2014. január 5., vasárnap

Az inflációmentes pénzkibocsátás és hitelnyújtás



Dr Drábik János írásai.

Az inflációmentes pénzkibocsátás és hitelnyújtás


(A Lautenbach-memorandum)
Ha a kormányfő és tanácsadói ismernék a weimari Németország gazdasági minisztériuma szakértőjének, dr. Wilhelm Lautenbachnak, az elgondolásait, amelyeket a német gazdaság külföldi kölcsönök igénybevétele nélküli fellendítésére, és a munkanélküliség csökkentésére dolgozott ki, továbbá ha a magyar monetáris politika irányítása nem lenne az abszolút függetlenné vált központi bank, az MNB monopóliuma, akkor talán más megoldást választottak volna nemcsak a mostani rendkívüli árvízvédelmi feladatok, hanem a magyar vízügyi- és mezőgazdasági infrastruktúra egészének a tartós finanszírozására is. Lautenbach javaslatainak a lényege az, hogy a konkrét gazdasági feladathoz kötött, produktív program megvalósítását célzó állami pénzkibocsátás úgy teszi lehetővé a gazdasági feladat elvégzését, hogy nem okoz inflációt. Ez magyar vonatkozásban azt jelenti, hogy az Orbán kormánynak nem kellett volna hozzányúlnia a költségvetéshez, és más fontos feladatoktól elvonni a pénzt, mégis megoldható lett volna az árvízvédelem pénzügyi fedezetének a biztosítása. Az egyik megoldási módozat erre az, hogy az állam él monetáris felségjogával és kibocsát, mondjuk, 100 milliárd forint jegybanki pénzt. Ha ennek a pénznek a felhasználása szigorúan egy konkrétan meghatározott, infrastruktúrát fejlesztő programra van korlátozva (pl. a gátak megépítésére, erdők telepítésére, autóutak, vasutak építésére, a csatornahálózat bővítésére, kutatási-fejlesztési és innovációs programokra, stb.), akkor az, nem okoz inflációt.
A hamiltoni nemzeti bank és a produktív finanszírozás
Akkor van szükség rendkívüli pénzforrások megteremtésére a gazdasági infrastruktúra (úthálózat, hírközlés, vasúti közlekedés, hidak, gátak építése stb.) létrehozására és bővítésére, a kutatásra és fejlesztésre, valamint a tudományos-technikai innovációkra, ha nem áll az állam rendelkezésére kellő mennyiségű adóbevétel és olcsó külföldi tőke. A gazdaságtörténetben sikeresen oldotta meg ezt a feladatot többek között az Alexander Hamilton - az Egyesült Államok alapító atyáihoz tartozó amerikai politikus, jogász és pénzember - nevéhez fűződő hamiltoni Nemzeti Bank. Egy ilyen típusú bank úgy biztosít a reálgazdaság számára pénzt, - azaz szilárd mérőeszközt és olcsó gazdasági közvetítő közeget - kellő mennyiségben, hogy az nem okoz inflációt, mivel kizárólag a termelésnövelő puha és kemény infrastruktúra kiépítésére, továbbá a technológiai modernizációt, a kutatást-fejlesztést és az innovációt szolgáló projektekre lehet ezt a pénzt felhasználni. Ez a fajta hitelpénzteremtés megnöveli az adott gazdaság kapacitását és termelékenységét. Alexander Hamilton volt az Egyesült Államok első pénzügyminisztere, és ezt a koncepciót azért dolgozta ki - és alkalmazta is sikeresen a gyakorlatban -, hogy előmozdítsa a függetlenségi háborúban tönkrement amerikai gazdaság újjáépítését a lehető legrövidebb idő alatt. A hamiltoni típusú Nemzeti Bank tulajdonképpen az egyik legsikeresebb történelmi modellje a hatékony, a reálgazdaság növekedését szolgáló finanszírozásnak. Ezt a modellt az elmúlt 200 évben, számos esetben vették mintául. Vegyük először közelebbről szemügyre a francia példát! Ez jól szemlélteti, hogy miként alkalmazták ezt gazdaságfejlesztési és finanszírozási módszert Európában a 2. világháború után
Produktív programok infláció-mentes finanszírozása Franciaországban
1. A Francia Állami Tervezési Hatóság, amelyet Jean Monnet alapított, és de Gaulle tábornok elnökségének az ideje alatt érte el a legnagyobb befolyását, mintegy kétszáz magasan képzett munkatársat foglalkoztatott kizárólag azért, hogy azok termelékenységet fokozó programokat dolgozzanak ki az értékelőállító reálgazdaság számára. Ez alapozta meg az 1960-as évek közepén a francia gazdaság nagyarányú fellendülését. Az állami tervezési bizottság szorosan együttműködött a gazdasági élet, a szakszervezetek, a tudomány és a parlament képviselőivel.
2. Az állami gazdaságirányítás jelölte ki az olyan konkrét infrastrukturális programokat, mint például a gyorsvasútvonalak és atomerőművek építése, műszaki egyetemek létesítése stb., másrészt megjelölte az ipar számára azokat a technológiai területeket, ahol biztosíthatóak az optimális feltételek a termelékenység növelésére.
3. Az állam irányítása alatt álló, ekkor még nem független, központi bank, a Francia Nemzeti Bank, ezekre a programokra - az állam pénzkibocsátási felségjoga alapján - megteremtette a megfelelő pénzmennyiséget, amelyet azonban kizárólag a reálgazdaság termelékenységét fokozó, konkrétan kijelölt programokra lehetett felhasználni. Ezeknek a hosszúlejáratú hiteleknek a kamata egy-két százalék volt. Ennél magasabb, kettő-négy százalék kamattal lehetett a vállalatoknak hitelhez jutni technológiailag igényes beruházási terveikhez.
4. A fenti hiteleket közvetlenül a Francia Nemzeti Banktól lehetett felvenni. Ez a módszer hasonlított az Alfred Herrhausen, - a Deutsche Bank 1989-ben meggyilkolt elnöke, - által is ajánlott német finanszírozási megoldásra. Ezt a finanszírozási módot az 1984-ben alapított "Kreditanstalt für Wiederaufbau" elnevezésű - fejlesztési hiteleket nyújtó - állami pénzintézet - amely a Marshall-segélyből visszamaradt pénzekből jött létre - alkalmazta a kis- és közepes vállalatok, valamint a fejlődő országok támogatására. A másik megoldási mód az volt, amikor a Nemzeti Bank a magánbankrendszer, a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárak számára biztosított likvid pénzeszközöket. Ezek a magánpénzintézetek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a korábban már konkrétan meghatározott, és a reálgazdaság kapacitását és termelékenységét növelő programokra lehetett csak fordítani. Egyébként ugyanilyen módon finanszírozták a 2. világháború idején az Egyesült Államok hadiiparát. Ez a finanszírozási mód az Egyesült Államokban sem okozott inflációt.
