Sárga lábú enyveskezű klánok IV. rész.

Varga Domokos György

Törzsi trilógia

Negyedik könyv

A törzsi háború természetrajza- a rendszerváltozás Magyarországán -

II. rész
A "MAGYAR- ÉS NEMZETELLENESSÉG" NYOMÁBAN

A ZSIDÓK ANTINACIONALIZMUSÁNAK
OKAI ÉS INDÍTÉKAI

A magyar zsidóság erős antinacionalizmusának (a túloldalról nézve "magyar- és nemzetellenességének") legfőbb okait, indítékait a következő tényezőkre vezetem vissza:

zsidó rasszizmus: "faji" felsőbbrendűségi érzés ("kiválasztottság") és kirekesztési törekvés
zsidó cionizmus: a saját nemzeti identitás erősítése
zsidó emancipáció: nemzetek feletti (nemzeteken túli) egyenjogúság szorgalmazása a sikertelen asszimiláció ellenhatásaként
zsidó sértettség: antinacionalizmus a magyarságtól elkövetett "bűnök" visszahatásaként
zsidó félelem: antinacionalizmus a zsidóság üldöztetésének visszahatásaként

A sorrend nem véletlen: azt kívánja kifejezni, hogy a zsidó rasszizmus eleve - belső meggyőződésből fakadóan - ellenségének (konkurensének) tekinti a más "fajhoz" tartozókat, viszont az utolsó kategóriába tartozók már csak akkor érzik magukat zsidónak (olyankor foglalkoznak a maguk származásával), s tekintik ellenségnek a belőlük zsidót csináló nem-zsidókat, amikor külső - "nacionalista" - események, jelenségek, az ezek által gerjesztett félelem erre kényszeríti őket. Az okok, indítékok eme fokozatossága magában rejti az egyirányú egymásra épülést: a zsidó rasszizmus "magyar- és nemzetellenességét" nem csak önmaga táplálja, de forrása lehet az összes többi tényező is, a saját nemzeti identitás erősítésének vágyától (cionizmus) kezdve a félelemig.

Zsidó rasszizmus

Ha bizonyítani tudjuk, hogy Magyarországon létezik zsidó rasszizmus, akkor már "csak" arra kell választ adnunk, hogy mennyire jelentős a súlya, szerepe a "magyar és nemzetellenesség" táplálásában, törzsi háborúnk gerjesztésében, fenntartásában.

Pusztán a létezés (a zsidó rasszizmus jelenvalóságának) bizonyítása nem okozhat különösebb gondot; miért lennének a zsidók különbek e tekintetben a nem-zsidóknál? Ráadásul bibliai szerepük (választottságuk) és üldöztetésük is minden bizonnyal inkább erősíti, semmint gyengítené a sajátos zsidó öntudatot: ha nem is a felsőbbrendűség, de a különlegesség érzetét. De ha könnyű is példákat találni a zsidó rasszizmus létezésére, s látjuk is keletkezésének logikáját, annál nehezebb ennek általánosságát, súlyát, hatását pontosan felmérni. Senki nem siet ugyanis a rasszizmusáról hírt adni, számot adni róla, akár nyilvánosan, akár szociológiai felmérések keretében. Az egyedi, "bizonyító erejű" példákat meg a véletlenek, különleges helyzetek szülik, vagyis senki sem tud felsorolni ilyenből általánosításra alkalmas mennyiséget.

E rasszizmus általánosabb meglétére mégiscsak lehet következtetni, csupán más logikával kell próbálkoznunk: közvetett adatok (a Kovács-féle szociológiai felmérés adatai) és egyéni tapasztalatok alapján feltételezésekbe kell bocsátkoznunk. Majd el kell döntenünk, hogy feltételezéseink közül melyik a leghasznosabb, melyiket a legcélszerűbb hangoztatni. Akármilyen furcsának és tudománytalannak tűnik is, egymással versengő feltételezések helyénvalóságát nem csak a múlt, de a jövő is eldöntheti. Egy jóhiszemű, mértékletes általánosítás ugyanúgy önmagát beteljesítő jóslattá válhat, mint egy rosszhiszemű és eltúlzott.

A "témára" fogékonyabbak kivétel nélkül tudnak és szoktak említeni olyan eseteket, amelyek kirekesztő jellegű zsidó mentalitás, rasszizmus meglétét látszanak igazolni. Egyik erdélyi ismerősöm elpanaszolta például, hogy a tartózkodási és letelepedési kérelmével foglalkozó, magasabb rangú ügyintézők (köztisztviselők) közül "a zsidók" különösen undokok, elutasítók voltak. Ha nem tette volna hozzá, hogy ott, Erdélyben zsidók és magyarok mindig összetartottak, azt gondolhattam volna, hogy ő született (magyar) rasszista. Egyébként is hajlamos vagyok rá, hogy erős kétséggel fogadjam azt a képességet, amellyel valaki teljesen szokványos körülmények között ránézésre megállapítja valakiről, hogy zsidó; még ha Sartre, a zsidóbarát úgy véli is, hogy "a zsidóknak egyetlen etnikai jellegzetessége van: s az külsődleges". Az a tény azonban, hogy a magyar pártok közül a zsidósághoz leginkább kötődő (de bizonyosan kötődött), az SZDSZ az első pillanattól elutasította a státustörvényt, és sokkal inkább a hazai, jellemzően antinacionalista zsidók, semmint a határon túli magyarok érdeke szerint járt el, arra vall, hogy az erdélyi magyarok áttelepülése nyilvánvalóan "nem volt kívánatos" a hazai zsidóság (de inkább csak egy része) számára. E feltételezés valószínűségét növeli Soros György emlékezetes, már többször idézett (Csoórinak "postázott") figyelmeztetése is.

Nos: egy olyan közegben (sartre-i "helyzet"-ben, csurkai "élettér"-ben), ahol ez a gondolat egyáltalán megszülethet, magyar és zsidó identitás egyértelműen és élesen megkülönböztetik. Egyáltalán nem úgy, hogy a zsidó ne gondolná mindjárt teljes értékű magyarnak is magát, de mégis úgy, hogy ő markánsan különálló - elkülönülő - identitás.

Erről az elkülönülésről színes képet festett rokonságom egyik tagja, aki menyjelöltként hosszabb időt töltött egy kifelé mindennapi magyar, befelé hangsúlyozottan zsidó családnál, egy orvosdinasztiánál. Tagjainak állandó témája, hogy ki zsidó, ki nem zsidó, s ügyelnek arra, hogy a születésnapi és egyéb összejövetelekre csak a "maguk közül valókat" hívják meg.

Egy másik - több ágról is nevezetes - zsidó családban-rokonságban belső viszály támadt amiatt, mert egyikük szerepet vállalt az Orbán-éra közszolgálati televíziójában, erre másikuk azt terjesztette róla a szélesebb rokonságban, biztosan tudja, hogy háromperhármas ügynök volt - mindketten közismert közszereplők. A rasszizmus tettenérése (vagy tetten nem érése) szempontjából roppant érdekesnek (sőt, fontosnak) tűnik, hogy a magyar baloldali-liberális sajtó egyik legkedveltebb írója-szerzője hogyan jutott erre a meglepő következtetésre. Nos, úgy, hogy szerinte "csak az képes olyan mélyre süllyedni", hogy az Orbán-kormányt "támogassa", akit megzsaroltak; s mivel mással zsarolhatták volna meg, mint hogy ügynök volt.

Vajon tekinthető-e átlagos, normális, valóban demokratikus és valóban liberális mércének az, amely könnyedén ügynököt gyárt abból a személyiségből, aki kivétel nélkül minden kormány alatt legfőképp a tisztességes, kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekedett, s ezért minden kormány alatt ki is termelte a maga bősz kormánypárti támadóit? Vagy pedig - ezzel szemben - helyesebb arra a következtetésre jutnunk, hogy a hazai zsidóságban fellelhető és a saját közösségből való kirekesztés veszélye nélkül terjeszthető az a fajta nagyon rasszista, nagyon kirekesztő és nagyon elkülönülő felfogás, amely csak úgy tudja elképzelni, hogy egy zsidó nem száll szembe a nacionalista ("antiszemita", "fasiszta" stb.) törzzsel, ha az illetőt megzsarolták.

Úgy tűnik, egykor különösen népszerű íróink egyike-másika kiváltképp hajlamos a rasszizmusra, ráadásul ennek primitívebb fajtájára. A Hetekben (a Hit Gyülekezete lapjában) Kertész Ákos nem átallotta megkérdezni, hogy "Miért nem akad olyan zsidó, aki elmagyarázza H. L.-nak [Hegedűs Lorántnak], hogy ő egy ötezer-hétszáz éves kultúra örököse, ősei már rég írástudók voltak, amikor H. L. fölmenői még alig jöttek le a fákról?"¹ Hering Józseftől, a héber nyelvet kiválóan ismerő újságírótól tudhatjuk meg (a Magyar Fórumból), hogy miképp nyilatkozott meg Moldova György a cigányságról Uri Ávnéri izraeli író szerint: "Az emberek tudatában nem szabad összefüggésbe hozni a zsidókat a cigányokkal - mentegetőzik Moldova. Ez ugyanis szörnyű tévedés lenne, hiszen a cigányok valódi bűnözők, a maffia királya."² Ugyancsak Hering idézi - egyébiránt az Antiszemita közbeszéd című kiadványra válaszul - a lublini rabbit, Cádik Hákohént, aki így szól az övéihez: "Titeket neveznek embernek, s nem pedig a világ más nemzeteit. Csak a zsidók nevezhetők embernek. A zsidókkal összehasonlítva az összes goj olyan, mint az ember formájú barom."³ Ismét hangsúlyozom, hogy kellőképp világos legyen: nem bizonyítják ezek az idézetek, hogy "a zsidók" valamennyien így gondolkodnának; csupán azt, hogy létezik zsidó rasszizmus, amely szükségképpen ellensége a nem-zsidónak, a nem-zsidó nemzetnek.

Végezetül még egy példa, mielőtt az elmondottak elemzésébe fognánk s a rasszista gondolkodás jelenvalóságára következtetnénk - mégpedig a legmagasabb szinteken való meglétére. Megint csak bizalmas közlésnek tekintem értesülésemet, vagyis most sem fedem fel a szóban forgó személy pontos kilétét, viszont érzékeltetem közéleti súlyát: olyan magas rangú köztisztviselőről van szó, aki szabad demokrata és szocialista politikusok mellett jobbára kabinetfőnöki és kommunikációs (beszédírói) feladatokat lát el. Ezúttal érdekes az "informátor" személye is: az eset feljegyzője Czike László író, újságíró. Idézem őt, csupán a az eset szereplőjének nevét "R."-rel helyettesítettem.

Valamikor 1992-ben alkalmam nyílt arra, hogy hármasban több órás vitát folytathassak az akkor 26 éves R.-rel Jézus Krisztus életéről, személyéről, küldetéséről, és mindarról, ami az Ószövetséget az Újszövetségtől látszólag elválasztja, illetve ténylegesen összeköti...
R. először nem ismerte el Jézus Krisztus személyének a létezését, - de nyilvánvaló volt: nincs felkészülve rá, hogy direkt mellébeszéljen.
A társam - harmadikunk -, aki szintén határozott keresztény érveléssel igyekezett meggyőzni őt a »közös igazságunkról«, végül is a történeti tények részletes taglalásával bebizonyította, hogy Krisztus létezett, ám ez több óra keserves erőfeszítéseinek rég várt eredménye volt. R. barátunk beadta a derekát - na jó, rendben van, létező személy volt, és mi van akkor?! -, ám a folytatás már nem szolgált kitörő örömünkre. R. kinyílt, és tőle szokatlan hevességgel, szenvedélyesen elmagyarázta nekünk, hogy mivel Jézus Krisztus világmegváltó tette, áldozata arra irányult, hogy egyenrangúvá tegye a teremtésben az összes gojokat a zsidókkal, a választott néppel, - ezáltal nemhogy felemelte volna a zsidóságot, de mintegy »lefokozta« a saját népét. Szerettük volna megmagyarázni, hogy Jézus Krisztusban minden nép, minden ember egyenlő, s hogy ez az egyetemes szeretet törvénye, de sajnos hiába. R. kijelentette, hogy Krisztus népének árulója volt.

A példák alapján "nyugodtan" kijelenthetjük, leszögezhetjük: létezik a "mi" (zsidók) és "ők" (magyarok, nem-zsidók) megkülönböztetés. A "megkülönböztetők" egyaránt ott vannak a magánéletben (a családban, rokonságban), a művészetben, a médiában, a teológiában és a politikában.

A megkülönböztetés és elkülönülés miatt valószínű, hogy az erőteljesebben zsidó identitásúak minden olyan törekvéssel szembeszállnak, amely a magyarban a magyart kívánja hangsúlyozni (előtérbe helyezni), s nem általában az embert, az egyetemest.

A felsorolt (példaként kiválasztott) esetek nem azonos fajsúlyúak. Nincs értelme rasszizmusnak tekinteni - főképp megbélyegezni - azt a fajta elkülönülést, amelynek lényege a saját (zsidó) közösséghez való tartozás érzésének, élményének ébrentartása, ápolása. De még azokban az esetekben is, amelyekben nyilvánvaló a kirekesztési törekvés (a zsidó köztisztviselő akadályozza érvényesülésében-céljában az erdélyi nem-zsidót), helyesebb a nacionalizmus erősödésétől való félelemre figyelni, semmint a faji felsőbbrendűségre következtetni. (Már csak azért is, mert a határon túli magyarok betelepedését számos nem-zsidó magyar is ellenzi, mondván, hogy azok "nem igazi" magyarok. Ugyancsak értelmetlen lenne itt fajgyűlöletről vagy fajvédelemről beszélni.) Már súlyosabb esetnek kell tekintenünk azt, amikor a nacionalizmustól való rémület kóros méretet ölt. Önmagában vélhetnénk akár orvosi esetnek is, s a jelenség mérlegelését és értékelését mindjárt letudhatnánk ekképpen, csakhogy ezzel az "őrült" felfogással ma a teljes baloldali-liberális médiaspektrumban folyamatosan meg lehet jelenni. Tehát mintha a szóban forgó, háromperhármasozó író mégsem lenne annyira őrült, legalábbis nem őrültebb (nem rasszistább, nem kirekesztőbb, nem szélsőségesebb), mint az őt befogadó orgánumok.

Ennek a jelenségnek is van azonban egy helyénvalóbb (igazságosabb és valóságosabb) értékelése, magyarázata. A szóban forgó szerző valójában nem tekinthető örültnek, annál inkább rögeszmésnek; ez az elmeállapot azonban meglehetősen gyakori ebben a törzsi háború (korábban a kommunizmus, még korábban a világháború és a holokauszt) sújtotta országban. Az említett (baloldali-liberális) médiaközegben - a valóságot tükrözni hivatott sajtóban - éppen ezért voltaképp helyénvalóan jelennek meg ezek a "rögeszmék"; de ugyanilyen helyes, hogy inkább ritkábban, mint gyakrabban, tehát semmiképpen nem általánosíthatóan.

A Kovács András-féle szociológiai felmérés is éppen ezt erősíti meg. Ahogy erre (a Zsidóság, baloldaliság című fejezetben) már felhívtam a figyelmet, a hazai zsidóságnak viszonylag csekély része az (15 %-a), amelynek "rendkívül erős" a zsidó tudata, és ez "nagyon fontos" számára. S még mindig csekélynek tekinthető azok száma, akik önazonosságuk meghatározásakor megjelölik a "zsidó", de elkerülik a "magyar" kifejezést. Ennek megfelelően nem a "zsidó vallású (származású) magyar" (30%), vagy a "magyar is, meg zsidó is" (24%) kategóriát választják, hanem a "Magyarországon élő zsidó"-t (23%).

Mindazoknak, persze, akik a másik oldalon ugyanígy gondolkodnak, s magukat magyarnak, "a zsidókat" pedig (nem magyar) zsidóknak tekintik, ez a csekélynek mondott szám is mérhetetlenül sok. Hisz ha nem magyar, akkor idegen; ha idegen, ha vendég, "maradjon csöndben, ne zajongjon, ne hergeljen a magyarság s a magyar nemzet ellen, ahelyett, hogy békésen meghúzná magát!". Nincs különösebb teteje annak, hogy ezeknek a melldöngető magyaroknak a gondolkodását eleve kártékonyabbnak gondoljuk, mint ama zsidókét, akik ugyanúgy (netán ugyanolyan melldöngetéssel) igyekeznek elkülönülni, különbözni. De ugyanígy helytelen és értelmetlen az elkülönülő, kirekesztő hajlamú magyarok vagy zsidók gondolkodását és viselkedését a magyarság, illetve a zsidóság egészére kivetíteni. Minél erőteljesebb az alaptalan, megfontolatlan kivetítés, annál hevesebb az ellenreakció, s annál inkább egy akolba (táborba, törzsbe) tömörülnek azok, akik egyébként soha máskor nem kerülnének össze. Az, hogy ma "két világ határán állunk", leginkább annak következménye, hogy a rendszerváltozáskor kirobbant törzsi háború megszaporította az igaztalan vádakat, többé-kevésbé eltüntette a józan megértést és a szolidaritást; ennek nyomán pedig úgy megszaporodtak egyik oldalon a "nagy magyarok" (nacionalisták), a másik oldalon pedig az őket lenéző vagy tőlük tartó antinacionalisták, hogy jóformán senki sem maradt semleges.

Vajon mi a jelentősége az R.-féle, tagadhatatlanul faji alapú megnyilvánulások felmutatásának? Nos az, hogy a (magyar) zsidóság mint "ártatlan", "üldözött" kisebbség és a (nem-zsidó) magyarság mint "bűnösen antiszemita", "kirekesztő" többség éles szembeállítása - éppen igazságtalansága, hamissága miatt - állandó, kimeríthetetlen forrása a törzsi háborúzásnak. Lehet, hogy a harci kedv és zaj időnként elcsitul, a látens ellenszenveknek azonban - ha marad ez a szembeállítás - nincs (nem lesz) mitől eloszlódniuk. A törzsi hisztéria tartós enyhülése csak annak kölcsönös belátása árán képzelhető el, hogy a többség elfogadja a kisebbségnek azt a természetes jogát, hogy másként képzelje el a magyar jövőt és ennek hangot adjon; a kisebbség pedig azt fogadja el, hogy a többségnek ugyancsak természetes joga, hogy a maga (többségi) vágyai szerint igyekezzen formálni a saját (egyszersmind a másikkal közös) jövőjét. Mindkét fél részéről kerülendő a másik méltóságának megsértése, megbélyegzése, a másikkal szembeni heccelés, uszítás. Nem csak a zsidókkal szembeni heccelés és uszítás, de az efféle is:

"Rövid lejáratú politikai keresztények vicsorgása most nem érdekel. Külön öröm, hogy Kertész kapta a Nobel-díjat. A vasárnapi ebédnél mocskos szájjal ebédelő-zsidózó, történelmileg elhülyült keresztény középosztály meg kinyalhatja a seggemet."⁴

Vagy:

"A dolgok mostani állása szerint kormányváltás esetén egy zsidózó, oláhozó, sípoló, terrorházi, Európához kénytelen-kelletlen vagy úgy sem tarozó jobboldal kerülne kormányra."⁵

A két törzs, ezen belül a (magyar) zsidók és a nem-zsidók közötti konfliktus az ilyesféle megnyilvánulások gondos elkerülésével sem szűnne meg, de ez nem is lehet cél. Sőt, a cél éppen az lehet csak, hogy a valóságos felfogásbeli- és érdekkülönbségeket nyilvánvalóvá tegyük, s a demokrácia keretein belül, a demokrácia kölcsönösen elfogadott eszközeivel ütköztessük, versenyeztessük. Kölcsönösen - mindkét oldaliaknak - kifejezetten hálásnak kell lennünk a Tilos Rádió Barangó művésznévre hallgató műsorvezetőjének, aki 2003. december 24-én - azaz szent este - azt találta az éterbe kiáltani, hogy "Kiirtanám az összes keresztényt!". Amíg nem válik nyilvánvalóvá, hogy értelmetlen és igaztalan dolog csak jobboldali rasszizmust (kirekesztési, irtási hajlamot s szándékot) emlegetni, addig nincs esély a kölcsönös megértésre és belátásra. Amíg az antinacionalista törzs a Vasárnapi Újság hangvételét, szellemi műhelyét rendületlenül uszítónak, antiszemitának bélyegzi - s vele együtt mindenkit (a rádió elnökétől Orbán Viktorig), aki nem határolódik el tőle -; amíg "antiszemitizmus" címén azonnali hatállyal megszüntethet olyan műsort, mint amilyen az Éjjeli Menedék volt (a Magyar Televízióban), ám nem hajlandó tudomásul venni, hogy a "kirekesztésre", "uszításra" fogékonyak hasonlóképp megtalálhatók - ráadásul jobbára háborítatlanul ügyködhetnek - a balliberális törzs médiájában; nos, addig semmi esély sincs arra, hogy a szükséges megkülönböztetések a törzseken belül is megtörténjenek, s végre minden közszereplőt a törzsi hovatartozásától függetlenül, tárgyilagosan ítéljenek meg.

Lássuk be, hogy a nacionalista törzs egyetlen orgánumában sem hangzott el még olyan súlyos - kiirtást emlegető - kijelentés, mint ezúttal a - balliberális⁶ - Tilos Rádióban. Kétségtelen, hogy a Barangó névre hallgató műsorvezető stúdióbeli két társa a maga módján rögtön elhatárolódott, s az is, hogy az elkövetőt a rádiótól gyorsan eltanácsolták. Csakhogy ez sem feledtetheti, hogy ez az irtó szándékú ember ("civilben" punkzenész) a maga rasszista felfogásával mégiscsak oszlopos tagja lehetett a közönséget folyamatosan szellemi és érzelmi táplálékkal etető (befolyásoló, manipuláló) rádiónak; mint ahogy azt sem feledtetheti, hogy ennek a kirohanásnak megvoltak a maga nem kevésbé súlyos előzményei, amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom kezdeményezésére köztereken felállított fakeresztekre a rádió négy műsorvezetője (köztük Barangó) ugyancsak hajmeresztő trágársággal, gúnyolódással és gyűlölködéssel reagált. Csupán néhány kiragadott idézet⁷:

"Jó, fakeresztek. Tényleg kurvára nem akarok erről sokat beszélni, már mindenki szarrá rágta ezeket a kereszteket." "Robi barátom mondta, hogy szóval hogy mi lenne, hogyha ilyen hirdetőtáblának használnák..." "Itt várlak fél órája, az Isten bassza meg." "És mész a Blahán az áldott kutyaszarszagban, az áldott bódésoron, és akkor egyszer csak egy ilyen kereszt, szóval... Annyira erőszakos, brutális és na mindegy, hagyjuk." "Tehát ezt mennyivel keresztényibb cselekedett lett volna ezeket a fákat fölaprítani, fölhasogatni és szétosztogatni a szegény emberek között." "Én ateista vagyok, nem hiszek. Nem tartom magam kereszténynek." "Ez engem zavar, érted?" "Gyűlölök minden eszmét, szimbólumot, és azt, hogyha ezzel a pofámba tolakodnak, szarakodnak, erőszakos..." "Nem teszünk aprófát, persze, poénkodik az ember, de valamiért rohadtul irritál, valamiért rohadtul irritál." "Azért, mert engem a karácsony is irritál."

Lássuk be azonban azt is, hogy az efféle, akármily dühös (irritált, ha nem egyenesen illuminált⁸) állapotban elkövetett, mégis "lazán" fecsegő rasszizmus önmagában valójában nem jelent nagyobb irtó és kirekesztő fenyegetést, mint amekkorák a valóban szélsőjobboldali irtó és kirekesztő szándékok. A számunkra igazán lényeges és fontos különbség abban mutatkozik meg, hogy efféle faragatlan durvaságra és a másik közösség (törzs) elleni nyílt támadásra még a - többé-kevésbé nyíltan zsidózó - Pannon Rádió sem vetemedett - vagy nem engedte meg neki a politikai és civil közvélemény. Ez pedig nem bizonyít kevesebbet, mint a kettős mérce, kettős megítélés tarthatatlanságát: annak az általános felfogásnak az elfogadhatatlanságát, hogy a rasszizmus csakis a jobboldaliaknak, nemzetieknek, nem-zsidóknak lehet a sajátjuk. Amikor a szóban forgó műsorba telefonálók egyike megjegyezte, hogy ő goj, a műsorvezetők egyike ezt felelte: "Mi zsidók vagyunk valamennyien." Ez már nem a holokauszttól rettegő zsidók hangja, hanem, bizony, a zsidóságukkal kérkedő rasszistáké. Ez az eredménye annak, ha a "közmegítélés", a "politikai korrektség" az igazságot a törzsek szerint (törzsekre szabva) osztogatja, s nem a méltányosság szempontjai szerint.

Márpedig ez nem válhat nemcsak a nem-zsidóknak, de a zsidóknak sem hasznukra. Mondhatnánk, teljesen természetes, azaz magától értetődik, hogy a "nemzeti", "jobboldali" sajtó buldog módján akaszkodik az efféle példákba, s tépi, marcangolja, amíg csak lehetséges. A Magyar Nemzet 2003. december 27-i száma első oldalas, vezető hírként számolt be Barangó tettéről (Keresztényeket irtana a rádió moderátora. Tiltakozás a gyűlölködő hangnem miatt), majd a cikk a 3. oldalon folytatódott, a 6. és a 14. oldalon egy-egy publicisztika, a 7.-en pedig a vezércikk foglalkozott a témával. Pártok (a Fidesztől, az MDF-en át egészen a Jobbikig) és civil szervezetek tiltakoztak s a Tilos Rádió betiltását követelték. A karácsony és szilveszter ünnepi sajtója ezzel a témával volt tele, ki-ki a maga hangján szólamozott. "Folytatódik a vallásgyalázás. Krisztust káromolták a Tilos Rádió sajtótájékoztatóján" - olvashattuk öles címben december 29-én, ugyancsak a Magyar Nemzet első oldalán, annak nyomán, hogy a Tilos Rádió kurátora nem látott kivetni valót abban, hogy az egyik műsorukban Krisztust fattyúnak nevezték. "Ha valaki házasságon kívüli gyermeket nevel... Jézus, az egy zsidó fattyú volt, ez ilyen egyszerű, nem?" - jelentette ki, s hozzátette: nem kell megijedni a szavaktól.

Nem kell megijedni?

A másnapi Magyar Nemzet vezércikkében Csermely Péter ezt írta: "A zsidó »fattyúk« meg ti vagytok, srácok, ott, a Tilosban. Ez ilyen egyszerű, nem?"

Ez ilyen egyszerű? Néhány magáról megfeledkező zsidó (vagy akár: nem zsidó) zsigeri rasszizmusa (keresztényellenességként kódolt⁹ magyar- és nemzetellenessége) újra kiváltja majd a származásfirtatást, növeli, elmélyíti a zsidóellenességet?

Nagyon fontos, hogy ne így legyen. Nagyon fontos, hogy mindkét oldalon a maguk helyi értékén mérjék a valóban elítélendő megnyilvánulásokat. Sem kimondva, sem kimondatlanul ne csináljunk úgy, mintha egy ilyen Barangó-féle személyesítené meg a magyar zsidóságot, aki most részegsége miatt kimondta volna, amit mások csak gondolni merészelnek. Nagyon fontos, hogy a nemzeti tábor egyik legnevesebb törzsi harcosa, Bayer Zsolt, az iménti tűzifás keresztgyalázás után ezzel a címmel, ezzel a mondandóval jelentetett meg írást ugyancsak a Magyar Nemzetben: "Azért sem leszek antiszemita". S teszi hozzá: "Dehogy, jaj, dehogyis vagytok ti zsidók. Ti semmik se vagytok. Anyagok vagytok, fehérjék, szénvegyületek, zombik."¹⁰ S nem kevésbé fontos, hogy akik őt a túloldalon eddig ugyancsak szívesen bélyegezték antiszemitának, felfogják ennek a mondandónak a valódi tartalmát, az igazi lényegét: Bayernak sem valakinek a zsidóságával (származásával) szokott soha baja lenni, még véletlenül sem; hanem azzal, amikor valaki a zsidósága (kisebbsége, üldözöttsége, védettsége) mögé bújva, a tolerancia és a szabadság bajnokának mutatkozva kedvére utálkozik, gúnyolódik, embertársain és gyűlölködik ellenük.

Könnyen lehet, hogy a kölcsönös belátások eredményeképpen drasztikusan megcsappanna a "hazaárulók", "idegenszívűek", illetve az "antiszemiták", "rasszisták" száma; ezzel együtt pedig fellazulnának, összetöredeznének a törzsek. Kinyílnának a gettókapuk, s a két tábor között lassan benépesülne a Senki földje.

A cionizmus

A cionizmus (azaz zsidó nacionalizmus) a magyar nacionalista felfogása szerint eleve "halálos" ellensége a magyar népnek, a magyar nemzeti törekvéseknek. A hétköznapi logika teljesen alátámasztja ezt az egyébként (mint látni fogjuk) csupán látszat-, de legfeljebb is féligazságot: a zsidók a zsidó nép érdekében, a magyarok a magyar nép érdekében harcolnak, márpedig ha egy élettérben élnek, akkor csak egymás kárára érvényesülhetnek. Lám, még az olyan tekintélyes tisztséget betöltő zsidó, mint Landeszmann főrabbi, ő is úgy vélekedett, hogy a zsidók hozzájárulása nélkül a magyar kultúra csupán a bőgatyával és a barackpálinkával tudna dicsekedni. Márpedig aki így gondolkodik, nyilvánvalóan mindig arra fog törekedni, hogy erejéhez és befolyásához mérten a zsidó kultúrát, a zsidó jelleget, a zsidók érvényesülését támogassa, erősítse közös hazánkban - a magyarral szemben.

Ha azonban a kérdést úgy tesszük fel, hogy ez a zsidó kultúra, ez a zsidó jelleg végül is egyértelműen a kárára, vagy talán bizony a hasznára is vált a magyarnak; a hagyományos magyar jelleg helyére való nyomulásával csak szegényítette, vagy éppenséggel gazdagította is a közös élettér közös kultúráját; akkor már gyanítható, hogy a zsidó és a magyar nacionalizmus akár termékenyítőleg is hathat egymásra, s kölcsönös előnyökkel járhat mindkettő számára.

Nyilvánvaló azonban, hogy az a fajta rasszista ihletésű (a nem-zsidó magyar kultúrát valósággal lenéző) cionizmus, amely egyeduralkodásra, de legalábbis a "nemzeti", "jobboldali" kultúra módszeres lejáratására és háttérbe szorítására törekszik, egyáltalán nem méltányolható és méltányolandó a magyar nacionalizmus számára, hiszen ettől (Csoóri kifejezésével élve: a "fordított asszimiláció"-tól) már nemhogy nem gazdagodna, de még a léte is veszélybe kerülne. Ez már nem az önmagát gazdagító befogadás-elfogadás helyzete és esete lenne, hanem a teljes önfeladásé. De a visszájáról is igaz ez: a zsidók számára is elfogadhatatlan a "többségi" ízlés egyeduralmának méltánylása, hiszen ugyancsak önfeladáshoz - ezúttal a zsidók önfeladásához vezetne.

Nyilvánvaló, hogy elméletileg is roppant nehéz - hát még gyakorlatilag - pontosan meghatározni azt a határt, ahol még kölcsönös gazdagodásról beszélhetünk, s nem pedig már valamelyik közösség, etnikum veszélyes önfeladásáról.

Az igazi (fajgyűlölő) antiszemitákat segítheti a határ felismerésében, ha felfigyelnek arra a tényre, hogy az általuk nem kívánatosnak tartott globalista, kozmopolita, multikulturális, fogyasztásközpontú stb. felfogás agresszív terjedéséhez még szükség sincsen a zsidókra: egyetemes szemléletük, a pénzvilágban betöltött szerepük kétségkívül egyik táplálója volt e folyamatnak, s lehet, hogy a gyorsaságért "felelőssé" tehetők, de magáért a folyamatért (tendenciáért) semmiképp. Annak a (fajgyűlölő) antiszemitának, aki Budapestben csupán a "bűnös Judapest"-et látja meg, s úgy véli, az a mérhetetlenül sok "zsidó" pénz, amelyet ráfordítottak, a magyar léleknek lakhatatlan, nyüzsgő világvárost csinált a magyar fővárosból, segíthet felfogása helyrebillenésében, ha arra gondol, hogy a világban van még jó néhány még nagyobb és még nyüzsgőbb és még lakhatatlanabb és még világibb város, amelynek épülésében a zsidó tőke semmiféle szerepet nem játszott. Leginkább történelmi okokból a zsidóságnak lehet sajátos, markáns életszemlélete, de nincs olyan életszemlélete, amely kizárólag a sajátja volna. Mivel pedig a világ zsidósága töredékét teszi ki a világ, a magyar zsidóság pedig Magyarország népességének, a fajgyűlölő antiszemiták gondolatának és ellenszenvének azon a határvonalon célszerű lecövekelnie, ahol a nem kívánatos folyamatok, jelenségek elleni harc a zsidók elleni harccá változna. (Röviden és praktikusan: Egytől-egyig zsidó-e, aki gyökeresen másképp gondolkodik, mást akar, mint "én"? Ha nem, akkor a zsidókról szólni - a lényegről való megfeledkezés, figyelemelterelés, s a változtatás ellehetetlenítése.)

