A leleplező cikkeiből.

A leleplező cikkeiből.

Drábik János: Kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás I. rész – Jacob Schiff végeztette ki a cári családot  (…) Miként lehet megoldani a magyar zsidóság dilemmáját?

Ezt a dilemmát – elkülönülni a magyar nemzettől és mégis egyenlőnek lenni vele – többféleképpen lehet megoldani. Az egyik, ha ez a magát jól megszervezett kisebbség – amely „a hátán hordozza saját államát és jogrendjét”, és több ezer éves múltra támaszkodó, erős érzelmi és szellemi kohézióval rendelkezik – azt színleli, hogy ő teljesen lojális a többséghez. Azt állítja magáról, hogy ő a többségi etnikum szerves részét alkotja, azonosul a befogadó nép történelmével, magáénak érzi annak tragédiáit, sorsproblémáit, egész szellemiségét, és csak abban különbözik tőle, hogy más a vallása. A dilemmának ez a megoldása járható út, ámbár itt is felmerül a kérdés, hogy mennyire a magyar nemzet tagja az az ateista honfitársunk, aki nem követi a zsidó vallási hagyományokat, de magát mégis – joggal – teljes értékű zsidónak tartja.



A szekularizált zsidó élet elválaszthatatlan része, hogy a szervezett zsidóság érték- és érdekközösséget is alkot, nemcsak etnikai-, vérségi-, faji- és hagyományközösséget. Ebben óriási szerepe van a nemvallásos zsidóság körében is kötelező szolidaritásnak és törzsi összetartásnak, a kapcsolati háló kiépítésének és fenntartásának. Az elkülönülő zsidó néphez, és annak nemzetállamához – Izraelhez – való lojalitás, pedig, verseng a befogadó néphez és annak nemzetállamához való lojalitással.



A másik lehetséges megoldás, ha a zsidóság elkülönüléséből adódó másság és idegenség érzését úgy csökkentjük a befogadó társadalomban, hogy megváltoztatjuk a befogadó nemzet kultúráját, gyengítjük nemzettudatát, akadályozzuk és felszámoljuk nemzeti jellegű szervezeti életét. Ehhez szükséges a másság tiszteletének a kultikus túlhangsúlyozása, és a multikulturalizmussal a befogadó társadalom mozaikszerű, kisebb életképtelen kulturális egységekre való szétbontása, a belső szeparatizmus erőltetése, egészen az atomizálódásig. Ez az „oszd meg és uralkodj” elvének az egyik kozmopolita, balliberális modern változata.



A nemzeti önazonosság megváltoztatása, a nemzettudatot fenntartó szervezetek felszámolása megkönnyíti az elkülönüléséhez ragaszkodó zsidóságnak azt az igényét, hogy „elkülönüljön és mégis teljesen egyenlő legyen” azokkal, akiktől elkülönült. Amikor a szervezett zsidóság elkülönül, tudja, hogy ki a zsidó közösség tagja, és ki nem az. De akiktől elkülönült, azok nem tudhatják, hogy kik azok, akik első közösségként a szervezett zsidósághoz való tartozást választották. Ha ezt mégis tudni akarják, akkor antiszemita kirekesztőknek minősülnek, hiszen számontartják, ki a zsidó honfitársuk. „Én tudhatom és tudom is, hogy te nem vagy zsidó, de te nem tudhatod, hogy én az vagyok”. Az elkülönülést választó szervezett zsidóság azonban nem számít magyarellenesnek csupán azért, mert magyarságával szemben a zsidóságának adott elsőbbséget. Akik szeretnék megérteni a „mi” (nemzethű magyarok) és az „ők” (a zsidók, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy mások legyenek és ezért idegenek, ,,idegenszívűek”) kettős kategóriájában gondolkodókat, azoknak e jelenségnek a gyökereit a zsidó hagyományokban kell keresniük. Zsidó honfitársunk lehet több száz éve magyar, de több ezer éve zsidó. Melyik identitása erősebb?



Az Izraelen kívül élő zsidók világnépként különböző földrészeken, számos országban élnek. Sokan úgy érzik, hogy idegenek a nem zsidó (keresztény, iszlám és más) kultúrában, és ezért szükségesnek tartják, hogy faji alapon integrálódott, multikulturális társadalmat alakítsanak ki az adott országban, amely toleráns a zsidóság hosszú időn át folytatott asszimiláció-ellenes életstratégiájával, és erős etnikai-faji szolidaritásával. A fajilag integrált közösségek mozaikjaiból összeálló multikulturális társadalomban a zsidó közösségek nagyobb biztonságban érzik magukat, és könnyebb számukra megszerezni az adott társadalom és nemzetállam hatalmi pozícióit. A szervezett zsidóságnak, mint világnépnek az a stratégiája, hogy Izrael kivételével mindenütt támogatja a fehér lakosság keveredését a nem-fehér (fekete bőrű, ázsiai, arab, latin-amerikai és cigány-roma) lakossággal, egyidejűleg elítéli az őshonos európaiak belső szolidaritásának minden faji megnyilvánulását és önvédelmi szerveződését. Mindez valójában a pénzhatalmi világelitet kiszolgáló szervezett zsidóságot, valamint Izrael faji elkülönülésen alapuló hosszútávú érdekeit szolgálja.



A már hivatkozott Deborah Lipstadt elítéli Denying The Holocaust (New York, 1994) című könyvében azokat a fehér amerikaiakat, akik ellenzik a faji megkülönböztetés megszüntetését, a fehérek és a színesbőrűek összeházasodását. Ugyanakkor Deborah Lipstadt élesen ellenzi a vegyes házasságokat zsidók és nemzsidók között, mert azok asszimilációhoz, beolvadáshoz vezetnek. Lipstadt részt vett 1964-ben és 1965-ben azokon a polgárjogi tüntetéseken, ahol egyenjogúságot követeltek a színesbőrű amerikaiak számára. Ennek ellenére Deborah Lipstadt lelkesen támogatja azt az Izraelt, amely faji alapon megkülönböztetést alkalmaz zsidó és arab lakói között. A faji megkülönböztetés miatt számos közéleti személyiség már apartheid államnak bélyegezte a zsidó államot. Deborah Lipstadt képmutató módon kettős mércét alkalmaz, mert mindenkitől megköveteli a faji egyenjogúságot, miközben a leghatározottabban ellenzi a zsidók és a nemzsidók közti házasságot és a zsidók asszimilálódását. Hivatkozott könyvében ezt írta: „Tudjuk, mi ellen harcolunk: az antiszemitizmus és az asszimiláció, a vegyes házasság és Izrael bírálata ellen.”



Az, hogy Magyarországon a politikai közbeszédben ismét létjogosultságot nyert az antiszemitizmus, az asszimiláció és a nemzetidegenség problémája, arra utal, hogy a zsidó létnek ezt a dilemmáját nem sikerült megoldani. Ez feszültséget okoz a szervezett zsidóság és a magyar társadalom, a szervezett magyarság – a magyar nemzet – viszonyában. Nem alaptalan előítélet újraélesztéséről, hanem egy máig megoldatlan társadalmi problémáról van szó. Azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy újra kell gondolni: mi a magyar, és ki a magyar? De azt is újra kellene gondolni, hogy mi a zsidó és ki a zsidó? Valóban sokféleképpen lehetünk magyarok – országlakóként, állampolgárként és a magyar nemzet öntudatos, érzelmileg is elkötelezett tagjaiként –, ahogyan sokféleképpen lehetünk zsidók is. Vannak magyar-zsidók, akik elsősorban a zsidó közösséghez és Izraelhez lojálisak, és vannak zsidó-magyarok, akiknek a szíve már Magyarországért, a magyar nemzetért dobog, és akiket a szellemi-érzelmi kötelékek elsősorban már a magyarsághoz fűznek. Ők a magyar nemzetbe beolvadt, asszimilálódott zsidók, akik magyar szellemiséggel, egyéni és kollektív magyar tudattal rendelkeznek.



Az antiszemitizmusra hivatkozás valójában kitér az elől a kutatómunka elől, amely feltárhatná, hogy a magyar és zsidó együttélés nehézségeiben a zsidó lét eddig feloldhatatlannak bizonyult ellentmondásai is felszínre törnek: asszimilálódni, vagy megmaradni zsidónak? Ha zsidó honfitársaink az előbbit választják, végső soron feladják zsidóságukat – ha az utóbbit, akkor feladják magyarságukat. Miként lehet egyszerre igaz magyarrá válni és lojálisnak maradni a szervezett zsidóság közösségeihez, megtartva a zsidó hagyományt, értékrendet és életmódot? Másként megfogalmazva: miként lehet a magyar kultúra, szellemiség és érzület elsajátításával lelkileg is magyarrá válni úgy, hogy elutasítjuk az asszimilációt és megőrizzük zsidó identitásunkat, azonosságtudatunkat?



Az itt felvetett kérdések már sokszor megfogalmazódtak. A francia forradalom idején az európai felvilágosodás eredményeként a zsidók, mint egyes személyek, megkapták a teljes-jogú francia állampolgárságot. Az előkelő, francia nemesi családból származó Clermont Tonnerre 1791-ben így fogalmazta meg véleményét a zsidóságról mint különálló népről: 
„Mindent meg kell tagadni a zsidóktól mint különálló nemzettől; de mindent meg kell nekik adni, mint egyes személyeknek. Kötelesek francia polgárokká válni. Egyesek azzal érvelnek, hogy nem akarnak azok lenni. Hagyjuk, hogy ezt kinyilváníthassák, és utána utasítsuk ki őket. Lehetetlen, hogy egy külön nemzet legyenek a nemzeten belül.”

Figyelemre méltó, amit Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség ortodox főrabbija mondott 200 évvel később: 
„A felvilágosodás szellemisége egyrészt az egyetemes emberiesség eszméjét hangsúlyozta, másrészt az elvont személyiséget, amely már megszabadult a hagyomány korlátozásaitól, és így már ő dönti el, hogyan értelmezi a körülötte lévő világot. Ez a szellemiség olyan nyelvezetet használt, amelyre a hagyományos zsidó identitást nem lehetett lefordítani... Az emancipáció mint egyéneket felszabadította a zsidókat, de nem tette szabaddá őket mint közösséget.”

A kulcskérdés az, hogy a zsidóság mint szervezett közösség kihez lojális elsősorban. Saját közösségeihez, vagy pedig az őt befogadó társadalom tagjaihoz. Ha érdekellentét és konfliktushelyzet alakul ki a magyar állam és Izrael között, akkor kihez lesz elsősorban lojális? Az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek számára pedig ez úgy merül fel, hogy konfliktushelyzetben Amerikát válasszák-e, vagy Izraelt? Elkülönülni és egyenlőnek maradni csaknem mindig feloldhatatlan dilemmát jelent. Az amerikai zsidó közösségek tagjai ennek a problémának a feszegetését rosszindulatú antiszemitizmusnak minősítik. Kettős elkötelezettségüket, Izrael iránt érzett mély érzelmi kötődésüket úgy értelmezik, hogy az valójában az amerikai demokrácia egyik kifejeződése.



A kettős lojalitás problematikáját jól megvilágítja Jonathan Pollard esete 1987-ben. Pollard Amerikában született zsidóként és az Egyesült Államok haditengerészetének egyik legérzékenyebb részlegénél dolgozott. Pollard az izraeli kormány kémjeként egymaga több mint 800 szigorúan titkos dokumentumot juttatott el a zsidó államhoz, amelyhez elsődleges lojalitás fűzte. Tizenhét hónapon át napi kapcsolatban állt az izraeli titkosszolgálat embereivel, akik közül kettőt Izraelben később előléptettek. Az ügyben eljáró amerikai államügyész, Joseph di Genova megállapította, hogy Jonathan Pollard volt az, aki a 20. században fizikailag a legtöbb szigorúan titkos információt adta át egy külföldi államnak. Az Egyesült Államok védelmi minisztere Pollard letartóztatása idején Caspar Weinberger volt, aki a szövetségi bíróságnak benyújtott 46 oldalas állásfoglalásában Pollard kémkedéséről azt írta: „Nem tudja elképzelni, mi okozhatott volna a nemzetbiztonságnak nagyobb kárt.”



Az amerikai zsidó bizottság a hír kapcsán attól óvott, hogy azért keljenek Pollard védelmére, mert zsidó. Ez aláásná a zsidó közösség hitelét, és Izraelnek is ártana. Fokozatosan kiderült, hogy az ügy mégsem olyan ártalmas a zsidó közösség számára, mint ahogyan attól tartottak. A Pollard-ügy egyik zavaró aspektusa az volt, hogy igen kevés amerikai fogta fel, mi is jelenti az igazi veszélyt Pollard hazaáruló magatartásában. A kémbotrány kirobbanását követően még 1987-ben a New York Times és a CBS közvélemény-kutatást végzett, amelyből kiderült, hogy az amerikaiak többsége tájékozatlan a Pollard-ügy lényegét illetően. A nemzsidó megkérdezetteknek 18%-a tudta, hogy Pollard Izrael számára kémkedett, és 13%-a azt hitte, hogy a Szovjetunió számára. A kémbotrány évében az Egyesült Államok nem csökkentette az Izraelnek nyújtott segélyeket, noha a szövetségi költségvetésből ebben az évben számos belföldi programot törölni kellett. Izrael továbbra is megkapta a szokásos katonai és gazdasági segélyt, hárommilliárd dollárt, amit az előző évben is kapott. Alig telt el néhány év, a zsidó közösség azt kezdte hangoztatni, hogy Pollard-t túlságosan hosszú szabadságvesztésre ítélték, de nem az elkövetett bűncselekménye miatt, hanem az Amerikában is meglévő antiszemitizmus miatt.



A New York-i Jewish Week című hetilap 1991-ben arról írt, hogy Izraelnek bizalmasan be kell kapcsolódnia a Jonathan Pollard ügybe: „Izrael alapítói olyan államot képzeltek el, amely megvédelmezi az összes zsidót, aki az antiszemitizmus miatt szenvedett, bárhol is legyen. Pollard minden kétséget kizáróan ilyen áldozat.”



Alan Dershowitz, Pollard jogásza úgy vélte, hogy a közhangulat érezhetően védence javára változott. Ennek volt az egyik kifejeződése, hogy az Amerikai Zsidó Kongresszus és a nyugati parti B’nai B’rith is támogató nyilatkozatában elnézést sürgetett Pollard számára. Kiállt az Izrael javára kémkedő sayanim mellett Eli Wiesel, valamint Philip Klutznick, a Zsidó Világkongresszus korábbi elnöke is.



1996 januárjában a tel-avivi kormány formálisan is izraeli állampolgárságot adott Pollard-nak annak ellenére, hogy a baráti szövetségesnek számító Egyesült Államokban kémkedésért jogerősen elítélték és bebörtönözték. Pollard jogászai reményüket fejezték ki, hogy a hadifoglyokhoz és a harcközben eltűntekhez hasonlóan az izraeli kormány Pollard kiszabadítása érdekében is megtesz mindent. Izrael csak 1998-ban ismerte el hivatalosan is, hogy Pollard nekik kémkedett.



Új fejlemény volt a Pollard ügyben az, hogy az amerikai zsidó közösség arra alapozta az izraeli kém védelmét, hogy nem tekinthető legitimnek az ügyében hozott bírósági ítélet. Itt nemcsak arról van szó, hogy a Pollard-ra kiszabott élethossziglan tartó szabadságvesztés büntetést az antiszemitizmus motiválta, hanem arról is, hogy Izrael valójában fel volt jogosítva mindazoknak az információknak a birtoklására, amelyeket Pollard illegálisan eltulajdonított az amerikai hadsereg idegközpontjaiból.



A Jewish Journal of Los Angeles 1998-ban megjelent számában Anne Roiphe úgy vélte: „Lehet, hogy az antiszemitizmus füstölgő fegyverét még nem találtuk meg, de legtöbben úgy gondoljuk, hogy Pollard túl szigorú megbüntetése és az, hogy miért nem rendelkezett Izrael azokkal az információkkal, amelyeket Pollard adott át neki, összefügg az antiszemitizmussal”.



Joseph Aaron, az amerikai zsidó közösség egyik ismert tagja, viszont azt nevezte szégyenteljesnek, hogy csaknem valamennyi zsidó szervezet magára vállalta Pollard védelmezését. Sürgették szabadlábra helyezését arra célozva, hogy fogva tartásának igazi oka az antiszemitizmus. Aaron azt fűzte ehhez, hogy ha ez így lenne, akkor valamennyi magas hivatalt betöltő amerikait antiszemitának kellene tekinteni – legyenek azok demokraták vagy republikánusok, polgári vagy katonai tisztségviselők, tartozzanak a törvényhozókhoz vagy a kormányzati szervekhez. Ők ugyanis mind egyetértettek abban, hogy Pollard olyan felmérhetetlen kárt okozott az Egyesült Államoknak, hogy életfogytiglani szabadságvesztéssel kellett büntetni. Mégis az amerikai zsidók többsége a szabadon bocsátását követeli, arra hivatkozva, hogy „Izraelért tette”, mintha ez enyhítené a bűncselekmény súlyát.



Néhány évet követően David Tenenbaum hadmérnök elismerte, hogy szigorúan titkos információkat adott át egy izraeli hírszerző tisztnek az Egyesült Államok hadseregének Tank Automotive and Armament parancsnoksága detroiti központjából. Az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig negyven nyomozás indult olyan amerikaiak ellen, akik Izrael számára kémkedtek. A CIA 1979-ben jelentést készített, amelyben megállapította, hogy az izraeli hírszerzők jelentős erőfeszítéseket tesznek tudományos és műszaki információk megszerzése érdekében. Ennek keretében kísérletet tettek titkos védelmi projektek megszerzésére az Egyesült Államokban és más nyugati országokban. 1971-ben a svájci bíróság négy évi szabadságvesztésre ítélte Alfred Frauenknecht svájci zsidó mérnököt, mert mintegy 200.000 tervrajzot és műszaki leírást adott át a Moszadnak, amelyek a francia-svájci Mirage harci-gépekre vonatkoztak.



Victor Ostrovsky, a Moszad tisztje és hírszerzője – aki erkölcsi okokból szakított munkáltatójával –, 1990-ben publikálta By Way of Deception: The Making and Unmaking of a Mossad Officer (Megtévesztéssel: Egy Moszad tiszt létrehozása és eltűnése) című könyvét. Ostrovsky azt állítja hivatkozott könyvében, hogy mintegy két tucat izraeli ügynök aktívan kémkedik, beszervez hírszerzőket, végrehajt titkos akciókat, főleg New Yorkban és Washingtonban, amelyeket működési területüknek tekintenek. Világszerte számos más ország zsidó származású polgárai állnak önkéntesen a Moszad rendelkezésére, amely a CIA izraeli megfelelője. Ivrit nyelven sayanimnak nevezik azokat, akik a zsidó közösségekhez és Izraelhez való lojalitásból a legkülönfélébb szolgálatokat teszik a Moszadnak.



Ostrovsky szerint a sayanim csak olyan személy lehet, aki száz százalékos zsidónak tekinthető, mind származását, mind lojalitását illetően. Ők külföldön élnek, de Izraelben élő rokonaik révén akkor is elérhetőek, ha nem izraeli állampolgárok. Több ezer sayanim él világszerte. Egyedül Londonban kétezer aktív, és ötezer olyan, aki szükség esetén rendelkezésre áll. Egy autókereskedő sayanim, vagy egy ingatlanbérlettel foglalkozó segítheti a Moszadot, hogy gyorsan autóhoz jusson anélkül, hogy az összes dokumentációs követelménynek eleget tenne. Egy lakásbérlettel foglalkozó a szokásos feltételek mellőzésével szerezhet lakást. Egy bankár pedig akár éjszaka is átadhatja a szükséges pénzt, míg egy orvos úgy kezelhet egy lövéssérülést, hogy nem jelenti a rendőrségnek.



Az elgondolás tehát az, hogy rendelkezni kell olyan titkos listával, ahol szerepelnek azok, akik készek szükség esetén önként segíteni. Akadnak olyanok, akik a Moszad bizonyos kéréseit nem teljesítik, de az ő esetükben is lehet a hallgatásukra számítani. A Moszad tehát egy viszonylag kockázatmentes beszervezési rendszert tud működtetni, és mintegy egymillió főből tud segítőtársakat biztosítani a maga számára Izrael határain kívül.



Izrael kérésére egy amerikai bíró 1990-ben betiltotta Ostrovsky könyvének a megjelentetését. New York Állam Legfelsőbb Bírósága később ezt a döntést visszavonta. Az izraeli kormány azzal érvelt, hogy a könyv veszélyezteti a titkos Moszad-ügynökök biztonságát azáltal, hogy beazonosíthatóvá teszi őket. Ostrovsky sem maradt tétlen, 1995-ben beperelte az egyik kanadai televízióállomást, mert az interjút sugárzott egy izraeli újságíróval, aki óhaját fejezte ki, hogy egy becsületes zsidó Kanadában meg fogja ölni a fecsegő korábbi Moszad tisztet. Tény, hogy Ostrovsky házát Kanadában felgyújtották és az leégett.



A kettős lojalitás jelenleg nem közéleti vita tárgya. Ma már széles körben elfogadottnak tekintik, és ez felbátorította azokat, akik zsidó identitásuk fanatikus elkötelezettjeinek számítanak, hogy nyíltan ellenséges és felforgató kijelentéseket tegyenek. Példaként említhetjük Jane Delynne-t, aki sikeres írónőnek számít, és számos művészeti elismerésben részesült. Jane Delynne 1989-ben megjelentetett Hitler’s World című könyvében így összegezte a véleményét a zsidó önazonosság-tudatról: „Izrael létezése annak megerősítése, hogy a zsidók kiválasztott népet alkotnak... Izrael olyan erkölcsi jelentést hordoz a számomra, amely hiányzik a világ összes más népének a létezéséből. Ha háború lenne az Egyesült Államok és Izrael között, Izraelt választanám. Néha úgy érzem, hogy titokban örülök, amikor időnként brutális magatartást tanúsít, mert a világ így tudni fogja, hogy létezik egy kegyetlen monstrum, amely soha nem fogja elfelejteni a holokausztot. Noha elvben hiszek a nukleáris leszerelésben, boldog vagyok, hogy Izraelnek van atombombája, és Izrael további létezése az egyetlen ok, amiért lehetségesnek tartom a nukleáris fegyverek igazságos használatát. Hadd fejezzem ezt ki a legdurvább és legcsúnyább módon: nem vagyok biztos, de hiszem, ha választanom kellene Izrael vagy pedig az emberiség többi hatmilliárd lakójának a túlélése között, akkor én a négymillió zsidót választanám.”



Mivel egy díjakkal elhalmozott, elismert amerikai-zsidó írónőről van szó, őszinte szavait nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Az itt kifejezett mély azonosulás a zsidó néppel és Izraellel, a sorsközösségnek ez a fanatikus vállalása, részben magyarázatot adhat arra, hogy miért kész oly sok amerikai zsidó az Egyesült Államok érdekei ellen cselekedni. A zsidó államnak nem sikerült volna olyan gyorsan és sikeresen kifejlesztenie saját nukleáris fegyvereit, ha nem segíti ebben a törekvésében számos amerikai zsidó.



Seymour Hersh írja ‘The Samson Option: Israel’s Nuclear Arsenal and American Foreign Policy‘ című munkájában (New York, 1991, 58. old.): „Néhány amerikai atomfizikusról tudták, hogy a második világháború után Izraelbe vándorolt ki. Egyikük a Manhattan Projekt veteránja volt, és 1956-ig a nukleáris-reaktor készítés legérzékenyebb részénél dolgozott... A CIA figyelmét az a tény is felkeltette, hogy Izrael az amerikai-zsidó közösségektől nagy pénzösszegeket gyűjtött Dimona számára, amely Izrael nukleáris bomba-előállítási központja.”



Az izraeli atombomba atyjának Ernst David Bergmant tekintik. Az ő barátja volt Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság zsidó származású elnöke 1950-ben. Strauss tudta, hogy Izrael titkos erőfeszítéseket tett nukleáris fegyverek előállítására. Seymour Hersh szerint Strauss erős érzelmi elkötelezettséget érzett a zsidóság iránt, és ez fontos szerepet játszhatott abban, hogy nem adott tájékoztatást arról, amit tudott, vagyis hogy Izrael Dimonában nukleáris fegyverek gyártásra rendezkedett be. Strauss még hivatali elődjét, a CIA későbbi főnökét, John McCone-t sem tájékoztatta. Ezért a kettős lojalitás mindig is komoly problémát okozott 1948, a zsidó állam létrejötte óta az amerikai titkosszolgálatoknak.



Fontos szerepet játszott Izrael atomprogramjában Zalman Shapiro, akinek Pennsylvaniában urándúsító üzeme volt. Shapiro tevékenyen részt vett az amerikai cionista szervezet (Zionist Organization of America) munkájában. Az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága (Atomic Energy Commission, AEC) 1965-ben megállapította, hogy több mint száz kiló dúsított uránium eltűnt Shapiro vállalatának a raktárából. A CIA ezt követően már figyelemmel kísérte Shapiro izraeli kapcsolatait, de sem a CIA, sem az AEC, soha nem tárta fel, hogy Shapiro kettős életet élt. Titokban bizalmas kapcsolatot tartott fent Izrael vezető atomtudósaival.



A már hivatkozott Anne Roiphe szerint a kettős lojalitás problémája az egyik olyan kérdés, amelyet arra használnak az antiszemiták Amerikában, hogy izolálják a zsidókat. Roiphe szerint nem érdemes erről a kérdésről vitát folytatni, de ehhez hozzátette: „Az igazság az, hogy csak addig vagyunk amerikaiak, ameddig Amerika kordában tartja antiszemitáit. Mi örökké zsidók maradunk minden körülmények között.”