5. Ennek az állami pénzteremtésnek és hitelezésnek az eredményeként azok a vállalatok, amelyek részt vettek az infrastruktúra- és technológiafejlesztési programokban, nemcsak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de újabb munkahelyeket is teremtettek, valamint további termékeket és szolgáltatásokat tudtak nyújtani szállítóiknak. Ez a lökhajtásos motoréhoz hasonló tolóhatást kiváltó hitelezés lendületbe hozta az infrastruktúra, valamint a technológiai fejlesztés terén tevékenykedő vállalatokat, és megnövelte más termékek iránti keresletüket. A munkavállalók - ismét termelő tevékenységet folytató, korábban munkanélküli - milliói pedig új és növekvő fizetőképes keresletet jelentettek a fogyasztási javak számára. Az eddig parlagon heverő termelési potenciál tehát nemcsak maga aktivizálódott, hanem más iparágakat is mozgásba hozott.
Ezen túlmenően nőtt az állam adóbevétele, ami lehetővé tette, hogy az állam az általa kezdeményezett projekteken dolgozó privát vállalatokat fizetni tudja. Ezeket a vállalatokat az állam megfelelő hitelgaranciával is ellátta. A tervfeladatok sikeres befejezését követően az eredetileg hitelként nyújtott összegek rendszerint vissza nem fizetendő állami támogatássá alakultak át. Az ily módon végrehajtott beruházások jelentősen megnövelték a gazdaság kapacitását és termelékenységét, kedvezően ösztönözték a gazdasági növekedés egészét. Ez viszont tovább növelte az állam adóbevételeit, mégpedig úgy, hogy magukat az adókat nem kellett felemelni. Ily módon optimálisan társult az állami közpénzből való finanszírozás a magánvállalkozók fokozott felelősségével.
Itt érdemes kitérni arra, hogy miben különbözik a hamiltoni modell a hitelteremtés vonatkozásában a John Maynard Keynes által kidolgozott, az állami hitelfelvétellel való finanszírozás - a deficit spending - módszerétől. Keynes úgy akarta a parlagon heverő termelési kapacitásokat aktivizálni, és a munkanélküliséget csökkenteni, hogy az államok korlátozástól mentesen vehessenek fel piaci kamatozású hiteleket a pénzpiacon, és - korábban ismeretlen mértékű - eladósodással finanszírozzák a bevételeiket meghaladó kiadásaikat. Ebből olyan mértékű államadósság halmozódott fel, hogy ennek az adósságszolgálati és kamatterhei már szinte minden fejlett ipari ország költségvetésének elvonják a 30-50%-át. Ez a költségvetések egyharmadát, felét felemésztő adósságszolgálati teher az, ami végül is a keynesianizmus modelljének a kudarcához vezetett. A keynesianizmus ugyanis nem tesz különbséget az államadósság produktív vagy nem-produktív felhasználása között. Keynes nem szögezi le egyértelműen, hogy az állam csak úgy bocsáthat ki infláció-mentesen pénzt a hitelezésre, ha azt a reálgazdaság teljesítőképességének a növelésére fordítják. A nagy brit közgazdász csupán azt tartotta szem előtt, hogy az 1929-es gazdasági világválságot követően hatalmasra növekedett munkanélküliséget, és kihasználatlan termelőkapacitásokat csökkenteni lehessen. Elkerülte figyelmét, hogy az állam által finanszírozott gazdasági- és közmunkaprogramok csak akkor nem növelik az eladósodást és csak akkor nem gerjesztenek inflációt, ha növelik az értékelőállító reálgazdaság kapacitását és termelékenységét, azaz ha az energiaellátás és a közlekedés modernizációjával, a munkaerő képzettségének fokozásával, a kutatás és fejlesztés támogatásával megnövelik a társadalom egészének a teljesítőképességét.
A produktív hitelbővítés igénye Németországban
Az itt vázolt probléma igen élesen merült fel Németországban az 1929-es világgazdasági válság idején. Intenzív viták folytak ekkor arról, hogy miként tudná az állam nem konvencionális állami hitelteremtéssel újra beindítani a parlagon heverő termelési kapacitásokat, és munkához juttatni a sokmilliós, tétlenül maradó munkaerőt. 1991-ben előkerült annak a titkos tanácskozásnak a jegyzőkönyve, amelyet 1931. szeptember 16-án és 17-én tartott a Friedrich List Társaság Berlinben. Ez a tanácskozás vitatta meg Dr. Wilhelm Lautenbachnak, a weimari Németország gazdasági minisztériuma vezető gazdasági szakértőjének, az állami hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó memorandumát. A résztvevők között volt az akkori Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, valamint az ordo-liberális irányzatnak - azaz a szigorú rendszabályokkal megfegyelmezett gazdasági liberalizmusnak - olyan neves képviselői, mint Walter Eucken és Wilhelm Röpke.
Lautenbachnak a "Konjunktúra-élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén" című memoranduma szerint a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a restriktív gazdasági és pénzügyi politika, hanem a teljesítménynövelés. Különbséget tesz kétfajta szükséghelyzet között. Bizonyos szükséghelyzetek szokatlan termelési feladatok jelentkezéséből adódnak. Erre jó példa a háborús gazdálkodás, amikor a békés gazdaságot át kell állítani hadiipari termelésre. De a szükséghelyzeteknek ebbe a csoportjába tartozott az is, amikor Japánnak, az 1923-as nagy földrengést követően, gazdaságától különleges termelési feladatok ellátását kellett igényelnie. Lautenbach levonja a következtetést: "Mi németek is többet kell, hogy termeljünk, de a piac - mint a kapitalista gazdaság egyetlen regulátora - nem ad erre vonatkozóan semmiféle pozitív eligazítást."(1)
A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesésa depresszió, amelyet az a paradox helyzet jellemez, hogy az amúgy is lefékezett termelés ellenére a kereslet tartósan a kínálat mögött kullog. Ez a termelés további csökkenését eredményezi. Depressziós körülmények között két tipikus gazdaságpolitikai reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a deflációs pénzpolitika. Egyrészt fiskális eszközökkel igyekeznek kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt csökkentik a forgalomba lévő pénz mennyiségét a magas kamatlábakkal, az árakat és a béreket pedig felszabadítják. Ezt követően az ún. piaci erők maguktól beindítják a gazdasági élénkülést. A gazdasági válság következtében megrendült valuta árfolyamát a hitelek csökkentésével és megdrágításával szilárdítják meg a nemzetközi piacokon. Így korlátozzák a tőke külföldre menekülését. Egyidejűleg lenyomják a belföldi árszínvonalat. Ez kedvezően hat az exportra, de amint azt Lautenbach kifejtette: a hiteleknek a szűkülése újabb nagyméretű tőkeveszteséget okoz mind az ipari, mind a kereskedelmi vállalatoknak, ezáltal képtelenné teszi őket reálgazdasági feladataik, és fizetési kötelezettségeik teljesítésére. Ez viszont a vállalatok zsugorodását, csődbejutását és a munkaerő elbocsátását eredményezi. Ezért az ilyenfajta deflációs politika elkerülhetetlenül minden mértéket felülmúló gazdasági és politikai katasztrófához vezet.