A zsidó rasszisták számára a határvonal megtalálásához annak belátása nyújthat segítséget, hogy a zsidóság valóságos elfogadásának, a fajgyűlölő zsidóellenesség visszaszorulásának, sőt, általában a zsidóság emelkedésének esélyeit hosszú távon sokkal inkább rontja a bűntudat, a megbocsátás, az anyagi kártérítés kikövetelése, sőt, kikényszerítése, mint amennyire segítené. Egy nem-zsidóban pusztán az a mindennapos élmény, hogy a televíziós csatornák között válogatva jószerivel mindig belebotlik valamilyen "zsidó témába" (zsidó témájú filmbe), azt az elkerülhetetlen érzést, sőt, meggyőződést támasztja, hogy a zsidók, lévén pozitív aránytalanságban (a médiában, a filmgyártásban, a filmforgalmazásban), tudatos agymosásnak és lelki megdolgozásnak vetik alá őt (saját érvényesülésük garantálására). A zsidóság - történelme, kultúrája, üldözöttsége okán - méltán kíván különleges figyelmet s elbánást; abban a pillanatban azonban, hogy ezt mértéken felül - mások történelmére, mások kultúrájára, mások üldözöttségére való tekintet nélkül - óhajtja, szembe kell néznie azzal, hogy a joggal bűntudatos és bűnbánó többség előbb-utóbb nyíltan ellene fordul. Akkor pedig már az "antiszemita" vád sem fog tudni segíteni. Egy kisebbségről még elhitethető, hogy "betegesen" zsidógyűlölő, a többségről már nem. Még talán egy egész jobboldalról is; de már egy olyan nagy múltú demokratikus ország, mint Nagy Britannia, baloldaláról, sőt, nagy tekintélyű, híresen tárgyilagos közmédiumáról, mint amilyen a BBC, már aligha.

A nemzetféltő (nem fajgyűlölő, nem antiszemita) magyar nacionalisták számára a türelem határvonala addig terjedhet, ameddig a jellegzetesen zsidó kultúra vagy világfelfogás a maga sajátos vonásait nem akarja dominánssá tenni; pontosabban: nem egyenlő versenyfeltételek között akarja dominánssá tenni. Ebből következőleg: a másik oldalnak, ha nem akar valóban magyar- és nemzetellenessé válni, ha nem akar a valóban felelősségteljesen és "joggal" nemzetféltőkkel törzsi harcba bocsátkozni, ugyancsak eddig a határvonalig szabad elmennie. A határvonal pontos helyét azonban csak a két etnikum, a két kultúra mindennapi harca határozhatja meg: nincs mit szépíteni, sem rémüldözni azon, hogy két más önazonosságú közösség természetes módon megütközik egymással a nagyobb érvényesülésért; egyedül arra kell ügyelni, hogy a nemtelen eszközök és módszerek használatáról (megbélyegzés, kirekesztés stb.) kölcsönösen tegyenek le.

Semmiképp nem járható út például, ami a Frankfurti Könyvkiállítás dolgában történt: első lépésként az értelmiség baloldali-liberális (részben zsidó) vonulata dominálja és képviseli a magyar írótársadalmat; második lépésként Csurka István az egész képviselői gárdát gyakorlatilag (kurziválással) zsidónak titulálja; a harmadik lépésben antiszemitizmussal vádolják Csurkát; a negyedik lépésben pedig antiszemitizmussal vádolják Orbán Viktort, mert szükségesnek ítélte, hogy a Frankfurti Könyvkiállítás szereplőit ne egyoldalúan válasszák ki. Nos, ameddig a baloldali-liberális értelmiség úgy véli, hogy ő képviseli az igazi minőséget, s ezért joggal játszik domináns szerepet a bemutatkozók között, addig a hisztérikus törzsi csetepaté újabb és újabb kitörése elkerülhetetlen. Továbbá: ameddig Csurka nem hajlandó (kétségtelenül fáradságosabb munkával, mint amennyit a "zsidózás" igényel) pontosan meghatározni s bizonyítani, melyek azok az értékek, amelyek okán a "nemzeti" oldalnak éppen olyan részvételi súly és tér dukál, mint a mostani szereplőknek; s amíg nem hajlandó megérteni, hogy itt sincsenek csak zsidókra érvényes értékek, tehát a "zsidózással" valósággal elferdíti, eltakarja, sőt, kihámozhatlanná teszi a lényeget; addig ugyancsak marad a hisztéria. Továbbá: amíg Csurka intelméből "odaát" csak a zsidóellenességét hallják ki, s nem hallják ki, ami mögötte van: a "nemzeti", "népi" kultúra féltését, ugyancsak marad a hisztéria. S végezetül: amíg Orbán pragmatikus kiegyensúlyozó törekvését, antiszemitizmusként értékelik, addig az értékelők híján vannak annak a felismerésnek, hogy mégis átlépték azt a határt, ameddig a kultúrák még kölcsönösen gazdagítják egymást; s amelyen túl már olyan sérülések (sérelmek) születnek, amelyek eleve kizárják az egymás iránti kíváncsi odafigyelést, érdeklődést, az egymásra való termékeny fogékonyságot, nyitottságot.

Végezetül külön kell szólnunk egy olyan tényezőről (körülményről), amely a maga kétségtelenül egyedien (páratlanul) drámai vonásai révén különleges tartalommal tölti meg a zsidó (cionista) identitást. A holokausztról beszélek, mely a többi "magyar- és nemzetellenes" ok és indíték hátterében is ott van, szóltam is már erről. E világra szóló tragédiának itt ama következményére mutatok rá, amely a zsidók részéről (és nem feltétlenül csak tőlük) abban a kívánságban fogalmazódik meg, hogy e filozofikus értékű-mértékű borzalom legyen a mindennapi életfelfogásunk-életvezetésünk alfája és omegája. Szilágyi Ákos szavaival:

"E világon semmi nem maradhat érvényben Auschwitz eleven emlékezete - folytonos elképzelése és elgondolása - nélkül. Ebben az értelemben: Auschwitz a kánon, vagyis a zsinórmérték, a törvény, amelyhez mindent mérnünk kell. Auschwitz az a fundamentum, amelyen a világ megállhat. Spirituális értelemben csak egy ilyen fundamentumra épülhet nem auschwitzi világ. Igaz világ."¹¹

E szemlélet azt sugallja, hogy a világ tragédiáinak sora - sőt maga a világ is - voltaképpen a holokauszttal kezdődött és végződött. Lehet tisztelettel adózni e fájdalom szülte felfogásnak, ám alighanem, így vagy úgy, de eltorzul az az élet (legyen bár zsidóé vagy nem-zsidóé), amelyet ilyen kurta zsinórhoz mérnek. Ha ezt kívánják, olyan óhajuk ez zsidóknak nem-zsidókkal szemben, amelyet egyetlen nép sem tudhat teljesíteni; ezért eleve magában hordozza a szembenállás, a háborúskodás csíráját.

A zsidó emancipáció

Az a zsidóság, amely a tizenkilencedik században késznek mutatkozott beolvadni a polgárosodó nemzetállamokba, s többségében levedlette nem csak a vallását, de még a régi nevét is, az a század végére kénytelen volt szembenézni azzal a ténnyel, hogy mindenféle törvényi egyenlőség ellenére, ő mégiscsak másodrangú maradt, vendégnek, idegennek számít. A nacionalizmus, antiszemitizmus fellángolása, a származás firtatása, az életveszélyes fenyegetettség érzete magától értetődően terelte a zsidóság gondolkodását, útkeresését abba az irányba, ahol a megkülönböztetés teljes megszűnését remélhette. Ahol már nem lehet bélyeg, és semmilyen tekintetben nem lehet hátrány az, hogy valaki - vagy valakinek a szülei, nagyszülei - nem magyarnak, németnek vagy franciának, hanem zsidónak születtek. Ez a világ elméletileg - és voltaképp gyakorlatilag is - az a világ, ahol megszűnik a nemzetek jelentősége; mondhatnánk, megszűnik annak a jelentősége, hogy ki nemzett kicsodát; ezzel szemben nemzeti jellegüket vesztett országok, állampolgárok, általános emberi jogok, nemzetek feletti kereskedelmi, politikai és kulturális szervezetek, vagyis mindenféle egyetemes intézmények és gondolatok népesítenek és hálóznak be mindent. Ez a világ sokkal otthonosabb az egyenjogúságát kereső zsidónak, mint az, amelyben a kirekesztésére törekszenek; ráadásul sokkal kevésbé otthonos lehetséges vetélytársainak (a többi embernek), azoknak, akiket a nemzeti kötelékek viszont inkább a szülőföldhöz fognak.¹²

Mindebből következően azok a zsidók is, akiknek nincs erős zsidó vagy nincs erős kettős (zsidó-magyar) identitásuk, ha döntési helyzetbe kerülnek, azokat a törekvéseket fogják támogatni, amelyek a magyar nemzeti jelleg gyengüléséhez, és a hazai viszonyok egyetemes jellegének erősítéséhez vezetnek. Ám mindebből nem következik - miként már többször felhívtam rá a figyelmet -, hogy csak a zsidók gondolkodnak s viselkednek ekképpen. Az antinacionalista táboron belül a zsidóság - az emancipációra, egyetemességre törekvő zsidóság - létszámában bizonyosan töredéke a "tagság" egészének. Súlya, hatása, befolyásoló ereje számarányánál bizonyosan nagyobb, de a nacionalistáknak ezzel a ténnyel szemben is legfeljebb egyetlen teendőjük lehet: soha ne azzal a veszéllyel foglalkozzanak, melyet a zsidóság emancipációs törekvései jelentenek (jelentenének) a magyar nemzet számára, hanem kizárólag azokkal, melyeket általában az antinacionalisták törekvései jelentenek. Az otthonát kereső zsidó számára mindenekelőtt úgy lehet otthonossá tenni Magyarországot, ha valóban meggyőződhet róla, hogy soha nem azért érdekes, hogy mit mond vagy mit csinál, mert zsidó, hanem attól teljesen függetlenül. Ha ezt megélheti, könnyen lehet, hogy Magyarországon is otthonosabban érzi majd magát, s nem fog sietni, hogy otthonából a sokadik egyen-világfalu szülessék.

A zsidó sértettség

Érthető, hogy a túlélőknek, a leszármazottaiknak és az elpusztultak leszármazottainak egyaránt fáj, hogy a pusztulásra szánt zsidókat a magyarok nem védték foggal-körömmel, akár az életük árán is. Úgy, ahogy esetleg testvér tenné a testvérével. Az meg különösen fáj, hogy akadtak magyarok (igaz, kevésről tudni), akik még köptek is a menetben tereltek-hurcoltak láttán, hozzá téve: "büdös zsidók". A kitörölhetetlenül fájó emlékek azonban nem tekinthetők alkalmas lelki közegnek egy történelmi kor tárgyilagos megítélésére.¹³ Az alábbi "eredeti felvétel"-ből (korhű dokumentumból) világosan kitűnik, hogy Európában utolsóként Magyarországon maradt fent jelentős zsidó közösség, amely itt viszonylag biztonságban élt. Mint ahogy az is teljes egyértelműen kiderül, hogy az az örökké hangoztatott vád is, mely szerint "Magyarország volt Hitler utolsó csatlósa", inkább eltakarja az igazságot, semhogy a maga történelmi valóságában mutatná fel. Az ilyesféle hangzatos vádakat, persze, meglovagolja aztán mindenki, akinek ez érdekében áll, vagy akinek lelkes tudatlanságából ennyire telik. Így lesz a rosszindulatú vagy csak gyanútlan (tudatlan) fejekben Horthy Miklós kormányzóból náci, a Horthy-rendszerből fasiszta diktatúra, a jobboldalból hungaristák, nyilasok gyülekezete; náci és fasiszta mindazokból, akiknek akár csak egy fél jó szavuk akadna arról a korszakról.

Török Bálint, a korszak körültekintő kutatója a Magyar Szemlében megjelent tanulmányában kitűnő áttekintést nyújt a magyarok, kiváltképp a magyar függetlenségi mozgalom zsidómentő tevékenységéről. Dokumentált példák sokaságát sorolja, amelyekből talán nem szükséges itt akár egyet is idézni. Az ugyanis, hogy voltak zsidómentő magyarok, köztudomású, csak annak nincs füle rá, akit vagy múlhatatlan fájdalmai vagy hamis szándékai (a magyarság kollektív megbélyegzése) süketté tesznek.

Fontosabb itt egy olyan, kevésbé nyilvánvaló történelmi tény felvillantása, amely fényesen igazolja: teljesen indokolatlan "a zsidók" (mint áldozatok) és "a magyarok" (mint bűnösök) holokauszt előtti magatartásának merev elválasztása, szembeállítása. Igenis, tudomásul kell venni, hogy nem csak az áldozatok, de a "bűnösök" is sok tekintetben olyan kényszerhelyzetben voltak, amelyből nem volt szabadulás. Márpedig Horthyék igencsak szabadulni szerettek volna.

Mint Török Bálint írja, a világháború éveiben a magyarországi zsidóság helyzete igen szoros összefüggésben volt a magyar-német viszony alakulásával. Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt (1942. március 9.-1944. március 22.) nyilvánvalóan romlott ez a viszony. Ennek Török szerint három oka volt: 1. a kormány azon törekvése, hogy csökkentse a magyar haderő részvételét a hazai cselekményekben; 2. a kiugrási tárgyalások megkezdése; 3. a zsidókérdés úgynevezett "végleges megoldásá"-tól való merev elzárkózás.¹⁴

"A kiugrási kísérletek és a zsidóság sorsa közötti szoros összefüggést világosan látta a Cionista Világszövetség vezető szerve, a Zsidó Ügynökség." - állapítja meg a kutató. Jól mutatja ezt - teszi hozzá - A. W. G. Randall külügyi tanácsos feljegyzése a Namier professzorral folytatott tárgyalásról. Török itt a Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban című kötetből idéz, (jelentéktelen rövidítésektől eltekintve) szó szerint a következőket¹⁵

"Namier professzor tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylag biztonságban élő 800.000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg ezt hadseregük lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradó jelentős zsidó közösséget.
(...) Namier professzor közölte, a zsidókat illetően egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni."

Emeljük ki és ismételjük meg azokat a fontos információkat, amelyeket ez a rövid szövegrészlet foglal magába; s amelyek helyénvaló értékelése talán megváltoztathatja (megváltoztathatná) a magyar zsidóság sértettségből fakadó (ezúttal nem idézőjeles) magyar- és nemzetellenességét.

• Namier professzor és munkatársai nem egy zsidóellenes vagy a kérdéskörben semleges (érintetlen), jelentéktelen intézménynek, hanem éppen az önálló zsidó állam, önálló zsidó lét megteremtését szolgáló zsidó világszervezet tagjai (vezetői), akik egyúttal tisztában vannak a magyarországi zsidók érzéseivel, gondolataival, reményeivel, idevágó álláspontjával.
• Eme felelősségteljes zsidó álláspont szerint Magyarországon viszonylag biztonságban élt a "jelentős" (800 ezres) zsidó közösség, méghozzá "Európában utolsóként".
• A zsidóságnak mind a külső, mind a belső képviselői és érintettjei tisztában voltak a Németországtól való "idő előtti szakítás" lehetséges következményeivel; azzal, hogy ilyen lépésre a németek valószínűleg "az ország megszállásával", a zsidó közösség "kiirtásával" válaszolnának.
• A hiánytalanul zsidónak és hiánytalanul felelősségteljesnek tekinthető álláspont szerint tehát a zsidókat illetően az "egyetlen remény" az volt, hogy "a magyarok addig nem tesznek semmit", amíg nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni (azaz megszállni az országot).

Mindezekből a tényekből a következők szűrhetők le a zsidó sértettségre (magyar- és nemzetellenességre), illetve a zsidó - nem-zsidó háborúzásra vonatkozólag.

A (nem-zsidó) magyarokat semmilyen tekintetben nem illetheti a kollektív bűnösség (elvetemültség, alávalóság) vádja; a magyarságtól semmilyen tekintetben nem kívánható meg, hogy legyen kollektív bűntudata; sem vezetőinek, sem vezetettjeinek (a "nép") egésze révén. Ha abban a történelmi helyzetben a Cionista Világszövetség vezető szerve, a Zsidó Ügynökség kezében lett volna a magyar kormány, ugyanúgy őrizte volna "az utolsó csatlós" biztonságot nyújtó állapotát, ahogy ezt "a magyarok" tették.

Figyelemre és megfontolásra méltó a magyarországi holokauszt legismertebb kutatójának, Randolph Braham professzornak az álláspontja, aki szerint: "A bűn mindig egyéni bűn. Még Eichmann gyereke is ártatlan számomra. A történelem kötelessége az események rögzítése. És nem a harag örökítése."¹⁶ Viszont: mint az emberiség tagjainak, a magyaroknak osztozniuk (osztoznunk) kell a felelősségben, együttérzésben, mindenki mással együtt.

A kollektív bűnösség (vagy akár a kollektív ártatlanság) hangoztatása mögött ugyanazok az általánosító hajlamok mutatkoznak, amelyek egyszer már magát a zsidóságot is bűnös népként állították a vádlottak padjára. Az igaztalan vád nem erősíti, hanem gyengíti a bűntudatot; nem az együttérzést táplálja, legfeljebb a látszatát: a képmutatást.

"Az utolsó csatlós" alávaló szerepének sűrű hangoztatása, vele szemben "az utolsó menedékhely" tényének elhallgatása vagy eljelentéktelenítése: a valóság (igazság) eltorzítása. Akárcsak a népirtás és a németeknek való kiszolgáltatottság közötti szoros összefüggés semmibevétele. A "kollektív bocsánatkérés" szorgalmazása, a magyarság erre való felszólítása egyes vezetőinek haszonelvű, készséges egyetértését eredményezheti, de nem növelheti általában a (nem-zsidó) magyarságnak a zsidókkal való együttérzését és a zsidóság iránti rokonszenvét.

A zsidóság áldozatait, az áldozatok leszármazottait megilleti a feltétlen együttérzés, az emlékező tisztelet. A zsidóság egészét, minden egyes egyedét viszont a legkevésbé sem illeti meg semmiféle különleges, származásból fakadó kiváltság, származásért megelőlegezett különleges bánásmód. A kettős mérce alkalmazása, a politikai korrektségbe csomagolt privilégiumok létezése ugyanis ütközik az emberek elemi igazságérzetével; csak mert hallgatnak róla, még hat bennük és utat (levezetődést) keres magának az ellenszenv.

Mindezzel együtt és mindezek ellenére: a zsidóság szavakkal kifejezhetetlenül tragikus áldozata a világháborúnak, a holokausztnak; éppen ezért bölcs ember immár közel hatvan évvel a tragédia után sem várja, hogy a zsidók hűvös elfogulatlansággal, tárgyilagosan és igazságosan viszonyuljanak hozzá (azaz a rémtettekhez). Nem kívánja, hogy a zsidóknak ne fájjon, "mit tett" velük "a magyarság". Arra ügyel csupán, hogy a különleges, megértő bánásmód nyomán ne csorbulhasson a teljes, sokarcú igazság; a sérelmi torzítás ne terebélyesedjék akkorára, hogy az már a közös életet mérgezhesse. Benne a (magyar) zsidókét.

A félelem

Bölcs ember ugyanígy nem kívánhatja azt sem, hogy általában a pogromok, különösen pedig a tömegtermelés mintájára (hatékonyságával) megszervezett népirtás után a zsidók soha ne féljenek, soha ne legyenek túl érzékenyek, soha ne rémüldözzenek és ne kiabáljanak akkor, amikor a jelenben mégoly halvány jeleit, ismétlődéseit fedezik fel a múltnak. Bölcs ember nem kívánhatja, hogy egy (sőt, több) koncentrációs tábort megjárt zsidó (Kertész Imre) soha, semmiképp ne hallucinálhasson új nyilasokat a mai tévéképernyőkre. Bölcs embernek itt ugyancsak arra kell ügyelnie, hogy a félelmi logika s a félelem hisztériája (az indokolatlan képzettársítások, a hamis, oktalan, bántó, sőt, sértő következtetések - ld. pl. Nádasnál a népirtani vágyó nacionalistákat) ne burjánozhasson el annyira, hogy ellehetetlenítse a közös életet.

A zsidók félelmének csökkentésére egyik gyógyír lehet annak a belátása, hogy igazán félnek. Ennek elvitatása (ld. pl. Csurkától) éppen azt fejezi ki, hogy semmi empátiát, semmi megértést nem mutatnak irántuk, tehát megint nem lesznek, akik szükség esetén megvédenék őket. A zsidók félelméhez való nem-zsidó viszonylást valósággal kulcskérdésnek vélem a törzsi háború alakulása - jövőjének alakítása - szempontjából. Mint másutt (Az "antiszemitizmus" színe és visszája című fejezetben) rámutattam, a félelem s az üldözöttség sűrű hangoztatása, nyomában a kritikák s a vetélytársak elhallgattatása akár politikai, gazdasági előnyökkel is járhat; semmiképpen nem volna szerencsés azonban, ha abból a - kétségtelen - tényből, hogy a félelemnek vannak vámszedői, arra a következtetésre jutnánk, hogy a zsidók többsége csupán haszonlesésből imitálja félelmét.

A nacionalizmustól, kirekesztéstől, újabb üldözésektől való félelem nagyon is jelenvaló, és nagyon is meghatározza sokak (zsidóságukban érintettek) viselkedését, választásukon keresztül pedig akár az ország sorsának jobbra vagy balra fordulását. "Nem ettől a vitától várom az igazi nagy fordulatot. Én azt várom csak, hogy ez a négyévi rettegés szűnjön meg" - jelenti ki Lang Györgyi a 2002. évi országos választások hajrájában, az Orbán - Medgyessy vita előtt a Blikkben.¹⁷ Ungvári Rudolf író pedig azt vallja be a Népszabadságban 2003. márciusában, Medgyessy titkosszolgálati múltjának kiderülése után, hogy "noha életem legnagyobb része félelemben telt el, ma nem tehetek mást, mint hogy a jelenlegi kormánypártokat s ezzel közvetve Medgyessy miniszterelnököt támogatom, holott azt tartottam volna tisztességesnek, ha titkosszolgálati múltja miatt lemondott volna. Nem a törvények, hanem az én egykori félelmem miatt. Azért, mert ha én tudom akkor, ki ő, nemhogy féltem, de rettegtem volna tőle, mint minden belügyestől."¹⁸ Tanulságos megfigyelni, vajon mi az a súlyos tényező, az a rettenetes körülmény, ami engedi felülemelkedni egykori félelmén, kik azok, akik hajdani szörnyű rettegése kiváltóinak helyére nyomakodtak:

"Ma azonban azoktól tartok, akik magukat, politikai mozgalmukat »nemzetinek«, a nemzeti érdek »igazi« letéteményesének tekintik. Mostani félelmem ugyan különbözik az állampárt idején érzett félelmemtől, de - ami engem illet - félelem ez is a javából. E gondolkodásmód képviselőivel legalább annyira nem tudok szót érteni, mint egykor a pártállam híveivel. - Tagadja a nemzetet és a hazát! - diadalmaskodnak. Holott csak azt tagadom, hogy léteznék »nemzetibb« meg »hazább«."

No, ismét tudomásul kell venni, ez az igazi törésvonal, a valódi vízválasztó: az, ami, ha választani kell egykori diktátorok és új demokraták között, a kisebb félelem, a kisebb ellenszenv okán inkább a régieket, az egykor rettegett diktátorokat, titkosszolgákat választatja oly sokakkal - a nacionalistákkal szemben! "Vízválasztó félelem" - írja is le a kertelés nélkül Földes Anna újságíró, élénk színekkel (szavakkal) ecsetelve fenyegetettsége mibenlétét:

"Politikai indíttatású félelmet utoljára talán a Fidesz uralmának vége felé éreztem, amikor világossá vált, hogy az új jobboldal a réginek (szélsőségeivel együtt) közvetlen örököse, és hatalmának továbbélése, megerősödése a Horthy-rendszer ideológiájának szélsőségeivel - revizionizmussal, rasszizmussal, antiszemitizmussal fenyeget. Mert bevallom, ma is félek, méghozzá nemcsak a gyilkosoktól, de a gyilkos szavaktól és indulatoktól is."¹⁹

Egyelőre csak az tűnik nyilvánvalónak, mi nem lenne helyénvaló válasz a vízválasztó félelmekre. Elsősorban is: a nemzeti önfeladás. Végzetes lenne, ha saját nemzeti érdekeink szem előtt tartását azok az antinacionalista szólamok és törekvések homályosítanák el, amelyek az Európai Unióba való feltétlen integrálódást szorgalmazzák. Nincs messze az az idő, amikor történészek, új évezredünk első éveinek szakavatott elemzői csudálkozva fogják megállapítani, hogy Magyarország egykori politikai és szellemi vezetői milyen szerény figyelmet szenteltek a sajátosan magyar érdekeknek. Alig-alig fognak olyan figyelmeztető szavakra bukkanni, mint éppen Pokol Bélái, aki egyik írása alcímében megállapítja: "A magyar állami szuverenitás nagyobb mértékben csökken, mint az a csatlakozás körüli népszavazási vitákban megjelent".²⁰

Szintén nem tűnik járható útnak a csak az érzékenységekre ügyelő, kettős mércének teret engedő hallgatás vagy udvarias mellébeszélés. Szilvan Salom, a zsidó állam külügyminisztere alighanem a lényegre tapintott, amikor az országával szembeni kritikus hangok Európa-szerte tapasztalható megerősödése mögött nem az antiszemitizmus jelét látta, hanem inkább Izraelnek a médiában való túl gyakori jelenlét.²¹

A mi törzsi háborúnkban is minden bizonnyal közelebb visz a megoldáshoz - a háborúság mérséklődéséhez - a nyílt beszéd, a okok, indítékok megértése, s nyomukban a tisztázódás esélye. A legalapvetőbb jelenségek és fogalmak dolgában sincs kellő rálátás és világosság, e nélkül pedig nemcsak mellébeszélünk, de el is beszélünk egymás mellett.

Akármilyen meglepő, de még abban sincs közmegegyezés, mitől tekinthető a nemzet, nemzetnek. A témával foglalkozó kutatók is csak mostanság jutottak arra a felismerésre, hogy többről, illetve másról van szó, mint közös nyelvről, közös államról vagy akár közös származásról, közös (népi) kultúráról. Mint Gángó Gábor irodalomtörténész mondja, "az egy nemzethez tartozó egyének »halmazának« megállapításához elsősorban az egyének igen-igen nehezen megingatható belső meggyőződését kell figyelembe venni. A nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések és mítoszok az irányadók"²².

Ennek kölcsönös belátása egyúttal eljuttathatná a feleket arra a felismerésre, hogy magától értetődő: nemzeti érzéseink, felfogásaink különbözőek. A nacionalizmustól, antiszemitizmustól való félelem táplálta meggyőződések és mítoszok nem lehetnek azonosak a nemzetféltés táplálta meggyőződésekkel és mítoszokkal. A nemzeti sorskérdések dolgában a "nemzeti" törzs tagjai éppen ezért teljesen hiába kívánják, hogy a másik törzsbéli zsidók érzékenysége ugyanakkora legyen és ugyanarra irányuljon, mint az övék. Megfordítva is igaz: ugyancsak hiábavaló (sőt, ugyancsak rossz vért szülhet), ha az "antinacionalista" zsidóság különféle eszközökkel-módszerekkel arra igyekezik rávenni a másik törzsbelieket, hogy mondjanak le nemzeti, hazafiúi érzéseik - érzékenységeket sértő - kinyilvánításáról. Be kell látnunk Gángó Gábor igazságát, mely szerint "Egy nemzet tagjai közösen rendezgetik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák ki és őrzik szimbólumaikat, tradícióikat"²³, és azt is be kell látnunk, hogy e nemzet két törzse, amely egy világra és örökkévalóságra szóló történelmi tragédia, a holokauszt során egymással szembe került, óhatatlanul a saját szája íze szerint, akár a másik ellenében igyekszik rendezgetni a közös múlt emlékeit, kidolgozni a maga szimbólumait, megteremteni a maga mítoszait.

Ezt a voltaképp világos helyzetet lehet aztán kellő együttérzéssel, kölcsönös belátásokkal kezelni, vagy pedig rosszabb esetben lehet hisztériakeltésekkel, szakadatlan ütközetekkel tarkítani. Utóbbit például oly módon, hogy a másik törzs által már elfogadott nemzeti jelképeket (kokárdát) kisajátítom a magam törzse számára. Majd elcsodálkozom, hogy némelyek "odaát" nem átallnak sárga csillagra asszociálni...

A SZOCIALISTÁK ANTINACIONALIZMUSÁNAK
OKAI ÉS INDÍTÉKAI

A Törzsi trilógiában több helyütt is foglalkozom a szocialisták antinacionalizmusával (ld. mindenekelőtt az Első könyv: Antinacionalisták - nacionalisták fejezetét). Ebben a fejezetben összefoglalom, mi minden okozza, táplálja (okozhatja, táplálhatja) a magyar szocialisták nacionalizmus-(a túloldalról nézve: magyar- és nemzet-)ellenességét.

A tényezők egyik csoportja nem csupán a magyar, de általában a baloldali antinacionalizmus jellemző forrása; ezeket alább felsorolom, néhány kulcsszóval egyértelművé teszem tartalmukat, de - közismertségük miatt - részletesebb elemzésüket szükségtelennek ítélem.

Vannak azonban olyan (antinacionalizmusban testet öltő) okok és indítékok, amelyek éppen a Szovjet Birodalom egykori szocialistáinak, ezen belül a magyar baloldal sajátjai; ezekkel résztelesebben foglalkozom. Ugyancsak a sajátosan magyar motivációk között vizsgálom azt az új jelenséget, amely a baloldal és a zsidóság (pontosabban: Izrael) viszonyulásának megváltozását jellemzi, de éppen azért érdekes számunkra, mert miközben a nemzetközi baloldal egyre kritikusabb hangot üt meg Izrael politikáját illetően, a hazai baloldal - sajátos érdekei miatt - mintha várna e tendencia felismerésével és a véleményváltással.

Általános források:

• modernség (korszerűség, újszerűség), haladás (felvilágosodás, ateizmus, materializmus): a hagyományőrzéssel (konzervativizmussal), a népi-nemzeti jelleg hangsúlyozásával, a történelmi tekintélyelvűséggel (régi kiváltságokkal, rendiséggel, a nemzeti állam és a történelmi egyház összefonódásával) szemben ("A múltat végképp eltöröljük".)
• egyetemesség (univerzalizmus, internacionalizmus, kifelé való nyitottság, liberalizmus, individualizmus): a nemzeti kötődésekkel, gyökerek ápolásával, befelé fordulással szemben ("Nemzetközivé lesz holnapra a világ!")
• társadalmi értékszemlélet: az egyén megítélésének alapja - a nemzethez, hazához, illetve az erkölcsi normákhoz való viszonyulása helyett - a társadalmi osztályokhoz, rétegekhez, kisebbségekhez, illetőleg a társadalmi fejlődéshez való viszonyulása

Sajátos források:

• rögeszmés jobboldal-ellenesség: az antifasizmus, antinacionalizmus jegyében;
• szolgalelkűség: a külső igazodási pontok elsődlegessége;
• kisebbségi érzés: a csökkentértékűség érzete megszüntetésének vágya; feltétlen törekvés a Nyugat demokráciáival (demokratáival) való mindenféle integrációra ;
• kirekesztettség-érzet: "a nem igazi magyar", "nemzetellenes", "hazaáruló" bélyegek megszüntetésének (lemosásának, megsemmisítésének) vágya a kirekesztő nemzetiek lejáratásával;
• gazdasági és politikai hatalomszerzés: a Nyugat hatalmi törekvéseinek (gazdasági terjeszkedésének) támogatása révén;
• a hazai baloldal filoszemitizmusa: változásának esetleges hatása antinacionalizmusára.

Rögeszmés jobboldal-ellenesség

A magyar baloldal többé-kevésbé egyenlőséget tesz a jobboldaliság, a nacionalizmus és a fasizmus közé. Éppen ezért a jobboldal, s rajta keresztül a nacionalizmus elleni küzdelme élet-halál harc jelleget ölt: a jobboldal ellen harcolni e szemlélet szerint annyi, mint a nacionalizmus, az antiszemitizmus fellángolását megakadályozni, az újabb zsidóirtásoknak, a szomszéd népekkel való háborúzásoknak elejét venni.