Roiphe újra fogalmazta azt, amit a híres amerikai rabbi, Stehphen Wise így fogalmazott meg az 1940-es években: „Lehet, hogy amerikai vagyok hatvannégy év óta, de négyezer éve vagyok zsidó.”
(…)
Jacob H. Schiff a szovjet rendszer egyik létrehozója




A Rothschild Bankház legfőbb képviselője az Egyesült Államokban Jacob Schiff szuperbankár volt. Schiff már az 1890-es évek elején nyomást gyakorolt a washingtoni kormányra, hogy tegyen intézkedéseket az Oroszországban élő zsidók helyzetének javítására. Ez ügyben Schiff többször is tárgyalt az ugyancsak zsidó származású James E. Blaine amerikai külügyminiszterrel. A viszony az amerikai zsidóság és a cári Oroszország (később Szovjet-Oroszország, majd Szovjetunió) között soha nem volt problémamentes.



A 20. század elején a cári Oroszországot az antiszemitizmus egyik központjának tekintették és ez késztette arra az amerikai zsidókat, hogy akadályozzák a kereskedelmi- és hitelkapcsolatokat a cári kormányzattal. Jacob Schiff volt az, aki a 20. század első éveiben finanszírozta Japánt és rávette, hogy intézzen támadást az orosz hajóhad ellen. A japán–orosz háborúban Tokió sikereket ért el. A cári rendszer mély válságba került, és a döntőrészt zsidó származású bolsevikok robbantották ki az 1905-ös forradalmat, hogy megszerezzék a hatalmat. Ez akkor nem sikerült nekik és a cári rendszer túlélte a válságot. A dúsgazdag cári család döntéshozói azonban ekkor úgy határoztak, hogy a család magánvagyonát képező 400 millió dollárt a Chase Bankba, a National City Bankba, a Garanted Trust Bankba, a Manufacturers Bankba, valamint a Hannover Trust Bankba helyezik el. II. Miklós cár 80 millió dollárt a párizsi Rothschild Bankba menekített ki Oroszországból. Ezek a hatalmas összegek a cári család kivégzését követően ezeknél a bankoknál maradtak, mivel hivatalosan egyetlen egy túlélő sem volt, vagy más jogos örökös.



Emlékeztetünk arra, hogy Jacob Schiff 1918 júliusában közvetlen utasítást adott amerikai diplomáciai csatornákon keresztül a Szovjet-Oroszországban hatalomra került bolsevik vezetésnek, hogy végezzék ki II. Miklós cárt és családjának valamennyi tagját. Ez az utasítás közvetlenül New Yorkból érkezett. Amikor a bolsevikoknak menekülniük kellett Jekatyerinburgból, nem volt idejük valamennyi távírószalag elpusztítására. Ezeket a távírószalagokat később megtalálták egy távíró-házban. Nyikolaj Szokolov, akit az Alexander Kolcsak vezette fehér-kormányzat megbízott az ügy kinyomozásával, magához vette ezeket a távírószalagokat, majd amikor a Kolcsak-kormányzat bukása után Franciaországba menekült, ezeket a kódolt távírószalagokat 1922-ben megfejtették. Kiderült, hogy a szalagok a cár és családja meggyilkolására vonatkozó információkat tartalmazták.



A táviratok megfejtett szövege szerint Jacob Szverdlov, a bolsevik központi végrehajtó bizottság elnöke küldött üzenetet Jacob Jurovszkijnak, aki azt Jacob Schiffnek New Yorkba továbbította. Ebben jelenti Schiffnek, hogy közeleg a fehér hadsereg. Schiff ekkor adott utasítást arra, hogy likvidálják a cárt és annak egész családját. Ezt az utasítást az ebben az időben Vologdában állomásozó oroszországi amerikai diplomáciai képviselet továbbította Szverdlovhoz. (Többet erről: http://www.henrymakow.com/jacob_schiff_ordered_murder_of.html) 
Szverdlov ezután megparancsolta Jurovszkijnak, hogy hajtsa végre ezt az utasítást. Másnap azonban Jurovszkij le akarta ellenőrizni, hogy hogy csak a cárt, vagy tényleg az egész családot kell-e kivégeztetnie. Szverdlov akkor közölte vele, hogy az egész családot meg kell semmisítenie. Juroszvkij volt felelős a parancs végrehajtásáért. A részletes tények tehát arra utalnak, hogy nem Lenin maga döntött ebben a súlyos kérdésben. Edvard Radzinszky zsidó történész kísérletet tett arra, hogy Lenint tegye felelőssé a cár és családjának a kivégzéséért. De az archívumokban ilyen táviratot vagy más dokumentumot nem találtak. Radzinszkynek az a magyarázkodása, hogy Lenin megsemmisítette ezeket a táviratokat, nem nyert alátámasztást. Leninre rendkívül sok terhelő dokumentumot találtak sértetlenül, miért pont ezt az egyet semmisítette volna meg?
1924 novemberében Szokolov elmondta egy barátjának Franciaországban, hogy a kiadója nem akarta kinyomtatni könyvét ezek miatt az érzékeny adatok miatt. A kiadója cenzúrázta, és ezeket az adatokat eltávolította a könyvből. A könyv megjelenése után egy hónapra Szokolov hirtelen meghalt. Az Egyesült Államokba készült utazni, hogy Henry Fordnak átadja a bizonyítékait, aki akkor már perben állt a Kuhn, Loeb and Company bankházzal a The International Jew (A Nemzetközi Zsidó) c. könyvének publikálása miatt. Szokolovnak „A cári család meggyilkolása” című könyve 1925-ben Berlinben jelent meg. Jacob Schiffnek a cári család meggyilkolásában játszott szerepéről Oroszországban csak 1990-ben számoltak be. 



Mikor történt fordulat Jacob Schiff magatartásában?



1917-ben II. Miklós cár lemondott, és helyére lépett a Kerenszkij által vezetett, rövid életű ideiglenes kormány. Emiatt hirtelen változás következett be az amerikai zsidóság és Oroszország közti viszonyban. Ugyanezen év őszén a bolsevik rezsim került hatalomra, s ekkor ez a viszony lényegesen bonyolultabbá vált.
Ezt a változást a legjobban a Kuhn, Loeb and Company magatartásának változása jellemzi. 1917-től az 1920-as, 1930-as évekig a Kuhn, Loeb and Company és e bank partnerei nyíltan bolsevik-barát magatartást tanúsítottak. Emiatt több irányból is bírálták őket. Az 1920-as években az antiszemita kritikusok az Egyesült Államokban és Európában azt vetették a zsidó bankárok szemére, hogy túlságosan bolsevik-barátok. Az első világháború idején ehhez még a német-barátság és a nagy-antant iránt tanúsított hűtlenség vádja is társult. Ezt a vádaskodást az a széleskörben elterjedt nézet támasztotta alá, hogy a bolsevikok valójában a németek bábjai, akiknek a valódi célja Németország győzelmének kiharcolása azáltal, hogy Oroszországot és a keleti frontot kikapcsolják a háborúból. Ily módon Németország minden erejét a nyugati frontra tudja átcsoportosítani. 



Az is széles körben ismertté vált, hogy a Kuhn, Loeb and Company legfőbb irányítója, Jacob Schiff titokban pénzelte a bolsevik forradalmat. Ez a körülmény erősítette azt a véleményt, hogy ez a nagy befolyású bankház német-barát. Fokozta a félelmet továbbá az a széles körben elterjedt vélemény is, hogy a befolyásos zsidók mind radikálisok, és az a céljuk, hogy alapjaiban megváltoztassák a fennálló társadalmi rendet. Ezt a véleményt csak megerősítette az a körülmény, hogy az oroszországi bolsevik vezetők többsége zsidó, vagy zsidó származású volt. Egy olyan kétségtelenül kapitalista intézmény, mint a Kuhn, Loeb and Company, nehezen volt a baloldali forradalmi törekvések központjának tekinthető, mégis annak bizonyult. A brit és a francia döntéshozók, az amerikai konzervatívok, az orosz emigráns szervezetek és olyan antiszemiták is, mint Henry Wickham Steed, a British Daily Mail főszerkesztője, csak alátámasztották ezt a félelmet, amikor bebizonyították, hogy Jacob Schiff és partnere, Felix Warburg, valamint más zsidó bankárok óriási összegeket adtak a bolsevikoknak cserébe oroszországi gazdasági és pénzügyi koncessziókért.



Az American Jewish World című hetilap 1936 novemberében olasz és német forrásokra hivatkozva megírta, hogy Felix Warburg és a Kuhn, Loeb finanszírozta Trockijt, Lenint és a bolsevik forradalmat. Ron Chernow-nak a The Warburgs című könyvében, amely a Warburg család megrendelésére készült, olvasható a 181. oldalon, hogy „a cár bukása 1917 elején eltávolította Jacob Schiff utolsó fenntartásait is a szövetséges nagy-antant támogatását illetően. Előre látva az államilag szponzorált antiszemitizmusnak a befejeződését, üdvözölte a bolsevik-mensevik forradalmat, mint egyfajta csodát, amelyet így fogalmazott meg: ‘csaknem nagyobb csoda, mint őseink kiszabadulása az egyiptomi fogságból’. Schiff nyomban átutalt egymillió rubelt az Alexander Kerenszkij kormányának.”



Jacob Schiffnek később szemrehányást tettek azért, hogy ő és a Warburgok segítették hatalomra a bolsevik forradalmat. Bizonyított tény, hogy Trockij Jacob Schiff megbízásából tevékenykedett, és Schiff fia is megerősítette, hogy apja a Kuhn, Loeb bankon keresztül 20 millió dollárt adott Trockijnak. (Ez mai árfolyamon mintegy 2 milliárd dollár összegnek felel meg.) Lenint elsősorban a németországi Warburg-Ház feje, Max Warburg finanszírozta. Ő az, aki a császári Németország titkosszolgálatának irányítójaként Lenint és bolsevik forradalmárjait zárt vonatban átcsempészte Németországon keresztül Helsinkibe. De ugyancsak Max Warburg juttatott Leninnek 20 millió aranymárkát is.

Részt vettek a bolsevikok finanszírozásában a Rockefellerek, a J. P. Morgan partnerei, a stockholmi Nye Bak tulajdonosa, Olaf Ashberg, valamint William Thompson, a Chase National Bank vezetője. A Rockefellerek azután kezdték el támogatni a bolsevikokat, amikor a cár elutasította igényüket az oroszországi olajmezők kiaknázására. Ennek az volt az oka, hogy a Rothschildok és a Nobel-testvérek tulajdonában lévő Royal Dutch kapta meg ezt a koncessziót. A Rockefellerek tehát azért finanszírozták a bolsevikokat, hogy a Standard Oil szilárdan megvethesse a lábát Oroszországban.

Ezt a néhány adatot csak azért idéztük, hogy alátámasszuk: Lenin, Trockij és a bolsevikok nem tudták volna uralmuk alá hajtani Oroszországot és népeit a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák támogatása nélkül. Ennyiben a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák részben felelőssé tehetők – mint bűnrészesek – a bolsevizmus által elkövetett történelmi bűnökért.

James Petras amerikai egyetemi tanár vezette be írásaiban azt az elnevezést, hogy „Zionist Power Configuration, ZPC” (magyarul Cionista Hatalmi Struktúra, CHS) arra az átfogó ernyőszervezetre, amely a transznacionálisan megszerveződött világnépet – az Izraelben és a diaszpórában élő zsidóságot – irányítja, finanszírozza, és amelyhez a zsidó szervezetek lojálisak. Petras amikor kutatni kezdte ennek a hatalmi struktúrának a szervezeti felépítését és működését, számos forrásból merített. Sok tényt és adatot cionista és izraeli forrásokból, valamint a főáramlatú hivatalos tudományosság által elismert publikációkból vett át. Természetesen használta a főáramlattal szemben kritikus magatartást tanúsító szerzők és elemzők munkáit is. Petras külön hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem részesíti előnyben a zsidó szerzőket, csupán azért, mert zsidók. Nem ért egyet azzal, hogy a zsidó szerzők művei hitelesebbek lennének a zsidó kérdésben, mint más szerzők művei. Véleménye szerint az igazság kiderítését nem etnikai alapon kell végezni. Vannak ugyanis olyan nem-zsidók által készített elemzések és művek, amelyek sokkal jobban dokumentáltak és jobban érvelnek, mint azok, amelyek kizárólag zsidó forrásokra támaszkodnak.

( A teljes cikk a Leleplező 2013/1, tavaszi számában olvasható)

Tőke Péter: Törvényt hozni a külföldről pénzelt ügynök-politikusok kitiltásáról Nem kell kicsapni a rendszer megdöntésére butított kullancs-diákokat! Mit képzel magáról Bajnai, máris senki által nem jelölt miniszterelnököt játszik?

Ahogy Putyin elnök az orosz ellenzékre utalva mondta: nem lehet náluk politikus az, aki zsoldos, vagyis aki külföldről kapja a fizetését. Teljesen igaza van! Végre valaki és nem akárki kimondta. Számos országban ugyanis a belső rend és a kialakult szokásjog aláaknázására, a törvényes állam megdöntésére sikerrel alkalmazzák a sálas forradalom, a különféle fizetett tüntetések, az exportált zsoldos-forradalmárok ,,felszabadító harcai” stb. módszereket. A megrendelők bizonyos világuralomra törekvő amerikai, pontosabban globáluralmi körök. Közéjük tartoznak a nagy profik, a Soros típusú világ urai milliárdosok. E fő kotnyelesek a saját demokrácia- és szabadságképüket igyekeznek terjeszteni a világ szinte minden régiójában. Alapítványaikon, ügynökségeiken és bankjaikon keresztül beavatkoznak független országok belügyeibe, előbb ösztöndíjakkal, aztán egyéb módon támogatják azon pénzzel megvehető köröket, amelyek saját hazájuk ellen kezdenek politizálni, és a kiszemelt államok belügyeibe avatkozni, akár parlamentekbe beépülve, átformálni egy ország népének szokásait, nemzet iránti hűségét, s megkaparintva a gazdaságát a saját sorosianizmus-demokráciára, és liberalizmusára kényszeríteni őket. Magyarországon ez a sorosianizmus bejött a rendszerváltás korszakában, és az uralma majdnem két évtizeden át tartott. Megnevezni sem érdemes azokat a politikusokat, akik szinte fröcsögve hirdették, hogy az állam rossz gazda, mindent privatizálni kell, s kánaánt csak a beözönlő külföldi tőkétől remélhetünk.

Szegény Soros Gyuri bátyánk nem is gondolná, hogy már az arab tavasz, a libiai kánaán tönkretétele, az egyiptomi iszlám uralom megszületése és a szíriai állam elleni ,,felszabadító” külföldi invázió, és még sok más konfliktus is a sorosianizmus eredmémye. Ukrajna volt a sikerek etalonja, a fizetett narancssálasok elképesztő győzelmet arattak. Nem sorolom fel a sorosianizmus képére és az amerikai áldemokráciára erőszakkal átalakított országokat, de akad jó néhány. Az sem véletlen, hogy Gyuri bátyánk ki van tiltva több ázsiai országból is. Ha igazi jótevő lenne, akkor plecsnikkel tűzdelnék tele a mellkasát, nem mint egy bűnözőt, Wanted körözvényekkel fenyegetnék.

Követni Putyint

Hát Oroszország nem az az állam, ahol jöhet egy Soros-roadshow és előadja a demokrácia-bohózatot. A szabadság fizetett ügynökei nem cirkuszolhatnak, mint a gyenge, gyáva európai államocskákban. Itt, kérem, feltehetően mindegyik ,,ellenzéki” zsoldos megfigyelés alatt áll, kopejkára pontosan tudják, mennyit zsebelt be a sorosianus ügynököktől, s azt is pontosan tudják, hogy mennyi vodkát, pizzát vásárolt érte. Igaza van Putyin elnöknek! Hát ebből – érthetően – elég! Én el tudnám képzelni, hogy a fizetett ellenzék kapna egy járásnyi területet Észak-Kamcsatkán, vagy Kolimán azzal: ,,Tessék. Dolgozzatok meg a pénzért, tartsátok el magatokat a saját munkátokból, és ha még van fölös energiátok, akkor egymásnak szónokolhattok a szabadságról.” Putyin persze nem ennyire radikális, ilyent nem tenne, de egy törvénnyel, ha kémtevékenységnek nem is, de az orosz nép elleni felforgató tevékenységért kapott adózatlan pénz miatt elkaphatná, s ami még fontosabb, elhallgattathatná őket.
Ideje itthon is a rendcsinálásnak, és mindenfajta magyarellenesség szemlesütős eltűrésének.

Megszüntetni a demokrácia-kuplerájt

Az oroszokéhoz hasonló törvényt kell hozni a kormányzó kétharmadnak. Be kell tiltani minden olyan politikai szervezetet, amelyiket külföldről fizetnek. A zsoldosok nevét nyilvánosságra kell hozni, a kapott pénzzel együtt, és el kell tiltani őket a nyilvános rendezvényeken való uszító, lázító felszólalásoktól. A kapott rendszerellenes akciókra adott pénzekre 99 százalékos jövedelemadót kellene kivetni, a lebukott zsoldosokat, politikai ügynönöket pedig el kell tiltani a választásokon való részvételektől. Példaként: ha az EU-t lejárató, szidalmazó, ellene lázító újságírók 3 évig terjedő börtönbüntetést kaphatnak, akkor úgy gondolom, a társadalom jogosan követelheti, hogy a nemzetet szidalmazó, lejárató, ellenünk uszító külföldről fizetett ügynököket, zsoldosokat, sorosianusokat ugyancsak 3 évig terjedő börtönnel kellene leszoktatni a hazájuk elleni tevékenységről. Ez értelemszerűen Bajnai Gordon és társai elleni fellépést is jelentene.
Itt el kell időznöm egy kicsit, mert Bajnai áldásos működésének az útjába senki sem gördített komolyabb akadályt. Lassan már a tisztességes választók is kezdik azt hinni, hogy kerülő utakon a Fidesz is támogatja ezt az egyébként derék embert, akinek az agya egy kicsit... Nem sértem meg azzal, hogy kimondom, mire gondolnak az egyszerű polgárok. Csak felidézem a kilencvenes évek egyik ,,nagyemberét”, aki az örmények császárának képzelte magát, és egy kis csapattal el is utazott, hogy trónkövetelésének érvényt szerezzen. A nevét sem érdemes kimondani, mert nem lett része a magyar történelemnek.

Pofátlanságnak tartom

Kedves Gordon, őszintén szólva nekem semmi bajom sincs veled, még egy politikában tisztábban látó eszmecserére is leülnék veled. Kifizetném a korsó söröd, vagy ha neked pezsgő dukál, akkor azt. Ha más nem, én elmondanám neked, hogy jócskán el vagy tévedve. Egyelőre a pofátlanság csúcsa az, hogy a választók döntésével mit sem törődve kimégy Brüsszelbe tárgyalni úgy, mint Magyarország következő miniszterelnöke. Azt aljas rágalomnak tartanám, hogy csupán túristáskodtál, és a pisilő szobrocskát nézted. Ottani képviselőink szerint, nem is azzal tárgyaltál, akiről hírt adtál. Azért persze vállonveregetést érdemelsz, hogy aggódsz a hazánknak juttatandó következő hétéves EU-s juttatásokért, de azért nem kellene füllenteni, Gordonka. Nem igaz tehát, hogy te intézted el nekünk. Ott is akadtak valakik, akik azzal hülyítettek, hogy téged fognak megválasztani Orbán után? Hm., vagy inkább hahaha. Talán 2018-ban? A pofátlanság másik megnyilvánulása az, hogy kihívta valaki a Te nevedben Orbán Viktort egy tévévitára. Remélem, jól gondolom, hogy nem te tetted, hiszen ahhoz már milliós, téged támogató tömegekkel kellene rendelkezned, ők pedig még sehol sincsenek. Így hát tudjuk ezt be annak, hogy valamelyik buzgó mócsing intézte a kihívást. Még a nagy politikai Fouchét, Szigetvári Viktort sem gyanúsítanám, hiszen neki nagyon is helyén van az esze, ha amerikai pénzeket kell a zsoldosok és politikai ügynökök felé khöööhööözvetíteni.
A harmadik már több, mint pofátlanság, inkább nagyzási mánia. Még fél éve sincs, hogy előkerültél, s máris évértékelőt tartasz? Bátran. Meg sem várva Orbánt. Az egyszerű ember úgy mondaná, összehordtál hetet-havat. Szerintem ennél jobban és tartalmasabban beszéltél, de hogy is mondta Arkagyij Rajkin: ...nem az igazi! Látod, mennyivel bölcsebb Mesterházy Attila, ő március 9-én tartja, minden évértékelőhöz, még a román Viktorhoz is tud igazodni. Meglásd, Gordonka, megérjük még, hogy hízelgően az MSZP elnöke elé sündörögsz: szívesen lennék a ti miniszterelnökötök is...
Visszatérve a putyini rendcsinálás nagyon-nagyon követendő gondolatához: ha nálunk is születne egy idegen befolyásolást, aknamunkát és pénzelést tiltó törvény, akkor a fusztrált liberális, szociális, zöld és dühtől kék baloldal is jobban muzsikálhatna. Akkor, nem úgy, mint most, lehetne igazi összefogás 2014-ért. Megtisztulna a közélet. Az egyik maradó, szakállas LMP-s szerint az előbújt politikai zombinak nevezett sok uszító, tisztességes kétkezi munkát végezni nem akaró, sz...kavaró, vagy idegen érdekeket kiszolgáló politikai ügynök-magyar végleg elkotródhatna. Befognák a lepcsest és mennének panaszkodni a berlini Kilencekhez, vagy a búsba. Pardon! Nem Bush, Obama. Szegény, ha tudná, hogy a védőernyője alatt tobzódó, lirális kiscsibék, meg az őket pénzelő szeniorok mit művelnek, biztos szétcsapna közöttük.

Tökéletes baloldal-szétverő

Visszatérve a mieinkre: Bajnai persze maradhatna a derék hívei élén, ám csak úgy, ha a választások eredményéig lemondana az amerikai pénzekről és az alapíványa vezetéséről. Állítólag már a saját pénzén kampányol.
Kórus: gágágá, ő se hiszi má’
Amikor e gondolatokat leírom, mindjárt ellent is kell mondanom magamnak: hagyni kell, barátaim, Gordonnál tökéletesebb károkozót, baloldali közösségrombolót lámpással sem lehetne találni. A magyar válassztókat pedig arra kérem ne dőljenek be annak, ha Bajnai-Obama fényképet mutatnak: lám-lám ő az amerikai elnök választása. Egy fenét! Igaz, hogy Obama nem viaszfigura, valódi a kép, de régen készült, még egy másik világban.
Gyuri bátyám, (á la Soros György) ez a Gordonka tökéletes választás. Még ki sem tollászkodta magát kellőképpen az új messiás-politikusi szerepkörben, máris rombol. Olyan buzgómócsing lelkesedéssel csinálna vissza mindent a globális tőke és a bankvilág javára, hogy még a Rothschild és Rockefeller hatalmasságok is idegesen rugdalóznak álmukban. Zseniális Gordonka-ötlet lehetne: Minden hatalmasság minden családja ingyen libát kapna hálaadásra. De hát ők pulykához szoktak. Ja! Sebaj. Varietas delectat, a változás gyönyörködtet. Ez elvetve.


Nézzük ő hogyan torpedózná meg Orbánék sikereit, avagy miként bűntetné a magyar népet. Képzeljük magunkat Gordonkába és vegyük sorra helyette, hogy lépésenként mit csinálna?
32 ezer forinttal csökkenteni a minimálbért: ötös..
Az ingatlanadó bevezetése: ötös....
Dugódíj: négyötöd...
Családi adókedvezmény eltörlése: ötös...
A pimasz, lázító diákság megregulázásához vissza a tandíjat! Duolán, hogy ne piálhassanak, diszkózhassanak és drogozhassanak: kétcsillagos ötös...
Vizitdíj visszahozása orvosi fehér klumpa adomány fedőnéven: ötös alá...
Tranzakciós adó eltörlése, a pénzintézetek teljes adómentesítése, tízmilliós banki vezetői kártérítés bónuszfizetéssel: ötös fölé!
Szellentési bűntetőadó-megszorítás: csillagos ötös lehetne, de még nincs kitalálva...

Remélem, nagyjából ráhibáztunk, de biztos jön még sok meglepetés.
Mit hallok, kedves Gordon? Pártalapítás? Roma kollégánk kreatívan máris nevet ajánl nektek: Amerikai Kukutyini Liba-búza Elit-párt. Hallgassátok meg az érvelést is: az amerikai azért jó, mert az éhező cigányok arra emlékeznének: Amerikából (Kanada is az) jöttem, mesterségem címere: mani-mani. Aki őket támogatja az nem szoci virslit és korsó sört kap, hanem – tessék tisztelni a hagyományokat – egy libát és véka búzát. Amikor megkérdeztem, mi a magyarázat a kukutyinra, azt mondta: ez őt a ...-ba kívánt, cigányokat is megdézsmáló, háborús zabráló ruszkikra emlékezteti. Az Elit szó pedig szerinte ellentéte az általában letojt népnek. No persze a Bajnai pártba belépő romáknak is korlátot kell szabni: csak vajda, vagy annak leszármazottja, esetleg világhírű bazseváló léphetne be e Soros-kiscsibék gyűjtőhelyére. Az olvasó joga eldönteni, mennyi igazság van a fenti romaérvelésben. Mi mindenesetre nem értünk egyet e cigány kollégával, mert Gordon nyilván sokkal jobb pártnevet talál majd ki magának és híveinek. (Hát nem talált, maradt az Együtt 2014-ért. Oké. Ez jól ki lett találva. Sokakat megtéveszt és ez nekik jó. Ennél már csak az lett volna jobb, ha meglovagolják a pápaválasztást is, s lopnak egy kevéskét I. Ferenci új világból. Ezesetben én el tudtam volna képzelni olyan nevet is: 2014-től Gordonnal Mennyország! Roma kollégánk nyomban meg is jegyzi: Naná, az együtt nélkül, mert abből ugy is ki vannak zárva a romák, így a cigányoknak az együtt szó csak egy rasszista csürhét jelent. Itt nyomban el is határolódom tőle és a sértő megállapításától, mert tisztességes szándékú mozgalmak soroltak be Bajnai szárnyai alá.)