A depresszióra adható gazdaságpolitikai reagálás másik fajtája abból áll, hogy csökkentik a kamatlábat és az adókat, valamint a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény eme három költségtényezője külön-külön hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkenése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel más államokban kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső piacon rendelkezésre álló tőkét. Az adócsökkentés gazdasági visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, mert az állam adóbevételei amúgy is összezsugorodtak, és az állami költségvetés így is túl van feszítve. Az ilyen túlfeszített állami költségvetések további megnyirbálása kétszeresen is kontraproduktív. A munkabérek csökkenése kedvezően hat ugyan az exportra, viszont nagymértékben korlátozza a belső keresletet. Ennek következtében a belső piacon tovább kell csökkenteni az árakat, ami megint hatalmas veszteségeket okoz, mert további termelési kapacitásokat tesz feleslegessé. Ezáltal a munkanélküliséget is tovább növeli.
Mindebből az következik, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad pozitív jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája sem. Továbbá a kamat-, az ár-, az adó- és a bércsökkentés csak elmélyíti az általános gazdasági válságot. Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon heverő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. A gazdaságpolitikának az egyetlen és halaszthatatlan feladata az, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret újrahasznosítsa. Lautenbach szerint ezt a feladatot elvben igen könnyű lenne megoldani. Az államnak egyszerűen új gazdasági szükségletet kell teremtenie a reálgazdaság számára rendelkezésre bocsátott olcsó tőkével. A jegybankpénzzel finanszírozott szükségletnek azonban a reálgazdaság értékelőállító tevékenységét növelő produktív szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek, mert a parlagon heverő termelési kapacitásokat kell aktivizálnia, és csak ehhez szabad az államnak hitelt kreálnia.
Lautenbach felteszi a kérdést: "Hogyan lehetséges az ilyen infrastruktúra-fejlesztő, a produktivitást növelő programokat finanszírozni, ha sem belföldi, sem külföldi forrásból hosszúlejáratú hitel nem áll rendelkezésre?" Ehhez hozzáfűzi, hogy depressziós időkben a közpénzeket célszerű közmunka-programokra fordítani. Ha viszont az üres államkassza vagy a hiányzó magántőke nem képes ezt a feladatot teljesíteni, akkor más megoldást kell keresni. A likviditás végül is technikai és szervezeti kérdés. A kereskedelmi bankok akkor likvidek, ha megfelelő mértékű tartalékkal rendelkeznek a Reichsbanknál. A munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükséges hitelexpanzió igényli a Reichsbank, mint központi jegybank, közreműködését. A ténylegesen igénybevett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges teljes hitelösszegnek csupán egy töredékét kell kitenniük. Ezért Lautenbach azt javasolta, hogy a Reichsbank adjon a kereskedelmi bankoknak egy ún. rediszkont garanciát, azaz vállaljon kötelezettséget, hogy leszámítolja, azaz beváltja azokat a kereskedelmi váltókat, amelyeket az egész gazdaság számára ésszerű és szükséges feladatok finanszírozásánál használtak. A diszkontképes (azaz a Reichsbank által készpénzre beváltható) és meghosszabbítható kereskedelmi váltók, amelyek alkalmasak munkateremtő és produktivitást növelő beruházások rövid határidejű finanszírozására, közvetve és közvetlenül is kifejtik hatásukat. Az ilyen programoknak a megvalósítása azáltal növeli a termelést, hogy igénybeveszi a meglévő gépi kapacitást, valamint a nyersanyagokat és az üzemanyagokat. Ezáltal nő a kereslet az ilyen áruk iránt. A vállalatoknak a pénzügyi helyzete megjavul, és a vállalatok fizetőképességével megszilárdul a nekik kölcsönző, illetve a számláikat vezető kereskedelmi bankok helyzete is. További kedvező hatás, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő növekvő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt.
Lautenbach hangsúlyozza, hogy az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkítő hatást fejt ki az infrastruktúra-programok finanszírozásán keresztül az egész gazdaságra. Ez a fajta lökhajtásos finanszírozás lehetővé teszi az állam részére, hogy a megvalósításra kerülő programok előzetes finanszírozása hosszútávú finanszírozássá alakuljon át. Arra az ellenvetésre, hogy az infrastruktúra-programok állami jegybanki pénzzel történő finanszírozása inflációt okozhat, Lautenbach azt válaszolja, hogy ezek a programok racionálisak és gazdaságilag teljesen kifogástalanok. Általuk tényleges makrogazdasági tőkeképződés valósítható meg. A hitelfinanszírozás eredményeként reálgazdasági értékek jönnek létre. Ezen túlmenően, a termelés növekedésének a mértéke és üteme többszörösen meghaladja a kreditbővítés mértékét és ütemét a produktív jellegű multiplikátor hatás révén.
Háttérbiztosításként az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach ajánlja a bérek bizonyos mértékű csökkentését. De ennek is az az előfeltétele, hogy az így keletkezett népgazdasági megtakarításokat új, produktív munkahelyek létesítésére fordítsák. A takarékossági programok összekapcsolása a gazdaságfejlesztő programokkal garanciát jelent a hitelezési és beruházási politika eredményességére. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak produktív felhasználása kéz a kézben haladjon. A fő eszköz azonban a hitelek biztosítása, és a takarékossági intézkedések csak másodlagosak. Ez utóbbiak csupán a túlfeszítettség és a túlzások ellen nyújtanak védekezést. Ugyancsak csillapító hatásuk van az inflációs várakozásokat illetően is.