E fellángolásoktól való félelem valóságosan van jelen a hazai zsidóságban, a holokauszt egyenes következményeként. De a rákosi és kádári idők tudatos antinacionalizmusa és internacionalizmusa ugyancsak kifejtette a maga általános és távlatos hatását azzal együtt, hogy abban a korszakban a magyar jobboldalt irredentaként, szélsőséges nacionalistaként (hungaristaként) és zsidóüldözőként állították be, és tervszerűen sulykolták azt az érzetet, hogy a magyar bűnös nép. A rendszerváltozás kezdetén a jobboldaliként való önértékelés (önbesorolás) a társadalom elsöprő többségében kisebb-nagyobb ellenszenvet váltott ki. De még az ezredfordulót is az jellemzi, hogy nagyon sok baloldali még mindig csak a régi sztereotípiák szerint képes a jobboldalról gondolkodni, erről a "Jáhim Károly"-nál tett látogatásom is teljesen meggyőzött (ld. Az "ellenség" gyomrában című részt; innen idézek):

"Jáhim feltette nekem a kérdést [...] »Fiatal korodban te nem láttad azokat a filmeket az ellenállókról? A koncentrációs táborokról?« De igen. »Akkor hogyan tudsz jobboldali lenni?« Visszakérdeztem: »És te nem emlékszel Rákosiékra? Nem emlékszel 56-ra? Akkor hogy tudsz baloldali lenni?« Ezt felelte: »Számomra az a Rákosi-klikk volt. És nem a baloldal. Mint ahogy ez a mostani MSZP sem a baloldal. Nincs ma Magyarországon igazi baloldal.«
A félelem, lám, könnyedén megengedi a logika megbicsaklását. A jobboldal egészéhez habozás nélkül lehet a szélsőséges nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus képzetét társítani, a baloldalhoz viszont - ha épp beárnyékolja valami - csak klikkeket és elhajlókat. A jobboldal tehát - e félelmi logikából adódóan - lényegéből fakadóan ember- és emberiségellenes, kirekesztésre és megsemmisítésre törekszik, a baloldal viszont épp ellenkezőleg: lényegét tekintve emberséges és haladó, és csak kivételes elhajlásaiban jelent veszedelmet az egyes ember és az emberiség egésze számára.

Szolgalelkűség

A hazai baloldalon mindig is kulcsszerephez (kulcspozíciókhoz) jutottak azok a személyiségek, akik szinte tüntettek (tüntetnek) azzal, hogy a nemzeti büszkeségnek (fogalmaik szerint: a nacionalizmusnak) még a szikrája is hiányzik belőlük, és odaadóan ápolják és szolgálják a "nagyobb ívű", fogalmaik szerint (éppen aktuálisan) haladó, modern ideológiákat, legyen ez akár Kelet kommunista internacionalizmusa, akár Nyugat kapitalista globalizmusa, akár a "jószomszédi" viszony. Gondolkodási, értékelési (döntési) mechanizmusukat az a fajta pragmatista felfogás jellemzi, mely szerint kerülni kell (kerülni tanácsos) mindenfajta ütközést a nagyhatalmakkal vagy bármilyen más külső hatalmi tényezővel (pl. a szomszédos országokkal), hisz a nemzeti önbecsülés nem akkora érték, hogy érdemes lenne konfliktusokat vállalni érte. Ennek a gondolkodásnak legjellegzetesebb hazai képviselője ma Kovács László, az MSZP elnöke, (2004. november 1-ig) Magyarország külügyminisztere, az ő nevéhez kötődik egyebek között az a hírhedt felszólítás²⁴, hogy "merjünk kicsik lenni"; ő mondott egyszer parlamenti beszédében az Észak-atlanti Szerződés helyett akaratlanul, ám korántsem véletlenül Varsói Szerződést, és ő mondott volna le készségesen arról, hogy a magyar igazolványon ott legyen a Szent Korona, mondván, hogy "Nagy-Magyarország jelképe" sértheti a szomszéd népek érzékenységét. Ennek a fajta szolgalelkűségnek egyébként éppen ez az egyik legfőbb sajátossága: mindenki más (külső tényező, külső hatalom - mint külső igazodási pont) érzékenységére fogékonyabb, mint a saját nemzetéére, honfitársaiéra.

A szocialisták legnagyobb ellenfele - egyebek között - éppen ezzel a kifelé való igazodással és fogékonysággal szemben igyekszik meghatározni önmagát és programját. "A Fidesz ma a nemzeti megerősödés pártja Magyarországon, ezért a kongresszus elé terjesztett program hangsúlyos eleme, hogy a nemzeti érdekképviseletből indulunk ki és az európai uniós kérdéseket is ennek fényében látjuk, szemben az MSZP internacionalista vagy »euroszervilis« álláspontjával" - összegezte Szájer József az ellenzéki párt 2002. december 7-i, európai uniós kongresszusának legfőbb üzenetét.²⁵ Két hónappal később Orbán Viktor pedig így fogalmazott a Duna Tv Heti Hírmondójában: "Ha Magyarország nem jön elő a lábtörlő alól, és nem viselkedik úgy, ahogy egy önbizalommal és önbecsüléssel rendelkező nyugat-európai országhoz illik, akkor a nemzetközi versenyben alul fogunk maradni, ez nem csak lelkileg tesz majd bennünket tönkre, de gazdaságilag is meggyengít."²⁶

A kifelé való erős igazodás és fogékonyság voltaképp jellem és szocializáció, öröklés és nevelés kérdése, és kevésbé tanulásé vagy elhatározásé. A téma kutatója számára szinte szellemi gyönyört okoz az a másképp pedig tragikus és riasztó jelenség, hogy hiába jutnak el a szocialista politikusok addig a felismerésig, hogy a "nemzeti" érdekek figyelembe vétele és a "nemzeti" szólamok hangoztatása bizonyos szintig feltétlenül szükséges (elengedhetetlen), az erre való szocializáltság-fogékonyság teljes hiánya hajmeresztő politikai önfeladásokba, a nemzeti önbecsülés végletes feladására vezeti őket. Ilyennek tekinthető például a magyar miniszterelnöknek (és Kovács László külügyminiszternek, valamint a volt államfőnek, Göncz Árpádnak) a román miniszterelnökkel való közös ünneplése (koccintása) Erdély Romániával való "egyesülésének" (azaz Erdély elvesztésének) évfordulóján; de ez a különös gesztus még menthető lenne azzal, hogy szóban forgó politikusaink tisztában voltak azzal, mit cselekszenek, ám éppen a nemzet (s benne a határon túli magyarok) érdekében fontosabbnak s a jövő szempontjából gyümölcsözőbbnek ítélték a barátkozást. Akkor még nem feltétlenül tudhatták (a szolgalelkűek gyakran vannak megverve vaksággal), hogy a nacionalizmussal átitatott román nagypolitika nem sokat ad a gesztusokra, s pár hónappal később még egy olyan alapvető kérdésben is, mint a Szabadság-szobor felállítása, elképesztő gáncsoskodásokra, kicsinyes alkudozásokra képes. Amikor azonban 2003. szeptember 23-án Medgyessy Péter Bukarestben aláírta Adrian Nastaséval a módosított kedvezménytörvényt, már tudnia kellett, hogy az önfeladó politika a legalapvetőbb közösségi jogokat (pl. a saját kultúrája ápolásáét) sem képes kicsikarni a magyar kisebbség számára. De még itt is találni mentséget. Medgyessy Péter úgy nyilatkozott, valóban felmerült, hogy a szobor ügye miatt lemondja látogatását; de fontosabbnak ítélte a kedvezménytörvény ügyét; ünnepi beszédében pedig még azt is kifejtette, hogy számára a német-francia megbékélés példaértékű a történelmi konfliktusok lezárása és az európai kapcsolatok kezdete tekintetében. Magyarán: továbbra is a megbékélési törekvést tekinti a politikai célok elérése (pl. a Szabadság-szobor felállítása) egyetlen lehetséges útjának. Amire azonban már végképp nem lehet mentséget találni, s lehetetlenség politikai előrelátásnak tekinteni, hanem bizony a nemzeti érzések, szimbolikák iránti fogékonyság egyszerre tragikus és meghökkentő hiányának, az a szoborügy és a kedvezménytörvény-ügy egy-egy jellemző mozzanata.

Medgyessy szerint a német-francia megbékélés mintáját kell követni, s ezért van szükség arra, hogy ismét álljon a Szabadság-szobor, s ezért kell egy emlékmű-park, "amely szimbolizálja történelmeink interferenciáit és párhuzamosságait".²⁷ Ha valakinek, akkor a szocialista rendszer magas rangú politikusának illene tudnia, hogy az efféle emlékmű-park egyben az emlékezetnek is az eltemetése, egy régi világnak és régi ideológiának a múzeum magányába helyezése, éppen úgy, ahogy ez a magyarországi kommunistákkal, illetve szobraikkal történt. Mindennek a megértése azonban nem egyszerűen ismeret, hanem, mint állítom, fogékonyság dolga, s éppen ennek a fogékonyságnak az elképesztő hiányával szembesülhetünk másik példánk esetében. Bár a magyar külpolitika nem sietett részletezni a Medgyessy-Nastase-féle megállapodás (a kedvezménytörvény végrehajtásáról szóló egyezmény) tartalmát, az egyik román hírügynökség (illetve a Magyar Nemzet) jóvoltából a szöveg mégis napvilágot látott. Egy kitétel értelmében a magyar fél az egyezményben vállalja, hogy az Európa Bizottság 2002 decemberében megfogalmazott ajánlásai értelmében lépéseket tesz a magyarigazolvány megváltoztatására, annak érdekében, hogy formája és tartalma ne utaljon a magyar állam és a "rokon kisebbség" közötti politikai jellegű kötődésre. Bár már az is gyomorszorító, hogy Európa akármilyen szinten, de nem átall beleszólni és beleavatkozni ilyen ártatlan dolgokba, mint hogy ott van-e az igazolványon a korona, milyen nemzeti jelképpel bíró idézetek vannak benne, és hogy az igazolvány külseje útlevélre emlékeztet -, a jogos döbbenetet az váltotta és válthatja ki mindmáig, hogy a magyar miniszterelnök a "rokon kisebbség" megjelölést elfogadta és aláírta. Ezúttal nehéz érvekkel hadba szállni a nacionalisták megállapításával, mely szerint rokonainknak például a finnek tekinthetők, vagy a vogulok, de a határon túliak legalább is testvéreinknek nevezendők, egészen pontos kifejezéssel élve pedig magyaroknak.

E szolgai mentalitás már-már kacagtató furcsaságait még hamarabb észrevehetjük ennek visszájáról: amikor nem a nemzethez, hanem a külső igazodási pontokhoz való viszonyulást vizsgáljuk - ennek extrém és groteszk eseteit.

Az a nagy igyekezet, hogy Kovács László szocialista pártelnök jó pontokat szerezzen magának a politikai korrektség szférájából, oda vezetett, hogy 2002 novemberében részt vett az Országház előtt tartott hanuka-ünnepségen, a gyertyagyújtáson. Nem magától az eseménytől, hanem a meghívó személyétől vált kissé komikussá a helyzet: Berkowitz főrabbi ugyanis évek óta a zsidóság képviselőjének szerepében tetszeleg, holott közönséges csaló és szélhámos. Erről többször és többen írtak a magyar sajtóban²⁸, szükségtelennek tartok itt egyetlen további szót is pazarolni rá. Számunkra itt a jelenség a fontos: vannak a miniszterség szintjén levő politikusaink, legyen szó akár külügy-, akár belügyminiszterről (a negyedik gyertya meggyújtásakor Lamperth Mónika segédkezett), akik olyan véleményre vannak "beprogramozva" (emberileg és politikailag szocializálva), hogy ami zsidó, az csakis ajánlatos lehet, ami nacionalista, az csakis veszedelmes. Nehéz lenne, ugyebár, erről a mentalitásról azt állítani, ne volna magyar- és nemzetellenes jellege.

A szocialista politikusok szolgalelkűségének, (nemzeti) önfeladásának mértéke azonban nem önmagában riasztó. Hanem annak fényében, hogy ezeket a politikusokat a "fél" ország megválasztotta; azaz a szolgalelkűség egyáltalán nem áll meg a pártszervezet határainál. Valóban: a több évtizedes antinacionalista (nemzeti önazonosságunkat romboló) politika az egész országra, az egész hazai magyarságra kifejtette - áldatlan - hatását. Ez lehet az oka annak, hogy míg a baloldali elit feltétetlen szocializmus-építésből könnyedén váltott feltétlen kapitalizmusépítésbe, Keletről könnyedén fordult Nyugat felé, az állampolgárok nagy része is viszonylag könnyedén vált a nyugati integráció feltétlen hívévé, olyannyira, hogy nem látszott hajlandónak pusztán gondolkodni sem arról, hogy esetleg lehetnek-e a csatlakozásnak személyes, vagy a nemzetre leselkedő hátrányai, veszedelmei. A nemzet sorsa iráni aggodalmat, felelősségérzetet egyszerűen kiiktatták személyiségi tárházukból. Olyannyira igaz ez, hogy ha valakiben erősebben mutatkozik meg az efféle felelősségérzet, még elvetemültnek és alávalónak is tekintik, s a világ legtermészetesebb módján intéznek támadást ellene - amint ezt Simicskó Istvánnal is tették.

Amidőn az Országházban a képviselők az uniós csatlakozásról szavaztak, a Fidesz országgyűlési képviselője a pártjából egyetlenként a nem-gombot nyomta meg. Mivel a frakció kívánsága az egységes igennel szavazás volt, Simicskó lemondott a Fidesz frakciójában betöltött biztonságpolitikai kabinetvezetői, valamint a parlament honvédelmi bizottságában elfoglalt alelnöki tisztségéről. Azzal indokolta lépését, hogy sok kérdőjel és hézag van még az uniós csatlakozás kérdéskörében, s valakinek képviselnie kell az Országgyűlésben azokat az állampolgárokat is, akik nemmel szavaztak az unióra, illetve távol maradtak a referendumtól. A esettel kapcsolatban az MSZP-frakció közleményt adott ki, amelyben a szocialisták kinyilvánították, hogy helyesebb lett volna, ha a Fideszes politikus parlamenti mandátumáról is lemond, "ugyanis Simicskó István beírta magát a magyar történelembe, mint olyan országgyűlési képviselő, aki nem képes tudomásul venni a népakaratot". Amint látható, a kifelé való olthatatlan vágyódás és feltétlen igazodás (azaz a mértéktelen szolgalelkűség) ezúttal súlyos politikai vaksággal verte a közlemény megfogalmazóit: mint MSZMP-utódoknak, sokkal jobban kellene ügyelniük a demokratizmusnak legalább a látszatára, semhogy lemondásra biztassanak egy olyan politikust, aki nemhogy egy töredék kisebbség, de jószerivel a fél ország véleményét képviselte. A 2002. évi - nemcsak ügydöntő, de sorsdöntő - népszavazáson ugyanis a választópolgároknak mindössze a 45,62 százaléka jelent meg, az otthon maradottak többségéről pedig ha több nem is, annyi bizonyosan állítható, hogy ugyancsak sok kérdés és hézag maradt számukra uniós csatlakozásunk dolgában.

A szolgalelkűség egyik legnagyobb veszedelme, hogy kitartó kísérője az önbecsapás. Kovács László külügyminiszter (MSZP-elnök) abbéli fáradozását, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme bekerüljön a kibővített Európai Unió alkotmányába, a magyar média folyamatosan figyelemmel kísérte. "EU-alkotmány: benn a várban" - adja hírül a sikeres fejleményt a Népszabadság hangzatos címe. "A kisebbségre utalás aligha kerülhet ki a szövegtervezetből" - szól bizakodva az alcím. Majd a tudósítás: "Kovács László külügyminiszter tegnap Rómában megköszönte itáliai kollégájának, Franco Frattininek, hogy a soros olasz EU-elnökség megértéssel fogadta a magyar diplomácia törekvését, s uniós alapértékként beillesztette a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó utalást az Európai Unió első közös alkotmánytervezetébe. Kovács ugyanakkor rámutatott, a »kisebbséghez tartozó személyek jogainak tisztelete« megfogalmazás révén olyan kompromisszumos formula született, amely reményei szerint meg fog felelni azoknak az országoknak is, melyek számára a »kollektív jogok« fogalom és annak tartalma elfogadhatatlan. A magyar külügyminiszter jónak nevezte ezt a megoldást, de mint a tárgyalások utáni tájékoztatóján elmondta, »van még mit izgulni«, mert a formulának még három fontos tárgyalási fordulón keresztül »állva kell maradnia«."²⁹ Nos, e lelkes tudósítással szemközt, tehát ugyanebben a lapszámban Füzes Oszkár, aki mindig (mondhatnám, szokatlanul, sőt, páratlanul) tárgyilagos, vezércikkében félreérthetetlenül rámutat arra, amit akár magunk is észrevehetnénk, ha nem zajlana a semmi körül hangos ünneplés: "Magyarország eredetileg azt szerette volna, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív jogvédelme mondassék ki. Nem sikerült, mindhárom jelző kikopott a szövegből." Amúgy az sem érdektelen, Füzes értékelése szerint milyen is Európa (az Európai Unió), ahova a balliberálisok "hanyatt-homlok" igyekeztek. "[...] Európa tételesen továbbra sem fogadja el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, sőt, még azt sem, hogy a különféle kisebbségek között a nemzeti-etnikai alapon elkülönülők valamiképpen kiemelődjenek."³⁰ Ami tehát megszületett, az inkább azoknak az individualista liberálisoknak a malmára hajtja a vizet, akik a kisebbségi jogokat olykor éppen a nemzeti kötelékekkel szemben, a nemzeti kohézió gyengítésére szeretik hangoztatni.

Kisebbségi érzés

A magyar baloldal, ha akarja, ha nem, kénytelen folyamatosan szembesülni azzal a ténnyel, hogy ő hozta létre, ő tartotta fenn azt a diktatórikus politikai rendszert, amely zsákutcának bizonyult, s amelynek tagadására (leváltására, megszüntetésére) kezdődött meg az új, demokratikus rendszer építése, azaz a rendszerváltozás. Az ebből táplálkozó kisebbségi érzés (önértékelési, önbecsülési deficit) megszüntetésének legkézenfekvőbb módja, hogy a politikai küzdőteret nemzetközivé tágítják; ha nem a magyar múltról, a magyar sorsról, a magyar felelősökről beszélünk, hanem a különböző nemzetközi szervezetekhez való csatlakozásunkról, amelynek bekövetkezése után a magyar baloldal minden tekintetben elvegyülhet a ma mintául szolgáló országok elitjével. Éppen ebben a lehetőségben (rendkívül kívánatos állapotban) rejlik annak a paradoxonnak a magyarázata, hogy az az oldal, amelyik egyszer már példáját nyújtotta annak, hogyan kell a magyar nemzeti érdekeket akár feltétel nélkül is a Szovjetunió érdekeinek alárendelni, most újfent hangosan követelte, hogy az ellenzék (a magyar jobboldal) ne próbáljon semmiféle feltételt szabni az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz. Politikai baloldalunk sajátos felfogása (pontosabban lelki szükségletéből fakadó érdeke) szerint mintha nem létezne az egyébként természetesen, mondhatnánk: magától értetődően meglévő érdekkülönbség Magyarország és Európa más országai, a csatlakozásra várók és a már csatlakozottak, vagy akár Magyarország és Amerika között. (Hogy a léthelyzetből fakadó érdekkülönbség evidenciáját egy klasszikus példával igazoljam: aki még csak felszállni készül egy zsúfolt villamosra, az azt ordibálja, hogy miért nem mennek beljebb, van ott elég hely; aki viszont már fent van, az rögtön a mögötte nyomulókra mordul: mit tolakodnak, nem látják, hogy megtelt?!)

Kirekesztettség-érzet

A szolgalelkűséggel és kisebbségi érzéssel sújtott, hazai baloldal határozott igazodási kényszere és konfliktuskerülése - ugyancsak magától értetődően - a valóságos nemzeti önfeladás eseteibe torkollik. Miközben feltűnően barátkozik például a román (baloldali) politikai vezetéssel, valójában nem alakít ki semmiféle előnyös alkupozíciót: a magyar kisebbség romániai helyzete mindennek elmondható, csak "Európa-konform"-nak nem. Az önfeladásnak egyenes következménye, hogy a magyar nemzetnek még olyan elemi jogai is megkérdőjeleződnek, mint például az, hogy az aradi vértanúk emlékműve (a Szabadságszobor) régi helyére állíttassék vissza.³¹ Ugyanennek az önfeladó politikának egy másik vetülete: a magyar kisebbségi jogokért (beleértve az önrendelkezést is) legkövetkezetesebben kiálló, határon túli politikusok, közéleti személyiségek a hazai, magyar közvélemény előtt is szélsőségesként, összeférhetetlenként vannak ábrázolva, deklarálva! Így lehet Tőkés László püspök helyett Markó Béla a mérvadó, a követendő példa nem csak a magyar baloldal, de a baloldaltól szélesebb körben befolyásolt közvélemény számára is.³²

A magyar baloldal természetesen úgy gondolja, hogy a külső pontokhoz mint erős hatalmi tényezőkhöz való "okos" igazodás ("merjünk kicsik lenni"), vagy a konfliktusok kiélezésének elkerülése éppen a magyar nemzet (az ország, a magyar állampolgárok) javát szolgálja. Ebből következik, hogy rendkívül súlyos és alaptalan vádaskodásként éli meg a "nemzeti" oldaltól rászórt-ráragasztott "rágalmakat", "bélyegeket". Nem csoda, ha ezért (is) mindent elkövet a nemzeti oldal lejáratására: minél alávalóbb képet sikerül sugallnia róla, annál többet veszít erejéből, hiteléből az innen útnak indított vádaskodás.

Gazdasági és politikai hatalomszerzés

Visszatekintve a rendszerváltás eltelt éveire, markánsan megmutatkozik az, ami előre tekintve nem volt igazán látható, különösen nem szembeötlő: Nyugat számára mindennél fontosabb volt a gazdasági haszonszerzés. A nemzetközi tőke ugrásra készen állt, s mivel termelő-kapacitása bőven volt, piacainkra vetett szemet.³³ Ennek a piacnak az átjátszásában kulcsszerepet játszott a magyar rendszerváltoztató elit, mindenekelőtt a baloldal, amely e tőke útjából sorra elhárította az akadályokat (ld. pl. a spontán privatizációt). Ahogy Czike László fogalmazza Magyarország privatizációja című könyvében, a "challanger" tőke már készen állt a nagy ünnepre jóval a hivatalos rendszerváltás előtt. "Már 1988-ban megvetették itt lábukat az ún. privatizációs tanácsadó cégek, amelyek a befektető nagytőke hírszerző, terepfelmérő és ismeretterjesztő előfutárai voltak."³⁴ Megtanították a magyar vállalatvezetőket arra, miként értékeljék minél kisebbre a "saját" tulajdonukat. Minél kisebb áron sikerült ugyanis később megvásárolni a privatizálandó vállalatot - írja Czike -, annál olcsóbban jutottak az állam piacaihoz.

A politikai rendszerváltozásig (a szabad választásokig) a nyugati haszonlesők egyetlen befolyásos és megbízható partnere a - politikai és gazdasági hatalomban egyaránt ott ülő -baloldal, amely az állami tulajdonnak magántulajdonná való gyors átalakításával már a maga hatalmának az átmentésére készül. Csak részben igaz az a gyakori megállapítás, hogy akkor a politikai hatalomnak gazdaságivá való átalakítása zajlott; valójában az új gazdasági hatalom kiépítésével egyszersmind a leendő új politikai hatalmat is megalapozták. Mindenesetre a hazai baloldal és Nyugat küldöttei tökéletes érdekazonosságba kerültek: sem az előbbit, sem az utóbbit nem érdekelte egy szikrányit sem, hogy a privatizációnak akkori módja mekkora veszteséget okoz az ország egészének (illetve a baloldalon túli részének). Sőt, mindkettejük számára egzisztenciális veszedelmet jelentett minden olyan nemzeti erő és nemzeti ideológia, amely a nemzeti vagyon védelmében hangot adott félelmeinek. A hazai baloldal ezért is szorította ki magából a Pozsgay-féle nemzeti vonalat, mert ennek voltak efféle skrupulusai; ezért is talált hamarosan szövetségre a legharsányabb rendszerdöntögetőkkel, a szabaddemokratákkal, mert az ő sokkterápiás-liberális gazdaságátalakítási elképzeléseik jobban egybevágtak a magukéival, mint az - ekkor már "csurkásodásnak indult" - MDF népi-nemzeti félelmei, a nemzeti vagyon "elkótyavetyélése" elleni tiltakozásai. Magyarán: a hazai baloldal gazdasági és politikai hatalomszerzésének útjában ekkortájt egyedül a magyar nacionalizmus állt; mivel pedig ugyanez a nemzetközi tőke szabad mozgását is fenyegette, bekövetkezett az, amire a rendszerváltozás hajnalán kevesen merészeltek volna gondolni: a régi és az új (a "kommunisták" és a "nemzeti erők") harcában, hol burkoltabban, hol nyíltabban, de Nyugat inkább az előbbiek pártjára állt. A magyar baloldal nemcsak hogy "büntetlenül" érvényesíthette antinacionalista politikáját, de a lehető legmagasabb szintekről kapott biztató vállonveregetéseket (ld. pl. Bush és Medgyessy feltűnően barátságos találkozóját), miközben legfőbb politikai ellenfele (a "nemzeti" jobboldal) ugyaninnen jókora pofonokat gyűjthetett be (ld. Bush elzárkózását az Orbánnal való találkozástól, illetve az Orbán-kormány leantiszemitázását és lenacionalistázását). A baloldal antinacionalizmusa tehát bőséges anyagi és politikai hasznot fialt a maga számára - eközben buzgón segítette Nyugat gazdasági (s vele együtt természetesen politikai) terjeszkedését.

A magyar modernizátorok százéves története nem más, mint külföldi gazdák (támogatók) keresése és megtalálása, hogy belső súlyukat növeljék, illetve hatalmukat legitimálják - véli Tőkéczki László konzervatív történész.³⁵

A hazai baloldal filoszemitizmusa

Amint korábban bemutattam és igazoltam, a magyar baloldal heves antinacionalizmusának egyik legtáplálóbb forrása a holokauszt, a nyomában támadt és máig "őrzött" félelemmel, az ugyancsak természetes bűntudattal, s a "kötelező" ("politikailag korrekt") szolidaritással. E mentalitás (gondolat- és érzésvilág) mélyen rögzült elemei közé tartozik, hogy a jobboldal irtotta ki a zsidókat (a zsidók millióit), tehát a jobboldal eleve antiszemita; s a Szovjetunió (a baloldal) mentette meg a zsidókat (a zsidók maradékát), tehát a baloldal eleve zsidóbarát, azaz mentes bármiféle antiszemitizmustól.

Ez a fajta felfogás az utóbbi időkig többé-kevésbé mérvadó volt és a világpolitikát is jellemezte. A világsajtó a "szélsőjobboldal" antiszemitizmusával, ennek fenyegetésével volt tele (ld. pl. Le Pen és Haider politikájának megítélését, kommentálását). Viszonylag új fejlemény, hogy Izraeli kormánytényezők és a zsidóság különféle képviselői, hangadói egyre-másra baloldali személyiségeket és szervezeteket vádolnak meg antiszemitizmussal. Sőt, még olyan nagy tekintélyű, ám politikailag semleges intézményeket is, mint a BBC, ez a tárgyilagosságra oly nagy gondot fordító, brit közszolgálati média.

Könyvünknek nem témája e jelenség okának felderítése, ezért elégedjünk meg néhány logikusnak tűnő felvetéssel.

2001. szeptember 11-e után Amerika afféle politikai és katonai ámokfutásba kezdett a világban. Semmiféle érdeklődést nem tanúsított a terrorizmus okai iránt, de a terrorizmus ellen világméretű összefogást hirdetett, és hamarosan "keresztes hadjáratot" indított, úgymond, a világ összes terroristája ellen. Ennek ürügyén - szövetségeseivel - megtámadta Afganisztánt, majd már többé-kevésbé a saját (illetve legfőbb szövetségese, Anglia) felelősségére lerohanta Irakot. Nos, ez utóbbi, ENSZ-jóváhagyás nélküli akciót tekinthetjük fordulópontnak: a valóban felelős gondolkodású baloldaliak (elsősorban az értelmiségiek) ettől a pillanattól kezdve nem hajlandók felfogásukat és megnyilatkozásaikat a politikai korrektség által kijelölt mederbe szorítani. Egyre gyakrabban és egyre nyíltabban adnak hangot annak a véleményüknek, hogy a Bush elnököt támogató (neokonzervatív) keresztény és zsidó lobbik³⁶ egymásra találása, kölcsönös érdekeik a háborús politika támogatásában az emberiség, a demokrácia érdekei és értékei ellen valók. Egyre gyakrabban támadják Izraelt egyértelműen arabellenes (rasszista), emberellenes (gyerekeket és asszonyokat sem kímélő) és jogellenes (az ENSZ határozatait semmibe vevő) magatartásáért, politikájáért. Éppen azért, mert az ennek nyomán kiosztott hivatalos izraeli bélyegeknek ("antiszemita", "antiszemitizmus") viszonylag csekély a hitelük, csekély a visszatartó hatásuk is; nem szólva arról, hogy az "Izrael-ellenes" kritikákat támogatják magából Izraelből, illetve a zsidóság köreiből is. Az utóbbi idők leginkább figyelemre méltó mozzanata, hogy több tucat izraeli vadászpilóta tagadta meg, hogy részt vegyen palesztin területek elleni bevetéseken. (Ez egyébként ismét fényesen bizonyítja, hogy nincs egyöntetű zsidó álláspont és zsidó politika; ezért soha "nem szabad", hogy az aktuális izraeli politika elleni fellépések egyúttal zsidóellenesek is legyenek.)

E rövid elemzés után feltehetjük a kérdést: várható-e, hogy a nemzetközi baloldalnak ez a fajta felfogása a magyar baloldalba is "begyűrűzik"; s ha igen, várható-e, hogy megváltoztatja antinacionalizmusát?

A rövid válasz: mindkettő várható. De tegyük gyorsan hozzá: mindkettő csak lassan és mértékkel fog bekövetkezni. Éppen azért, mert az A-fegyver bevetéséből az egész baloldalnak jelentős politikai haszna származott, érdeke ellen való, hogy a politikai korrektség eddigi szabályai módosuljanak (mert érdekei szerint való, hogy ha például Lovas István Izraelt bírálja, akkor ezt antiszemitizmusként lehessen megítélni). A baloldali politika támogatói táborának gondolkodásmódját azonban nem annyira a haszonelvűség és a dolgok mérlegelése alakítja, mint inkább hitbéli meggyőződései és rögeszméi. Ezért elkerülhetetlen, hogy saját - zsidósággal szembeni - kritikusságának megerősödésével párhuzamosan gyengüljön az a meggyőződése (rögeszméje) is, hogy ami nacionalista, az feltétlenül antiszemita is, s az antiszemitizmusán át eleve fasiszta, náci, szélsőséges.

"MAGYAR- ÉS NEMZETELLENES" PÉLDATÁR

Ha az "Antiszemita" példatár című fejezetben azt állítottam, hogy a zsidóellenességet inkább növelik, semmint apasztják azok a gyakori esetek, amikor ártatlanokat vádolnak-bélyegeznek meg, és éppen ezért közösségünk elemi érdeke, hogy tisztázzuk, ki antiszemita, mit nevezhetünk valóban antiszemitizmusnak - nos, akkor most sem mondhatok mást: közösségünk elemi érdeke, hogy tisztázzuk, ki és mi a valóban magyar- és nemzetellenes. S itt is emlékeztetem olvasómat arra, hogy az Új fogalmak, új értelmezések című fejezetben elvi-elméleti összefoglalóját adom a felvetésnek; ebben a fejezetben gyakorlati példák segítségével: hús-vér személyek és megtörtént esetek módszeres elemzésével igyekszem e bonyolult kérdés végére járni.

Az esetek most is egy logikai lánc elemei. Az első elemben kétségtelennek tűnik a (ráadásul primitív) magyar- és nemzetellenesség jelenvalósága, az utolsó (az ötödik) eset személyéről úgy vélem, hogy annak ellenére sem volt magyar- és nemzetellenes, ha a nacionalista törzs teljesen egyöntetűen így ítéli meg, sőt, az elrettentő példák közé sorolja.

1. A maszturbáló angyalok

Az első láncszem egy (vagy két) olyan személy eseti megnyilvánulása, akinek itt említendő tette bár emlékezetesen nagy felzúdulást váltott ki nemzeti (konzervatív, keresztény stb.) körökben - még a rendszerváltozás kezdeti, akciódús időszakában -, neve mégsem érdemesül megörökítésre. Nem bűne csekélysége miatt nem, hanem mert, szerencsétlen (vagy pedig e két szerencsétlen), nem tudta, valójában mit cselekszik. Nem tudta (sem az ifjú grafikus, sem az ifjú főszerkesztő), hogy a Hölgyfutár címlapjára, a szent koronás magyar címer társaságába két maszturbáló angyalt illeszteni: a magyar nemzet méltóságának megsértése, primitív és alantas meggyalázása. A primitívség és alantasság azonban nem a sajátjuké; ők csak örökölték - ellesték és eltanulták - a kommunistáktól, ezek sok évtizedes ateizmusából és antinacionalizmusából. Évtizedeken át nem bűnnek, hanem még erénynek is számított a magyarság egyes jelképeinek (például a Szent Korona, a Turulmadár) megvetése, gyalázása, vagy nevezetes történelmi eseményeinek (például ötvenhat, a kettős honfoglalás) elhallgatása, lekicsinylése, meghamisítása. Ettől még azonban világossá kell tenni és tisztán kell látni: maszturbáló angyalokat a magyar címer köré kanyarítani, ez a cselekedet éppen olyan primitív utálkozásból és megvetésből táplálkozik, és éppen annyira alkalmas egy közösség meghatározott része elleni hangulat(azaz gyűlölet-)keltésre, mint egy primitív antiszemita buzgalma, aki a zsidókat úgy ábrázolja, mint akiknek "csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak".

2. A meghamisított atomtudós

A második esetet (és elkövetőjét) egyedül az mentette meg az első helyezéstől, hogy nem annyira harsányan primitív; magyar- és nemzetellenessége azonban ettől még sokkal erőteljesebb és veszedelmesebb. Annyiban hasonlít azonban ez az ügy az első példabélire, hogy itt is közös felelőséget kell viselnie "alkotónak" és főszerkesztőnek.

A Teller-levél hamisításáról, s a hamis levélnek a Népszabadságban való megjelentetéséről beszélek. Pontosabban arról a lelkiállapotról, amelyben egy nyugdíjas újságíró (Zeley László) arra is képessé válik, hogy egy váratlanul elhunyt, világhírű tudós (Teller Ede) szájába olyan szavakat, gondolatokat adjon, amelyek sohasem voltak az övéi. Arról a lelkiállapotról, amely a halottgyalázástól: az életében köztiszteletben álló szellem utólagos megszentségtelenítésétől sem riad vissza, ha soha vissza nem térő, óriási lehetőséget lát ellenfelei erkölcsi és politikai lejáratására, az ellenséges törzs túlságosan kedvezően alakuló pozíciójának megrendítésére.

Mert ez itt a lényeg.

Zeley mondatai túlságosan is árulkodóra sikeredtek. A Népszabadság ugyancsak céltudatos címe szerint: Teller Ede posztumusz üzenete, alcíme szerint: A világhírű atomtudós utolsó politikai állásfoglalása túlságosan bőven és töményen tartalmazza azokat az antinacionalista törzsi jelszavakat és kliséket - sőt, fóbiákat -, amelyek, bármennyire igyekezett is tájékozódni, aligha válhattak egy távol élő öregember napi politikai eledelévé, hacsak nem gyámkodója tuszkolta őket lefelé a torkán - ehhez azonban önállótlannak, gyámolatlannak, szellemileg-testileg tehetetlennek kell lenni, ám ilyen állapotban az ember már ritkán foglalkozik politikai végrendelkezéssel.

Néhány e jelszavakból, klisékből, fóbiákból:

"Az Európai Unióval kapcsolatos álláspontjuk zavaros, s gyakran fogalmaznak meg Amerika-ellenes nézeteket. Ezek olvashatók a Magyar Nemzetben, és minden vasárnap reggel hallani ilyesmit a Magyar Rádió Vasárnapi Újság műsorában." "Az ellenzék egyáltalán nem örült Kertész Imre Nobel-díjának, ami az antiszemitizmus érzetét kelti." "Végezetül a Vasárnapi Újság szélsőjobboldali és anarchista kommentátora, Lovas István minden vasárnap felforgató és uszító jegyzeteivel jelentkezik, amelyeket a Magyar Nemzet is leközöl."

Nos, ezeket a megsemmisítő vággyal és dühvel keveredő rettegéseket egy halottal kimondatni - ilyennek képzeljük az ősember lelki állapotát, midőn vadakat festett barlangja falára, jelképesen átdöfte őket, s így győzedelmeskedett fölöttük; vagy a vajákos öregasszonyét, aki tűkkel döfi keresztül-kasul az elátkozandó-elpusztítandó ember bábuját. A nagy igyekezet láttán még azt sem zárhatjuk ki, hogy Zeley, akik könyvet is írt Teller Edével, voltaképp az általa tisztelt nagy tudós lelkét akarta megmenteni a nacionalizmus szennyétől - ha előbb nem, legalább utóbb. A nyugdíjas újságíró valószínűleg soha nem bírta megemészteni, hogy Teller zsidó létére bátorító levelet írt Orbán Viktornak - s ezzel, akarva-akaratlan, a nemzeti törzsnek - a választások második fordulója előtt, melyet ama nevezetes tömeggyűlésen, a Kossuth-téren, fel is olvastak, hálás taps kíséretében. A Népszabadság - talán éppen Zeley biztatására - rögtön meg is kísérelte bebizonyítani, hogy az a levél hamis volt. Az a kísérlet kudarcba fulladt, éppen úgy, mint Zeley azóta tartó próbálkozása, hogy Teller Edét szembeállítsa a Fidesz-vezette nacionalistákkal; és éppen úgy, mint az a kísérlete, hogy valamiképp megszabaduljon a hamisítás vádjától. Éppen ebbéli törekvése szolgáltatta a tények és bizonyítékok sorát, hogy milyen makacs elszántsággal próbált Teller lelkére hatni; s éppen ez teszi valószínűvé, hogy roppantul fájhatott neki, amiért mégsem sikerült. Valóban lehetséges, hogy végső akciója egyszerre kétfelé irányult, mert két indítékból táplálkozott. Részint abból, hogy legalább halálában megmentse Teller Ede lelkét, s leválassza (megtisztítsa) a magyar nacionalistákról; másrészt abból, hogy lesújtson a végrendelkező óriási erkölcsi súlyával ezekre a nacionalistákra.

Akármelyik indítékot nézzük is, mindkettőről nyugodtan állíthatjuk, hogy kórosan magyar- és nemzetellenes. Akik ilyen szörnyűséges - bármilyen eszközzel pusztítandó - ellenséget látnak a "nemzeti" törzsben, azoknak semmivel sem kevésbé beteges az elméjük (rögeszméjük), mint azoknak, akik a zsidóktól - a zsidók összeesküvésétől - féltik Magyarországot.

3. A pápa és a kondom

A harmadik láncszemet példázó cselekedet és elkövetője látszólag éppen olyan primitív, mint az elsőé, és éppen annyira kártékony, mint a másodiké; be kívánom azonban bizonyítani, hogy bár Eörsi István Látogatás előtt című verse kétségkívül magyar- és nemzetellenes, ennek mértéke mégsem üti meg az előbbiekét.

A verset szerzője a Szentatya 1991 augusztusi, magyarországi látogatása elé időzítette, és így szól:

Látogatás előtt

Wojtyla úr, az a gondom,
hogyha ön hazánkba jön,
költségesebb lesz a kondom,
s kétségesebb az öröm.
Ön mint szex-specialista,
megmondja, mit nem szabad -
készen a tilalmi lista,
s behúzom a farkamat.

Wojtyla úr, Ön mint pápa
pont hozzánk jön - ez hiba:
Szerintem Eritreába
kéne látogatnia.
Csontvázaknak prédikálva
ott hirdethetné tovább
minden magzat éhhalálra
formált megszentelt jogát.

A költemény tipikusan egy szabadelvű, ateista, antiklerikális elme szüleménye. Nem lenne jó, ha Magyarországon a szabadelvűeket, ateistákat, antiklerikálisokat eleve magyar- és nemzetellenesnek tekintenénk; sőt, az lenne a jó, ha elfogadnánk, hogy általában gazdagítják és színesítik a közgondolkodást, ezért amíg nem törekszenek más vélemények módszeres kirekesztésére, elnyomására, valósággal kívánatos a jelenlétük.

Ámde: kicsi a valószínűsége, hogy amikor II. János Pál más országokba látogatott, ilyen versikékkel találkozott - találkozhatott - volna. Tőlünk nyugatabbra politikai tekintetben annál azért már kulturáltabbak (azaz demokratikusabbak) a polgárok, hogy ilyen tiszteletlenül viszonyuljanak mások világnézetéhez. Tőlünk északabbra, keletebbre és délebbre pedig az ateizmusnak és egyházellenességnek nincsenek olyan erős bástyái, mint nálunk.

Nálunk ugyanis az efféle ellenességeknek a legfőbb táplálója - mint mindjárt látni fogjuk - részint az a meggyőződés (és a belőle fakadó sérelem), hogy a katolikus egyház passzív szemlélője lett volna a zsidók elhurcolásának; másrészt a félelem: mivel a katolikus egyház fontos szerepet játszik a magyarság mint történelmi, kulturális, lelki közösség összetartásában, ezáltal a nacionalizmusnak is serkentője, kovásza. Eörsi István, bizony, ezért sem örül a pápa látogatásának: a rendszerváltozás valóban történelmi jelentőségű pillanataiban, amikor a két alakuló törzs elementáris erővel esik egymásnak, az individualista-liberális antinacionalisták valóságos veszedelemként élik meg, hogy megjelenik a színen Őszentsége, a pápa, s lelkileg megerősíti a nacionalista hadakat. A volt kommunisták (nómenklatúrások) figyelmét egyelőre új identitásuk keresése, és nem kevésbé: politikai hatalmuk gazdaságivá konvertálása köti le. Az új hangadók, vezérideológusok egyik oldalon a nép-nemzetiek (mindenekelőtt Csurka), a másik oldalon viszont az individuális liberálisok, akik szám szerint ugyan nincsenek túl sokan, annál nagyobb részt kanyarítanak ki a médiából, s annál hangosabbak, harsányabbak.

Hogy milyen volt ez a harsányság, arról érzékletesen beszámol egy akkortájt összeállított kötet, a Hordót a sajtónak (Rendszerváltás a hírközlés tükrében). Ebből megtudhatjuk, hogy a pápát még Grósz Károly főtitkársága idején hívta meg Paskai László bíboros, és ez ellen akkor senki sem tiltakozott. Mindenki úgy tekintett a bekövetkező eseményre, mint Magyarország átalakulásának és újjászületésének fontos állomására. "De ahogy közeledett a látogatás ideje, egymás után »jöttek« a problémák. Az első anyagi kérdés volt. Vajon honnan lesz pénz a látogatásra? 500 millió és 1500 millió forint közötti számok röpködtek. Liberálisaink pedig rögtön kész tervekkel álltak elő arra nézve, miként lehetne e pénzt »megfelelőbb« célokra költeni. Az össznemzeti szinten nem túl nagy összeg hirtelen elégnek látszott a szociális kérdés, az oktatásügy és a munkanélküliség megoldására is."³⁷

A "korai" gáncsoskodások azonban eltörpültek a későbbiekhez képest - állapítja meg a könyv. "Az alaphangot a Fidesz lapja, a Magyar Narancs adta meg a »Cápalátogatásra« megjelent számával." Néhány cím belőle: "Pápa-biznisz, avagy gazdasági deus ex machina"; "Mi köze egy hetven körüli bácsinak a nők méhéhez?"; "A Szentatya figyel téged"; "Mikor száll belénk a lélek?"; "Élvezhető-e az égi szerelem a földön?" stb. Felesleges dolog bármelyik írásból bármit is idézni - ugyanígy akár a Reggeli vagy a Déli Kurírból vagy más liberális lapból, mert legfeljebb a stílus - a csomagolás - változik, az ellenszenv (ellenségesség) mértéke mindegyiknél csaknem ugyanaz. Azaz ugyanaz, mint Eörsi Istvánnál.

A nagy kérdés - változatlanul - az, hogy ez a fajta liberalizmus milyen gyökerekből, milyen ösztönökből táplálkozik; de nem kevésbé fontos és érdekes, hogy milyen - mennyire tudatos - szándékok, számítások vezérlik; s ha van tudatosság és számítás, irányul-e ez a magyar nemzet gyengítésére?

Sokat elárul az ösztönökről és a háttérről a Reggeli Kurírnak az a száma, amely a pápa megérkezésének másnapján (augusztus 17.) jelent meg. Ebben egy erre az alkalomra időzített, pápaellenes könyvet méltatnak, mégpedig ekképpen:

"»Tagadhatatlan az összefüggés a máglyák, a keresztek, a pápai törvények és a pogromok, a gázkamrák és a náci haláltáborok között.« Ezt nem én mondom. Hogyan is mernék ilyet gondolni, amikor őszentsége II. János Pál, Krisztus földi helytartója tapodja a magyar földet. A hétköznapinak semmiképpen nem nevezhető okfejtést Peter de Rosa kockáztatja meg a napokban magyarul is megjelent könyvében, a Krisztus helytartóiban."³⁸

A könyv időzítése, a méltatás időzítése kétségtelenné teszi, hogy van valamiféle tudatosság, előrelátás a pápalejárató akcióban. Megerősíti korábbi álláspontunkat, hogy itt törzsi háborús ütközet zajlik, amelyben az egyik törzs tudatosan igyekszik gyengíteni azt az önbizalom- és lélekerősítő hatást, amelyet a pápa jelenléte a másik számára jelenthet. Egy másik sajtócikk viszont azt a meggyőződésünket erősíti meg, hogy a támadás mögött sokkal inkább az önvédelmi reflex munkálkodását kell látnunk, semmint a másik (a "nemzeti") törzs - hát még a magyar nemzet egésze - tudatos gyengítésének szándékát, törekvését. A pápa elbúcsúzása - s alig öt nappal az iménti elmefuttatás - után a következő sorok jelentek meg a Déli Kurírban:

"A sajtó pedig nem tud semmit tenni. Pedig jó volna egy kis botrány erről-arról. De nincs. A szentatya saját egyszerű közvetlenségét és bölcsességét adja a magyarországi polgároknak, vallástól és meggyőződéstől függetlenül. Egyházi intelmei sem olyanok, amelyeket nehéz lenne megtartani. Hiszen szeretetet, megértést hirdet. Esztergomtól a budapesti látogatásig növekszik az érdeklődés a katolikus egyház feje iránt. Nagyobb a tömeg, csökken a bűnözés az országban - negyven százalékkal! -, a rendezvényeken nincs rendbontás. Megszerettük a pápát."

E vallomás annak az embernek (újságnak) a sajátja, aki (amely) kicsit restelli, hogy - ijedtségében? öntudatosságában? - ennyire elragadták az indulatai. Azt ugyan nem kell gondolnunk, hogy e szégyenérzet sokáig furdalná, azt viszont igen, hogy a motívumok közül hiányzik a tudatos magyar- és nemzetellenesség. Ettől még persze a határtalan öngerjesztés és hisztériakeltés mindenképp rombolja a nemzet közérzetét, hangulatát, gyengíti alkotókedvét- és erejét, annál inkább fokozza harci kedvét. Abban, hogy a rendszerváltás korai szakaszában oly erőteljes kettészakadási folyamat indult be, s hogy két szellemi-kulturális szekértábor (gettó) egymás ellenében kezdett formálódni, döntő szerepet tulajdoníthatunk Eörsinek, az individualista-liberálisnak és eszmetársainak, nem különben az erre (a "cápalátogatásokra" és hasonlókra) fogékony médiának. Ha ilyen értelemben - tehát az eredménye, hatása tekintetében - Eörsi versét magyar- és nemzetellenesnek ítéljük, nem rugaszkodunk el a valóságtól.

De nem lenne helyes megfeledkezni arról, hogy az egész rendszerváltozás, és különösen a kezdete a tisztázódások időszaka. Ha elfogadjuk kiinduló tételünket, mely szerint mind a nacionalista, mind pedig az antinacionalista felfogásnak (szemléletnek, sőt, világképnek) megvan a maga létjogosultsága, s károsnak csak azt tekintjük, ha az egyik el akarná nyomni a másikat, akkor önmagában nem ítélhetjük el azt a folyamatot, amelyben tisztázódni kezdett, hol, kik, hogyan gondolkodnak. Legfeljebb csak amiatt fejezhettük és fejezhetjük ki elégedetlenségünket, hogy a régi baloldali "médiamunkások" átmentették magukat, s nyomasztó túlsúlyukat új ellenségeik, a (konzervatív, keresztény) nacionalisták ellen vetették be - jószerivel a legcsekélyebb gátlás (önmérséklet, önkorlátozás) nélkül. Erről az általánossá összegződő tendenciáról azonban le kell tudnunk választani azokat, akiknek őszinte, nyers megnyilvánulása - éppen a tisztázódás szükséges folyamata miatt - valósággal kívánatosnak tekintendő. Egyéb szempontok mellett ez is arra figyelmeztet, hogy a "Teller-hamisítók" hatalmi megfontolások vezérelte, titkos cselekedetére nincs és nem lehet mentség, ám az Eörsi-féle megnyilvánulásokat a maguk helyén, a szabadelvű egyén ösztönös megnyilvánulásaként kell értékelnünk. Szándékát tekintve nincs, eredményét tekintve van okunk magyar- és nemzetellenességére felhívni a figyelmet; s még inkább arra, hogy az efféle versek óhatatlanul táplálják, szítják az antiszemitizmust - olykor megszülik saját tükörképüket! A "Látogatás előtt"-ből így lett "Látogatás után" a Hunnia 25. számában (egy ismeretlen szerző tollából)³⁹:

Látogatás után

Eörsi elvtárs, nem lesz gondom,
hogyha Ön majd hazamegy,
otthon olcsóbb lesz a kondom,
s kétségesebb a Szadesz.
Ön mint Fidesz-ateista,
Megmondja, mit is szabad -
régi, öreg bolsevista,
ne húzd be a farkadat.

Eörsi elvtárs, Ön mint Gajdesz
pont hozzánk jött - ez Fidesz;
szerintem rég Ázsiába
kéne látogatnia.
Fiszadesznek prédikálva
ott hirdethetné tovább,
ahogy eddig is gyalázta
a Pápát és a Hazát.

4. A kettős állampolgárság és a gyermetegség

A negyedik láncszemet egyedül az tartja távolabb az eddigi, "előkelőbb" helyektől, hogy - meggyőződésem szerint - hiányzik belőle a gyűlölet motívuma. Nem mintha Kovács László pártelnök és külügyminiszter, akiről - s akinek egy megnyilvánulásáról - szó lesz ezúttal, ne tudna gyűlölni, acsarkodni, hiszen mérhetetlen Fidesz-fóbiája már-már csodaszámba megy. Ez azonban részéről a politikai ellenfél hatalomrögeszmés utálata, s nincs okunk arra gondolni, hogy egyszersmind a magyarság, a nemzet gyűlölete, vagyis a magyar nemzetnek való ártás lelki rugója is ott lapulna, feszítene a háttérben. Kovács László politikai működése során számtalan jelét adta annak, hogy ő nagyon is jó magyarnak tartja magát, s meggyőződése, hogy a legjobbat akarja nemzetének. Emlékeztetnék arra, hogy a 2002. évi országos választásokat megelőző "kokárdaütközetben" - szemben Kuncze Gáborral - ő kitűzte magára a kokárdát; amely gesztusban egyszerre volt jelen a hatalmi-pragmatikus megfontolás (azaz kampányfogás) és a valóságosan átélt érzés (önérzet) üzenete: "mi is a nemzet részei vagyunk".

Csakhogy a Kovács László-i (s általában a szocialista) haza- és nemzetszeretetnek van egy óriási hiányossága, sőt, veszedelme a magyar nemzet egészére nézve: a lankadatlan igazodási vágy, a határtalan szolgalelkűség. Kovács László gondolkodását - úgy is mondhatnánk: haza- és nemzetféltését - csordultig átitatja az örökös aggodalom: mi lesz, ha valamiben (bármiben) nem felelünk meg a nagyobb hatalmak kifejezett (sőt, ki sem fejezett) kívánalmainak. Azt, hogy ez egyáltalán nem "kötelező" akármely kis ország bármily magas rangú politikusára, leginkább a cseh államfő, Václav Klaus viselkedésében mutatkozik meg. Őszerinte, ha (eredeti formájában) elfogadják az Európai Unióra kidolgozott alkotmánytervezetet, "akkor Európa átlépi a Rubicont, mert megszűnnek a szuverén országok, megnyirbálják a nemzeti parlamentek és kormányok eddigi teljes jogkörét. Rövidesen egyetlen szuperállam lesz a kontinensen, ahol minden lényeges kérdésben Brüsszel dönt majd [...]"⁴⁰. De ha már Kovácsról van szó, hivatkozhatunk Mádl Ferenc köztársasági elnökre is, aki a kettős állampolgárság ügyében Kovács módjára útjukra bocsátott érzelmi kifakadások helyett neves, a nemzetközi és az európai jogot, valamint az alkotmányjogot kiválóan ismerő jogtudósokkal készíttetett jelentést - s ez annak rendje és módja szerint megállapítja, hogy "a jog szempontjából nem kizárt az állampolgárság kérelemre történő megadása magyarországi letelepedési engedély és áttelepülés nélkül azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiknek a felmenője magyar állampolgár volt, és alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven vizsgát tesznek". Szegény határon túli (s főképp délvidéki és kárpátaljai) magyarok nem is vágytak többre, mint ennyicske hazai figyelmességre: jó szóra és biztatásra; nem csoda, hogy menten lelkesen üdvözölték érte az államfőt.

Fontos azonban arra is rögtön felfigyelnünk, hogy példatárunk szóban forgó "hősének" aggodalmát nem egyszerűen és nem elsősorban a nagyobb erőktől való félelem táplálja; Kovács László úgy van szocializálva (ideológiailag nevelve), hogy mindig a nagyoknak van igazuk; sőt, még ezt a megállapítást is pontosítanunk kell. Egy gyengébb, kisebb szomszédos államnak is hamarabb lehet igaza, mint nekünk, pusztán azért, mert nemzetközi (internacionalista) dimenzióban létezik. Kovács László számára a "baráti" - és nemcsak a "baráti"- országokkal való baráti (azaz konfliktuskerülő) viselkedés azért elemi követelmény, mert - mint egykori, példás magaviseletű elvtársnak - teljesen vérévé és meggyőződésévé vált, hogy első a nemzetköziség. Semmi mással nem magyarázható, hogy miközben ő az egyik legszívósabb és - pártja számára - leghasznosabb politikus (mondhatjuk tehát: profi), rendre tompítani-másítani kényszerül elhamarkodott nyilatkozatait. Amikor hirtelen helyzet van, ha akarja, ha nem, villámgyorsan megszólal benne a Felettes Én, vagyis - az idők változásának megfelelően - egykor a nagy szovjet és egyéb baráti elvtársak, mostanság pedig az európaiuniós bürokraták. Szolgalelkűsége olyan fokú, hogy újabb pontosításra kényszerülünk: a felettes énjét olykor nem is a valóságos nemzetközi (nemzeten túli) személyek valóságos gondolatai és szándékai alkotják, hanem csupán a Kovácstól elképzeltek. Ha láncra fűzzük az MSZP elnökének, Magyarország külügyminiszterének azokat a reakcióit, amelyeket a határon túli (elsőképpen is a vajdasági) magyarok kettős állampolgárságának ügyében fejtett ki, a következőt látjuk: a legelső gondolata, hogy ez merő "gyermetegség" és "felelőtlenség"⁴¹, ilyen nincs. Európában példa nélküli (állítja), hogy etnikai alapon állampolgárságot osztogassanak. Kovács annál - még egyszer hangsúlyozom - profibb, semhogy úgy hazudjon, hogy hamar utolérjék. Tehát nem azért állított valótlanságot, mert nyilvánvalóan hazudni akart, hanem mert abban a pillanatban valóban merő képtelenségnek gondolta, hogy az egyesülés, az integráció lázában égő Európában ilyesmi előfordulhasson. És mivel ő is ugyanebben a lázban égi mindennapjait, egyszerűen nem ötlött eszébe, hogy ez a gyakorlat egyáltalán nem is olyan ritka. Sőt, az integráció egyik nagyhatalma és motorja: Németország nem is olyan régen szinte két kézzel osztogatta a német állampolgárságot azoknak a román állampolgároknak, akik valamelyik nagyszülőjükről igazolni tudták, hogy németek voltak.

Kovács azonban mint profi igazodó teljesen tisztában van azzal, hogy az EU-bürokraták között valóban más szelek fújdogálnak, s ha akadnak is ellenkező példák, esetek és törekvések, a legfőbb kívánalom, hogy a nemzet mint olyan feledtessék el minél előbb. Azaz feledtessék el mint olyan képződmény, amely több akar lenni, mint egy jogi-politikai alapon szerveződő ország vagy állam. Hogyne, szabad beszélni nemzetről, nemzeti középről, nemzeti büszkeségről, de csakis országhatáron belüli érvénnyel és horizonttal (vagyis a politikai nemzet fogalma szerint); nagy ívben kerülendő azonban minden olyasféle próbálkozás, mint pl. az egységes nemzet vagy azonos származás hangoztatása, amely a határon túli nemzettestek és az anyaország vérségi, történelmi, érzésbeli összetartozását hangsúlyozná vagy jelképezné.

Tudomásul kell vennünk tehát, hogy minden olyan kérdésben, amely a nemzeti érzést, a nemzeti kötődést, a nemzeti összefogást (azaz a nacionalizmust) erősíthetné, a Kovács és a Kovács-félék reflexei között a NEM-é az első hely. De mint szavazókból élő, gyakorlatias politikusoktól nem áll távol, hogy ha nem is ösztöneiknek és vágyaiknak engedelmeskedve, de hasznossági megfontolástoktól vezérelve a nemzeti szólamok és törekvések szolgálatába álljanak.⁴²Amikor Kovács László szembesült azzal, hogy határon innen és túl hatalmas erők mozdultak meg a kettős állampolgárság nyélbeütése érdekében; hogy itthon a Magyarok Világszövetsége a perifériára szorítván is sikerrel kecsegtető népszavazást kezdeményezett az ügyben, a külügyi tárca vezetője egyszeriben a tárgyalások szükségességéről kezdett beszélni. Vagy amikor azzal szembesült, hogy a szlovák kormánynak már a kilúgozott (kedvezménytörvénnyé lefokozott) státustörvény megmaradt elemeinek életbe léptetése sincs ínyére, s hogy már a koronás címernek a magyarigazolványról való eltüntetésére tett személyes ígérete is kevés, a magyar külügyminiszter csak megírta levelét Eduárd Kukannak, szlovák kollégájának. Ebben - minden bizonnyal - tiszteletteljesen érdeklődött a felvidéki magyaroknak folyósítandó oktatási támogatással kapcsolatban, amelyről elvi megállapodás ugyan már született a két fél között, a gyakorlati megvalósításhoz azonban hiányzott a szlovák bólintás: vagyis a jogi finommunkának álcázott időhúzás abbahagyása. Az esetről tudósító magyar napilap szerint "Kovács levele meglepte Kukant", s "a pozsonyi külügyminisztériumban némi megütközéssel fogadták a magyar tárcavezető levelét"⁴³, ám ez egyáltalán nem csoda: nemzeti ügyben ilyesféle nógatást szocialista politikustól - hát még Kovács László pártvezetőtől - eddig nemigen tapasztalhattak.

De mert e nógatás megtörténte kétségtelen tény, emiatt is hajlunk afelé, hogy ne fogadjuk el azt a "nemzeti" oldalon teljesen általános szemléletet, amelyet a Magyar Nemzet vezércikkírója ebben a mondatban jelenített meg:

"Akármit hirdessenek is magukról Kovács Lászlóék, egy biztos: következetesen rombolnak minden olyan értéket, amitől egy ember jól érezheti magát családjában, településén vagy éppen tágabb környezetében, hazájában, kontinensén."⁴⁴

Nem érdektelen, hogy ebben az esetben éppen mi váltotta ki ezt a sommás véleményt: az európai alkotmánytervezet egyetlen pontjához való szocialista viszonyulás.

"Könnyen meglehet, hogy a készülő európai alkotmányba, egészen pontosan annak preambulumába azért nem kerül be a kereszténység jelentőségét méltató utalás, mert Európában akadnak kormányok, amelyek feleslegesnek, túlzottnak, esetleg kirekesztőnek tartják az effajta erőfeszítéseket. [...] Az üggyel kapcsolatban nemrég maga Kósáné Kovács Magda is megnyilatkozott. Aligha meglepő, de szerinte szó sem lehet a kereszténység megemlítéséről, pártja »Európa sok országával, modern demokratikus pártjával összhangban« elutasítja az alkotmányba emelést. Az elemi logika szabályai szerint mindez annyit tesz, hogy a kereszténység nem modern, legalábbis valami meghaladott minőséget jelent. Kósáné nyilvánvalóan arra célzott, hogy a jézusi gondolat tehertételként nehezedik a szocialista álombrigádok által felvázolandó, szép új világ alkotmánytervezetére."

Egy olyan ember és embercsoport részéről, akinek és amelynek szívügye, élete vezérvonala, erkölcsi eligazítója (úgyszólván, törvénykönyve) a kereszténység, teljesen érthető és elfogadható, ha úgy érzi és úgy véli, hogy a kereszténységtől (Jézustól) megfosztott Európa sem a családi életek szintjén, sem tágabb horizontokon nem teljesedhet ki, nem lehet színtere az emberi elégedettségnek, boldogságnak. Alapos kifogásunk a Magyar Nemzet iménti idézetének egyetlen kifejezése ellen lehet, a mögött azonban a legfontosabb előfeltevés (előítélet) húzódik: "következetesen". Vagyis, hogy a baloldal követte eszme és elkövette politika magába foglalná a következetes rombolás tudatos motívumát, a magyar nemzetnek, hazának, családoknak való ártás tudatosságát, szándékosságát.

Számtalan olyan "bizonyíték" van, amelyek alapján nagyon hihetőnek és logikusnak tetszik ez a feltételezés. Az ősi írások egyik kutatója, Varga Csaba idézi egyik könyvében Csathó Pál grafikus művészt, amint a László Gyulával (a XX. század egyik legjelentősebb magyar régészével) való találkozásáról emlékezik:

"Amikor László Gyula bácsi egyszer meglátogatott minket, megkérdeztem tőle, hogyan lehet az, hogy az avar, a hun, a magyar és a szkíta sírok egy kurgánon belül vannak, pontosan egymás mellett, és soha nem temetkeztek egymásra, se keresztbe, mindegyiknek a tájolása megegyezik. Szerintem ez csak úgy lehetséges, ha együtt éltek. Azt mondta nekem, ide figyelj, édes öcsém, nagyon sok víz le fog még folyni az Eger patakon, mire erről őszintén beszélhetünk. Még ma sem lehet beszélni arról, hogy itt gondolkodása, faji karaktere, szokásai, kultúrája alapján egy és ugyanazon népről van szó, különböző neveken..."⁴⁵

Ez a "ma sem": a kádári puha diktatúra időszaka. Varga Csaba viszont 2002-ben (ekkor jelent meg szóban forgó műve: Az ősi írás könyve) fűzi hozzá azt a megjegyzését, amelyben újra ott szerepel a "rombolás" motívuma:

"Látható tehát, nagy oka van annak, s nagy teher az a nyakunkon, hogy csaknem mindenki a ránk erőltetett, romboló szándékkal összetákolt történelmet, s nem a valódi történelmünket tanulja az iskoláinkban immár több, mint 100 év óta."

Nos, a perdöntőnek látszó kérdés kétféleképpen tehető fel. Ha azt kérdezzük, hogy vannak-e bizonyítékok arra, hogy (valakik) szándékosan, módszeresen akadályozták a magyar múlt emlékeinek feltárását, történelmének tisztázását, azt kell felelnünk, hogy vannak. Sőt még arra is vannak bizonyítékaink, hogy idegen (osztrák, angol, francia, román, szlovák, szerb, szovjet) érdekekből fakadóan szándékos történelemhamisításokat is elkövettek országhatárainkon belül és kívül, amelyek vagy a magyar nemzeti dicsőséget, büszkeséget kívánták aláásni, vagy nemzeti bűntudatot akartak ébreszteni. A hamisításokat megfelelően álcázott, speciális szervezetek irányításával, némelykor titkosszolgálati módszerekkel követték el.

Elkerülhetetlen egy kis kitérő, amelyben iménti állításomat támasztom alá néhány röpke történelmi adalékkal, amelyeket azonban most egy érzékeny tollú szépírónk-szerkesztőnk, Végh Alpár Sándor egyik figyelemre méltó cikkéből kölcsönzök.
"A kalandozások évei után a németek estek nekünk először, s kétségtelen, hogy sok mindennel próbálkoztak: először karddal, később méreggel, majd házassággal, de minthogy szívós fajta vagyunk, módszert változtattak, gyökereink ellen indítottak támadást. Ez mindig beválik, nem véletlen, hogy Talleyrand is szóba hozta, mikor Napóleon 1805-ben megkérdezte tőle Bécsben, mit tegyen velünk: »A magyarok becsülik nagyjaikat és büszkék múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit akarsz.«
Ennek jegyében indítottak támadást a magyar nyelv ellen. [...]
Finn-magyar rokonságról azután hallani nálunk, hogy August Ludwig Schlözer, a göttingeni tanár 1768-ban közzéteszi: nem igaz, amit Anonymus, Kézai Simon vagy Kálti Márk irkáltak, nekünk a finnek a rokonaink [...]. Schlözert dühítette, hogy létezik Európában egy jöttment népség, melyet a német kultúra képtelen megzabolázni. [...] Élethalálharc volt[...] ez, bizonyítja Endlicher István László esete. [...] Endlicher magyar őstörténeti kutatásokat végzett, s az udvar rásütötte a bélyeget: magyarbarát. 1849. március 28-án öngyilkos lett, negyvenöt éves se volt.
[A kiegyezés után megerősödött Magyarország] gazdasága és kultúrája, annyira, hogy azt már sokallták Franciaországban és Angliában. Megkezdték hát a lejáratását. Rásütötték az erőszakos magyarítás bélyegét, ami máig vastag fejezete a korszakról szóló munkáknak."⁴⁶

Nos, ha a perdöntő kérdést ezúttal úgy tesszük fel, hogy vannak-e bizonyítékaink arra, hogy a mostani baloldal hasonló módszerekkel, eszközökkel, intézményes formában, a rombolás szándékával buzgólkodik a magyar nemzet gyengítésén, akkor határozottan ki kell jelentenem, hogy nekem ilyenről semmiféle tudomásom nincsen. Viszont ugyanilyen határozottan hozzá kell tennem, hogy a nemzet önsorsrontása, önfeladása az elmúlt 100 év során olyan mértékűvé vált, hogy bal felé még ma is az számít modernnek, aki élcelődik a magyar múlton, s aki gyermeteg dolognak tartja őseink életének kutatását vagy az ősi magyar rovásírás felelevenítését (olvasását, tanítását), s hát még az milyen modern, aki metsző gúnnyal még "Szittya szótyár"-t is összeállít, mint tette Szilágyi Ákos (lássuk be, helyenként briliáns - s ne feledjük: magyar - költői nyelvezettel).

Persze, lehet ráutaló adatokat találni, s főképp érveket, hogy ha száz éven keresztül voltak, akik tudatosan és titkosan romboltak, miért ne lennének ilyenek ma is. Ahogy voltak is, kell legyenek ma is nagy- és kishatalmi nemzetstratégiák (bizonyára vannak is, bár éppen a magyaréból semmit nem látni), amelyeket akár titkosszolgálati eszközökkel is meg akarnak valósítani; s voltak és vannak ma is (olyan) szabadkőművesek, akik minden bizonnyal a világ irányítására törekszenek, s akiknek nemigen lehet az ínyükre, hogy a magyarságnak erős legyen a nemzettudata. Lehet, hogy van ebben több vagy kevesebb igazság; de van-e értelme bizonytalan árnyékbokszolásba kezdeni, ha a vizsgált jelenség okait saját tapasztalataink alapján hiánytalanul értelmezni, magyarázni tudjuk? Nem kell például elvetnünk azt az alapos feltételezést, hogy idegen hatalmaknak egykor erős érdekük fűződött ahhoz, hogy a magyarok ősei ne a szkíták, sumérok környékén, hanem inkább a finnek tájékán találtassanak meg.⁴⁷ De ettől még az, aki ma a kétségtelen nyelvi azonosságok folytán a finn-magyar közvetlen rokonságra esküszik, és nevetségesnek meg erőlködésnek gondol minden lázas kísérletet például a szkítákkal, sumérekkel való rokonság bizonyítására - nos, lehet a világ legegyenesebb embere, ráadásul mélyen magyar és nemzeti érzésű. (Csendesen megjegyzem: Varga Domokosról, a 2002-ben elhunyt Kossuth-díjas íróról, a Finn-Magyar Baráti Társaság elnökéről beszélek - édesapámról.)

Elvetem tehát azt a "nemzeti" feltételezést, azt a fajta jobboldali közgondolkodást, amely eleve romboló szándékot lát a hazai baloldal megnyilvánulásaiban, ténykedéseiben. Túlságosan gyenge lábon állnak az ezt alátámasztani szándékozó érvek, és túlságosan sok baloldalit ismerünk (bár meglepően keveset a hatalmon lévők között), aki egészen bizonyosan felelősséget érez a magyarság (a magyar "társadalom") iránt, egészen bizonyosan a javát, a felemelkedését akarja; s ha kellőképpen áldozatkész maga is, szolgálja ezzel nemcsak a magyar társadalmat, a magyar embereket, de a magyar nemzetet is. Ha Kovács Lászlónak ez kissé nehezebben megy, nem attól van pusztán, mert baloldali, hanem mert a baloldaliak között is páratlanul szolgalelkű: a "merjünk kicsik lenni" reménytelen foglya. Bár ne feledjük - megint ne feledjük: levelét csak megírta Eduárd Kukannak...

A Kovács-félék helyes értékelését segítheti, ha egy pillanatra szembe állítunk velük egy olyan, ugyancsak sikeres (ha nem sikeresebb) és ugyancsak az antinacionalista táborba tartozó politikust, aki a "merjünk kicsik lenni" filozófiája helyett a "merjünk nagyok lenni" felfogást vallja, némi megszorításokkal: nem általában a magyar nemzetre, csupán Budapestre vonatkoztatja, és már véletlenül sem a lelki tartalomra helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően és ebből következően Demszky Gábor Budapestje (vágyainak megfelelően) valóban egyre inkább olyan, mint egy világváros - legalábbis a kirakatrésze -, és egyre kevésbé olyan, mint amilyennek a magyar fővárosnak kellene lennie. Nem véletlen, hogy irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre is úgy találja: szellemileg teljesen kiüresedett.

"Budapest már nem egy szellemi színpad, még abban az értelemben sem, hogy negatív inspirációt nyújtana. Egészen egyszerűen nincs szellemi atmoszférája... A városban végbement legújabb változások bizonyos értelemben már nem az enyémek, miután azok már nem gazdagítják egzisztenciális tudásomat, nem teszik próbára erkölcsi erőmet. Egyszóval ez a város feleslegessé vált számomra."⁴⁸

Ha tehát Demszky Gábort, a nagyravágyót és élete főművét szeretnénk elhelyezni magyar- és nemzetellenes listánkon, egészen biztosan jobb helyezést illene juttatni neki, mint Kovácsnak, a szolgalelkűnek. Utóbbi minél keményebben, határozottabban - s minél több választó részéről - szembesül a nemzeti törekvésekkel, annál inkább hajlani fog ezek szolgálatára; éppen azért, mert nem tudatos romboló, és éppen azért, mert van megfelelni vágyása, sőt, felelősségérzete. Vele ellentétben a Demszky-féléket leginkább a politikailag korrekt kozmopolitizmus mozgatja, azaz a teljes nyitás a külső (modern, globális, s nem mellékesen: üzleti) erők előtt. Ha ebből a nyitottságból esetleg személyes anyagi haszna is származik, az csak hab a tortán (csupán arra kell vigyázni, hogy a kirakatpolitika itt is folytatódjék: hogy az egyebek mellett tekintélyes adriai nyaralót is birtokló főpolgármester a média segítségével 52 négyzetméteren nyomorgó kisemberré váljon). Mindenesetre az anyagi, politikai haszonlesés, s a mögötte (bizonyos értelemben: előtte) levő cinikus kirakatpolitika Demszky és támogatói esetében olyan méreteket ölt, hogy ha ez nem irányul is tudatosan (határozottan, tervezetten) a magyar nemzet érdekei ellen, annyit nyugodt szívvel megállapíthatunk, hogy egyszerűen semmibe veszi a sajátosan magyar nemzeti érdekek létét. Ezt viszont olyan tartósan, olyan következetesen teszi, hogy ez Demszkyéket sokkal inkább a Teller-levél hamisítóihoz (az "előkelő", 2. szint elfoglalóihoz) teszi hasonlatossá, semmint a Kovács-féle (4. szintű) politikai bürokratákhoz.

Nem az tehát a baj, hogy e voltaképp felelősségteljes politikai bürokratáknak esetleg van "magyar- és nemzetellenes" érzelmi töltetük, nem az, hogy - megfelelvén az ellenoldal feltételezésének - nemzetrontó szándékaik vannak, hanem csupán az, hogy internacionalista (antinacionalista) módon szocializálódtak, ez pedig egész lényüket áthatja, s ezért még hosszú ideig gondolkodásmódjuk (látásmódjuk) meghatározója lesz. A "provinciális" nemzeti kötelékeket ledobó "egyetemes", "modern" szemlélet magaslatából könnyen és hamar lehet "gyermetegnek" nevezni a határon túli magyarok ama életbevágó törekvését, hogy "testületileg" magyar állampolgárok lehessenek. S noha ugyane bürokraták szocializációja, ideológiai neveltetése olyan, amilyen, mégsem mondhatjuk róluk, hogy tudatos, ártó szándékú magyar- és nemzetellenesség is jellemezné őket, ezért elvileg van esély arra, hogy ellenoldali belátások, gesztusok, s főleg látványosan sikeres (azaz szavazók tömegeit megnyerő) "nemzeti" politizálás nyomán e fensőbbségtudatból származó "antinacionalizmus" meggyengüljön. (Lám, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt beiktatása előtt fontosnak vélte "övéit" felszólítani: "legyünk patriótábbak!")

Ideiglenesen kétségkívül e gyengülés ellen hat minden megrögzött ideológia legfőbb jellemzője: az önigazolási vágy - sőt, bizonyos értelemben politikai, hatalmi kényszer. Jól megfigyelhető e tényező - tehát az önigazolás - meghatározó ereje és szerepe Kovács Lászlónak (és pártjának) az erdélyi magyar autonómiatörekvésekhez, az ottani nemzeti tanácsok megalakulásához való viszonyulásában. Kovács másik - ezúttal sajátos - lényegi vonása, a határtalanigazodási vágy eddig pontos irányt szabott politikai magatartásának: a kedvezménytörvény és hasonlók dolgában csupán szolgaian követnie kellett az EU-bürokraták antinacionalista útmutatását (azaz semmi nem kívánatos, ami a határon inneni vagy a határon átnyúló nemzeti érzéséket, kapcsolatokat, kötelékeket erősíti). Az autonómia azonban egy kétfenekű (duplacsavaros) valami: a kisebbségek önrendelkezése bár erősíti a nemzeti, etnikai érzéseket (összetartozást), ám határozottan sérti a többség nemzeti államának nacionalista önérzetét, ez pedig ugyancsak kívánatos a brüsszeli globalizátorok számára. Kovács (és pártja) ebben a kérdésben magára maradt: ha az erdélyi autonómiatörekvéseknek esetleg sikerük lesz, az a magyar "nacionalista" pártok - elsősorban is a Fidesz - itthoni megerősödésével járhat, ez pedig nyilvánvalóan nem lenne ínyére Kovácsnak (és pártjának). Kovácsék tehát minden idegszálukkal önigazolást keresnek: mivel arra az eredményre sem ideológiai (EU-internacionalista), sem hatalmi megfontolásból nem juthatnak, hogy az erdélyi autonómiatörekvés önmagában elvetendő és elítélendő, arra találnak "bizonyítékot", hogy maga a törekvés módja hordoz súlyos veszedelmeket magában. Akár egy fegyveres konfliktus kirobbanását. "Természetesen" a Fidesz ármánykodása nyomán.

A Fidesz megszemélyesítője ez alkalommal (is) Kövér László, őt már többé-kevésbé sikerült antiszemita (ld. a "zsidókérdés"-ügyet) és szélsőséges antikommunista színben (ld. a "kötél"-ügyet) föltüntetni, ennélfogva eleve alkalmasnak mutatkozik a legkülönfélébb elrettentésekre. A fiatal demokraták főideológusa, a választmány elnöke Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alakuló ülésén - egyebek között - szó szerint ezt mondta: "[...] azt látjuk, hogy akik nem voltak restek fegyverhez, az erőszak eszközéhez nyúlni, sokkal rövidebb idő alatt sokkal többet is el tudtak érni, mint mi. S mi pedig tűrünk. Megint csak: Megérte? Miért?"⁴⁹ E szavak hatására Kovács László szükségesnek ítélte sajtótájékoztatón - országnak-világnak - kijelenteni: "Rendkívül felelőtlen magatartást tanúsít, aki azt gondolja, hogy célszerű fegyverekkel, erőszakkal fellépni az autonómia kialakítása érdekében, és ezt nyilvános fórumokon ki is mondja."⁵⁰ Más szocialista tisztségviselők pedig felvetették Kövér László Országgyűlés előtti felelősségének, illetve a nemzetbiztonsági bizottság elnöki posztjára való alkalmasságának kérdését, s Orbán Viktortól vártak választ arra: "Érthetjük-e úgy, hogy a romániai magyarság érdekérvényesítése szempontjából Kövér konkrétan a fegyveres harcot - északír, baszk mintára - látja célravezetőnek?"⁵¹

Nos, értékeljük a szocialisták reagálását egy másik lehetséges viselkedés tükrében. Egy valóban - minden ízében, elemében - magyar- és nemzetpárti politikai tömörülés nyilvánvalóan kerülni igyekezne, hogy lovat adjon a kisebbségi sorban lévő magyarságot hosszú évtizedek óta módszeresen elnyomó, erőszakosan asszimilálni igyekvő román többség alá. Inkább megerősítené Kövér László kétségtelenül igaz - mert a valóságnak teljes egészében megfelelő - gondolatát, méghozzá imígyen: "Vegyétek észre, barátaink, hogy az erdélyi magyarok csakugyan mindig kerülni igyekeztek mindenféle erőszakos, fegyveres megoldást, s most is csupán olyan önrendelkezésre vágynak, amilyent egy Európába igyekvő, magát kulturáltnak, demokratikusnak tekintő államnak elfogadni nagyon is illendő és kívánatos. Mi is támogatjuk tehát az erdélyi magyar nemzeti tanácsok létrejöttét és nemzeti politikáját, és támogatunk minden olyan autonómiatörekvést, amely továbbra sem fegyveres úton, hanem ellenkezőleg: békés eszközökkel, fegyvertelen szerveződésekkel igyekszik elnyerni azt, ami voltaképp csak a járandósága." Amíg e helyett az egyenes logika helyett az önigazolás vágya logikai és politika bukfencekre - fegyveres rémlátomásokra - készteti Kovácsot és a szocialistákat, addig legfeljebb csak annak kimondásáig lehet eljutni, hogy ugyan a pártfőnök és pártja szándékát tekintve aligha a magyarság, a magyar nemzet egészének kérlelhetetlen ellensége; ám bizonyos, hogy antinacionalista politikája súlyosan sérti a magyarság legelemibb érdekeit.

Ha viszont súlyosan sérti, elkerülhetetlen, hogy a magyarságvédők, nemzetvédők ne a szándékról, hanem a magatartásról mondjanak súlyos ítéletet: "Szent-Iványi István és Tabajdi Csaba nevét örökre meg kell jegyeznünk. Ellenségek!" - futott körbe a felszólítás az egyik "nemzeti" levelezőlistán. Vajh mit követtek el? A 2005. március végi híradásokból a következő kép kerekedett ki:

Brüsszelben az EP Külügyi Bizottságának ülésén Bulgária és Románia csatlakozási feltételeiről döntöttek. A bizottság Románia esetében kimondta, hogy a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó általános rendelkezéseken túl a magyar kisebbség védelmének érdekében az erdélyi magyarság számára biztosítani kell a személyi elvű önrendelkezést, ezen belül Székelyföld számára pedig az önkormányzatiságot. A Székely Nemzeti Tanács nem kevés erőfeszítést tett arra nézve, hogy megismertesse az erdélyi magyarság helyzetét az európai uniós képviselőkkel. Ennek eredményeként a Michael Ebner dél-tiroli és Ignaci Guardan katalán képviselő olyan kiegészítő javaslatokat nyújtott be, amelyekben az önkormányzatiság megteremtését szorgalmazták. A bizottság fideszes tagja, Gál Kinga, eurorégiók kialakítását célzó indítványával csatlakozott a javaslathoz.
A javaslatok elfogadását azonban nem támogatta a bizottság két magyar tagja, Tabajdi Csaba szocialista és Dr. Szent-Iványi István szabaddemokrata képviselő. Utóbbi csupán az elnyomott erdélyi romákért szólalt fel, Tabajdi Csaba pedig a kompromisszumos megállapodás elfogadása előtti pillanatokban azzal állt elő, bőven elegendő lenne, ha csak arra köteleznék Romániát, hogy kisebbségi törvényt fogadjon el. Ráadásul egyikük sem magyarul szólalt fel, noha ez is hivatalos nyelve az EU-nak.

Nos, mint látható, a Kovács-féle igazodó, javíthatatlanul szolgalelkű - szocialista és szabad demokrata - pártbürokraták nemhogy beterjesztői - kezdeményezői - volnának egy olyan javaslatnak, amely a külhoni nemzetrészek autonómiáját hivatott elősegíteni, de még ennek támogatásához sincs elegendő meggyőződésük. Akár azt is mondhatjuk, és minden túlzás nélkül: szégyen és gyalázat, hogy előbb találni más nemzetek fiai között, mint a magunkéban, olyanokat, akik a nemzetközi porondokon kiállnak a magyarság érdekeiért,

Nem csoda, hogy a Magyarok Világszövetsége - "A Trianon óta változatlanul érvényes, legalapvetőbb magyar nemzeti paradigma, az autonómia-törekvés botrányos semmibe vétele és hátráltatása, valamint a magyar nyelv ellen elkövetett merénylet miatt" - sajtótájékoztató keretében szólította fel Szent-Iványi István és Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselőket, hogy "mondjanak le tisztségükről, és adják vissza mandátumukat, mert méltatlanná váltak a magyar nemzet bizalmára".

Már csak az a kérdés, hogy szabad-e pusztán a rossz szándék hiányának feltételezése okán bármennyire is elnézőnek lenni az efféle "nemzetellenességekkel" szemben. Szabad-e csupán negyedik helyre, és nem - mondjuk - mindjárt az első helyre rangsorolni a "magyarellenességek" sorában?

Nyilván nem szabhatok mércét a szigorúságnak. A belátásnak viszont igen: a két nemzetrész soha nem fog dűlőre jutni egymással, ha nem igyekszünk azonos mércével, azonos szigorúsággal mérni. Márpedig az MVSZ-nek ezen a sajtótájékoztatóján még egy név került terítékre, mégpedig Németh Zsolté, a Fidesz oszlopos tagjáé. "Döbbenetesnek tartjuk - nyilatkozza Patrubány Miklós az MVSZ nevében -, hogy [a brüsszeli tanácskozással] azonos időben ülésező magyar Országgyűlés külügyi bizottsága egyetlen kiegészítő észrevételt sem fűzött Románia csatlakozási szerződéséhez. Különös felelősség terheli Németh Zsolt bizottsági elnököt, akit a Székely Nemzeti Tanács elnöke levélben kért fel az erdélyi magyar autonómia-törekvések támogatására. A Magyarok Világszövetsége felszólítja Németh Zsolt urat, hogy mulasztásáért kövesse meg a Székely Nemzeti Tanácsot és az egész erdélyi magyar nemzeti közösséget".

Tehát, hogy világos legyen: vagy mindannyiuk viselkedése kimeríti a magyar- és nemzetellenesség minősített esetét, vagy egyiküké sem. Ám ha úgy véljük, mindannyiuké, akkor nem maradhat megválaszolatlanul a következő kérdés sem: Ki maradt? Ki maradt még a nemzeti táborban? Van-e még nemzeti tábor egyáltalán?

5. Nácik és nacionalisták

Vajon mi és ki lehet (vagy inkább: legyen) az utolsó (az ötödik) eset és elkövetője, amelyről és akiről úgy vélem, még akkor sem példázza ő a magyar- és nemzetellenesség valamiféle minősített esetét, ha a "nemzeti" törzs teljesen egyöntetűen így ítéli is meg, sőt, az elrettentő példák közé sorolja.

Több megfontolásból is imént idézett Nobel-díjasunk, Kertész Imre illik leginkább erre a modell-szerepre, mégpedig ama nevezetes megnyilvánulása miatt, melyről a Die Zeitnek adott interjújából tudunk. Ebben (a 2002. évi országos választások előtti időszakra utalva) kijelentette: "Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában⁵².

Különösen érdekes most számunkra ennek a nyilatkozatnak az itteni, megfelelő értékelése, mivel a médiában az idő tájt nyíltan fellépő "nácik, agresszív nacionalisták" legfőbbike a túloldal felfogása szerint éppen Lovas István, aki az "Antiszemita" példatárnak ugyancsak a logikailag ötödik (utolsó) helyére került; s éppen azt bizonyítottam be róla, hogy megnyilvánulásait semmilyen tekintetben nem mozgatja az eredetei (faji) értelmezés szerinti antiszemitizmus; az a tény pedig, hogy az általa kíméletlenül ostorozott jelenségek mögött éppen zsidók és zsidó érdekek is meghúzódnak, semmiképpen nem teszik jogossá az antiszemitizmus vagy a (kirekesztő) nacionalizmus vádját.

Nos, be kell vallanom, hogy csak akkor látok esélyt ott kifejtett logikai láncolatom általánosabb körű elfogadására, ha nemcsak Lovas dolgában sikerül az antinacionalista törzsben megértőkre lelnem, hanem Kertész dolgában is a (nem kirekesztő) nacionalisták táborában. Egyébként eme esélyteremtési törekvésemnek tudható be, hogy a Törzsi trilógia Harmadik könyvében (A megoldás nyomában) egész fejezetet szentelek Kertész Imrének és Nobel-díjának (ld.: A feladvány című fejezetet); mint ahogy az is, hogy itt, e példatárban kísérletet teszek annak (nyilván a nacionalistákkal való) elfogadtatására, hogy bár vannak magyarok, akik okkal érezhetik úgy, hogy Kertész Imre ellenükben - őket magyarságukban, nemzetükben megsértve, netán megszégyenítve - munkálkodik, semmiképp nem helyénvaló az írót magyar- és nemzetellenesnek tekinteni, bélyegezni.

A bélyegragasztóknak mindig elsődleges szempontjuk kellene, hogy legyen a "vádlottak" elsődleges szándéka: amíg a baloldalon nem értik meg, hogy Lovas a hosszú évtizedeken át hizlalt baloldali hegemónia, egyszersmind az átmentett privilégiumok felszámolásának legeltökéltebb s legnagyobb hatású törzsi harcosa, aki nélkül ez a hegemónia még annyira sem gyengült volna meg, mint amennyire meggyengült, addig azt a rejtélyt sem fogják tudni megoldani, hogy a szemükben ilyen "náci, fasiszta, antiszemita, anarchista" stb. ember hogyan lehet a jobboldal kedvence. A kognitív disszonancia meglehetősen általános törvényszerűségét követve, a baloldalon sajnos nem úgy próbálják felszámolni ezt az ellentmondást, hogy legalább csekély megértést és elismerést tanúsítanának Lovas páratlan demokráciaépítő (!) teljesítménye iránt, hanem - az ellentmondás feszültségét oldandó - a jobboldalt ruházzák fel ugyancsak a "náci, fasiszta, antiszemita, anarchista" stb. jellemvonásokkal.

Nincs ez azonban különbül a másik oldalon sem. Itt is oly ritka, mint a fehér holló (hogy egyet említsek: Kristóf Attila), aki nem csupán eredményüket nézi, de szándékuk szerint is mérlegeli az antinacionalisták ténykedéseit, megnyilvánulásait. Amikor Kertész a szóban forgó nyilatkozatot tette, kétségkívül ártott a magyar nemzetről kifelé sugárzott, amúgy kívánatos képnek, és kétségtelenül ártott a médiában fellépő, neves jobboldaliaknak. Még sincs okunk azt feltételezni, hogy nyilatkozatának közvetlenül ez lett volna a célja is: az ország lejáratása, vagy az A-fegyver praktikus bevetése az ellentábor harcosai ellen. Nem. Kertész azért szólt így, mert a választások előtt (során) két törzs ugrott egymásnak, az antinacionalistáké és a nacionalistáké, s mint a koncentrációs táborokat hajdan megjárt zsidók egyike, ezt valóban, szó szerint úgy élte meg, ahogy nyilatkozta. Az ő szemüvegén keresztül nehéz nem úgy látni a dolgokat, ahogy ő látta, mint ahogy a Lovasén keresztül is nehéz másképp látni, mint ahogy ő látja. Kertész küldetésként éli meg, hogy emlékezzen - s ha kell, idejében figyelmeztessen; s nem különösebben mérlegeli, hogy e fontos feladata teljesítése során mit kap a fejére. Lovas nem különben: ő is küldetést tölt be, önként vállaltat, és semmivel sem kevésbé fontosat. S őt sem futamítják meg a záporozó ütések, inkább fokozzák harci kedvét, újabb csatákra ösztökélve. De már az sem nagyon érdekli, ha időnként mélyebbre üt a kelleténél és az illendőnél: kapott már övön alulit ő is eleget, semhogy ilyen "kicsinységekre" adna.

Ráadásul Kertész és Lovas abban is hasonlít egymásra, hogy a Hatalom láttán mindig "viszketni kezd" a tolluk. Szókimondásra születtek, nem hallgatásra. Lássuk be, balliberális oldalon nem sokan mondtak olyan lesújtó szavakat Demszky városára, mint éppen Nobel-díjasunk. Ugyanez az ember ahhoz is elég bátor volt, hogy a német egyesülés tízéves ünnepségén ("a német egység napján")⁵³, meghívott díszvendégként és egyik előadóként Európa válogatott hatalmasai előtt megfedje Németországot és Franciaországot, mert nem támogatták kellően lelkesedve Amerika Irak elleni háborúját. Ugyanaz a küldetéses mozzanat: Amerika és Izrael (Amerika és Izrael zsidósága) egymás szövetségesei ebben a háborúban; a gondolat végén és mögött tehát ott van Izrael: lényegében (Kertész számára) a Holokausztra adott egyedüli kézzelfogható válaszként.

Kirekesztő nacionalistaként ezen a ponton felkaphatnánk a fejünket, hogy íme, a bizonyíték: Kertész igazi hazája Izrael, a szíve más országot szolgál, tehát tagadhatatlan a magyarellenessége. Nem kirekesztő nacionalistaként viszont, akik belátjuk, hogy az antinacionalisták is e nemzet - a magyarság - részei, még akkor is, ha másképpen magyarok, mint mi volnánk, nos, nekünk tudomásul kell vennünk, hogy ez a sajátos zsidó felfogás is a magyar élet szerves része. És amíg ezt a felfogást a méltányolható félelem s önvédelem táplálja, s nem a többség - nem a másik törzs - tudatos és alantas (módszeres) gyengítésére irányul, addig nem helyénvaló magyarellenesnek, nemzetellenesnek nevezni. Még akkor sem, ha eredményében, áttételesen, netán az volna.

STÁTUSTÖRVÉNY: EGY IGAZI LAKMUSZ

"Jó volna tudatosítani a magyar választókban, hogy a státustörvény kérdése nem csak a határon túli magyarokról és azokról szól, akik a nemzet egészében gondolkodnak. A törvény sorsa a magyar érdekérvényesítő képesség lakmusza: ha az unióval és a szomszédokkal szemben meg tudják védeni azt, akkor jó esélyünk van arra, hogy a szabolcsi almatermesztő és a dorogi nyugdíjas érdekeit is megvédik, ha arra kerül a sor" - állapítja meg a tőle megszokott lényeglátással az egyébként erdélyi Lukács Csaba újságíró.⁵⁴

Nos, akkor nem sok jó vár sem a szabolcsi almatermesztőre, sem a dorogi nyugdíjasra...

*

A lakmusz egy olyan festékanyag, amely savanyú oldatban vörös, lúgosban kék színt kap. A státustörvény pedig egy olyan lakmusz, amelynek nemcsak a színe, de még a neve is megváltozott, amikor "nacionalista" közegből "antinacionalista" közegbe került: elfelejtődött a "státus", helyére nyomult a"kedvezmény".

A szinte észrevétlen - mindenesetre a közvélemény számára nem tudatosított - névváltozás híven tükrözi azt a felfogásbeli távolságot, amely a két törzsnek a nemzethez mint közösséghez való kötődését, viszonyulását jellemzi. A státustörvény, bár kezdetektől kedvezményekkel kecsegtetett a határon túli magyarok számára, a hangsúlyt (amíg csak tehette) a szimbólumra fektette: az ún. magyarigazolvánnyal igazolt külhoni magyar státusra, amely ha csak nagyon gyengét is, de mégis jogi kapcsolatot (kedvezményekre jogosító viszonyt) létesített, egyúttal pedig erős érzelmi köteléket (l. magyarságtudat, nemzettudat) teremtett a határon túli (volt szocialista országbeli) magyarok és az anyaország, illetve a nemzet egésze között. Ezzel szemben amikorra a kedvezménytörvény szóhasználat jóformán teljesen kiszorította a státustörvény kifejezést (2002-2003), a szocialisták a kedvezménynyújtás pragmatikus - azaz konfliktusmentes - lehetőségét állították a figyelem középpontjába, miközben a magyarság- és nemzettudat erősödése-erősítése helyett éppen ennek lehetséges gyengítésére, a más (főképp a román és szlovák) nemzetiségekkel szembeni "diszkrimináció" elkerülése törekedtek. A törvény módosítása (2003. szeptember) utáni ellenzéki (fideszes) kifogásokra az egyik szocialista honatya egyenesen azt a választ adta, hogy hiszen a törvény a mostani formájában több anyagi támogatásra nyújt lehetőséget. A módosított törvény ugyanakkor azoknak a nem magyaroknak (magukat nem magyarnak vallóknak) az anyagi (oktatási) támogatását is lehetővé teszi, akik magyar tanintézményekben, magyar nyelven kívánnak tanulni; ezáltal pedig elvált a kedvezmény lehetőségének és a magyarigazolványbirtoklásának az egyértelmű kapcsolata, ami ez utóbbi jelképértékét (szimbolikus erejét) egyértelműen csökkenti.

A státusztörvény-lakmusznak ugyanakkor nemcsak két alapszíne, de több árnyalata is van; szocialista közegben kezdetben kimondottan elmosódott, halvány színváltozatokat mutatott, vagyis e politikai-szellemi kör nem fejezett ki határozott ellenszenvet vagy elutasítást a magyar státus gondolatával szemben. Első alkalommal, az országgyűlés 2001. június 19-ei ülésnapján - ráadásul ellenzéki pozícióból - a szocialisták még meg is szavazták a törvényt. De ami ennél is meglepőbb, hogy a hazafiúi, nemzeti lelkesedés félreérthetetlen jeleit mutatták. A parlamenti jegyzőkönyv tanúsága szerint a szavazási eredmény megjelenésekor "a képviselők felállva, a páholyban helyet foglaló meghívottak felé fordulva hosszan tapsoltak".⁵⁵

Márpedig a tapsolók között ezúttal a szocialisták is ott voltak. A státustörvény sorsát figyelemmel kísérő Kürti László szerint a kilencvenkét (!) százalékos parlamenti támogatottság azt jelenti, hogy "a kormánypártok és a szocialista párt is érezte [a] Magyarország és a határon túli magyarok jövőjét meghatározó törvény mérföldkő szerepét".⁵⁶

A szocialista lelkivilág szempontjából e meglepő - a később történtek fényében pedig egyenesen hihetetlennek és érthetetlennek tűnő - politikai mozzanatnak komoly jelentőséget kell tulajdonítanunk. Legelsőképpen is arra hívja fel a figyelmet, hogy az MSZP valóban egy identitását vesztett, identitását kereső politikai társaság, amely elsősorban gyakorlatias válaszokat igyekszik adni az előtte felbukkanó, megkerülhetetlen kérdésekre. Antinacionalizmusa ezért sem annyira eltökélt és végletes (mint például a szabad demokratáké, akik egyedüliként nem szavazták meg a törvényt). Nem idegen tőle a "nemzeti" tábor felé való nyitás gondolata, politikájának "nemzetesítése" (l. később: a Medgyessy-kormány mint a "nemzeti közép" kormánya), leginkább ugyancsak praktikus megfontolásokból. Soha nem volt és soha nem lesz kezdeményezője egy Orbán-féle státustörvénynek, viszont hajlandóságot mutat az effélékre való rácsatlakozásra, ha a nyilvánvaló gesztustól politikai hasznot remélhet; s ilyenkor még a hazafiúi lelkesedés arrafelé (baloldalon) ritka érzésének is szívesen átadja magát.

A mögött a tény mögött, hogy a kezdeti pragmatikus hajlandóságból a szocialisták hamarosan átváltottak a státustörvény nyílt támadásába, lejáratásába, éppen a remélhető haszon hirtelen eltűnését, pontosabban e helyzet ellenzéki felismerését fedezhetjük fel. "Kétségtelen, hogy a státustörvény elfogadása az Orbán-kormány négyéves periódusának sikersztorija" - állapítja meg Kürti László, s hozzáteszi: "Meghozatala sokkal nagyobb mérvű, visszhangjában pedig sokkal hangosabb volt, mint a szomszédos államokkal megkötött 1996-os kétoldalú szerződések."⁵⁷ Ami nem csoda, ha azt tekintjük, hogy a "2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról" azt a célt fogalmazta meg, hogy a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal ruházza fel a határon túli magyarokat - mint hatálya alá tartozó személyeket - a kultúra, oktatás, ösztöndíjak, társadalombiztosítás, utazási kedvezmények és a munkavállalás szempontjából.

Nyilvánvaló, hogy az akkori ellenzéki pártok (az MSZP mellett az SZDSZ, amelyről később külön szólok) semmit nem akarhattak kevésbé, mint hogy ez a siker tartós maradjon. Mivel az MSZP egyszer már megszavazta a törvényt, s mivel a határon túli magyarok ellen nem akart nyíltan fellépni, nem a státustörvény visszavonására tett kísérletet; csupán annak a bebizonyítására, hogy eredeti (elfogadott) formájában zavarokat okoz olyan gyakorlati kérdésekben, mint például ki számít magyarnak; ezzel is összefüggésben szítja az ellentéteket a szomszédos országokkal; lassíthatja, sőt, ellehetetlenítheti az európai integrációt; nem utolsó sorban pedig közvetlenül sérti a magyar lakosság (értsd: az anyaországiak) érdekeit.

Nos, mint látni fogjuk, az MSZP (az SZDSZ-szel karöltve) a "bizonyítási eljárást" sikeresen végrehajtotta. Utólag visszatekintve, ez csak részben köszönhető saját politikai ügyességének; legalább ennyit nyomott a latban, hogy a Fidesz rosszul mérte fel a gyakorlatba ültetendő törvény határon túli, és még ennél is szélesebb, nemzetközi környezetét, pontosabban ennek erős ellenérdekeltségét.

A törvény megalkotásával a Fidesz lényegében a magyar alkotmánynak abból a passzusából indult ki, amely szerint Magyarország felelőséget visel a határon túli magyarokért; márpedig a határon túli magyar kisebbségek rászorultak az anyaország megkülönböztetett figyelmére, éppen az ellenük irányuló, nacionalista elnyomó politika miatt. A nagyobbik kormánypárt, úgy tűnik, komolyan vette azt a szólamot is, hogy Európának érdeke: bővülő unióját erős nemzetek alkossák, amelyek integrálódásuk után is őrzik nemzeti vonásaikat. Európa hivatalos és nem hivatalos reagálásai azonban semmilyen tekintetben nem igazolták a Fidesz jóhiszeműségét és optimizmusát. Orbánék szemlátomást arra játszottak, hogy mivel a román törvényekbe nem ütközik a törvény, a magyarságukat vallók igazolását a magyar állam nyugodtan jogerőre emelheti. Vagyis "amit nem tilt a szabály, azt szabad", nyilatkozta például Martonyi János külügyminiszter a Népszabadságban. Az egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a román fél nem fogja tudni megemészteni a magyar státustörvényt, de ez nem tűnt túl nagy problémának; a román tiltakozás akár még hozhatott is valamennyit a politikai konyhára. És még nem is feltétlenül csupán a magyarság körében; a román nacionalizmus újbóli megmutatkozása akár Európa rosszallását is kiválthatta volna.

Orbánék azonban többszörösen is tévedtek.

Mint kiderült, Európát - hacsak nincs valami külön nyomós oka rá - igazából nem nyugtalanítja valamely nemzeti vagy etnikai kisebbség elnyomása; annál inkább az integrálódni kész országok közötti bármiféle súrlódás. Amikor Orbánék - hogy kifogják a szelet a román nacionalisták vitorlájából - 2001 július elején arra kérték az Európai Bizottság velencei bizottságát, hogy vizsgálja meg az európai országok hozzáállását a területükön kívül élő kisebbségek ügyében, a kapott válasznak csak az egyik fele volt megnyugtató: minden anyaország felelősséget érezhet egy másik állam területén élő kisebbségeiért. Ugyanakkor a bizottság úgy ítélte meg, hogy ehhez a már megkötött kétoldalú szerződések és a már meglévő keretek nyújthatnak megfelelő formát; továbbá az anyaország a kedvezményeket csak a saját országhatárain belül, illetve annak az országnak a beleegyezésével nyújthatja, amelyben a kedvezményezett kisebbségek élnek.⁵⁸

Bár mindkét fél igyekezett a saját szája íze (politikai haszna) szerint értelmezni az állásfoglalást, egyértelmű, hogy Európa egyfelől arra figyelmeztette Romániát, hogy nem zárkózhat el teljesen Magyarország felelősségvállalási törekvése elől, másfelől viszont arra figyelmeztette az Orbán-kormányt, hogy fogja vissza magát ebbéli igyekezetében. Októberben - a státustörvény végrehajtási utasítás-tervezetének többszöri, jelentős módosítása (lényegében "tompítása") után, illetve ezek ellenére - Rolf Ekeus, az Európai Bizottság Együttműködési Szervezete kisebbségügyi főbiztosa egyenesen annak a véleményének ad hangot, hogy az egyoldalú kisebbségi intézkedések bomlasztó hatásúk lehetnek az államok kapcsolataiban.⁵⁹ Mintha csak saját szocialistáinkat hallanánk, akiknek pontosan erre a srófra jár az agyuk: nem a megoldandó probléma - ennek létezése - az elsődleges; nem az a természetes, hogy a létező probléma megoldása érdekében akár konfliktusokat (ütközéseket) is vállalunk; hanem az, hogy a konfliktus elkerülése érdekében lehetőleg nem feszegetjük a létező problémát, lemondunk jogainkról, beletörődünk hátrányos helyzetünkbe. Merünk és tudunk kicsit lenni.⁶⁰

Ilyen óvatos és elutasító nemzetközi környezetben, és ezzel hamar azonosuló hazai (szocialista és szabad demokrata) ellenzék mellett Orbánéknak nem lett volna szabad ennyire figyelmen kívül hagyni a román nacionalisták várható reakciójának erejét. Kifejezetten politikai hibának tekinthető például, hogy a kedvezmények hatályát eredetileg a vegyes házasságbeliek hozzátartozóira is kiterjesztették, ráadásul ezt a gesztust ugyancsak megerősítették volna egy szimbolikus jelentőségű dokumentummal, az ún. hozzátartozói igazolvánnyal. Ez a kísérlet a román - de ugyanígy például a szlovák - nacionalizmus erőterében teljesen magától értetődően váltott elementáris dühöt, hiszen azt a - talán nem is alaptalan - feltételezést támasztotta, hogy a magyarok így próbának szimpatizánsokat toborozni a nem-magyarok köreiből.

Orbánéknak - az eddigieken túlmenően - volt még egy hasonlóképpen súlyos politikai melléfogásuk, ami azonban kevésbé vethető a fiatal demokraták szemére. Ép ésszel és ép erkölcsi érzékkel (ha úgy tetszik, dörzsölt politikai múlt nélkül) nehezen fogható fel, hogy a határon túli legnagyobb magyar kisebbség képviselője, a Románia Magyarok Demokratikus Szervezete (RMDSZ) a nemzeti érdekeket kifejezetten szem előtt tartó (nacionalista) politikai erővel szemben inkább a hazai megrögzött antinacionalistákkal, némelykor pedig egyenesen a román nacionalistákkal talál hangot. (Ha mégis magyarázatot keresünk, két elemre bizonyosan gondolnunk kell. Az egyik: a romániai magyarság köreiben, ha nem is általánosan, de valóságosan jelen volt az a félelem, hogy ha a státustörvény a román fél egyetértése nélkül kerül bevezetésre, akkor ezt a határon túli magyarokon fogják megtorolni. Az RMDSZ-nek tehát volt mire rájátszani. A másik: az RMDSZ Markó-féle nómenklatúrája jól megtalálta a hangot a román politikai tényezőkkel, s ez gyümölcsöző hatalmat - politikai-gazdasági befolyást - teremtett a saját maga számára; olyannyira, hogy azt is megengedheti magának: a régóta megígért belső - RMDSZ-en belüli - választásokat elhamiskodja.)

A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) sorsdöntőnek tekinthető, 2001 október végi ülése előtt (amikor a velencei bizottság állásfoglalása és különféle ellenvélemények figyelembevételével kívánták módosítani és véglegesíteni a státustörvény végrehajtásának tervét) Kovács László MSZP-elnök Bukarestbe látogatott és találkozott Markó Béla RMDSZ-elnökkel és Adrian Nastase román kormányfővel. Ezek után az október 25-26-i értekezleten:

"Markó Béla és az RMDSZ vezetősége hangsúlyozta, hogy Adrian Nastase javaslata, miszerint a magyarigazolványokat helyettesítse az RMDSZ tagsági könyve, elfogadható és könnyen kivitelezhető. Ezt az álláspontot azonban Tőkés László hevesen kifogásolta. Tőkés érvelése szerint RMDSZ-tag lehet bárki nemzeti hovatartozásától függetlenül (tehát románok is), és így a nemzeti azonosságtudat, amit a státustörvény hivatott ápolni, elveszne a román RMDSZ-állampolgárok preferálása miatt. Hasonló kifogásokat fogalmaztak meg a jobboldali pártok képviselői is; úgy a Fidesz, mint a MIÉP Tőkés László javaslatát és kifogásait támogatták."⁶¹

Ezen az értekezleten a státustörvény-lakmusz már a szocialistáknál is határozott színt öltött (noha a végletes, erőteljes változat december végéig még várat magára). Kovács a szomszédokkal való egyeztetés és a békés egymás mellett élés fontosságát hangsúlyozta, ennek megfelelő kompromisszumokat (túloldalról nézve: nemzeti önfeladást) javasolt, mire beszéde alatt Kövér László, a Fidesz alelnöke tüntetőleg kivonult a teremből. (Az SZDSZ tekintetében az egyértelmű, határozott szín - a teljes elutasítás színe - változatlannak mutatta magát. A párt nevében felszólaló Eörsi Mátyás országgyűlési képviselő szerint beigazolódtak korábbi fenntartásaik: a státustörvényből származó okok miatt a szomszédos országokkal megromlott a viszony, és ennek a magyar kisebbségek isszák meg a levét.)

A végül mégis elfogadott, a MÁÉRT záródokumentumába foglalt nyilatkozat arról tanúskodik, hogy a Fidesz (is) igyekezett figyelembe venni a legerőteljesebben hangoztatott román (szlovák) kifogásokat, ugyanakkor nem engedett a legfontosabb alapelvből, a státustörvény (magyarigazolvány) szimbolikus jelentőségéből, szerepéből. A velencei bizottság tanácsának is megfelelően a (határon túli) ajánlószervezetekre csak tájékoztató, és nem hitelesítő feladat hárul; a magyarigazolvány nem etnikai hovatartozást fejez ki, csak kedvezményre való jogosultságot, s a magyar konzulátusok fogják hitelesíteni és Magyarországra továbbítani; a magyar identitás (pontosabban: a magyar nyelvtudás, valamint a magyar szervezetekben, pártokban betöltött tagság) igazolására a határon túli magyar szervezetek, pártok adnak véleményt és javaslatot.

E valóban kompromisszumos megoldások ellenére Pozsony és Bukarest újból heves reagálásokkal fejtette ki a státustörvénnyel kapcsolatos kritikáját. Jaroslav Chlebo pozsonyi külügyi államtitkár érvelése egyenesen odáig ment, hogy kijelentette, a státustörvény "ellentétes az európai jogrenddel, bizonyos részei pedig nem egyeztethetők össze Szlovákia törvényeivel... és veszélyeztetheti ezeket a jószomszédi kapcsolatokat, a közép-európai stabilitást, gerjesztheti a nacionalizmust".⁶² Románia pedig december 1-én bevezetett egy sürgősségi szigorított határátlépést, amely szerint a Magyarországra utazó román állampolgároknak legkevesebb öt napra elegendő, 250 eurónak megfelelő összeggel kell rendelkezniük.⁶³

A magyar balliberális ellenzék számára megvolt a lehetőség, hogy - ha már elfogadta a MÁÉRT kompromisszumos záródokumentumát; ha már nem vállalta az alá nem írás nyilvánvaló politikai veszteségét - besegít a státustörvény megvalósításába, felveszi a harcot a román és szlovák nacionalista szólamokkal szemben; akár annak a ténynek a hangoztatásával is, hogy szomszédjaink nem jeleskednek a magyar kisebbség jogainak érvényesítésében, nagyon is indokolt tehát a magyar állam megkülönböztető figyelme, gondoskodása. E helyett azonban e balliberális ellenzék - történelme során nem először - megnyilatkozásaival egyenesen lovat adott a magyarellenes nacionalisták alá. Szent-Iványi István (SZDSZ) azt hangoztatta, hogy "előkészítetlen" volt a kedvezménytörvény; Tabajdi Csaba (MSZP) pedig azt, hogy a román-magyar viszony "tíz évvel ezelőtti szintre süllyedt vissza". (Hogy mennyire "nem szükségszerű", hogy így legyen, ugyancsak egy szocialista politikusra lehet hivatkozni: a párt "nemzeti" szárnyához tartozó Géczi József ezt nyilatkozta 2003. szeptemberében a Népszabadságnak: "Példát vehetünk a románokról: nemzeti ügyekben ott jobban egyetért és együttműködik kommunista, demokrata és nacionalista román, mint mi, magyarok."⁶⁴)

A sikersztori rohamosan veszített egykori fényéből. A tavaszi országos választás időpontja pedig rohamosan közeledett. Orbán Viktor a hazai belső ellenzékre nem számíthatott, de Románia messzemenő politikai érdekére igen: az Európa Unióba való készülődésében szomszédunk nem nélkülözhette Magyarország jóindulatát, támogatását; megakadályozni a tagságukat valószínűleg nem tudtuk volna, de megnehezíteni a dolgukat, egészen bizonyosan. A magyar miniszterelnök tehát egy huszárvágással - nem csak a MÁÉRT záródokumentumába, de a státustörvénybe foglaltakat is meghaladva - olyan kompromisszumokat ajánlott román kollegájának, amelyek (természetesen hosszú és intenzív szakértői egyeztetések után) kedvező román fogadtatásra számíthattak. A végül sikeresen nyélbe ütött változtatás két legjelentősebbikének egyike: a hozzátartozói igazolvány (s vele a kedvezmények) kimaradása; másika: a magyarigazolvánnyal rendelkezők számára biztosított három hónapos magyarországi munkavállalási lehetőség. Mintegy karácsonyi ajándékként a határon inneni és túli magyarok számára, december 23-án Orbán Viktor és Adrian Nastase magyar-román egyetértési nyilatkozatot írt alá Budapesten. Ráadásul mind a két fél saját győzelmeként értékelte, ami a lehető legnagyobb hozadék a politika világában. Minden bizonnyal sok élő tanú számára emlékezetes - és még sokáig emlékezetes marad - Orbán Viktornak az a felszabadult, elégedett (túloldalról nézve: önelégült) mosolya, amellyel a nyilatkozat kölcsönös aláírását nyugtázta a televízió képernyőjén, milliók szeme láttára. S ne feledjük: pár hónappal a 2002. évi, tavaszi országos választások előtt. Az ifjú - és sok tekintetben tapasztalatlan - kormányfő nem tudhatta, hogy e pompázatos diplomáciai huszárvágással csak csatát nyert; s a jobboldal tavaszi vereségének - a háború elvesztésének - egyik oka éppen e pirruszi győzelemben keresendő.

Ez volt ugyanis az a pillanat, amikor a lakmusz elnyerte egyértelmű, tiszta, harsány színét; mondhatnánk, a balliberális törzs felöltötte harci díszét, s totális ellentámadásba lendült. A Népszabadság már december 27-én majd egyoldalas cikkében ("Képtelen ár") támadja a "baljós csomagot", amellyel a magyar miniszterelnök megajándékozta volna román kollegáját.⁶⁵ (Egyébként sokat elmond a státustörvény törzsi háborús szerepéről-jelentőségéről az a tény, hogy miközben e balliberális lap két választás között az országos politikai napilapok közül általában a legkiegyensúlyozottabbnak mondható, s csak a választásokhoz közeledvén ölt egyszeriben erőteljes törzsi vonásokat, a szóban forgó törvényhez mindig is ellenségesen viszonyult. Kürti megállapítása szerint: "A Népszabadságban főleg a magyar ellenzékiek kritikája, az erdélyi félelmek és viszontagságok, valamint a román és a szlovák kormánykörök nézetei jelentek meg, és nem jelent meg olyan cikk, amely a státustörvényt éltette volna, vagy pozitív fényben tüntette volna fel."⁶⁶)

A Népszabadság vélt vagy valóságos jeladására, mindenesetre az év utolsó napjain egyre-másra jelentek meg a fenyegető nyilatkozatok a román menekültek és munkavállalók áradatáról, a magyar munkaadókat és munkavállalókat fenyegető félelmekről. "Szabályos" licitálás folyt a beözönlők várható számáról, fel egészen 23 millióig. Nagy Sándor MSZP-frakcióvezető közleményben hangsúlyozta, hogy "A Magyarországon élő emberek tíz- és százezreinek munkahelye kerülhet veszélybe a kormány meggondolatlan lépése következtében."⁶⁷ Horn Gyula a tőle megszokott "sejtetéssel" nem zárta ki, hogy "valamilyen titok, alku áll a megegyezés hátterében", és ezért sürgette a törvény végrehajtásának felfüggesztését.⁶⁸

Nem kétséges, hogy e mögött az erkölcsileg súlyosan kifogásolható politikai akció mögött (amelyben nem annyira a nyilvánvaló hazugság volt a legnagyobb bűn, nem is annyira a kiszolgáltatott tömegek kenyérféltésére való alantas rájátszás, hanem a hazai és a határon túli magyarok egymás ellen való, rejtett kijátszása) már a két törzs teljesen fékevesztett - élet-halál - küzdelmét kell látnunk. S ebben a helyzetben, a hatalom visszaszerzése érdekében a Ron Werber-féle⁶⁹ negatív, romboló kampányra áttérő MSZP (akárcsak a vele társuló SZDSZ) számára az se számított, hogy aláássák azt a státustörvényt, amely hosszú évtizedek után először igazolta a határon túli magyarok számára, hogy a nemzet többi (anyaországi) része valóságosan törődik vele, valóságosan próbál enyhíteni kisebbségi sorsa fájdalmán, nehézségein. S mindezt úgy, hogy segíteni akarja a szülőföldön való megmaradást, az azonosságtudat megőrzését, egy egészségesebb nemzettudat kialakulását, az anyaországgal való szorosabb kapcsolat kiépülését. Választási kampányában az MSZP nem ezeknek a fontos céloknak a megőrzésére, hanem a kedvezménytörvény felülvizsgálatára tett ígéretet; nem a magyar nemzet céljainak, érdekeinek érvényesítését, hanem az szomszédos államokkal való megegyezést és az Európai Unió elvárásainak való megfelelést hangsúlyozta. A "merjünk kicsik lenni" szellemében.

Másfél évvel később, 2003. júniusában, amikor a már a szocialisták által összehívott MÁÉRT meghívottjainak többsége elfogadta az új szemléletű törvénymódosítás tervezetét, s a törvény a parlamenti megszavazásra várt, Németh Zsolt (Fidesz) nyilatkozatában megértéséről biztosította azon szervezeteket, akik a Magyar Állandó Értekezleten támogatták a módosítást, hiszen "nem nagyon volt más választásuk"; ugyanakkor úgy vélte, a kormány hagyta, hogy a státustörvény "ebek harmincadjára" jusson a nemzetközi diplomácia színterén.⁷⁰ Ezzel szemben Tabajdi Csaba (MSZP) úgy vélte, senkinek nem jó az, ha a Fidesz riogatja a határon túli magyarokat azzal, hogy a módosítás valami érdemit elvesz a törvény eredeti szelleméből.

Nos tény az, hogy a törvénytervezetből - s a hamarosan megszavazott törvényből - kikerült az egységes magyar nemzetre való hivatkozás; s mivel a módosítás alapján román is hozzájuthat a kedvezményhez, megszűnt - de legalábbis csökkent - a magyarigazolvány szimbolikus jelentősége is. Annak fényében, hogy az MSZP-n belül Tabajdi Csaba azok kevesek közé tartozik, akikben határozott fogékonyság mutatkozik a nemzeti (nemzeti kisebbségi) kérdések iránt - nos, ha ő szerinte sem érdemi az, ami elmaradt, ebben ismét a lakmusz pontos jelzését kell látnunk: az antinacionalista MSZP csak igen korlátozottan nyitott a nemzeti eszmékre, szellemiségre, s az egész nemzeti kérdést voltaképp a hatalmi kérdések egyik megkerülhetetlen elemének, tényezőjének tekinti. Ha tehetné, elfelejtené az egészet, kedvezménytörvényestől, mindenestől. Az emlékezetes (hosszan tartó, lelkes) taps a parlamenti páholyban ülő Tőkés László és a többiek felé - a történelemnek talán egy soha vissza nem térő, kegyelmi pillanatának bizonyul.

A lakmusz - a kedvezménytörvény, a hozzá való valódi viszonyulás - helyesen mutatta, hogy az MSZP nem elsősorban a nemzetre, hanem másfelé figyel. Abban a parlamenti vitában, amely kedvezménytörvény új tervezetének gyorsított eljárásban való tárgyalását volt hivatott eldönteni, Tabajdi újra feltette a régi lemezt, s azt hangoztatta, hogy az előző kormány szembe került a szomszédok egy részével. Mintha ez nem lett volna természetes, sőt, egyenesen kívánatos, amidőn a magyar nemzet érdekeit más nemzeti nacionalistáival szemben kellett érvényre juttatni.⁷¹ Tabajdi Csaba egyúttal arra kérte a Fideszt, hogy valljon színt többek között arról: szeretné-e, hogy az Európai Tanács előtt álló Jürgens-jelentés ne marasztalja el Magyarországot. Mintha egy nemzet életének sorskérdéseit helyénvalóan dönthetnék el egy ellenérdekelt uniós bürokrata kifogásai?!

A lakmusz nem csak az MSZP, de az SZDSZ vonatkozásában is kiválóan működött. Eörsi Mátyás (SZDSZ) szerint azért lett volna szükség a gyorsított eljárásra, hogy az Európai Tanács júliusban már ne marasztalja Magyarországot a kedvezménytörvény ügyében. A szabad demokraták tekintete ugyanúgy nem elsősorban a nemzetre, hanem másfelé - egyszerre kifelé, s befelé, a párt holdudvara felé - függeszkedett.

Ezt az új, szocialista kedvezménytörvény-tervezetet már - szemben az egykori, Fidesz-félével - hamarosan megszavazta a Szabad Demokraták Szövetsége. Nemcsak a koalíciós partner iránti lojalitásból, inkább abból a megfontolásból, amit Kuncze Gábor pártelnök hangoztatott nyilatkozataiban: ebben a formájában már vállalható.

Vajon mitől lett ez vállalható, s mitől nem volt az a korábbi?

Lakmuszunk mindent megmagyaráz.

Bauer Tamás, a státustörvényt eredetileg radikálisan elutasító SZDSZ országgyűlési képviselője szerint e törvény tulajdonképpeni üzenete a következőképpen fogalmazható meg:

"A ti voltaképpeni hazátok a magyar állam, és nem az, amelynek polgárai vagytok. (...) a magyar állam szíve szerint megadná... amit attól az államtól, amelynek fennhatósága alá Trianon rendelt titeket, hiába vártok. (...) ne reméljetek integrálódást annak az államnak a politikai közösségébe, amelynek polgárai vagytok (...) továbbra is reménykedjetek valami másban, holott az valójában sohasem valósulhat meg".⁷²

Mint a politikai és nemzeti identitás - s ezen belül a státustörvény - egyik legkiválóbb hazai szakértője, Kántor Zoltán megállapítja: Bauer szerint ez a törvény különösen azért ártalmas, mert már elindult egy olyan folyamat, melynek végeredményeként a kisebbségi magyarok hazájuknak fogják tekinteni azt az államot, amelyben élnek. Ezt a folyamatot törné meg a státustörvény, amely szembe fogja állítani a kisebbségi magyarokat a többségi lakossággal, s így a szomszédos államokban élő magyarok hazátlanságát tartósítaná. Vagyis a szerző felfogásában a kisebbségi kérdés a megoldás felé halad, a határok "légiesítésével" közömbössé válik, hogy egy illető milyen nemzethez tartozik, s a kérdés addig kérdés, ameddig Magyarország és a szomszédos országok nem válnak az EU tagjaivá.⁷³

Az egyébként a Soros-féle CEU-n (Közép-Európa Egyetemen) végzett, "nemzeti vaksággal" nehezen vádolható Kántor nem osztja ezt az optimista nézetet. Szerinte bár hipotetikusan elgondolható az, hogy a nemzeti elv meghatározó jellege megszűnik, viszont ennek egyelőre semmi jele nem mutatkozik, és a nemzeti versengés - nézete szerint - továbbra is meghatározó marad. A morális jellegű elvárást a szociológiai folyamatokkal szembeállítva azt állítom, hogy a hazátlanság érzése nem szűnik meg, és valamilyen formában továbbra is fennmarad a többségi és kisebbségi lakosság szembenállása is.⁷⁴

Bauer felfogása, ennek értelmezése közelebb vitt, de még juttatott el a megfejtésig, az SZDSZ kemény ellenállásának igazi magyarázatához. Amikor ugyanő arról beszél, hogy szerinte a romániai magyarok a romániai politikai közösség tagjai azáltal, hogy a romániai magyarok román állampolgárok és részt vesznek a romániai politikai életben⁷⁵ - nos, annyit már segít megsejteni, hogy a szabad demokraták számára az egész státustörvényben a leginkább nyugtalanító éppen az, hogy a magyarságuk révén akar embereket a nemzethez kötni (ahelyett, hogy hagyná asszimilálódni őket), tehát a magyar etnikumhoz tartozás válik a nemzethez tartozás kitüntetett elemévé (tényezőjévé, sőt, feltételévé), ami nyilván sérti (de legalábbis "joggal" sértheti) a maguk zsidó identitásához hangsúlyosan kötődő magyarokat (magyar állampolgárokat). Hogy mindez a sejtés (szövegértelmezés) nem csupán merő képzelgés, afelől nem hagy semmi kétséget egy másik, még nyíltabban fogalmazó szabad demokrata képviselő, jelesül Tamás Gáspár Miklós.

"A törvény - szemben alkotmányunk szellemével - újradefiniálja a »nemzet« fogalmát, etnicista módon, a szalonképtelen szélsőjobboldal ujjmutatását követve. Ebbe a nemzetfogalomba a vérségi leszármazás és a kulturális hovatartozás függvényében tartoznak bele fizikai személyek, tekintet nélkül állampolgárságukra. Ez a magyarországi nemzeti/etnikai kisebbségekre nézve azt jelenti, hogy az egyenlő honpolgári méltóságot és jogigényt letromfolja az etnokulturális önazonosság, hogy a politikai közösség (a honpolgárok nemzete) elválik az etnokulturális közösségtől. Ez egyrészt visszaveszi - egyelőre jelképesen - a honpolgári emancipáció évszázados vívmányait, másrészt pedig kirekesztő, etnokulturális-vérségi jelentésaránnyal ruházza föl a »magyarság« képzetét."⁷⁶

Mint Kántor megállapítja, "Tamás szövegéből az etnicista meghatározási mód, valamint a kirekesztő, etnokulturális-vérségi jelentésarány azt a szemléletet tükrözi, amely élesen szembeállítja az úgynevezett politikai nemzet- és kulturális nemzetfelfogásokat. Tamás a klasszikus keleti és nyugati, illetve etnikai és polgári tipológiákból indul ki. Ezekben a tipológiákban a kulturális nemzet, az etnikai nemzet, valamint a keleti nemzet a származáshoz, vérséghez kötődnek, viszont a státustörvény nem köti származáshoz vagy vérséghez az igazolványra jogosultak körét. A törvényben egy szó sincs arról, hogy valaki olyan alapon kérheti az igazolványt, hogy szülei, felmenői magyarok."

Ami tehát tisztán megmutatkozik előttünk, az újra a zsidóságból származó és fakadó félelem. Mint nem nemzeti liberális párt, s mint olyan párt, amelyben a jellemzően antinacionalista hazai zsidóság félelmei és egyetemes törekvései leginkább testet öltenek, az SZDSZ egészen addig élesen elutasította astátustörvényt, amíg ez, ha felemásan is - valóban nem származási, de kétségkívül etnikai-etnokulturális alapon -, a magyar nemzeti identitás erősödésével járt. S abban a pillanatban megszavazta, amikor kikerült belőle a közös nemzethez tartozás hangsúlyozása, a kedvezményeknek a magyarigazolványhoz mint jelképhez való hozzárendelése.

Csak megismételhetjük: nehéz eldönteni, hogy magyar balliberálisok most vázolt viselkedése - ezúttal a státustörvény (kedvezménytörvény) dolgában - Magyarországnak végtére is a hasznára vagy kárára válik. Annyit viszont meggyőződéssel állíthatunk, hogy a magyar és a nemzeti (magyar nemzeti) identitás gyengítésére irányultak, ilyen értelemben nem emelhető kifogás azok véleménye ellen, akik úgy látják, e törzs újfent igazolását adta magyar- és nemzetellenességének.

TRIANON: A VÍZVÁLASZTÓ

Az első világháborúban győztes hatalmak és Magyarország közötti békeszerződést 1920. június negyedikén írták alá a Párizstól körülbelül húsz kilométerre fekvő Versailles-ban, a Nagy Trianon-kastélyban. A szerződés értelmében Magyarország korábbi 325 ezer négyzetkilométernyi területe 93 ezerre, lakossága pedig 21 millióról nyolcmillióra csökkent.

Ezúttal van akkora jelentősége e fenti adatok forrásának - a tragédia tömör, annál beszédesebb összefoglalásának -, hogy ne lábjegyzetben, hanem itt a fő szövegben jelöljem meg: Népszabadság, 2003. június 4. (A Trianoni békeszerződés aláírásának 83. évfordulója.)

Amiképp az antiszemitizmus megítélésénél a zsidó összeesküvés feltételezése, úgy a magyarsághoz mint nemzethez, közösséghez való viszonyulás tekintetében Trianon "kezelése" jelent egyfajta vízválasztót. Annak, akinek nem fáj Magyarország kétharmadának - s javarészt az ott lakó magyarság - elvesztése; annak, aki nem érez együtt a határon túlra, kisebbségbe szorultak fájdalmával; annak, akinek ugyanakkor "fáj" a magyar kisebbségeket elnyomó többségi nemzetek "érzékenysége", az jogilag, anyagilag, földrajzilag, nyelvileg, kulturálisan vagy akár származásilag kötődhet ugyan a magyar nemzethez, a valóságos érzelmi kötődés hiánya miatt mégsem tekinthető a magyar nemzet (mint érzelmek és szimbólumok alkotta közösség) teljes értékű (nemzetépítő, nemzetmegtartó) részének. Éppen ezért, miként a zsidó összeesküvés feltételezőjét joggal illethetjük az "antiszemita" kifejezéssel (még akkor is, ha esze ágában sincs egyszersmind alacsonyabb rendűnek és üldözendőnek gondolni a zsidókat), ugyanúgy helyénvalónak kell tekintenünk, ha a Trianon ügyében szolidaritásra képteleneket a "nemzeti" törzsben magyar- és nemzetellenesnek nevezik.

Ez még akkor is igaz, hogy ha a szolidaritás visszautasítása mögött újfent a Holokauszt ténye és réme húzódik mindenekelőtt. E félelmi logika szerint: aki nem esküdt ellensége a nagy-magyarországos érzéseknek és gondolatatoknak, az a revizionizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus veszedelmeinek cinkos és vétkes támogatója volna. Méltányolható ez az álláspont, éppen úgy, ahogy Soros György édesanyjáé is ("ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat"), ettől még azonban ez a felfogás egyértelműen magyar- és nemzetellenes, kárt okoz a magyarságnak mint nemzetközösségnek.

Ugyanakkor a megoldások keresésekor - a károk elhárításának kísérletekor - mégis roppant nagy jelentősége van annak, hogy mi a Trianon-fájdalom elutasításának forrása. Nyilván elfogadhatatlan önfeladás lenne, ha Erdélyt nem vehetnénk többé szájunkra, csupán mert zsidó származásúakat rémülettel tölt el. Viszont a nemzeti törzsnek ezer gesztussal kell megmutatnia, hogy sem a Trianon fölött-miatt érzett fájdalom, sem Erdély emlegetése nem irányul semmilyen tekintetben származás szerint megkülönböztetésekre, kirekesztésekre. Mint ahogy valójában még a jobboldal szélsőségesnek nevezett sajtójában, a Magyar Demokratában sincs efféle törekvés. Szalay Károly, a hetilap állandó szerzője éppen Karinthy Frigyes egykori példáján mutatja be, hogy a magyar zsidók egyik legnagyobbikának mennyire tudott fájni Trianon.

"S már a határnál vagyok s mintha eleven, vérző seben gázolna át a vonat, ahogy megpillantom az első idegen feliratot ott, ahol testem és vérem nyelvén szóltak hozzám. Begyógyulhat valaha ez a seb vagy fel kell vágni, újra bevarrni vagy újat vágni másutt - a baj megvan, nem lehet tagadni, az a kérdés csak, lehetne kezelni belülről, vagy már csak a kés segít?"⁷⁷

Láthatóan Karinthy sem tudta eldöntetni, mi a helyes: a vágások mentén hagyni gyógyulni a sebet vagy újra vágni, de ettől még fájdalmai és szeretetei tiszták és egyértelműek. "Nem vagyok éppen szemérmes ember - mondja mosolyogva Karinthy 1928-ban, a baloldali radikális Bálint Györgynek adott interjújában -, mindig nevén szoktam nevezni a gyereket. Van azonban két szó: haza és magyar. Úgy látszik, a freudizmustól tanultam meg, hogy azokkal a szavakkal szemben vagyunk szemérmesek, amelyek nagyon sokat jelentenek számunkra. Így vagyok én ezzel a két szóval." Ahogy Szalay fogalmazza, Karinthyt éppen Trianon döbbentette rá arra, hogy lelkileg, tudatilag mennyire a magyar valóságban gyökerezik létezése. "Én nem mondtam ki a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon vagy Kolozsvárott, megálltam előtte és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt"⁷⁸ - írja szép levelében a nagy magyar és nagy zsidó (azaz: nagy magyar zsidó, vagy nagy zsidó magyar - de ez már voltaképp mindegy).

A vízválasztó tehát korántsem az, hogy kinek milyen elképzelése vagy javaslata van a trianoni trauma megoldására, hanem csupán a szolidaritás, a fájdalomban való őszinte osztozás megléte vagy hiánya. Az őszinteség pedig ott kezdődik, hogy nem tekintjük szélsőségeseknek, revizionistáknak azokat, akik Erdélyt vagy Nagy-Magyarországot szájukra veszik.⁷⁹ De még azokat sem, akik azt énekelik, hogy "Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk". Nem csak azért nem, mert tudomásul kell venni, hogy az "éneklők" legtöbbje számára ez nem több, mint édes-szomorú búsongás, a szeretet és fájdalom egyfajta nosztalgikus-ábrándos kifejeződése, ami még mindig jóval több gyógyírt ad a kétoldali (határon túli és inneni) veszteseknek, mint a nacionalistázás-revizionistázás; hanem főképp azért nem illetendők ezek az érzelmi megnyilatkozások a szélsőségesség vádjával, mert a baloldal által jegyzett magyar külpolitika évtizedekre visszanyúló kincstári optimizmusa a magyar kisebbségek mint közösségek sorsában a mai napig nem hozott semmiféle kézzelfogható eredményt. Semmiképp nem tekinthető ennek, hogy lám, a megbékélésre törekvő politika valóban nem vezetett egyik szomszédunkkal sem háborúsághoz, mert hiszen e szomszédok időnként vad nacionalista politikája ugyancsak nem vezetett háborúsághoz. Ezzel szemben a kedvezménytörvény végrehajtásáról szóló megállapodásnak a magyar és a román miniszterelnök (Medgyessy és Nastase) általi aláírásakor a fideszes Németh Zsolt a Nap-keltében azt volt kénytelen megállapítani, hogy "sorozatos visszalépés tapasztalható az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben: befagyasztották a szobor (az aradi Szabadság-szoborcsoport - VDGy)felállítását, befagyasztották a magyar karok visszaállítását, az egyházi ingatlanok és a Batthányeum, a gyulafehérvári nagy múltú könyvtárnak a visszaadását". Ez pedig nem függetleníthető Magyarország meghátráló politikájától - tette hozzá Németh.

E könyvnek (A törzsi háború természetrajzának) egyébként nem tiszte eldönteni, hogy inkább a "megbékéléses", vagy inkább a "konfrontációs" külpolitika a helyénvaló, a nagyobb eredménnyel kecsegtető. Megelégszik azzal, hogy csupán arra hívja fel a figyelmet: semmi alapja nincs annak az évtizedek óta sulykolt "hivatalos" álláspontnak, amely szerint a megbékélésre törekvő politika tekintendő normálisnak, és az ettől eltérő szélsőségesnek. E merev felfogást szerencsére lassan kikezdte a demokrácia és az idő, s ma már elmondható, hogy amire 1990-ben még a "nemzeti" pártok is csak nagyon szőrmentén merészkedtek - Trianon fájdalmáról hangosan szólni -, az ma már a mérsékelt nemzeti párban, az MDF-ben a lehetséges pártprogram rangjára emelkedett.

Figyelmes olvasó észreveszi, hogy a trianoni évfordulóról (ennek várható ünnepségeiről, programjairól) szóló, 2003. június 4-ei tudósításában a Népszabadság korszakos megállapítást tett:

"A Trianonról való megemlékezést nem csak a szélsőjobboldali szervezetek, illetve személyiségek tartják fontosnak, bár tény: az elmúlt évtizedben mérsékelt szervezetek vagy pártok nem emlékeztek meg e gyásznapról."

A média balliberális vezérhajója ezennel feladta a régi doktrínát: többé nem állítja, hogy aki Trianon sebeit ápolja, az csakis szélsőséges lehet... Itt a kiváló alkalom, hogy legalább egy pillanat erejéig fejet hajtsunk mindama "szélsőséges elemek" előtt, akik a rendszerváltozás kezdete óta (is) céltáblái a politika és a média fősodrának, miközben bűnük nem volt több és más, mint hogy szemben a hivatalosságokkal és szalonbéliekkel, nem voltak hajlandók hallgatni a Trianon okozta örök veszteségről és fájdalomról. Nem megfeledkezve arról, hogy az itt-ott felbukkanó valóságos határvisszaállítási megnyilvánulások, törekvések, ha szélesebb teret nyertek volna, akár valóságos háborúságra is vezethetett volna magyarok és más nemzetek között, el kell ismernünk: az a tény, hogy Trianon a történelmi emlékezetünkben lassan végre a helyére kerül, leginkább az olyan nyughatatlan "szélsőségeknek" köszönheti, mint akiket-amelyeket a Népszabadság is felsorol szóban forgó tudósításában:

Trianoni megemlékezések sora kezdődött a múlt hét végén, amikor a Magyarok Világszövetsége, a Trianon Társaság és a Honfoglalás 2000 Egyesület közös rendezvényt tartott a Hősök terén. Ma a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), valamint a Magyar Út Körök Mozgalom a Budapest Kongresszusi Központ melletti Gesztenyés-kertben eleveníti fel a gyásznap előzményeit, valamint az "országcsonkítás" következményeit. A nagygyűlésen Csurka István, a MIÉP elnöke szónokol. Ugyancsak ma este a fővárosban, a Regnum Marianum keresztjénél, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom tart megemlékezést.

A tudósításból képet nyerhetünk arról, ami a fejezetünk témája: hogyan viszonyulnak párjaink (s mögöttük: háborúzó törzseink) Trianonhoz?

MDF

Az MDF - talán némi óvatosságból - ifjúsági szervezetével dobatja be az ötletet: az Ifjúsági Demokrata Fórum (IDF) aszódi rendezvényén "bejelentik, hogy az IDF - a Jobbik Magyarországért Mozgalommal egyetértésben - parlamenti képviselői útján kezdeményezi, hogy a jövő évtől kezdve az általános- és középiskolák rendhagyó történelemóra keretében emlékezzenek meg a nemzet eddigi legnagyobb veszteségéről". (Az sem lehetetlen persze, hogy valóban az óvatos "öregek" kullogtak a merészebb ifjak után, s ez utóbbiak ötletét-elhatározását tisztelhetjük az elképzelésben.) "A Jobbik Magyarországért Mozgalom (JMM) az elmúlt két évben többször is javasolta a parlamenti pártoknak, hogy június negyedikét nyilvánítsák nemzeti emléknappá." Amint a tudósításból ugyancsak megtudjuk, az "MDF szerint a felvetés továbbgondolásra méltó". Gémesi György (az MDF alelnöke) úgy véli, "a trianoni évforduló azért a jobboldal »ünnepe«, mert a baloldal mindig is el akarta tüntetni a köztudatból. Amikor az MDF kormányon volt, számos hasonló eseményt emelt állami rangra, az ilyen szempontból »alul képviselt« trianoni megemlékezés esetében ez a jövő feladata."

Vajon mit kezd ezzel a helyzettel a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ?

Fidesz-Magyar Polgári Szövetség

A Fidesz nyilvánvaló dilemmája, hogy nem adhat a kelleténél nagyobb támadási felületet; amennyire lehet, el kell kerülnie, hogy újra a MIÉP-hez kössék, Csurkáékat újra a Fidesz rohamcsapatának nevezzék; de azt is, hogy a mérsékelt MDF e szimbolikusan fontos ügyben jobbról előzze. Ezt a kettőséget jól tükrözi a Fidesz szóvivőjének álláspontja: "Az nem kérdés, hogy Trianon méltó az emlékezésre csakúgy, mint a holokauszt vagy a kommunizmus áldozatai. Csak az a kérdés, hogy e két utóbbi emléknaphoz hasonlóan Trianonnal kapcsolatban is létezik-e a »közös nemzeti bölcsesség«" - nyilatkozta a Népszabadságnak Halász János. Szerinte a közmegegyezés bővíthető ilyen irányban. Vagyis a szélekről minél inkább beárad és egyszersmind szétterül Trianon - immár - kollektív fájdalma, annál előbb bekövetkezhet a közös nemzeti emlékezés.

MSZP

Az MSZP dilemmája is kiválóan átüt a szóban forgó tudósításon, illetve a megkérdezett politikusuk állásfoglalásán. A szocialisták világosan érzékelik, hogy Trianon szelleme kibújt a palackból, és többé nem lehet úgy csinálni, mintha csak néhány megveszekedett szélsőséges (revizionista) mániája volna. A "nemzeti közép"-re igyekvő Medgyessy-kormány, illetve mögötte a szocialisták nem tehetik meg, hogy Trianon fájdalmát a korábbi merev egyöntetűséggel elutasítsák. Ezt tükrözi Hiller István megfogalmazása, aki szerint "Trianon eleven seb a nemzet tudatán, amelyet a XX. századi magyar politika úgy 1945 előtt, mint 1945 után rossz érzékkel próbált gyógyítani". Az MSZP alelnöke nem feledkezik meg a régi vád továbbéltetéséről ("1945 előtt a jobboldali rezsim revizionista alapon újabb tragédiába sodorta az országot"), rögtön utána azonban Trianon dolgában eddig páratlan önkritikát gyakorol: "1945 után pedig a politika azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a Trianon-probléma nem is létezne, így álságos módon kettévált a hivatalos politika és az emberek véleménye". Igen ám, de ha a szocialisták véleménye immár találkozik "az emberek" véleményével, akkor mi menti a szocialistákat a végigvitt gondolat rájuk leselkedő csapdájától? Trianon be nem váltott ígéreteit ugyanis végre egyszer számon kell(ene) kérni a magyar kisebbségeket elnyomó nemzetek ("nemzetállamok") éppen uralkodó (nacionalista) politikusain!

A szocialistáknak készen áll egy újabb sematikus, de politikailag teljesen korrekt és korszerű válaszuk: a közös EU-tagság. Ahol a határok átjárhatósága - felfogásuk szerint - természetszerűleg megszünteti az elszakítottság minden gondját és fájdalmát. "Az uniós csatlakozási szerződés aláírása új történelmi helyzetet hozott - nyilatkozza az országos napilapnak Hiller. - Számunkra az uniós csatlakozás a békés nemzetegyesítés megvalósítása. A magyar szocialisták érdekeltek abban, hogy a szomszédos államok is az EU tagjai legyenek, mert Trianon valós feloldása nem más, mint a békés nemzetegyesítés."

Amivel a szocialistáknak majd minden bizonnyal versenyre kell kelniük, az az idő: az aradi Szabadság-szobor példáján jól látható, hogy a közelgő EU-tagság sem készteti a románokat nacionalizmusuk számottevő visszafogására. Logikus és helyénvaló feltevésnek látszik, hogy amennyiben maradnak az európai integrációs, s általában a globális tendenciák, a nacionalizmusoknak ki kell fulladniuk. Az is biztosnak tűnik azonban, hogy ez nem néhány év vagy évtized távlatában fog bekövetkezni; nem szólva arról, hogy ha a globalizmus nem hozza el az integrálódó, világra nyitó országok egyértelmű gyarapodását, nem zárható ki, hogy a bezárkózásnak, a nemzeti érdekek és vonások ápolásának, hangozatásának tendenciája fog kialakulni, megerősödni. A szocialistáknak tehát minden bizonnyal a jövőben is szembe kell nézniük azokkal a helyzetekkel, amelyben el kell dönteniük: inkább a magyar, vagy inkább az antinacionalista érdekeket képviselik. S mivel antinacionalizmusuknak számtalan oka van, minden józan "nemzeti" politikai törekvéseik ellenére is bele fognak kerülni az afféle csapdákba, mint a román miniszterelnökkel Erdély elveszítésének "ünneplése" (ld. Medgyessy-Nastase koccintás), vagy a határon túli magyarok "rokon kisebbség"-ként való meghatározása (ld. ugyancsak Medgyessy-Nastase megállapodása a kedvezménytörvény végrehajtásáról).

SZDSZ

Amint a Népszabadság tudósításából kiderül, "Nem tartja indokoltnak a trianoni évforduló emléknappá emelését Fodor Gábor (SZDSZ). Azzal érvelt, hogy nem az ünneppé nyilvánítástól függ, mit jelent az emberek számára egy-egy történelmi dátum, esemény. Van, akinek például a mohácsi vész a legnagyobb nemzeti tragédia. Hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani az emberek érzelmeit, de Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra volna szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen lehessen ilyen kérdésekről beszélni, emlékezni."

Ha rendre helyére tesszük - valós értékén értelmezzük - a szabad demokraták álláspontját és logikáját jól tükröző gondolatelemeket, a következők derülnek ki:

• Az SZDSZ is érzékeli, hogy túl sokaknak túl nyilvánvalóan fáj Trianon, s többé nem lehet úgy csinálni, mintha ezek az érzések eleve abnormálisak, deviánsak volnának. Nem állítja tehát, hogy csak szélsőséges embereknek vagy szervezeteknek juthat egyáltalán eszükbe a megemlékezés gondolata.
• Az SZDSZ számára azonban minden tekintetben elfogadhatatlan a trianoni fájdalom hivatalos nemzeti rangra emelése, mert ez az aktus tipikusan nemzeti létében-voltában erősítené a magyarságot mint közösséget, ahelyett, hogy egyének emberi és állampolgári jogon alapuló gyülekezeteként kezelné. A két felfogás sokmérföldes távolságát jól tükrözi az a tény, hogy míg Károlyi Mihály, az első Magyar Köztársaság elnöke a "nemzeti" törzs számára Trianon egyik felelőse (az eredményekre már akkor sem vezető, látványos nemzeti önfeladás miatt), addig az SZDSZ számára ünnepelendő szimbólum, a liberális demokrácia jelképe (akinek szobránál legutóbb éppen Fodor Gábor tartott ünnepi beszédet).
• Éppen ezért amivel az SZDSZ (Fodor Gábor) kénytelen-kelletlen próbálkozik: a mellébeszélés. "Nem az ünneppé nyilvánítástól függ, mit jelent az emberek számára..." Ha valaki a holokauszt-megemlékezések kapcsán érvelne ezzel, bizonyára felháborítaná Fodor Gábort. "Van, akiknek például a mohácsi vész a legnagyobb tragédia" - ez az érvelés pedig felér egy hideg, érzéketlen holokauszt-relativizálással, amikor azt próbálnánk bizonyítani, hogy nem kell annyira odalenni a zsidók irtásától, hiszen vannak népek, akiket például Sztálin nyomtalanul eltüntetett a Föld színéről.
• Végezetül Fodor utolsó érve is híven tükrözi azt a feloldhatatlan ellentmondást, amivel az SZDSZ kénytelen szembenézni Trianon dolgában. "Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra volna szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen lehessen ilyen kérdésekről beszélni, emlékezni" - állítja az ügyvivő. Csakhogy ez az, ami a dolog belső logikájából fakadóan egyenesen lehetetlen: Trianonról nem lehet nacionalista (azaz hangsúlyosan nemzeti) felhangoktól mentesen emlékezni, hiszen éppen azért akarunk emlékezni rá, mert a nemzeten esett súlyos seb fájdalmát akarjuk enyhíteni, s a hasonló veszteségek elkerülésének esélyét akarjuk növelni vele (nem is annyira tudatosan, mint inkább ösztönösen).

Amíg a szocialistáknál (például Hiller Istvánnál) még találunk "árulkodó" nyomokat arra, hogy tud fájni Trianon, hogy valóban tudnak osztozni a fájdalomban, a szabad demokratáknál inkább annak az ingerültségnek láthatjuk nyomait, amit számukra a helyzet érzelmi feldolgozhatatlansága okoz. Logikai úton ugyanis az SZDSZ is eljut pontosan odáig, ahová az MSZP: Trianon megoldásának kulcsa Európa integrációja. Mécs Imre, az SZDSZ országgyűlési képviselője szerint "A határok elveszítik elválasztó, kirekesztő jelentésüket, kizárólag közigazgatási szerepük lesz. A határokon átnyúló régiók rendszere pedig - jelentős gazdasági előnyökkel - újraegyesítheti a természetesen összetartozó, de korábban szétszakított tájegységeket. Ez az, amire Trianon óta egy sor generáció vár, ez az egyetlen megoldás történelmi traumáink feloldására."⁸⁰

Érzelmileg azonban Mécs Imre sem tudja kezelni Trianon ügyét. Akár még rokonszenvesnek is tekinthetjük, hogy "tárgyilagosan", "igazságosan" számon kéri a magyarságon, miért nem tartott önvizsgálatot, hol rontotta el (miért nem törődött az ezer éve velünk élő nemzetek igazságával); még az a "felülemelkedettség" is méltányolható, amelytől Mécs számára "A fő baj az, hogy a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, azt már nemigen, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, a több száz éve velünk élő románokat, németeket, ruszinokat is". Ez a fajta érzelmi nagyvonalúság azonban csak akkor elfogadható, ha kiterjed a nemzet jövőjéért másképp aggódókra is. Azokra, akik nem gondolják úgy, hogy a nagyobb közösségekbe való feltétlen, kritikátlan beolvadás a nemzet felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, sőt, záloga. Mécs Imre azonban az effélékről ilyen stílusban, ilyen indulattal beszél:

"Aki ezt az egyetlen lehetséges utat elállja, az a magyarság ellen van, bármit is papol. Aki az integráció ellen dolgozik, az tovább élteti Trianont, betonfalakká merevíti a »sárkányfogvetemény«-határokat. Adjunk hálát istennek, hogy végre megnyílt a lehetőség Trianon modern meghaladására, csak el ne rontsuk. El ne rontsák meggondolatlan politikusok, ostoba heccemberkék!"

Az indulat (ostoba heccemberek) jelenlétének ezúttal nem csak az ad jelentőséget, hogy felhívja a figyelmet a törzsek felfogásbeli különbségére, távolságára (s egyúttal a vízválasztóra), hanem az a különös tény is, hogy a "magyar- és nemzetellenes"-séggel vádolt oldal láthatólag teljes őszinteséggel és meggyőződéssel gondolja és állítja, hogy a vele szemben álló nacionalisták azok, akik mindenféle "papolásuk" ellenére a magyarság ellen vannak. Itt nyer látható igazolást kiinduló tételünk, hogy a törzsek közötti ellentét legfőbb forrása nem a magyarságuk különbözősége (eltérő "mértéke"), hanem a magyarsághoz, nemzethez való eltérő viszonyulásuk. Mindkettő - legalábbis ritka kivételektől eltekintve - a magyarság, a magyar nemzet teljes értékű tagjának tekinti magát; csak míg az egyik törzs (benne különösen a szabad demokraták és szellemi holdudvara) a magyarság sorsát, jövőjét éppen magyarsága és saját (magyar) érdekeinek hangoztatásától félti, addig a másik törzs éppen e vonások és érdekek elhallgatásától, háttérbe szorításától. Az antinacionalista törzs vonatkozásában tehát olyan értelemben beszélhetünk (és kell beszélnünk) magyar- és nemzetellenességről, hogy törekvéseik magyarságunk, nemzeti közösségünk egyedi vonásainak, erős érzelmi kötelékeinek gyengítésére irányulnak, annak reményében (ama meggyőződéstől vezérelve), hogy a magyarok mint egyének boldogulását jobban elősegíti a nyitás, az egyetemessé válás, a világba való minél teljesebb beolvadás (integrálódás).

A JÁSZLADÁNYI ROMASZINDRÓMA

Félarasznyi vastag újságköteg hever előttem: a Népszabadság már kiszemezgetett-kivágott oldalai, amelyek mind ugyanarról szólnak: Jászladányról, pontosabban a jászladányi alapítványi iskoláról, ennek minden hercehurcájáról. Az elmúlt pár évben - Budapest fővároson túl - bizonyosan nem volt Magyarországnak még egy olyan települése, s nem volt még egy olyan iskolája, amellyel a vezető balliberális napilap ennyit foglalkozott volna. Jászladány szimbolikus jelentőségre tett szert. Jászladány mint jelkép körül, így vagy úgy, halványabban vagy élesebben, de felbukkant mindaz a tünetegyüttes, ami a magyarországi romák - cigányok - sorsát kíséri: kisebbségellenesség és többségellenesség; hátrányos társadalmi helyzet és pozitív diszkrimináció; emberi és kisebbségi jogok elsődlegessége, kötelességek másodlagossága; egy kisebbség kirekesztése avagy a közösségi normák semmibevétele; rasszizmus vagy fordított rasszizmus; közösségek elkülönülése vagy elkülönítése; cigányok a magyar önkormányzatban, magyarok a cigány önkormányzatban; belső széthúzás és külső beavatkozás; önkéntes önazonosság vagy jogi csűrcsavarás... És így tovább, és így tovább.

Csupa olyan kérdés, amire ma még nincs "normatív" - a többség által elfogadott, a mindennapi életbe ültethető - válaszunk; miközben a gyorsan szaporodó cigánysággal együtt sokszorozódó problémák megoldása az egész magyarság számára (természetesen beleértve a romákat) olyan súlyos, sürgető feladatat, amelynek további halogatása, elodázása egyenesen mindennapi létében fenyegeti.

A közös megoldás megtalálását történetesen az teszi oly nehézzé, hogy élesen elkülönül egymástól a média fősodra és a "politikailag korrekt", azaz liberális hatalmi tényezők által sulykolt felfogás a helyi közösségek gyakorlatias megoldásaitól. Míg az előbbi liberális szellemi sémáktól, politikailag korrekt jelszavaktól hemzseg, utóbbiak egyaránt figyelembe veszik többség és kisebbség érdekeit, ennél fogva rendszerint működőképesek.

Jól példázza ezt a Népszabadság egyik - 2003. október 7-ei - félhasábos tudósítása, amelynek háromsoros címe így szól: Palánkot építettek keszthelyi roma porták elé. Amint a tudósítás bevezetőjéből kiviláglik, az eset a "közelmúltban" történt, vagyis nem valamifajta friss eseményről volt szó. De maga a történés is voltaképp teljesen hétköznapi: a keszthelyi önkormányzat palánkot húzott néhány lerobbant ház és környéke, valamint a főút közé, hogy az arra haladó turistákat ne riassza el a "vigasztalan" látvány. Az a tény, hogy a Népszabadság mégis foglalkozott az esettel (miközben ezer más fontos történés marad említés nélkül), egyetlen elemének köszönhető: annak, hogy akiket eltakartak, romák. Márpedig törzsi háborúval sújtott szellemi állapotaink közepette ennek a momentumnak különös jelentősége van. Ami benne rejlik: kisebbség és többség, egyén és közösség, nemzetek feletti és nemzeti viszonyának rendezetlensége, megoldatlansága, feldolgozatlansága. Ami miatt a balliberális újság újra és újra nekiesik a témának, nemcsak a háborúzó közösség - benne az olvasóközönség - érdeklődése, de a megoldás (a harmónia) lázas keresése is. Azért foglalkozik vele, mert hátha egyszer rendes fogásokat talál rajta.

Erre azonban se a Népszabadságnak, se a média fősodrának nincs túl sok esélye; se a keszthelyi palánk, se Jászladány dolgában.

Az íróasztal mellett ápolgatott liberális doktrína ugyanis eleve hamis feltevésekből indul ki: a többség eredendően rosszat akar a kisebbségnek; a kisebbségnek eleve igaza van a többséggel szemben; emiatt eleve élesen elkülönülne és szemben állna egymással többség és kisebbség.

Bár csak a sorok között olvasva derül ki, a keszthelyi palánk is csupán azért nem felelt meg a rasszizmus, a szegregáció, a kirekesztés vagy hasonlók riasztó példájaként való felmutatásra, mert egyelőre nem akadt se cigány, se roma szervezet, se valamilyen magasságos miniszter - szemben Jászladány esetével -, aki vagy amely hangosan tiltakozott volna. "Az önkormányzat tulajdonában lévő lakások lebontására, az ott élő - zömében önkényes lakásfoglaló - roma családok elhelyezésére a városnak jelenleg nincs pénze" - tudósít tisztességes tárgyilagossággal a Népszabadság, hozzátéve a minden bizonnyal az újságíró érdeklődésére, a gettóba zárás és a kiközösítés dolgának feszegetésére kapott városvezetői választ: "A palánképítéssel - mint mondták - nem zárták gettóba az ott élő romákat, nem közösítették ki őket - csupán a főút és a lakások közé felhúzott deszkapalánkkal eltakarták a látványt az arra járók szeme elől."

Szintén a sorok között olvasva tudjuk elképzelni az újságírói munka további fázisát, amely továbbra is a kirekesztés bizonyítékainak összeszedésére irányul. A balliberális lap tárgyszerűsége javára írandó, hogy bár az igyekezet nem járt sikerrel, a tudósítás nem lett a szemétbe hajítva. Ily módon tudhatjuk meg egyáltalán, hogy a helyi (keszthelyi) cigány kisebbségi önkormányzat elnöke (Horváth Gyuláné) a lap tudósítójának érdeklődésére (!) azt mondta: a téglagyári lakásokban élők nem tettek panaszt a palánk megépítése miatt (!). Vagyis a törzsi háború dúlta Magyarországon nem abból lesz hír vagy tudósítás, hogy valakik hangosan tiltakoznak a rossz sorsuk ellen, netán emiatt botrányt kavarnak, hanem abból, hogy az újság(író) szerint botránynak kellene lenni, de mégsem akar lenni. A cigány önkormányzat bizonyára cigány vezetője ráadásul hozzátette, hogy maga is jogosnak tartja az önkormányzat lépését, "mivel az idegenforgalom bevételeire építő Keszthelynek és Hévíznek hosszú ideje negatív reklámot jelentenek a téglagyári roma családok piszkos, rendezetlen portái".

Tiszta kép, azaz a hétköznapok gyakorlatias nyelvére lefordított világos helyzet. Itt nem cigányok és nem-cigányok feszülnek egymásnak (bár e pillanatban éppen feszülni sem feszülnek), tehát nem egy etnikai kisebbség és egy (másik) etnikai többség, hanem a közösségi normákat elutasító kisebbség és a közösségi normákat betartó-követő (cigány és nem-cigány) többség kerül szembe egymással. Esetünkben a normabontó (önkényes lakásfoglaló, piszkos, rendezetlen) kisebbség történetesen még csak nem is tiltakozik a bizonyos fokig ellene is irányuló fizikai elkülönítés (palánképítés) ellen, mert feltehetően belátja: normasértésének ez az ára. "Szocializációja" (kialakult társadalmi helyzete, kisközösségi, családi szokásai, netán munkanélkülisége és pénztelensége) miatt nehezére esne a többség normái szerint élni, ezért él inkább a maga normái szerint, s örül, hogy ezt a többség hagyja egyáltalán.

Ez a kétségkívül nem túl barátságos és szemet gyönyörködtető (hiszen palánkos), de mégiscsak egyensúlyi helyzet addig maradhat fenn, amíg nem akadnak valakik, akik mindenáron cigánykérdést csinálnak az ügyből.⁸¹ Akik tehát a normabetartók és a normabontók között húzódó határvonalat nem kezdik el szélesíteni és mélyíteni, de úgy, hogy közben az egészet áttolják a romák és nem romák közé, az etnikai kisebbség és etnikai többség közé. Innentől kezdve a politikailag korrekt (balliberális) médiában és politikában minden ellentét, minden feszültség, minden harc az intoleráns, rasszista, cigánygyűlölő többség nyakába varrható, s az egész cigány kisebbség (de akár többség) a nem-cigányok fajgyűlöletének ártatlan áldozataként mutatható fel.

Mint ahogy Jászladány esetében történt - s történik, ki tudja, még meddig.

*

A botránykeltés alapjául az szolgált, hogy Jászladány normakövető (azaz valamelyest polgárosulni vágyó, törekvő, a szellemi és anyagi leépülést mindenesetre elkerülni igyekvő) része elhatározta: alapítványi iskolát létesít a tanulni vágyó gyerekeknek; pontosabban azoknak a szülőknek, akik a minden szempontból lepusztult, bár kétségkívül ingyenes önkormányzati iskola helyett szívesebben taníttatnák a gyermeküket egy jobb körülményeket biztosító, fizetős (tandíjas) iskolában, vagyis tudnak és akarnak erre pénzt áldozni. Hogy csakugyan vannak ilyen hajlandóságú szülők, azt egyebek mellett onnan is lehetett látni, hogy évről évre egyre több szülő íratta csemetéjét valamely más település iskolájába, csak hogy ne a jászladányi önkormányzati intézménybe kelljen. Itt ugyanis mindenféle értelemben hiányoztak a jó körülmények. Legelébb is amiatt, mert az iskolát többé-kevésbé megtöltötték a normabontó-normakerülő közösségek (nem egyszer túlkoros) palántái, akik családi-közösségi indíttatásuknál fogva (vagy egyszerűen csak rossz családi körülményeik miatt) kevésbé tartották szem előtt a jó iskolai előmenetelt, a "normális" (azaz normakövető) magaviseletet; ezzel szemben zavartalanul zavarták-akadályozták más tanulók (szülők) ebbéli törekvéseit.

*

Egy ilyen helyzetre két elv (két életfilozófiai) mentén lehet gyakorlati választ (megoldást) keresni. Az egyik - jelképesen szólva - a palánkos: elkülönítem (leválasztom) azokat, akik képtelenek a normakövetésre, ugyanakkor képesek magukkal húzni-rántani a normakövető többséget. Az elkülönítéssel élni és erősödni hagyom a jobb sorsra érdemeseket, akiknek gazdagodásából azonban egyszer majd így-úgy segítek az elkülönítettek (leválasztottak) sorsán is.

"Gyermekeink érvényesülésére törekvés nem az elitek kiváltsága. Egy jászladányi kőművesnek, bolti eladónak, parasztgazdának vagy éppen egy romának éppúgy célja lehet, hogy gyermeke az általános iskolában megfelelő oktatásban részesüljön, hogy aztán gimnáziumban, végül főiskolán vagy egyetemen tanulhasson" - véli Löffler Tibor, a Magyar Nemzet újságírója.⁸²

A másik elvet - kevésbé jelképesen - humanistaszerűnek lehetne nevezni, a málnaízű szörp mintájára. Az efféle "ízű"-feliratokat a szörpgyártók akkor találták ki, amikor a gyümölcs alapanyagot mesterséges (szintetikus) anyagokkal, aromákkal kezdték helyettesíteni. A fogyasztásvédelmi hatóság természetesen nem engedte meg, hogy (példánknál maradva) málnaszörpnek hívják azt, ami nem az; ugyanakkor az "ízű" ellen nem emelhetett kifogást. Nos, elvileg nem zárható ki, hogy a málnaízű szörp egyúttal málnaszörp is legyen. Miként az sem zárható ki, hogy a humanistaszerű valóban humanista legyen. Egyelőre azonban ezt kell a ritkább, valószínűtlenebb esetnek tekintetünk.

Nem tekinthető ugyanis humanistának - legfeljebb is humanistaszerűnek - az a "megoldás", amely a gyakorlatban egy közösség egészének inkább a leépüléséhez, mintsem felemelkedéséhez vezet. Az a politikai elit, amely ma Magyarországot uralja, nem alkalmas arra, hogy a jelenlegi gazdasági, erkölcsi közállapotaink közepette valóságos humanizmusra, valóságos szolidaritásra bíztassa-szoktassa a jó népet. Magyarország állampolgárainak többsége egyelőre anyagi - nem egyszer lelki - vesztese a rendszerváltozásnak, szemben a Gyurcsány Ferenc-féléket (vagy akár Magyar Bálint-féléket) is magába foglaló elittel, amely viszont szembetűnően sikeres erőfeszítéséket tett a maga látványos boldogulására. De az a fajta roma vagy "kisebbségvédő" elit sem alkalmas a romák - nem-romák együttélésének jobbítására, amely nem csupán a "többséggel" képtelen szót érteni, de még a "saját" közösségével sem, hiszen a humanistaszerű csőlátás újabb és újabb feszültségek állandó forrása. E mentalitás jelképerejű megtestesítője az SZDSZ támogatta Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke, aki - vélhetően Magyar Bálint megelégedésére - ezúttal a jászladányi Kállai László hóna alá nyúlt. Nem sajnálta a fáradságot a személyes bátorításra és támogatásra, akár úgy is, hogy együtt kerestek a jászladányi cigány önkormányzatból kiszorult Kállaival alkalmas helyet egy új romaszervezet megalapítására. Amint a Népszabadság helyi tudósításából megtudhatjuk, az - "állítólag" - karbantartás miatt bezárt művelődési háztól a romák (no meg Bársony János kisebbségkutató) "egy faluszéli csárdába vonultak, ahol harmincnyolcan írták alá a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet alapító szándéknyilatkozatát".⁸³ És végezetül az a szellemi elit sem alkalmas e közösségek felemelésére, amely úgy vélekedik és úgy beszél egy egész település nem-cigány részéről, mint ahogy Kertész Ákos a ma már legnagyobb példányszámú napilapban (Metro): "Hadd kapjanak a jászladányi fajgyűlölők gutaütést! Találjanak ki valami mást a megkülönböztetésre a pénz helyett [...].⁸⁴ Éppen ezért eme elitek részéről annak a humanistaszerű tételnek és követelésnek a hangoztatása, hogy minden (jászladányi) gyerek egyenlő, és minden (jászladányi) gyereknek azonos esélyt kell nyújtani a tanulásra és felemelkedésre, a (jászladányi) közösség számára erkölcsi értelemben maszlag (azaz valamilyen "ízű", "szerű" porhintés), gyakorlati értelemben pedig a hatalom és holdudvara erőszakos (nem kívánatos, kéretlen) beavatkozása, ami inkább kárára, semmint hasznára válik a (jászladányi) közösségnek.

Válhatna természetesen hasznára is, ha valóban humanista lenne és lehetne. Magyar Bálint oktatási miniszter, a jászladányi romaszindróma (mint látni fogjuk) talán legodaadóbb, legkitartóbb előidézője, az egyik Kereszttűzben joggal állította, hogy számos nyugati ország példája (oktatási gyakorlata) igazolja annak a szemléletnek a helyességét, hogy a hátrányos helyzetűeket nem szabad leválasztani az "egészséges", "normális" gyerekekről, mivel elkülönítve még lassabban fejlődnek; de azért sem szabad, mert ha együtt nevelik-oktatják őket, akkor az "egészségesekben", "normálisakban" egy életre szóló szolidaritás alakul ki kevésbé szerencsés társaik iránt. Elvileg helyénvaló tehát, hogy valaki Magyarországon is megkíséreljen utat törni az ilyen szép - a szegregációt nagy ívben elkerülő - eszmének. Humanistaszerűvé (álhumanistává) akkor és azáltal válik ez az igyekezet, ha valaki nem hajlandó tudomásul venni, hogy Magyarország s benne Jászladány egyelőre még nem a Nyugat. Magyarországnak s benne Jászladánynak egyelőre nincs elegendő pénze, hogy fizikai és szellemi értelemben rendbe rakja az iskolákat; nincs pénze, hogy kis létszámú, jól felszerelt, jól képzett és jól tartott oktatókkal és nevelőkkel ellátott iskolai közösségeket hozzon létre s finanszírozzon; olyanokat, amelyeknek elegendő energiája és felkészültsége van ahhoz, hogy a legkülönfélébb szocializációjú gyerekekből összeterelődött osztályközösségeknek minél több útravalót (ismeretet, követhető normát) adjon. De - másfelől - Magyarországnak és Jászladánynak egyelőre arra sincs elegendő pénze és többség által elfogadott normatívája, hogy a nagyszámú hátrányos helyzetűt ("problémás esetet") kitermelő társadalmi (szocializációs) hátteret gyökeresen megváltoztassa. Éppen ezért Jászladány (és más, hasonló helyzetű települések) önkormányzati iskolájában agyonterhelt, testileg-lelkileg kiszipolyozott oktatók és kezelhetetlen diákseregek állnak szemben egymással, amelytől túl sok útravaló képződése eleve nem várható.

Ezt odalent, a (jászladányi) helyi közösségben egy idő múltán kénytelen-kelletlen észrevették. Odafönt, balliberális politikai és médiamagasságokban azonban az eszme szépsége (azaz a szintetikus "íz") elfedte a rideg valóságot. S ha csak elfedte volna - de el is torzította. Odaföntről úgy tetszett, mintha a jászladányi Antal Mihály Alapítványi Általános Iskola létrehozásával a nem cigány többség a cigány kisebbséget akarta volna kirekeszteni, elhatárolni - mondhatnánk:elpalánkolni. Minden további nélkül - bár nem feltétlenül minden politikai érdek nélkül - felültek a látszatnak: mivel a hátrányos helyzetűek többsége Jászladányban is a roma etnikumhoz tartozik, ebből egyenesen levonták a következtetést, hogy az egész alapítványi iskoladolog a cigány népesség ellen irányul, vagyis súlyos faji megkülönböztetés (rasszizmus, diszkrimináció) esete forog fenn.

"Alkotmányellenes a jászladányi cél - állítja állásfoglalásában a kisebbségi ombudsman" - adja hírül a Népszabadság két soros címe. "Nem engedélyezhető a jászladányi iskolában folyó oktatás, mert azt alkotmányellenes cél elérése érdekében szervezték meg - fejtette ki Kaltenbach Jenő, a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa az Oktatási Minisztériumnak küldött állásfoglalásában. [...] Az ombudsman szerint a településen előbb a szegregációra való törekvés szándéka fogalmazódott meg, majd utóbb ennek kivitelezése érdekében történt meg az alapítvány bejegyzése, valamint az iskola létrehozása" Figyelemre méltó, hogy az állásfoglalásról - amint ez a 2003. szeptember 10-ei tudósításból kiderül - az oktatási tárca tájékoztatta a lapot (tehát mindjárt a tanév megkezdése után). Ugyancsak figyelemre méltó Tóth Ibolyának, az alapítványi iskola igazgatójának meglátása, aki "furcsállja, hogy Kaltenbach Jenő ítéletet alkot a magániskola működéséről,miközben személyesen nem járt az intézményben, annak nevelési elveiről nem tájékozódott a helyszínen." (Az én kiemelésem - VDGY)
"Az olyan települések, mint Jászladány vagy Németkér, könnyen fajgyűlölő ultrák bázisaivá válhatnak, a roma polgárok tömegei pedig iskolájuktól, lakásuktól megfosztott páriákká, ha az állam nem rendszabályozza meg a törvénysértő önkormányzatokat" - véli a Népszabadság (valamint a 168 óra meg az Élet és Irodalom) politikailag korrekt lózungjairól nevezetes szerzője.⁸⁵

A látszat megerősítéséhez mindenképp hozzájárult, hogy némi buzdításra - amint ez a törzsi háborúzás során egyébként gyakran előfordul - a helybéli romák egy része hangos tiltakozásba és mozgolódásba fogott. Az agitátor - ennek később lesz igazi jelentősége - a jászladányi cigány kisebbségi önkormányzat, egyszersmind a jászsági roma polgárjogi szervezet öntudatos vezetője, Kállai László. A demonstráló szülők szemmel (tévén) láthatóan egytől-egyig romák; a tévés műfaj sajátosságaiból fakadóan az viszont már nem látszik, hogy nem minden cigány szülő van ott. Vannak ugyanis olyan romák is, akik ugyancsak az alapítványi iskolába óhajtják íratni gyermeküket, mert ugyanolyan igyekvők, mint az igyekvő nem-romák. Szintén a tévés műfaj sajátossága, hogy a képernyőn ez se tűnik fel: vannak nem-cigány szülők-családok is, akik ugyancsak nem képesek előteremteni a tandíjra valót, s továbbra is az önkormányzati iskolába fogják íratni gyermeküket. De őket a kisebbségi önkormányzat vezetője nem hívta tüntetni, mert belezavartak volna a képbe; kiderült volna, hogy az árok mégsem a cigányok és nem-cigányok, inkább a szegények és a gazdagok, kevésbé módosak és módosabbak között húzódik. Az efféle elkülönülés azonban - mióta kapitalizmust építünk, mióta a verseny fontosságát hangoztatjuk - kevésbé botrányos (sőt, egyenesen "EU-konform"), szemben a rasszizmussal, az etnikai alapú elkülönüléssel-elkülönítéssel, szegregációval.

Mint köztudomású, az egymással háborúzó törzsek füle jellemzően nem az igazságra ("makacs tényekre") van kihegyezve, sokkal inkább a jól bevált előítéleteket alátámasztó eseményekre és megnyilvánulásokra. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy a megyei közigazgatási hivatal politikai korrektségre törekvő bürokratája méltányolta a jászladányi cigány önkormányzat (pontosabban vezetője) tiltakozását, és elutasította az indulásra kész alapítványi iskola bejegyzését - noha erre semmiféle jogi alapja nem volt. A jogi eltévelyedés a tekintetben viszont mindenképpen gyümölcsöző volt - mármint a balliberális humanistaszerűek számára -, hogy Magyar Bálint miniszter csupán erre (azaz formai okokra) hivatkozva tagadhatta meg a működéshez szükséges azonosító minisztériumi kiadását, s érhette el odaföntről, hogy odalent egy éven át csukva tartsa kapuit a végre-valahára elkészült alapítványi iskola.

A jászladányi normakövetők számára kényszerű pihenésre kijelölt év azonban nem telt el haszontalanul. A hatalom erőszakos beavatkozása ezúttal nem szétverte, hanem összehozta a település igyekvő közösségét. Mindenekelőtt arról döntöttek, hogy az ellenük hergelő sajtót (pontosabban: a sajtó módszeresen ellenük hergelő részét) minél távolabb tartják maguktól: nem is mutatkoztak előttük egyetlen egyszer sem, nem adva nekik egyetlen egy nyilatkozatot sem. Ettől fogva nyugodtan szervezhették a maguk életét, s nem kellett attól tartaniuk, hogy külső segítséggel egymásnak ugrasztják őket. Ebben a békés helyzetben, csodák csodájára, ragyogóan szót értett egymással igyekvő cigány és igyekvő nem-cigány. Nem csak nem-cigány, de cigány származású gyermekek is számosan felkerültek az előre (és előrelátóan) elkészített, következő tanévi beiratkozási listára.

Amikor közeledett az új tanév, jött az újabb roma-tüntetés, sőt, megjelent Soros György is - pontosabban alapítványa⁸⁶ - a társadalmat nyitogató, közösséget bomlasztgató pénzével: minden egyes önkormányzati iskolás cigány gyereknek kész volt állni a tandíját, amennyiben az alapítványi iskolába iratkozik.⁸⁷ Függetlenül attól, hogy mennyire igyekvő, mennyire normakövető (azaz tanulni, közösségbe illeszkedni vágyó) az a gyermek. Nem volt ez szempont a Népszavának sem, amely a Roma Sajtóközpont tudósítása szerint "gyűjtést rendez a jászladányi roma gyermekeknek az alapítványi iskolába történő beíratásra. A listára eddig mintegy negyven közéleti személyiség iratkozott fel." Itt jött jól egy másik - a már elkészült - beiratkozási lista: a férőhelyek korlátozott száma miatt az igazgatónő okosan annyit vállalt, néhány gyereknek talán tudnak még helyet szorítani: nyilván olyanoknak, akik beférnek az igyekvők közé.

A sajtó főárama most sem felejtett el fanyalogni - miként a magyar oktatás főirányítója sem -, hogy az a pár cigánygyerek csupán kirakatnak van ott - de már hiába. Jászladány néma elszántsága, makacssága sorban nyerte a fontos csatákat. Félig-meddig már a Népszabadság is megadja magát. Helyszíni tudósításában részletesen beszámol - jókora képpel illusztrálva - arról, hogyan zárták ki a lap újságíróját a iskola tanévnyitójáról.⁸⁸ A szalagcím is erről szól: kivételezettek és kitiltottak. A bőséges képaláírásból egyebek közt megtudhatjuk, hogy "Tóth Ibolya, az alapítványi iskola igazgatója megkérte a helybélieket: mutassanak rá az idegenekre, mert azok - szavai szerint - csak újságírók lehetnek, így nem kívánatos a jelenlétük." De ugyanebből a tudósításból végre olyasmit is megtudhat az olvasóközönség - ráadásul nagyobb betűkkel kiemelve -, ami a jászladányi igyekvők nagyon méltányolható vágya és elgondolása. "Nem szegregálunk, nem rekesztünk ki senkit, vegyék le végre ezt a stigmát Jászladányról! - mondta tegnapi sajtótájékoztatóján Dankó István, a település polgármestere, és Tóth Ibolya, az alapítványi iskola igazgatója." Ugyanez a polgármester - a Népszabadság tudósítójának kérdésére (!) - azt is elmondta, hogy "az önkormányzat anyagilag nem, de erkölcsileg és eszmeileg támogatja a helyi magániskola működését, amely - szavai szerint - nem a romák elkülönítésére, hanem az oktatás színvonalának javítására, s a szülők választási lehetőségeinek bővítésére jött létre." Az aznapi Magyar Nemzetből még ennél is többet tudhatunk meg: Dankó István polgármester kerek-perec kijelentette, hogy a mai magyar viszonyokra jellemző botránypolitizálás miatt "egy oktatási szakkérdésből csináltak cigánykérdést"⁸⁹.

A Magyar Televízió Híradójában is addig szokatlan képek s vélemények kerültek képernyőre. Egy szemmel láthatóan (vagyis vonásaiból, színéből, öltözékéből megítélhetően) cigány asszony azt nyilatkozta a jászladányi járdán, hogy ő is az alapítványi iskolába íratta a gyermekét, s egyáltalán nem hiszi, hogy ez az iskola cigányellenes volna, hogy ki akarná rekeszteni a cigányokat. Ami azonban még ennél is jobban a meglepetés - sőt, meghökkenés - erejével hatott, hogy a település polgármestere, Dankó István is nyilatkozott pár szót; ám ezúttal nem az volt különös, amit mondott, hanem az, amit a nézőközönség eddig nem tudhatott (mert nem láthatott): Jászladány első embere cigány. Vajon mennyire lehet rasszista az a magyar közösség, amely cigány nevű, cigány származású embert választott vezetőjének?!

Jászladány néma makacssága magasabb szinteken is elismeréseket vívott ki s támogatásokat nyert meg magának. Az Országos Cigány Önkormányzat vezetője, Kolompár Orbán már tájékozódni ment az alapítványi iskola vezetőihez, közösen megbeszélni s megoldani a helyzetet, nem pedig fölényesen rendreutasítani őket. Ehhez persze az is kellett, hogy az OCÖ puccsszerűen megszabaduljon a balliberálisok által favorizált korábbi vezetőjétől, Horváth Aladártól; aki köztudomásúlag a humanistaszerű megoldások (azaz megvalósíthatatlan álmegoldások) híve, s ennek megfelelően különös képessége, hogyan lehet különféle emberi jogokra hivatkozva cigány és nem cigány (de akár cigány és cigány) között éles viszályt szítani. Jászladány másik - még nevezetesebb, ám nem kevésbé békés - látogatója maga az esélyegyenlőségi miniszter, Lévai Katalin, aki a helyiekkel folytatott tanácskozás után - látványosan eltérve a Magyar Bálint-i keményvonaltól⁹⁰ - azt hangoztatta, hogy az alapítványi iskolának meg kell adni a bizalmat, s majd a gyakorlat alapján kell megvizsgálni, valóban tapasztalható-e kirekesztés, szegregáció.

*

Az igazi fricskát azonban nem ezek a végkimenetelt előrevetítő csatanyerések helyezték el a balliberálisok kényes orrán, hanem egy olyan különleges, nyakatekert epizód, amelyet hetyke szürkeállományuk azóta sem tudott feldogozni vagy kiheverni. Noha ez irányú kísérletek bőségesen folytak; és minden bizonnyal sokáig folynak még: abban a világképben ugyanis, amelyet a balliberálisok jellemzően magukévá tettek, akármennyire is szeretnék (éppen döntő fontossága: elvi, filozófiai jelentősége miatt), e különleges élethelyzetre nem létezik érvényes (helytálló, megvalósítható) megoldás.

Miről is van szó?

Jászladány igyekvői úgy döntöttek, hogy nem fogadják el a balliberálisok kétfenekű (s önmagában már ezért is ellentmondást hordozó) életfelfogását. E felfogás sajátossága, hogy egyfelől egyenlőséget hirdet minden ember között származására való tekintet nélkül - a származás firtatását ekkor kifejezetten rossz néven veszi. Másfelől viszont arra biztat mindenkit, hogy vállalja másságát, kisebbségi önazonosságát - a többséggel szemben; ekkor viszont kimondottan kívánatos a másság (például a származás) hangoztatása, felmutatása. E nélkül ugyanis elég esélytelen a küzdelem: demokráciában a többségi akaratnak (normának) magától értetődő elsőbbsége van a kisebbségivel szemben. Ezt a magától értetődőséget csak úgy lehet megingatni, ha a politikailag korrekt "közgondolkodás", és az erre a srófra járó tömegtájékoztatás a kisebbségek jelentőségét, fontosságát a többségének rangjára emeli. Ehhez pedig folyamatosan fel kell mutatatni ezeket a kisebbségeket (ld. például: melegek fesztiválja), s balliberális támogatóiknak folyamatosan ki kell állni, meg kell nyilvánulni mellettük (ld. például Demszky Gábor főpolgármester melegfesztivál-megnyitóját).

A jászladányiak fogták magukat, s egy suhintással átvágták a gordiusi csomót: nyilvánvalóan nem cigány származású igyekvők összebeszéltek nyilvánvalóan cigány származású igyekvőkkel, s olyan cigány kisebbségi önkormányzatot választottak, amelynek a vezetője cigány, a tagjai viszont zömükben nem-cigányok (ha lehet hinni a Jászladány dolgában elfogult Népszabadságnak, "mindössze egyetlen cigány származású képviselő került be"⁹¹; egyéként ha belegondolunk, mennyire nem illik egy ilyen megállapítás a balliberális lap "szájába"!) Egyszóval: botrány! Balliberális jogászok és közgondolkodók, kisebbségvédők és hasonlók azóta is lázasan törik a fejüket, hogyan lehetne hasonló helyzeteknek elejét venni - netán hogyan lehetne Jászladányra példás büntetést kimérni -, de mindeddig teljesen sikertelenül. Kállai László - akinek kiszavazására fogott össze tulajdonképp igyekvő cigány és nem-cigány - azóta is szalad fűhöz-fához. Miután a megyei Területi Választási Bizottság elutasította választási kifogásait, Teleki László romaügyi államtitkártól és Horváth Aladártól, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnökétől - személyes jelenlétükkel - megtámogatva, kijelentette a sajtónak, hogy keresetet nyújt be a TVB döntése ellen, majd hozzátette: ha kell, minden fórumot végigjár, elmegy akár a nemzetközi bíróságig is.⁹²

Alighanem hiába.

A jászladányi nem-cigány "cigányoknak" ugyanis nem csak szívük joga, de (nem mellékesen éppen a liberalizmus vívmányaként) egyenes állampolgári, azaz törvény által garantált joguk, hogy maguk határozzák meg identitásukat. Ha viszont valaki más próbálkozna ezzel, az rögtön kimerítené a faji megkülönböztetés, a rasszizmus fogalmát. Történtek és történnek ugyan kísérletek arra, hogy talán előbb névjegyzékbe kellene szedni, kik tartoznak a cigány kisebbséghez, utóbb pedig majd csak a listán szereplők választhatnak a listán szereplők közül, csakhogy ez a származásfirtatást tiltó jogi és a holokausztos történelmi környezetben valószínűleg megvalósíthatatlan: részint maguk a cigány szervezetek vonakodnak az ilyen listák összeállításától⁹³, részint meg egyszerűen nem létezik szabatos jogi meghatározás, amelynek segítségével büntetlenül rá lehetne mutatni valakire, hogy márpedig te nem vagy cigány; ha szőke és kékszemű, akkor se.⁹⁴

És akkor még nem is szóltunk arról a nagyon is életszerű helyzetről, hogy egy nem-cigány magyar messzemenőkig figyelembe veheti és teljes önzetlenséggel szolgálhatja a cigány kisebbség - és rajta keresztül az egész magyarság - érdekeit.⁹⁵ A mostani balliberális - politikailag korrekt - felfogásban éppen az a faramuci, hogy a kisebbség és a többség szembeállításával elfedi azt a nagyon fontos igazságot, hogy kisebbség és többség érdekei hosszabb távon nagyon is egybeeshetnek, tehát ezt a közös érdeket kell közösen megfogalmazni és közösen szorgalmazni, érvényre juttatni; s kevésbé támogatandók azok a megoldások, amelyek rövid távon ugyan könnyíthetik a kisebbség (pontosabban a kisebbség egy részének) helyzetét, ugyanilyen időtávlatban azonban a maradék többség helyzetén semmit nem javít (ha egyenesen nem ront), hosszabb távon nézve pedig az egész közösség sorsát nehezíti meg (ha nem teszi egyenesen drámaivá, azaz elviselhetetlenné).

Hogy ezúttal sem a levegőbe beszélek, arra talán elegendő egyetlen példa, amely annál figyelmeztetőbb és megszívlelendőbb. A budapesti, józsefvárosi önkormányzat úgy döntött, hogy buldózert küld azokra a házakra, amelyekbe önkényes lakásfoglalók "ásták be" magukat, kriminalizálva az egész környéket, tönkre téve az ott élők életét, nyugalmát. A Magyar Hírlap szalagcíme szerint: "Tíz csoport tartja rettegésben Józsefvárost: rabolnak, erőszakoskodnak, néha még gyilkolnak is..."⁹⁶. Az országos napilapok legliberálisabbja (a szónak nem az eredeti, hanem ideológia értelmében) ilyesféle színes, hangulatos leírásokkal illusztrálja elborzasztó mondandóját:

"»Levágtam a gyerek karját. Karddal. Mér' hagytam vóna magamat? Jöttek rám tizenketten! Úgy kezdődött, hogy megverték az öreget, én meg beszóltam, miféle ember vagy, hogy hatvanévesre támadol. Rám csapott, bevertem az orrát, akkor hozta a tizenkét pereputtyát, én meg a kardot...« A józsefvárosi szamuráj negyven körüli, tetovált férfi. Lakatos György néven mutatkozik be a Dobozi utca 41. füves, fás, szemetes udvarán."
"Tíz csoport teszi pokollá a többiek életét. Önkényes családok kiskorú gyerekei a Dobozi utcában megvertek egy édesanyát, és nem engedték hazatérni otthonába - mondja Takács Gábor alpolgármester. Mindennaposak az ehhez hasonló események a környéken."
"Az alpolgármestert azzal a panasszal kereste fel valaki, hogy mire hazajöttek a nyaralásból, önkényesek feltörték és elfoglalták a lakásukat. A hivatal semmit nem tehet, a bérlő legfeljebb a bírósághoz fordulhat. Az ítéletig az önkényesek benn laknak a lakásban."
"A rendőrség csak annyit tehet, hogy rendszeresen ellenőrzi a önkényesek által lakott házakat. Mindig találkoznak új arcokkal. Életerős fiatalemberek ők, nincs munkahelyük, mégis a legdrágább ruhákban, sokszor csodaautókkal járnak."

A kérdés tehát úgy merül fel, hogy a nem-cigány és a cigány igyekvők közös sorsán inkább segít vagy inkább ront az a liberális (politikailag korrekt) életfelfogás, hogy bár nem foglalkozunk a származással, mégis származási-etnikai alapon osztjuk kisebbségre és többségre a világot, s származási alapon juttatunk a többség türelméből és anyagi lehetőségeiből minél többet a pozitív diszkrimináció alapján kiváltságosnak ítélt etnikai kisebbségnek. A választ valószínűleg már az (ideológiai értelemben) legliberálisabb zászlóshajónál, a Magyar Hírlapnál is tudják, különben aligha jelent volna meg náluk ez a riport. A megoldásnak ugyanakkor még a közelébe sem értek, mert arrafelé is még azt gondolják, hogy a fejnek a homokba dugása bármit is segíthet: a lap végrehajtotta azt az antitájékoztatási bravúrt, hogy oldalas riportjában egyetlen egyszer le nem írta azt a szót, hogy roma vagy cigány. Más orgánumok megtették (megírták, megmutatták) helyette, innen lehet bizonyosan állítani, hogy egy jól behatárolható etnikum szélsőséges elemeiről van szó. A Magyar Hírlapnak mint liberális orgánumnak természetesen teljesen helyénvaló volna a titkolózása, ha a csoportok, valamint származásuk és jellegzetes módszereik, magatartásjegyeik között ne lenne szoros összefüggés. Ez az korreláció azonban nagyon is valóságosan létezik. Amiről a leginkább úgy lehet meggyőződni, ha feltesszük a következő kérdést: A cigányságnak az össznépességen belüli létszámarányát tekintve mekkora a valószínűsége annak, hogy a tíz rettenetes családból egytől-egyig mind cigány? Ha száz golyóból kilencven fehér és tíz fekete, véletlen kiválasztásnál mekkora a valószínűsége annak, hogy épp a tíz feketét húzom ki? Nos, a Magyar Hírlap nem akkor jár el helyesen, ha hallgat az összefüggésről, hanem akkor, ha miközben beszél róla, egyúttal azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a romák többségének életét ugyanúgy megkeserítik ezek a roma bűnözők, mint a nem romákét, s e többség ugyanúgy megveti ezt a bűnöző életmódot, mint a nem-cigányok. A Magyar Hírlap - ha felhagyott volna a politikailag korrekt szemérmeskedéssel - kiválóan demonstrálhatta volna ezt a tényt a Lakatos nevű szamurájával, aki - feltehetően - cigány létére is bátran szembeszállt az egyik családdal, a tizenkétszeres túlerővel.

S még inkább arról kellett volna elmélkednie jeles napilapunknak, hogy ez a drámai helyzet nem jöhetett volna létre, ha e liberálisszerű felfogás nem egyes-egyedüliként emeltetik a szalonképes gondolkodás rangjára, vagyis ha nem zártak volna ki minden más (jobboldali, nemzeti liberális) felfogást a politikailag korrekt uralta szalonokból. Ott, ahol menetrendszerűen rasszizmust gyártanak abból, ha valakik szembeszállnak a terjeszkedő cigány bűnözéssel vagy öntörvényű cigány életmóddal, noha korántsem a cigány származással van bajuk, csupán a bűnözéssel vagy másképp normasértő életmóddal - nos ott ennek a kisebbségnek éppen a normasértő része lesz az, amely visszaél a származásával, a "hátrányos helyzetével", az ezek címén-jogán nyert különleges védettségével. "Jászladányban nincs szegregáció, fordított rasszizmus van, mert a többség jogait el akarják vitatni" - állítja Kolláth György alkotmányjogász "Mintegy hat család nem tud megbékélni azzal, hogy Jászladányban alapítványi iskola is legyen" - olvashatjuk a Magyar Nemzetben.⁹⁷

Az alapítványi iskola védelmét ellátó Kolláth szerint Jászladány polgárainak három alkotmányos jogát sértették meg: a tanszabadság, a tanítási szabadság és a szülők azon jogát, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. Mint a Magyar Nemzetnek elmondta, feltételezhetően nyomást gyakoroltak a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közigazgatási Hivatalra, hogy törvénysértően vonja vissza az iskola működési engedélyét, s az ügyben folyó per során a bíróság minderre nem fordított figyelmet.⁹⁸

Az a szomorú tény, hogy egy városrész polgármestere már semmilyen tekintetben nem számíthat a rendvédelmi szervekre, nem számíthat a törvényhozókra és törvénykezőkre, számíthat ellenben a házakat a családi maffiák feje felől eltakarító buldózerekre, annak a hosszú folyamatnak a szerves (logikus) következménye, amelyben a kivételezettek egyre jobban vérszemet kaptak. Budapesten ráadásul - de nem sokkal jobb a helyzet többi városunkban sem - a darabokra szaggatott közösségek legfőbb szellemi táplálója a média, ahonnan minden földi jót kaphatnak-nyerhetnek, csak éppen civil kurázsit nem. Jászladány, ha végül megmenekül, jó sorsát éppen annak köszönheti majd, hogy az emberek itt még ismerik (megismerik) egymást, megbeszélik közös bajaikat, teendőiket. S ha odafönt mennydörög, összegyűlnek, egymás mellé húzódnak, egymást védik - ahogy a birkák is teszik, időtlen idők óta. S ahogy az emberek is mind tették - amíg kis közösségeiket ki nem kezdte, szét nem rombolta ez a szabadszerű világ.

*

Nem istencsapás ez, hogy örökké így legyen. Nem csak egy falu vagy község népe, de egy nemzet egésze is szembeszállhat az eddig magukra hagyott tendenciákkal. Főképp ha olyan vezetői akadnak, akik a jelen oltárán nem hajlandók többé feláldozni a jövőt. Akik vállalják a ma kemény konfliktusait a holnap szebb reményeiért. Még annál is jobban, mint Orbán Viktorék tették. Pedig eddig ők merészkedtek legmesszebbre.

Azzal, hogy négy évi uralkodásuk idejére befagyasztották a családi pótlékot (azaz nem emelték egy forintot sem), ugyanakkor lehetővé tették a családok számára, hogy gyermekeik számától függően kisebb-nagyobb összegeket vonjanak le adóalapjukból, megkezdték a családi pótlékokból és segélyekből élő, szlömös világ felszámolását. Felfogásuk szerint azokat kell ily módon - adócsökkentéssel - támogatni, akik (éppen adózásuk révén) amúgy is viselik a nem adózókra jutó, óriási közterheket. Egyik oldalról ezek erősítése, másik oldalról a szlömös világ gyengítése átmenetileg kétségkívül nehezíti - nehezítette - a hátrányos helyzetűek, legfőképpen is a nagycsaládos cigányság sorsát. Ennek alternatívája viszont az a balliberális felfogás, amely a szocialisták - szabad demokraták újbóli hatalomra jutásával visszanyerte régi (uralkodó) szerepét. S amely belső logikájából fakadóan hordozza magában az afféle emberek kirívó sikerét, irigylésre méltó gazdagodását, mint a buldózerre váró házak hátrányos helyzetű, munkanélküli ifjúsága, akik különben, mint láttuk, "életerősek", s "a legdrágább ruhákban, sokszor csodaautókkal járnak".

A nagycsaládos, hátrányos helyzetű cigányság erős érintettsége miatt a Fidesz nem beszélt elég nyíltan felfogása (filozófiája) nemzetstratégiai jelentőségéről, s nem beszél ma sem elég világosan a balliberális felfogás (filozófia) nemzetet fenyegető veszedelmeiről. Amikor a Lungo Drom cigány szervezetet a Fidesz megnyerte magának, s szerződést kötöttek választási együttműködésre, ott volt a ragyogó alkalom ország-világ előtt bizonyítani, világossá tenni: íme, egy cigány szervezet, amely a maga kisebb és nagyobb közössége boldogulása érdekében helyénvalónak tartja azt a Fidesz-politikát, amely a balliberálisok felfogása szerint cigányellenes. Be kell végre látni, nincsen egységes cigány nép, nincsen egységes kisebbségi sors vagy hátrányos helyzet, a cigányság tehát nem lehet többé így vagy úgy - kimondva vagy kimondatlanul - a kisebbségi sors vagy a hátrányos helyzet, de akár a pozitív diszkrimináció szinonimája. Éppen úgy, ahogy a bűnözésé sem, természetesen.

---

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33

34

35

36

37

38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

48

49

50

51

52

53

54

55

56

57

58

59

60

61

62

63

64

65

66

67

68

69

70

71

72

73

74

75

76

77

78

79

80

81

82

83

84

85

86

87

88

89

90

91

92

93

94

95

96

97

98