Nagy talány a számomra, kedves Gordon, hogy szomorúság, vagy határtalam öröm töltött-e el, amikor január végén arról értesülhettél, hogy az LMP jól megszívta? Én sajnáltam volna a megrövidített, derék zöldeket, de az általad megígézett szakadárokat is. Ám ahhoz gratulálunk, hogy (ha Gyurcsányékat nem számítjuk) ­ most már lesznek ,,független” szószólóid is a Parlamentben. Megint szót kell adnom a roma kollégának: ,,Hiába buzgólkodnak az összefogás-barátok egy fillért sem kapnak az amerikai money-ből. Persze lehet, hogy Soros papi nekik is tejel majd.”

Én nem hiszem, hogy Gyuri bátyánkat, a már szinte széchenyis modern kori nagy magyart a végtelenségig lehet fejni. Hogy az LMP milyen pénzekből született, azt nem vitatnám, bár bizonyos rosszindulatú rágalmak szerint SZDSZ-pótléknak is tekinthető, a liberális stih persze dollárocskákat is jelenthet. Bajnai Haza és haladás egyesülete, vagy alapítványa viszont az USA-beli Progresstől kapja vagy kapta az apanázsát. Meg kell dicsérnünk az exlibás-exminiszterelnökünket, ő bizony nem szórja, vagy szoci módra nem osztogatja a pénzt. Az osztogatja-val rímelő fosztogatja szót pedig határozottan elvetem, mint nem ide illő jelzőt, hiszen Gordon nemes célra fordítja a dollárokat: zsoldos-pénzen rombolja Orbán rendszerét, és minden létező eszközzel igyekszik ellenfelét lejáratni, pozitívumait kisebbíteni. No persze, az általa már szinte teljesen bekebelezett Együtt 2014 mozgalomban feltűntek az LMP-s, szakállas képviselő által a politikai zombinak titulált bukott liberálisok is.

És jön a friss Fodor Gábor

No persze azt azért nem mondanánk, hogy egy Bauer fecske még nem csinál SZDSZ-es nyarat. Csakhogy Kuncze apó is jövel a csapatával, az már azért döfi. Előkerültek még mások is a politikai süllyesztőből, de nem hiszem, hogy Bajnaiék néhány vedlés után liberálisra váltanának, hiszen egyes szélsőségesek szerint ők azt sem tudják magukról, hogy kik és micsodák.
Liberálisok pedig kellenek, és nemcsak Sorosnak, nekünk magyaroknak is, hiszen a szabad szelleműség fontos a művészetekben, a tudományokban és az oktatásban is. Sok tehetséges SZDSZ-es került parkolópályára, holott hathatósan segíthetné az ország boldogulását, nemzetközi megítélésének javítását. Ha nemcsak egy szűk berlini liberális emigráció hangadóskodik, hanem egy legális, választott közösség, akkor amazok, a Kilencek ott, a német fővárosban lenullázódhatnának. Ezért is örömmel fogadtam Fodor Gábor sziszifuszi próbálkozását, miszerint megalapítja a magyar liberális pártot. Ez nyomban helyet adna a szalonképes, tisztességes, nem ügynökként nevelt liberálisoknak. Én úgy gondolom, bizonyára találnának olyan programelemeket, amelyek nemcsak színfoltot hoznának a jövő évi választási versenyben, hanem sok tekintetben hasznos kiegészítést is jelenthetnének. Persze csak akkor, ha a magyar érdekeket, a magyar szabadságot és nem a szalonképes nemzetközi uzsoragyarmatosítást, a globalizmusnak behódolást tűznék a zászlajukra. Fodor kezdeményezése azért is figyelemre méltó, mert nem olyan amerikai privát ,,klubos” gründolás, mint az eddigi liberális zöldek, és a Bajnai féle kis gömböcként mindent felzabálni akaró, tőkének nyaló álbaloldal. Hogy Soros kutyájakölykei lesznek-e és lenyúlhatnak-e USA-beli támogatási pénzeket, még nem tudni. Ezt Fodornak kell ügyesen kibalanszíroznia a globális ortodox világ és a magyar haza elvárásai között.

HAHA vagy inkább hahaha

Ha már Soros Gyuri bácsi magyarországi játszadozásaival foglalkozunk, nem mehetünk el a diákság megkörnyékezése mellett sem. Itt megint Putyin elnöknek kell igazat adnom: nem szabad megengedni, hogy egy ország nyugodt belső légkörét, kialakult hagyományait és szokásait más ideológiák, szabadságképek, és demokráciaelvek ráerőltetésével megzavarják. Hogy hamis tüntetéseket, tiltakozó-mozgalmakat, zavargást, lázadást generáljanak. Az ilyen feladattal megbízott ,,zsoldos-ellenzék”, rózsás-sálas-tömeg tevékenységét korlátozni kell, mert külföldi érdekeket szolgál. Megengedhetetlen, hogy ilyen módon egy demokratikusan választott parlamentet, kormányt, országot meggyengítsenek, elősegítsék a káoszt, az anarchiát. Én azokkal értek egyet, akik úgy gondolják: nálunk, Magyarországon is törvénnyel kellene megtiltani a pártok, mozgalmak külföldi pénzelését. Akiről ez bebizonyosodik, hogy zsebrevágott ilyent, azt egy parlamenti ciklus idejére ki kell zárni a politikai közéletből, az nem választható és nem tölthet be semmilyen tisztséget. Nagy kérdés, hogy Bajnai Gordonra, – ha amerikai zsoldosnak tekintjük –, ez vonatkozik-e? Ugyancsak kérdés, hogy Ron Webber és hasonlók felbérelhetőek-e.

Visszatérve a megtévesztett, jó szándékú, saját helyzetük javításáért, és tanulási lehetőségük kiállásáért kiálló diákokra: az igazán felháborító Gyuri bátyám, hogy szótlanul eltűröd, hogy egy amerikai kormányhivatal ellopja a babérjaidat. Eltűröd, hogy azok a világszerte kódorgó, talán CIA-s, talán más álmozgalmárok, áldiákok lecsapjanak a magyar egyetemistákra is. Döbbenten hallottuk, hogy mire uszították a senki által meg nem választott HAHA-s diákparlamentereket? Bázisdemokrácia címén a normál, amerikai mintájú demokratikus jogállam elleni lázadásra, tüntetésekre és rendszermegdöntésre. Ilyesmikre oktatták őket az ügynök-tanácsadók. A HÖOK-kal eddig évtizedekig semmilyen probléma sem volt, most meg balkézről mindenféle radikális, majdnem anarchista szervezet alakul és fenyegeti az államrendet. Megdícsérjük Balog Zoltánt, aki pap létére minden helyzetben rugalmas, kompromisszumkész volt és megállapodásra törekedett, de most már neki is elege lehet. A HAHÁ-sokból. Nem véletlenül nevezték őket komoly politikusok, elemzők kullancsnak. (Bizonyára valamennyi videóra lett véve, s akinek kell, az már tudja kicsodák. Talán a lehallgatásuk is megkezdték. Ezt nem tarjuk helyesnek, mint ahogy azt sem, hogy most elkapják a töküket. Ám nem mindenki ilyen szemethúnyó, megbocsájtó. Hallottuk a társadalom radikális részének követelését: Minden diákot, akiről bebizonyosodik, hogy az amerikai felbujtókat segítette, tőlük pénzt fogadott el, és azok követeléseit teljesítette, ki kell csapni az egyetemről, főiskoláról, középiskolából. Tudomásul kell venni, hogy a választók kétharmados többsége által hatalmon lévő kormánynak igazságosan kell elosztania az adófizetők pénzét, és abból nem lehet kis csoportok egyéni érdekeire a jogosnak ítéltnek a többszörösét költeni. Remélem, Gyuri bácsi, hogy öreg rókaként nem lettél olyan szenilis, hogy azt hidd, ezek a bolonddá tett fiatalok a ti érdekeiteknek megfelelően újabb rendszerváltást fognak csinálni.

Mit akarhat Soros György?

Gyuri bátyám, te aki olyan fifikás, ravasz és előrelátó vagy hogy, még a zseniális japánokat is elkalapáltad és elnyertél tőlük egymilliárd dollárt, csak nem gondolod, hogy a választók akarata ellenére ezt az országot is , mint az ukránokét, egy narancsos-sálas forradalommal átvehetitek? (Amúgy is a miénk!­– kiáltja feléd zsidó szerzőnk.) Netán köztársasági elnök, vagy király szeretnél lenni? Nem tudom ezt elképzelni rólad, hiszen neked elsősorban az üzlet a fontos. Kár, hogy túl gazdag vagy, neked már semmit sem lehet adni, ígérni. Pedig nagyon jó lenne, ha lenne valami. Majdnem tízmillió ember örülne annak, ha békén hagynál bennünket. Nem ragadna rád a negatív hős szerep. Tisztelettel és szeretettel gondolnának rád, és még csak véletlenül sem kullancsként. Épp ezért, ezúton arra kérlek, hogy határolódj el e hahás álbázisdemokratáktól és ígérd meg, hogy kicsapásuk megtörténte, vagy elmaradása után egyiknek sem nyújtasz ösztöndíjat, hogy amerikai elitegyetemeken tanulhassanak. Én szeretnék egy olyan jövő Magyarországában élni, ahol nemcsak Demján Sándorról, Csányi Sándorról, hanem Soros Györgyről is, mint a nagy Széchenyi 2-ről, utcákat neveznének el és szobrot állítanának neki.



Obama elnök úrnak pedig, akit nagyon tisztelek, az USA követségén keresztül azt üzenném, hogy ha valamit elvár, vagy akar tőlünk, azt mondja meg a választott miniszterelnökünknek, jelen esetben Orbán Viktornak. Tudhatná, hogy vele szót lehet érteni. Egy kisérletező alkat. Ha már annyi mindenben ellent mondott az EU-nak (ha a nemzetünk érdekeivel nem ellentétes) teljesítené Obama elnök úr elvárásait is. Úgy gondolom, elnök úr, ön sem nézi derűs mosolyával az itteni kullancsosítást, és USA irányítású felforgatást. Ha így van, akkor megtehetné, hogy egy hű szövetséges belügyeibe való beavatkozásért meghúzogatná annak a kormányhivatali vezetőnek a fülét, aki ezt engedélyezte. Vagyis, aki elrendelte a magyarországi rendszer-megdöntési kísérleteket. Úgy gondolom nemcsak neki, de az ön tudta nélkül más hazalmasságoknak sem szabad megengedni, hogy az amerikai adófizetők pénzét amerika barátainak megbuktatására pazarolják, sőt elpocsékolják.

Zuhan a baloldal
Én jól sejtettem, hogy Orbánnal jó úton haladunk. Nemsokára megérjük, hogy a szocik és a becsmérelt SZDSZ-esek ,,billegő” rajongói is azt mondják: nem hiszünk már nektek, és átállnak a jobbközéphez. A rezsicsökkentés, több embereknek kedvező intézkedés és a reményteljes jövőt felvázoló Orbán-beszéd időszakában elképesztően megnőtt a kormánypártok és a jobboldal elfogadottsága.

Nézzük a TÁRKI grafikonját. Ha most lennének választások, akkor a Fidesz-KDNP majdnem a szavazatok felét kapná. A 16 %-ot elért jobbikkal együtt megint kétharmados kormányt alakíthatna. Az MSZP akkorát bukott, hogy sokan ­- joggal - sírásra fakadhatnak: 28 százalékról 22-re estek vissza. A Médiánnál a bukás még nagyobb ott 27-ről 17 százalékra csökkentek a biztos szocipártválasztók. A Médánnál a kormánypárt 2 százalékkal csökkent, 41-re, míg a jobbik 15-ről 19-re nőtt. A DK és az LMP elfelejthető, az Együtt 2014 viszont itt megduplázódott, míg a TÁRKI-nál csak 7-ről 9-re nőtt.
Ezek csak első figyelmeztetések, nyár elején, vagy ősszel már sokkal izgalmasabbak lesznek a helyezések. Lehetne elmerengeni azon, hogy kinek köszönhetjük majd, ha a mérleg serpenyője még inkább a jobboldalra billen? A szociknak, liberálisoknak és a zöldeknek pedig még kevesebb sansza lesz?
Én azt hiszem a múltot nem lehet vissza kérődzeni, Újmúlttá átpofozva ismét eladni. A választópolgár sokat okosodott a két évtized hazugságai és ígérgetései után. Az embereknek kell a jobb lét, a kevesebb költség, az adóteher csökkenése és a lassú, de biztos jövő és gazdagodás. Az internacionalista és EU-s blabla, a bankok és multik kivételes támogatása, az adósságnövelés biztos bukás. Le kell szokni a kormányt leváltó elbizakodottságról, mert ez már csak egy fonnyadt lufi. A józan baloldali már tudja: a jó és nyerő ötletek, programok a jobboldalon vannak, mert ott a kisember magyar nemzete és a szabadsága.

Drábik János: Drábik János: A nemzetállamokban és az Európai Unióban... A hatalommegosztás új rendszere

A szervezett magánhatalom látható és nem-látható hálózatai alkalmasak a politikai rendszer irányítására nemcsak egy országon belül, de az államok feletti nemzetközi kapcsolatok szintjén is. Ennek a magánhatalomnak a működését azonban tagadja a főáramlatú tudományosság és tömegtájékoztatás. Akik mégis elismerik a létezését, azok e magánhatalom fontos intézményeinek tekintik a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő multinacionális cégeket, a központi bankokat, a kereskedelmi bankok és biztosító intézetek hálózatát, valamint az általuk létrehozott és fenntartott több ezer alapítványt. Megtévesztő ugyanakkor, hogy olyan közügyeket intéző szervezeteket, mint az NGO-k, amelyek csupán civil szerveződések, ugyancsak a magánhatalom egyik megjelenési formájának tartják.

43 ezer transznacionális korporáció 147 óriásbank tulajdonában van. Ennek pedig mintegy 300 szupergazdag bankárdinasztia a tulajdonosa. (David Rothkopf, Cass Sunstein, Carroll Quigley) A zürichi egyetem kutatócsoportja világította át a korporációs világhálózatot Barabási Albert László hálózatelmélete (Linked-Behálózava, Villanások) segítségégével.

Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatás centralizációja és koncentrációja esetében. Néhány óriás hírügynökségtől (Reuters, AFP, DPA, TASSZ, AP) kapják a hírek zömét, de ezek a nagyok is a legnagyobbtól, az AP-től. Ez és a többi világszintű hírügynökség, hírszolgálati iroda ugyanannak a pénzhatalmi világelitnek a tulajdonában van, mint a 43 ezer nemzetközi vállalat.

Világszintű tapasztalat, hogy a pénz- és korporációs oligarchia a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át pénzügyi és vagyoni fölényét közhatalmi és közigazgatási döntésekké. A főáramlatú tudományosság képviselői a korrupciót - némi vonakodással - hajlandók a belföldi oligarchák illetéktelen beavatkozásának tekinteni az adott állam kormányzásába, közigazgatásának és igazságszolgáltatásának a működésébe. Arról viszont hallani sem akarnak, hogy létezik egy államok feletti hatalmi képződmény, a pénzhatalmi világelit, amely a nagy nemzetközi pénzdinasztiák „szuperosztálya” tagjaiból áll, és az alulról jövő ellenőrzés szinte minden lehetőségét kizárva gyakorolja hatalmát a nemzetállamok felett. Ez az elit az egyenlő esélyeken és szabad-versenyen alapuló piacgazdaság helyett hatalmi gazdaságot működtet, és diktatúráját az alibi-demokrácia technikáival álcázza.

A szervezett magánhatalom fontos intézménye a globális tömegtájékoztatás, amely hatékonyan részt vesz a pénzhatalmi világelit stratégiai érdekeinek az érvényesítésében. A szervezett magánhatalom informális kapcsolatrendszere útján gyakorolja a kiválasztó és felügyelő hatalmat, és dönt az ellenintézkedések meghozataláról, amikor azok szükségessé válnak. Egyik legfontosabb működési elve a maximális titkolódzás. A titkosszolgálatokat és hírszerzőszervezeteket túlnyomórészét ő hozta létre, s azok közvetlenül vagy közvetve az ellenőrzése alatt állanak, függetlenül attól, hogy formálisan melyik nemzetállamhoz tartoznak.

A szervezett magánhatalom hierarchikus felépítése egy globális óriásvállalatéhoz hasonlítható. A hatalmat legfelső szinten az államok feletti pénzhatalmi világelit gyakorolja tulajdonosként. A hierarchia második szintjén találhatók az „igazgatóság” tagjai: a nemzetközi szervezetek és a nagyobb államok vezetői, akiket a világelit informális kapcsolatrendszere révén kiválaszt, pozícióba helyez és ellenőriz. A harmadik szintet a „menedzserek” alkotják, akik a gyakorlatba átültetik a világelit stratégiáját.



A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfőbb hatalmi eszköze, hogy kezében tartja a világ pénzrendszerét, ő irányítja a központi bankok és a kereskedelmi bankok világhálózatát. (Carroll Quigley: Tragedy and Hope - A History of the World in Our Time. 1966, New York: Macmillan, 324. old.) Kiválasztó és ellenőrző hatalmát pedig olyan magánszervezetek útján gyakorolja, mint a CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa, a Bilderberg-Csoport, a Trilaterális Bizottság, a közintézmények mellé telepített szakértői kerekasztal-szervezetek, továbbá számos „think-tank”-nek nevezett kutató-műhely és alapítvány. Hatékonyságuk miatt meg kell említeni a különböző irányzatokhoz tartozó szabadkőműves hálózatokat is, amelyek a 21. században is nagyon fontos feladatokat látnak el. Érdemi tevékenységüket illetően rendkívül fegyelmezettek és továbbra is szigorúan betartják a titoktartási előírásokat.

Az államok feletti világelitnek neoliberális stratégiája végrehajtása során sikerült hatalmas vagyont felhalmoznia. Pénzügyi technikákkal kisajátította magának a korábban a nemzetállamok ellenőrzése alatt álló közvagyon jelentős részét. Ezt a hódítást olyan pénzügyi technikákkal vívott magánháborúval hajtotta végre, mint a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció. Az 1980-as évektől kezdve valósággal elárasztotta az ellenőrzése alatt álló országokat olcsó – fedezetlen szintetikus pénzből származó – hitelekkel, és sikeresen monetizálta, alakította át spekulációra alkalmas pénzzé és értékpapírrá a reálgazdaságot.

A financializáció (a termékek, szolgáltatások és tevékenységek pénzre való átválthatósága) lehetővé tette, hogy a meghódításra kiszemelt országok kormányai fokozatosan eltöröljék a közvagyont védő szabályokat, felszámolják a közérdeket védelmező protekcionista védőhálót, és így a termelőszektor egészét – a nem helyettesíthető értékhordozókat is, például a termőföldet - alárendeljék a spekulációs tőke szabad áramlásának.
 

A szervezett magánhatalom ezt Magyarországon a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvénnyel, valamint az 1989. évi XXXI. törvényben foglalt alkotmánymódosítással hajtotta végre. Az első lehetővé tette a közvagyon széthordását, a második pedig semmilyen védelmet nem nyújtott ez ellen a szabadrablás ellen. A balliberálisok által még ma is védelmezett korábbi alkotmánynak ez volt a legsúlyosabb hibája. A vagyon hatalom, a közvagyon pedig a magyar nemzet önrendelkezéséhez biztosította az anyagi-pénzügyi feltételeket. A neoliberalizmus a gátlástalan privatizációval és a közvagyon mértéktelen magánvagyonná alakításával okozta a legtöbb kárt a magyar nemzetnek. A közhatalom súlypontja áttevődött a szervezett magánhatalom struktúráira és a magyar nemzet, mint közösség, elveszítette a nemzeti érdekei érvényesítéséhez szükséges gazdasági bázisát.

A közvagyon hozadéka magánprofittá alakult át egy szűk tulajdonosréteg számára, és a vagyon feletti rendelkezés a nemzettel szemben felelősséget nem viselő, számon nem kérhető, gátlástalan és parazita érdekcsoportok ellenőrzése alá került. A közvagyon pénzeszközökké konvertálása szabad utat nyitott a legkülönfélébb spekulációs technikák alkalmazására az inflációtól a termelőüzemek értékes vagyonának a kiárusításáig, a jövedelmező tevékenységek kiszervezésétől a megtervezett csődökig és tőzsdei bukásokig.

A pénzhatalmi elit a nemzeti vagyon kisajátításával nem vállalta magára az állam által korábban ellátott közfeladatok finanszírozását. A pénz-és korporációs oligarchiának a közteherviselésből adófizetéssel kellett volna kivennie a részét. Vagyoni fölényét azonban arra használta, hogy adókedvezményeket és állami támogatásokat kényszerítsen ki a maga számára. A Tax Justice Network szakértői 2012 augusztásában kimutatták, hogy az elmúlt huszonöt évben a magánosított magyar közvagyon új tulajdonosai 242 milliárd dollárt vittek ki illegálisan Magyar- országról, hogy elkerüljék az adózást, és a közteherviselésben való arányos részvételt.

A pénzhatalmi elit arra hivatkozva erőltette a privatizációt, hogy a magántulajdonban lévő termelőeszközök hatékonyabban és kisebb költséggel működtethetők, mert ki tudják vonni magukat az állam bürokratikus beavatkozása alól. A vagyonátadás egyben hatalomátadás is volt és fontos közhatalmi funkciók kerültek a magánvagyonok tulajdonosaihoz. Ezért vált szükségessé annak a rögzítése, hogy mely közhatalmi funkciók kerülhetnek magánellenőrzés alá és melyek nem. Közmegegyezés volt arról, hogy a jogszabályalkotás, a jogalkalmazás, a vagyon kisajátítása, az engedélyezési tevékenység, a fegyveres hatalom gyakorlása, a közrendfenntartása és az adózás állami-kormányzati monopólium. Ennek ellenére a szervezett magánhatalom ezek jelentős részét is az ellenőrzése alá vonta. Magyarországon – a világelit ellenőrzése alatt álló más európai államok hadseregeihez hasonlóan - minimálisra csökkentették a nemzeti haderő létszámát, miközben több, mint százezer őrző-védő zsoldos fegyvereserő áll 2012-ben a magáncégek rendelkezésére. Ez ellentétes a közhatalmat képviselő állam fegyveres monopóliumára vonatkozó alkotmányos elvekkel és jogszabályokkal.

A nemzetállamok legitim módon alkalmazhatnak kényszerítőerőt közfeladataik ellátásához, előírva a polgároknak: mit tehetnek és mit nem. A szervezett magánhatalom legitimitással nem bíró informális struktúráinak azonban a legváltozatosabb befolyásolási technikákkal sikerült magukhoz ragadni a közhatalmi jogosítványok jelentős részét. A világelit az irányítása alatt álló központi és kereskedelmi bankok útján - a forgalomban lévő pénzmennyiség önkényes bővítésével és szűkítésével – mesterségesen hozott létre pénzügyi és gazdasági válságokat. Egyik módszere az irányadó kamatlábak váratlan és nagymértékű megemelése volt, amellyel a már eladósított, szegényebb országokat könnyedén csődbe tudta juttatni. A hatalomgyakorlás fontos eszköze olyan strukturális programok elfogadtatása volt, amelyek megkönnyítették az eladósított országok reálgazdaságának kisajátítását, közvagyonának magánosítását. Az elmúlt három évtizedben ezért a világelit folyamatosan igénybe vette a Világbanknak, a Nemzetközi Valutaalapnak, az amerikai FED-nek, a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának és a City of London pénzügyi világközpontnak a szolgálatait.

A pénzügyi válságok manipulációján és menedzselésén túlmenően a pénzhatalmi világelit fokozatosan átvette az egyes nemzetektől az adott ország állami intézményeinek irányítását, elsősorban a nemzetállamok monetáris szuverenitását sajátította ki magának. A fiskális szuverenitás, az adózás és az államháztartás szabályozásának és irányításának átvétele 2012-ben gyorsult fel. A világelit a neoliberális hegemónia alá került államokat már hatékonyan tudta használni arra, hogy elsőbbséget biztosítson a szervezett magánhatalomnak az adott ország nemzeti érdekeivel szemben. A nemzeti vagyon magánosításával annak hozama a magánszektorhoz került. A közhatalomnak egyre kevesebb pénzbevétele és hatásköre maradt a közérdeket és a közjót szolgáló feladatai ellátásához. Ezért a pénzhatalom képviselői a közvetlen ellenőrzésük alá vonták a nagy elosztó-rendszereket. Jelentős összegeket irányítottak át a pénzügyi szektor számára az egészségügy, az iskolaügy, a társadalombiztosítás, a közbiztonság, valamint a kis és közepes vállalatok finanszírozásához szükséges pénzekből. Az adójogszabályokat szinte kivétel nélkül úgy módosították, hogy az elsősorban a munkát, a bérből és fizetésből származó jövedelmeket, valamint a forgalmat adóztassa meg, ne pedig a profitot, és a pénzügyi befektetésekből származó hozamokat.

A szervezett magánhatalom uralmi helyzetbe került az egyes államok pénzügyi szektorában és a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Folyamatosan hódított el hatalmi jogosítványokat a maga számára a nemzetállamoktól, valamint a gazdasági és a társadalmi élet más szereplőitől. Mindez erősítette a magánhatalom struktúráinak befolyását a nemzetközi politikai folyamatokban is. A szervezett magánhatalom olyan önszabályozó-rendszert alakított ki a maga számára, ahol már saját maga hozta meg a működésére vonatkozó szabályokat. Ezáltal erősítette a nemzetállami és a nem-állami struktúrák együttműködését. A magát gyakran ‘piacnak’ nevező pénzhatalmi elit fokozatosan döntő fölényre tett szert a közhatalom gyakorlásában.

A pénz- és korporációs oligarchia a közhatalmi szabályozás magánosításával átvette a pénzügyi és gazdasági szektor irányítását, valamint a válságmenedzselést. Az államhatárokon túlnyúló pénzügyi és gazdasági integráció tovább gyöngítette az egyes nemzetállamok érdekérvényesítő képességét. Egyre sürgetőbbé vált megválaszolni: ki ellenőrzi a szervezett magánhatalom struktúráit? Kinek van joga számon kérni és felelősségre vonni ennek a magánhatalomnak a döntéshozóit?

Azzal, hogy a szabályozó hatáskörök magánszemélyekhez és intézményekhez kerültek megváltozott a pénzügyi világrendszer politikai természete is. A világelit az ellenőrzése alatt álló globális média segítségével sikeresen győzte meg a nemzetközi közvéleményt: előnyös a népek számára, ha a magánhatalom irányítja a világ pénzügyi és gazdasági életét. A globális méretű pénzügyi integráció – rövid távon - kétségtelenül fokozta a gazdaság hatékonyságát. A pénzhatalmi elit az ellenőrzése alatt álló központi bankokkal átmeneti időre hatalmas pénzbőséget teremtett, mégis egyre többen vonták kétségbe a legitimitását, mert a magánérdekek meg tudták akadályozni a döntéshozók számonkérését és felelősségre-vonását.

Különösen élesen merült fel a felelősségre-vonás kérdése, amikor már szembe kellett nézni a pénzhatalmi döntéshozók hatalomgyakorlásának a rendkívül súlyos – gyakran tragikus - következményeivel.

Az államok feletti pénzhatalmi struktúrák már elszakadtak azoktól a közösségektől, amelyek a nemzetállamokban még képesek voltak demokratikusan érvényesíteni érdekeiket. A magánhatalom döntéshozói már nem alkottak olyan integrált érdekközösséget ezekkel a társadalmi tényezőkkel, amely az egyes nemzetállamokon belül még hatékonyan működött. Egy állam lakossága akkor alkot nemzetet, ha nem egyszerűen országlakók arctalan tömegéből áll, hanem szerves egészet alkotó közösség, amelynek nemzeti önazonosság-tudata van és szervezettségénél fogva képes érdekei érvényesítésére is. A nemzetek fölé nőtt pénzhatalom nem számíthat ilyen természetes - érdek- és értékközösségen alapuló - támogatásra. Ezért olyan döntéseket kell hoznia, amelyek már rövid távon is olyan pozitív eredményekkel járnak, hogy a gyors sikerek legitimálják az egyes tagállamok feletti struktúrák hatalomgyakorlását a nemzetállamok társadalmai számára.

A szervezett magánhatalom felgyorsította a globális kormányzásra áttérést. A világelit hatalomgyakorlói tisztában vannak azzal, hogy bizonyos fokig képviselniük kell azoknak az érdekeit is, akik felett uralkodnak. Ezért a beszámoltathatóság és felelősségrevonás hiánya kritikus problémává vált. A szervezett magánhatalom legitimitásának mértéke megmutatkozik abban, hogy a döntéshozó-folyamat során mennyire veszik figyelembe az érintett lakosság szükségleteit és érdekeit. A világelit hatalomgyakorlásának legitimitása mérhető azzal is, hogy döntései nyomán sikerül-e hatékonyan megoldani a közösség egészét érintő problémákat az érintettek normái és értékrendje alapján. Ha a pénzhatalmi elit döntéseinek következményeit legitimnek tekinti a lakosság, akkor kevésbé számít, hogy milyen döntési folyamat előzte meg. Ha azonban a döntések következményei például pénzügyi válsághoz, államcsődökhöz, recesszióhoz, tömeges munkanélküliséghez vezetnek, akkor az már aláássa a döntési folyamat legitimitását. Ugyanakkor legitim döntéshozatal is járhat káros következményekkel, amelyek csökkentik a döntéshozók legitim elfogadottságát.

Ha azok hozzák a döntéseket, akik a következményeiket is viselik, akkor a döntések még kedvezőtlen eredmények esetén is nagyobb elfogadásra számíthatnak. Amennyiben közvetlenül választott személyek döntenek, és a folyamat áttekinthető, akkor azt az érintettek könnyebben fogadják el legitimnek. A szervezett magánhatalom számára a beszámoltathatóság és felelősségrevonás hiánya jelenti a legkritikusabb legitimitási problémát. A globális politikai folyamatokból azonban csaknem teljesen hiányzik a felelősségrevonás lehetősége. Ha a közhatalom hatékonyabban ellenőrizné a világ pénzügyi rendszerét, akkor pontosabban lehetne előre látni a világelit döntéseinek következményeit és a javak szélsőséges elosztására gyakorolt rendkívül káros hatásait.

A globális kormányzást végző államközi intézményeknek és pénzhatalmi struktúráknak a legitimitását növelni lehetne úgy, hogy a döntéshozó személyeket számon lehessen kérni saját államuk törvényei, valamint a nemzetközi magánjog és közjog rendelkezései szerint. Ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy azok az országok és népek is élhessenek a számonkéréssel, akiket a globális kormányzás által hozott döntések érintettek. A pénzhatalmi kormányzás dominanciája következtében a döntési folyamat nemcsak nincs összhangban, de kifejezetten ellentétes, például, az úgynevezett fejlődőországok, de még – az Európai Unióhoz tartozó – több kelet-európai ország nemzeti érdekeivel is. A számonkérhetőség hiánya csökkenti a változtatás lehetőségét az érintettek számára.

Ha a szervezett magánhatalom erősíteni akarja legitimitását a globális kormányzás során, akkor biztosítania kell, hogy a nemzetállamok érdekérvényesítése erősödjön. A pénzhatalmi kormányzás túlságosan nagy befolyást biztosít a döntéshozatalban a partikuláris és gyakran szélsőségesen önző magánérdekek számára. A globális kormányzásra való áttérés felborította az egyensúlyt a közhatalom és a szervezett magánhatalom viszonyában. A szervezett magánhatalom erősödése a határokon túlnyúló integrációval csak a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit szolgálta, mert gyengítette a nemzetállamok lehetőségét arra, hogy enyhíteni tudják a nemzetközi pénzhatalmi elit döntéseinek káros következményeit a protekcionizmus eszközeivel.

A magánbefektetők, akik „piacnak” is nevezik magukat, erősebb pozícióba kerültek és tovább növelték befolyásukat a nemzetállamokra, valamint a nemzetközi szervezetek működésére az egyes országok polgárai rovására. Tovább gyöngítette a nemzetállamok szabályozó és ellenőrző hatalmát az is, hogy a legkorszerűbb ismeretekkel rendelkező szakértőket a szervezett magánhatalom tudja megfizetni. A pénzügyi struktúrák alkalmazottai különleges viszonyban állnak a közhatalom szabályozó szervezeteivel. A szabályozást végző hatóságok jogilag függetlenek az állami intézményektől, ugyanakkor a legszorosabban együttműködnek a magánszervezetekkel és a pénzügyi befektetőkkel. A kapcsolatot továbberősíti, hogy alkalmazottai közös szakmai ismeretekkel rendelkeznek és azonos értékrend és normák szerint gondolkodnak. Közös érdekük az is, hogy fenntartsák a közvélemény bizalmát a pénzügyi rendszer egésze iránt. A pénzhatalmi világelitnek így sikerült nemcsak a globális kormányzást irányítania, de a szabályozás rendszerét is magához tudta vonni.

Egyre nehezebb nemzeti és nemzetközi szinten is elkülöníteni a közérdeket a szervezett magánhatalom partikuláris érdekeitől. A világelit az elmúlt két évtizedben fokozottabban vonta az ellenőrzése alá a transznacionális politikai folyamatokat. Az határozta meg azokat a stratégiai célokat, amelyeket a nemzetállamoknak és az államok feletti hatalmi struktúráknak követniük kellett. Ez különösen érvényes a pénzügyi rendszer globális irányítására. A bankrendszert és az értékpapír-piacokat irányító bennfentes érdekcsoportokat változatlanul a kivételezettség és elzárkózás jellemzi. Nemcsak szűk körben hozzák meg döntéseiket, de el is határolódnak azoktól a politikai folyamatoktól, amelyek keretében lenne lehetőség beszámoltatni és felelősségre-vonni őket. Ezt az erős demokráciadeficitet csak fokozta, hogy a nemzetközi szabályozó szervezetek egyre gyakrabban nyúlnak az önszabályozáshoz és az önellenőrzéshez. Emiatt a közhatalom már alig felügyeli őket.

Az Európai Unió a szervezett magánhatalom egyik legfontosabb intézménye az euroatlanti térségben. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, 2012. szeptember 12-én Strasbourgban az Európai Parlament őszi ülésszakát megnyitó beszédében már európai föderációról beszélt összeurópai pártokkal, új alapszerződéssel, közös adópolitikával és kezességvállalással. Hozzátette: „nem szuperállamot akar”, ugyanakkor az európai föderációt tűzte ki kívánatos célként Európa államai számára. 2014-re új alapszerződést szeretne, amely újraosztaná a szerepeket Európában, és az erős legitimitással bíró tagállamok nemzeti kormányaihoz viszonyítva a gyenge legitimitásúnak tekinthető közös intézményeket erősítené. De vajon mit ért Barroso a nemzetállamok föderációja alatt?

A föderációként, vagyis szövetségi államként működő Európai Unió már nyíltan olyan államok feletti birodalmi struktúra lenne, amelyet a pénzhatalmi világelit bürokráciája diktatórikus módszerekkel – az alulról jövő felelősségrevonás minden lehetősége nélkül – irányíthatna. A föderáció támogatása ebben az esetben nem más, mint felszólítás a szervezett magánhatalom álcázott diktatúrájának az erősítésére. A konföderáció, ami Európa esetében azt jelenti, hogy egyenjogú államok – önrendelkezésük és szuverenitásuk feladása nélkül – bizonyos feladatokat a nagyobb hatékonyság érdekében integráltan és koordináltan hajtanak végre, még demokratikusnak nevezhető, mert az egyes tagállamok kormányai rendelkeznek választópolgáraik támogatásával. A konföderáció, amely független államok szövetsége, lényegesen igazságosabb módon biztosítja az eltérő nemzeti érdekek integrációját, valamint a közös szabályozás és cselekvés koordinációját.

Barroso arra hivatkozva sürgette a föderációt, hogy enélkül az Európai Unió szétesne. Ez azonban megtévesztő szembeállítás. Európa népeinek ugyanis nem egy államok feletti diktatórikus föderáció vagy a szétesés között kell választaniuk, hanem a legitim konföderáció vagy az álcázott diktatúraként működő illegitim föderáció között. Ha az Európai Unió megmarad egyenjogú nemzetállamok önkéntes közösségének, akkor életképesebb. Az alapvető kérdés az: ki hozza a döntéseket és Európa népei a döntéshozókat felelősségre tudják-e vonni vagy sem? Másképp megfogalmazva: a szervezett magánhatalom illegitim érdekcsoportjai mondják-e ki a végső szót, vagy pedig a közvetlen demokrácia alapján megválasztott és elmozdítható nemzetállami döntéshozók? A nemzetállamok demokratikusan megválasztott törvényhozói és kormányai, amikor a közhatalmat gyakorolják, akkor a legitimált közakaratot képviselik az illegitim szervezett magánhatalommal szemben. A tervezett bankunió kinevezett bürokráciája szuverén módon felügyeli és irányítja az euróövezet bankjait és pénzrendszerét. Miként ellenőrizhetik ezt a nagy-hatalmú szervezetet azok, akiket a bankunió bürokráciájának a döntései érintenek, s akik elviselik azok következményeit? Ki kéri számon a bankuniótól a közjó szolgálatát?

A magyar nemzetet az osztotta meg, hogy a szervezett magánhatalom elvette tőle megélhetésének és érdekérvényesítő képességének az gazdasági alapját, a munkája eredményeként létrejött közvagyont. A pénzhatalmi világelit és magyarországi kozmopolita, komprádor, kollaboráns, globalista érdekcsoportjai a magyar nemzet gátlástalan kirablásával hiteltelenné tették a demokráciát, a piacgazdaságot, a szolidaritást, de még az európai integrációt is. A globalista és atlantista magánhatalom 2010 után is megtartotta uralmi helyzetét a gazdasági életben, ahol továbbra is ez rendelkezik a kulcspozíciókkal. Teljesen az ellenőrzése alatt tartja a pénzrendszert, hegemóniája van a kulturális szférában és túlzott fölénye a tömegtájékoztatásban. A rendszerváltás nyertesei kivonták magukat a közteherviselés alól és 242 milliárd dollárt vittek ki az országból, hogy kikerüljék az adózást. A magyar választópolgárok ezért döntöttek úgy, hogy visszaszerzik a maguk számára a szervezett magánhatalom által tőlük elvett államot, mert csak az maradt meg egyedüli hatékony eszközként a nemzeti érdekek védelmére.

A neoliberális baloldal megsemmisítő vereséget szenvedett 2010-ben és szétesett. Az államhatalom gyakorlása visszakerült a magyar nemzethez. A szervezett magánhatalom magyarországi csoportjai ebben a vert helyzetben csak külföldről, az európai és a transzatlanti szövetségi rendszertől várhattak támogatást. A transzatlanti rendszert irányító pénzhatalmi világelit minden rendelkezésére álló eszközzel magyarországi szövetségesei segítségére sietett.

Vannak arra utaló jelek, hogy a „színes forradalmak” eszközrendszerét is fontolgatják a segítségnyújtás keretében. Grúziában a „rózsás”, Ukrajnában a „narancsos”, Libanonban a „cédrus”, Tunéziában a „jázminos” forradalom mind külföldről támogatott és finanszírozott akció volt. Így lehet a legolcsóbb módon kormányváltást elérni egy kiszemelt országban. Próbálkoztak ilyen akciókkal Minszkben, Moszkvában, Teheránban is, de sikertelenül. Az „Arab Tavasz” során szintén használtak hasonló technikákat. Nem lehet kizárni, hogy feltűnnek majd olyan magyarországi csoportoknál is, mint amilyen a „Milla” volt, vagy amilyen most a „Negyedik köztársaság Mozgalom”, illetve a „Magyar Szolidaritás Mozgalom”. (Ma már bizonyított tény, hogy részben a diáktiltakozásokat – a Hallgatói Hálózatot - is a szervezett magánhatalom, közelebbről a pénzhatalmi világelit frontembere, Soros György finanszírozta közvetítők útján.) A pénzdiktatúra következményeitől szenvedők elégedetlenségét próbálják az ellen a nemzeti kormány ellen fordítani, amelynek gyakran orkánná dagadt ellenszélben kellett védelmeznie a transznacionális pénzhatalommal szemben a magyar állam még megmaradt szuverenitását a nemzeti érdekek védelmében.

A magyar nemzet ragaszkodik ahhoz, hogy saját államát ő irányíthassa, és nem hajlandó azt visszaadni a pénzhatalmi világelit Magyarországon működő érdekcsoportjainak. Magyarországon most nem kormányváltásra van szükség, hanem a szervezett magánhatalom alapját képező pénzrendszer megváltoztatására. Helyre kell állítani a közpénzrendszert! Az államnak kell kibocsátania azt a pénzt, amelynek fedezete a reálgazdaság teljesítménye és a befizetett adók. A tartalékráta száz százalékára emelésével be kell tiltani a kereskedelmi bankok pénzkibocsátó tevékenységét. Senki ne bocsáthasson ki legálisan fedezetlen hamis pénzt! Ne adhasson senki fedezetlen pénzből hiteleket, amelyekért fedezetet követel és amely után kamatot szed! A hitelezők kamatot csak a termelésbe befektetett tőke hozamából kaphassanak, ha sikerült többletterméket előállítani. Kötelezővé kell tenni az „együtt sírunk, együtt nevetünk” elvét.

A magyar nemzet csak akkor képes államát megtartani és a nemzet tragikus megosztottságát felszámolni, ha visszaveszi a pénzhatalmi világelittől saját pénzrendszerének irányítását. Be kell tiltani a jövedelmek és vagyonok adóparadicsomokba való kimenekítését, hogy ne lehessen többé kivonni azokat a közteherviselés alól. Ez nem a tőke szabad mozgását, hanem csak az adócsalás szabadságát korlátozná. Az Európai Unió egyik „alapértékét” az új vagyonos osztály arra használta, hogy 242 milliárd dollárt kivigyen az országból. A magyar nemzet és Európa érdekében be kell tiltani, hogy ezt az uniós „alapértéket” bűncselekmények legalizálására használják.


Felhasznált irodalom jegyzéke:
David Graeber – Debt, The first 5,000 years, Melville House Publishing, New York, 2012
David Graeber – Inside Occupy, Campus Verlag, Frankfurt/New York, 2012
Hans-Werner Sinn – Kasino-Kapitalismus, Wie es zur Finanzkrise kam, und was jetzt zu tun ist, Ullstein Buchverlage, Berlin, 2010
Margrit Kennedy - Occupy Money, Damit wir zukünftig ALLE die Gewinner sind, J. Kamphausen Verlag, Bielefeld, 2012
Vitali S, Glattfelder JB, Battiston S (2011) The Network of Global Corporate Control. PloS ONE 6(10): e25995. Doi: 10.1371/journal.pone.0025995
Tax Justice Network - Revealed: global super-rich has at least $21 trillion hidden in secret tax havens, Sunday 22 July 2012
Who Runs the World ? – Network Analysis Reveals ‘Super Entity’ of Global Corporate Control - http://planetsave.com/2011/08/28/who-runs-the-world-network-analysis-reveals-super-entity-of-global-corporate-control/
David Rothkopf – Superclass - The Global Power Elite and the World They Are Making, Farrar, Straus and Giroux (U.S.) & Little, Brown (UK), 2008

Ki irányítja a világot? (The Economic Collapse - Idők jelei)

Elképzelhető, hogy a globális elit néhány hihetetlenül gazdag tagja a színfalak mögül irányítja az egész világot? Sokan (az egészségesen gondolkozó emberek közül) úgy gondolják, hogy a pénz a tranzakciók leegyszerűsítésére kitalált hasznos eszköz, az igazság azonban az, hogy a pénzt leginkább a tömegek irányítására és a hatalom megszerzésére használják. A világ egy neofeudalista korba lépett, ahol az ultragazdagok rángatják a madzagot. Amikor ultra gazdagokról beszélünk, ne olyan emberekre gondoljunk, akik néhány millió dollárral rendelkeznek. Olyanokról van szó, akik könnyűszerrel megvásárolhatják az USA teljes évi össztermékét és még mindig marad nekik annyi, hogy a teljes amerikai államadósságot is visszafizessék.
Ebben a neofeudális rendszerben mi csak adósrabszolgák vagyunk, és ebbe kormányaink is beletartoznak. Mindenki fuldoklik az adósságtól, kivéve a nagyon gazdagokat, akik egyre gazdagabbak és vagyonuk egy részét arra használják, hogy még nagyobb hatalmat szerezzenek a nemzetek felett. Ezeknek az embereknek a tulajdonában van szinte minden nagybank és nagyvállalat a világon. Titkos társaságok és fedőszervezetek egész hálózatát használják céljaik elérésére és tagjaik sakkban tartására. Ők határozzák meg, hogy az emberek többsége miként tekintsen a világra, hiszen a legtöbb médium és az oktatási rendszer is az ő tulajdonuk. Ők finanszírozzák a legtöbb politikai kampányt és hatalmas befolyással rendelkeznek az ENSZ-hez, az IMF-hez, a Világbankhoz és a Kereskedelmi Világszervezethez hasonló nemzetközi szervezetekben. Néhány lépés távolságról szemlélve az összképet nem kétség, hogy ki irányítja a világot, csak sajnos sokan nem hajlandók szembenézni az igazsággal.
Ezek a nagyon gazdag emberek nem szaladgálnak a helyi bankba, hogy betegyék a pénzüket, hanem olyan helyen tartják, ahol nem kell adózniuk utána, mint például a Kajmán-szigeteken. Egy tavaly nyári jelentés szerint a globális elit összesen 32.000 milliárd dollárral rendelkezik offshore bankokban szerte a világon.
Az USA GDP-je 2011-ben 15.000 milliárd dollár volt (Magyarországé 198,1 milliárd dollár), államadóssága pedig hozzávetőleg 16.000 milliárd dollár, tehát a két érték még együtt sem éri el a 32.000 milliárdot, ráadásul ebben az összegben nincs benne az elit hihetetlen értékű ingatlanvagyona, aranykészletei vagy műkincsei.

A Huffington Post a következőket írja:
A gazdag családok úgy 32.000 milliárd dollár rejtett vagyonnal rendelkeznek offshore adóparadicsomokban, ami 280 milliárd dollár adókiesést jelent az államnak, áll egy nemrég kiadott tanulmányban.


A tanulmány szerint a globális magánvagyon, a nem anyagi vagyon, mint például az ingatlanok, az arany, a jachtok vagy versenylovak nélkül, 21.000 és 32.000 milliárd dollárra tehető. A kutatást az adóparadicsomok ellen harcoló Adóigazság Hálózat számára James Henry, a McKinsey & Co. volt közgazdásza készítette. Az általa felhasznált adatok a Világbanktól, az IMF-től az ENSZ-től és a központi bankoktól származnak.
Ne felejtsük el, hogy az elit nemcsak sok pénzzel rendelkezik, hanem minden nagybank és nagyvállalat is az ő tulajdonuk.
Több cikk is beszámolt a svájci Federal Institute of Technology által végzett tanulmányról, amelyből kiderül, hogy tulajdonképpen 147, egymással szoros kapcsolatban álló cég tulajdonában van a világ nagyvállalatainak 40 százaléka:
A Zürichi Egyetem által végzett kutatás ,,bebizonyította”, hogy egy bizonyos cégekből, főleg bankokból álló csoport óriási hatalommal rendelkezik a világ gazdasága felett. A tanulmány a világ 43.060 transznacionális vállalatát és az azok közötti tulajdonosi hálózatot vizsgálta. Ennek alapján felállították a globális gazdaság magját alkotó 1318 vállalatot feltüntető ,,térképet”.
A kutatás megállapította, hogy a csoporton belül 147 vállalat egy szuperegységet alkot, ami a csoport vagyonának 40%-a felett rendelkezik. Valamennyien tulajdonosai egymás cégei egy részének vagy teljes egészének. Ezek közül a legtöbb bank, a legnagyobb 20 között a Barclays és a Goldman Sachs is szerepel.

Az alábbi 25 bank és vállalat alkotja ennek a szuper-entitásnak a magját:
Az elit szeret összetett tulajdoni hálózatok mögé bújni, de az összefonódásokból egyértelműen látszik, hogy tulajdonképpen minden Fortune 500 cég az ő tulajdonukban áll. Sajnos hatalmas befolyással bírnak a világ felett és ez ráadásul nem is új keletű dolog.
Érdekességképpen, John F. Hylan, New York City polgármestere a következőket mondta egy 1922-es beszéd során:
- A köztársaság igazi ellensége a láthatatlan kormány, ami hatalmas polipként terjeszti ki nyálkás karjait városaink, tagállamaink és nemzetünk felett. De hagyjuk az általánosságokat! Kimondom, hogy ennek a polipnak a feje a Rockefeller-Standard Olajvállalat érdekeltségi köre és a hatalmas bankházak kis csoportja, akiket általában csak nemzetközi bankárokként emlegetünk. Ezeknek a nagyhatalmú bankároknak a zárt társasága irányítja az egész amerikai kormányt saját önző érdekeik szolgálatában.
Ők irányítják mindkét pártot, ők írják a politikai platformokat, készítenek bábokat a pártvezetőkből, kihasználva a magáncégeket és minden és bármilyen eszközt, hogy a közhivatalokba kizárólag olyan emberek kerüljenek, akik mindent megtesznek, amit a korrupt nagyvállalatok diktálnak.
Ezek a nemzetközi bankárok és a Rockefeller-Standard Olaj érdekeltségek irányítják a legtöbb újságot és magazint ebben az országban, a különböző rovatokat arra használva, hogy engedelmességre bírják vagy hivatalukból kiüssék azokat a politikusokat, akik nem hajlandók engedelmeskedni a láthatatlan kormányt alkotó korrupt klikkeknek. Ez a kormány a saját maga által létrehozott függöny mögül tevékenykedik és ellopja országunk végrehajtó hivatalait, törvényhozó testületeit, iskoláit, bíróságait, újságjait és a lakosság védelmében létrehozott valamennyi hivatalt.
Ezek a nemzetközi bankárok hozták létre a világ központi bankjait (a Federal Reserve bankot beleértve), amelyeket arra használnak, hogy a világ kormányait adósságcsapdába csalják. Az államadósság a legjobb eszköz arra, hogy ,,törvényesen” pénz vegyenek el tőlünk, hogy azután a kormánynak adják, ahonnan pedig a gazdag elit zsebébe vándorol.
Ma a kongresszusi képviselők vagy az elnök soha nem kritizálják a Federal Reserve Bankot, de a múltban még akadt néhány bátor politikus, aki ki mert állni ellene. Az alábbiakban például Louis T. McFadden képviselő 1932. június 10-én a Képviselőházban mondott felszólalásából olvashatunk részletet:
,,Tisztelt Elnök úr! Ebben az országban vannak a világtörténelem legkorruptabb intézményei. A Federal Reserve Bizottságra és a Federal Reserve bankokra gondolok. A Federal Reserve Bizottság, ami egy kormánybizottság, már annyi pénzt csalt ki az amerikai kormánytól és az amerikai néptől, amiből vissza lehetett volna fizetni az államadósságot. A Federal Reserve Bizottság romboló munkája és bűnei olyan sokba kerültek már az országnak, hogy abból ezt az adósságot többször is ki lehetett volna fizetni. Ez a gonosz intézmény elszegényítette az Egyesült Államok népét, csődbe juttatta saját magát és tulajdonképpen a kormányt is. Ezt a működését szabályozó törvények hibáin keresztül és a törvények helytelen alkalmazásával valamint az őt irányító pénzkeselyűk korrupt eljárásaival érte el.”
Sokan még mindig azt hiszik, hogy a Federal Reserve (jelentése: szövetségi tartalék) egy szövetségi hivatal. A factcheck.org a következőket írja róla:
,,A 12 regionális Federal Reserve Bank részvényesei a Federal Reserve rendszeren belüli magántulajdonban lévő bankok. Ezek közé tartoznak országos (a szövetségi kormány engedélyét élvező) bankok és a hozzájuk csatlakozni kívánó, állami engedéllyel rendelkező bankok, akik megfelelnek bizonyos követelményeknek. Az ország több mint 8000 bankjának körülbelül 38%-a része ennek a rendszernek, így ezeknek a Fed a tulajdonosa.”
A Fed alapjául szolgáló Wall Street-it bankok tulajdonviszonyait vizsgáló kutatók azt találták, hogy ugyanazok a nevek bukkannak elő minden esetben: a Rockefellerek, Rothschildok, Warburgok, a Lazards és Schiffs családok és az európai királyi családok.
Ezek a gazdag nemzetközi bankárok azonban nem elégedtek meg egyetlen országgal. Céljuk egy általuk irányított globális pénzrendszer kialakítása volt. Carroll Quigley, a Georgetown Egyetem történelemprofesszora a következőket írta:
,,A pénzügyi kapitalizmus erőinek egy másik messze nyúló célja is volt, ami nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi hatalom magánkézben lévő globális rendszerét, ami minden ország politikai rendszere és a teljes világgazdaság felett is hatalmat gyakorolhat. A tervek szerint ezt a rendszert, feudalista módon, a világ központi bankjai közös erővel irányítják majd, magán-összejövetelek során hozott titkos megállapodásokon keresztül. Ennek a rendszernek a gerincét a svájci baseli központú Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) alkotja, ami a világ központi (szintén magánkézen lévő) bankjai tulajdonában lévő magánbank.”
Sajnos, sokan még csak nem is hallottak a Nemzetközi Fizetések Bankjáról. A Wikipedia a következőket írja róla:
A központi bankok szervezeteként a BIS megjósolhatóvá és átláthatóvá kívánja tenni a monetáris politikát 58 központi banki tagja körében. Bár minden egyes szuverén nemzet önmaga felel saját monetáris politikája kialakításáért, központi és magánvizsgálatoktól is függnek, amelyek befolyással vannak az árfolyamokra és különösen az exportgazdaságokra.
A gazdag elitnek szintén fontos szerepe volt egyéb fontos nemzetközi szervezetek felállításában. Ilyen például az ENSZ, az IMF, a Világbank vagy a Kereskedelmi Világszervezet. Az ENSZ New York-i központjának felépítéséhez szükséges telket például John D. Rockefeller vásárolta és adományozta a szervezetnek.
Az oktatási rendszert is az elit uralja. Az évek során a Rockefeller Alapítvány és más elit szervezetek hihetetlen összegeket öntöttek például az Ivy League iskolákba, amelyek ma már minden amerikai főiskola és egyetem mintapéldájaként szolgálnak. Az utolsó négy amerikai elnök Ivy League iskolákban végezte tanulmányait.
Egy másik fontos terület természetesen a média. Már többször írtunk arról, hogy hat óriási társaság határozza meg, mit néz, hallgat vagy olvas a világ. Ezeknek a társaságoknak a tulajdonában vannak a nagy televíziós hálózatok, kábelcsatornák, filmstúdiók, újságok, magazinok, kiadók, zeneipari cégek és sok népszerű weboldal.
Figyelembe véve, hogy egy átlag amerikai 153 órát néz tévét egy hónapban (156 órával a magyarok sincsenek ,,lemaradva”), ez a hat társaság óriási hatást gyakorol a közvéleményre. Íme, néhány példa ezeknek a társaságoknak a tulajdonában lévő médiumokra:

Time Warner
Walt Disney
Viacom
News Corporation
CBS Corporation
NBC Universal

Természetesen sok politikus is az elit tulajdonát képezi. Lewis Lapham újságíró a következőket írta néhány napja megjelent cikkében:
,,A kongresszus akaratának alakítása és az amerikai elnök megválasztása az ország elit osztályának a privilégiumává vált, ami azt jelenti, hogy a lakosság 20 százalékának birtokában van a vagyon 93 százaléka, és a társaságok és bankok maroknyi boldog irányítójának a tulajdonában és irányítása alatt áll a média és a szórakoztatóipar. Ők írják a törvényeket, irányítják az egyetemeket és jótékony szervezeteket, a szabályozó és törvényhozó intézményeket, a kaszinókat és a sportarénákat.”
Miért van az, hogy Washingtonban semmi sem változik, függetlenül attól, hogy melyik párt jelöltjét szavazza meg a többség? Azért mert mindkét párt az igazi hatalom tulajdona. A rendszert úgy alakították ki, hogy az irányítóknak kedvezzen.
Szóval kik irányítják a világot? Ők. És ezt el is ismerik.
David Rockefeller a következőket írja ,,Emlékiratok” című, 2003-ban megjelent könyvében:
,,Több mint egy évszázadon át, az ideológiai szélsőségesek a politikai spektrum mindkét szélén kihasználták a sok publicitást kapott incidenseket, mint például saját találkozásomat Castróval, hogy megtámadják a Rockefeller családot, mert szerintük mértéktelen befolyással bírunk az amerikai politikai és gazdasági intézményekre. Egyesek azt feltételezik, hogy mi egy titkos összeesküvés része vagyunk, amely az Egyesült Államok érdekei ellen dolgozik, ,,internacionalistának” nevezve engem és családomat, akik egy szorosabban integrált globális politikai és gazdasági szerkezet létrehozásáért szövetkeznek másokkal. Hívhatjuk egységes világnak is. Ha ez a vád, bűnös vagyok és ezt büszkén vállalom.”
Köteteket lehetne írni a témáról, de talán ízelítőnek ennyi is elég. Elég arra, hogy néhány embert elindítson a helyes irányba.

Drábik János: Kiszivárogtak a Putyin–Netanjahu megállapodás titkos részletei

Israel Samir fordította le és hozta nyilvánosságra

2012. augusztus 13-án az izraeli kormány rendkívül fontos hatalmi jogosítványokkal ruházta fel Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt. Az új hatáskörök alapján a kormányfő jelen lehet valamennyi miniszteri kabinetülésen és tetszése szerint napirendre tűzheti javaslatait. Emellett megsemmisítheti miniszterei döntéseit, érvénytelenítheti a szavazások eredményeit, és korlátozhatja bármelyik kormánytag szavazati jogát. A változások lehetővé teszik a kormányfő számára, hogy megtiltsa az elfogadott döntések végrehajtását, vagy azokat elhalaszthatja.

Ezt a rendkívüli felhatalmazást a kormány nagy többséggel fogadta el. Az izraeli politikai elit azonban bírálja. Az ellenzéki munkapárt vezetője, Shelli Jahimovics azt kifogásolta, hogy Netanjahu gyakorlatilag érdemi vita nélkül viheti majd keresztül akaratát. Fenntartásai voltak a miniszterelnöki hivatal jogtanácsosának is, amelyet a miniszterelnöki hivatal azzal utasított el, hogy a változtatások célja a kormányzás minőségének javítása. A kivételes kormányfői hatalom arra utalhat, hogy a Netanjahu kormány mégiscsak megvalósítja azt a szándékát, hogy támadást intéz Irán atomlétesítményei ellen.

Tel Aviv már hosszabb ideje azt hangoztatja, hogy Irán nukleáris programja Izrael létét veszélyezteti. A tervezett Irán elleni támadást azonban eddig az Egyesült Államok sem támogatta, ehelyett szankciók életbeléptetését ajánlotta. A szigorú Irán elleni embargó hatása érezhető az országban, ahol már alapvető élelmiszerekből, sőt még benzinből is hiány van.

Egyes elemzők szerint a katonai csapással való fenyegetőzés most is csak nyomásgyakorlást jelent. Izrael valójában még mindig nem döntötte el, hogy megtámadja-e Iránt, mert számításba vette, hogy ebből nagy méretű háború alakulhat ki, amelynek során Izraelt számos irányból érné támadás.

A Jediót Ahnorót nevű izraeli lap 2012. augusztus 10-én azt írta, hogy Netanjahu és védelmi minisztere, Ehud Barak, amellett van, hogy Izrael még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt mérjen katonai csapást az iráni atomlétesítményekre, de a lap szerint a két vezető politikus ehhez nem rendelkezik a szükséges támogatással, sem a hadsereg, sem a biztonsági kabinet részéről.

Mitt Romney, az amerikai republikánus párt elnökjelöltje támogatná Izraelt, ha a Zsidó Állam úgy döntene, katonai erőt kell bevetnie Irán nukleáris programjának a leállítására. Dan Senor, Romney nemzetbiztonsági tanácsadója úgy fogalmazott: ha Izraelnek cselekednie kellene, akkor Mitt Romney tiszteletben tartaná a döntést.

Jevgenyij Primakov, volt orosz miniszterelnök, a Rosszijszkaja Gazéta című lapnak adott interjújában kifejtette:

„Elképzelhető, hogy Izrael légicsapást mér Irán nukleáris berendezéseire, de ennek csekély hatása lesz Iránra, és arra fogja ösztönözni Teheránt, hogy békés nukleáris programját megváltoztatva atomfegyvereket állítson elő.”

Az Egyesült Államok nem akarja, hogy az elnökválasztás előtt egy ilyen támadásra kerüljön sor, ezért mérsékletre inti Izraelt. Tudnunk kell azonban, hogy mind az amerikai, mind az izraeli kormányban vannak olyan befolyásos erők, amelyek különböző álláspontokat képviselnek. Primakov, aki nemcsak az orosz kormány élén állt, hanem közel-keleti szakértő is, úgy látja, hogy egy támadást követően Irán két év alatt pótolná veszteségeit. Ezt követően azonban kilépne az Atomsorompó Egyezményből (Nuclear Weapons Non-proliferation Treaty) és hozzáfogna saját tömegpusztító-fegyvere kifejlesztéséhez. Irán aláírta az Atomsorompó Egyezményt és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IEAE, International Atomic Energy Agency) rendszeresen a helyszínen ellenőrzi a betartását.

Az Egyesült Államok hírszerző szervezetei által közösen készített nemzetbiztonsági hírszerzői becslés (National Intelligence Estimate, NIE) szerint Teherán már 2003-ban leállította nukleáris fegyverkezési kísérleteit és azóta csak az atomenergia békés felhasználásával kapcsolatos kísérleteket folytat.

A Jediót Ahronót tudósított arról is, hogy Izrael számos katonai vezetője ellenzi az Irán ellen tervbe vett megelőző csapásmérést. Többen közülük csak akkor támogatnának egy ilyen akciót, ha Irán legfőbb vezetője, Ajatollah Khamenei, bejelentené, vagy pedig a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei állítanák, hogy Irán nagyszabású nukleáris fegyverkezési programba fogott. Megint vannak más izraeli vezetők, akik csak akkor támogatnának egy Irán elleni akciót, ha azt az Egyesült Államokkal közösen hajtanák végre. Ezt az elgondolást támogatja Meir Dagan és Efraim Halevi, a Moszad két nyugdíjba vonult vezetője, valamint Gabi Ashkenázi, az izraeli hadsereg korábbi vezérkari főnöke.

Benny Gantz tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, kulcsfontosságú szereplő Izrael védelmi politikájának az irányításában. Ő mindig reális lehetőségként számolt egy támadás végrehajtásával. Ugyanakkor mindig kiszivárogtatta: Tudatában van annak, hogy még egy sikeres támadás sem lenne képes leállítani Irán nukleáris programját. Hozzátette: egy ilyen támadás esetén számolni kell jelentős geopolitikai következményekkel. Ehud Barak védelmi miniszter, nyomban intézkedett, hogy ez a tudósítás többé ne hangozzék el az izraeli tömegtájékoztatásban.

Megfigyelők szerint valójában csak Bibi Netanjahu és Ehud Barak az a két izraeli vezető, aki határozottan szorgalmazza az Irán elleni támadást. A kérdés csupán az: hogyan képes Netanjahu elrendelni egy támadást, ha a legtájékozottabb izraeli vezetők tisztában vannak azzal, hogy egy Irán elleni csapás mindössze hat hónappal halasztaná el Teherán nukleáris programját, ahogyan azt az amerikai hírszerző szolgálatok többször is megállapították. Ugyanezek a tájékozott izraeli vezetők azt is tudják, hogy egy ilyen támadás arra kényszerítené Teheránt, hogy változtasson jelenlegi önmérsékletén és többé ne vesse alá magát a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség korlátozásának és folyamatos ellenőrzésének. Teherán ezt követően valóban belefogna egy nukleáris fegyverkezési programba.

Sokan kételkednek abban, hogy Izrael támadást indítana Irán ellen Washington előzetes beleegyezése és támogatása nélkül. Oroszország, Kína és Pakisztán világosan látja, hogy milyen munkamegosztás van ebben a vonatkozásban Washington és Tel-Aviv között. A Jerusalem Postban olvashattuk Ira Sharkansky-nak, a Hebrew University politikatudományi professzorának az írásában, hogy a Moszad korábbi főnöke szerint Izraelnek nem szabad és nagy valószínűséggel nem is fogja Iránt megtámadni Amerika beleegyezése nélkül.

Vannak, akik abból indulnak ki, hogy az izraeli hadsereg már kellően felkészült és rendelkezik olyan alternatív támadási utakkal, amelyekkel ki lehet kerülni Irakot. Tudni vélnek olyan tervekről is, amelyek megingathatják a Hezbollah helyzetét Libanonban. A globális médiában is olvashattunk arról, hogy az úgynevezett „bunker busters” bunkerrobbantó bombák képesek behatolni a legmélyebb betonlétesítményekbe is, és megsemmisíteni az odatelepített nukleáris berendezéseket.

Ide tartozik az a Der Spiegel német hetilapban megjelent információ is, hogy Izrael atomrobbanófejjel ellátott rakétákkal szereli fel Németországból származó tengeralattjáróit. A 2012. június 3-i számban ez olvasható:

„Németország segít Izraelnek a nukleáris csapásmérő erő kiépítésében.”

A berlini vezetés azt állítja, nincs tudomása arról, hogy német gyártású tengeralattjárókat atomfegyverekkel szerelnek fel Izraelben. Ugyanakkor a német védelmi minisztérium több korábbi magasrangú tisztségviselője a lapnak elmondta:

„Mindig is abból indultak ki, hogy Izrael atomfegyverekkel szereli fel a német gyártású tengeralattjárókat.

Ehud Barak, Izraeli védelmi miniszter pedig kijelentette:

Németország büszke lehet, hogy sok évre biztosította Izrael fennmaradását”.

Izrael az 1990-es évek vége óta vásárol német tengeralattjárókat. Eddig három Delfin osztályú búvárhajót szerzett be. Az első kettő vételárát a berlini kormány átvállalta, a harmadik megvásárlásához pedig 50%-kos támogatást nyújtott. További három tengeralattjáró megvásárlásáról is folynak a tárgyalások. A hatodik tengeralattjáró megvásárlásáról 2012. márciusában állapodtak meg. A szerződés szerint a berlini kormány átvállal a hajó árából 135 millió eurót a költségvetés terhére. Ez a vételár egyharmadát jelenti.

A Delfin típusú hajókat közepes hatótávolságú rakétákkal is fel lehet szerelni. A Der Spiegel cikke szerint egy titkos fejlesztésű hidraulikus berendezéssel lehet kilőni az atomrobbanófejjel ellátott rakétákat a német tengeralattjárókról. A Der Spiegel arról is beszámolt, hogy 2011. nyarán a szerkesztőség kapott egy diplomáciai táviratot a Tel-Aviv-i amerikai nagykövetségtől, amely megállapítja, hogy az Izraelnek nyújtott német tengeralattjáró-vásárlási támogatás a náci korszak rémtetteinek a jóvátételét célzó programok közé tartozik.

A Der Spiegel szerint a berlini kormány a tengeralattjáró megvásárlásához nyújtott támogatásért cserébe azt kérte Izraeltől, hogy módosítsa a megszállt palesztin területeken követett lakótelep-építési politikáját. A Netanjahu kormány azonban eddig egyetlen német kérésnek sem tett eleget.

A jelek szerint Izrael erőteljesen készül egy esetleges fegyveres konfliktusra. A legfontosabb kérdés azonban mégiscsak az, hogy mennyiben akarja kihasználni az izraeli vezetés céljai elérésére az amerikai elnökválasztást. Egy választás előtt végrehajtott támadás arra kényszerítené a Fehér Házért versengő két politikust, hogy egymást túllicitálja Izrael támogatásának a kérdésében. A választásokat eldöntő szupergazdag pénzemberek várhatóan azt az elnökségre pályázót támogatják, aki több támogatásban részesíti Izraelt.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, továbbá az amerikai hírszerzőszolgálatok nemzetbiztonságról adott becslése (NIE), valamint az izraeli hírszerző szervezetek valamennyien tudják, hogy Iránnak nincs nukleáris fegyverprogramja. Moszkvának több ezer mérnöke és atomszakértője dolgozik Iránban az ott épülő atomerőműveken, valamennyien állítják, hogy Irán nukleáris programja békés és Teherán nem folytat kísérleteket atombomba előállítására.

Izrael viszont ténylegesen nukleáris hatalom, de soha nem ismerte el ezt hivatalosan és így nem is csatlakozott az 1968-ban elfogadott atomsorompó-egyezményhez (Non-proliferation Treaty). Irán, amelyik viszont aláírta ezt az egyezményt és betartja annak a rendelkezéseit, nem rendelkezik semmiféle atomfegyverrel. Számos országnak, így Japánnak, Dél-Koreának és Brazíliának is van olyan nukleáris ipari háttére, hogy belekezdhetne atomfegyver előállításába, mégse teszi ezt. Mindez azt erősíti meg, hogy Izrael félti Irántól jelenlegi monopolhelyzetét a Közel-Kelet térségében. Már azt is veszélynek érzi, ha Irán az atomenergia békés felhasználása terén fejlett országgá válik. Ebben az esetben ugyanis szükség esetén úgy dönthet, hogy védelmi célból mégis kifejleszt nukleáris fegyvereket.

Egyelőre úgy tűnik, hogy Obama, legalábbis az elnökválasztásig, nem ad szabad kezet Netanjahunak. Ettől még nem lehet kizárni egy másfajta lehetőséget sem, amit az amerikai tömegtájékoztatásban úgy neveznek, hogy vagyis egy ‘októberi meglepetés’. Az óvatosságáról ismert Obama azonban nagy valószínűséggel nem él ezzel a meglepetéssel. Netanjahu természetesen azt szeretné, ha Washington végezné el az ő érdekében a piszkos munkát, mert arra Izrael egyedül nem képes. Ezt nemcsak Netanjahu tudja, de az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Benny Gantz tábornok is. Ezért Netanjahu valójában Mitt Romney győzelmére spekulál.

Ha Eurázsia térségének egészét vesszük közelebbről szemügyre, akkor világosan látjuk, hogy az iráni nukleáris fenyegetésre való hivatkozás csak átlátszó ürügy. Az érdekeltek azért kapaszkodnak ebbe az ürügybe, mert egyelőre nincs jobb. Harminchárom év óta feszült a viszony Washington és Teherán között. Clintontól Bush elnökön át Obamáig a Fehér Ház valamennyi lakója rendszerváltást akart Teheránban. Irán a nagy világhatalmi sakkjátékban a mérleg nyelvévé vált. Az euroatlanti térséget uraló pénzhatalmi világelit nem engedheti át a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger energiatartalékait a már létrejött ázsiai nagy-antantnak, amelyet a SCO, a Sanghaj Együttműködési Szervezet képvisel, és aminek meghatározó ereje a Peking-Moszkva tengely.

Az „Arab-tavasz” is az Irán elleni felkészülés része volt. A pénzhatalmi világelit felszámolta Afrika egyetlen jóléti államát Líbiában, és átvette kőolaj kitermelésének ellenőrzését. A szíriai polgárháború célja is Irán elszigetelése és Szíria szomalizálása. Számos tény támasztja alá, hogy Izrael ellenőrzi a háttérből a szíriai iszlamista lázadókat. Netanjahut nem aggasztja Szíria esetleges szétesése. Látszatra az az álláspont tűnik bölcsebbnek, hogy Izrael számára előnyösebb egy szilárd rendszer a szomszédos Szíriában. Eszerint Assad elnök tekintélyuralmi rendszere még mindig jobb, mint az iszlamista lázadók anarchiája és káosza. A valóság azonban az, hogy a jelenlegi izraeli vezetés Szíria szomalizációját akarja azért, hogy ne legyen ennek az országnak se erős kormányzata, és központilag irányított hadserege. Ha ugyanis Szíriának nincs hadserege, akkor a rendelkezésére álló fegyverzeteket sem tudja hatékonyan felhasználni. Ezáltal megnyílik az út Irán felé úgy, hogy nem kell számolnia az izraeli harci-gépeknek a szíriai légelhárító tüzérséggel, a földlevegő rakétákkal és vegyi fegyverek bevetésével.

A Szíriával és az Irán elleni támadás előkészítésével kapcsolatos információk az izraeli külügyminiszter, Avigdor Lieberman, hivatalának az egyik titkos aktájából kerültek nyilvánosságra. Ez az akta tartalmazza azt, hogy Netanjahu és Lieberman miről tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, amikor az legutóbb látogatást tett Izraelben. Az izraeli közvélemény nem kételkedik ennek a jegyzőkönyvnek a hitelességében. Az Izraelben élő Israel Shamir ezt a jegyzőkönyvet lefordította héber nyelvről angolra, és mi ezt a változatot olvastuk el. Eszerint Netanjahu arra kérte Putyint, hogy tegye lehetővé Bashar Assad szír elnök távozását a hatalomból. Netanjahu szó szerint ezeket mondotta:

„Ön kinevezheti az utódját és mi nem fogjuk ellenezni. Egyetlen feltételünk van – az utódnak szakítania kell Iránnal.”

Putyin erre így válaszolt:

„Nekünk nincs jelöltünk Bashar utódjára. Önöknek van?”

Mire Netanjahu ezt jegyezte meg:

„Nekünk sincs, de hamarosan közöljük Önnel jelöltünket.”

Ebből a rövid párbeszédből is látható, hogy Izraelnek meghatározó befolyása van a szíriai lázadókra. Ha Tel-Avivnak módjában áll kijelölni Assadnak az utódját úgy, hogy azt elfogadják a lázadók, az egyben azt jelenti, hogy az ‘Iszlamista forradalmárok’ vezetői Qataron, Szaúd-Arábián, majd Párizson és Washingtonon keresztül Tel-Avivból kapják a parancsokat. Az már közismert, hogy a Szíriában harcoló iszlamista lázadók és profi zsoldosok nyíltan is keresik a barátságot Izraellel. Az azonban nem volt eddig világos, hogy Izrael gyakorolja a végső irányítást és kontrollt a szíriai lázadók felett.

A jelek szerint Netanjahu zöld fényt kapott Washingtonból és ezért tehetett egy ilyen ajánlatot az orosz elnöknek. Eszerint az Egyesült Államok és Izrael nem bánja, ha Szíria továbbra is az orosz érdekszférába tartozik, ha az új elnök és rezsimje megszakítja a kapcsolatokat Teheránnal. Ebben a vonatkozásban Izrael az a meghatározó tényező, amely a felkelés mögött áll.

Azt sem lehet azonban kizárni, hogy Netanjahu és Lieberman ajánlata csak ügyes fogás volt annak a kiderítésére, hogy vajon melyek Oroszország szándékai. Ebből a szempontból figyelemre méltó az, amit Putyin mondott:

„Mi nem köteleztük el magunkat Assadnak. A lázadás előtt ő sokkal gyakrabban látogatott Párizsba, mint Moszkvába. Nincs titkos stratégiánk Szíria vonatkozásában. Megkérdeztem Obama elnöktől, hogy melyek az Egyesült Államok szándékai Szíriával; miért utasítják el az amerikaiak Assadot? Az az oka ennek, hogy nem képes megegyezni Izraellel? Vagy hogy kapcsolatokat ápol Iránnal? Vagy a Libanonnal kapcsolatos magatartása miatt? Nem kaptam komoly választ. Obama arra hivatkozott, hogy Assad erőszakosan elnyomja a szíriai népet. Erre megjegyeztem, hogy az erőszakot Qatar és Szaúd-Arábia beavatkozása okozza.”

Érthető, hogy Putyin nem lát tisztán: ha felajánlják Szíriát, hogy az maradjon Oroszország érdekszférájában, akkor miért ellenzi az Egyesült Államok a szíriai kormányt? Lehet, hogy Washington Izrael kívánságának tesz eleget? Akkor végül is mik Izrael szándékai? Putyin saját válasza minderre az volt, hogy Izrael célja Szíria szomalizálása. Előzőleg már Irakot is sikerült szomalizálnia. Netanjahu a tárgyaláson nem utasította vissza az orosz elnöknek ezt az interpretációját.

Israel Shamir írja (http://www.counterpunch.org/2012/07/30/israels-plan-for-syria/), hogy Putyin lényegében ugyanazt az álláspontot képviselte, mint Yinon, izraeli stratéga, valamint a neokonzervatív politikai körök. Eszerint a közel-keleti térséget, beleértve Szíriát is, szomalizálni kell. A szomalizálás lényegében azt jelenti, hogy a központi államhatalmat felszámolják és az adott ország mozaikszerűen kisebb régiókra esik szét, amelyeket diktátori hatalommal rendelkező helyi hadurak felügyelnek. Ha nincs központi kormány, akkor nincs egységes hadsereg, és az adott ország szabad prédává válik.

Shamir szerint az izraeli vezetők még mindig folytatják rendkívül kockázatos és rövidtávú célokat követő stratégiájukat, és ezért támogatják a polgárháborút Szíriában. Assad elnök eltávolítására törekednek, fel akarják számolni a központi hatalmat, és Szíriát is egymással rivalizáló fegyveres csoportok mozaikjává kívánják átalakítani. Ha sikerül létrehozniuk a belső szeparatizmust, akkor már nem kell félni attól, hogy a damaszkuszi kormány légi-ereje közbelép, amikor az Irán felé haladó izraeli harci gépek áthaladnak Szíria légterén. Ez a fajta izraeli stratégia rendkívül veszélyes, mint ahogy kockázatos volt 2006-ban is a Libanon elleni támadás.

A Putyin-Netanjahu tárgyalásokról szóló jegyzőkönyv tanulsága szerint Oroszország két lényeges engedményt tett Izraelnek. Putyin megígérte, hogy Moszkva nem szállítja le Szíriának a már szerződésben foglalt S-300 légelhárító rakétákat, és nem ad át rakétákra vonatkozó információkat a Hezbollah-nak.

Figyelemre méltó, ahogyan Israel Shamir értékeli a nyilvánosságra került információkat:

„A kiszivárogtatott jegyzőkönyvek fő következtetése az, hogy az izraeli vezetők továbbra is a veszélyes életet részesítik előnyben, miközben néhány más ország, nevezetesen Oroszország, a stabilitásra törekszik. Az izraeliek szeretik a játék izgalmát és ennek megfelelően hatalmi játékot űznek. Ha nem kockáztatsz, nem is nyersz, - mondják. Készek rövidtávú kockázatokat vállalni hosszútávú előnyök érdekében. A szíriai hadsereg felszámolása bizonyára nyereség lenne hosszútávon Izrael számára.”

Putyin továbbra is azt szeretné, ha Assad szír elnök távozására a hatalomból alkotmányos úton kerülne sor. Mario Monti olasz miniszterelnöknek Szocsiban kifejtette, hogy ha alkotmányellenesen távolítják el a hatalomból Assadot, akkor egyszerűen csak vezetőcserére kerül sor és minden marad a régiben. Ebben az esetben a polgárháború elhúzódhat bizonytalan ideig, ahogyan annak tanúja lehetett a világ Afganisztánban.

Putyin hangoztatta, hogy a damaszkuszi kormánynak és ellenzékének abba kell hagynia az erőszakos cselekményeket és tárgyalóasztalhoz kell ülniük. Az érdekelteknek Szíria jövőjéről nem fegyveres erővel, hanem a kölcsönös érdekek alapján folytatott tárgyalásokkal kell dönteniük.

Fontos tanácskozásra került sor Szíria ügyében Teheránban is 2012 augusztus közepén. Az iráni kormány meghívására harminc állam küldte el képviselőit az iráni fővárosba, hogy támogatásukról biztosítsák Assad szír elnök rendszerét. A résztvevők felszólították a szemben álló feleket, hogy kössenek fegyverszünetet, és koordinálják a humanitárius segélyek szétosztását. Sürgették az illegális fegyverszállítások leállítását Szíriába, ily módon is elősegítve azt, hogy a szír nép maga dönthessen sorsáról.

Ez a tanácskozás Teheránban, amelyen a világ népességének mintegy a felét képviselő országok küldöttei vettek részt, válasz volt arra, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a NATO-tag Törökország, valamint a Perzsa-öböl Együttműködési Tanácsa, a GCC, fegyverrel, és nagyösszegű készpénzzel támogatja azokat a fegyveres lázadókat, akik közvetlenül kapcsolatban állnak az Al-Kaidával.

A Nyugat továbbra is megtesz mindent, hogy destabilizálja Szíriát. Az elhúzódó válság nyomán azonban a világ közvéleménye is egyre több információhoz jutott az úgynevezett lázadók valódi természetéről. Az ENSZ közvetítése is zsákutcába torkollott és valójában csak álcázta az egyre intenzívebbé váló külföldi katonai beavatkozást.

Oroszország és Kína kétszer is megvétózta a Nyugatnak azt a szándékát, hogy Líbiához hasonló módon Szíriában is rendszerváltást kényszerítsen ki. A Nyugat a béke helyreállítását színlelve valójában nagyméretű titkos háborút szervezett meg. A diplomáciai fronton látszatra elfogadták a Lavrov orosz külügyminiszter és Kofi Annan ENSZ közvetítő által kidolgozott tervet, ugyanakkor elősegítették, hogy több tízezer zsoldos érkezzen Szíriába és csatlakozzon a külföldről finanszírozott „Szabad Szír Hadseregnek” nevezett kormányellenes erőkhöz.

A 2012. július 18-án végrehajtott támadással a zsoldos haderőnek sikerült megölnie a szíriai hadsereg több vezetőjét, de ez sem hozott áttörést és a lázadók nem tudták kikényszeríteni a rezsimváltást. Peking és Moszkva harmadszor is megvétózta a Líbiához hasonló nyugati beavatkozást. Ezért a Nyugat a káosz elmélyítését választotta. Szabotálta a Lavrov-Annan terv végrehajtását, és nem titkolták, hogy Bashar al-Assad elnök megölését is számításba vették.

Obama amerikai, és Hollande francia elnök ultimátumot intézett Assadhoz azt sugalmazva, hogy a szír elnök vegyi fegyverek bevetésére készülne. Mindez a Bush-kormányzatra emlékeztet, amikor az Irak elleni háborút azzal indokolta, hogy Bagdadnak bevetésre kész tömegpusztító-fegyverei vannak. Ez dezinfomációnak bizonyult és nem volt semmi ténybeli alapja. Az így létrejött patthelyzet arra késztette Kofi Annan-t, hogy lemondjon ENSZ közvetítői szerepéről.

Obama elnököt izraeli részről gyakran éri az a bírálat, hogy nem lépett fel elég keményen Iránnal szemben. A tények azonban azt bizonyítják, hogy az amerikai elnök Iránnal szemben alkalmazott lépései keményebbek voltak, mint hivatali elődeié. Obama rendkívül szigorú szankciókat vezetett be Iránnal szemben, amelyek sok kárt okoztak Teheránnak. Már 2008. elején utasítást adott a kibernetikai háború kiterjesztésére Irán ellen.

Hossein Mousavian, aki jelenleg az amerikai Princeton Egyetemen tanít, és aki éveken át az iráni nukleáris tárgyalócsoport szóvivője volt, 2012. augusztus 29-én, a Reuters által közzétett írásában húsz okot is felsorol arra, hogy miért veszélyes egy Irán elleni katonai támadás.

Elsőként említi, hogy Irán vallásilag elkötelezte magát a tömegpusztító-fegyverek ellen és szigorúan megtiltotta azok gyártását és felhalmozását.

Másodikként azt említi, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség több mint négyezer órán át ellenőrizte Irán nukleáris létesítményeit és nem talált bizonyítékokat nukleáris fegyverprogramra vonatkozóan.

Harmadszor az amerikai nemzetbiztonsági becslés megerősítette, hogy Iránnak nincsenek nukleáris fegyverei és nincs is olyan ipari háttere, hogy képes lenne ilyenek előállítására. Negyedikként azt említi Mousavian, hogy ha az Egyesült Államok megtámadná Iránt, akkor Irán kilépne az Atomsorompó-egyezményből.

Ötödikként utal arra, Izrael egyoldalú támadása esetén az Atomsorompó-egyezmény helyzete még gyengébb lenne. Izrael nem tagja az egyezménynek és így egy atomhatalom támadna meg egy atomhatalomnak nem minősülő országot. Ezzel szerte foszlanának a nukleáris fegyverkezés elleni erőfeszítések.

A hatodik érv egy Irán elleni támadásra az, hogy nem tudná megsemmisíteni teljesen az iráni atomprogramot, és az hosszabb késedelmet sem szenvedne a légicsapás miatt.

Hetedik ok az, hogy Irán kilépne azonnal az Atomsorompó-egyezményből, felfüggesztené a tárgyalásokat a nemzetközi partnerekkel, a nemzetközi felügyelőket eltávolítaná nukleáris létesítményeiből, és szigorúan titokban és álcázva folytatná tovább programját.

Egy nyolcadik ok az, hogy Izrael és Amerika támadása további évtizedekre megakadályozná Washington és Teherán közeledését.

Kilencedik ok az, hogy egy ilyen katonai fellépés egyesítené Iránon belül az összes rivalizáló csoportot, hogy együttesen védje meg hazája egységét, identitását és jogait.

A tizedik ok, amit Mousavian megjelöl az, hogy Obama erőfeszítéseket tett a muzulmán világgal való kapcsolatok javítására. Egy Irán elleni támadás újraélesztené az Amerika ellenességet az iszlám világ egészében.

Tizenegyedik ok az, hogy az iraki és az afganisztáni háborúk nagy terheket róttak az amerikai költségvetésre. Egy újabb elhúzódó háború akadályozná az Egyesült Államok gazdasági helyzetének a javulását.

Tizenkettedik ok az, hogy egy csapásmérés veszélyeztetné a Hormuzi-szoroson keresztül áthaladó olajszállítmányok biztonságát és emiatt a kőolaj hordónkénti ára akár háromszáz dollárig is növekedhetne.

A tizenharmadik ok, hogy máris erős az Amerika-ellenesség a Közel-Keleten, egy Irán elleni támadás esetén ez fokozódna. A politikai berendezkedés és vezetés számos Amerika-barát országban távolodna az Egyesült Államoktól. Ez tovább növelné Irán befolyását ebben a térségben.

Mousavian tizennegyedikként azt említi, hogy Iránnak messzire ér a keze, és nagy befolyása van a Közel-Keleten, amit ki is használna a maga javára egy háborús konfliktus esetén.

Tizenötödikként arra utal, hogy Irán egy fegyveres konfliktus esetén sokkal bonyolultabbá tenné az iraki és az afganisztáni helyzetet. Ez különösen most érzékenyen érintené az amerikai hadsereget, mert egységei szét vannak szórva és kivonás alatt állnak, illetve a távozásukat készítik elő.

Tizenhatodiknak említi Mousavian azt, hogy Amerika számára rendkívül fontos Izrael biztonsága. Egy izraeli támadás súlyos következményekkel járna mindkét országra nézve. A háború kiélezné a belpolitikai feszültséget, amely veszélyeztetné Jeruzsálem és Washington kapcsolatát. Ez akár még fel is bonthatná Izrael szilárd kétpárti támogatását. Ez még inkább alá ásná Izrael biztonságát.

Tizenhetedik ok az, hogy Izrael már így is elszigetelt. Egy Irán elleni háború tovább rontaná a helyzetét, még feszültebbé tenné mind az amerikai, mind az izraeli kapcsolatokat a térségében.

A tizennyolcadik ok, hogy az Egyesült Államokat akkor is cinkosnak tekintenék a támadásban, ha azt Izrael csak egyedül hajtaná végre. Emiatt a térségben lévő amerikai támaszpontok és az ott állomásozó katonák az iráni válaszcsapások célpontjaivá válnának. Tizenkilencedikként azt emeli ki, hogy egy izraeli vagy amerikai támadás tovább mélyítené a szakadékot az Egyesült Államok és Oroszország, valamint Kína között. Pekinghez és Moszkvához kell számolni az el nem kötelezettek mozgalmának a többségét is. Talán az európai és regionális szövetségesek között is széthúzást eredményezne, ahogyan arra az iraki háború esetén is sor került. Mousavian huszadikként végül hangsúlyozza, hogy továbbra is meg van a diplomáciai megoldás lehetősége. De ennek kihasználásához szükség van a Nyugat és Izrael rugalmasabb és a realitásokhoz jobban igazodó magatartására. Irán készen áll az együttműködésre, hogy egy igazságos megállapodásra kerülhessen sor. Ennek szerves részét alkotná az, hogy Teherán továbbra is együttműködik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel és kötelezettséget vállalna arra, hogy csak 5%-kos finomságú urándúsítást végez, és teljes mértékben tartózkodik atomfegyver gyártási program beindításától. Cserébe viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a nemzetközi közösség ismerje el Irán jogát a legitim urándúsításra ugyanúgy, ahogy az más államokat is megillet. A kapcsolatok normalizálásához tartozik a szankciók és az embargó teljes megszüntetése.

Mousavian nem tesz említést Szíriáról, de több magasrangú iráni vezető is nyilatkozott arról, hogy Teherán nem engedné meg a szíriai rendszer összeomlását, a damaszkuszi kormány és az elnök alkotmányellenes eltávolítását. Szíria kérdésében élesen szemben áll Irán Szaúd-Arábiával, és a Perzsa-öböl térségében egyáltalán nem dőlt még el az erőviszonyok átalakításáért folyó küzdelem.

Irán számára nagy külpolitikai győzelemnek számít, hogy sikeresen zajlott le 2012. augusztus 26-tól 31-ig Teheránban az el-nem-kötelezett országok vezetőinek a tanácskozása. Ali Khamenei legfőbb vallási vezető és Mahmoud Ahmadinejad államelnök meghívására jelen volt az iráni fővárosban Mohamed Morsi egyiptomi elnök, Ban Kimoon ENSZ főtitkár, Monmahar Singh indiai elnök, Asif Ali Zardari pakisztáni elnök, hogy csak néhány nevet említsünk.

Morsi, az arab világ szellemi központjának számító Egyiptom új vezetőjeként egyben át is adta az el nem kötelezett országok mozgalmának a vezetését három évre Iránnak. Az El-Nem Kötelezettek Mozgalmát Nasszer egyiptomi, Nehru indiai, Tito jugoszláv és Szukarno indonéz elnök alapította 1961-ben Belgrádban.

A hidegháborúnak ebben az időszakában a nyugati világ valamint a Moszkva és Peking által vezetett kommunista tömb fegyverkezési versenyt folytatott és óriásira duzzadt nukleáris fegyverarzenált halmoztak fel. A békés egymás mellett élésről folytak a tárgyalások, ez azonban nem elégítette ki számos nép és állam elvárásait. Ezért egy harmadik utat kerestek maguknak, amely a Pancsa Sila öt alapelve szerint működne:

Ezek az alapelvek az egymás területi épségének és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, a meg nem támadás, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök, valamint a békés egymás mellett élés. Ezt az elnemkötelezettek mozgalma 1954-ben, Delhiben, el is fogadta. Ha 2012-ben olyan hatalmas országok, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a külpolitikájában egységesedő Európai-Unió, továbbá Izrael magáévá tette volna ezt az öt alapelvet, és ennek megfelelően alakította volna kapcsolatait Líbiával, Szíriával, Iránnal, Afganisztánnal, a Balkán-félsziget államaival, vagy a közép-amerikai Panamában, Hondurasban, továbbá Irakban, Venezuelában, Bolíviában, Egyiptomban, valamint Mexikóban, Argentínában, Szudánban és Chilében, akkor egy sor konfliktust el lehetett volna kerülni.

Ma, amikor a szervezett magánhatalom is globalizálódott, nehéz elképzelni, hogy a nagy nemzetközi bankok és multinacionális cégek hajlandóak lennének ennek az öt alapelvnek a figyelembevételével működni. Ehelyett egy képmutató kettős-mércének vagyunk nap mint nap a tanúi. Ez a képmutatás tetten-érhető szinte miden területen a kábítószer és a pénzmosás elleni harctól kezdve egészen a terror elleni háborúig.

Akkor, amikor a két világrendszer és atomfegyverei farkasszemet néztek egymással, a békés egymás mellett élés valójában békés egymás mellett félés volt. Kölcsönösen féltek egymás elpusztításától. A Szovjetunió felbomlásával lényegesen kiegyensúlyozatlanabb rendszer jött létre. Az államok feletti hatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit Amerikát használja eszközül gyarmatosító céljai elérésére. A teheráni tanácskozás lehetővé tette, hogy az El-Nem Kötelezettek Mozgalma újra rendezze sorait és ismét a nemzetközi erőviszonyok kiegyensúlyozó erejévé váljék. Ezt bizonyítják azok az iráni kezdeményezések, amelyeket a csúcstalálkozón bejelentettek a béke helyreállítására Szíriában.

Teheránnak, mint az El-Nem Kötelezettek Mozgalom irányítójának az elkövetkező három évben döntő szerepe lehet abban, hogy megóvja az emberiséget egy harmadik világháború kitörésétől. Irán erre csak akkor képes, ha szorosan együttműködik Oroszországgal és Kínával. Az irániak az ókori perzsák utódai. Ez a nagy kultúrájú nép találta fel a sakkot, amely magas-fokú intelligenciát, gyors helyzetfelismerést, lényegmegragadást, átgondolt stratégiát és előrelátást igényel. A világpolitika nagy sakktábláján folyó geopolitikai játszmát is csak hasonló képességekkel lehet sikeresen játszani.

(További részletek a Világbéke vs. világháború c könyvünkben)

Read more: http://www.leleplezo.hupont.hu/130/kiszivarogtak-a-titkos-reszletek-drabik-janos#ixzz2lr94DQxn

Drábik János: Mi jön a világnép sikeres évszázada után?

A zsidó nép reneszánsza. Kettős állampolgárság és lojalitás III.

(…)

Mi a zsidó ideológia lényege?

A júdaizmusnak és a cionizmusnak is a rasszizmus a lényege. Az antiszemita kifejezés szerencsétlen módon elhomályosítja a különbséget egy genetikailag-vérségileg elkülönülő embercsoport és egy, a közösségi tudat részét képező ideológia között. A genetikai-vérségi közösség nem, vagy csak alig változtatható. Ezzel szemben a gondolkodásmód, a kollektív tudat részét képező ideológia változtatható. Egyes zsidó szervezetek, így például az Egyesült Államokban működő ADL (Anti-Defamation League – Rágalmazás-elleni Liga) tudatosan összekeveri ezt a két fogalmat és ezzel megnehezíti egy nehéz problémának a helyes megértését és a tisztánlátást.
A júdaizmus a zsidó nép kollektív tudatában meghatározó szerepet játszó ideológia, amely azt tanítja, hogy a zsidók az ő törzsi istenük – a Jahve – által kiválasztott különleges nép. Jahvénak ez a döntése, hogy ő saját népének a zsidókat választotta ki, magukon a zsidókon keresztül vált ismertté az emberiség többi része számára. A kiválasztottság lényege pedig az, hogy a zsidóknak kötelességük az Istent (Jahvét) ismertté tenni a többi ember számára. A kereszténység és az iszlám világ valóban a zsidóknak köszönheti azt, hogy áttérhetett az egyistenhitre a görög-római mitológia emberformájú isteneinek többistenhívő hitvilágából. A görög és római kor játékos, kissé komolytalan antropomorf politeizmusból az emberiség a saját bosszúálló törzsi Istenét követő zsidóság közvetítésével jutott a szerető, nem bosszúálló Egy-Istennek a komoly és aszkéta univerzumába. A törzsi normák helyébe az univerzális erkölcs lépett.
A zsidóság ideológiájának azonban ma is meghatározó eleme a kiválasztottság, a partikularizmus, amelyből következik a többi néppel szembeni fensőbbrendűség, a szupremácizmus, az univerzális erkölcs relativizálása.
Amikor a zsidó népet és a zsidó ideológiát megkülönböztetjük, szem előtt kell tartani, hogy nem az ideológia hozta létre a zsidó népet, hanem a zsidó emberek hozták létre sajátos ideológiájukat, mint kollektív tudatuk meghatározó részét.
Amikor zsidó kérdésről beszélünk, valójában ezzel az ideológiával van gond. Eszerint a zsidó ember – mint individuum és mint közösség – más, mint a többi ember.
Más normák érvényesek rá, mint azokra a népekre és társadalmakra, amelyekben él. A zsidó nép – mint közösség – kiválasztott nép, de egyes tagjai is kiválasztottak.
Ilyen értelemben el kell különülniük és kisebbségként is meg kell őrizni másságukat a többségi társadalomban. Elsősorban azért kell elkülönülniük, hogy tiszták maradhassanak. Az elkülönülés különösen fontos az étkezés és az egymás közötti, vagy törzsön kívüli házasodás vonatkozásában. Idegenekkel (ellenségekkel) az emberek nem étkeznek együtt és nem lépnek házassági kapcsolatra. A szélsőségesen idegenek – a vad emberek – szennyezett ételt fogyasztanak és a vadállatok módjára paráználkodnak.
A legegyszerűbb mód barátként elfogadni egy idegent, ha együtt étkezünk vele és vérközösségre lépve együtt adjuk tovább az életet utódainknak. Ez másképp megfogalmazva a vegyes-házasságot jelenti. Ennek elutasítása a legbiztonságosabb módszer az elkülönülésre, a másság megőrzésére. Ebből következően a szolgáltató nomád népek mind endogámok és egymás között házasodnak. A többségük ragaszkodik olyan étkezési szabályokhoz, amelyek lehetetlenné teszik, hogy közelebbi viszonyba kerüljenek szomszédaikkal és ügyfeleikkel. Különösen a szexuális elkülönülés szabályainak megszegése jelentett jóvátehetetlen megszentségtelenítést. Az endogámiával való tilalmakat tehát szigorúan be kellett tartani.
Az étkezési tabuk nem vontak maguk után ilyen súlyos szankciókat. Ugyanakkor nap mint nap tudatosították a befogadó többség és a betolakodó idegen kisebbség elkülönülését, mivel ezen közösségeket megkülönböztető határjelként szolgáltak. Egy zsidó nem fogadhatta el egy nemzsidó vendégszeretetét. Ha ezt megteszi, akkor nem tudja megőrizni rituális tisztaságát az idegen környezetben. Az erkölcsi rend lényegét alkotja a tisztaság és a jóság, valamint a szennyezettség és a gonoszság ellentéte. Ez a szembenállás megjelenhet az egyes testrészek, de világrégiók, természeti létezők és természetfeletti erők megkülönböztetésében is. Öltheti a megváltás különböző formáinak keresését, a rivalizálást a világ vallásos vagy szekuláris szemlélete között. A „tisztátalanság” és az „idegenség” gyakran egymás szinonimái.
Az egyetemességet és minden ember egyenlőségét hirdető univerzalista-egalitáriánus vallások, újból és újból megkísérelték betiltani vagy átértelmezni az idegent és az eltérőt. A világ azonban ma is tele van ősi hagyományokat ápoló, tisztátalanul étkező külföldiekkel. Az univerzalista vallásoknak sikerült elérniük, hogy ezek a tisztátalanul viselkedő idegenek ma már kevésbé látszanak félelmetesnek.
Visszatérve Slezkine-hez, szerinte kivételt képeznek azok az idegenek – zsidók és cigányok –, akiknek a sorsa és hitvilága elválaszthatatlan másságuktól. Emiatt képtelenek a valódi integrációra és elutasítják az asszimilációt. Úgy gondolják, hogy életmódjuk nem megreformálható, és sorsukon nem lehet változtatni. A zsidók, a cigányok és más szolgáltató nomádok egy része egyetért ezekkel a nézetekkel. Az univerzalista retorika nem győzte meg őket és megtartották azt a meggyőződésüket, hogy a világ két elkülönülő részre oszlik: az egyik, amely tiszta és amelyhez csak a rituális szabályok szigorú megtartásával lehet tartozni, a világ másik része pedig az, amelyik nem tartja be ezeket a szabályokat, ezért tisztátalan.
A keresztény és a mohamedán kultúrkörben az olyan szavak, amelyekkel az idegeneket, a külföldieket, a vadakat, a pogányokat, a hitetleneket írják le, nem tekinthetők szinonimáknak, és nem jelentik ugyanazt. Ezzel szemben a zsidó „gój” és a cigány „gajó” szavak valamennyi nem-zsidóra és nem-cigányra vonatkoznak. Ezek a szavak azt fejezik ki, hogy az összes nem-zsidó, vagy az összes nem-cigány egyetlen idegen néptörzset alkot, amelynek az egyes gójok és gajók a tagjai.
Még keresztény és mohamedán népek is ragaszkodtak az endogámiához, és tartózkodtak nemzeti vallásaik terjesztésétől, ha a „szolgáltató nomád népekhez” hasonló életmódot folytattak. Ezek a népek valamennyien kiválasztottaknak tekintették magukat, azaz egy törzset alkotó népnek. A magukat kiválasztottaknak tekintő népek közös tulajdonsága az, hogy nyíltan imádják önmagukat, és a más népektől való elhatárolódást természetes kötelezettségüknek tekintik.
A merkúri népek – köztük elsősorban a cigányok és a zsidók – megtartották radikális dualizmusukat és szigorúan betartották azokat a tabukat, amelyekkel elhatárolódtak mindattól, amit tisztátalannak tekintettek. Így például az a fekete selyemöv, amelyet a vallásos zsidók viseltek egykor a derekukon, hogy elválasszák testük felső és alsó részét, visszatérhetett például abban a bizonyos „kerítésben”, amely elhatárolta otthonát a tisztátalan külvilágtól a szombat tisztaságának megőrzése érdekében. Ez volt az a rituális korlát, amely szétválasztotta a zsidó közösséget a nem-zsidó környezetétől.
A zsidók azzal is gyanút ébresztettek (vagy egyenesen elismerést váltottak ki) maguk iránt szomszédaikból, hogy túlságosan sok időt fordítottak testi tisztaságuk megőrzésére. Hasonló volt a tapasztalat az indiai szubkontinensen a párszik vonatkozásában, akik szigorú tisztálkodási szabály szerint éltek és ragaszkodtak számos szennyeződést elkerülő tabu betartásához.
Az elkülönülés és a törzsi lét tisztán-tartása a nyelvhasználatra is vonatkozik. Ha egy olyan nép, amely Slezkine szerint szolgáltató nomád népnek tekinthető, nem rendelkezett saját nemzeti nyelvvel – amelyet a befogadó nép nem ismert –, akkor kialakította a saját külön nyelvét. Ezek a nyelvek általában nem tartoznak a létező nyelvcsaládokba. Olyan sajátos titkos nyelvek, amelyek a merkúri vándornép érdekeit szolgálják. A babiloni fogság utáni zsidó nyelvek hasonló módon a zsidók elkülönülését és a környezetüktől való elhatárolódást szolgálták. A zsidók viszonylag hamar elveszítették eredeti származáshelyükön használt nyelvüket, de specializált szolgáltatásokat nyújtó nomádokként elsajátították a befogadó nép nyelvét, amelyet aztán a mindennapi kommunikációjukban használtak. Bárhova vándoroltak tovább, vagy létrehozták, vagy vitték magukkal tovább saját nemzeti nyelvüket. Így jött létre az arabnak, a perzsának, a görögnek, a spanyolnak, a portugálnak, a franciának és az olasznak a zsidó nyelvi változata. A jiddist például a középkori német nyelv egyik változatának, azaz egy német dialektusnak tekintik. Ugyanakkor igen tetemes grammatikai összetevővel bír, amely nem német eredetű. Max Weinreich szerint a jiddis a héberből, a loezből (zsidó-francia és zsidó-olasz), valamint német és szláv elemekből fuzionált nyelv.
Valamennyi merkúri nép többnyelvű és elkülönülő idegenként ragaszkodott saját kultúrájához. Ugyanakkor fontos volt számukra a szoros pénzügyi és gazdasági kapcsolat a befogadó társadalommal. Ezért belső használatra meg volt a saját nyelvük, és a kapcsolattartásra egy másik nyelv. A merkúri népek jó nyelvi készségeket fejlesztettek ki, és kitűntek mint nyelvészek, tárgyalók, fordítók, és gyakran sokkal műveltebbek voltak kisebbségként, mint a befogadó többségi nép. A nyelv tehát egyrészt elősegítette, hogy fenntartsák saját külön identitásukat, másrészt, hogy jó üzleti és gazdasági kapcsolatban álljanak környezetükkel. A merkúri nép tehát több vonatkozásban is ragaszkodott az elkülönüléshez, másságának megőrzéséhez.
Ahol merkúri népek élnek, rendszerint feszült a viszonyuk a környezetükkel, azokkal a népekkel, amelyekkel napi kapcsolatban állnak. Ennek a feszültségnek az oka a kölcsönös ellenségeskedés, gyanú és megvetés. Még Indiában is – ahol a társadalom egésze endogám, gazdaságilag szakosodott, a tisztátalanságot kerülő idegenekből áll – a párszik arra kényszerülnek, hogy még idegenebbnek érezzék magukat és ragaszkodnak ahhoz, hogy még a tisztáknál is tisztábbak legyenek.
A befogadó társadalmak lakói többséget alkotnak, náluk vannak a fegyverek és rendszerint az állam is a kezükben van. Gazdaságilag önellátóak és ebben a vonatkozásban felülmúlják a szolgáltató nomádokat. Ez utóbbiak teljes mértékben rá vannak utalva azokra a népekre, amelyekkel üzleti, kereskedelmi kapcsolatban állnak. A letelepedett, befogadó, élelmiszer-termelő népet és a vándorló szolgáltatást nyújtó népet úgy is jellemezhetjük, hogy az első a befogadó, a másik a kívülálló. Az első a letelepedett, a második a vándorló nomád. Az első a testével törődik elsősorban, a második az ésszel és a szellemmel. Az első a férfias, a második a nőies. Az első a megállapodott, a második az örök nyugtalan. Ezek az ellentétpárok az idő múlásával bizonyos vonatkozásokban változhatnak, de az alapvető szembenállásuk az tartósnak tekinthető.
A szolgáltató nomádok zárkózottak maradtak, ragaszkodtak az elkülönüléshez, és ellenálltak az asszimilációnak. Slezkine már hivatkozott könyvének első fejezetében (MERCURY’S SANDALS: THE JEWS AND OTHER NOMADS, 22-23. old.) ezt úgy fogalmazza meg, hogy az idegennek való megmaradás volt a hivatásuk; a tartózkodó zárkózottság volt az a mód, hogy meg tudtak maradni idegennek; és elsősorban egymás és közös sorsuk iránt éreztek lojalitást. A világkereskedelem és a pénzkapitalizmus kialakulása előtt az európai népek többsége a zsidók vándorlását egyfajta isteni büntetésnek tekintette azért, ahogyan a zsidók Jézussal bántak.
A befogadó társadalmak merkúri népekre vonatkozó sztereotípiáinak másik típusa azt emeli ki, hogy ezek a betolakodó kisebbségek fondorlatosak, nyereségvágyóak, kapzsik, ravaszok, kellemetlenkedők és durvák. Ezek a felszínesen általánosító vélemények nem kevesebbet állítanak, mint hogy bármely kereskedő, pénzkölcsönző vagy iparos folyamatosan és szándékosan megszegi a tisztesség és az illem alapvető normáit. Ez különösen igaz az olyan hitetlen idegenek vonatkozásában, akiknek nincsenek állandó lakóhelyeik és tiszteletreméltó őseik.
A munkamegosztás értékbeli megkülönböztetést is jelent hasonlóan a nemek közti különbségtételhez. A leglényegesebb eltérés az, ami a letelepedett élelmiszer-termelők és a szolgáltatást nyújtó betolakodó ragadozók között van. Apolló és Dionüszosz követői, vagyis a letelepedett földművelő, állattenyésztő, élelmiszer-termelő népek, rendszerint józanok, nyugodtak, időnként azonban ők is berúgnak és dühöngenek. Ezzel szemben Hermész követői, a vándorló, szolgáltató, betolakodó népek ravaszak és ügyesek. Hermész már a születése napján feltalálta a lantot, és olyan csodálatos szandálokat készített magának, amelyekre senki nem volt képes és még Apolló marháit is el tudta lopta.
Hermésznek semmije nem volt csak az esze. Apolló volt az ő idősebb testvére és vele leereszkedően bánó ellenpólusa. Apolló volt a tulajdonosa szinte minden értékes dolognak a világon, ő volt az állatok és a földművelés istene. Az élelmiszer-termelés patrónusaként Apolló volt a termőföld tulajdonosa, ő irányította az idő menetét, védelmezte a tengerészeket és a harcosokat, és inspirálta az igazi költőket. Egyszerre volt férfias, örökké fiatal, atletikus és egyben művészi, messze-tekintő és méltóságos. Ő volt az istenek között a legegyetemesebb, akit a legtöbb ember imádott. Nietzsche volt az, aki bizonyos különbséget tett Apolló és Dionüszosz között, mivel Apolló volt a bornak az egyedüli istene.
Slezkine szerint az apollói és a merkúri népek között a fő különbség tehát az, hogy az előzőek élelmiszer-termelők, az utóbbiak pedig az új elképzelések, műalkotások és szerszámok létrehozói. A merkúriak mindig józanok, de soha nem méltóságteljesek. Amikor az apollói kozmopolitává lesz (vagyis az összes népre hasonló elveket és normákat kezd alkalmazni), akkor a merkúri közösségeket szokatlanul makacsnak, akaratosnak, ellenszegülőnek találja és rendszerint törzsi elkülönülést, a nepotizmust, s a kaszt szellemhez való ragaszkodást veti a szemére.
Ha jó dolog a világ valamennyi népére vonatkozóan az egyenlő mérce alkalmazása, akkor azok az idegenek, akik ezt nem vállalják, elítélendőek. Slezkine ilyen értelmezésben nevezi kozmopolitizmusnak azt, amikor a letelepedett élelmiszer-termelő népek közös normákhoz tartják magukat és az emberiség egészében univerzálisan gondolkodnak. Az ipari korszak előtti agrár társadalmakat ezért tekinti kozmopolitáknak. A modern társadalmakban a szolgáltató-vándor népek szükségszerűen nagyobb törzsi szolidaritást tanúsítanak, mint azok a befogadó népek, amelyekhez bevándorolnak.
A szolgáltatásból élő vándorló közösségeknek kevés erőforrás áll a rendelkezésükre. Ezt lehet pótolni a családi és vérségi kapcsolatok erősítésével, és a vérségi kötelékeknek az üzleti kapcsolatokra való kiterjesztésével. A klánokba tömörülés, a kasztszellem ápolása azt jelenti, hogy ezek a vándorközösségek csak egy jól körülhatárolt embercsoporthoz lojálisak. Ez a körülhatárolt lojalitás növeli az adott csoport kohézióját, egyes tagjainak a bizalmát egymáshoz, és kívülről áthatolhatatlanná teszi ezeket a közösségeket. A zárt kollektíván kívüli személyt általában bizalmatlanság övezi. A merkúri közösségek gazdasági sikere szoros kapcsolatban áll a saját kultúrájukhoz való ragaszkodással. Úgy gondolják, hogy ők jobbak és okosabbak, mint a többiek. Evidenciának számít, hogy jobb kiválasztottnak lenni, mint nem, bármibe is kerüljön. A merkúri emberek sikeres túlélésüket felsőbbrendűségük tudatának is köszönhetik. Ez a felsőbbrendűség elsősorban az intellektusban mutatkozik meg. Jákob túljárt Ézsau eszén, és Hermész pedig Apollóén.
Az emberiség történelme azt látszik bizonyítani, hogy a merkúriak többet tudtak az apollóniakról, mint amit az apollóniak tudtak a merkúriakról. A tudás volt a fegyver a gyengék és a függőhelyzetűek kezében. Hermésznek ravaszságra volt szüksége, mert Apolló és Zeusz túlságosan nagy és erős volt.



A zsidó évszázad és a bolsevizmus
Azok, akik a szervezett zsidóság történelmét közelebbről ismerik, szembesülnek azzal a kérdéssel: a bolsevik forradalom zsidó hatalomátvétel volt-e vagy se, és hogy a Szovjetuniót elsősorban a zsidók irányították-e vagy sem? Már bemutattuk, hogy Slezkine szerint a világ népei két nagy csoportba sorolhatóak: a modern világ sikeres népei a merkúri népek, amelyek városlakók, mozgékonyak, műveltek, világosan gondolkodók és intellektuálisan kifinomultak. Különleges képességük van a szimbólumok manipulálásához, és azért törekednek a vagyon megszerzésére, hogy tanuljanak, és azért tanulnak, hogy gazdagok legyenek.
Slezkine a zsidókat a tipikus merkúri népnek tekinti, és úgy fogja fel a világ modernizálódását, mint azt a folyamatot, amelyben a különböző társadalmak világszinten elzsidósodnak. A népek másik csoportjába az apollóniak tartoznak, akik – ahogyan már kifejtettük – ragaszkodnak az otthonukat képező anyaföldhöz, hagyományos mezőgazdasági kultúrájukhoz és a kézzel fogható fizikai vagyontárgyakat előnyben részesítik a pénzzel szemben, a fizikai erőt és a harci erényeket pedig nagyra becsülik. Slezkine szerint a merkúri világnézet választás kérdése, nem pedig lélektani mechanizmusok egész rendszere, amelyben a legfontosabb szerepet az általános intelligencia játssza.
Kevin MacDonald – a Kaliforniai Állami Egyetem (Long Beach) pszichológia professzora, aki több terjedelmes kötetet is publikált a zsidó néppel kapcsolatos kutatásairól, az Occidental Quarterlyben (Fall 2005/MacDonald, Vol. 5, No. 3) – tévesnek találja Slezkine kiindulópontját, aki felnagyítja a hasonlóságot a különböző merkúri népek között. Ez a téves szemlélet vezet oda, hogy alábecsüli az etnocentrizmus meghatározó szerepét a zsidó történelemben, és ily módon félreértelmezi a nyugat társadalmi és gazdasági intézményrendszerének alapjait. Slezkine a júdaizmust csupán a számos merkúri kultúra egyikének tekinti. Már csak utalunk rá: ez annyit jelent, hogy a zsidó nép elkülönülve él a különböző diaszpóra-területeken idegenek között, és gyakran játszik közvetítőszerepet a gazdasági életben. Nincs ebben semmi különös, hiszen ugyanezt teszik Délkelet-Ázsiában a kínaiak, Afrikában az indiaiak, Közép-Amerikában a libanoniak, és több országban a cigányok, valamint az ‘Irish Traveller’-ek, akik ír származásúak, de vándorló közösségekként éltek és gyakran őket is cigányoknak nevezték.
A felsorolt merkúriak idegenként éltek más népek között, jövevények, akik azonban nem házasodnak, és nem élnek közös társadalmi életet a helyi lakosokkal. Kapcsolataikat a befogadó népekkel a kölcsönös ellenségeskedés, a gyanú és a lenézés jellemzi, amely mögött a befogadott kisebbség felsőbbrendűségi tudata húzódik. Kevin MacDonald azt emeli ki, hogy ezek a merkúri közösségek sokkal több hagyományt őriznek származási területük eredeti kultúrájából, és lényegesen kevesebbet abból a gyakorlatból, hogy vándor népként, szolgáltató nomádként, közvetítőszerepet játszanak. Slezkine viszont azt hangsúlyozza: a merkúriak mindenekelőtt abban különböznek, hogy sokkal okosabbak, mint azok a népek, amelyek között élnek. Ezzel az a gond, hogy a felsorolt nomád népeknek nincsenek jól elhatárolható közös intellektuális jellemvonásaik. Slezkine azt is elismeri, hogy a zsidók valamennyi befogadó országban az idő előrehaladtával vezetőszerephez jutottak az egyetemi, a tudományos, az értelmiségi, a kulturális és a gazdasági eliten belül, miközben például a cigányok többsége műveletlen maradt és gazdaságilag is csak marginális szerepet töltött be.
Slezkine azt a jelentős különbséget sem veszi figyelembe, amely a zsidók agresszivitása és a tengeren túli kínaiak viszonylagos passzivitása között kimutatható. Mind a zsidók, mind a tengeren túli kínaiak rendkívül műveltek, vállalkozószelleműek. Ugyanakkor a tengerentúli kínaiak nem alakítottak ki olyan ellenséges kulturális elitet Délkelet-Ázsiában, ahol nagyrészt letelepedtek, továbbá nem vették tulajdonba a tömegtájékoztatást, és nem gyakoroltak hegemóniát a kulturális élet felett. Nincs tudomásunk olyan kínai kulturális mozgalmakról, amelyek befolyásolni igyekeznének a nagyobb egyetemeket és a tömegtájékoztatást. A kínai szervezetek nem kampányoltak a bennszülöttek kulturális és vallási szimbólumainak az eltávolítása érdekében. Slezkine szerint a zsidók mélyen érdekeltek a kultúra létrehozásában és a befogadó társadalmak politikai életének az irányításában. A kínaiakat azonban ez nem érdekelte, és nem játszottak ilyen szerepet.
Kevin MacDonald ennek a véleményének alátámasztására idézi Charles Edward Coughlin (1891-1979), katolikus pap és rádiókommentátor 1960-ban megjelent publikációjából a thaiföldiek véleményét a tengerentúli kínaiakról, megjegyezve, hogy ugyanezt a nyugati társadalmakban élő zsidókról már nem lehet elmondani a felvilágosodás óta:
„Úgy tűnik (a kínaiak), kevesen ismerik, vagy törődnek az állampolgári és nemzeti jogokra vonatkozó korlátozásokkal, általában a politikai tevékenységgel. A kínai sajtóban nem sok nyilvánosságot kapnak ezek a korlátozások. Ez arra a tényre utal a megfigyelők szerint, hogy a tengeren túli kínaiak elsősorban a megélhetésükkel és a vagyonuk megalapozásával vannak elfoglalva, és csak csekély érdeklődést mutatnak annak az országnak a politikai élete iránt, amelyikben élnek.”
Slezkine olyan közvetítő népről ír, amelyik bizonyos veszélyes, csodálatos és egyben ellenszenves tevékenységre szakosodik, ami azonban nélkülözhetetlen. Ebben van némi igazság, például azokban az országokban, ahol a bennszülött lakosságnak meg volt tiltva, hogy kamattal járó pénzkölcsönzéssel foglalkozzon. Arról nem ír Slezkine, hogy a zsidók milyen mértékben voltak hajlandóak a kizsákmányoló uralkodó rétegek szolgálatába állni, nemcsak a nyugati társadalmakban, de a mohamedán világban is. Ez a zsidó közösségek gazdasági magatartásának a legfontosabb tulajdonsága, amely átível a különböző történelmi korokon.
A vándornépként érkező zsidók messze többet teljesítettek, mint ami vallási okokból meg volt tiltva a befogadó társadalmak tagjainak. Megfigyelték, hogy a helyi vezető elitek közül kik azok, akik a legkevésbé lépnének fel keményen saját közösségük tagjainak a kizsákmányolása miatt. Ez volt a helyzet különösen Kelet-Európában, ahol a zsidók vezetőszerepet játszottak bérlőként, adóbeszedőként, a birtokok irányítóiként, és az alkoholkereskedelem monopóliumának a tulajdonosaiként.
Ivor Norman Richard Davies – angol történész – írja 1981-ben megjelent „God’s Playground” című munkájában, amely részletesen feldolgozza a lengyel történelmet. Davies szerint a zsidó bérlő élet és halál urává vált egész tartományok népessége felett. Csak rövid távú érdekek mozgatták, és elsősorban pénzügyi haszonra törekedett. Nem tudott ellenállni annak a csábításnak, hogy átmeneti alattvalóit a végsőkig kizsákmányolja. A nemesi földbirtokokon zsidókra bízta a malmok, a sörfőzdék irányítását, és azokat a kocsmákat, ahol a parasztok kénytelenek voltak fogyasztani. Az egyházi birtokokon ő gyűjtötte be az egyházi adókat, a király birtokokon pedig a korona megbízottjaként járt el a különböző adók, illetékek, járadékok beszedésében.
Kellően bizonyított tény a zsidók nagy száma a kommunista eliten belül a Szovjetunióban. A kizsákmányoló és elnyomó uralkodóréteg szerves részét a zsidók alkották, amelyben álcázva voltak a kapcsolati rendszerek. A különböző zsidó és nem-zsidó csoportok közti határokat több módszerrel is próbálták homályban tartani. Slezkine négy ilyenről tesz említést: elsőként a zsidó identitás helyett a nemzetközi kommunista mozgalomhoz való tartozást hangsúlyozták, amelyben a zsidó származás és etnikai kapcsolatrendszer nem volt annyira látható. A második ilyen módszer volt, hogy sok zsidó származású bolsevik viszonylag kisebb pozíciók betöltésére törekedett, azért, hogy ezzel is csökkentsék a zsidók vezetőszerepét a bolsevik hatalomban. További módszer volt orosz és szláv hangzású nevek felvétele, és negyedikként megemlíthető, hogy igen sok volt a vegyes-házasság a bolsevik vezetőréteg körében. A nem-zsidó bolsevik vezetők jelentős részének zsidó felesége volt. Sztálin is tudta ezt, és ez több esetben is befolyásolta személyi döntéseit.
Sztálin állandóan rettegett a bolsevik mozgalomba beépült szervezett zsidóságtól, és tartott attól, hogy a Szovjetunióban élő zsidók nyugati kapcsolataikra támaszkodva összefognak és fellépnek ellene. 1953 februárjában beindult a hajsza a nemzetközi imperialista-cionista összeesküvéssel vádolt zsidó orvosok ellen. 1953 februárjában e kampány részeként letartóztatták Ivan M. Majszkijt, aki a Szovjetunió londoni nagykövete volt az 1930-as és az 1940-es években, s aki ezt követően Molotov külügyminiszter-helyettese lett. Majszkijt kémkedéssel vádolták. Letartóztatása már jelezte, hogy Molotov, aki nem volt zsidó, szintén célponttá vált, noha Sztálin egyik legmegbízhatóbb munkatársának számított. Sztálin Molotov ellen is elrendelte a nyomozást, mert állítólag beszervezte az amerikai és a brit hírszerzés, amikor Amerikába és Angliába látogatott az 1940-es években. Molotov zsidó felesége, Zsemzsucsina 1948 óta már a KGB fogja volt, és mint a cionista összeesküvés résztvevőjét, kihallgatói gyakran megverték. Honosított amerikai állampolgár testvérbátyja ugyanis a Karp Export-Import Co. tulajdonosaként Bridgeportban élt az Egyesült Államokban, s ez elég volt ahhoz, hogy koholt vádak alapján letartóztassák és öt év szabadságvesztésre ítéljék. Sztálin még arra is kényszerítette Molotovot, hogy váljon el feleségétől. Sztálin harmadik felesége – állítólag – a zsidó Kaganovics testvére volt.
Slezkine ‘A zsidó évszázad‘-ban részletesen ír a hagyományos zsidó foglalkozások szükségességéről és ellenszenves mivoltáról, ugyanakkor nem szól arról, hogy a zsidó rivalizálás milyen mértékben akadályozta Kelet-Európában a befogadó népek körében a középosztály kialakulását és megerősödését. Slezkine ehelyett sztereotípiákat hangoztat a kelet-európaiakkal kapcsolatban, akik lényegében apollóniak, és akik közül néhány merkúrivá alakult át a modernizáció következtében. Ezek a társadalmak képesek lettek volna kifejleszteni saját középosztályukat. Magyarország esetében például ezt a funkciót részben fel tudta volna vállalni a közép- és a kisnemesség, valamint a nem nemesi származású értelmiségi-hivatalnoki réteg. A zsidók azért nyerték meg ezt a versenyt, mert rendelkeztek azokkal a képességekkel, kipróbált technikákkal, amelyekkel etnikai monopóliumokat tudtak létrehozni, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások, de a kereskedelem és az árutermelés területén is. Amikor a zsidók a modern Lengyelo-rszágban megnyerték a gazdasági versenyt, a lengyelek többsége mezőgazdasági munkássá vált, akiket a zsidó bérlők, gazdatisztek ellenőriztek. Ezeken a földbirtokokon a kereskedelem, a kisipar, szinte kivétel nélkül a zsidók ellenőrzése alatt állt.
A középkorban Nyugat-Európában másképp jártak el a zsidókkal szemben. Több mint száz alkalommal kitiltották őket az egyes államokból. Ennek az eredményeként, amikor beindult a modernizáció, akkor azt az adott nép saját középosztálya hajtotta végre. Ha ugyanaz történt volna Angliában, mint Kelet-Európában, akkor a szigetországban ma sem létezne nem-zsidó középosztály. Úgy tűnik, hogy ésszerű döntés volt Anglia keresztény adófizetői részéről, amikor támogatták I. Edward király döntését 1290-ben, és késznek bizonyultak nagyösszegű különadót fizetni, hogy száműzzön az országból 2000 – elsősorban uzsorás pénzkölcsönzéssel foglalkozó – zsidót.
Slezkine túlhangsúlyozza a zsidóság közvetítő szerepének fontosságát, holott itt nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy különböző etnikai csoportok versenyeztek a viszonylag kevés rendelkezésre álló erőforrásért. Még a Szovjetunióban is a zsidók felemelkedése az ott élő németek és más merkúri kisebbségek rovására történt. Korábban az Oroszországban élő népi németek voltak a birodalmi bürokrácia működtetői, és jelentős számú hivatásos szakember, vállalkozó, kézműves került ki a soraikból. Ezeknek a németeknek is volt kulturális felsőbbrendűségi tudata, és ők is etnikai érdekközösséget alkottak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az oroszországi németek ugyanazt a szerepkört töltötték be Oroszországban, mint a németországi zsidók Németországban.
A bolsevik forradalmat megelőzően már felgyorsult az oroszországi németek felváltása zsidókkal. A bolsevik forradalom egyik következménye volt az, hogy az egyik merkúri csoport (a németeké) helyére egy másik merkúri csoport (a zsidók) került. A különbség a zsidók és a németek között az volt, hogy a zsidók messze a múltba visszanyúló zsigeri ellenszenvet éreztek valóságos és képzeletbeli történelmi sérelmeik miatt azzal a néppel és kultúrájával szemben, amelynek irányítói lettek. A nemzeti érzelmű oroszok ezzel szemben őszinte tisztelettel viseltettek a keresztény értékrendet magukénak valló németek iránt, legalábbis az első világháború kitöréséig.
(…)

(Drábik János érdekes, figyelemre méltó teljes tanulmánya a Leleplező 2013/3

 Drábik János: Mit választ az EU, az európai adósok börtöne?

Egy világállam diktatúráját, vagy a nemzetállamok demokráciáját?

(...)

A globális adósok börtöne...

A pénzhatalmi világelit feladata ennek a globális magánpénz-monopóliumnak a megtartása. A pénzügyi eszközökkel vívott háborúnak a legfőbb eszközei a bankok, a hedge fundok (hitel- és kockázatfedezeti alapok), a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a FED, az Európai Központi Bank. A fegyveres erőkkel történő pénzbehajtás nem szűnt meg, csak háttérbe szorult. Ennek nemcsak egyfajta felvilágosult, liberális magatartás az oka, hanem az is, hogy a fegyveres erővel, az ágyúnaszád diplomáciával gyakorolt nyomás rendkívül költséges. Sokkal olcsóbb, gazdaságosabb és hatékonyabb a pénzügyi intervencionizmus, amely a helyére lépett. Az Egyesült Államokban például az egyes tagállamok egyharmada még mindig lehetővé teszi, hogy az adósok börtönébe kerüljön az, aki nem fizeti vissza adósságát. A pénzuralmi világrendben az uralkodó tendencia az, hogy a nemfizető adósok közvetlen megbüntetése helyébe az uralom strukturális formái lépjenek. Ilyen értelemben átalakul az adósok börtönének fogalma is. Ez többé nem egy valóságos börtönt jelent, ahová a makacs adóst bezárják. Az adósok börtöne kitágult, és egy területtől elszakított fegyelmező mechanizmussá alakult át, amely kiterjed az egész világra. A pénzimpérium uralomra jutásával a világ eladósodott országai, vállalatai és lakói egy globális adósok börtönébe kerültek.

A globális adósok börtönébe került Magyarország is jól szemlélteti az elmondottakat. A Magyar Állam 1973 és 1989 között mintegy 5 milliárd dollár kölcsönt vett fel különböző hitelezőktől még abban az időszakban, amikor bőséges volt a petrodollár kínálat, és amikor a pénzhatalmi világelit – többek között olyan szakértőkkel, mint John Perkins, aki magát „gazdasági bérgyilkosnak” nevezte – módszeresen eladósította a világot, elsősorban az úgynevezett harmadik világ országait. Ekkor a kölcsönök kamata még 4-5 százalék volt.

1979 júniusában először Margaret Thatcher brit miniszterelnök és a City of London egyik napról a másikra az irányadó kamatlábat 20%-ra emelte. Ezt követően 1979 decemberében a FED elnöke – Paul Volcker – 21%-ra emelte föl a meghatározó kamatlábat. Ez azt jelentette, hogy Magyarország külső adóssága egyik éjszakáról a másikra megnégyszereződött, mert annyi adósságszolgálatot és kamatkötelezettséget kellett teljesítenie, mintha nem 5 milliárd dollárt, hanem 20-at vett volna fel. Amikor a világelit az eladósítási szakaszban volt, nem mondta meg, hogy majd 1979-ben a négyszeresére növeli az alapkamatot. A felvett kölcsönöket általában úgy törlesztik, hogy amikor egy részük lejár, felvesznek egy újabb kölcsönt, és abból egyrészt kifizetik az esedékes tartozást, másrészt pótolják a gazdaság működéséhez szükséges pénzeszközöket. A négyszeres kamattal felvett újabb kölcsönök exponenciális arányban felgyorsították a magyar eladósodás ütemét. Így állhatott elő 1989-ben az a helyzet, amelyről a MNB műhelytanulmányok második füzete számol be, hogy 1989-ig azért a kölcsönért, amelyből csak 1 milliárd dollár érkezett be az országba, ugyanennyi idő alatt kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot.

Magyarország mégis úgy érkezett el a rendszerváltáshoz, hogy 22 milliárd dollár adósság terhelte. A privatizáció nyomán a működő nemzeti vagyon túlnyomó része kiárusításra került, és a beérkezett ellenérték mintegy 80%-a adósságszolgálatra lett fordítva. Ennek ellenére 2013-ban a Magyar Államra, a magyar vállalatokra, és az egyes állampolgárokra nehezedő összesített adósságteher meghaladja a 200 milliárd dollárt. Ennek az adósságszolgálati terhei elviszik a magyar nemzeti jövedelem túlnyomó részét, és ez az, ami megbénítja a magyar gazdaság egészét.

Magyarország követhette volna Lengyelország példáját a rendszerváltás idején, és kérhette, sőt követelhette volna adósságainak elengedését, illetve átütemezését. Ettől azonban a pénzügyi rendszerváltást irányító posztkommunista pénzügyi technokrata réteg mereven elzárkózott. Ennek okait még a tudományos kutatásnak kell felderítenie. Ebben az irányban fontos úttörő munkát végzett Nagy Pongrác, aki A rendszerváltás gazdaságpolitikája című, 2001-ben megjelent munkájában részletesen foglalkozik a magyarországi pénzügyi technokrata érdekcsoportok által elkövetett hibákkal, amelyek kimerítik a hazaárulás tényállását.

További óriási veszteséget okozott az országnak, hogy eddig még fel nem derített módon különböző pénzügyi érdekeltségek az elmúlt 25 évben kivittek az országból offshore bankokba és cégekbe 242 milliárd dollárt. Ezt az adatot – mint már írtuk – a John Christensen és a James Henry off-shore bankárok és közgazdászok által vezetett szakértők számolták ki. Az általuk létrehozott szervezet, a Tax Justice Network arra volt kíváncsi, hogy világszinten mekkora összegeket menekítettek külföldre az adózás elől. Globálisan ez meghaladja a 20 trillió dollárt (itt most egy trillió 1000 milliárdot jelent), és ebből európai csúcstartóként Magyarországra 242 milliárd dollár illegálisan külföldre vitt pénz esik. A két magyar példát azért ismertettük, hogy bizonyítsuk: Magyarországnak is súlyos károkat okoz a pénzuralmi világrendben működő magánpénz-monopólium.

A pénzhatalmi világelit saját maga szabályozza és ellenőrzi működését. Globális pénzkartellként területhez nem kötött kvázi államot alkot a nemzetközi rendszerben. Carroll Quigley, a washingtoni Georgetown Egyetem egykori tanára, aki több éven át kutathatott az említett szupergazdag bankárdinasztiák magánarchívumaiban, munkájának eredményét a Tragédia és remény című, kétezer oldalas könyvében tette közzé. Ebben feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. Könyvének 325. oldalán írja, hogy a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának célja „nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeres titkos magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

A pénzhatalmi világelit tehát már óriási eredményeket ért el, de ez a jelképesen a globális adósok-börtönének nevezhető struktúra még nem teljesen komplett. Számos repedés mutatkozik ennek a világszintű börtönnek a falain, amelyből egyre többen próbálnak elmenekülni. Az igazi veszélyt a pénzügyi rendszer összeomlása jelenti, mert egyre több adós – legyen az állam, vállalat, vagy személy – már nem képes adósságszolgálati kötelezettségeinek eleget tenni. A 2001-es argentin tapasztalat azonban sok tanulsággal szolgált. Elkeseredett, de sikeres kitörés volt az adósok globális börtönéből. A nemzetközi pénzkartell kénytelen volt Argentína adósságának kétharmadát törölni, és a többi törlesztésére is haladékot adni. Igaz, hogy mindez óriási belső feszültségek, zavargások, tömeges csődök, bankbezárások kíséretében zajlott, de Argentína végül is kedvezően került ki a válságból, és helyzete ma sokkal jobb, mint korábban volt.

Európa, ahol a világ népességének 8%-a él, és amely a világ gazdasági össztermékének 20-25%-t állítja elő, a világ szociális kiadásainak felét tudhatja magáénak. Az európai államok eladósodása naponta 1,2 milliárd euróval növekszik. A számok arra utalnak, hogy ez így nem mehet tovább. A pénzuralmi világrend a végéhez ért, és új korszak kezdődik. Ennek az új korszaknak a végét jelzi, az úgynevezett Libor-botrány. A Libor – London Interbanking Offered Rate – az a kamatláb, amelyhez a világ pénzpiacai a második világháború után igazodtak. A 2012 nyarán kirobbant Libor botrányban mintegy 16 olyan pénzintézet vett részt, amely a too-big-to-fail (túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen) kategóriába esik. Ezeknek a vezetői pedig a too-big-to-jail (túlságosan befolyásosak ahhoz, hogy lecsukják őket) kategóriába tartozó kiválasztottak szinte kivétel nélkül. A pénzkartellnek ezek a szuperspekulánsai, élükön Bob Diamonddal, az eddig ismertté vált adatok szerint 500 trillió dollár nagyságrendben manipulálták a világ pénzügyi piacain forgalomban lévő pénzeszközöket. Amikor ez a botrány tavaly nyáron Londonban kirobbant, mindenki tudta, hogy ez a világtörténelem legnagyobb pénzügyi botránya. Andrew Lo, az MIT professzora úgy fogalmazott, hogy a világ összes többi pénzügyi csalása parányi törpe ehhez képest.

Az élet azonban minden fantáziát túlszárnyal. Amikor ezeket a sorokat írjuk (2013 augusztusa) már a Libor-botrány ikertestvérével ismerkedhetünk. Az ugyancsak londoni központtal működő ICAP (Intercapital) nemcsak egy elektronikai világcég, de ez a vállalat az, amely azokat a számítógép rendszereket működteti, amelyek a másodperc egymilliomod része alatt bonyolítanak le pénzügyi tranzakciókat úgy, hogy azokat le is könyvelik. Ezek a szupergyors számítógépek elsősorban bankokat és pénzintézeteket, nem pedig magánszemélyeket szolgálnak ki. Az ICAP jelenleg a világ legnagyobb kamatlábbal kereskedő brókercége. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyelete eljárást indított ellene, mert megalapozott a gyanú, hogy az ICAP a világ 15 legnagyobb bankja közreműködésével manipulálta az ISDAfix-et, vagyis azt a mértéket, amelyhez világszerte hozzáigazítják az interest-rate swapok árait.

Az interest-rate swap olyan pénzügyi eszköz, amelyet elsősorban a nagyvárosok, a nagyobb korporációk és az egyes államok használnak saját adósságaik kezelésére. Az interest-rate swapok pénzben kifejezett mértéke szinte elképzelhetetlenül nagy. Egy 379 trillió dolláros üzletágról van szó (ismételjük, 1 trillió itt 1000 milliárdot jelent). Az ebbe az üzletágba tartozó banki eszközök, értékpapírok nagyságrendje százszor akkora, mint az Egyesült Államok központi költségvetése. Azt is meg kell jegyezni, hogy az interest-rate swapok árainak meghatározásában ugyanazok az óriásbankok – Barclays, UBS, Bank of America, JPMorgan Chase és Royal Bank of Scottland – játsszák a meghatározó szerepet, amelyek annak idején a Libor mértékét meghatározó testületnek a tagjai is voltak, s amelyek éveken át folytatták annak a kamatlábának manipulálását, amelyhez a világ pénzrendszere igazodott.

Az elmúlt néhány évben a megnevezett bankok már mind sok millió dolláros bírságot fizettek azért, mert a versenyszabályok megszegésével a maguk javára manipulálták a meghatározó kamatlábakat. A pénzügyi betűszók egyre szaporodnak, és annak, aki nem pénzügyi szakember, annak nehéz ebben a zűrzavarban eligazodnia. Az átlagembernek problémát jelent, hogy megértse a Libor-csalás és az ISDAfix-csalás lényegét. Így érthetővé válik, hogyan működik a Wall Street, és az állítólagos versenytársak – összejátszva egymással – hogyan alakítják csaló módon az árakat.

A Libor, amely meghatározza a interest-rate swapoknak az árait nem más, mint a manipulációnak a manipulációja. Ha a szuperspekulánsok állításai igaznak bizonyulnak, ez azt jelenti, hogy a swap ügyfelek két különböző szinten is kénytelenek fizetni az ármeghatározó korrupcióért. Mindez kiegészül azzal, hogy a szabályozók és az ellenőrzők is összejátszanak. 2013 márciusában a CFTC (Commodity Futures Trading Commission – A fogyasztási javakkal való kereskedést felügyelő bizottság) az Egyesült Államokban és a madridi központtal működő International Organisation of Securities Commission (Értékpapír Felügyeleti Bizottság Nemzetközi Szervezete) a Libor manipulációjának a hatására ki akarta deríteni, hogy vajon e két szervezet nem játszott-e össze az arany és az ezüst világpiaci árának a megállapításakor.

A legnagyobb hatást azonban az váltotta ki, hogy 2013 márciusában az Egyesült Államok szövetségi bírósága elutasította azt a keresetlevelet, amelyet több ezer felperes csoportosan nyújtott be a Libor-csalásban érintett bankok ellen. A szövetségi bíró elfogadta az alperes bankároknak azt a hihetetlenül hangzó érvelését, hogy ha a nagyobb és kisebb városokat, valamint más befektetőket veszteség érte a Libor-manipuláció miatt, akkor az az ő hibájuk. Miért voltak olyan naivak, hogy elhitték: a bankok tényleg versenyben állnak egymással. Tudniuk kellett volna, hogy a bankok mindig csak színlelték a rivalizálást.

Mindez egy-irányba mutat. Ezek a bankok, amelyek már óriási hatalmat összpontosítottak a kezükben – és ahol a hat legnagyobb érintett a Libor és az ISDAfix botrányban is –, rendelkeznek az Egyesült Államok GDP-jének a 60%-ával. Ezek a bankok már ismerik és ki is használják azt a lehetőséget, hogy miként kell összejátszaniuk ahhoz, hogy sokkal nagyobb profitra tegyenek szert. A piaci versenyt a gyakorlatban már kiiktatták. A bűnüldöző szervezetek, valamint a polgári bíróságok képtelenek ezt az összejátszást megakadályozni. Ténylegesen a tehetetlen igazságügyi rendszer süllyedt odáig, hogy akadályozás helyett maga is aktívan részt vesz ebben az összejátszásban.

Az új fejlemény az, hogy most már olyan leplezetlen világszintű pénzhatalommal állunk szemben, amelynek nem kell többé álcáznia magát a közvélemény előtt. A pénzkartell legnagyobb bankjainak az irányítói együtt alakítják ki a devizaárfolyamokat, a kereskedelmi javak és árucikkek árait, a kamatlábak mértékét és azt, hogy maga a pénz is mennyit érjen. Itt már azért nincs összeesküvésről szó, mert minden nyíltan történik. Ezek ma már olyan evidenciák, amelyekkel mindenkinek számot kell vetnie.

A közhatalom ellenőrzése alól kikerült bankárkaszt fokozatosan kriminalizálódott. Az 1990-es években a pénzeszközökkel kereskedők és más bennfentesek időnként felszólították azokat a vállalati irányítókat, akik felelősek voltak az adatszolgáltatásokért. Őket hívták LIBOR-adatszolgáltatóknak. Amikor a bankárbennfentesektől megérkezett a kérés, hogy hamisítsák meg a számokat, akkor annak rendszerint eleget tettek. A trükk az volt, hogy a kereskedő felmérte: min tud nagyobb nyereséget biztosítani a maga számára? A SWAP-pal, a valutaárfolyamokkal, vagy valamilyen másfajta tranzakcióval? Ettől függően kérte az adatközlőt, hogy csökkentse vagy növelje az általa adott számokat, és így segítse elő, hogy spekulációja kifizetődő legyen.

Elhíresült eset, hogy egy alkalommal a tekintélyes Barclays pénzintézet értékpapír-kereskedője egy üveg Bollinger pezsgővel köszönte meg adatszolgáltató-ügyfelének a LIBOR-számok meghamisítását, amelyből óriási hasznot húzott. A kamatlábak mértékének világszintű manipulálása több milliárd ember életére kihat. Nehezebb elképzelni olyan példát, amely ennél jobban szemléltetné, hogy a modern pénzügyi szektor mennyire erkölcstelenné vált, hogy mennyire hiányzik belőle az üzleti etika.

A brit pénzügyi felügyelet és az Egyesült Államok Igazság-ügyi Minisztériuma végül is alapos vizsgálat lefolytatására kényszerült a LIBOR-botrány következtében. Teljes mértékben bizonyítást nyert, hogy a verseny kizárásával összejátszottak az érdekelt felek. Ezzel a módszerrel kolosszális méretű extraprofithoz juthattak a bennfentesek. A Barclays megúszta egy viszonylag alacsony bírsággal – 450 millió dollárral. A globális pénzintézetnek számító svájci UBS-nek (Union Bank of Switzerland) azonban már másfél milliárd dollár büntetést kellett fizetnie, az RBS-nek (Royal Bank of Scotland) pedig 615 millió dollárt. Eltekintve néhány alacsonyabb beosztású tengerentúli banktisztviselőtől, egyetlenegy felelős személyt sem vontak felelősségre bűntetőeljárás keretében, noha csalásaik következményeit az ipari államok szinte minden polgárának viselnie kellett.

Eric Holder igazságügy-miniszter és Lanny Breuer, a minisztérium büntetőjogi vezetője beismerte, hogy veszélyes dolog büntetőeljárást indítani a bankok ellen, egyszerűen azért, mert túlságosan nagyok. Ha a csaló bankárokat letartóztatják, akkor az megbéníthatja a gazdasági életet. Az is figyelmet érdemel, hogy nem a kárt szenvedett városok, nyugdíjintézetek kártalanítására fordították azokat a viszonylag csekélynek mondható összegeket, amellyel mégiscsak megbírságolták a csaló bankárokat. Ezek a pénzek elsüllyedtek a kormányzat feneketlen kútjában. Így Baltimore városa ugyanúgy kénytelen volt lenyelni veszteségeit, ahogyan az angliai és a Connecticut állambeli nyugdíjalapoknak, a tűzoltók és a rendőrök társadalombiztosítási alapjainak, és más alapítványoknak.

Sőt a milliárdos ingatlanfejlesztőnek is viselnie kellett a LIBOR-csalás következményeit.

2013 márciusában jól megfizetett szuper-jogászok egész hadserege – amely a bankok védelmére kelt – azt akarta elérni, hogy az egyik New York-i szövetségi bíró – Naomi Buchwald – utasítsa el a bankok ellen benyújtott csoportos keresetet. A Bank of Amerika ügyvédje – Robert Wise – arról győzködte Buchwaldot, hogy a bankok azért nem vonhatók felelősségre versenyellenes összejátszásért, mert soha senki nem állította azt, hogy a LIBOR-t a versenyszabályoknak megfelelően számítják ki. Ezeknek a sztárjogászoknak az volt a fő érvük, hogy az irányadó kamatlábakat soha nem a versenyszabályoknak megfelelően alakították ki, és a bankok nem versenyeztek egymással abban, hogy alávessék magukat a LIBOR-nak. Wise és ügyvédtársai lényegében azt állították, hogy az a tizennyolc adatszolgáltató cég, amely a Brit Bankárszövetség londoni központjába minden reggel beküldte a kért adatokat, eleve nem rivalizált egymással, és így adataik sem versenyeztek. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy tudatos összejátszás, kartellezés történt. Mivel az ilyen tervezett összejátszással kialakított mérőszámokhoz igazodik a világ szinte minden bankja, amikor meghatározza az aznapi bankközi hitelek kamatlábait, ezért azt állítani, hogy a LIBOR nem versengő, az olyan, mintha valaki azzal érvelne: nem lehet felelősségre vonni a bankrablót, mert betartotta a sebességkorlátozást, amikor útban volt a rablás színhelyére. 

Wise elismerte, hogy a bankok hazudtak ügyfeleiknek és becsapták őket, de ezzel – álláspontja szerint – nem valósították meg a trösztellenes összejátszás speciális bűncselekményének a törvényi tényállását. „Úgy gondolom, hogy a felperesek arra alapozott jogigényüket, hogy becsapták őket, összekeverik egy másik jogcímmel, nevezetesen azzal, hogy ez a magatartás sérti a versenyszabályokat” – tette hozzá. 

Naomi Buchwald – a bírónő – elfogadta ezt a hajánál fogva előráncigált érvelést, és ezt a fontos csoport-keresetet elutasította. Érvelése szerint „a LIBOR-kamatlábat együttműködve alakították ki a partnerek és sohasem szánták versenyen alapuló mértéknek”. Sokol – az egyik trösztelleness jogász – véleménye szerint a bíró döntése ellentmond a valóságnak, mert a közreműködő bankok végig versenyben álltak egymással a mértékadó kamatláb meghatározása során. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai már több milliárd dollár bírsággal sújtottak három bankot, amiért a jogszabályok megszegésével manipulálták a mértékadó kamatlábat. A megbírságolt bankok – amikor tárgyaltak a két állam képviselőivel – elismerték, hogy megszegték az érvényben lévő jogszabályokat, Naomi Buchwald bírónő mégis elutasította a csoport-keresetet.

Michael Hausfeld – a felperesek egyik jogásza – a bírónő döntéséhez hozzáfűzte: „Ma már általános gyakorlat, hogy a bankok minden elgondolható formában összejátszanak és becsapják ügyfeleiket, amennyiszer csak lehet. És ez nemcsak vélekedés, hanem azokon a tényeken alapul, amelyeket rájuk bizonyítottak.” Mivel a LIBOR-botránynak nem volt komoly következménye, ez máris lehetővé tette további manipulációk elkövetését.

A közhatalom részéről hiányzik a megfelelő ellenőrzés a pénzügyi szféra felett. Ugyanaz segítette elő az ‘interest-rate swaps’ (kamatozó követelésekkel való kereskedés) és az ‘ISDAfix benchmark’ mérce manipulálását, ami lehetővé tette a kolosszális méretű LIBOR-csalást. Az ‘interest-rate swaps‘ ügyletek elsősorban a pénzügyi világban ismeretesek és a közvélemény nem sokat tud róluk. Az ISDA (International Swaps and Derivatives Association) olyan kereskedelmi szervezet, ahol ‘over-the-counter’ (OTC) derivatívákkal folynak a pulton keresztül a tranzakciók. Az OTC az értékpapírok tőzsdén kívüli piacát jelöli. Szó szerint ‘pulton keresztül történő üzletelést‘ jelent, ahol az értékpapír kereskedelemre jóval enyhébb szabályok vonatkoznak, mint a tőzsdéken. Ezeken a tőzsdén-kívüli, azaz bankközi piacon, többnyire devizakereskedés folyik. Ezek a piacok nem centralizáltak és az itt forgó részvényekkel telefonon vagy online lehet kereskedni.

Az ISDAfix számain alapuló követelésekkel való kereskedés hasonlít a LIBOR alapján kötött tranzakciókhoz. Az ISDAfix minden nap azonos időpontban (délelőtt 11.30-kor és délután 15.30-kor) közzéteszi az amerikai dollár árfolyamát. Ezek nyomán olyan óriásbankok, mint a Bank of America, az RBS, a Deutsche Bank, a JPMorgan Chase, a Barclays stb., nyilvánosságra hozza ajánlati feltételeit, és ajánlatokat tesz SWAP ügyletekre.

A CFTC (Community Futures Trading Commission – Egyesült Államok Árucikk Kereskedelmi Felügyelete) bírság terhe alatt beidézte az ICAP-ot (a világ legnagyobb kamatozó követelésekkel kereskedő brókercégét), valamint a CFTC-vel együttműködő tizenöt bankot. Idézést kapott az ISDA is, amely szorosan együttműködik az ICAP-pal. A hatóságok felkérték az Oliver Wyman konzultációs céget, hogy vizsgálja felül azt az eljárást, amelynek során az ISDAfix kialakítja az irányadó mércének tekintet számait. Ugyanez a cég vizsgálta felül a LIBOR meghatározásának eljárását a Brit Bankszövetség kérésére. Mindez arra utal, hogy az ISDAfix esetében egy újabb LIBOR-botránnyal állunk szemben.

Ahogyan a LIBOR-botrány esetében is a városok, falvak, vállalatok és más nem pénzügyi intézmények a vesztesek, azaz azok, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy meggyőződjenek: reális árat fizettek-e a SWAP-ügyletekért vagy se, és vajon az érdekelt bankok manipulálták-e bennfentes információk alapján az irányadó számokat vagy se. Az ISDAfix nemcsak a kamatozó követelések cseréjével üzletel, de ő határozza meg a kereskedelmi ingatlanokhoz kapcsolódó mintegy 550 milliárd dollárt kitevő értékpapírnak az árát is. Ez már több állami pénzalapot és nyugdíjintézetet is érint.

Az ISDAfix nem olyan nagy hatású, mint a LIBOR, de eléggé nagy ahhoz, hogy jelentős befolyást gyakoroljon a világ pénzügyi rendszerére, és azt úgy tudja manipulálni, hogy több millió embernek okozzon veszteséget. Itt elsősorban az említett tagállamok, nagyvárosok nyugdíjalapjai jönnek számításba. Tény, hogy újabb piacbefolyásolási botrány kibontakozásának lehetünk a tanúi. A LIBOR, az ISDAfix, a Brent és a többi benchmark tevékenységet végző pénzintézet úgy mozgatta a portfóliók értékelésekor használt napi devizapiaci árfolyamokat, hogy visszatartotta az ügyfeleik megbízásából kötendő tranzakciókat, és azokat csak a ráta meghatározásakor (az aktív 60 másodperces időszakban) hajtotta végre. A felsorolt pénzpiaci szereplők ily módon gyarapíthatták a saját számlájukat is, mivel előre ismerték a napi árfolyamokat. (A ‘benchmark’ szó pénzügyi vonatkozásban referencia adatot, összemérést jelent. Olyan vonatkoztatási pontot, amelyhez más dolgokat, adatokat lehet hasonlítani, illetve mérni.) A napi árfolyamok összeállításának időpontjában – ez londoni idő szerinti délután négy órát jelent – nagymértékben megemelkedett a forgalom. Ez szúrt szemet a pénzügyi és tőkepiaci felügyeletet ellátó hatóságoknak. A devizapiac szabályozatlansága miatt azonban ezek a felügyeleti hatóságok eddig nem sokat tudtak tenni.

A Bloomberg (New York-i pénzügyi és média cégóriás) informátorai megerősítik, hogy minden olyan pénzpiaci tranzakció, amely manipulálható, azzal a spekulánsok meg is próbálkoznak. Az árfolyamok befolyásolása azonban más, mint a LIBOR-ügy. Ez utóbbiban a bankok önkéntes adatszolgáltatása alapján határozták meg a kamatlábakat. Az árfolyamok manipulálásánál viszont rutinszerű pénzpiaci tranzakciókról volt szó. Azok a horribilis méretű összegek, amelyeket ily módon naponta manipuláltak a devizapiacokon, elérik a 4700 milliárd dollárt. A ‘The World Markets Company Plc.’, WM, amely egyesült ‘Thomson Reuters‘ cégével, és ma úgy jelölik, hogy ‘WM/Reuters‘, naponta határozza meg árfolyamait, és ezeket a világ legnagyobb indexei használják, köztük az MSCI (Morgan Stanley Capital International) és az FTSE (Financial Times and the London Stock Exchange).

Az ármeghatározásnak ez a manipulálása beépülve a többi árba hatalmas veszteségeket okozott a világgazdaság egészének, nemcsak a globális pénzpiac szereplőinek. A világ devizapiacán számos cég folytat tranzakciókat. A tranzakciós volumen vonatkozásában azonban négy óriás-pénzintézet tevékenysége a meghatározó. Ez a négy pénzügyi óriás a Deutsche Bank és a Citigroup, amelynek részesedése a tranzakciós volumenből 15-15 százalékos, valamint a Barclays és az UBS Bank (Union Bank of Switzerland), amelyek részesedése 10-10 százalékos.

Az az elképzelés, hogy egy 379 trillió dolláros piacon (1 trillió itt ezer milliárdot jelent) mindössze húsz alkalmazottól függjön az árak alakulása, jól szemlélteti az Egyesült Államok pénzügyi infrastruktúrájának abszurditását. Közelebbről szemügyre véve a LIBOR és az ISDAfix botrány ismertté vált adatait, megmarad az aggasztó kérdés: vajon milyen más spekulációs piacok működnek még, amelyek lehetővé tesznek hasonló méretű manipulációkat?

Aki járatos napjaink gazdasági és pénzügyi kérdéseiben, az már tudja, hogy bárhová is nyúl a kutató – legyen az arany, kőolaj vagy a kamatlábak cseréjével való kereskedés –, az árak világszerte néhány zárt csoportot alkotó bennfentestől függenek, akikben meg kell bíznunk. (...)

(A teljes tanulmány a Leleplező 2013/3, őszi számában olvasható!)