Memoranduma lényegét így foglalja össze Lautenbach: "Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszünteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot, és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetetlenül további gazdasági hanyatlással, és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzetben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé pusztán fogyasztási célokból. Ezzel szemben, ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban és az állami pénzügyekben." (2)
A tanácskozás idején a Reichsbank elnöke, dr. Hans Luther, úgy vélte, hogy lehetetlen egy olyan tervvel a nemzetközi pénzvilág és a német gazdasági élet nyilvánossága elé állni, amely milliárdos nagyságrendű összegeket igényel, és azt vállalni, hogy a Reichsbank kész a rediszkontálás révén (vagyis a kereskedelmi váltók leszámítolásával) ezeket a terveket elősegíteni. Luther szerint a tanácskozáson jelenlévők egy része azért ellenzi Lautenbach tervét, mert az véleményük szerint inflációs hatású. A résztvevők egy kisebb része viszont végszámot kívánt tudni, amelyet Lautenbach mintegy másfél milliárd márkában jelölt meg. Dr. Hans Luther azt állította, hogy Lautenbach terve, ha megvalósulna, akkor aláásná külföldön a márkába vetett bizalmat, és igen hátrányosan hatna mind a kormány, mind a jegybank politikájának a megítélésére. Lautenbach javaslata - Luther szerint - csupán azt kívánja elérni, hogy a munkások ismét a munkahelyükre mehessenek, és ettől a "munkahelyre-meneteltől" azt reméli a javaslat szerzője, hogy olyan öngerjesztő tényező lesz, amely majd hólabda-szerű élénkítő hatást vált ki a gazdasági tevékenység egészében.
A Lautenbach terv és a versaillesi pénzrendszer összeomlása
A lezajlott vita jobb megértése végett célszerű röviden szemügyre venni azokat a történelmi körülményeket, amelyek közepette a Friedrich List Társaság titkos berlini konferenciája megvitatta a nem konvencionális hitelteremtéssel kapcsolatos elképzeléseket. Az 1930-as évet Németország pénzügyi helyzetét illetően a külföldi tőke nagyarányú kivonása jellemezte. Az angol-amerikai kölcsönök az 1920-as években csak arra voltak elegendőek, hogy a versailles-i pénzrendszer hatalmas adósságépítményét megmentsék az összeomlástól. Az amerikai bankok által nyújtott kölcsönöket Németország nyomban átutalta ugyanezen bankoknak német jóvátételi fizetések fejében. Az 1929. októberében kirobbantott tőzsdei összeomlás következtében azonban Németország már nem kapott újabb kölcsönöket az amerikai bankoktól, és a korábban kapott hiteleit is felmondták.
A Young-terv a német jóvátételi fizetések megkönnyítéséről már hatályba lépése idejében elavult, mert elmozdult alóla a valóság. A nemzetközi pénzügyi közösség bizalmát élvező Hjalmar Schacht 1930-ban lemondott a Reichsbank elnökségéről, és 1931. július 6-án a német jóvátételi fizetésekre vonatkozó Hoover-moratóriumot is felmondták. 1929 és 1931 között olyan tömegessé váltak a vállalati csődök, hogy a munkanélküliek száma elérte a 8 milliót. A termelés 40%-kal visszaesett. 1931 nyarán aztán az egész német pénzügyi rendszer is összeomlott. Amikor 1931 júniusában a Wiener Kreditanstalt csődbe ment, hamarosan fizetésképtelenné vált a Darmstädter és a Nationalbank is. Rövid időn belül az összes nagy német bank, aDeutsche Bank kivételével, fizetésképtelenné vált, és gyakorlatilag állami ügygondnokság alá került.
A Lautenbach tervnek a sorsa, esetleges nyílt megvitatása és a gyakorlatba való átültetése ebben a válságos helyzetben kizárólag attól a nyomástól függött, amit az angol-amerikai pénzügyi hatalom, vagyis a nemzetközi pénzkartell irányítói Németországra gyakoroltak. Ebben a vonatkozásban elsősorbanMontagu Normant, a Bank of England elnökét és Benjamin Strongot, a New York-i Federal Reserve elnökét kell megemlíteni. Ők ketten 1929-ben létrehozták Baselben a Nemzetközi Fizetések Bankját, a BIS-t (Bank of International Settlement), amelynek feladata volt a jóvátételi fizetések elszámolása az egyes érintett országok központi bankjai között. Később ez a baseli bank fokozatosan a központi bankok központi bankjává fejlődött. (Most van folyamatban további felértékelődése, mert várhatóan a BIS lesz de facto a világ központi bankja, a globális monetáris politika irányítója.) A Norman és Strong által 1929-ben követett stratégia meg akarta akadályozni a kormányokat abban, hogy bármilyen módon beavatkozzanak a pénzügyi- és valutapolitikába. E szerint a stratégia szerint kizárólag a központi bankok szakemberei, és a nagy magánpénzintézetek vezetői jogosultak arra, hogy a liberális monetárista pénzpolitika irányvonalát megszabják. Az állami hitelteremtés teljes mértékben és abszolút módon ellenkezett a Norman-Strong stratégiával. Ez világosan kiderül abból is, ahogyan a Friedrich List Társaság konferenciájára sor került, és ahogyan Lautenbach tervét a nyilvánosság teljes kizárásával, szigorúan titokban tartva tárgyalták meg. A konferencián egyébként - élén Montague Normannal - a nemzetközi pénzügyi közösség legfontosabb irányítói is jelen voltak.
A németországi pénzügyi körök vezetői között is voltak olyanok, akik erőteljesen ellenezték Lautenbach elképzeléseit. A legbefolyásosabb gazdasági újság, a "Der Deutsche Volkswirt" kiadta a jelszót, hogy "El a kezekkel a valutától!" A pénzkartell németországi szócsöve így harcolt a nem konvencionális hitelteremtés minden lehetséges formája ellen. Ebben a kampányban Hjalmar Schacht több vonatkozásban is kulcsszerepet játszott mind a nyilvánosság előtt, mind a kulisszák mögött. A szociáldemokrata párt vezetői is kategorikusan ellenezték az állami hitelteremtést. Az említett titkos konferencián, 1931 szeptemberében a német szociáldemokrata párt elnökségének tagja, Rudolf Hilferding volt jelen. Ő volt az egyike annak a két résztvevőnek, akik teljesen elutasították a Lautenbach tervet. A belső és külső ellenállás és elutasítás azt eredményezte, hogy Németországnak még további két évig kellett szenvednie a súlyos gazdasági visszaeséstől. Ennek következtében - mint már utaltunk rá - nyolcmillióra növekedett a munkanélküliek száma. A munkanélküli német választópolgárok pedig termékeny talajnak bizonyultak az egymással versengő nemzetiszocialisták és kommunisták számára.
1932 decemberében von Schleicher tábornok kormánya késznek mutatkozott, hogy Lautenbach elképzeléseinek megfelelően cselekedjék. Az általa kezdeményezett szükségprogram számításba vette azoknak a produktív munkafeladatoknak a meghitelezését állami váltókkal, amelyeket a Reichsbank viszontleszámítolási garanciával látott el. Ez a szükségprogram tehát lényegében a Lautenbach által előterjesztett terv gyakorlati megvalósítása lett volna kisebb módosításokkal. Von Schleicher a Német Községek Szövetségének az elnökét, dr. Günther Gereke-t nevezte ki a közmunka-program birodalmi meghatalmazottjává. A szükségprogramot a német szakszervezeti szövetség is támogatta, a szociáldemokrata párt vezetése azonban elutasította. 1932 elején a német szakszervezeti szövetség három közgazdásza: Vladimir WoytinskyFritz Tarnow és Fritz Baade tervet készített egymillió munkanélküli közmunka-programok keretében való munkába állításáról. A készítőik nevének a kezdőbetűiből WTB-tervnek nevezett program szerint is a közmunka-programokat a Reichsbank viszontleszámítolási garanciájával ellátott váltókkal kellett volna finanszírozni, és nem a szokásos állami hitelfelvétel útján.
A nagyiparos Heinrich Dräger és az általa vezetett Pénz- és Hitelkutató Csoport is elkötelezte magát a produktív hitelteremtés megvalósítása mellett. Dräger "Munkahelyteremtés produktív hitel útján" című tanulmánya nagyvonalakban megegyezik a Lautenbach tervvel. Drägert nem kisebb közgazdászok támogatták, mint a világhírű Werner Sombart, Robert Friedländer-Prechtl és a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, Ernst Wagemann. De 1933. január 28-án váratlanul megbukott von Schleicher tábornok kormánya, még mielőtt ez a szükségprogram beindulhatott volna.
1933 januárjában Németország egyik vezető pénzembere, a kölni Schröder Bankház feje, Kurt von Schröder báró, valamint az angol-amerikai legfelsőbb finánckörök németországi megbízottja, Hjalmar Schacht létrehozott egy találkozót Hitler és von Papen között. Ezen a találkozón határozták el von Schleicher tábornok kormányának a megbuktatását. Miután 1933. január 22-én Hindenburg birodalmi elnök - ha vonakodva is - áldását adta a Hitler-Papen-Schröder paktumra, ezzel von Schleicher kormányának a sorsa meg lett pecsételve. Nem kívánunk annak a részletes elemzésébe bocsátkozni, hogy az angol-amerikai és a német pénzügyi körök miért nyújtottak meghatározó támogatást ebben a sorsdöntő időpontban Hitlernek, de utalunk rá, hogy ez a magatartásuk élesen szemben állt a német ipar vezetői túlnyomó többségének a szándékával. Ezt még csak aláhúzza az, hogy a Hitler vezette nemzetiszocialista mozgalom 1932 végén már elérte csúcspontját, és hanyatlani kezdett. Az 1932 novemberében tartott választásokon a nemzetiszocialista párt több mint kétmillió szavazóval kevesebbet kapott. Egyes kutatók szerint döntő tényező lehetett az, hogy Hitler késznek mutatkozott a fenyegető munkásmozgalom felbomlasztására. A nemzeti szocializmus vezére nemcsak a kommunista párt apparátusát, de a szociáldemokrata pártot, és a szakszervezeteket is kész volt szétverni. Hajlandó volt arra is, hogy rövid időn belül véget vessen a Szovjet-Oroszországgal folytatott titkos katonai együttműködésnek. Közép- és hosszútávon viszont Hitler ígéretet tett, hogy felfegyverzi Németországot egy esetleges Szovjet-Oroszország elleni háborúra. Hitler azt is megígérte, hogy elfogadja azokat a német veszteségeket, amelyek az I. Világháború után Németország nyugati irányban szenvedett el. Szovjet-Oroszország irányában viszont középtávon egy geostratégiai újjárendezést tartott szükségesnek. Nagy-Britannia külpolitikai vezető köreiben 1933 és 1939 között abból indultak ki, hogy minden valószínűség szerint háborúra kerül sor Németország és Szovjet-Oroszország között.
Ebben az összefüggésben a pénzügyi vezető körök, akik eddig kategorikusan ellenezték a nem konvencionális hitelteremtés minden formáját, ezúttal - legalábbis átmenetileg - készek voltak engedni. Hatalomra kerülése után Hitler nyomban meghirdette a munkanélküliség leküzdését közmunka-szerződések révén. De már ekkor hangsúlyozta, hogy az állami megbízatások kiosztásánál előnyben kell részesíteni az ország védelmi érdekeit. Erre a célra igénybe kellett venni a von Schleicher-féle szükségprogram eszközeit is. Ebben az esetben arról az ötszázmillió Reichs-márka értékű váltóról volt szó, amelyet a Reichsbank ellátott viszontleszámítolási garanciájával. Hitler kijelentette, hogy a szükségprogram a legnagyobb ilyen típusú kezdeményezés, és különösen alkalmas az újrafegyverkezés céljára. Hitler meg volt róla győződve, hogy az újrafegyverkezéssel épp olyan jó eredményeket lehet elérni, mint az autóutak, vasutak építésével és más közmunka-programokkal. Az egész autópálya-programra 1933 és 1938 között kevesebb állami meghitelezés történt, mint a felfegyverkezésre egyedül 1934-ben. 1933 és 1937 között az állam 12 milliárd Reichs-márka meghitelezést biztosított a katonai megrendelések céljára.
Hitler tudta, hogy - von Schleicherrel ellentétben - vele szemben bizonyos ideig nem lesz sem bel-, sem külföldön ellenállás azért, hogy nem-konvencionális állami pénzteremtéssel finanszírozza a német gazdaságot. Ez az új helyzet abból is világosan látható volt, hogy Hjalmar Schacht radikálisan megváltoztatta álláspontját. A Wall Street és a City of London berlini embere, Schacht, 1932-ben még ezt írta:
"Minden olyan terv, amely valamilyen formában szükségessé teszi pótlólagos pénz nyomását, azonnal elutasítandó. A tőkét termeléssel vagy takarékossággal kell előállítani."(3)
Hitler hatalomátvételét követően azonban Schacht hirtelen elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést. Schacht vezetésével a "Mefo-váltó" lett a felfegyverkezést szolgáló központi fizetési eszköz. A Mefo-váltókat öt évre meg lehetett hosszabbítani, és ezeket a váltókat a Reichsbank leszámítolta, vagyis beváltotta. Az állami hitelteremtés a nemzetiszocialisták kezében, Hjalmar Schacht vezetésével, talán a legfontosabb tényezője volt annak, hogy sikerült rövid idő alatt a nyolcmilliónyi munkanélküli számát másfélmillióra csökkenteni.
Abraham Barkai, izraeli gazdaságteoretikus írja: "A nemzetiszocialisták által megvalósított gazdaságpolitika - szerencsétlen módon - az adott válsághelyzetben a helyes gyógyszer volt. Ez nemcsak biztosította a nemzetiszocialista rezsim számára a lakosság többségének a politikai konszenzusát, hanem még a tévedhetetlenség nimbuszával is övezte a rezsim gazdasági felfogását. Csak aki tántoríthatatlanul hisz a történelmi determinizmusban következtethet ebből arra, hogy minden csakis így és másképp nem történhetett. Mi lett volna, ha a korábbi kormányok, gazdasági szakértők és politikusok megszabadítják magukat a hagyományos gazdasági és pénzügyi elvek bilincseitől, és már korábban anticiklikus gazdasági intézkedésekhez folyamodtak volna?"(4) Ha a Lautenbach tervet már 1931-ben megvalósítják, akkor két éven át olyan gazdasági és politikai feltételek uralkodtak volna, amelyek között a nemzetiszocialistáknak semmi esélyük sem lett volna arra, hogy hatalomra kerüljenek.
Ha tanulmányozzuk a Lautenbach terv részleteit, akkor megállapíthatjuk, hogy elképzeléseiben nagyon hasonlít a Hamilton-féle produktív hitelteremtés koncepciójához, amely inflációmentesen alkalmazható az infrastrukturális és technológiafejlesztő programokra. Ebből következik az is, hogy a Lautenbach terv nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti epizódhoz kapcsolódik. Ezt ismerte fel René Erbe, aki a Neuen Zürcher Zeitung 1993. szeptember 12-i számában megállapítja, hogy "a közmunka-teremtés 'előhitelezési' módszere abból állt, hogy az állami megbízásokkal ellátott vállalatok munkateremtés céljára államilag garantált váltókat kaptak, és ezzel fizethettek. A Harmadik Birodalom kormánya ezeket az öt évre meghosszabbítható váltókat szavatolta, és a Reichsbank pedig hivatalosan kötelezettséget vállalt a viszontleszámítolásra." (5) Erbe is megállapítja, hogy ezek a módszerek, figyelemmel a válságos gazdasági helyzetre, kétségtelenül helyesek voltak. Erbe utal arra is, hogy recesszió idején általában növekszik az igény a renyhe gazdaság fiskális pénzügyi eszközökkel való stimulálásra.
Hitelembargó a weimari rendszer megbuktatására
Érdemes kitérni arra a módra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell és vezérkara a pénzügyi krízist a világgazdasági válság idején menedzselte. A Németországban és Ausztriában elindult folyamatokat Montagu Norman, a Bank of England elnöke és az Egyesült Államok magántulajdonban lévő pénzintézetének, a Federal Reserve Banknak az akkori kormányzója, George Harrison diktálta. Elhatározták, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időpontban még egy viszonylag kisebb összegű átütemezési hitel is meg tudta volna akadályozni, hogy a német fizetési válság általános gazdasági depresszióvá mélyüljön. Ehelyett lavinaszerű tőkekimenekítés indult be Németországban. Montagu Norman és George Harrison nyomására Hans Luther, a Reichsbank új elnöke tartózkodott minden közbelépéstől, és nem tett semmit a pánikszerű tőkekivonás megakadályozására. Így aztán a pénzügyi összeomlás feltartóztatására sem tehetett semmit. Miután csődbe ment a Kreditanstalt Bécsben, fizetésképtelenné vált a Danat-Bank is Németországban. Ugyanebben az időpontban a Dresdner Bank is elveszítette betétállományának 10%-át. Júniusban pedig a Morgan irányítása alatt álló Bankers Trust is megtagadta a hitelnyújtást a Deutsche Banknak.
George Harrison követelte, hogy Hans Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre, és ez által Németország tőkepiacán ne lehessen hitelhez jutni. Azt állította, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy leállítsák a külföldi tőke menekülését az országból. Ezzel az intézkedésével érte el Harrison, hogy a német bankrendszer és a német ipar a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen.
Montagu Norman támogatta Harrisont. A maguk oldalára tudták állítani a Francia Központi Bank vezetőjét is, és közösen Németországot tették a gazdasági válságért felelőssé. Brüning kormánya kétségbeesett kísérletet tett, hogy rávegye Hans Luthert arra, hogy más központi bankoknál rövid lejáratú, stabilizációs hiteleket szerezzen, és ezáltal a bankok összeomlását megakadályozza. Hans Luther azonban vonakodott ettől, és továbbra is külföldi megbízóinak, valódi főnökeinek a parancsait teljesítette. Amikor végül késznek mutatkozott, hogy Montagu Normantól hitelt kérjen, az szó szerint becsapta az orra előtt az ajtót, s így ebben a kritikus helyzetben Németország már sehol sem juthatott hitelhez.
1930 márciusában, röviddel azt megelőzően, amikor az angol-amerikai bankok megtagadták a hiteleket Németországtól, Hjalmar Schacht, az akkori Reichsbank-elnök meglepetésszerűen benyújtotta lemondását. Ezt azzal indokolta, hogy a svéd Ivar Krueger késznek bizonyult áthidaló hitelt nyújtani a birodalmi kormánynak ötszázmillió márka értékben. A svéd nagyiparos és gyufakirály amerikai bankjával, a Lee Higgins & Co-val már korábban is kisegítettek olyan országokat, amelyektől a londoni és a Wall Street-i bankok megtagadták a hiteleket. Ekkor azonban Krueger hitelajánlata már elfogadhatatlan volt Montagu Norman és barátai stratégiája számára. Az akkori pénzügyminiszter, a szociáldemokrata Rudolf Hilferding, arra kérte Hjalmar Schachtot, akinek a Dawes-terv rendelkezései szerint minden hitelfelvételhez hozzá kellett járulnia, hogy engedélyezze Krueger hitelajánlatának az elfogadását. Schacht azonban ezt elutasította, és e helyett benyújtotta lemondását Hindenburgnál.
Kruegert magát néhány hónappal később, 1932 elején holtan találták egy párizsi hotelszobában. A rendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg. Évtizedekkel később, svéd detektívek részletekbe menő nyomozását követően, megállapították, hogy Kruegert kétséget kizáróan meggyilkolták. A svéd iparmágnás halálával minden remény szertefoszlott arra, hogy enyhülhet a hitelembargóval sújtott Németország pénzügyi helyzete.
Schacht lemondása ellenére továbbra is igen aktív maradt. Minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen annak az embernek, akit londoni és New York-i főnökei és barátai kiválasztottak Németország führerének, és aki Németország pénzügyi válságát az ő szájuk íze szerint fogja majd megoldani. Hjalmar Schacht már 1926 óta támogatta - egyelőre csak feltűnésmentesen - a nemzetiszocialista párt mozgalmát, élén Adolf Hitlerrel. Amikor Schacht lemondott a Reichsbank elnökségéről, igyekezett kapcsolatot létrehozni az akkor még nagyon szkeptikus német nagyiparosokkal, a Ruhr-vidék vezéreivel és a külföldi pénzügyi körökkel, elsősorban az angliai pénzemberekkel.
1931-ben Hjalmar Schacht még Alfred Rosenberget is bemutatta Montagu Normannak. Schacht és Norman már 1924 óta szoros barátok voltak, és ez a barátság egészen Montagu Norman 1945-ben bekövetkezett haláláig tartott. Miközben ömlött a pénz Hitler és mozgalma számára, a Bank of England megtagadta, hogy hitelt nyújtson Németországnak az 1931-es kritikus időszakban. Ezáltal valósággal kikényszerítette a bankok összeomlását és a gazdasági élet megbénulását. Ez a helyzet pedig milliókat kergetett a kétségbeesésbe, és a radikális politikai csoportok karjai közé. Mihelyt Hitler és kormánya hatalomra került, ugyanez a Montagu Norman nyomban nagyvonalú hitelekkel sietett a támogatására. 1934 májusában Norman személyesen utazott Berlinbe, hogy az új rezsimet egy titkos megállapodás keretében pénzügyileg stabilizálja. Hitler megértőnek mutatkozott, és Norman kedves barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank elnökévé, hanem később még gazdasági miniszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank élén állott.
Mi is tehát a produktív hitelteremtés?
A produktív hitelbővítés, azaz a Lautenbach terv lényegét így foglalhatjuk össze:
A nemzeti bank (jegybank, központi bank) a finanszírozás beindítására és az első hosszú lejáratú szerződések szétosztására alacsony kamatozású fizetési eszközt bocsát ki kétféle módon.
1. A nemzeti bank pénzt bocsát közvetlenül a kormány, a megfelelő állami üzemek és intézetek, valamint ezek privát alvállalkozói részére pontosan körülhatárolt konkrét célra. Ezzel a pénzzel lehet finanszírozni a munkaerő költségeit, valamint a szükséges gépek, alkatrészek és a vasutak, vízi-utak, erőművek építési költségeit. Ezeket a "hiteleket" a felhasználók kizárólag infrastruktúra-fejlesztésekre fordíthatják, és ezek a hitelek vagy az állami adóbevételből, vagy az állami támogatással működő üzemeltetőktől lesznek visszafizetve. Az, hogy a megbízott vállalatok miként jutnak ehhez a pénzhez, technikai kérdés. A Lautenbach terv 1931-ben erre a célra a leszámítolható váltókat vette számításba, amelyeket a magánbankok bocsátanak ki, de amelyek végül is a nemzeti banknál kerülnek diszkontálásra. Ezeket a váltókat közép- és hosszútávú kincstári kölcsönökké is át lehet alakítani, amelyek nemzeti beruházási programok esetén fedezik a nemzeti vagyon növekedését. De más fizetési formák is elképzelhetőek. Az a fontos, hogy ezek a pénzszerepét betöltő, és a gazdasági folyamatokat közvetítő értékpapírok előbb vagy utóbb a növekvő adóbevételekből neutralizálódjanak, azaz visszavásárlásra kerüljenek.
2. A nemzeti bank alacsony kamatozású hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak abból a célból, hogy azok ebből finanszírozzák az iparvállalatok előbb felsorolt beruházási tevékenységét. Ezzel lehetővé válik, hogy a vállalatok részt vegyenek infrastruktúra-programokban, berendezéseiket modernizálják, technikailag fejlesszék. Ezeket a hiteleket az igénybevevő vállalatok növekvő nyereségükből fizetik vissza. Az első ilyenjellegű megbízások eredményeként a különböző ipari területeken további kereslet jön létre áruk és munkaerő iránt. Példaként szolgálhat egy vasúti pályaszakasz, amit közpénzekből és direkt erre a célra kreált hitelekből építenek. Tegyük fel, hogy a hitel 40%-a bérre, 50%-a anyagra, mint például a sínek, a beton, a szükséges gépek, üzemanyag és más szükséges árukra fordítódik. A megmaradó 10% a vállalati működést szolgálja. Az anyagokra és felszerelésekre fordított kiadások további szerződésekre vezetnek. Ezeknek az összegeknek egy része ismét a munkavállalókhoz kerül, mint bér, akik ezt fogyasztási javakra fordítják. Egy másik részét közvetlenül nyersanyagokra és félkész árukra költik, míg további részeket az üzemeltetési költségekre, és a vállalat nyereségére fordítanak. Ebből a nyereségből aztán javítani lehet az üzem termelékenységét. Ebből ismét olyan megbízások keletkeznek, amelyek további gépeket és berendezéseket igényelnek.
Mindebből látható, hogy az infrastruktúra építéséhez beszállító vállalatoknak adott szerződések további termelést és munkát indukálnak, azaz még több munkahelyet, még több keresletet, még több létszükségleti cikket (élelmiszer, ruha, energia) igényelnek. Ezeknek a gazdasági területeknek a stimulálása további keresletet idéz elő más ipari és szolgáltatási területeken. A hitelként adott pénz felhasználásának az útját nyomon lehet követni. A pénz halad az egyik irányba, míg az áru és a fogyasztás a másik irányba áramlik. Minden egyes forgalmi aktus során adó keletkezik, amely az államkasszát gazdagítja. Az adó csökkenti a forgalomban lévő pénz mennyiségét és neutralizálja vagy sterilizálja a jegybank által nyújtott hitelt. Az itt felvázolt gazdaságpolitika sikere szempontjából döntő az a tény, hogy az államnak a nemzeti bank útján történő hitelteremtése, amely az infrastruktúra és az ehhez hasonló programok finanszírozását szolgálja, bővülést hoz létre a reálgazdaságban, amely összértékében nagyobb lesz, mint az a pénzmennyiség, amely hitelként ezt a folyamatot beindította és létrehozta. Ez az értéktöbblet az által jön létre, hogy a parlagon heverő produktív kapacitások és a kihasználatlan munkaerő ismét értékelőállító tényezővé válik. Jelenleg tetemes kihasználatlan tartalékok vannak Nyugat- és Kelet-Európa, valamint a szovjet utódállamok régióiban. Magyarországon is túlságosan nagy a kihasználatlan ipari, mezőgazdasági és szellemi kapacitás.
Ezen túlmenően a pénz jelentős része a fontosabb ipari területek modernizálására fordítódik. Ehhez arról kell gondoskodni, hogy a modernizálás tényleg magasabb technológiai színvonalhoz vezessen, hogy valóban a technológia újabb generációját vezesse be a produktív szféra különböző szektoraiban. Ezen a módon emelkedik a gazdaság általános technológiai színvonala, ezzel együtt a megfelelő munkatermelékenység, és mindennek az eredménye a nagyobb jólét. Az átfogó infrastruktúra-fejlesztési programok állandóan növelik a keresletet a technológiailag magasan fejlett áruk iránt, és meggyorsítják az új utakat feltáró tudományos ismeretek átvételét és technikai alkalmazását a termelési folyamatban. A megvalósított infrastruktúra-programok természetesen növelik az egész gazdaság termelékenységét. Ez pedig növeli a társadalom gazdagságát. Ennek a gazdagságnak egy része adóként befolyik az államkasszába, és lehetővé teszi az eredetileg a nemzeti banktól kibocsátott hitelek újrafinanszírozását.
Ha az így kibocsátott pénzek nem kerülnek a pénzpiacra, hanem a most ismertetett módon megmaradnak a termelésben, akkor az eredetileg kibocsátott hitelek többszörösen megtérülnek. Nemcsak visszafizetésre kerülnek, hanem még magánál a kibocsátó központi banknál is többlet keletkezik, amelyet aztán a társadalmi fogyasztás javítására lehet fordítani. Ebből a pénzből fedezni lehet a kulturális, tudományos beruházásokat. Ehhez tartozik a jövőben a józan környezetvédelem és az egészséges életfeltételek biztosítása Földünkön.
Lautenbach memoranduma érdemes ma is a tanulmányozásra, mert számos elgondolása még mindig aktuális. Magyarországi hasznosításának jelenleg az a legfőbb akadálya, hogy az Országgyűlés és a Kormány az MNB törvény 1991-es elfogadásával - minden ellenszolgáltatás nélkül - teljesen kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Ez most már kizárólag az abszolút függetlenséget élvező központi bank, az MNB, és az azt irányító technokrata elit privilégiuma. A demokratikus ellenőrzés alatt nem álló független központi bank azonban időközben a magyar állammal, kormánnyal és társadalommal szemben ellentétes érdekű intézménnyé vált. Az MNB törvény kidolgozásával és elfogadtatásával a központi bank irányítóinak ugyanis sikerült Magyarország közpénzrendszerét fokozatosan magánpénzrendszerré átalakítaniuk, és a de facto privatizált pénzrendszert a közérdek helyett magánérdekek szolgálatába állítaniuk. Ezzel a gazdasági élet irányításának monetáris eszközrendszere, és a vele járó mérhetetlen hatalom is, a választott, politikai felelősséggel tartozó Országgyűléstől és Kormánytól a magánpénzmonopólium ellenőrzetlen birtokosainak, valamint technokrata kiszolgálóiknak a kezébe került.
A Miniszterelnök 2000. június 18-án a Kossuth Rádió "Vasárnapi Újság" c. műsorában elmondotta, hogy az adósságszolgálat teljesítése elsőrendű politikai kötelezettség. Javulást az infláció és a kamatláb csökkenésétől remél. Arra számít, hogy a gazdasági növekedés beindulásával Magyarország eladósodásának mértéke és a nemzeti össztermék közötti arány megközelíti majd a fejlett nyugati országoknál ma átlagosnak számító eladósodási arányt, azaz az eladósodás nem lesz magasabb, mint a nemzeti össztermék (GDP) 60%-a. Ez annyit jelent, hogy Magyarországnak (az állami és nem állami szektornak együttesen) évente mintegy 3 milliárd dollár és 800 milliárd forint adósságszolgálatot kell teljesítenie külföldi és belföldi tartozásai fejében mindaddig, amíg az 1989 után ide importált, és kamatozó hitelpénzre épülő magánpénzmonopólium rendszere lesz érvényben. Amíg ezt az igazságtalan és antidemokratikus magánpénzrendszert működtetik Magyarországon, addig a magyar társadalomnak minden évben át kell adnia a megtermelt jövedelem 30-35%-át a pénzvagyontulajdonosoknak. Ezt a hatalmas és véget nem érő terhet csupán azért kell viselnie, hogy a magánpénzmonopólium birtokosai kamatra kikölcsönözhessék azt a gazdasági közvetítő közeget, (a központi bankok által ingyen előállítható jelrendszert, vagyis a pénzt), amelyet a magyar állam maga is kibocsáthatna, ha ma is rendelkezne pénzügyi szuverenitással.
Abban a magánpénzmonopolista rendszerben, amelyben ma élünk, a pénzkibocsátás és hitelezés a legfontosabb hatalmi eszköz. Ez a korábban államot megillető felségjog a mindenkori kormányok leghatékonyabb kormányzási eszközének bizonyult. Ma is ezzel a monetáris eszközzel lehetne a leghatékonyabban intézni a közügyeket, és megoldani a kormányzati feladatokat, ha a demokratikusan választott parlament és kormány még rendelkezne ezzel a felségjoggal. Ebből az egyébként minden ellenszolgáltatás nélkül átadott fontos közjogosultságból kellene legalább egy kis részt visszaszerezni a nemzetközi pénzkartelltől, és hazai gépezetétől. Az lenne a megoldás, ha az állam - legalább részben visszavéve a monetáris szuverenitást a teljesen függetlenné átalakított MNB-től - kamatozó adóslevelek helyett, kamattal nem terhelt forintot bocsátana ki. Ennek a pénznek is - az állami hitellevelekhez hasonlóan - az állam adóbevétele lenne a fedezete. A különbség azonban igen lényeges: ez a pénz ingyen állna rendelkezésre, és nem kellene érte kamatot fizetni senkinek. A költségvetés és a kormány - legalább részben - ebből a saját kibocsátású pénzből nyújthatna olcsó hitelt a legfontosabb infrastrukturális fejlesztésekre, elsősorban a mezőgazdaság produktivitását szolgáló konkrét programok finanszírozására, a külföldről felvett és állandóan tovább görgetett, igen drága pénzpiaci kamatozású hitelek helyett. A Lautenbach tervben foglalt elgondolások azért méltóak a tanulmányozásra, mert a benne foglalt javaslatok és azok későbbi sikeres megvalósítása, bizonyítja, hogy jelenleg is lenne más, jobb megoldás a produktív infrastruktúra-fejlesztés finanszírozására. Ennek a jobb, olcsóbb és hatékonyabb finanszírozási módnak az egyedüli akadálya ma az, hogy az Országgyűlés és a Kormány - minden ellenszolgáltatás nélkül - kiadta a kezéből a monetáris politika irányítását. Módosítani kell tehát az egyébként csak 51%-os MNB törvényt, és legalább részben korlátozni kell az egész társadalom érdekében a nemzetközi pénzkartellnek - és hazai technokrata csoportjának - a magánmonopóliumát a magyar pénzrendszer irányításában.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése