasság és a nehézfegyverzetű gyalogság ellen már kevésnek bizonyultak. A perzsák még megpróbálták visszahozni a szekér taktikai fölényét, és sarlókat szereltek a kerekekre, de a nehézgyalogság ellen ez is hatástalannak bizonyult. Érdemes még megemlíteni a kelta britonok által használt harci szekereket, amelyeket bevetettek a rómaiak ellen is, ezek azonban a katonák gyors átcsoportosítására szolgáltak, vagyis inkább logisztikai feladataik voltak. 
Az
első, mezopotámiai harci szekerek egyik változata
Gladius A rómaiak kétélű rövid kardja tömegesen a II. pun háború után terjedt el, és valószínűleg a hispán, görög és a kelta fegyverkovácsok legjobb eredményeit használták fel a kialakításához. A széles, egyenes pengéjű vaskardot inkább szúrásra, döfésre, mint vágásra használták, nagy előnye a gyors és könnyű használhatósága volt. A legionáriusok pajzsfalának réseiből előbukkanó kardokkal előre vagy lentről felfele szúrtak, így valóságos darálóként működött az arcvonal. A fegyver annyira rövid volt, hogy a katonák általában a jobb oldalukra függesztve hordták, mert így is könnyedén ki lehetett rántani az azonos oldalon lévő kézzel. Ráadásul nagyméretű markolatgombokkal látták el, hogy ne csak szúrni, de ütni is lehessen vele. A kard nevéből származik a gladiátor (bajvívó) szó, és kezdetben valóban többnyire ezzel harcoltak egymás ellen az arénában. A gyalogság rövid kardja helyett a lovasság a spatha nevű, jóval hosszabb fegyvert forgatta, aminek természetesen praktikus okai voltak. 
Rengeteg
replika készül ma is a gladiusokból
Angol hosszúíj Az angol hosszúíj hatékonyságát a legjobban azok a csaták mutatják meg, amelyeket a segítségével sikerült megnyerni. A százéves háborúban több ilyen is volt, de a leghíresebbek Crécy (1346) és Agincourt (1415), bár az utóbbit vitatják, hiszen ekkorra a franciák, okulva vereségeikből, újfajta, keményebb páncélt hordtak, amelyet nem tudott átütni az íj. Crécy azonban tökéletes példája a messze hordó angol íj fölényének, amely nemcsak a francia lovagok páncélját tette próbára, de kiderült, hogy a számszeríj sem veheti fel vele a versenyt. A fegyver majdnem olyan hosszú volt, mint az íjász maga, így hosszan hátra lehetett húzni az ideget, ami a lövés erejére és távolságára volt hatással. Az íj teste általában tiszafából vagy szilfából készült, egy-egy vessző pedig 75 centiméter hosszú volt. Egy képzett angol íjász percenként akár húsz halálos nyílvesszőt is útjára tudott engedni, ami, például a számszeríjakkal összehasonlítva, hihetetlen fegyvertényt jelentett. Az angolok nyílzáporában Crécynél elhullt a francia nemesség színe-virága, veszteségeik sok ezer főre tehetők, míg a másik oldalon körülbelül százan haltak meg. 
Az
angol íjászok csata közben
Ágyú A középkor legfélelmetesebb tűzfegyvere az ágyú volt, amelyet először a kínaiak alkalmaztak a 10. század környékén, és arab közvetítéssel juthatott el Európába a 13. században. A közvetítést itt úgy kell érteni, hogy ők alkalmazták először várfalak ellen, majd a következő évszázadban már a helyi hatalmasságok is megpróbálták kialakítani a saját tüzérségüket. Az angoloknak ez olyan jól sikerült, hogy a segítségükkel sikerült megnyerni több nagy ütközetet a százéves háborúban. Az első ágyúk a mozsarak voltak, majd ezeket követték a tarackok, a csatakígyók és a kártányok. A leghíresebb szuperágyúkat II. Mehmet török szultán öntette, és Konstantinápoly bevételéhez használta őket. Abazilikának nevezett, több mint 18 tonnás monstrumokkal 1453-ban 90 napig lövette a városfalakat, amelyek végül megadták magukat. Ezekhez hasonló, csak sokkal nagyobb ágyút készíttetett I. Fjodor cár 1586-ban: a Cár-ágyú súlya elérte a 38 tonnát; még szerencse, hogy soha nem használták. A történelem legnagyobb telepített és mozgatható ágyúi azonban Indiában találhatóak: a Jaivana akár 40 kilométerre is képes volt ellőni. 
A
Cár-ágyú, a történelem egyik legnagyobb ilyen fegyvere
Maxim-géppuska Teljesen megváltoztatta a tűzfegyverekről alkotott képet és a hadászatot Sir Hiram Stevens Maxim amerikai születésű angol feltaláló fegyvere, amely az első önműködő géppuska volt a világon. Az 1884-ben bemutatott prototípus percenként 600 lövésre volt képes, így felért 30 korabeli puska tűzerejével. A nagyon bonyolult, vízhűtéses szerkezet lényege az volt, hogy a hátrasiklás energiáját felhasználva mozgattak egy karos mechanizmust, amely kiveti az üres töltényhüvelyeket és betölti a következő töltényt. Ez sokkal eredményesebb és hatékonyabb volt más gyorstüzelő fegyvereknél, többek közt a Gatlingnál is. A találmányt először a brit csapatok vetették be Afrikában, méghozzá rendkívül jó hatásfokkal: a tömeges lerohanás például teljesen idejétmúlt taktikává vált, hiszen egész hadseregeket tudott feltartóztatni néhány ilyen eszköz. Az európai államok kezdetben bizalmatlanok voltak a gyakran beragadó és nagy füstfelhővel működő fegyver iránt, de a füstmentes puskapor végül megoldotta ezt a problémát. A géppuska egyik továbbfejlesztett változatát, a Vickerst bevetették az I. világháborúban is − itt derült ki, hogy védekezésre alkalmasabb, mint támadásra. A Vickers annyira telitalálatnak bizonyult, hogy a brit hadsereg egészen 1968-ig hadrendben tartotta. 
A
feltaláló és találmánya egy korabeli fényképen
Mark I. A világ első harckocsija a brit Big Willie volt, a Mark I-es típus sorozatgyártása 1916 februárjában kezdődött. Ezzel beköszöntött a harckocsik kora, bár az elején még nem volt egyértelmű, hogy beválik-e a találmány. A németek változata, az A7V például annyira problémás volt, hogy ők is inkább az angol eszközt részesítették előnyben. A harckocsit először 1916 szeptemberében a somme-i fronton, a háború legvéresebb csatájában vetették be, méghozzá tömegesen. Összesen 21-nek sikerült elérnie az ellenség arcvonalát, pedig a britek 59-et vagoníroztak be − ez is jól mutatja a technológia kezdetlegességét. Az sem elhanyagolható tény, hogy a jármű egy sétáló embernél is lassabban mozgott, így a hadvezetés inkább elrettentésül alkalmazta, azt remélve, hogy megtöri az állóháborút. A csodafegyver bevetése végül sikeres volt, hiszen az angolok több települést is elfoglaltak a segítségével, de a gépezet annyira megbízhatatlannak bizonyult, hogy messzemenő terveket nem lehetett rá építeni. A fegyver jellegzetes szivar formájú alakja onnan ered, hogy kénytelenek voltak végigvezetni az egész testen a lánctalpat, mert máshogy nem tudtak védekezni annak leesése ellen. A kerék egyébként láncáttételen kapta a meghajtást a motortól, ezért az irányítást egyszerre négy ember végezte. A fegyverzetét tekintve kétféle eszközről lehet beszélni: a male (férfi) típuson két löveg és négy Vickers-géppuska kapott helyet, míg a female (nő) hat darab géppuskát hordozott. 
A
Mark I. továbbfejlesztett változata, a Mark IV-es harckocsi
AK−47 Nem véletlen, hogy az AK−47 a legelterjedtebb gépkarabély a világon; a bolygó hadseregeinek felében rendszeresítették, mert hihetetlenül megbízható, erős és halálos. Az eredeti típusból és különféle változataiból több mint 100 milliót gyártottak világszerte; összehasonlításképpen nagy riválisából, az amerikai gyártmányú M16-ból mindössze 8 millió készült. A fegyvert a tavaly december végén elhunyt Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov tervezte, és 1949-ben állították rendszerbe a szovjet hadseregben. A lőfegyver 350-400 méterre hatékony, elméleti tűzgyorsasága 600 lövés per perc, s viszonylag pontos egyeslövésben és automata módban is. A tervezőt a német StG44 karabély alakja ihlette meg, bár működésében az AK jelentősen eltér, annál jóval egyszerűbb. Lássuk, milyen tulajdonságok tették a legnépszerűbbé: szinte sohasem akad el, még akkor sem, ha szennyeződés kerül bele, nem igényel sűrű tisztítást, a megfelelő távolságból akár egy 10 centiméter vastag betonfalat is átüt a lövedéke, jól használható kézitusára is és olcsón lehet gyártani. Nem csoda, hogy az Egyesült Államok katonái is lecserélték fegyvereiket Vietnamban egy zsákmányolt AK−47-re, ha tehették. 
Az
idős tervező és a világ legkedveltebb gépkarabélya
Little Boy A név ne tévesszen meg senkit, a „Kisfiú” ugyanis legalább 142 ezer ember halálát okozta, amikor ledobták Hirosimára. 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor mindenki számára világossá vált, hogy a világ soha többet nem lehet az a „biztonságos” hely, ami előtte volt, hiszen a fegyver, amely képes elpusztítani az egész emberiséget, éppen kiválóra vizsgázott. Egy egész – 350 ezres – város tűnt el a vakító villanásban, majd az azt követő légnyomásban, tűzviharban és halálos sugárzásban. Az urán-235-ös izotópon alapuló fissziós (maghasadás elvű), 15 kilotonna robbanóerővel rendelkező atomfegyver 580 méter magasan lépett működésbe a városközpont felett. A bombát az amerikai hadsereg B−29-es repülőgépe, az Enola Gay juttatta célba. A robbanás hőhatása akkora volt, hogy a menekülő emberek körvonalai beleégtek a házfalakba, s a légnyomás másfél kilométeres körzetben mindent elpusztított, de négy kilométerrel távolabb is szörnyű égési sérüléseket okozott. A jellegzetes gombafelhő után pedig ott maradt a sugárzás, amely még ma is érezteti hatását. 
Az
atombomba egyik modellje, amely a háború után készült
Railgun A jövő fegyvereként harangozta be nemrégiben a média az elektromágneses ágyút, a Railgunt. A kísérleti fegyver érdekessége, hogy nem kémiai reakcióból nyert energiával − mint például a puskapor esetében – gyorsítja fel a lövedéket, hanem hatalmas elektromágnesekkel. A 2012-ben bemutatott amerikai prototípusnak 12 méteres ágyúcsöve van, amelyben a lövedék – egymillió ampernyi áram segítségével – akár 9000 kilométer per órás sebességre is gyorsulhat, és egy közel 200 kilométerre lévő célpontot is eltalálhat. A nagy mozgási energia miatt egy kisebb kaliberű lövedék is akkora rombolást okozhat, mint egy rakéta. A jövőben – ha sikerül megoldani a hőelvezetését, az energiaigényét, illetve növelni a mozgathatóságát – komolyan befolyásolhatja a hadviselést, de egyelőre csak hajókon tervezik elhelyezni a fegyvert, mert csak ezeken lehet kihasználni az óriási hatótávolságot és tűzgyorsaságot (10 lövés percenként). 
Az
elektromágneses fegyver prototípusa, konkrétan a sín, amelyen
felgyorsul a lövedék
|
|
Tíz
láthatatlan tömeggyilkos
Az
elmúlt évszázadokban a csatatereken a katonáknak nemcsak
egymással kellett megküzdeniük, hanem a különféle
járványokkal is. A gyakran futótűzként terjedő betegségek
kórokozói ütközeteket, hadjáratokat, háborúkat
befolyásoltak vagy éppen döntöttek el, és számos esetben
több halottért voltak felelősek, mint a fegyverek. Heti −
szokásunk szerint szubjektív − listánkon következzen
most tíz láthatatlan tömeggyilkos.
Pestis
Hívják dögvésznek, fekete halálnak, nagy halálnak is: az ókor és a középkor legrettegettebb betegségében, a pestisben legalább százmillióan vesztették életüket az elmúlt évszázadokban, ráadásul a hadjáratok végkifejletét megváltoztató, birodalmak sorsát befolyásoló járványok kórokozója volt az egyik első „biológiai fegyver” is az emberiség történelmében. A pestis a világszerte mindenhol előforduló, Yersinia pestis elnevezésű baktérium okozta fertőző megbetegedés. A betegség általában egy fertőzött állatról – például patkánybolháról – kerül át az emberre, azonban a fertőzött állat érintése, esetleg harapása is okozhat emberi megbetegedéseket. Több forrásból is arra lehet következtetni, hogy a pestis európai elterjedése az időszámításunk szerint 535 körül bekövetkezett globális klímaváltozás következménye. A pestisbaktériumokkal fertőzött rágcsálók ekkor kezdtek el eredeti élőhelyükről, Kelet-Afrikából északra vándorolni. 540-ben volt az első, dokumentált európai járvány, amely az akkor félmilliós lakosú Konstantinápoly ötödét pusztította el. Ezt követően a 14. században tört ki újból a pestis Európában és Ázsiában; kisebb-nagyobb hullámai pedig még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott le. Az orvostudomány bubópestist, tüdőpestist és szeptikémiás pestist különböztet meg, ám mindhárom típus rendkívüli halálozási aránnyal pusztít. A „fekete halál” nemegyszer megváltoztatta a hadjáratok végkifejletét, sőt birodalmak sorsát is befolyásolta. A hadjáratokat rendszeresen pestisjárvány kísérte, és igen gyakran a győzelmet is az döntötte el, hogy melyik fél seregét sújtotta kevésbé a kór. Például az 1456. július 4.−22. között zajló nándorfehérvári csata után kitört pestisjárványban vesztette életét a keresztény csapatok két vezére, Hunyadi János és Kapisztrán János is. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a pestis kórokozója volt az egyik első „biológiai fegyver” az emberiség történetében: 1347-ben a Kaffa városát ostromló tatárok pestisben meghalt emberek holttesteit lőtték be a falak mögé. 
A
középkorban egész városok néptelenedtek el a pestisjárványok
idején
Fekete himlő A több mint hatvanmillió ember haláláért felelős fekete himlő Európában csak a VI. században jelent meg, a XIII.−XVI. században azonban már visszatérő, gyilkos járványokat okozott. A legnagyobb pusztításért azonban az Újvilágban felelős, hiszen az európai hódítók megjelenése után – az amerikai kontinensen mindeddig ismeretlen betegség – olyannyira gyorsan terjedt, hogy alapjaiban roppantotta meg az akkor már ezeréves Azték Birodalom katonai és gazdasági erejét. Az elkövetkező időszakban a himlő kiirtotta a Karib-szigetek teljes őslakosságát, Mexikóban pedig milliókat ölt meg néhány évtized alatt, és az Inka Birodalomban is több százezer volt a járvány halottainak száma. De a betegség nemcsak a közép-amerikai országok társadalmára volt hatással, hiszen például az 1870-ben lezajlott francia−porosz háború végkimenetelébe is beleszólt a franciák között kitört járvány. A betegség cseppfertőzéssel terjed, s éppen ezen tulajdonsága tette alkalmassá arra, hogy már a XVIII. században biológiai fegyverként alkalmazzák. 1763-ban, a Pontiac indián főnök vezette indiánlázadás idején a brit csapatok parancsnoka, Jeffrey Amherst tábornok javasolta himlőjárvány elterjesztését az indiánok között, fertőzött takarók segítségével. Ugyancsak ebben az évben, amikor a delavárok ostromolták Fort Pitt erődítményt, a parancsnok himlős betegektől származó pokrócokat küldött a törzsfőnököknek ajándékba. Érdemes megemlíteni, hogy a himlő volt az első – és a mai napig az egyetlen – olyan betegség, amit sikerült világszerte felszámolni. 
A
himlő több mint hatvanmillió ember haláláért felelős
Spanyolnátha A pontos adatok a mai napig nem ismertek. Vannak, akik azt mondják, hogy húszmillió áldozatot követelt, mások szerint azonban százmilliónál is több ember vesztette életét a XX. század legelső influenzapandémiájában, a spanyolnáthának is nevezett világjárványban, amely 1918 és 1920 között söpört végig a Föld országain. Szakértők szerint az áldozatok magas száma legalább két okra vezethető vissza. Egyrészt az ekkor már négy éve tartó, kegyetlen első világháború lövészárkaiban harcoló, legyengült egészségi állapotú, és immunrendszerű, a legalapvetőbb higiénés követelményeket is nélkülöző, alultáplált, 20-40 év közötti férfiakat nagyon könnyen meg tudta betegíteni az akkor újonnan felbukkant influenzatörzs. Emellett pedig az is szerepet játszott a halálesetek magas számában, hogy éppen ez volt az a korosztály, amely életkora miatt nem találkozott még komolyabb influenzajárványokkal, így semmilyen módon nem volt védett a kórokozóval szemben. Egyes hadtörténészek úgy vélik, hogy a járvány kirobbanása hatással volt az első világháború befejezésére is. A betegségben ugyanis 1918 őszére már több katona halt meg, mint a harci cselekményekben. Nevét egyébként onnan kapta, hogy az első megbetegedéseket Spanyolországban írták le még 1918 márciusában. A tudósok által „korunk legnagyobb biológiai katasztrófájának” nevezett spanyolnátha-világjárvány a jelenlegi adatok szerint két év alatt többször is végigsöpört a Föld országain, s a lakosság 20-40 százalékát érintette. Természetesen nem a spanyolnátha volt a Földön az első komoly influenza-világjárvány. A négy évszázadra visszamenő feljegyzésekből tudni lehet, hogy többször is pusztított az influenzavírus, csak a XIX. században négy pandémiát írtak le. Ezek közül is ki lehet emelni az 1889-ben kezdődött orosz influenzát, vagy az 1900-ban világjárvánnyá szélesedett úgynevezett old Hongkong-influenzát. A spanyolnátha után a sor 1957-ben az „ázsiai influenzával”, 1968-ban a hongkongi influenzával folytatódott. 
A
spanyolnáthajárvány kirobbanása hatással volt az első
világháborúra is
Kolera Az 1853–56 közti krími háborúban harmincezer halottat követelt, az 1866-os porosz−osztrák háborúból hazatérő katonák közül pedig több mint hetvenezer áldozatot szedett a kolera, amely elsősorban széklettel, hányadékkal és vizelettel terjedő betegség. Jelenlegi ismereteink szerint Ázsiában – Indiában és a mai Pakisztán területén – már az időszámításunk előtti V. században ismert volt, és évszázadokon keresztül csak azon a területen fertőzött. A közlekedési útvonalak fejlődésével azonban 1817-ben „kitört” az „őshazából”, s megjelent Európában is. Az „öreg kontinensen” robbanásszerűen terjedt el, 1826, valamint 1971 között hét nagy járványt okozott, amelyekben egymilliónál is több ember vesztette életét. Egyes orvosok szerint az utolsó járvány még a mai napig is tart, és elsősorban a szegények között szedi áldozatait. Magyarországon kétszer volt komolyabb kolerajárvány: 1832–33-ban, valamint 1872–73-ban. A megbetegedések száma mind a két esetben meghaladta az ötszázezer főt, s mivel a betegség halálozási aránya abban az időben 50 százalék körüli volt, az elhunytak száma is nagyon magas volt. Szerencsére az orvostudomány sokat fejlődött az elmúlt évszázadokban, így a betegség ma már antibiotikumokkal és megfelelő só- és folyadékpótlással kezelhető. 
A
kolera a XIX. század elején jelent meg Európában
Kiütéses tífusz A kolera mellett a kiütéses tífusz is komoly pusztítást okozott a krími háborúban, megnehezítve a harcokban amúgy is legyengült és megkeseredett katonák mindennapjait. A betegség – a mai adatok szerint – a francia hadsereg több mint harmincháromezer katonáját érintette, akik közül tizenhétezren életüket is vesztették. E számadat különösen annak fényében megdöbbentő, hogy a harci cselekményekben húszezer francia katona vesztette életét... A kór az 1870–71-es porosz−francia háborúban is megtizedelte a szemben álló feleket, az 1877–78-as orosz−török háborúban pedig kétszázezer katona betegedett meg a ruhatetűben élősködő sejtparazita okozta betegségben, amely leginkább a rossz higiénés körülmények között élő, túlzsúfolt közösségekben fordul elő – tehát egy hadjáratban lévő katonai tábor épp megfelelő táptalaja lehet a betegségnek. A tífuszjárványok a XVI.−XIX. századi Európa háborúinak állandó velejárói voltak, a téma szakértői szerint a betegség több millió ember haláláért felelős. Érdemes megemlíteni, hogy a tífuszt a XVI. században a csöppet sem megtisztelő morbus hungaricus (magyar betegség) névvel is illették, hiszen a Buda felszabadítására összeverődött, majd az ostrom után szétszéledt zsoldosok is terjesztették egész Európában. E korántsem dicső kifejezéssel egyébként ma is illetnek egy betegséget, mégpedig a tbc-t. Valószínűleg ez jobban elterjedt a köztudatban, mint a tífusz hasonló elnevezése. 
A
kiütéses tífusz már a krími háborúban megkeserítette a
katonák életét
Vérhas A tífusz és a kolera mellett a háborúkat végigkísérő harmadik betegség a vérhas volt, ami egy baktérium okozta, magas lázzal, hasi görcsökkel és véres hasmenéssel együtt járó megbetegedés. A krími háborúban a vérhas egyidejűleg ütött ki a tífusszal, az angolok közül 7882 ember kapta meg a betegséget, s közülük 2143-an meg is haltak. Ugyancsak komoly vérhasjárvány ütötte fel a fejét a francia−porosz háborúban, ennek során közel háromezer ember haláláért volt felelős a kór. A vérhas ma már ritkán fordul elő Európában, Afrikában és más kontinensek forró égövi országaiban azonban a mai napig jelentős közegészségügyi tényező. 
A
háborúk egyik velejárója a vérhas
Malária A trópusi égövben zajló háborúk rendszeres kísérőbetegsége a malária is. A váltólázként is említett kórt a szúnyogok terjesztik. A lázzal, hidegrázással, izomfájdalmakkal, fejfájással, rossz közérzettel járó betegség még ma is népbetegségnek számít, évente 300-500 millió új megbetegedést regisztrálnak, s a halálos áldozatok száma is meghaladja az évi egymilliót. A malária természetesen hatással volt a forró égövben zajló háborúkra is: az amerikai hadsereg 1898-as kubai hadjáratában a 167 ezer katonából csaknem 39 ezren fertőződtek meg, és sokan bele is haltak a betegségbe. Emellett a malária a második világháború délkelet-ázsiai hadszínterén, majd később a vietnami háborúban is tizedelte a harcoló katonákat és a hadifoglyokat egyaránt. 
A
malária elsősorban a trópusi égövben szedi áldozatait
Sárgaláz Ugyancsak a trópusi égövön jelent veszélyt az emberekre (katonákra) a sárgaláz, amely egy szúnyog által terjesztett, emésztőrendszeri vérzést és sárgasághoz vezető májgyulladást okozó, fertőző vírusbetegség. A betegség több csatát és háborút is befolyásolt. Például az 1898 áprilisa és augusztusa között lezajlott amerikai−spanyol háború kezdetén a 230 ezres spanyol haderőből mindössze 55 ezren voltak „harckészek”, a többieket ledöntötte a lábukról a fertőzés. Ugyancsak komoly sárgalázjárvány pusztított az 1942-es midwayi csata után az addig fanatikusan küzdő japánok között. 
A
sárgaláz kórokozóját szúnyog terjeszti
Ebola Listánk végén két kakukktojás. Az egyik az ebola, amely a ma ismert egyik legveszélyesebb, magas lázat, kiterjedt külső és belső vérzést okozó vírus. Az elsősorban Afrikában jelen lévő kórokozó az utóbbi néhány évtizedben jelentős járványokat okozott Zairében, Szudánban, Ugandában, Gabonban, Elefántcsontparton és Kongóban. Az első ebolajárvány 1976-ban tört ki Zairében, s azóta is számos alkalommal ütötte fel a fejét ezen a területen. Bár háborúk végkifejletébe egyelőre még nem szólt bele az ebola, a vírus erősen fertőző mivolta és magas halálozási aránya miatt a szakemberek attól tartanak, hogy a jövőben a terroristák biológiai fegyvereinek egyik „alapanyaga” lehet. 
Az
ebola - fertőző mivolta miatt - a biológiai fegyverek egyik
„alapanyaga” lehet
Legionáriusbetegség A másik, listánkról kicsit kilógó kór a legionáriusbetegség, amelyről ma már tudni lehet, hogy valójában semmi köze nincsen a légiósokhoz, sőt, valójában egy tipikus civilizációs kór, amelyet egy baktérium okoz. A betegség elnevezése 1976-ból származik, amikor is egy Philadelphiában tartott légiós veterángyűlés után tömeges tüdőgyulladás tört ki, amely több mint 30 halálos áldozatot követelt, és jelentős figyelmet kapott a médián keresztül. A betegség egyébként leginkább elhanyagolt légkondicionálók és tábori zuhanyzók segítségével terjed, így akár a mai modern katonát is veszélyeztetheti. 
Egy
philadelphiai légiósrendezvényen ütötte fel először a fejét
a betegség
(Köszönet a cikk elkészítésében nyújtott segítségért dr. Meglécz Katalin orvos ezredesnek, a Magyar Honvédség honvéd-tisztifőorvosának.) (Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!) |
|
Tíz
nyersanyag, amelyekért vért ontanak a jövőben
Címkék: hadiipar
Az
már nem kérdés, hogy a Föld készletei végesek, a vita már
csak a felett folyik, hogy pontosan mikor fogy el az olaj, a szén,
a vas, vagy a víz. Bizonyos nyersanyagok birtoklásáért azonban
már évezredek óta háborúznak és a források rohamos
csökkenése miatt, ez a jövőben is így lesz. Szubjektív
összeállításunkban 10 olyan alapanyagot mutatunk be,
amelyekért unokáink is harcolnak majd.
 A vízért folynak majd a jövő háborúi Víz A legfontosabb kérdés, hogy mit iszunk holnap, hiszen a Föld vízkészletének mindössze 2,5 százaléka édesvíz, de ennek közel háromnegyede jég vagy hó formájában van jelen a bolygón. A kutatók szerint 2025-re majdnem kétmilliárd ember élhet vízhiányos területen, így valószínűleg a jövő háborúit az élethez szükséges egyik legalapvetőbb anyagért indítják majd. A híradások szerint Egyiptom és Etiópia lehet az a két állam, amely az elsők között csap össze a víz miatt. Tavaly nyáron az egyiptomi kormány éles hangon bírálta Etiópiának azt a szándékát, hogy felépítsék Afrika legnagyobb erőművét a Níluson. Az egyiptomi elnök bejelentette: nem akarnak háborút, de semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, ha egy csepp vízzel is kevesebb jön le a folyón. Olaj Az olajkészletek kimerülése már napjainkban is komoly problémákat okoznak, de mindez semmi, ahhoz képest, amivel unokáink szembesülnek majd. A gond az, hogy az olajra elsősorban, mint fosszilis energiahordozóra gondolunk, pedig rengeteg terméket készítenek belőle, fontos alapanyaga például a gyógyszeriparnak is. A kutatások szerint a mostani kitermelés mellett még 46 évnyi olajkészlet áll rendelkezésre, ami nagyon kevés ahhoz képest, hogy az igények folyamatosan emelkednek. Ráadásul ezért a nyersanyagért folytatott háborúk jellemzik már a mi korunkat is, nem beszélve a szörnyű környezeti katasztrófákról, amelyeket a kitermelés okozott.  Napjaink konfliktusainak mementói a lángoló olajkutak Földgáz A problémakör nagyon hasonló az olajéhoz, bár földgázból valószínűleg több van, mint a fekete aranyból. A kutatók szerint még 56 évnyi készlet áll rendelkezésre, viszont konfliktusokat már most is okoz rendesen. Elég Oroszország és Ukrajna között rendszeresen kiújuló „gázháborúra” gondolni. Ugyan ez egyelőre nem okozott valódi háborút, de nem kizárt, hogy a jövőben a fegyverek érvelnek majd a kérdésben. Hozzá kell tenni, hogy egész Európának nem titkolt célja az orosz gáztól való függőségének mérséklése, hiszen ez a nyersanyag stratégiai jelentőséggel bír. Ritkaföldfémek A szkandiumon és az ittriumon kívül még 17 fajta ritkaföldfémet ismerünk. Ezeket általában az elektronikai és a hadiipar használja fel, méghozzá egyre nagyobb étvággyal. A gondot az okozza már most is, hogy ezen nyersanyagok közel 97 százaléka Kínában található, amely simán visszaél egyeduralmával: nemrégiben elkezdte korlátozni a ritkaföldfémek kereskedelmét, amit Japán, az Egyesült Államok és Korea is élesen bírált. Az elérhető tanulmányok szerint ezek az alapanyagok nélkülözhetetlenek a legfontosabb katonai és védelmi rendszerekhez is, így nélkülük nincsenek távvezérelt rakéták, vadászgépek, lézerek, kommunikációs és radarrendszerek, éjjellátó készülékek és műholdak sem, de még az amerikai Abrams tankok navigációs rendszere vagy a rakétaelhárító rendszerek sem működnek import kínai ritkaföldfémek nélkül. Réz A réz az ipar egyik legalapvetőbb nyersanyaga, felhasználják csövek gyártásánál, bevonatok készítésénél és fontos az elektronikában, valamint a hadiiparban is. A bányák birtoklásáért már napjainkban is folynak fegyveres összetűzések elsősorban Afrikában, míg a világ legnagyobb készletei Dél-Amerikában találhatóak (az ismert források 540 millió tonnára rúgnak, de a geológiai kutatások szerint az Andok további 1,3 milliárd tonnát rejt). A kutatók szerint 10 milliárd emberrel számolva, körülbelül 2100-ra fogyhatnak el a bolygó réztartalékai, de az újrafelhasználás sokat javíthat a helyzeten. Vas A vas soha nem fog eltűnni a bolygóról, vagy még pontosabban a bolygóból, hiszen a Föld magja is tartalmazza folyékony formában. Más kérdés, hogy mikor merülnek ki az olcsón elérhető készletek annyira, hogy már ne érje meg bányászni a vasércet. Márpedig a vas a hadiipar egyik legfőbb alapanyaga körülbelül az időszámításunk előtti második évezredtől, vagyis attól a pillanattól, amikor először elkezdték használni. A washingtoni környezettudományi kutatóintézet, a Worldwatch Institute kutatóinak becslése szerint még 800 milliárd tonnányi vasérckészlet áll rendelkezésre, amiből 230 milliárd tonna vas nyerhető ki. A számítások szerint mindez - évi 2 százalékos felhasználás-bővülés mellett – 2074-ig lesz elegendő, azután pedig azzal kell megelégednünk, amit már a felszínre hoztunk.  A foszfor bányák kimerülése éhínséget hozhat Foszfor A foszforról sokáig azt hitték, hogy a meglévő készletek még évszázadokig elegendőek, de a legújabb kutatások szerint már csak 30 évig lehet növelni a kitermelést a természetes lelőhelyeken. Ezek főleg Marokkóban, Kínában és Oroszországban vannak, vagyis egy maroknyi ország szolgáltatja a világ foszfor-igényének döntő részét. Márpedig ez az anyag elengedhetetlen a modern növénytermesztéshez, illetve az élelmiszeriparban is. A készletek kimerülését éhínség követi majd, ami általában nem kedvez a békés megoldásoknak. Szén Általában úgy gondolunk a szénre, mint egy kiapaszthatatlan energiaforrásra, pedig a számítások szerint itt is előfordulhat, hogy egyszerűen kimerülnek a készletek, vagy már nem éri majd meg felhozni az iszonyatos mélységekből az anyagot. A szakértők szerint a mostani felhasználás mellett 2072-re drámaian lecsökken az elérhető szén mennyisége, a mostaninak csak 10 százaléka lesz a bányákban. Az viszont nem kérdés, hogy az egyik legalapvetőbb fosszilis energiahordozóért ölre mennek majd a szegény államok.  A szén sem tart ki örökké Ezüst Túl sok katonai vonatkozása ugyan nincsen, de az egészségügyi felhasználása miatt talán megérdemli, hogy ebben a listában foglalkozzunk vele. Az ezüstkészletek ugyanis 2029-re annyira lecsökkennek, hogy már csak a felszínen lévő mennyiséget lehet újrahasznosítani. Jelenleg az egészségügyi ipar kötszerek bevonására és egyéb, a fém fertőtlenítő hatását kihasználó, eljárásokra használja. Arany Az aranyhiány miatt valószínűleg nem esnek majd egymásnak az országok, de azért érdemes vele foglalkozni, hiszen nem csak az ötvösök, de az ipar is használja a nemesfémet. Általában telefonokban, számítógépekben is megtalálható és a gyógyszeripar is felhasználja. Az előrejelzések szerint körülbelül húsz évig tart ki az az aranyérc-mennyiség, amit még könnyen ki lehet bányászni. Ezt követően már csak a törtarany újrafelhasználásával számolhatunk. Korunk egyik legnagyobb aranyláza egyébként Mongóliában zajlik, ahol az emberek kezdetleges szerszámokkal túrják a fagyott földet néhány arany nugátért. Az ott kitermelt arany jelentős része azonban Kínába kerül, ahogy a Mongólia ásványkincseinek többsége.  Mintha a saját sírját ásná a mongol bányász, aki arany után kutat a földben |
|
Tíz
szovjet „csodafegyver” a hidegháborúban
A
hidegháború szót hallva az embernek számtalan dolog jut az
eszébe. Például a vasfüggöny, a nukleáris háború veszélye,
James Bond, és természetesen a feszített ütemű fegyverkezés
a bipoláris világ mindkét féltekén. Bár a versenyből -
ahogy azt tudjuk - az Egyesült Államok került ki győztesen, a
Szovjetunió sem szűkölködött formabontó fegyverekben,
technológiákban, sőt, esetenként az egészen hajmeresztő
ötletektől sem riadtak vissza. Következzen ezekből szubjektív
heti tízes összeállításunk.
A
Cár-bomba: máig a legnagyobb…
A szovjet tervezők mindig is vonzódtak a gigantikus fegyverekhez, ezek sorába tartozik a valaha megépített legnagyobb hatóerejű atomfegyver, a Cár-bomba, melyet az 1950-es évek közepén fejlesztettek ki. A Cár-bomba soha sem állt hadrendben, szerepe elsősorban a Szovjetunió nukleáris képességeinek demonstrálása volt a hidegháború alatt, kísérleti robbantásának időpontját is politikai szempontok alapján határozta meg Nyikita Hruscsov pártfőtitkár. A Cár-bomba egy ötven megatonna hatóerejű hidrogénbomba volt. A kísérleti robbantás során, 1961-ben a tűzgömb kis híján elérte a bombát kioldó repülőgépet is. A fényhatás még ezer kilométer távolságból, így Finnországból is látható volt. A hőhatás pedig akkora volt, hogy még száz kilométeres távolságban is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. A robbanáskor kialakult gombafelhő hatvannégy kilométer magasra emelkedett, és legalább harminc kilométer széles volt. A szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet. 
Máig
a legnagyobb hatóerejű atomfegyver
A
Cár bomba felrobbantása
Csapás az űrből - a Megtört Űrpályájú Bombázórendszer A Megtört Űrpályájú Bombázórendszer egy zseniális terv volt, miszerint földkörüli pályán keringő nukleáris fegyverrendszerek hajtottak volna végre támadást az Egyesült Államok szárazföldi célpontjai ellen. A „hátsó ajtón”, az Északi-sark felől tervezték a támadást, megkerülve a radarrendszerek hálózatát, így közelítve a kijelölt területhez. 1962-1963-ra körvonalazódott, hogy legalább három fő, a világűrre irányuló, fegyverkezési program működött a Szovjetunióban. Valamennyi variáció közös koncepción alapult, ez pedig az volt, hogy nukleáris fegyvereket kell a világűrbe juttatni földkörüli pályára és aztán várakozni a megfelelő pillanatra, amikor beléptetvén őket a földi atmoszférába, azok megcélozzák az Egyesült Államok területét. Kettő az egyben: műhold és bomba Egy 1962-ben kelt CIA jelentés leszögezi: „A szovjetek képesek arra, hogy kifejlesszenek egy orbitális pályán keringő, nukleáris bombát hordozó műholdat, s bármikor dönthetnek egy ilyen eszköz világűrbe juttatásáról, illetőleg az orbitális pályájának elhagyásáról már az egészen közeli jövőben propaganda és politikai célokból.” Komoly meggyőződés élt a szakértőkben aziránt, hogy egy ilyesféle fegyver sokkal inkább szolgálja a Szovjetunió propagandisztikus céljait, mintsem hogy a hadsereg kezébe ténylegesen hatásos fegyvert adjon. Propaganda vagy sem, ez a fegyver adott esetben komoly fejtörést okozhatott volna az USA-nak. Nem véletlenül foglalkozott vele annyit a CIA. Csillagháború szovjet módra - a Poljus Az 1987-ben elvégzett Poljus/Skif-DM kísérlet úgy tűnik az egyetlen próbálkozás volt az űrbázisú lézerfegyver kipróbálására. A program történetét sűrű ködfelhő burkolja, azonban főbb pontjai ma már ismertek. A Poljus űreszközt elstartoltatták az Enyergija hordozórakéta első sikeres indítása alkalmával 1987. május 15-én, azonban az orbitális pályát már nem tudta elérni az irányítórendszerében fellépő súlyos hiba miatt. 
A
Poljus/Skif-DM nem tudott Föld körüli pályára állni
Plazmafegyverek a műholdak ellen A hidegháború éveiben több szovjet katonatiszt is beszámolt arról, hogy immár kellő felszereltséggel rendelkeznek ahhoz, hogy rádioelektronikus fegyvereket vessenek be földkörüli pályán keringő mesterséges égitestekkel szemben. A kérdéskörrel foglalkozók egyike egy olyan fegyvert írt le, amely extrém nagy frekvenciájú tartományban működő generátorok révén képes elpusztítani az országot megközelítő rakétákat és az ország felett elhaladó mesterséges holdakat. Ugyanakkor egy másik szakértő - aki a rakétás támadások korai riasztórendszerének felelőse volt - azt mondta, hogy a korábban napvilágot látott nyilatkozatok az orosz plazmafegyverek képességéről, meglehetősen túloznak. Egy hamvában halt ötlet - a nukleáris meghajtású bombázó A hidegháború kezdetén, egészen pontosan a ballisztikus rakéták megjelenéséig a szovjet vezetésnek komoly fejtörést okozott, hogy miként tudnának légi úton érdemi csapást mérni az Egyesült Államok területére. Bombázóik hatótávolsága ezt nem, vagy csak bonyolult légi utántöltő manőverek árán tette lehetővé, így született meg a nukleáris meghajtású repülőgép sci-fibe illő ötlete. A tervezésből a legtöbb iroda kivette részét, születtek is grandiózus tervek, ám hamarosan a szovjet mérnökök szembesültek azokkal a problémákkal, melyek végül a projekt vesztét okozták: a megfelelő hatásfokú, de még beépíthető tömegű reaktorvédelem, a sugárszennyezett gép földi kiszolgálása, a személyzet katapultálása baleset esetén a teljesen zárt pilótafülkéből... Az eredmények elmaradása miatt a Központi Bizottság illetékesei leállították a tervezést, átcsoportosítva a tudósokat a ballisztikus rakéták tervezéséhez. A rakétákkal végül sikerült teljesíteni az elvárt célt, azaz bárrmikor, igen rövid idő alatt tudtak (volna) akár nukleáris csapást is mérni az Egyesült Államok területére. 
A
szovjet tudósok zseniális ötlete használhatatlannak bizonyult
Extrém, de hatásos Aligha akad a fegyverkezés történetében furcsább és bizarrabb, mint az időjárás módosító fegyver. A hidegháború során több ország, köztük a két szuperhatalom is foglalkozott ilyen eszközök kifejlesztésével. A Szovjetunióban az efféle kutatások a Kínai határ közelében folytak, mégpedig nem kevés sikerrel. Hiszen 1976-ban Kína hivatalosan tiltakozott a Szovjetuniónál, hogy a határvidéken úgymond „kifacsarják" a felhőket, és a Kínában a várva várt eső a határ szovjet oldalán esik le. Az időjárásfegyver harctéri bevetése azonban az Egyesült Államokhoz köthető. Az esőfegyvert először a vietnami háborúban vetette be az amerikai hadsereg, hogy járhatatlanná tegye az ellenség utánpótlásvonalait. 1966-tól a Popeye-hadművelet keretében mintegy 2600 esőmagvasítást hajtottak végre, borzalmas esőzéseket idézve elő Észak-Laoszban. Az akciót követő botrány hatására végül 1979-ben az USA aláírta a katonai jellegű időjárás-módosítás tiltásáról szóló ENSZ-határozatot. 
A
szovjet tudósok az időjárást is befolyásolni akarták
Műholdvadász MiG Mára bebizonyosodott, hogy legalább két MiG-31-es elfogó vadászgépet építettek át 1987-ben oly módon, hogy felszerelhető legyen kinetikus ütközést végrehajtó, műhold-megsemmisítő fegyverrel. A kétüléses MiG-31-es eredetileg nagymagasságban bevethető, nagy hatótávolságú elfogó vadászgépnek tervezték, maximálisan tizenhét kilométeres bevethetőségi magassággal. A korai jelentésekben az szerepelt, hogy az becsapódást végrehajtó fegyvert a főhajtómű alá erősítették fel centrális pozícióban. Később az is kiderült, MiG-31D már két, a szárnyak alatti pilonokban elhelyezett rakétával volt felszerelve. Azután nem sokkal, hogy a két prototípus megépült, a programot törölték. 
Műholdak
ellen is képes volt csapást mérni
A robotrepülőgépek ősei A stílusosan Burja (Vihar) névre keresztelt program 1947-ben kezdődött. Az ötvenes évek elején az interkontinentális robotrepülőgép igazi újdonságnak számított, amelynek tervezése és fejlesztése során több, addig ismeretlen problémát kellett megoldani. A robotrepülőgépeket kétfokozatúra tervezték. Az elképzelések szerint a Burja kettő, míg ikertestvére, a Burán (nem azonos a hasonló nevű űrrepülővel) négy folyékony hajtóanyagú indítórakétával rendelkezett, amelynek feladata az volt, hogy a robotrepülőgépet a pálya kezdeti szakaszán a szükséges sebességre gyorsítsa. A menethajtóművet úgy kellett kialakítani, hogy hangsebesség feletti utazósebességet biztosítson, miközben el kellett érni a nyolcezer kilométeres hatótávolságot is. Erre a célra torlósugár-hajtóművet kívántak felhasználni. 1959. december 2-án a Burja teljes felszereléssel, az asztronavigációs berendezés felhasználásával hajtott végre repülést. A meghatározott program végrehajtása után a robotrepülőgéppel 210 fokos fordulatot hajtottak végre és azt a továbbiakban rádióparancsokkal irányították. A négyezer kilométeres hatótávolság elérésével lezárult a fejlesztés kezdeti szakasza. Ám az ötvenes évek végére az interkontinentális ballisztikus rakéták már több szempontból felülmúlták a robotrepülőgépeket, így a programot leállították. 
Az
ötvenes évek elején az interkontinentális robotrepülőgép
igazi újdonságnak számított
Állati fegyver A Kollie-terv két szovjet tudós, Vlagyimir Demikov és a Nobel-díjas Viktor Manujilov agyszüleménye. Demikov a háború befejeződése után kezdett transzplantációs kísérletekbe kutyákon. A célja az volt, hogy olyan eszközt, egy úgynevezett autoejektort fejlesszen ki, amellyel egy kutya feje életben tartható azt követően is, hogy azt elválasztották a testétől. Azt remélte, hogy a módszer idővel majd alkalmazható lesz embereken is, s így a harctéren halálos sérülést szenvedett katonákat megmenthetik azáltal, hogy fejüket az összeroncsolódott testüktől leválasztva mesterségesen tartják életben arra a pár napra, amíg ép testet nem találnak nekik. Úgy tűnik, hogy a Kollie egy tökéletes, a harmadik világháború harcmezőin legyőzhetetlen kiborg-katona lett volna, melynek masszív robot testét egy – még a fej leválasztása előtt beidomított – kutya agya irányította volna. A robot végtagjainak mechanizmusait pneumatikus és hidraulikus munkahengerek mozgatták volna, aminek köszönhetően képes lett volna akár ötszáz kilogrammnyi terhet a magasba emelni, vagy bármilyen terepviszonyok mellett kétszáz kilogramm fegyverzettel háromnegyed óra alatt megtenni öt kilométeres távolságot. Azt, hogy szovjetek meddig jutottak a fejlesztéssekkel, nem tudni. Hiszen az egy dolog, hogy képesek voltak arra, hogy napokig életben tartsák egy kutya fejét, de hogy ezt a kor technikai színvonalán egy gépezetbe integrálják úgy, hogy az képes legyen irányítani is azt, meglehetősen kétséges. Emellett a történet abszurd mivolta is arra enged következtetni, hogy a Kolli-terv a képzelet szüleménye. 
A
Kollie egy tökéletes, a harmadik világháború harcmezőin
legyőzhetetlen kiborg-katona lett volna
|
|
Tíz
német „csodarepülő”, amely megfordíthatta volna a második
világháború kimenetelét
Címkék: egészségügy, ejtőernyő, felderítő, gyakorlat, hadiipar, haditechnika, helikopter, légierő, második
világháború, rakéta, vadászgép
Első
ránézésre a legújabb fejlesztésnek tűnnek. Áramvonalas,
sugárhajtású vadászgépek és bombázók, modern, esetenként
megdöbbentő újításokat felvonultató külsejük azt sugallja,
a 21. század mérnökei álmodták meg őket. És kiderül, hogy
a sci-fibe illő gépek tervei közel hetven évvel ezelőtt
láttak napvilágot - következzen heti, szubjektív tízes
listánk.
A
villámbombázó, amely túl drágának bizonyult
Az Arado E 555 Hitler villámbombázók iránti érdeklődésének köszönhette létét. A háború végéhez közeledve a Luftwaffe egyre inkább háttérbe szorult a mennyiségi fölényét kihasználó szövetséges légierőkkel szemben, így bármilyen művelet sikerét kizárólag az átlagosnál sokszor nagyobb sebesség garantálhatta. Ekkoriban fogalmazta meg Göring híres 3X1000-es elvárását, miszerint Németországnak olyan bombázóra van szüksége, mely ezer kilogramm bombát ezer kilométer távolságra ezer kilométer/óra sebességgel tud eljuttatni. Ehhez társult Hitler azon rögeszméje, hogy az amerikai nehézbombázók által lerombolt német városokért bosszúból amerikai nagyvárosokat, kiemelt célpontként New Yorkot kell bombáznia a Luftwaffenak. Az Arado projektje túl is szárnyalhatta volna ezen elvárásokat, emellett olyan újításokat is tervbe vettek a mérnökök, mint a távvezérelt lövegtornyok. A hat sugárhajtómű által levegőbe emelt „csupaszárny” konstrukciót végül a gyártás horribilis költségei miatt vetették el.  A B-2 Spirit elődje, az első „csupaszárny” bombázó Hasonló külsejű volt a Ho-229, amely a rajzasztalról lekerülve a tesztrepülésekig is eljutott. Feltételezhető repülési sebessége 997 kilométer/óra volt, amely, ha igaz, azt jelentette, hogy lényegesen gyorsabb volt, mint a Me-262. A második prototípus - ha hihetünk a korabeli feljegyzéseknek - kiváló mozgékonysággal és manőverező képességgel bírt. Olyan jelentések is készültek, hogy a Me-262-vel légiharcot szimuláltak és a Ho-229 legyőzte vetélytársát. Tervezői, a Horten fivérek tizenéves koruk óta „csupaszárny” gépeket terveztek, ezúttal is a jól bevált konstrukciót fejlesztették tovább. A gép nagy hatótávolságú bombázónak készült, amelyet négy darab Mk 108 típusú, 30 milliméteres es gépfegyverrel láttak el, valamint két 500 kilogrammos bombát volt képes hordozni. Amitől még az amerikai mérnököknek is leesett az álluk A billenőrotoros, függőleges fel- és leszállásra képes repülőgépről mindenkinek az amerikai V-22 Osprey jut az eszébe. Kevesen tudják, hogy a német mérnökök ezen a téren is évtizedekkel megelőzték korukat, méghozzá a Weserflug WP 1003 megtervezésével. A gépet két DB 600-as motorral látták el, amelyek hatalmas, négy méter átmérőjű légcsavarokat forgattak meg. Ezek a szárnyvégeken kaptak helyet, melyek vertikálisan és horizontálisan is rögzíthetők voltak. A konstrukció valószínűleg sohasem jutott túl a tervezésen, ám a háború után nem kevés ihletet adott az amerikai fejlesztőknek.  Egy valóban meghökkentő konstrukció Minden szempontból különleges és egyedi a dr. Alexander Lippisch által tervezett P 13-as modell. Az impozáns 1650 kilométer/órás sebességet is elérni képes villámbombázót gázturbinák és egy légcsavarpár együttes ereje emelte volna a levegőbe, emellett kisegítő rakétamotor is szerepelt a tervek között. A meghajtást merőben újszerű alternatív üzemanyaggal, szénnel terveztek megoldani. A szokatlan külsejű gép a teszteken kiválóan szerepelt, ám forráshiány miatt a sorozatgyártásig már nem juthatott el. A transzatlanti bombázó, amely majdnem célba ért A Messerschmitt Me-264 távolsági bombázót 1942-ben azzal a céllal fejlesztették ki, hogy a legjobb aerodinamikai kialakítással és a légellenállás növelő védőfegyverzet elhagyásával létrehozzanak egy olyan gyors repülőgépet, amely képes az európai szárazföldről csaknem kétezer kilogrammnyi bombateherrel támadni New Yorkot. Ezzel szemben a megfelelően felfegyverzett változatoknak torpedóbombázóként, vagy távolsági felderítőként kellett volna az egész Atlanti-óceánt berepülniük. Az első és egyetlen prototípus Jumo 211-motorokkal és Me 264 V1-es jelzéssel 1942 decemberében repült először. Teljesítménye és repülési tulajdonságai felettébb kiemelkedőek voltak. Az erősebb motorokkal történő sorozatgyártásnak 1943-ban kellett volna beindulnia a Weser repülőgépgyárban, de a hadi helyzet már nem engedte meg egy stratégiai bombázó szériagyártását.  Ami már annyira modern volt, hogy elvetették... A hadiipari fejlesztők csak az utóbbi években kezdték el felfedezni a modulrendszerekben rejlő lehetőségeket, ám az ötlet már 1939-ben megszületett a Fieseler Fi 333 szállító-repülőgép tervezőinek fejében. A Fieseler szakemberei ugyanis egy rendkívül keskeny törzsű repülőgépet rajzoltak meg, amely alá egy különálló szállítómodult lehetett volna felszerelni. Ez a mobil szállítóegység, a hadműveleti bevetéseknek megfelelően alkalmas lett volna személy, és teherszállításra, valamint ejtőernyős, egészségügyi, vontató, vagy akár üzemanyag-szállításra is. A konténer nélküli repülések alkalmával, pedig a repülőgéptörzs alá különféle utász-felszereléseket, vagy roham- és motorcsónakokat, esetleg különböző részegységeket is függeszthettek. Ám forradalmi megoldásai a vesztét is okozták, a Birodalmi Légügyi Minisztérium ugyanis egy hagyományos géptípus terveit választotta. Hihetetlen, de igaz: a világűrt is meghódították volna A világűr katonai alkalmazásának első terve (a V-2-t ismerve talán nem is olyan meglepő) a második világháborúhoz fűződik. Eugen Sänger 1944 augusztusában készített egy tervet korábbi hiperszonikus rakéta-repülőgép vázlata alapján. A gép a tervek szerint egy sínpályáról indult, rakétahajtóművével emelkedett fel a világűr határáig, majd vitorlázva repülte volna körbe a földet. A felszállást startrakéták segítették volna, amelyek 600 tonnás gigászi erejüket 11 másodperc alatt adták le. Az indítást követően 30 fokos emelkedésben érte volna el az 1500 méteres magasságot, és az 1851 kilométer/órás sebességet. Majd nyolc perc alatt elégett volna a gép 90 tonna üzemanyaga. Út közben a cél (New York) felett átrepülve kioldotta volna 5 tonnás bombaterhét és végül leszállt volna a kiindulási ponton. A terv a háború után eljutott mind az Egyesült Államokba, mind a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte a mérnököket és a politikusokat.  Legalább harminc évvel megelőzte korát A Junkers Ju-287 sugárhajtású bombázó tervezése 1942-ben kezdődött. A merőben új sárkányszerkezetű gépet előrenyilazott szárnyakkal látták el. A konstrukció fő előnye a bombázóknál kiemelten fontos alacsony tömeg volt. A repülőgépet négy darab Jumo 004 B-1 gázturbinával látták el, amelyek közül kettő a szárnyak alatt, kettő pedig közvetlenül a pilótafülke mögött kapott helyet. A viszonylag csekély saját tömegnek és a négy darab, egyenként 8,8 kilonewton tolóerőt termelő hajtóműnek köszönhetően a gép legnagyobb sebessége a mérnökök számításai szerint meghaladta a 750 kilométer/órát, amely jóval felülmúlta a korabeli bombázógépek átlagos sebességét. A Ju 287 prototípusa 1944. augusztus 16-án szállt fel első alkalommal. Az előrenyilazott szárnyú bombázógép kudarcát az okozta, hogy a tervezését végező mérnökök fantáziadús ötlete harminc évvel megelőzte a kor technikai színvonalát.  Egy igazán szokatlan konstrukció A Heinkel Wespe függőlegesen fel- és leszálló turbólégcsavaros elfogó vadászgép a szövetségesek növekvő légi fölényének köszönhette létét. A szokványosnak egyáltalán nem nevezhető repülőszerkezetre nem terveztek hagyományos szárnyakat, mindössze három rövid szárnycsonkot a törzs közepére, melyeket egy gyűrűszerű rotorház kapcsolt egybe. Ebben a szerkezetben kapott helyet még a turbólégcsavaros hajtómű hatlapátos légcsavarja is. A nagy teljesítményű hajtóműhöz a repülőgép orrába, a pilótafülke alá, tervezték a levegő beömlőnyílást. A pilóta fekvő helyzetben – minden irányban jó kilátást biztosító, buborék alakú kabinból irányította volna a nem szokványos gépet. A Wespe felszállását gyakorlatilag a rakéták függőleges felszállásához hasonlóan képzelték el. Tehát a vadászgép a farokrészén állva, orrával az ég felfelé mutatva függőlegesen emelkedett volna a magasba, ahol már repülőgépként manőverezve hajtotta végre feladatát. Végül pedig, a felszálláshoz hasonlóan függőlegesen ért volna földet. Csak a mozivásznon kelhetett életre Utolsóként lássunk egy olyan szerkezetet, amely mind a mai napig a legfurcsábbnak, a leginkább extrémnek nevezhető: ez kétségkívül a Focke-Wulf mérnökei által megálmodott Triebflügel. A gép törzsének közepén, a pilótafülke és a farokrész között háromtollú propeller-szárnyak működtek, amelyek a törzs körül forogtak. Ezek a rotorok függőleges repüléskor a helikopter működéséhez hasonló feladatokat töltöttek be, míg vízszintesen hagyományos repülőgép módjára repült volna. Külön érdekesség, hogy a légcsavartollak végére egy-egy torlósugár-hajtóművet terveztek, innen a találó „Jetkopter" elnevezés. A légcsavartollak állásszögét is lehetett állítani, amitől kedvezőbb repülési feltételeket vártak. A felszállást a rotorokon kívül startrakéták is segítették, így a forgási sebesség növelésével tovább fokozhatták a sebességet, ezáltal a torlósugár-hajtóművek már elegendő erőt biztosítottak volna a biztonságos működéshez. A szokatlan koncepciót érdekes módon az 1990-es években ismét elővették, azonban ez sem jutott tovább egy tanulmány elkészítésén túl. Végül legutóbb a fantázia világa irányította ismét a figyelmet a Triebflügelre, amikor az Amerika kapitány: Az első bosszúálló című nagy sikerű amerikai mozifilmben újból feltűnt ez a masina, a nácik egyik csodafegyvereként.  (További Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!) |
Tíz
misztikus rejtély a modern hadseregek történetéből
Címkék: hadiipar
A
hadseregek mindig is izgatták az emberek fantáziáját. A bizonyos
mértékig rejtett működés a mai napig egyfajta titokzatosságot
von a haderő köré, mindez pedig sokaknál törvényszerűen a
fantazmagóriák elburjánzásához vezet. Azt azonban kár lenne
tagadni, hogy e fantazmagóriák többnyire érdekesek, izgalmasak,
és a megfogalmazott gondolatokkal még akkor is szórakoztató
eljátszani, ha egyébként mindenféle komoly alapot nélkülöznek
vagy részigazságokon alapulnak. Eheti összeállításunkban ilyen
elméleteket gyűjtöttünk csokorba a modern korból – és mielőtt
bárki is nagyon komolyan venné, sietve leszögezzük: nemhogy
állítani, de még csak sugallni sem szeretnénk semmit az alábbi
válogatással.
Rejtélyes
fegyverkísérletek a náci Németországban
A hitleri Németországban folytatott különös fegyverkísérletek a mai napig dús táptalajt adnak az összeesküvés-elméletek hívei számára, akik néhol egészen elképesztő ostobaságokig merészkednek. Ami viszont ettől függetlenül is tény: a kiváló tudós- és szakembergárda segítségével Hitler birodalmában valóban szinte minden irányban folytak kísérletek a speciális fegyverek kifejlesztésétől kezdve egészen az űrkutatásig. A legismertebb, tényleges használatra is került, a kor viszonyaihoz képest valóban elképesztő technikát jelentő eszköz a V2-es rakéta volt, az első ember alkotta eszköz, amely kilépett a világűrbe (nem véletlen, hogy kifejlesztője, Wehrner von Braun később az amerikai űrprogramban is kulcsszerepet játszott). Ezen és a nukleáris kutatáson túlmenően azonban a nácik egészen bizarr eszközök fejlesztésével is foglalkoztak, például különböző mágneses- és rezonancia-fegyverekkel, vegyi és biológiai fegyverekkel. A világháborús német hadiipar legfőbb fehér foltját azonban a híres foo-vadászok jelentik, mivel biztosat semmit sem tudunk róluk azt leszámítva, hogy a hadmérnökök valóban kísérleteztek hipergyors, szárny nélküli repülő szerkezetek megalkotásával. A háború alatt számos szövetséges pilóta számolt be bizarr észlelésekről a légicsaták során, és több, ezekkel kapcsolatos amerikai és brit anyag a mai napig titkos. Mások szerint azonban a foo-vadászok csupán a roppant tudatos goebbelsi propagandagépezet suttogó szárnyának agyszüleményei voltak, hogy azt sejtessék: Hitler kezében olyan eszközök vannak, amilyenekről ellenfelei még csak nem is álmodhatnak.
Roswell és az 51-es körzet
Két dolog biztos: az egyik, hogy valami lezuhant Nevadában 1947. július 3-án, a másik, hogy a mai napig nem tudjuk, pontosan mi volt az. A roswelli összeesküvés-elméleteket alighanem szükségtelen alaposabban részletezni, hiszen közhelyszámba mennek a furcsa baleset ismert vagy annak vélt mozzanatai az amerikai hadsereg villámgyors felbukkanásától kezdve a Pentagon egészen értelmezhetetlen kommunikációs bakijaiig az esetet követő napokban (bár azt a mai napig nem tudni pontosan, hogy Harry S. Truman elnök is tényleg a helyszínre látogatott-e). Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a titokzatos – hivatalosan természetesen nem létező – 51-es körzetben őrzött állítólagos földönkívüli maradványoknál jóval prózaibb megoldások is szóba jöhetnek a roswelli rejtély kapcsán. Az egyik, az idegeneknél kétségkívül kevésbé izgalmas elmélet szerint valójában az amerikai hadsereg egy speciális kísérleti repülőgépe zuhant le a területen, míg mások egy szovjet kémrepülőgépet rebesgetnek.
A Pentagon épületének szimbolikája
Miközben a falai között született némely döntések is bőven okot adtak a vaskos politikai összeesküvés-elméletekre, maga a Pentagon épülete is a találgatások kereszttüzében áll: sajátos ötszög alakú kolosszusában naponta majdnem 30 ezer ember dolgozik, a bebocsáttatást nem nyerők pedig előszeretettel látnak bele bármibe bármit az amerikai védelmi minisztérium épületével kapcsolatban. A Pentagont 1941-ben építették: korábban a tárca dolgozói közel húsz különálló létesítményben dolgoztak Washington-szerte. Alakját környezete határozta meg, de sokan már abba is szeretnek beleképzelni valamit, hogy egy olyan helyen épült fel, amit a helyiek előtte Hell’s Bottomnak („A pokol feneke”) hívtak. Azóta a találgatások sem szűnnek: az ötszögben és annak különböző részeiben a konspiráció-elméletek hívei különböző titkos társaságok szimbolikáját keresik – és természetesen meg is találják –, mások pedig előszeretettel vetik fel, hogy érthetetlen, miért kellett több mint 80 millió dollárért felhúzni a monstrumot az igencsak költségigényes háború kellős közepén. Kérdés persze, ennyire érdekesnek találnák-e a Pentagont akkor is, ha nem az amerikai hadsereg agytrösztje működne benne…
A Philadelphia-kísérlet
Az 1943-as Philadelphia-kísérlet a mai napig az egyik legizgalmasabb és egyben legrejtélyesebb vállalkozás, amibe az amerikai hadsereg valaha is belefogott, legalábbis az összeesküvés-elméletek kedvelői szerint. A kiindulópont a katonai járművek – elsősorban a hajók – láthatatlanná tétele volt, a kísérleti nyúl szerepét pedig a USS Eldridge nevű romboló töltötte be. A mai napig rejtély, hogy pontosan mit is csináltak vele, több, a műveletben saját bevallása szerint részt vett egykori katona azonban azt állította, hogy a projekt sikerrel járt, az Eldridge kétszer is eltűnt, majd megjelent, miközben ÁLLÍTÓLAG több száz kilométerrel arrébb is látták a norfolki radarokon pár másodpercre. A legénység azonban olyan riasztó állapotban, komoly sérülésekkel tért vissza, akárhol is jártak, hogy a hadsereg végül maga is megrettent, és leállította az egész projektet. Mindez roppant izgalmasan hangzik, mindössze egyetlen szépséghibája van: az amerikai haderő azóta is következetesen és kategorikusan tagadja, hogy a Philadelphia-kísérlet valaha is megtörtént volna, annak minden sci-fibe és ufómagazinokba kívánkozó részletével együtt. Akármi is az igazság, arra azért jók voltak a bizarr műveletről szóló pletykák, hogy alapötletet adtak a ’80-as évek kultikus filmje, a Végső visszaszámlálás alkotóinak…
Montauk Point
Montauk Point New York államban, Long Islanden fekszik, és arról híres, hogy itt fekszik a Camp Hero légibázis, amely egészen 1969-es bezárásáig fogadta az amerikai légierő gépeit, előtte pedig kevésbé tiszta rendeltetésű támaszpontnak származott. Noha a bázis felszíni részét több mint negyven éve kiürítették, állítólag távolról sem elhagyatott: 1969 után további elektromos vezetékeket és telefonkábeleket húztak fel a környékén, és ugyan 1984-ben átadták a területet New York állam kezelésébe, a föld alatti objektumokra az átruházás nem vonatkozott. Az itt létesített szabadidőpark néhány részét azóta sem nyitották meg, ezeket szigorúan őrzik, és egyesek – természetesen komoly bizonyítékok nélkül – állítják: a vidék továbbra is egy kisebb városnak megfelelő elektromos áramot használ fel. Ami bizonyos: már a terület őslakosai, a montauk indiánok is különös helynek tartották a mai Montauk Pointot, sok legendát őriztek az itt megesett sajátos eseményekről, és a 20. század első felében minden idők leghíresebb okkultistája, Aleister Crowley is meglátogatta a helyet. Szintén tudni lehet, hogy a második világháború idején a bázison különlegesen nagy teljesítményű radar működött. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint a föld alatt továbbra is történik valami a néhai légibázis takarásában, és titokzatos dimenzióközi, illetve egyéb bizarr fizikai kísérletekről suttognak.
Neuschwabenland és az Operation Highjump expedíció
A Déli-sarkvidékben látszólag nincs túl sok érdekes: élhetetlen, természeti erőforrásaihoz a nemzetközi egyezmények értelmében nem lehet hozzányúlni, és ha nem így lenne, a vastag jégpáncél alól akkor is csak olyan anyagi és egyéb áldozatok árán lehetne kitermelni az ásványkincseket, hogy a jelenlegi technológiai szinten alig vágna bele bárki is. Ennek ellenére a nagyhatalmak a 20. században mégis különös érdeklődést mutattak a kontinens iránt, és sokaknak nehezére esett elhinni, hogy e kíváncsiság hátterében csakis a tudományos éhség húzódott meg. A náci Németország 1938-ban Neuschwabenlandként a sajátjának nyilvánította a 13 millió négyzetkilométeres kontinens egyik részét, és expedíciókat is indítottak ide, de hogy pontosan mit is csináltak, senki sem tudja. (Azon gyakran suttogott híresztelések természetesen mindenféle tudományos alapot nélkülöző ostobaságok, hogy állandó katonai bázist üzemeltettek volna a sarkvidéken.) A század egyik legizgalmasabb konspirációs teóriahalmazának szolgáltatott alapot a Richard E. Byrd admirális vezette 1947-es amerikai expedíció, az Operation Highjump is, amely a mai napig a leggrandiózusabb vállalkozásnak számít az Antarktisz megismerésére mintegy négyezer résztvevőjével, helikopterekkel, vadászgépekkel és tizenhat hadihajóval. A kora egyik legelismertebb sarkkutatójának számító Byrd az előirányzott nyolc hónap helyett nem egészen két hónap után befejezettnek nyilvánította az expedíciót, hazahajózott, és ugyan néhol elejtett egy-egy célzást arról, hogy óriási veszélyekre bukkant délen, sosem derült ki, hogy pontosan mit is talált. És ez egy darabig így is marad, a Highjump művelet pontos részletei ugyanis a mai napig szigorúan titkosak – vagyis semmi sem gátolja meg az élénk fantáziával megáldottakat az elméletgyártásban.
Eltűnések a Bermuda-háromszögben
Több mint ötven hadihajó és több mint húsz repülőgép rejtélyes eltűnése okán a Bermuda, Puerto Rico és a floridai Fort Lauderdale által alkotott Bermuda-háromszög a világ egyik legismertebb és legrejtélyesebb helyének számít. Az eltűnt járművek között szép számmal akadtak katonai eszközök is, így például a Cyclops nevű amerikai hadihajó, amelyet szintén nyomtalanul nyelt el „az Ördög háromszöge”. Rejtély, hogy pontosan mi okozza az eltűnéseket a zónában: mivel a Bermuda-háromszögben gyakran az iránytű is teljesen megkergül, a legtöbben valamilyen megfejthetetlen mágneses tevékenységre gyanakszanak, de természetesen élnek a köztudatban ennél jóval vadabb elképzelések is. A lényeg azonban annyi, hogy továbbra sem tudja senki – ennek megfelelően az amerikai hadsereg sem –, hová tűntek azok a katonák, akik a Cyclopson utaztak, vagy az errefelé eltűnt repülőkben ültek, mivel jellemzően a roncsok sem kerültek elő soha. Mások előszeretettel hívják fel a figyelmet arra, hogy a Bermuda-háromszögben eltűnt járművek száma annyira azért nem kiugró a terület méretéhez képest, amennyire ezt az ufókkal és az ősi Atlantisz tenger alatti romjaival kábító összeesküvés-elméletek hívei sejtetik.
Tibet
Adolf Hitler és Heinrich Himmler okkultizmus iránti vonzódása köztudott volt, az SS-en belül Ahnenerbe néven külön kutatórészleg szerveződött a különféle mágikusnak tulajdonított kegytárgyak felkutatására és egyéb, viszonylag hagymázosnak tűnő célokra. Az Ahnenerbe égisze alatt a németek számos expedíciót szerveztek a világ különböző tájára, amelyeknek részletei a mai napig homályosak és nyugtalanítóak. Tibet mindig is izgatta a nyugati világ fantáziáját – James Hilton 1933-as bestsellere, a Lost Horizon (magyarul A kék hold völgye), illetve a belőle készült Frank Capra-film hatására valóságos Tibet-kultusz bontakozott ki értelmiségi körökben –, a nácik két, egyes források szerint három ide vezényelt expedíciójáról azonban mindmáig keveset tudni: az SS-ben szolgáló Ernst Schäfer természettudós vezette csoportok állítólag az árják tibeti eredetét akarták felkutatni, de történészek szerint a vállalkozás céljában maga Schäfer sem hitt, egyszerűen csak kihasználta a Himmler biztosította lehetőségeket. Emellett információk keringenek az interneten és a gyanús konteó-magazinokban arról, hogy utóbb tibeti származású SS egyenruhás személyek holttesteit találták meg több német nagyváros bunkereiben, sőt, Hitler főhadiszállásán is. Ezeket a híreket komoly források soha nem erősítették meg, bár kétségkívül érdekfeszítően hangzanak. Ahelyett, hogy ebbe belemennénk, inkább azt jegyezzük meg: magukat jól értesültként feltüntető források szerint a kínai hadsereg tibeti tevékenységének is létezik egy okkult oldala, sőt, a kommunista Kína egész tibeti jelenlétének hátterében is spirituális-misztikus okokat sejtenek…
A Djatlov-rejtély
A néhai Szovjetunióban általában másképp kezelték az ügyeket, mint az Egyesült Államokban, így innen jóval kevesebb bizarr, a hadsereget is érintő eset híre szivárgott ki az elmúlt évtizedekben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek. Az egyik legismertebb a Djatlov-incidens néven elhíresült eltűnés: 1959-ben a szverdlovszki (ma: Jekatyerinburg) műszaki egyetem hallgatói és néhány hozzájuk csapódott társuk Igor Alekszejevics Djatlov vezetésével ártalmatlan hegyi kirándulásra indultak a környékre, majd eltűntek. Később már csak a holttesteik kerültek elő, méghozzá igen nyugtalanító és megmagyarázhatatlan állapotban, szokatlan és érthetetlen sérülésekkel, hiányos ruházatban. A nyomozás adatait szinte azonnal titkosította a KGB. Tény, hogy a szóban forgó Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben a Vörös Hadsereg több laboratóriumot és bázist működtetett, ahol – és itt már az „állítólag”-ok hosszú sora kezdődik – fegyverek kifejlesztésén is dolgozhattak. Vajon a fiatalok is egy ilyen fegyver tesztelésének estek áldozatul? Vagy láttak valamit, amit nem lett volna szabad, és ezért meg kellett halniuk? Valószínűleg már sosem tudjuk meg – főleg, mert ugyan a ’90-es évek elején bizonyos nyomozati akták titkosítását feloldották, a tényleges lényegi részletek kutatását az orosz hatóságok a mai napig nem engedélyezik.
A HAARP
A Pentagon mellett több neves amerikai egyetem által pénzelt és működtetett High Frequency Active Auroral Research Program, vagyis Magasfrekvenciás Aktív Ionoszféra-kutató Program 2007 közepe óta üzemel teljes elánnal az alaszkai Gacomában, elképesztő energiaigénnyel, és – annak dacára, hogy hivatalosan elsődlegesen tudományos programról van szó – igen komoly titoktartás mellett. Maga a létesítmény egy magasfrekvenciájú adóból és a hozzá tartozó méretes antennamezőből, illetve egy tudományos bázisból áll, célja hivatalosan az ionoszféra tanulmányozása, illetve az eredmények alkalmazása akár polgári, akár védelmi célokra. Mindez amolyan „nesze semmi, fogd meg jól” leírásnak tűnhet, így nem csoda, hogy az utóbbi években a HAARP a konspiráció-elméletek gyártóinak kedvenc témája lett, és a legkülönfélébb ötletekkel álltak elő azt illetően, mi is folyik valójában Alaszkában. A legismertebb elmélet szerint az amerikai hadsereg az időjárás befolyásolásával és annak katonai alkalmazásával kapcsolatos kísérleteket végez itt, a Pentagon azonban természetesen kitart amellett, hogy tudományos program folyik az övezetben.
A hitleri Németországban folytatott különös fegyverkísérletek a mai napig dús táptalajt adnak az összeesküvés-elméletek hívei számára, akik néhol egészen elképesztő ostobaságokig merészkednek. Ami viszont ettől függetlenül is tény: a kiváló tudós- és szakembergárda segítségével Hitler birodalmában valóban szinte minden irányban folytak kísérletek a speciális fegyverek kifejlesztésétől kezdve egészen az űrkutatásig. A legismertebb, tényleges használatra is került, a kor viszonyaihoz képest valóban elképesztő technikát jelentő eszköz a V2-es rakéta volt, az első ember alkotta eszköz, amely kilépett a világűrbe (nem véletlen, hogy kifejlesztője, Wehrner von Braun később az amerikai űrprogramban is kulcsszerepet játszott). Ezen és a nukleáris kutatáson túlmenően azonban a nácik egészen bizarr eszközök fejlesztésével is foglalkoztak, például különböző mágneses- és rezonancia-fegyverekkel, vegyi és biológiai fegyverekkel. A világháborús német hadiipar legfőbb fehér foltját azonban a híres foo-vadászok jelentik, mivel biztosat semmit sem tudunk róluk azt leszámítva, hogy a hadmérnökök valóban kísérleteztek hipergyors, szárny nélküli repülő szerkezetek megalkotásával. A háború alatt számos szövetséges pilóta számolt be bizarr észlelésekről a légicsaták során, és több, ezekkel kapcsolatos amerikai és brit anyag a mai napig titkos. Mások szerint azonban a foo-vadászok csupán a roppant tudatos goebbelsi propagandagépezet suttogó szárnyának agyszüleményei voltak, hogy azt sejtessék: Hitler kezében olyan eszközök vannak, amilyenekről ellenfelei még csak nem is álmodhatnak.
Roswell és az 51-es körzet
Két dolog biztos: az egyik, hogy valami lezuhant Nevadában 1947. július 3-án, a másik, hogy a mai napig nem tudjuk, pontosan mi volt az. A roswelli összeesküvés-elméleteket alighanem szükségtelen alaposabban részletezni, hiszen közhelyszámba mennek a furcsa baleset ismert vagy annak vélt mozzanatai az amerikai hadsereg villámgyors felbukkanásától kezdve a Pentagon egészen értelmezhetetlen kommunikációs bakijaiig az esetet követő napokban (bár azt a mai napig nem tudni pontosan, hogy Harry S. Truman elnök is tényleg a helyszínre látogatott-e). Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a titokzatos – hivatalosan természetesen nem létező – 51-es körzetben őrzött állítólagos földönkívüli maradványoknál jóval prózaibb megoldások is szóba jöhetnek a roswelli rejtély kapcsán. Az egyik, az idegeneknél kétségkívül kevésbé izgalmas elmélet szerint valójában az amerikai hadsereg egy speciális kísérleti repülőgépe zuhant le a területen, míg mások egy szovjet kémrepülőgépet rebesgetnek.
A Pentagon épületének szimbolikája
Miközben a falai között született némely döntések is bőven okot adtak a vaskos politikai összeesküvés-elméletekre, maga a Pentagon épülete is a találgatások kereszttüzében áll: sajátos ötszög alakú kolosszusában naponta majdnem 30 ezer ember dolgozik, a bebocsáttatást nem nyerők pedig előszeretettel látnak bele bármibe bármit az amerikai védelmi minisztérium épületével kapcsolatban. A Pentagont 1941-ben építették: korábban a tárca dolgozói közel húsz különálló létesítményben dolgoztak Washington-szerte. Alakját környezete határozta meg, de sokan már abba is szeretnek beleképzelni valamit, hogy egy olyan helyen épült fel, amit a helyiek előtte Hell’s Bottomnak („A pokol feneke”) hívtak. Azóta a találgatások sem szűnnek: az ötszögben és annak különböző részeiben a konspiráció-elméletek hívei különböző titkos társaságok szimbolikáját keresik – és természetesen meg is találják –, mások pedig előszeretettel vetik fel, hogy érthetetlen, miért kellett több mint 80 millió dollárért felhúzni a monstrumot az igencsak költségigényes háború kellős közepén. Kérdés persze, ennyire érdekesnek találnák-e a Pentagont akkor is, ha nem az amerikai hadsereg agytrösztje működne benne…
A Philadelphia-kísérlet
Az 1943-as Philadelphia-kísérlet a mai napig az egyik legizgalmasabb és egyben legrejtélyesebb vállalkozás, amibe az amerikai hadsereg valaha is belefogott, legalábbis az összeesküvés-elméletek kedvelői szerint. A kiindulópont a katonai járművek – elsősorban a hajók – láthatatlanná tétele volt, a kísérleti nyúl szerepét pedig a USS Eldridge nevű romboló töltötte be. A mai napig rejtély, hogy pontosan mit is csináltak vele, több, a műveletben saját bevallása szerint részt vett egykori katona azonban azt állította, hogy a projekt sikerrel járt, az Eldridge kétszer is eltűnt, majd megjelent, miközben ÁLLÍTÓLAG több száz kilométerrel arrébb is látták a norfolki radarokon pár másodpercre. A legénység azonban olyan riasztó állapotban, komoly sérülésekkel tért vissza, akárhol is jártak, hogy a hadsereg végül maga is megrettent, és leállította az egész projektet. Mindez roppant izgalmasan hangzik, mindössze egyetlen szépséghibája van: az amerikai haderő azóta is következetesen és kategorikusan tagadja, hogy a Philadelphia-kísérlet valaha is megtörtént volna, annak minden sci-fibe és ufómagazinokba kívánkozó részletével együtt. Akármi is az igazság, arra azért jók voltak a bizarr műveletről szóló pletykák, hogy alapötletet adtak a ’80-as évek kultikus filmje, a Végső visszaszámlálás alkotóinak…
Montauk Point
Montauk Point New York államban, Long Islanden fekszik, és arról híres, hogy itt fekszik a Camp Hero légibázis, amely egészen 1969-es bezárásáig fogadta az amerikai légierő gépeit, előtte pedig kevésbé tiszta rendeltetésű támaszpontnak származott. Noha a bázis felszíni részét több mint negyven éve kiürítették, állítólag távolról sem elhagyatott: 1969 után további elektromos vezetékeket és telefonkábeleket húztak fel a környékén, és ugyan 1984-ben átadták a területet New York állam kezelésébe, a föld alatti objektumokra az átruházás nem vonatkozott. Az itt létesített szabadidőpark néhány részét azóta sem nyitották meg, ezeket szigorúan őrzik, és egyesek – természetesen komoly bizonyítékok nélkül – állítják: a vidék továbbra is egy kisebb városnak megfelelő elektromos áramot használ fel. Ami bizonyos: már a terület őslakosai, a montauk indiánok is különös helynek tartották a mai Montauk Pointot, sok legendát őriztek az itt megesett sajátos eseményekről, és a 20. század első felében minden idők leghíresebb okkultistája, Aleister Crowley is meglátogatta a helyet. Szintén tudni lehet, hogy a második világháború idején a bázison különlegesen nagy teljesítményű radar működött. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint a föld alatt továbbra is történik valami a néhai légibázis takarásában, és titokzatos dimenzióközi, illetve egyéb bizarr fizikai kísérletekről suttognak.
Neuschwabenland és az Operation Highjump expedíció
A Déli-sarkvidékben látszólag nincs túl sok érdekes: élhetetlen, természeti erőforrásaihoz a nemzetközi egyezmények értelmében nem lehet hozzányúlni, és ha nem így lenne, a vastag jégpáncél alól akkor is csak olyan anyagi és egyéb áldozatok árán lehetne kitermelni az ásványkincseket, hogy a jelenlegi technológiai szinten alig vágna bele bárki is. Ennek ellenére a nagyhatalmak a 20. században mégis különös érdeklődést mutattak a kontinens iránt, és sokaknak nehezére esett elhinni, hogy e kíváncsiság hátterében csakis a tudományos éhség húzódott meg. A náci Németország 1938-ban Neuschwabenlandként a sajátjának nyilvánította a 13 millió négyzetkilométeres kontinens egyik részét, és expedíciókat is indítottak ide, de hogy pontosan mit is csináltak, senki sem tudja. (Azon gyakran suttogott híresztelések természetesen mindenféle tudományos alapot nélkülöző ostobaságok, hogy állandó katonai bázist üzemeltettek volna a sarkvidéken.) A század egyik legizgalmasabb konspirációs teóriahalmazának szolgáltatott alapot a Richard E. Byrd admirális vezette 1947-es amerikai expedíció, az Operation Highjump is, amely a mai napig a leggrandiózusabb vállalkozásnak számít az Antarktisz megismerésére mintegy négyezer résztvevőjével, helikopterekkel, vadászgépekkel és tizenhat hadihajóval. A kora egyik legelismertebb sarkkutatójának számító Byrd az előirányzott nyolc hónap helyett nem egészen két hónap után befejezettnek nyilvánította az expedíciót, hazahajózott, és ugyan néhol elejtett egy-egy célzást arról, hogy óriási veszélyekre bukkant délen, sosem derült ki, hogy pontosan mit is talált. És ez egy darabig így is marad, a Highjump művelet pontos részletei ugyanis a mai napig szigorúan titkosak – vagyis semmi sem gátolja meg az élénk fantáziával megáldottakat az elméletgyártásban.
Eltűnések a Bermuda-háromszögben
Több mint ötven hadihajó és több mint húsz repülőgép rejtélyes eltűnése okán a Bermuda, Puerto Rico és a floridai Fort Lauderdale által alkotott Bermuda-háromszög a világ egyik legismertebb és legrejtélyesebb helyének számít. Az eltűnt járművek között szép számmal akadtak katonai eszközök is, így például a Cyclops nevű amerikai hadihajó, amelyet szintén nyomtalanul nyelt el „az Ördög háromszöge”. Rejtély, hogy pontosan mi okozza az eltűnéseket a zónában: mivel a Bermuda-háromszögben gyakran az iránytű is teljesen megkergül, a legtöbben valamilyen megfejthetetlen mágneses tevékenységre gyanakszanak, de természetesen élnek a köztudatban ennél jóval vadabb elképzelések is. A lényeg azonban annyi, hogy továbbra sem tudja senki – ennek megfelelően az amerikai hadsereg sem –, hová tűntek azok a katonák, akik a Cyclopson utaztak, vagy az errefelé eltűnt repülőkben ültek, mivel jellemzően a roncsok sem kerültek elő soha. Mások előszeretettel hívják fel a figyelmet arra, hogy a Bermuda-háromszögben eltűnt járművek száma annyira azért nem kiugró a terület méretéhez képest, amennyire ezt az ufókkal és az ősi Atlantisz tenger alatti romjaival kábító összeesküvés-elméletek hívei sejtetik.
Tibet
Adolf Hitler és Heinrich Himmler okkultizmus iránti vonzódása köztudott volt, az SS-en belül Ahnenerbe néven külön kutatórészleg szerveződött a különféle mágikusnak tulajdonított kegytárgyak felkutatására és egyéb, viszonylag hagymázosnak tűnő célokra. Az Ahnenerbe égisze alatt a németek számos expedíciót szerveztek a világ különböző tájára, amelyeknek részletei a mai napig homályosak és nyugtalanítóak. Tibet mindig is izgatta a nyugati világ fantáziáját – James Hilton 1933-as bestsellere, a Lost Horizon (magyarul A kék hold völgye), illetve a belőle készült Frank Capra-film hatására valóságos Tibet-kultusz bontakozott ki értelmiségi körökben –, a nácik két, egyes források szerint három ide vezényelt expedíciójáról azonban mindmáig keveset tudni: az SS-ben szolgáló Ernst Schäfer természettudós vezette csoportok állítólag az árják tibeti eredetét akarták felkutatni, de történészek szerint a vállalkozás céljában maga Schäfer sem hitt, egyszerűen csak kihasználta a Himmler biztosította lehetőségeket. Emellett információk keringenek az interneten és a gyanús konteó-magazinokban arról, hogy utóbb tibeti származású SS egyenruhás személyek holttesteit találták meg több német nagyváros bunkereiben, sőt, Hitler főhadiszállásán is. Ezeket a híreket komoly források soha nem erősítették meg, bár kétségkívül érdekfeszítően hangzanak. Ahelyett, hogy ebbe belemennénk, inkább azt jegyezzük meg: magukat jól értesültként feltüntető források szerint a kínai hadsereg tibeti tevékenységének is létezik egy okkult oldala, sőt, a kommunista Kína egész tibeti jelenlétének hátterében is spirituális-misztikus okokat sejtenek…
A Djatlov-rejtély
A néhai Szovjetunióban általában másképp kezelték az ügyeket, mint az Egyesült Államokban, így innen jóval kevesebb bizarr, a hadsereget is érintő eset híre szivárgott ki az elmúlt évtizedekben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek. Az egyik legismertebb a Djatlov-incidens néven elhíresült eltűnés: 1959-ben a szverdlovszki (ma: Jekatyerinburg) műszaki egyetem hallgatói és néhány hozzájuk csapódott társuk Igor Alekszejevics Djatlov vezetésével ártalmatlan hegyi kirándulásra indultak a környékre, majd eltűntek. Később már csak a holttesteik kerültek elő, méghozzá igen nyugtalanító és megmagyarázhatatlan állapotban, szokatlan és érthetetlen sérülésekkel, hiányos ruházatban. A nyomozás adatait szinte azonnal titkosította a KGB. Tény, hogy a szóban forgó Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben a Vörös Hadsereg több laboratóriumot és bázist működtetett, ahol – és itt már az „állítólag”-ok hosszú sora kezdődik – fegyverek kifejlesztésén is dolgozhattak. Vajon a fiatalok is egy ilyen fegyver tesztelésének estek áldozatul? Vagy láttak valamit, amit nem lett volna szabad, és ezért meg kellett halniuk? Valószínűleg már sosem tudjuk meg – főleg, mert ugyan a ’90-es évek elején bizonyos nyomozati akták titkosítását feloldották, a tényleges lényegi részletek kutatását az orosz hatóságok a mai napig nem engedélyezik.
A HAARP
A Pentagon mellett több neves amerikai egyetem által pénzelt és működtetett High Frequency Active Auroral Research Program, vagyis Magasfrekvenciás Aktív Ionoszféra-kutató Program 2007 közepe óta üzemel teljes elánnal az alaszkai Gacomában, elképesztő energiaigénnyel, és – annak dacára, hogy hivatalosan elsődlegesen tudományos programról van szó – igen komoly titoktartás mellett. Maga a létesítmény egy magasfrekvenciájú adóból és a hozzá tartozó méretes antennamezőből, illetve egy tudományos bázisból áll, célja hivatalosan az ionoszféra tanulmányozása, illetve az eredmények alkalmazása akár polgári, akár védelmi célokra. Mindez amolyan „nesze semmi, fogd meg jól” leírásnak tűnhet, így nem csoda, hogy az utóbbi években a HAARP a konspiráció-elméletek gyártóinak kedvenc témája lett, és a legkülönfélébb ötletekkel álltak elő azt illetően, mi is folyik valójában Alaszkában. A legismertebb elmélet szerint az amerikai hadsereg az időjárás befolyásolásával és annak katonai alkalmazásával kapcsolatos kísérleteket végez itt, a Pentagon azonban természetesen kitart amellett, hogy tudományos program folyik az övezetben.
|
Amikor
atombombák, nukleáris eszközök tűnnek el…
Címkék: baleset, haditechnika, haditengerészet, helikopter, hidegháború, KAIA, katasztrófa, légierő,olimpia, radar, rakéta, tengeralattjáró, vadászgép
Azt
hinné az ember, hogy vannak olyan tárgyak, amelyeket egyszerűen
nem lehet elveszteni, elhagyni. Az élet azonban számtalanszor
bebizonyította, hogy ez nem így van; tűntek már el
repülőgépek, hajók, sőt atombombák, nukleáris hasadóanyag
tartalmú haditechnikai eszközök is. Összeállításunkban –
szokásunkhoz híven, szigorúan szubjektív szempontok szerint –
az utóbbi esetek közül választottunk ki tízet.
Az
eltűnt bombázó
1956. március 10-én valószínűsíthetően a Földközi-tengerbe zuhant az amerikai légierő egyik B−47-es stratégiai bombázója. A hat motorral felszerelt, sugárhajtású bombázó – Floridából Európába tartó útja során – nem sokkal a második légi utántöltést követően tűnt el a radarképernyőkről. Fedélzetén két, speciális, nukleáris robbanóanyagot tartalmazó konténer is volt. Szerencsére robbanás nem történt, ám a baleset utáni kutatás során sem a gépet, sem a személyzetet, sem pedig a rakományt nem találták meg. A hivatalos vizsgálati eredmények szerint a katasztrófa pontos helyszínét sem sikerült kideríteni. A baleset okaként a sajtó többször is az egyre feszültebbé váló közel-keleti helyzetet jelölte meg, a hivatalos közlemények azonban ezt minden egyes alkalommal cáfolták.  A vízbe dobták a termonukleáris bombát Alig két évvel később, 1958. február 5-én az amerikai légierő egy másik B−47-es gépével is rendkívüli incidens történt. A stratégiai bombázó a georgiai partok előtt, a Tybee-sziget légterében összeütközött egy F−86-os Sabre vadászgéppel. A bombázó pilótája, egy bizonyos Richardson alezredes a gépe által szállított három és fél tonnás hidrogénbomba – amelynek hatóereje a Hirosimára ledobott gyilkos szerkezet erejének hatvanszorosa volt – víz feletti kioldása mellett döntött, mivel attól félt, hogy a robbanószerkezet leszállás közben megsérülhet. A Mark 15-ös típusú termonukleáris bomba utáni kutatás több hónapig tartott, de nem vezetett eredményre, a feltételezések szerint ma is a homokba fúródva pihen a tengerfenéken. Az új évezred első éveiben egy környéken lakó, nyugalmazott repülős tiszt több esztendőt szentelt az életéből a bomba megtalálásának, de ő sem bukkant rá a szerkezetre. Érdekesség, hogy az 1996-os atlantai nyári olimpián ezen a környéken rendezték meg a jachtversenyeket.  Túlszaladt, elsüllyedt… Leszállás közben túlszaladt és az amerikai USS Ticonderoga (CVA–14) nevű repülőgép-hordozóról a Csendes-óceánba zuhant egy A–4E Skyhawk típusú könnyű támadó repülőgép, amely a hasa alatt egy B–43-as hidrogénbombát szállított. Az 1965. december 5-i balesetben szerencsére nem következett be robbanás, de a mentőcsapatok sem a gépnek, sem pedig a bombának nem találták semmiféle nyomát a csaknem ötezer méter mély vízben. Később kiderült, hogy az incidens nem 500 tengeri mérföldre történt a parttól – ahogy azt 1965-ben állították – hanem jóval közelebb, Riukiu japán sziget közelében.  A hagyományos robbanótöltetek felrobbantak Kicsit kilóg a sorból a következő eset – hiszen az eltűnt bomba végül is meglett –, de mindenképpen tanulságos. 1966. január 17-én a spanyol partok közelében két amerikai gép – egy B–52-es nehézbombázó és egy KC–135-ös tartálygép – máig nem tisztázott okok miatt összeütközött a levegőben. A repülő erődön szállított négy hidrogénbomba kizuhant, közülük három földet ért, és kettőnek a hagyományos robbanószerkezete fel is robbant. A detonációk nagy mennyiségű radioaktív anyagot – köztük plutóniumot – szórtak szét a térségben. A negyedik termonukleáris fegyver a Földközi-tengerbe zuhant. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a szerkezet is a „végleg elveszett” bombák közé fog tartozni, ám az amerikai haditengerészet 33 hajójának, repülőgépeinek és helikoptereinek, valamint háromezer katonájának 80 napig tartó megfeszített kutatása végül is meghozta az eredményt, s a tenger fenekén rábukkantak a bombára. A robbanótestet az Alvin nevű mélymerülő tengeralattjáró segítségével emelték ki a vízből.  Négyből három meglett… És még mindig a hatvanas évek: 1968. január 21-én az amerikai légierő grönlandi Thule légi támaszpontján állomásozó egyik B–52-es nehézbombázó éppen visszatérőben volt a New York-i Plattsburgh bázisról, amikor tűz ütött ki a pilótafülkében. A hatfős legénység engedélyt kér a katapultálásra, amit meg is kapott; az ellenőrizetlenné vált gép 12 kilométerre a bázistól becsapódott a tengerbe. A gép a fedélzetén négy darab hidrogénbombát is szállított, ezek közül az egyikből radioaktív plutónium került a levegőbe. A lezuhant bombák utáni kutatás nem volt teljesen eredményes, hiszen csak három robbanószerkezetet sikerült megtalálni. A negyedik bomba – a 78252-es leltári számot viselő – azóta sincsen meg. Valószínűleg valahol a Baffin-öböl mélyén pihen.  A szovjetek is vesztettek el nukleáris eszközt Ne higgyük, hogy a hidegháború évtizedei alatt csak az amerikaiak veszítettek el nukleáris robbanóanyagot tartalmazó fegyvereket. A szovjetek K–129-es számú, dízelmeghajtású tengeralattjárója 1968 márciusában süllyedt el a Csendes-óceánban, valahol Hawaiitól északnyugatra. Hogy mi okozta a tengeralattjáró katasztrófáját, azt a mai napig nem lehet tudni, bár a hozzáértők azt valószínűsítik, hogy robbanás történt a fedélzetén. A több ezer méter mély hullámsírba a 99 katonából álló legénység mellett három, nukleáris fejjel ellátott rakéta és két atom-robbanófejes torpedó süllyedt. A szovjet tengeralattjárót az amerikai központi hírszerző hivatal, a CIA 1974-ben megpróbálta kiemelni, de hogy sikerült-e az akció, arról a mai napig nem tudni semmit, pedig a Jennifer fedőnevű művelet az egész hidegháború egyik legköltségesebb és legnagyobb titkosszolgálati akciója volt.  Amerikai tengeralattjáró süllyedt el Nem sokkal a szovjet tengeralattjáró katasztrófája után – egészen pontosan május 21-én – egy amerikai vízi jármű is elsüllyedt az Azori-szigetek közelében. A Scorpion nevű, SSN–589-es lajstromszámú atom-tengeralattjáró – egy, a vetőcsőben mindeddig nem tisztázott ok miatt bekövetkezett víz alatti robbanás miatt – kettétört, s fedélzetén 101 tengerésszel a háromezer méter mély tengerfenékre süllyedt. A hajóban két darab, Mark–45-ös típusú, nukleáris robbanófejjel ellátott torpedó is volt, amelyek azóta sem kerültek elő.  Az eset, amiből film is készült… A következő, az előzőekhez hasonló baleset csaknem húsz évvel később történt: 1986 októberében, a Bermuda-háromszög északkeleti térségében elsüllyedt a szovjetek K–219-es lajstromszámú, Navaga-osztályú atom-tengeralattjárója. Valószínűleg a vetőcsövek egyikében bekövetkezett, ismeretlen eredetű robbanás okozta az csapásmérő eszköz végzetét, bár a szovjet hivatalos tájékoztatás szerint a hajó az amerikaiak USS Navaga nevű tengeralattjárójával történt ütközést követően süllyedt el. A legénységet az amerikaiak – négy tengerész kivételével – kimentették, a hajótest azonban csaknem hatezer méter mélyre süllyedt. Meg nem erősített információk szerint a K–219-esen 16 darab dupla robbanófejes rakéta, valamint két nukleáris torpedó volt, azaz csak ebben az egy balesetben 34 darab atomrobbanófej süllyedt az óceán mélyére. A történet az amerikai filmesek figyelmét is felkeltette, 1987-ben jelent meg az Ellenséges vizeken (eredeti cím: Hostile waters) című mozi, amelynek főszerepeit Rutger Hauer, Martin Sheen és Max von Sydow játszották.  Négy gyutacs hiányzik! A nukleáris fegyvereket vagy azok alkatrészeit érintő gikszerek azonban nemcsak az ’50-es, ’60-as években, hanem napjainkban is történnek. Néhány évvel ezelőtt – egészen pontosan 2008 tavaszán – az Amerikai Egyesült Államokban robbant ki egy botrány, amelybe beleremegett a Pentagon. A történet előzményei 2006-ig nyúlnak vissza, amikor Tajvan akkumulátorokat rendelt az amerikaiaktól a rendszerbe állított UH–1 Huey harci helikoptereihez. A konténereket rendben le is szállították a szigetországba, ám mivel egyelőre nem volt szükség tartalmukra, egy raktárba vitték őket. Másfél évvel később, 2008 márciusában, a Utah államban található Hill légi támaszpont egyik speciális raktárában végzett ellenőrzés során megállapították, hogy négy nukleáris robbanófej-gyutacs hiányzik a leltárból. Hosszas vizsgálat után kiderült, a gyutacsokat a tajvani szállítmányba dobozolták be – akkumulátorok helyett. Szerencsére rövid időn belül mindet visszakapták, de a botrány még sokáig szerepelt a napi sajtóban.  „Houston, we have a problem...” És akkor listánk végére következzen egy kakukktojás, ám mégis érdekes történet. 1970. április 17-én nemcsak az Apollo–13-nak, hanem magának a NASA-nak is komoly problémája volt. Éppen csak sikerült visszahozniuk Jim Lovell kapitányt és legénységét a csaknem tragikussá vált űrutazásról. Ám arra nem számítottak, hogy a tengerbe csapódáskor a visszatérő egységről leszakad egy termoelektromos generátor, ami a radioaktív bomlásból származó hőből készít elektromos áramot. A körülbelül három kilogrammnyi plutónium-dioxidot tartalmazó generátort a mai napig nem találták fel, vélhetően még ma is ott pihen az óceán fenekén.  (További 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják el!) Fotó: internet |
|
A
világtörténelem legnagyobb népirtásai
A
definíció szerint a népirtás – idegen szóval: genocídium –
olyan bűncselekmények elkövetését jelenti, amelyek valamely
nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges
megsemmisítésének szándékával történnek. Az emberiség
történelme sajnos bővelkedik népirtásokban, ezek közül
említünk meg most tízet – szokásunkhoz híven szubjektív
szempontok szerint válogatva.
Keresztényüldözések
a Római Birodalomban
Az ókorban, a Római Birodalomban az első, akár népirtásként is definiálható, vallási csoportok ellen elkövetett szervezett fellépések a keresztényüldözések voltak, amelyek Jézus halála után kezdődtek. Az első dokumentált keresztényüldözés előzménye az volt, amikor 64-ben Róma nagy része a lángok martalékává vált. A nép gyanúja a császárra terelődött, ám Néró – elterelendő magáról az egyre fokozódó népharagot – bűnbakot keresett és talált. A célnak kiválóan megfeleltek az egyistenhívő keresztények, akik nem akarták elismerni istenként a mindenkori római császárt. Néró után Domitianus császár még szenátori rangú keresztényeket is kivégeztetett, sőt uralkodása alatt a dühöngő csőcselék nemegyszer követelte a hatóságoktól a keresztények legyilkolását, mert úgy képzelték, hogy miattuk sújtják folyamatos természeti csapásokkal az istenek a birodalmat. A legkegyetlenebb üldözést Diocletianus császár indította, akinek egy 303-ban kiadott rendelete már nemcsak személyek ellen szólt, hanem annak értelmében le kellett rombolni a keresztény templomokat, be kellett szolgáltatni és el kellett égetni a Szentírás könyveit és az egyéb vallásos iratokat is. Becslések szerint a kereszténység államvallássá tételéig, azaz 380-ig 200-500 ezer keresztény esett áldozatul a vallási csoportok elleni fellépésnek.  Tatárjárás Magyarországon Tízes listánk második tétele magyar vonatkozású, hiszen minden különösebb gondolkodás nélkül a középkori genocídiumok közé lehet sorolni az 1241–42-es tatárjárást, amelynek során az akkori Magyarország lakosságának csaknem fele – a hárommillióból nagyjából másfél millió ember – vesztette életét, és elpusztult gyakorlatilag az akkori teljes infrastruktúra is. A 13. század közepén kezdődő tatárjárás a történészek megfogalmazásában nemcsak Magyarország, hanem az egész Európa elleni mongol inváziót jelentette. A félelmetes harcos hírében álló mongolok alig néhány év alatt leigázták a sztyeppéken lakó népeket, s a támadó sereg egy része – az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után – 1241. március 12-én kelt át a Vereckei-hágón. A tatárok az ötezer fős, Tomaj Dénes által vezetett magyar határőrséget rövid idő alatt felmorzsolták, s akadálytalanul indultak meg az ország belsejébe. Három nap alatt elérték Pestet, március 17-én felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni szándékozó IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak vissza. A kilenc tümenből – azaz mintegy 90 ezer harcosból álló – mongol hadsereg ellen nagyjából 50 ezer fegyverest számláló magyar királyi haderő sorakozott fel a muhi mezőn. Az április 11-i csata végkimenetele ismert, a magyarok véres vereséget szenvedtek, a király egészen Záráig (a mai Zadar) menekült az őt üldöző mongolok elől. A tatárok innentől számítva csaknem egy éven keresztül, 1242 márciusáig tartózkodtak az országban, felbecsülhetetlen emberi és anyagi pusztítást okozva. A történészek a mai napig nem tudták egyértelműen eldönteni, hogy miért vonultak ki a Batu kán vezette mongol hadak a Kárpát-medencéből. A legtöbben azt gondolják, hogy a mongóliai kánválasztás miatt, ám vannak, akik vitatják ezt, s úgy vélik, hogy a mongol sereg „kivérzett” a hosszú hadjárat alatt, s emiatt kellett visszavonulnia.  A dél-amerikai indiánok leigázása A középiskolai történelemórákon megtanultak értelmében nehéz népirtásként gondolni rá, a mai történészek egy része azonban mégis úgy véli, hogy az Újvilág, azaz Közép- és Dél-Amerika meghódítása és a helyi őslakosok, vagyis az aztékok, a toltékok, a maják, az inkák, valamint más törzsek spanyol és portugál leigázása valójában genocídium volt, amely még az óvatos becslések szerint is legalább 10-20 millió áldozatot szedett. A nagy földrajzi felfedezések korszakába sorolható, nagyjából 1492 és 1600 közötti erőszakos katolizáció mellett a fehérek által behurcolt betegségek is tizedelték az őslakosokat. Csak himlőjárványból hármat jegyeztek fel a krónikások, amelyek a helyi lakosság 75-90 százalékát ölték meg, s emellett önmagukban is a legtöbb kultúra és államszervezet összeomlását okozták. Mindezek mellett a természeti kincsek kizsákmányolása, azaz az arany- és ezüstbányák nyitása és ott a helyi indiánok dolgoztatása is jellemző volt erre a korszakra. Összességében mindennek köszönhetően olyan gyorsan fogyott az őslakos népesség, hogy rövid időn belül fekete rabszolgák behozatalára volt szükség Afrikából. Az indián kultúrák pusztulásához hozzájárult azt is, hogy a spanyol misszionáriusok üldözték a régi szokások ápolóit, betiltották a helyi hagyományokat, templomokat és szobrokat romboltak le, valamint elégették az azték krónikákat is.  Az észak-amerikai őslakosok elleni irtóhadjáratok Ha már szó esett a közép- és dél-amerikai őslakosok leigázásáról, beszéljünk most az észak-amerikai indiánok ellen elkövetett – mai szóval élve – emberiségellenes tettekről. Az észak-amerikai őslakos indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, mint a közép- és dél-amerikaiak, ugyanakkor a mai Kanada és az Egyesült Államok területén több száz indián törzs élt; elsősorban letelepedett, földművelő törzsek, illetve síksági indiánok, akikre a nomád életmód, az úgynevezett prérikultúra volt jellemző. Az első angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött első nyomorúságos évek során a környező őslakos törzsek mentették meg őket az éhhaláltól. „Hálából” 1616-ban az angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élő mintegy 100 ezer indián 50-75 százalékát elpusztította. Sajnos a sors ezt követően sem volt kegyes az őslakosokhoz. Az első virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. A több évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult. Aztán egy himlőjárvány őslakosok ezreit ölte meg. Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években délnyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által művelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket deportáltak a Mississippin túlra. Aztán az 1860 és 1890 közötti nagy indiánháborúk korszaka már csak a hosszú folyamat végkifejlete volt. Az észak-amerikai őslakosok majdnem háromszáz évig tartó üldözése a történészek szerint 20-30 millió áldozatot követelt.  Az örmény népirtás A történelemtudósok egyetértenek abban, hogy az emberiség történetében a 20. század jelentette a „népirtások évszázadát”. Soha annyi vallási, etnikai csoport elleni bűncselekmény nem történt, mint az 1900-as években. A sort a törökök örmények ellen elkövetett – sokak által a mai napig vitatott – mészárlása nyitotta meg 1915 és 1917 között. Az örmény holokausztként is emlegetett genocídiumra úgy tekintenek, mint az első modern kori szisztematikus népirtásra. A mai napig 22 ország által hivatalosan is népirtásnak elismert eseménysor előzményei 1914 novemberéig nyúlnak vissza, amikor is az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba. Enver pasa, a hadügyminiszter egy katasztrófával végződő hadjáratot indított az orosz csapatok ellen, amelyről visszatérve az örményeket hibáztatta a tragédiáért, mivel azok szerinte az oroszok pártjára álltak. 1915. április 24-e éjjelén az oszmán katonai vezetés összegyűjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket ki is végezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény genocídium kezdetének. Aztán 1915. május 29-én elfogadták az ideiglenes kitelepítési törvényt, ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Pár hónappal később jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, ami kimondta, hogy az örmények minden tulajdona − beleértve a földjüket, haszonállataikat és otthonaikat − a hatóságok által lefoglalandó. Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követő tömegmészárlások óriási felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Theodore Roosevelt később a „Nagy Háború” legnagyobb bűntényeként jellemezte a népirtást, amelyben a becslések szerint 1,5–2,5 millió ember vesztette életét.  Holokauszt A holokauszt elsősorban a zsidók ellen irányuló, a második világháború alatt végbemenő, náci vezetésű népirtási kísérlet volt – ha genocídiumról beszélünk, akkor általában mindenkinek ez a népirtás jut eszébe, amely a világtörténelem legjobban tanulmányozott, feltárt és dokumentált vallási és etnikai csoport ellen elkövetett bűntette. A holokauszt során körülbelül hatmillió európai zsidó vesztette életét, de a náci rendszer más népcsoportokat is üldözött, így cigányok, oroszok, lengyelek és szlávok is áldozatul estek a népirtásnak, akárcsak a homoszexuálisok, a fogyatékosok, a Jehova tanúi és a szabadkőművesek. Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem haltak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területeken Einsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították őket a több száz kilométernyire fekvő haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek.  A Vörös Khmer-terror Az igazi kommunista társadalom megalakítása volt a célja Kambodzsában 1975. május 19-én hatalomra jutott Pol Potnak (eredeti nevén Saloth Sarnak), akinek 1979-ig tartó rémuralma az egyik legkegyetlenebb népirtásként vonult be a történelembe. Hatalomra kerülésre után Pol Pot hihetetlen brutalitással minden ellenállást le akart törni az országban, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer-mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Kíméletlenül pusztította Kambodzsa kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat. Koncentrációs táborokat hoztak létre és minden értelmiségit, tanárt, vallási vezetőt, nem khmer nemzetiségű, a Nyugattal kapcsolatban álló és szemüveges embert elhurcoltak és meggyilkoltak, családjukkal együtt. Nemre és korra való tekintet nélkül 1,7-2 millió embert öltek meg vagy kínoztak halálra. Fiatalok és gyerekek ezreit kaszabolták le machetékkel, csak hogy „takarékoskodjanak a lőszerrel”. Pol Pot 1998-ban halt meg. Sohasem vonták felelősségre, a rendszer elleni elszámoltatás pedig csak alig pár éve indulhatott meg.  Ruanda: száz nap, egymillió halott Az Egyesült Államokat és az ENSZ-et is sokan bírálták amiatt, hogy passzív maradt, nem avatkozott be, amikor 1994. április elejétől július közepéig, alig száz nap alatt legalább egymillió ember vesztette életét Afrikában, a hutuk és a tuszik között fellángolt etnikai konfliktusban. A ruandai népirtásként elhíresült belháború során a hutu milíciák az ugyancsak hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben. Aztán júliusban fordult a kocka, a tuszik vezette Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre Kigali felé. A bevonuló tuszi csapatok nyomában mintegy 600 ezer tuszi menekült tért haza és több mint kétmillió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy-tavak vidékén. A tuszik megtorlásának a szakértők szerint legalább hatvanezer halálos áldozata volt, és a ruandai népirtás közrejátszott a kongói polgárháború kitörésében is.  Srebrenica: a bosnyák rémálom A srebrenicai mészárlás a boszniai háború egyik legvéresebb eseménye volt, amelyet a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Bűnügyi Bírósága (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) háborús bűncselekménynek nyilvánított, mivel véleménye szerint kifejezetten azzal a céllal hajtották végre, hogy a területen élő minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak. A mészárlás 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki. A bűncselekményt Ratko Mladić vezetésével a Szerb Köztársasági Hadsereg (Vojska Republike Srpske, VRS) hajtotta végre. A VRS mellett a „Skorpiók” néven ismert szerb katonai alakulat is részt vett a mészárlásban. A második világháború óta Európában ez volt a legvéresebb tömegmészárlás, amit elkövettek. Előzőleg az ENSZ már erők által védett, „biztonságos területté” nyilvánította Srebrenicát, a vérengzést azonban mégsem akadályozta meg, annak ellenére, hogy 400 felfegyverzett holland békefenntartó tartózkodott a területen. Az Európai Parlament 2009. január 15-ei ülésén július 11-ét a srebrenicai mészárlás európai emléknapjává nyilvánította.  A szovjet népirtás És akkor a lista végén álljon az egykori Szovjetunió és az az eseménysor, amely meghatározta a ma már nem létező birodalom 20. századának jelentős részét. Hosszú évtizedeken keresztül zajlottak ugyanis olyan események az országban, amelynek következtében emberek százezrei-milliói vesztették életüket. A történészek véleménye szerint ezek a történések kimerítették a genocídium fogalmát. Az események sora 1918-ban kezdődött, és az 1922-ig tartó polgárháborús népirtás, valamint az ennek nyomán a Volga mentén kitört éhínség következtében a becslések szerint 4-5 millióan vesztették életüket. Az ezt követő, az 1920-as években végrehajtott politikai üldözések következtében újabb százezren haltak meg, míg a ‘30-as évek elejére jellemző erőszakos kuláktalanítás és kollektivizáció tízmilliónál is több áldozatot követelt. A Holodomor néven elhíresült 1932-33-as ukrajnai éhínségben újabb 7-10 millióan vesztették életüket – csak a gyermek áldozatok száma hárommillió volt –, míg az 1934-39-es „nagy sztálini terror”, azaz a politikai leszámolások és a tisztogatások következtében egymillióan haltak meg.  Fotó: archív |
A
késektől eljutottunk a nukleáris fegyverekig , mert mik azok amik
úgy hatolnak egy nemzetbe mint a kés a vajba . Ha így szemléled
ezek is kések kifinomult eszközök a civilizáció eltüntetésére
, hogy egy új faj vegye át az élet folytatását és , hogy a
homosapiens végleg eltűnjön a maga alkotta idő forgatagában ,
mintha sosem lett volna a civilizáció koronája állatabb az
állatnál
,
és mindezt a zsidó kiválasztottak miatt kik a világhatalomra
törnek , hát nem egyszerűbb volna likvidálni ezt a mocskos
fajt a föld színéről, inkább hagyjuk kipusztulni az emberi fajt
, mert ezek a mocskok mindenkit zsarolnak és korrumpálnak , hogy a
zsebükbe tudják a társadalmakat , és az egészben az a szép ,
hogy még nem is zsidók , hisz ők Kazárok feláldozható pondrók
mint a II. világháborúban újból likvidáltatják őket , és
csak az lesz a baj , hogy már nem tudják kire fogni a népirtást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése