Varga
Domokos György
Törzsi
trilógia
Első
könyv
A
törzsi háború természetrajza- a
rendszerváltozás Magyarországán -
Olvasószerkesztő:
Maleczki József
TARTALOM
"Vannak
olyan kérdések,
amelyben az az igazi demokrata,
aki a világot csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus."
amelyben az az igazi demokrata,
aki a világot csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus."
M.
B.
oktatási miniszter
oktatási miniszter
Vannak olyan kérdések,
amelyekben az az igazi demokrata,
aki a világot nem csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus.
VDGy
ELŐSZÓ
a Törzsi trilógiához
a Törzsi trilógiához
Amikor
2001. elején hozzáfogtam a honi törzsi háború természetének
felrajzolásához, még csak egyetlen - bár terjedelmesebb - könyv
lebegett szemem előtt. Mire mondandóm végére jutottam, három
könyv lett belőle. Mindegyik a törzsi háborúval foglalkozik, de
merőben más szempontból.
*
Az Első
könyv (A háború és a törzsek) annak jár
végére, mi is az, ami a rendszerváltozás során a saját orrunk
előtt zajlott, amit a saját szemünkkel láttunk, a saját bőrünkön
tapasztaltunk, aminek átéltük az ütközeteit, a feszültségeit,
a szorongásait, a súlyos veszteségeit, és igazából mégsem
értettünk belőle semmit. Nem volt világos, hogy ebben a
háborúban mik vagy kik harcolnak; hogy csakugyan háború
zajlik-e; ha igen, miféle háború ez? A háború
természetét kutatva külön is elidőzünk az egyik különös
hadszíntérnél: a törzsi szembenállást egyszerre
visszatükröző és gerjesztő médiánál (médiaháborúnál).
Ugyancsak megkülönböztetett figyelmet szentelünk a törzsi háború
sajátos hadviselésének, az A-fegyvernek, innenső és
túloldali társainak. Az Első könyv I. részét (A
háború természetéről) a törzsi háború
"Mengyelejev-táblázata" zárja: egy olyan táblázat,
amely összefoglalja a törzsi háború természetének lényegét -
felvázolja keresztmetszetét, bemutatja legfőbb elemeit
-, egyszersmind bizonyítja a kölcsönösség tényét:
a háborúzó felek egyaránt tevőleges szerepvállalását.
Az Első
könyv II. részében (A törzsek természetéről) a
hadban álló törzseket helyezzük górcső alá. Ki az
igazi ellenség? Kik között húzódik a legfőbb
törésvonal? Hogyan osztja meg a rendszerváltozás
pártjait, a pártok híveit, de még a pártatlan civileket is?
Hogyan vágja ketté az országot? Zsidóság és
baloldaliság, szabad demokraták és szocialisták: hogyan és
miért találtak - találhattak - egymásra? Ezt a részt is
egy eszmei összefoglaló zárja:
azantinacionalisták és nacionalisták szembenállásáról,
ennek természetéről.
*
A Második
könyv ("Antiszemiták" és
"idegenszívűek") I. része (Az
"antiszemitizmus" nyomában) az idézőjeles és
idézőjel nélküli - vélt és valós -antiszemitizmust,
ennek okait, indítékait, kísérőjelenségeit, torzulásait és
torzításait, színét és visszáját boncolgatja.
Az "Antiszemita" példatárban a "nacionalista"
törzshöz tartozó, hús-vér emberek ("antiszemiták") és
megtörtént esetek ("antiszemita" megnyilvánulások)
segítségével járunk a végére: valóban antiszemita-e
(zsidógyűlölő-e) az "antiszemita", antiszemitizmus-e
(zsidóellenesség-e) az "antiszemitizmus", feltétlen
bűn-e minden "antiszemitizmus", "zsidóellenesség"?
Hogy e fontos (és nem kevésbé: érzékeny) kérdésben minél
elfogulatlanabbak lehessünk, ellenpróbát állítunk
a "túloldali" törzsben mai napig megbecsülésnek örvendő
francia filozófus segítségével. Egy ugyancsak valóságos személy
(e sorok írója) ugyancsak valóságos esetén keresztül lépésről
lépésre elemezzük, hogyan terem az antiszemita. S
végezetül azt is megvizsgáljuk, beszélhetünk-e a zsidóság
"felülreprezentáltságáról" (azaz a zsidóságnak a
társadalmi munkamegosztás némely szektorában való aránytalanul
nagy jelenlétéről) mint az antiszemitizmus egyik okáról; s ha
igen, minek köszönheti létét; lehet-e, kell-e tenni ellene
valamit?
A Második
könyv II. része (A "magyar- és nemzetellenesség"
nyomában) az I. tükörképe: itt a zsidóság és a
szocialisták idézőjeles vagy idézőjel nélküli (vélt és
valós) magyar- és nemzetellenességét kutatjuk, ennek legfőbb
okait, indítékait. A "Magyar- és nemzetellenes"
példatárban az "antinacionalista" törzshöz tartozó,
hús-vér emberek és valóságos esetek elemzésével járunk utána,
feltétlen magyar- és nemzetellenes-e, feltétlen idegenszívűség
és hazaárulás-e, amit a "nemzeti" törzsben magától
értetődően annak nyilvánítanak. Végül három sarkalatos
témához, a státustörvényhez, a trianoni
békediktátum kérdésköréhez és a jászladányi
iskolaalapításhoz való viszonyulása tükrében
tanulmányozzuk az antinacionalista törzs viselkedését,
természetét.
*
A Harmadik
könyv (A megoldás nyomában) a törzsi
háború kezelése, visszaszorítása két lehetséges útjának
(filozófiájának) megfogalmazásával kezdődik, s a lehető
leggyakorlatiasabb javaslattal: a törzsek közötti értelmes
párbeszédhez elengedhetetlen új fogalmak, új
értelmezések összefoglalójával (ajánlott
gyűjteményével) végződik. A kettő között hosszú utat teszünk
meg: olyan emberekkel folytatunk beszélgetéseket, eszmecseréket,
akiknek - így vagy úgy - közük van a zsidósághoz, s így vagy
úgy, megszenvedik a törzsi háborút. Vagy mert zsidó
származásúként az "antiszemita - zsidó"
párbeszéden fáradoznak("Részemről
szólásszabadság van"); vagy mert büszkén
vállalják kettős (magyar és zsidó) identitásukat (Félig
zsidó, félig magyar..., A dacos Dávid-csillagos); vagy
mert félve vállalják zsidó gyökerüket és
keresztény vallásukat (Az "ellenség" gyomrában),
ha nem egyenesen - tudatosan - kerülik a származás- és
magyarságfirtatást ("Nem foglalkozom vele, ki a
patriótább"). De "beszédbe elegyedünk" olyan
médiaszakemberrel is, aki a Senki földjén munkálkodva így fejezi
ki legfőbb kívánságát: "Csak mi ne kerüljünk
hátrányba". Kíváncsiságunk - a háború visszaszorítása
érdekében, a megértés és a megoldás reményében folytatott
nyomozásunk - egészen messzire vezet: el egészen egy
kivégzett antiszemita rokonáig, akinek meggyőződése
szerint "A zsidóktól minden kitelik".
Váratlanul
talán, de a "nemzeti" törzs követévé fogadjuk a
"magyargyűlölő" Nobel-díjas írót (A
feladvány), egyúttal szemügyre vesszük a tanulmányt
nagyvonalúan megjelentető balliberális hetilap
természetét, idézőjeles vagy idézőjel
nélküli cenzúrázó hajlamát. S végezetül
esélyt latolgatunk: Kikerülhetünk-e a kettős
mérce szorításából (Mikulás és Hanuka)?
Megszüntethető-e a gyűlölet gyűlöletbeszéd-törvénnyel (A
politikai haszonlesés természetéről)? Lesz-e - lehet-e
- Magyar élet a XXI. században?
Vagy
marad a törzsi háborúskodás...
*
A
rendkívül szerteágazó téma gondos körüljárása nyomán
csaknem ezer kéziratoldal született. Szerző úgy gondolta, hogy
mai rohanós, zaklatott világunkban bizonyára csak kevesen engedik
meg maguknak, hogy egyetlen eszmefuttatásra - legyen ez akármily
izgalmas - ezer
oldalnyi időt áldozzanak.
Ezért a már elkészült műből Szerző kiválasztotta azokat a
fejezeteket, amelyekről úgy véli, elolvasásuk okvetlenül szükséges
a mondandója megértéséhez. Ezeket tartalmazza e
trilógia nyomtatott változata.
Mondandója árnyaltabb megértését,
a téma egy-egy részterületének alaposabb áttekintését segítik
azok a fejezetek, amelyek a nyomtatott változatban nem, csupán
világhálón hozzáférhetők, méghozzá korábban a gondola nevű
hírportál vezető oldalán (www.gondola.hu),
mostantól pedig az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtárában,
a teljes elektronikus
kötetbe beleépítve.
Aki
átélte a rendszerváltozás hajnalát, a Lelkesedések
korát1,
az részese lehetett a legnagyobb csodának: a szovjet birodalmi
katonák védte kádári diktatúra - némi habozás után - egyszer
csak feltette kezét és egyetlen puskalövés nélkül megadta
magát. A demokráciának: a sajtó- és szólásszabadságnak, a
szabad pártválasztásnak, a szabad tulajdonnak és szabad
kereskedelemnek... A hosszú évtizedek óta hol keményebb, hol
puhább elnyomásban élő magyar nép felett teljesen váratlanul
felragyogott a Nap.
A
legerősebben - komor felhők és félelmek nélkül - egy különös
esemény alkalmából tündöklött: 1989. június 16-án, a Nagy
Temetés napján. Ötvenhat mártírjainak újrahantolása szinte
hemzsegett az örömteli, biztató jelképektől. Már a fő szervező
elnevezése is: Történelmi Igazságtétel Bizottság.
A
díszes ravatalokkal és szózatokkal nem csak az egykori hősök
előtt tisztelegtek, nem csupán őket temették, de magukat a
gyilkosokat is. Ország-világ színe előtt, kamerák kereszttűzében
elevenen elföldelték - az utolsó napjait élő - Kádár János
nimbuszát, szívós rezsimjét, a Párt csalhatatlanságát, a
Kommunizmus és Szocializmus felsőbbrendűségét, s nem különben
a Nagy és Dicsőséges Szovjetunió legyőzhetetlenségének
mítoszát.
Elhantolták
a sajátos magyar gulyás-kommunizmust,
a "legvidámabb barakk"-életével
és hétköznapjait átszövő hazugságaival egyetemben.
A
búcsúztatók között ott álltak és szónokoltak 1956 élő
szimbólumai, súlyos börtönéveik és siralomház-emlékeik
glóriájában. Mostantól előbújhatnak a politikai üldözöttek,
a számkivetettek, a hazaszeretetükért és bátorságukban
megalázottak és meggyalázottak...
Szintén
ott állt, némán fejet hajtva, az ország miniszterelnöke, a Párt
legfelsőbb vezetőségének tagja: a Kiegyezés - és a
Folytonosság. A Békés Átmenet - és a Békés Hatalomátmentés...
Alig
pár lépésre tőle a Hatalom Ellenzéke. Újdonsült pártok lelkes
igehirdetői, a Nyugati Demokrácia és a Nyugati Jólét reményteli
megtestesítői. Köztük egy dörgedelmes ifjú: a Jövő (a jövő
miniszterelnöke). Egy egészen új, vakmerő hang, a réges-rég
feledésbe merült Szókimondás. "A tegnap kórusban
gyalázók ma szinte tülekednek, hogy szerencsehozó talizmánként
megérinthessék ezeket a koporsókat... Olyan kormányt választunk,
amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának
azonnali megkezdéséről..."2 -
ilyesféléket hallani.
Minden
tekintetben felemelő, csodálatos nap volt. "Kora
reggeltől végeláthatatlan sorokban kígyózik a nép, hogy a
kegyelet virágait letegye Nagy Imréék koporsójánál"
- számol be a korabeli krónikás. "12 órakor
megszólal a harang, s az országban egy percre megáll az élet. A
Himnuszt a Hősök terén 250000 ember énekli együtt, majd
pillanatnyi csend után a hangszórókból öreg magnószalag
sercegése hallatszik: Nagy Imre beszél."3
Akinek
ettől a ragyogó, fenséges naptól - s kiváltképp Nagy Imre
feltámadt szellemétől - igazán rettegnivalója volt, az már nem
számított. Kádár János, a Párt egykori főtitkára, ez idő
tájt tiszteletbeli - valójában lefokozott s félreállított -
elnöke három hét múlva meghal. Jelkép a pontos dátum is: 1989.
július 6., Nagy Imre rehabilitálásának napja. Az újabb temetésen
részt vevő tízezernyi ember szintén némán tüntet: a végnapjait
élő Szocializmus, a Népi Demokrácia, a Munkás- és
Parasztosztály Vezető Hatalma, a Középszer Uralma, az Egyenlőség
és Testvériség Boldog Illúziója mellett. - "Fel,
fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár!" -
énekli búcsúzóul a vert sereg a maga éltető himnuszát: az
Internacionálét.
A
demonstrálók számaránya (százezrek a tízezrekkel szemben) jól
tükrözi a kialakult erő- és politikai viszonyokat a rendszerrel
örökre leszámolni és a rendszert az utolsó utáni pillanatig
védelmezni igyekvők között. Az Ellenzék egységfrontba tömörült
s Ellenzéki Kerekasztal néven sikeres alkuba bocsátkozott a
Hatalommal - magának a hatalomnak a békés és demokratikus
újraosztásáról. A Nemzeti Kerekasztal, amelynek keretében e
sorsdöntő tárgyalások folytak, még a Nagy Temetés előtt három
nappal megkezdte maratoni üléssorozatát; s amit még a
legmerészebb álmodozók sem mertek remélni, alig több mint három
hónap múlva a felek bejelentették, egyezségre jutottak. 1989.
szeptember 18-án - a televízió és a rádió egyenes
közvetítésének jóvoltából - az ország színe-java "élőben"
várhatta az ünnepélyes eredményhirdetést. A Lelkesedések
korának akár ez is lehetett volna a legtündöklőbb napja: a
végeláthatatlan, izgalmas tüntetések ("Gyertek velünk!
Gyertek velünk!") és a kemény alkudozások megkoronázása.
A
Dicső Napra azonban váratlan, sötét árnyék vetült.
Nem
a Hatalom makacsolta meg magát. A "testvéri" szovjet
csapatok még javában Magyarországon állomásoztak, okkal lehetett
tartani attól, hogy a bársonyszékek gazdái egyszer csak fügét
mutatnak az egyre követelőzőbb Ellenzéknek. Nem tették. A
tárgyaló felek megegyeztek abban, hogy Magyarországon szabad utat
engednek a rendszerváltozásnak, a többpárti demokráciának. A
Párt (az MSZMP) elfogadta az Ellenzéki Kerekasztalnak azt a
javaslatát, hogy az alkotmánymódosítás hatályba lépésével
egyidejűleg az Elnöki Tanács mondjon le, és a köztársasági
elnök megválasztásáig az államfői funkciókat az Országgyűlés
elnöke lássa el (Szűrös Mátyás személyében). A régi
országgyűlés - önként! - fel fogja oszlatni magát. Október
23-át ünnepnek nyilvánítják, s ezen a napon -1989-ben - Szűrös
Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az országgyűlés
elnöke kikiáltja az új államformát, a Magyar Köztársaságot.
Aligha feledhető pillanat lesz: amint ott áll az
Országház ablakában, alatta a Történelem friss szellőjétől
megborzongó tömeg, s ő meglengeti a hatalmas, nemzeti színű
lobogót...
A
sötét árnyékot-felleget az Ellenzék kenyértörése vonta a Nap
köré.
Az
SZDSZ és a Fidesz, a két liberális párt, nem írta alá a
megállapodást!
Úgy
is mondhatnánk, hogy a szabad demokraták és
a fiatal demokraták leváltak
a magyar demokratákról (s mindenki másról, aki
ott ült a Kerekasztal Hatalommal átelleni oldalán). Önállóan
népszavazást kezdeményeztek (ez volt a "négy igenes"
szavazás), látszólag a rendszerváltozás gyorsítására, a
kommunisták mielőbbi eltakarítására. A valódi szándék azonban
a referendum negyedik kérdésében rejtőzött: "Akarja-e, hogy
csak az országos választások után kerüljön sor a köztársasági
elnök megválasztására?"
Magyarán:
akarja-e, hogy ne Pozsgay Imre legyen az új
köztársaság első elnöke? Ő, ki az MSZMP renitenseként először
nevezte népfelkelésnek Ötvenhatot, s aki - államminiszterként -
akkortájt Magyarország legnépszerűbb politikusa; aki nagyra
becsült vendége a Lakiteleki Sátornak, ahol a nemzeti erők
legjelentősebb politikai tömörülése, a Magyar Demokrata Fórum
bontogatja szárnyait; s aki alkatánál fogva közös szellemi
kötelékbe vonhatta volna a szocialisták (a Régi Hatalom) népi
szárnyát az új pártképződmények (az Ellenzék) nemzeti
vonulataival.
A
magukat liberálisnak nevezők semmit nem akarhattak kevésbé. Igazi
céljuk éppen ennek a Nagy Egymásra Találásnak mindenáron való
megakadályozása volt: gátat vetni egy veszedelmesnek tűnő
szellemi-politikai áramlat - a Nacionalizmus - kibontakozásának,
elszabadulásának.
Kevesen
látták, hitték ezt akkoriban.
Kevesen
értették meg, hogy ezennel megkezdődött - lobot vetett - a Törzsi
háború. Amikor az értelem helyét átveszik az ősi félelmek és
nyers indulatok. Amikor a politikai mozgások megmagyarázhatatlanná
válnak a már bevált fogalmakkal és a hétköznapi logikával: a
Szabadságnak többé nem a Diktátorok, Kommunisták, a
Rendszerkiszolgálók, a Történelmi Igazságtalanság, a Párt- és
KISZ-vagyon Átmentők és hasonlók a legfőbb ellenségei. Hanem a
Magyarkodó Magyarok. A Nemzetféltők. A Nacionalisták.
Az
országgyűlési választások küszöbén, 1990. január 14-én a
Magyar Demokrata Fórum (MDF) alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi
Újság című rádióműsorban megkongatja a vészharangot:
"Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az
őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor
is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror,
katonák, vér és végső összeomlás."4
A
választások előestéjén a Szabad Demokraták Szövetségéhez
(SZDSZ) szellemileg és jellemileg közel álló ("tudjuk,
merjük, tesszük") Nyilvánosság Klub számolni kezdi, hogy a
Magyar (!) Televízióban, legnézettebb politikai műsoraiban
(Híradó, A Hét) hányszor hangzik el a magyar,
a nemzet, a falu szó.
A
Várva Várt Napon, 1990. március 25-én, a szabad választások
első fordulójában igazából már két Törzs kél hadra
egymással. Ám ez sem a politikusok, sem a választók többsége
számára nem világos maradéktalanul. Nem csoda. Ördögi játék
folyik, s nehéz felfedni, mennyi belőle a rideg politikai (hatalmi)
számítás, mennyi belőle a nemes emberi megfontolás, s mennyi az
elvakult törzsi indulat. Annyi bizonyos, hogy a Magyar Demokrata
Fórum csak egy paraszthajszállal nyeri meg az első fordulót a
Szabad Demokraták Szövetsége előtt; a nagy állampárt (MSZMP)
összezsugorodott jogutódja (MSZP) pedig alig haladja meg a tíz
százalékot. A liberális pártokat a radikális antikommunista
szólamaik és látványos akciózásaik kis híján győzelemre
segítették egy olyan országban, ahol a nemzeti jelző
nélküli (sőt, kifejezetten antinacionalista) liberalizmusnak soha
nem voltak erős bázisai, ezért soha nem alakultak ki igazi
hagyományai. Vajon mennyire volt őszinte ez az antikommunizmus, s
mennyi benne a rájátszás? ("Szavazz az SZDSZ-re, tőlük
félnek egyedül a bolsik!" - hirdette egy korabeli graffiti.)
Ha azt tekintjük, hogy négy évvel később az SZDSZ-t már ott
találjuk az utódpárt, az MSZP oldalán
a balliberáliskormánykoalícióban, hajlamosak vagyunk
- sokakkal együtt - azt gondolni, hogy az egész "kommunistázás"
nem volt több ügyes színjátszásnál. Csakhogy akkor a kisebbik
liberális testvérről, a Fideszről is azt kellene gondolnunk, hogy
színváltásai - az antinacionalista
liberalizmustól a szabadelvűn át
a nemzeti jobbközépig - úgyszintén nem mások,
mint hűvös hatalmi megfontolások inspirálta képmutatások.
*
Semmilyen
kutatási adatom, eredményem nem támasztja alá ezeket a
feltételezéseket, bármennyire népszerűek is és bármennyire
makacsul tartják is magukat - mondanom sem kell, mindig az átelleni
táborokban. A Törzsi trilógia három könyvében - a magyar törzsi
háború természetrajzát kutató-elemző
terjedelmes tanulmányomban - be kívánom bizonyítani, hogy
rendszerváltozásunk pártjainak ideológiájában és
viselkedésében, minden látszat ellenére, összehasonlíthatatlanul
nagyobb szerepet játszottak egyfelől az ösztönök5 (félelmek,
előítéletek, beidegződések, levethetetlen kulturális és
etnikai önazonosságok), másfelől a végső szándékot tekintve
nemes ("előremutató", "progresszív")
törekvések - mint a hideg profizmus, a számító haszonlesés.
Ugyanezt
gondolom a magyar médiáról és a magyar értelmiségről,
legnevezetesebb harcosairól, személyiségeiről.
Ám
mindez korántsem jelenti - s én véletlenül sem állítom -, hogy
közéletünk eme meghatározó tényezőinek az elmúlt tízegynéhány
évben ne lett volna erős késztetése a Hatalomhoz Vezető Út
kifürkészésére és követésére. Csupán azt állítom, hogy eme
törekvésük során soha nem tudták igazán levedleni ösztöneiket,
megtagadni önmagukat és önképüket, s ezekből táplálkozó
ideológiájukat.
Tendenciájában
ez még arra a pártra is igaz, amely történelmi okoknál fogva a
legnagyobbat volt kénytelen változtatni saját arculatán: az
MSZP-re. E tekintetben különösen figyelemre méltó a szocialisták
sorsa: a karakteresen ideologikus (marxista) MSZMP, a társadalmi
tulajdonra és a dolgozó
osztályokra épülő szocializmus vezető
ereje (azaz egyetlen Pártja) miképpen tudhatott oly sikeresen
átalakulni (tudhatta átalakítani magát), hogy amagántulajdonon és
a valóságos, demokratikus választásokon alapuló kapitalizmusnak is
meghatározó (időnként kormányzó) erejévé vált. Ez a tény
éppen cáfolni látszik iménti állításomat: vagyis mégsem az
ösztönök és nemes (előremutató, haladó) szándékok, hanem a
hatalom iránti mérhetetlen sóvárgás az, ami - legalábbis - e
párt törekvéseinek erejét és irányát leginkább meghatározta.
Amennyiben és amennyire ez az állítás igaz, annyiban és annyira
igaz, hogy az MSZP ideológiamentes (értsd: ideológiáját
vesztett), pragmatikus (haszonelvű) politikai képződmény, amely a
mindenkori legsikeresebbnek ígérkező széljárások,
legvalószínűbbnek tűnő társadalmi-környezeti alakulások
szerint formálja mimikrijét...6 A
Törzsi trilógiában - a magyar politikai tényezők, s ezen belül
a szocialisták természetének vizsgálatával - kísérletet teszek
annak bebizonyítására, hogy egyfelől a magyar
parlamenti pártok közül valóban az MSZP az, amely éppen a régi
identitásának elveszítése (teljes összezavarodása) miatt a
leginkább hajlamos az ideológiai megfontolások sutba vágására,
s a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából legkedvezőbb
utak s változatok követésére; másfelől viszont
az MSZP sem mentes azoktól a "természetadta" jegyektől
(úgy is mondhatnánk, hogy "politikai genetikai"
vonásoktól), amelyek sorskérdésekben markánsan kijelölik a
helyét. Ezért és ennyiben szereplője a Magyar Szocialista Párt
is a magyar törzsi háborúnak. Megítélésem szerint ma már az
egyik politikai-hatalmi főszereplője. A másik: a Fidesz Magyar
Polgári Szövetség.
*
E
törzsi háború kezdetén a két főszerepet minden kétséget
kizáróan még más pártok, a magyar demokraták
(MDF) és a szabad demokraták (SZDSZ) játszották:
jellegzetes értelmiségi holdudvarukkal, kemény médiaharcosaikkal,
többé-kevésbé rejtőzködő gazdasági (vállalkozói)
háttérbázisukkal, lelkes, olykor vérmes tagságukkal, s inkább a
szívükre (rokonszenvükre és megérzéseikre), mint eszükre
(józan érdekeikre és előrelátó képességükre) hallgató
szavazóikkal. A törzsi háború természetrajzában megkísérlem
megragadni azokat a mélyebb mozgatórugókat, amelyek következtében
a két párt és szekértábora (a két Törzs) magatartásában,
viselkedésében átlépte azokat a határokat (normákat), amelyeket
az eltérő politikai, gazdasági, kulturális csoportérdekek a
maguk természetes módján jelölnek ki egy demokratizálódó
rendszer pártjai számára. Be kívánom bizonyítani, hogy az
egymással szemben kifejezésre juttatott, gyakran hisztérikus
érzékenységük, ugyanakkor az egymás iránt mutatott nagy fokú
értetlenségük és érzéketlenségük mély történelmi és
kulturális ellentétekből (nem egyszer identitásbeli, ezen túl
származásbeli különbségekből) fakadt - azaz törzsi gyökerekből
táplálkozott.
*
Ebben
a háborúzásban - hogy a marxista alaptétel szellemét idézzük -
nem a lét (osztálylét), hanem a múlt határozta
meg a tudatot. A Lelkesedések korát gyorsan követte
a Félelmek kora, az első szabad választások
előestéje, amikor e drámai pillanatokban (most fog eldőlni, kinek
milyen szerep jut a történelmi szereposztásban) mindenki félt,
szorongott valamitől. A Hatalom (a szocialisták)
a múlt számonkérésétől, a leszámolástól.
A magyar demokraták (a Nyugodt Erő) leginkább a
régi-új radikálisoktól, a Kun Béla-féléktől és a Jászi
Oszkár-féléktől - a szabad demokrata-féléktől
-, akik "szemlátomást" újra kísérleti terepnek nézik
Magyarországot, s megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?)
igyekezetükben újra idegen hatalmaknak és érdekeknek
szolgáltatnák ki. Aszabad demokraták, ellenkezőleg,
attól tartottak, hogy Magyarország túlságosan is saját magába -
magyarságába, múltjába, dicső emlékeibe - igyekszik zárkózni,
s lemarad a végre Nyugat felé tartó gyorsvonatról; kimarad abból
a Globalizációból, amely éppen a határok átjárhatóvá tételén
(s nem mellékesen aKorlátok Nélküli Világpiac megteremtésén)
fáradozik. De a szabad demokraták, ha lehet, még
ennél is jobban féltek attól, hogy aki nem eléggémélymagyar,
nem eléggé nemzeti, konzervatív, keresztény,
azt az új osztozkodáskor kirekesztik; s nemcsak a
Hatalomból, de legrosszabb esetben az Életből: a kultúrából, az
egzisztenciából, a méltó emberi létből.
*
Nem
csoda, hogy a Félelmek kora sarkában közvetlenül
ott járt az Akciózások kora. A gyorsan terjedő törzsi
háború első négy kemény évében (1990-94) aszabad demokraták
- értelmiségi és egyéb hátterükkel, önkéntes
médiahadtestükkel - a demokratikus választások számukra
kedvezőtlen eredményétdemokrácián túli eszközök
bevetésével igyekeztek semmissé tenni. Megpróbáljuk megérteni,
és mindjárt magyarázatot is igyekszünk adni rá, hogy egy olyan,
gyakorlati szempontból lényegtelennek tűnő kérdés, mint hogy a
koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e új köztársaságunk
állami jelképe, hogyan tudott vérre menő vitát gerjeszteni az Új
Országgyűlés jeles honatyái között (miközben nem kisebb
feladat, mint egy totális rendszercsere lebonyolítása tornyosult
előttük). Vagy hogyan tudott egy puszta félrehallás (a
"Hordót a szónoknak" helyett: "Hordót a zsidónak!")
akkora lobot vetni? Vagy akár egy nyilvánvalóan
beteges hallucináció? (Egy ismert, zsidó
származású történész szintén zsidó feleségét emeleti
ablakon át szúrta volna meg támadója.) Vagy hogyan
voltak képesek magukat értelmiséginek tekintő kultúremberek -
képletesen szólva - máglyára küldeni valakit gondolatáért? Még
egy olyan, köztiszteletnek örvendő, szellemi bátorságáról már
Kádár alatt bizonyságot tevő költő-politikust is, mint Csoóri
Sándor, esszéjébe (Nappali Hold) szőtt egyetlen, rövid
passzusáért? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik ma néhai
Antall Józsefről, az Új Köztársaság első miniszterelnökéről
(s bizonyos értelemben mártírjáról) mély tisztelettől rebegő
hangon emlékeznek meg, azok tíz-tizenkét éve még a Demokrácia
Ellenségének, a Szélsőjobb Szállásadójának, az Antiszemiták,
Fasiszták (stb.) Legfőbb Támogatójának hirdették őt? (Cseppet
sem mellékesen, éppen úgy, ahogy később Orbán Viktorral
tették.)
*
Lehet-e
azzal elintézni ezeket a különös jelenségeket, hogy semmi más
nem történt (és nem történik), mint hogy - szerencsére -
működni kezdett (és azóta is működik) a demokrácia? Nemhogy
árnyék nem vetült a Napra, hanem ellenkezőleg: hosszú és
kényszerű (kényszerzubbonyos) csend után végre szabad
utat és teret kaptak az egymással vitázó, egymást
megtermékenyítő gondolatok. A véres törzsi viták, elementáris
csatározások sokkal inkább kikristályosították az eltérő
eszmerendszereket, egyértelműbbé tették a politikai, kulturális
törésvonalakat, ennek folytán - a kezdeti keveredések után - a
pártpalettán is világosabbá váltak a színek, világosabbá
vált, hogy mi hova tartozik, hova kötődik. S ne feledjük: minden
háborúság ellenére Magyarország immár tagja az Európai Unió
közösségének.
A Természetrajzban
egyszerre kísérlem meg felkutatni és bemutatni a Törzsi háború
valódi veszteségeit és kétségtelen hozamait. Foglalkozni fogok
azokkal a jelenségekkel, amelyek a demokrácia paradigmájának
talapzatáról (látószögéből) nézve csakis egyféleképpen,
mégpedig veszteségként értelmezhetők. Ilyennek vélem azt az
óriási mértékű szellemi gettósodást, amely a politika, a
média, a közélet fő sodrát (de legalábbis legzajosabb
áramlatát) jellemzi, s amelyben a gondolatok, vélemények ütközése
és cseréje sokkal rosszabb hatásfokkal zajlik, mint a
kádári puha diktatúrában! Ilyen értelemben szó sincs
megtermékenyítésről. Szemben a rendszerváltozás kezdetének üde
vitáival, amikor egy asztalhoz ültették az eltérő álláspontokat
képviselő ellenfeleket, ma ugyanannak a törzsnek (szellemi
gettónak) a tagjai boldogítják egymást és a közönséget. Nem
magyar (vagy jelző nélküli, sima) sajtóklub létezett - amíg
létezett - a Magyar ATV-n, hanem volt külön Hétfő Esti
Újságíróklub, és volt külön Péntek Esti Sajtóklub, egyik az
egyik törzsé, másik a másik törzsé. De nemcsak a médiaharcosok
különülnek el gondosan a médiában, hanem jobbára a politikusok
is. Jól megfigyelhető volt a 2002 elején zajló választási
kampányban is, hogy a két oldal közös - egymással vitatkozó -
szereplése, mint a fehér holló; ezzel szemben ugyanabból a
politikai pártból vagy körből egyszerre hármasával-négyesével
ültek szembe a nagyközönséggel, hogy
az egyengondolatot erősítsék. Vajon hova vezet
mindez: inkább kedvező, vagy inkább kedvezőtlen a végső
eredője?
*
A
rendszerváltozás óta eltelt tízegynéhány év szerencsére elég
hosszúnak és változatosnak tűnik ahhoz, hogy tendenciákat
tudjunk felismerni és előrevetíteni. AzAkciózások korában
a törzsi háborúzásnak a média volt a legfőbb tárgya, nem
kevésbé alanya és hadszíntere. E kor kezdeti szakaszában inkább
a sajtó volt a kezdeményező és szolgálta ki a politikát,
hamarosan azonban a politika vette át a kezdeményező szerepet, s
robbantotta ki - természetesen a sajtó segítségével - a
médiaháborút. Mivel a harc - törzsi jellegéből
fakadóan is - gyakran jelképek szintjén zajlott, a média kiváló
terepnek bizonyult a képzeletek táplálta (persze, ettől még
valóságos veszteségekkel járó) csatározásra. A Médiagrund - a
Mindenható Szócső - megszerzése ezért is tűnt mindkét törzs
számára a legfontosabb célnak és feladatnak. Eközben a nemzeti
oldal ellen elementáris erővel harcoló, értelemszerűen a
balliberális tábort szolgáló médiaharcosok váltig bizonygatták
függetlenségüket, s bizonygatták, hogy az újságíró született
ellenzéki. Ha más lesz kormányon, azt fogják kritizálni,
azzal szemben fogják védelmezni a sajtó- és szólásszabadságot,
a demokráciát.
Nos,
amikor 1994-ben a szocialisták abszolút többséget szereztek a
választásokon, majd pedig a szabad demokratákkal az oldalukon négy
éves kormányzásba fogtak, a folyamatokat érteni vágyók számára
nagyon sok minden megvilágosodott. Mondhatnám, a Szerepcserék
korában (1994-98) mindjárt ott, a történelem kísérleti
asztalán vált megfigyelhetővé, hogyan viselkednek a
legkülönfélébb hatalmi, közéleti tényezők az új
szereposztásban.
*
"Ami
összetartozik, az előbb-utóbb összenő!" - gúnyolódtak a
Fideszes politikusok. Vajon a szocialisták és a szabad demokraták
mennyire tartoznak össze - mennyire egyívásúak -, mert hogy
"összenőttek", azaz kormánykoalícióra léptek
egymással. Mennyire helytálló az a felfogás, hogy még az
Akciózások korában a Demokratikus Charta megszervezésével,
fellépésével a szabad demokraták újra szalonképessé tették
a gazdasági hatalmat már sikeresen átmentőszocialistákat,
s ezzel a politikai hatalomba is lényegében ők segítették vissza
őket? Amikor pedig 1994-ben az abszolút többségük mellé
beszálltak a kormánykoalícióba, minősített (kétharmados)
többséget garantálva ezzel a baloldalnak az Országgyűlésben,
vajon puszta politikai érdekek döntöttek, vagyhasonló a
hasonlóhoz nőtt?
És
mi döntött a Fidesznél? Hogyan kerültek a radikális fiatal
demokraták a magyar demokratákkal, a nemzeti, keresztény,
konzervatív erőkkel egy társaságba?
E
kérdések eldöntéséhez ki fogok térni a bal- és jobboldaliság
fogalmának különféle értelmezésére. Kísérletet teszek annak
megállapítására, hogy e fogalmak hogyan viszonyulnak a
törzsekhez, illetve hogy a törzsek hogyan viszonyulnak e
fogalmakhoz. Hogyan függ össze baloldaliság, filoszemitizmus,
antiszemitizmus? Magyarázatot fogok keresni rá, hogy a magyar
zsidóság miért fél ösztönösen a jobboldaltól, és miért nem
tart a baloldaltól; ha egyáltalán igaz ez a megállapítás.
*
A
remélt megvilágosodásban - a magyar törzsi háború lényegének
meglátásában - nagyon sokat segítettek azok a könyvek,
tanulmányok, amelyekről majd a maguk helyén szólok. Egyet mégis
megemlítenék itt, a bevezetőben is. Shlomo Avineri ragyogó
műve, A cionizmus története7 a
zsidó nacionalizmus legkiválóbb elméinek gondolkodásmódját,
félelmeit és törekvéseit mutatja be; rajtuk keresztül pedig,
természetesen, többé-kevésbé az egész zsidóságét. Ez a könyv
segített annak a felismerésében, hogy a nagy zsidó cionisták
éppen olyan nemes küzdelmet folytattak a zsidó népért, mint a
nagy magyar nacionalisták a magyar népért. Ennek a felismerésnek
a sikeres továbbítása (elterjesztése) talán megszünteti azt az
abszurd állapotot, hogy az egyik táborban eleve alávaló
embereknek tekintik a cionistákat, a másikban pedig a
nacionalistákat, miközben emberi értékeik teljesen ugyanazok (és
csupán a népeik mások).
*
Szükségesnek
ítéltem a lelki összefüggések, mechanizmusok vizsgálatát is.
Úgy tűnik, hogy az Ember, minden látszat ellenére, valójában a
szívével, és nem az eszével gondolkodik. Mégis úgy tűnik, a
viharos idők elmúltával feléled - felébreszthető - benne az
Értelem kíváncsisága.
A
pszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a
kellemetlen tünetet, mely olyankor keletkezik bennünk, amikor
addigi szokásunkat, tudásunkat, véleményünket megkérdőjelező
jelenséggel (szokással, ismerettel, véleménnyel) szembesülünk.
Legelső reflexünk a hárítás. Több mint hihetetlen, hogy e
kényelmes vonásunk miatt - amint ezt bizonyítani szándékozom -
milyen hamis képeket vagyunk képesek kialakítani és őrizni a
másik törzs egészéről és egyedeiről.
Többé-kevésbé
érthető és az Értelmes Embertől is elfogadható, hogy a Félelmek
korának bizalmatlanságában, az Akciózások korának hevében és
forgatagában nem tudott időt és lelkierőt szakítani arra, hogy
érdeklődéssel és kíváncsisággal forduljon ellenfelei
(ellenségei) felé. A Szerepcserék kora e tekintetben némi
változást hozott. Horn Gyuláék (az MSZP) győzelme, Kuncze
Gáborék (az SZDSZ) kormányzati pozícióba kerülése sokakat
megnyugtatott azok közül, akik odáig éber állapotban is rémeket
álmodtak: fasizálódást és csurkizálódást, vagy egyszerűen
tartós kirekesztődést a politikai, gazdasági, kulturális
kulcspozíciókból. De akik meg éppen attól féltek, hogy Horn
Gyuláékkal egy kommunista visszarendeződés indulhat meg, vagy a
hatalom, a kétharmados többség birtokában egy mindenre kiterjedő
támadás (boszorkányüldözés és szőnyegbombázás) a másik
törzs tagjai és értékvilága ellen, azoknak is "csalatkozniuk"
kellett. Visszarendeződés helyett Bokros-csomag jött (másszóval
az egykori kommunisták bebizonyították,
hogy tőkés érdekeket is hűen tudnak szolgálni),
s a leszámolások is mértékletes keretek közé szorultak. A
Magyar Televíziót ugyan nem kerülte el a tisztogatás, de a
későbbiekben fontos szerepet játszó Magyar Nemzetet életben
hagyta az egykor kétségkívül karhatalmista, most azonban
szemlátomást konszenzusra törekvő miniszterelnök.
A
törzsi háborúság (s ezen belül a médiaháborúság) ebben a
négy évben némileg alábbhagyott. A vesztes, a nemzeti oldal
- jobb híján - a következő megmérettetésre gyűjtötte erejét,
a nyertes, a balliberális oldal pedig - győzelme
és kényelmes többsége birtokában - fékezte magát. Ebben
a viszonylagkonszolidált helyzetben az Értelmes Ember
megfigyeléseket tehetett, s megállapíthatta, hogy az ellenséges
törzs és annak legtöbb tagja nem annyira elvetemült, mint
amilyennek odáig látta; és a saját törzsének tagjai sem mind
annyira feddhetetlenek, mint amennyire remélni szerette volna ezt.
Ez
a váratlan felismerés akár véget is vethetett volna a törzsi
háborúnak. Az ellentéteket beterelhette volna a szokásos
politikai-hatalmi harcok medrébe, ahová már sem az értelmiség,
sem az újságírók legjelesebbjei nem követték volna az egymásra
rontó pártokat.
Nem
így történt.
*
A
Fidesz Magyar Polgári Párt választási győzelmével, a
szocialisták és a szabad demokraták ellenzékbe szorulásával
megbékélés (konszolidáció) helyett újra a nyílt háborúság
(konfrontáció) ideje jött el. Ezért is kapta ez a négy év
(1998-2002) a Déjà vu-k kora elnevezést: a törzsi
háborúzás mintha ott folytatódott volna, ahol 1994-ben, a
"nemzetiek" csúfos vereségével abbamaradt. A
balliberális erők (beleértve az értelmiségi és médiahadtestet)
újra elővették a régi - "demokrácián túli" -
fegyvereket, módszereket. Legfeljebb annyi változtatással, hogy a
ciklus derekán az "A-fegyver"-t egy darabig
helyettesítették az "R-fegyver"-rel ("R" mint
roma és mint rasszizmus). A háború ereje azonban, úgy tűnt,
semmivel nem maradt el a nemzeti erők első négy évének
kormányzati ciklusában tapasztaltakhoz képest; kiváltképp
igaznak látszott ez az elkövetkező választási kampány
legforróbb időszaka, a 2002. évi tavaszi választásokat megelőző
néhány hónap tekintetében. A heves indulatokat, olykor vak
dühöket részben megmagyarázza, hogy a két nagy párt, a Fidesz
és az MSZP népszerűsége a közvélemény-kutatási adatok szerint
fej-fej mellett haladt (csekély előnnyel az előbbi javára),
vagyis kétesélyes volt a küzdelem. Bármely demokráciára igaz
az, hogy kiélezett helyzetben a hatalomért küzdő felek könnyen
elveszítik fejüket, vagy legalábbis hamar engednek agresszív,
romboló ösztöneiknek, ártó szándékaiknak. Igazolni kívánom,
hogy az egymás elleni lejárató kampányok - egy-két kivételtől
eltekintve - olyan témákban folytak, amelyek általában nem a
demokráciák, hanem leginkább a törzsi háború jellegzetes
kísérői (ld. pl. a kedvezmény- törvény és a Terror Háza
ügyét; a kokárdaviselet körüli összetűzéseket).
*
Hogyan
tovább?
Merre
mutat ez a tízegynéhány év, történelmi jelentőségű
eseményeivel, változékony korokon átívelő tendenciáival?
Mélyül vagy mérséklődik, vagy talán örök időkig változatlan
marad a törzsi háborúskodás?
Rá
kívánok mutatni, hogy a nacionalizmus erősödése nemcsak hogy
elkerülhetetlen, de még kívánatos is a globalizmus korában. Rá
kívánok mutatni, hogy aDéjà vu-k kora valójában
nagyon jelentős változást hozott a rendszerváltozás
történetében: ekkor szűnt meg végleg a baloldal - a
balliberálisok - kulturális és médiahegemóniája (ha nem is a
dominanciája). Rá kívánok mutatni, hogy miközben a politika és
a média színpadán folyik a pankráció, a színfalak mögött
egyre többen keresik a gettókon kívüli közös, békés élet
lehetőségét.
Akármely
pártok győznek az elkövetkező választásokon, a nemzeti oldal
pártjaival és ezek győzelmével mostantól mindig számolni kell -
még akkor is, ha ez a győzelem el-elmaradna. A balliberálisok nem
folytathatnak nyíltan antinacionalista politikát, és esetleges
kormányra kerülésükkor sem vállalhatják az erősödő civil,
polgári, nemzeti lét és tudat nyílt és brutális visszafojtását,
lerombolását.
Éppen
ezért gondolom, hogy a frontálisan vívott törzsi háborúskodás
hamarosan erejét és értelmét veszti. Marad még számos oka és
indítéka az ellenségeskedésnek8,
ám annak az értelmiségnek és annak a médiahadtestnek, amely
eddig a politika hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálatába állt,
csökkenni fog a népszerűsége; nőni fog ugyanakkor azoké - ha
nem is a népszerűségük, de legalább a megbecsülésük -, akik a
párbeszéd, a közös élet, az egymást termékenyítő közös
gondolkodás és közös erőfeszítések lehetőségeit keresik.
Így
legyen.
Első
könyvA HÁBORÚ ÉS A TÖRZSEK
TÖRZSEK
HARCA9
Ki háborúzik kivel?
Ki háborúzik kivel?
"Mára
leegyszerűsödött a kép, két ellentétes felfogás áll szemben
egymással, két világ határán állunk" - hirdette-üzente
országnak-világnak a vesztes helyzetből is végsőkig győzelemre
elszánt ifjú kormányfő azon az emlékezetes, milliós
nagygyűlésen az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, így
fejezvén be mondandóját: "Hajrá Magyarország, hajrá
magyarok!" "Tényleg ennyire megosztott a magyar lakosság?"
A Népszabadság által rögtön a 2002. évi országgyűlési
választások után feltett kérdésre Bruck Gábor, a
közvélemény-kutatásokkal, politikai elemzésekkel foglalkozó
Marketing Centrum igazgatója a következő választ adta: "Igen.
Erről sokszor beszéltünk, de eddig ezt senki sem vette túl
komolyan, talán most a kampány alatt jöttünk rá, hogy ebben az
országban kulturális háború zajlik. [...] A hosszú ideje létező
balliberális kultúra mellett a gondolatok piacán megjelent egy
rivális kultúra, hívhatjuk ezt jobboldali életérzésnek. Ez a
jobboldali életérzés persze mindig is létezett, de csak most
kapott esélyt arra, hogy hivatalos rangra emelkedjen, Orbán alatt
kitört a »száműzetésből«, s ha úgy tetszik, benyújtotta
igényét a hivatalos státusra." Tiszteletre méltóan
tárgyilagos, egyszersmind lényeglátó szavak ezek a jobboldallal
kapcsolatban, amilyenek a magyar média baloldali sodratában eddig
valóban nem kaptak nyilvánosságot. Ahogy a következők sem: "A
jobboldal nemcsak a legmagasabb posztra emelt vezérét látta
Orbánban, hanem egyúttal a felszabadítási csapatok vezérét is.
Ez a jobboldali kultúra a legitimitásáért harcol [...]."10
Ez
a nemzeti oldal a baloldali hegemónia ellen harcol
- írom 2001-ben megjelent médiakönyvemben -, s már készítheti
is győzelmi jelentését: nem azért, mert legyőzte volna az
antinacionalistákat, internacionalistákat, s nem is azért, mert
meg fogja nyerni a választásokat, hanem azért, mert Orbán
Viktorék alattmegszűnt a baloldal hegemóniája. Az itt
következő fejezetben arra teszek kísérletet, hogy megtegyem az
első lépést a megfejtés irányában: kik szálltak s szállnak
ily engesztelhetetlenül háborúba egymás ellenében?
Léteznek-e
valóban törzsek, itt nálunk, Magyarországon, a
harmadik évezred kezdetén? Évszázadok óta nem beszéltünk
róluk, s nem hiányzott maga a törzs,törzsi kifejezés
sem mindennapjaink megértéséhez, fogalomalkotásához. Mi
indokolhatja egy idejétmúlt, túlhaladott fogalom leporolását, s
hétköznapi életünkbe való visszacsempészését?
Egyes
egyedül az, ha minden másnál, minden újnál jobban (mert
egyszerűbben és tömörebben) képes kifejezni, megragadni,
meghatározni azt a bonyolult jelenséget, amelynek nevet keresünk.
Magyarországon
két alaktalan embercsoport vív elkeseredett küzdelmet egymással.
Orrunk előtt (talán lelkes részvételünkkel) zajlanak az
ütközetek, a maguk elevenségében láthatjuk a mindenre elszánt
frontharcosokat, mégsem tudjuk - mert nincsenek pontos
fogalmaink arról és arra -, hogy
kik állnak szemben egymással, miféle erők között húzódik ez a
mély, átjárhatatlannak tűnő szakadék, mai kifejezéssel élve:
törésvonal.
Bizonyos,
hogy nem marxi osztályok között, mert nem
kizsákmányolók és kizsákmányoltak (tőkések és
munkások-parasztok) harca folyik, de nem is az értelmiség
mint réteg az egyik szemben álló fél.
Nem
használhatók a társadalmi rétegződés modern szociológiai
fogalmai sem, mert a két alaktalan embercsoport között nem éles
jövedelmi különbségek, eltérő iskolázottság vagy foglalkozás,
markáns születési és lakóhelyi különbségek (város, vidék)
vagy életkori (generációs) különbségek teremtenek mély
szakadékot.
Szokás
a népi-urbánus ellentétpárral jelölni a
megragadandó jelenség érintettjeit. Ezek a megjelölések annyiban
kifejezők, hogy az egyik fél vonzalmaáltalában csakugyan
erősebb a népi, vidéki élet és kultúra iránt, a másik pedig
inkább a városias, világias élet és kultúra iránt mutat
nagyobb érdeklődést. Ez az eltérés azonban a legkevésbé sem
ragadja meg a különbség lényegét, ennél fogva inkább elfedi
ezt, semmint kifejezésre juttatná. Nem tudjuk meg általa és
belőle, hogy mindkét alaktalan csoport jellemzően városi
életmódot folytat, sőt, a hadszíntér maga is leginkább a
főváros és vonzáskörzete, illetve a fővárosból - a fővárosi
média által - szerteszét (országossá) sugárzott kultúra.
Hasonlóképp
elégtelen a lényeg megragadásához egy másik közkedvelt
ellentétpár, a zsidó-keresztény. Noha az
ellentéteknek egy fontos kiindulópontjára mutat rá, szintén
inkább elfedi, semmint kifejezné a lényeget. Sőt, azáltal,
hogy vallási vonatkozásokra fekteti a hangsúlyt,
éppen hamis irányba tereli gondolatinkat: visszavisz oda, ahonnan
az ellentétek már rég elmozdultak. Az egyik oldalon vallásos és
nem vallásos zsidók, a másik oldalon vallástalanok és
keresztények egyaránt beletartoznak a megragadni kívánt alaktalan
csoportba. Sőt, kétségkívül, mindkét oldalon, mindkét
csoportban találhatók zsidók is, keresztények is (bár
valószínűleg igencsak eltérő számban).
Szintén
gyakran használatosak azok a fogalompárok, amelyek szerint
a konzervatív áll szemben a modern,
a baloldali, a liberális vagy
a demokratamegjelöléssel. E megkülönböztetés
jelentőségét főképp az adja, hogy a táborokra osztódás egyik
ősi motívumára utal, amennyiben a megőrzés (megóvás)
és amegújulás (változtatás) vágya, törekvése
ütközik egymással. Korábban bevált fogalmaink (szóhasználatunk)
szerint modern az a személy (politikai irányzat),
aki (amely) meghallja az idők szavát, kész a változtatásokra,
a haladásra. A baloldali erők mint
a forradalmak történetének főszereplői
"értelemszerűen" amodernség megtestesítői;
akárcsak a liberálisok és demokraták,
akik a szabadságért, az emberi jogokért vívott küzdelmükben
ugyancsak a régi, tekintélyelvű társadalmakat és felfogásokat
igyekeznek meghaladni - a konzervatív erők
ellenében.
E
felosztás előnye, hogy valóságosan létező és az embereket
valóságosan megosztó érzelmek, lelki
beállítottságok mentén is történik,
szemben azokkal a besorolásokkal, amelyekben a külső adottságok
döntenek: származás, vallás, társadalmi háttér, kulturális
környezet, iskolázottság, jövedelmi helyzet, foglalkozás stb. A
megőrzés és megújulás vágyának, igyekezetének kettőse
bizonyos fokig mindannyiunkban jelen van, csak az a kérdés, hogy
ennek aránya és mértéke mennyire függ a külső adottságoktól,
helyzettől. "A proletár csak a láncát veszítheti"
marxi jelszó (felemás) igazsága azt valószínűsíti, hogy erős
az összefüggés: azok - azok a rétegek, osztályok - lesznek
modernek, baloldaliak, liberálisok, demokraták, akik vesztesei
(vagy nem eléggé nyertesei) a fennálló helyzetnek (rendszernek),
ezért akarják megváltoztatni (meghaladni) azt;
másfelől meg konzervatívok azok, akik haszonélvezői a
fennálló helyzetnek, ezért óvják annyira a
változásoktól (haladástól).
A konzervatív kifejezés
és ellentétpárjai értelmezésével és
használatával éppen akkor kezdődnek a gondok, amikor a
haladás-fejlődés és a baloldaliság bizonyos fokig szembefordul
egymással. Az egyenlőség eszméjével fellépő kommunizmus
(szocializmus) a magántulajdon felszámolására irányuló
törekvésével bizonyosan nem nevezhető konzervatívnak; az a
kommunizmus (szocializmus) viszont bajosan nevezhető haladónak,
amely életképtelen rendszerét erőszakrendszerével tartotta fenn,
miközben a vele versengő tőkés jóléti rendszer jóformán
minden tekintetben fejlődőképesebbnek (versenyképesebbnek)
bizonyult nála. Nem szólva arról, hogy amikor egy fejlődésében
lelassult, megmerevedett társadalmat kell mozgásba hozni, akkor a
változások szószólói azok, akik megértik az idők szavát; de
manapság, amikor mindennapi életünk szinte felfoghatatlan és
követhetetlen mozgásba lendült, az igazi változást és távlatos
fejlődést - s talán bizonyos fokig a megmenekülést a civilizáció
pusztító hatásaitól - a mozgások fékezése, a hagyományok
nagyobb tisztelete, a nemzeti, kulturális, történelmi értékekhez
való ragaszkodás hozhatja magával. Mint ahogy ma inkább az a
modern felfogású ember, aki egészségét nem bízza kizárólag a
"modern" orvostudományra, de legalább annyira a
hagyományokra épülő természetgyógyászatra.
Éppen
eme értelmezési nehézségek eredményezik a vizsgált fogalmak
erőteljes közeledését: a politológiában már jó ideje használt
kifejezés például a "konzervatív liberális",
megkülönböztetendő a baloldali liberálistól; vagy a "modern
baloldal", megkülönböztetendő attól a baloldaltól, amely
egyszerre érdekelt a fennálló rendszer konzerválásában és
saját hatalmi struktúrájának kiépítésében, megőrzésében.
(Haladónak tehát nehezen nevezhető - akárcsak a hazai baloldal).
A
konzervatív-haladó (stb.) fogalompárnak minden ellentmondásával
együtt épp az említett érzelmi, lelki vonatkozása miatt
tulajdonítok jelentőséget. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy
megvizsgáljuk annak a spekulatív felvetésnek az igazságtartalmát,
hogy a megőrzés, a megóvás, a valamihez való kötődés,
ragaszkodás inkább feltételezi-e a szeretetet jelenvalóságát,
mint a változtatásra való erős késztetés és elszántság,
amelynek elvileg mindig szembe kell néznie a régi
megszüntetésének követelményével, vagyis a rombolással,
pusztítással, nem szólva az ehhez szükséges agresszív
lelkiállapotról (a gyűlöletről). Bizonyosan nincs egyszerű
válasz: éppen mert a kötődés alapja lehet a régi kiváltságokhoz
való, a társadalom többsége számára nem feltétlen hasznos
ragaszkodás; illetve a rombolás irányulhat a valóban sokak (netán
a többség) számára elviselhetetlen helyzet megszüntetésére, s
mögötte ilyenkor ott ágálhat a szolidaritás, a másokkal való
törődés - vagyis a szeretet.
Manapság
a baloldal-jobboldal szópáros az, amelyikkel a
mindennapi szóhasználatban az egymással szemben álló feleket
illetik. E meghatározásnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya:
hétköznapi alkalmazását kényelmessé teszi, hogy olyan bevált
politikai fogalmakról van szó, amelyek szinte minden demokratikus
berendezkedésű országban használatosak a politikai, választói
tömbök megkülönböztetésére (rendszerint különféle finomító
jelzők segítségével, mint szélső, közép, ultra); ám a
könnyed besorolás ára megint csak a felületesség, azaz a lényeg
homályban hagyása. Noha a megragadandók köre e politikai tengely
mentén nagyjából-egészében csakugyan kettéoszlik, de a
kettéosztódásnak az alapja, gyökere mégsem a hagyományos
politikai értelemben vett baloldali vagy jobboldali értékekhez
való kötődés. Nem arról van tehát szó, hogy a valóságos
különbségek lefedik a hagyományos baloldali-jobboldali
értékkülönbségeket, hanem arról, hogy a baloldal-jobboldal
hagyományos fogalmát ráültették az egészen másban gyökerező,
egészen másutt - más síkon - jelentkező különbségekre.
Logikus-e
("ésszerű-e") például, hogy a baloldal-jobboldal
fogalompár használatával a politikai mezőből eltűnnek
a liberális értékeket vallók. Ha csak azt
nézzük, hogy Magyarországon a kezdetben nagyobbik liberális párt,
az SZDSZ, kormánytényezőként is besorolódott a szocialisták
mellé, a kezdetben kisebbik liberális párt, a Fidesz pedig a
jobboldal fő erejeként talált biztos helyet magának, a felvetésre
azt válaszolhatjuk, hogy a két ellenséges (alaktalan) csoport
lényegének megragadásához mellékesek a liberális értékekhez
való viszonyulások. Annál hasznosabbnak bizonyulhat, ha azt
figyeljük meg, hogy milyen értékek melletti kiállása, milyen
retorika hangoztatása révén került el az egyik liberális párt a
másik mellől, s jutott el az egyik markáns politikai mezőből
(bal) a másikba (jobb), szembekerülve korábbi elvbarátjával,
harcostársával (mint a Fidesz az SZDSZ-szel).
A
szóban forgó (alaktalan) csoportok közötti háború egyik
legmarkánsabb kísérőjelensége kétségkívül
az antiszemitizmus, illetve az antiszemitizmus
(antiszemiták) elleni küzdelem. Aki ebben látja a
háborúság lényegét, a zsidóságot ez esetben nem elsősorban
mint vallási csoportot tekinti, hanem mint származási és
kulturális identitást (azaz etnikumot).
A zsidókkal (zsidósággal) szemben
pedig egy másik identitás állna, mégpedig a magyarok (magyarság).
Eltérő etnikumok (zsidók
és magyarok) közötti harcként felfogni a háborúskodást megint
csak jár előnnyel (igazsággal) is, de súlyos hátránnyal
(igaztalansággal és igazságtalansággal) is. Eleve kizárja
például az egyébként erősen érintettek közül azokat, akik
egyszerre zsidók és magyarok, vagyis nem számol azzal, hogy egy
zsidó származású - vagy zsidó vallású, identitású - magyar
állampolgár nemcsak állampolgársága, de kultúrája, hazája
(hazafisága) tekintetében is érezheti magának teljesen magyarnak.
Ám - amint ezt később bizonyítani is szándékozom - a zsidó
származás és identitás valóban meghatározó szerepet játszik a
háborúságot gerjesztő okok és indítékok között. De még
ezzel együtt sem igaz, hogy a vizsgált háborúság zsidók és
(nem-zsidó) magyarok között folyna. Megszámlálhatatlan nem zsidó
származású-identitású személyiség található
az antiszemitázó táborban, és számtalan zsidó
a leantiszemitázott táborban.
Közelebb
visz a valósághoz és igazsághoz - tehát jobban, mert pontosabban
megragadhatjuk a háborúság, a kibékíthetetlennek látszó
ellentét lényegét -, ha mindkét alaktalan csoportot
egyaránt magyarnak tekintjük. De mivel a
magyarsághoz (nemzeti önazonossághoz, kultúrához, jelképekhez)
való viszonyulásuk tekintetében kétségtelenül markáns
különbségek fedezhetők fel a táborok között, indokolt, hogy a
háború és a hadviselő felek összefoglaló elnevezése is utaljon
erre a tényre.
A törzsi
háború kifejezés éppen ezt teszi. Nem különféle
országok, népek, nemzetek, vallások, civilizációk között
zajlik a végeláthatatlan küzdelem, nem is jól behatárolható
politikai-társadalmi osztályok, rétegek között, de még csak nem
is a demokráciákban megszokott baloldali-jobboldali értékek
mentén, hanemkét magyar törzs között. Azonban
két másképp magyar törzs között - és éppen
ez a másság a háborúságuk legfőbb oka és
magyarázata.
A másság lényegére
(gyökerére, természetére) legkevésbé sem utal
a polgárháború kifejezés, éppen ezért ezt -
másokkal ellentétben - nem használom a vizsgált jelenségre.
A kulturális háború már megfelelőbbnek tűnik,
ennek használatától más okból tekintek el. Éppen hogy azt
szándékozom kidomborítani: kultúrák - s benne kultúránk -
évezredes fejlődése ide vagy oda, mostani háborúzásunk ősi
ösztönök szintjén és mentén folyik.
Akárcsak
eleink, hajdanvolt dicső magyar törzsek körében.
HÁBORÚS
HELYZET11
Valóban háború?
Valóban háború?
Magyarországon,
akárhová nézünk, mindenütt a törzsi háború nyomai: a "civil"
életben, a médiában és a politikában is...
A
törzsi háború jelenléte a "civil" életben
A
törzsi háborúzásról szerzett személyes, hétköznapi
tapasztalataim minden bizonnyal hasonlóak másokéhoz: még csak
baráti társaság - a nyilvánvaló kölcsönös bizalom légköre -
sem szükségeltetik ahhoz, hogy néhány, a közélet, a politika
iránt fogékony ember összeverődése esetén így vagy
úgy, de terítékre kerüljön a törzsi ellentét. Akár
grimaszokban és gesztusokban, akár hangsúlyokban, akár kódolt
vagy kódolatlan szavakban. Gyakori megnyilvánulása a rejtett vagy
nyílt zsidózás (a görbe orra utaló
kézmozdulattól kezdve
a jött-mentség, idegenszívűség hangoztatásáig),
illetve az antiszemitázás (nácizás, fasisztázás,
nacionalistázás stb.). Kutatásaim alapján már itt leszögezem
s előrebocsátom: egyszerre tartom igaznak, hogy Magyarországon a
kommunikáció vagy a metakommunikáció szintjén - erős
kommunikációjú közegekben - zsidózás folyik,
de mégsincs hivatalos rangra emelt, vagy valódi - irtó szándékú
- antiszemitizmus; legalábbis nem erősebb és nem jelentősebb,
mint az antiszemitázás.
A
teljesen az ösztönök szintjén folyó, bár a látszat szintjén
annál inkább tényekkel és "észérvekkel" alátámasztott
hadakozás valóságos indítékai a legritkább esetben válnak
nyilvánvalóvá (ezért is oly bajos tenni ellenük). A törzsi
háborúzás jelenségét és jelenvalóságát éppen ezért nemcsak
azokban a minősített esetekben érzékelhetjük, melyekben valóban
szélsőségesen nacionalista, és valóban szélsőségesen
antinacionalista érzelmű és gondolkodású emberek, táborok
ütköznek egymással; hanem akkor is, amikor az egyébként
legkevésbé sem szélsőséges gondolkodású és mentalitású
résztvevők olyan megnyilvánulásokra ragadtatják magukat, amelyek
semmilyen tekintetben nem férnek össze az együttélés egyébként
megszokott és kívánatos normáival.
Egy
huszonhét éves, diplomás, két gyerekes családanya néhány
héttel a legutóbbi (2002. áprilisi) választások előtt még
arról mesélt, hogy milyen csodálatos gyógytornászhoz járnak -
nem mellékesen: egy Budapest környéki településről a
forgalmas főváros nem is túl közeli pontjára. A választások
óta az anya nagyívben kerüli a találkozást. "Nem bírnám
látni!" - magyarázza. Vajon miért nem? Mi történhetett?
Csupán annyi, hogy a gyógytornásznő a második forduló előtt
küldött egy SMS-t. Meghívta a családot, hogy jöjjenek el a
Fidesz kezdeményezte szombati nagygyűlésre (ahova aztán
sokszázezren, ha nem millióan el is mentek). A gyógytornásznő
a kétgyerekes családanya nem mindennapi kedvességéből,
udvariasságából, családja iránti kifogyhatatlan türelméből
és szeretetéből arra a következtetésre jutott, hogy az efféle
nemes lélek kész megmozdulni, tüntetni a hazáért, a nemzeti
erőkért - a hazafiatlan, nemzetietlen erők (szocialisták,
szabad demokraták) ellenében. Hasonlóképpen gondolkodott az
ifjú családanya is: egy ilyen "bűbájos", szakmájához
kiválóan értő gyógytornásznő nyilván nem tartozhat azok
közé, akik békétlenségbe, viszálykodásba sodorják az
országot, akik kokárdákkal bizonygatják magyarságukat és
hazafiságukat, megbélyegezve ezzel mindazokat, akik nem így
tesznek. A két, addig egymást okvetlenül szerető és tisztelő
ember a másik politikai kötődését nem a demokrácia üdvözlendő
és dicséretes sokszínűségeként értékelte, hanem az emberi
tisztesség elemi fokmérőjeként. A kétgyermekes anya magas
szintű kulturáltságával, nyelv- és szaktudásával együtt is
főbenjáró bűnként fogta fel a másik elkötelezettségét, s
tőle többé gyermekeinek nem szellemi, de csupán testi nevelését
sem hajlandó elfogadni. Ésszel felfogja, hogy ez voltaképpen nem
helyes, de érzéseit képtelen áthangolni. (Hogy milyen érzéseit
- érzéseinket, lappangó indítékainkat - ezt máskor vizsgálom.
Mindenesetre ha valaki azt merné gondolni, hogy egyedi esetről
van szó, nézzen be az Interneten a babanet.hu címre, mekkora
hévvel estek egymásnak a kampány idején az amúgy békés
kismamák.)
A
másik közvetett, ám szintén hiteles bizonyítékot a törzsi
háborúnak a "civil" életben való jelenvalóságára egy
modern tömegkommunikációs csatorna szolgáltatja. A számítógépes
világháló, az Internet vitafórumain lehetőség van az álnevek
mögé bújtatott kendőzetlen és büntetlen véleménynyilvánításra.
Bár itt is vannak ún. moderátorok, ezek cenzúrázó és
tematizáló szerepe össze sem vethető az ún. kapuőrökével,
azaz a hagyományos tömegmédia szerkesztőinek szerepével, akik a
maguk (illetve orgánumuk, feletteseik, tulajdonosaik, közönségük)
sajátos szempontjai szerint mindig válogatják,
rangsorolják és rostálják a témákat, információkat,
véleményeket. Az Internet vitafórumait jobbára azok
látogatják, akiknek az átlagosnál nagyobb a közélet iránti
fogékonyságuk, érdeklődésük és vélemény-nyilvánítási
igényünk. Ebből az is következik, hogy tipikus
véleményformálókról van szó, akik informáltságuk és
politikusságuk révén rendszerint nemcsak akarják, de képesek is
a környezetük gondolkodását, véleményalkotását befolyásolni.
Ha tehát meggyőzően bizonyítható, hogy e véleményformálók
gondolkodásában állandóan és hangsúlyosan teret kap a törzsi
háború, akkor meggyőződéssel állítható, hogy ez szintén igaz
arra a széles, értelmiséget átfogó rétegre, amelyben e
véleményformálók léteznek. 12
Állításom
alátámasztására a leglátogatottabb internetes magyar vitafórum,
az Index leggyakoribb politikai témáit tekintettem át. A politikai
fórum tartalomjegyzékét egyfelől néhány véletlenszerűen
kiválasztott napon (helyesebben: pillanatban, hiszen a
tartalomjegyzék a hozzászólások miatt folyamatosan változik)
vettem górcső alá, másfelől pedig néhány olyan különleges
eseményhez kapcsolódóan (pl. a World Trade Center elleni
terrortámadáskor), amelyeknél arra voltam kíváncsi, hogy a
véleményalkotást mennyire befolyásolja a törzsi hovatartozás.
Utóbbi kérdésre egy későbbi fejezetben adok választ.
A
politikai témaválasztások (ún. topicok) 2001
kezdetétől végzett áttekintése alapján egyértelműen
leszögezhetem, hogy a törzsi háborúhoz kapcsoló
témák száma a legnagyobb magyar vitafórumon minden
alkalommal sokszorosan felülmúlja bármilyen más jellegű téma
gyakoriságát. Összehasonlításképpen: noha életünket
gyökeresen megváltoztatja, az EU-csatlakozás különféle
vonatkozásai csupán elvétve szerepelnek az Index témái között.
Mindkét állítás igazságtartalma ellenőrizhető az alábbi
táblázat segítségével, amely egy olyan tetszőleges nap (egyik
pillanatának) témáit tartalmazza, amelyen sem itthon, sem a
nagyvilágban nem történtek különösnek mondható események. A
100 témából vastag betűvel emeltem ki azokat, amelyek már
címüknél fogva egyértelműen a törzsi háborúzás fogalomkörébe
tartoznak. (Ha valahol kétségem volt, ott beléptem a vitába, s
ily módon ellenőriztem feltételezésemet.) Nos, ezen a
semmilyen tekintetben nem különleges napon éppen ötven témában,
azaz az összesnek a felében (!) jelent meg valamilyen módon a
törzsi háború, magyarán: ötven témában folyt éppen a törzsi
viszálykodás.
Csakhogy
még ennél is megdöbbentőbb képet szerzünk a helyzetről, ha
azokba a vitatémákba is belemegyünk (Interneten keresztül
beleolvasunk), amelyek látszólag egészen másról szólnak. Bizony
azt állapíthatjuk meg, hogy amikor
nem vagy csak korlátozottan érvényesül a belső és külső
kontroll, Magyarországon ma jószerivel semmilyen témában nem
folyhat "normális" (értelmes, építő) vita, mely előbb
vagy utóbb el ne vezetne a törzsi harc újabb fellobbanásához. Hűen
és tömören fejezi ezt ki az alábbi témacímek közül a
következő: "Miért
lesz a topicok 90%-ából zsidózás?"
Lényeges
feltenni a kérdést: e meghökkentő gyakoriságnak nem az-e a fő
oka és egyszerű magyarázata, hogy ennek a törzsi vitának a
többé-kevésbékódolatlan, azaz szókimondó lefolytatására
más fórumokon nincs semmi lehetőség? Akad sajtó- és rádiós
fórum, ahol gyakran zsidóznak, akadnak olyanok is, ahol
antiszemitáznak, de ahol a két hajlandóság nyíltan ütközhet,
vitatkozhat (ritkábban eszmét cserélve, jóval gyakrabban
vagdalkozva), az egyes egyedül az Internet. Ilyen értelemben az
Index politikai fóruma csakugyan nem sűrítménye a valóságnak,
inkább csak egy sajátos szelete. Akár azt is lehetne mondani, hogy
a szalonképtelenek szalonja, ezért sem tükrözi,
inkább torzítja a valóságot. Csakhogy a topicok szövegébe
beleolvasva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a vitázók
egyáltalán nem valamiféle szélsőséges szervezetek deviáns
tagjai, hanem igen gyakran mindennapi civil életünk többé-kevésbé
megbecsült személyiségei, ilyen-olyan szakmák képviselői (pl.
újságíró, pszichológus, történész, orvos, közgazda stb.),
vagy vállalkozó, menedzser...
A
törzsi háború jelenléte a médiában
Példaképpen
két olyan politikai hetilapból emeltem ki véletlenszerűen egy-egy
számot, amelyek egyaránt a magyar média főáramához tartoznak,
egyik is, másik is több-kevesebb megbecsülésnek örvend saját
táborán belül, és egyik is, másik is a legnépszerűbb törzsi
harcosok gyakori felvonulási terepe. Mindkét lapra jellemző a
magasabb iskolai végzettségű, értelmiségi -
ezáltal véleményformáló - olvasótábor. Abban
is hasonlítanak egymásra - az Élet és Irodalom, valamint a Magyar
Demokrata, mert róluk van szó -, hogy tőlük balra, illetve jobbra
létezik még a skálán politikai hetilap, közép felé viszont
legfeljebb kisebb példányszámban és kisebb befolyásoló erővel,
példájuk tehát ilyen értelemben sem tekinthető extremitásnak;
még akkor sem, ha a törzsi háború kísérőjelenségeként a
túloldalról rendszerint szélsőségesen liberálisnak,
illetve szalonképtelennek minősítik a másikat.
Élet és Irodalom
Az
Élet és Irodalom a balliberális beállítottságú értelmiség
hetilapja. Ugyanennek az oldalnak a másik népszerű hetilapjához,
a 168 Órához viszonyítva több benne a liberalizmus, gyakrabban ad
teret vitáknak, viszont csipetnyivel sem kevesebb benne a "zsigeri"
nacionalizmus-, jobboldal-ellenesség.
A
2002. február 1-i, teljesen "hétköznapi" számban a lap
első oldalától a közepéig haladva (ahol az újság már átvált
az irodalomra), sorrendben a következő, politikai tárgyú írások
találhatók. (A "semleges" jelzővel utalok azokra,
amelyekről úgy vélem, nem kapcsolhatók a törzsi háború
jelenségköréhez. Csupán néhány írásból emelek ki részleteket
ízelítőül.)
[1.
A zágrábi győző]
A
főszerkesztő vezércikke a szokványos (ironikus, éles)
Orbán-kormány elleni támadások egyike. Idézet az írás
közepéből:
"...
a kormány csakis azt a szervezetet tekinti partnerének, amelyik
elfogadja a státustörvény alapjait, vagyis csak kellő
nemzettudat alapozza meg a javaslattétel jogát."
[2.
semleges]
[3.
Általános nyavalya]
[4.
Kamanyec-Podolszkról]
Dr.
Újhelyi Gabriella reagálása Karsai László történész írására
(illetve írásban közölt előadására: Rasszizmus a m.
kir. hadseregben?). Idézet a hozzászólásból (amelynek
állításait különben Karsai egy következő számban
tisztességesen cáfolta):
"A
hajlék, ruha és élelem nélkül maradt zsidó családok -
nagyobbrészt nők, gyerekek és idős emberek, hiszen a fiatalokat
már munkaszolgálatra hívták be - azonban »rendetlenséget«
okoztak a magyar katonai közigazgatás alá került területen,
útban voltak, ezért hívták oda a német kivégzőkommandót,
hogy megszabaduljanak tőlük."
[5.
A kulturális káosz szerencselovagjai]
A
szerző Vásárhelyi Mária, a balliberális médiaértelmiség egyik
nevezetes alakja. Két egész oldalt kitevő írásából egyetlen
mondat:
"A
nyíltan MIÉP-es befolyás alatt álló és részben a párt
tulajdonában lévő Pannon Rádió engedélyezése nemcsak az
intézményesített nyilvános kommunikáció terének szélsőjobb
felé történő megnyitását és a náci ideológia intézményes
legitimációját jelenti, hanem egyben - nem az egyetlen - fontos
eszköz a kormánypártok kezében a MIÉP elnökének
zsarolásához."
[6.
ÉLET]
Részlet
az -sl- szignóval jelzett, keretes cikkből:
"Még
jó, hogy a MIÉP-nek nincs közvélemény-kutatója. Elképzeljük
a hungarista kérdezőbiztost, amint körbejár. »Jó napot
kívánok, szabad megtudnom, hogy ön kire fog szavazni? Igen? És
azt tudja, hogy az az ember izraelita? Csak mondom.«"
[7.
Ki a kicsit nem becsüli. Dr. Horváth Zsolt képviselő lakásügye]
[8.
Státuskomisszárok kora]
[9.
Nem volt középút - Petőcz György interjúja Beppe Alfredo volt
újfasiszta aktivistával]
A
volt újfasiszta konklúziója (amelyhez különösebb
áthalló-képesség nélkül is az ország miniszterelnökét, Orbán
Viktort asszociálhatják az olvasók):
"Nem
véletlen, hogy a toleranciára való képesség erősen összefügg
a magabiztossággal. [...] Rájöttem, hogy a mások iránti
korábbi szigorom és intoleranciám valójában nem ideologikus
vagy politikai eredetű volt, bár esetleg azzá fajult, hanem
abból, hogy egész életem saját szuperegóm védelméről és
felmutatásáról szólt."
[10.
semleges]
[11.
Amit ajánlunk, amit kérünk]
A
vészkorszakról a Parlament előtt rendezett megemlékezésen
elhangzott egyik beszéd írásos változata. A szerző: Szántó T.
Gábor, a Szombat című zsidó lap főszerkesztője. Bár e
pillanatban csupán azt kívánom igazolni, hogy életünknek nagyon
is valóságos és terjedelmes részét tölti be a törzsi
háborúzás, s egyelőre kerülök bármiféle értékelést, most
kivételt teszek: viszonylag rövid írásában Szántó a zsidó -
nem-zsidó (pontosabban: zsidó magyar - nem-zsidó magyar)
együttélés kérdésének sarkalatos pontjait érintette, nemcsak
filozófiai lényeglátással, de e tárgykörben szokatlan
egyértelműséggel és tárgyilagossággal.
"Mi,
a szervezett zsidó közösség vészkorszak után született
tagjai úgy véljük: új társadalmi szerződés volna kívánatos.
Ennek megkötésére hívjuk fel a nemzet demokratikus meggyőződésű
többségét."
[12.
Európa háborúja] [semleges]
Szigorúan
véve ez a cikk, amely eredetileg a New York Review of
Books-ban jelent meg (szerzője Timothy Garton Ash), nem a magyar
törzsi háborúról szól, ezért illesztettem mellé a "semleges"
jelzőt. Ámde - nagyobb összefüggésekbe ágyazva - hasonló
problémákat feszeget: Európa énazonossága. Mondhatnám, témánk
(a magyar törzsi háború) kellős közepébe vág az alábbi
gondolat:
"Az
énazonosságot nemcsak az határozza meg, hogy az ember mit akar
és kivel tart, hanem elsősorban az, hogy kiben lát ellenséget.
Ez lehet igazi ellenség, de egy egyszerű rivális is: például a
másik csapat. Az identitáskutatások zsargonjában: a Másik."
[13.
Páratlan oldal]
A
nyolc glosszából hat ragadja meg az alkalmat, hogy a törzsi háború
által már feldobott típustémák vagy típusütközetek
valamelyikével foglalkozzon. AzOlimpiát 2004-ben az
Orbán-kormány nekibuzdulásán ironizál, hogy miért nem már
2004-re akar olimpiát - hiszen "Ez sem lenne kevésbé
megalapozott, mint a mostani aláírásgyűjtés". A PAX
- de így? azt kifogásolja, hogy egy új televízióban, a
Paxban a keresztény és a katolikus fogalmat
egybemosták a következő mondatban "A Vatikán (...) innen
irányítja a világot." A Kezitcsókolom című
írás egy idős asszony Orbán Viktornak adott, s a szabad
demokraták kampányába elrettentő példaként beemelt kézcsókjára
utal, idézve a New York Times egy cikkét, amelyből a glosszaíró
számára kiderül, hogy "egy szemfüles despota meg tudja
akadályozni, hogy a tájékozatlan alattvalók kezet csókoljanak
neki". Az Irigykedjünk? a Kossuth Rádió
egyik hírét kifogásolja, mely szerint "Bolgár György több
százezer forintos végkielégítéssel távozik", mondván, "Ha
egy alkalmatlannak bizonyult bankár, főtisztviselő, futballedző
»távozik«, ott a végkielégítések olykor húszmilliónál
kezdődnek". A Történelem kereke szemléletes
párhuzamot von a hajdani állig felfegyverzett római katonákra
köveket hajigáló toprongyos zsidó gyerekek, és a mostani arab
gyerekek között. A következő glosszának már a címe is könyvünk
témájába vág: Globalizáció és nemzettudat. Az írás
egy viccet idéz: Március 15-én kérdi az egyik magyar ünneplőt
egy japán turista: Tudja-e, hogy mi fényesebb a láncnál? - A
kard. - És a kardnál? - ??? - Hát a váku.)
Ahogy
az Élet és Irodalomról elmondható, hogy a balliberális
beállítottságú értelmiség hetilapja, és hogy ugyanennek az
oldalnak a másik népszerű hetilapjához, a 168 Órához
viszonyítva több benne a liberalizmus (viszont csipetnyivel sem
kevesebb benne a "zsigeri" - túlfűtött, irracionális
- antinacionalizmus), ugyanígy a Magyar Demokratáról
is állítható: a nemzeti-jobboldali beállítottságú értelmiség
hetilapja; a Magyar Fórumhoz képest több benne a liberalizmus,
viszont semmivel sem kevesebb benne a nemzet iránti elkötelezettség
(más szóval, a nacionalizmus; de azért valamivel
halványabb a globalizmus-ellenessége).
A
2001. december 13-i, teljesen "hétköznapi" számban
sorrendben a következő, politikai tárgyú írások találhatók.
(Ismét a "semleges" jelzővel utalok azokra, amelyekről
úgy vélem, közvetlenül nem kapcsolhatók a törzsi háború
jelenségköréhez.)
[1.
Címoldal]
A
első borítón felhívás: Nemzeti Színház, Előfizetési akció!
[2.
A három madárról]
Bencsik
András főszerkesztő vezércikke arról, hogy az SZDSZ egy régi,
április 4-ei plakátról vette a három madarát.
"Ha
csak valami rejtélyes lelki »áthallás« következtében
röppentek át a dolgozó magyar nép hős szovjet katonák által
felröpített madarai az internacionalizmus egéből a polgári
demokráciáéba, vajon hogyan számol el a magát polgárinak és
liberálisnak nevező párt azzal, hogy a legvörösebb bolsevik
propaganda forrásvizéből merített?"
[3.
Nagygyűlés a Petőfi-szobornál]
[4.
semleges]
[5.
A terror magvai]
A
cikk Közel-Kelettel foglalkozik, az alábbi idézetből látható
irányultsággal.
"Az
Afganisztánban zajló eseményeket meglovagolva az izraeli kormány
a terrorizmust támogató szervezetnek minősítette a Jasszer
Arafat vezette autonóm palesztin hatóságot, és totális háborút
hirdetett a több mint fél évszázada elnyomás alatt élő
palesztinok ellen."
[6.
Nem létezik katonai megoldás]
[7.
Egy "coming out" boy vallomása]
A
Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettes által jegyzett pillanatkép
a törzsi háború egyik jellegzetes kísérőtémájával, a
homoszexualitással, illetve mássággal foglalkozik. Beszédes a
befejező gondolata:
"Fárasztó
lehet állandóan másnak lenni, és ott lihegni, hogy milyen
iszonyúan toleráns vagyok, nehogy lemaradjak a legközelebbi,
pedofilek melletti kampányról. Mi, kisebbségbe szorult többség,
maradunk férfiak és nők, ami miatt, tekintve, hogy merre halad a
világ és benne a médiumok vezérelte nyilvánosság, lassan az
extremitást fogjuk képviselni."
[8.
A cérna elszakadt]
Tallós
Emil cérnája szakadt el, mert "kétség sem fér hozzá":
"...Megyesi
Gusztáv, az Élet és Irodalom mosdatlan szájú vezércikkírója
a december 7-i lapszám címoldalán csak folytatja - mi több:
erősíti azt, amit a beteg lelkű szerkesztő a 168 Óra címlapján
elkövetett: gyűlöletre uszít a református egyház ellen."
[9.
Gödörtől a Duna-partig. A Nemzeti Színház időben elkészül]
[10.
Az éneklés menedék és oltalom - Beszélgetés Pitti Katalinnal]
Ha
csakis a szakmai tudás és emberi hitelesség döntené el
Magyarországon, hogy ebben vagy abban az újságban, tévé- és
rádiócsatornán kit szólaltatnak meg, akkor a kiváló
operaénekessel készült interjú a "semleges" kategóriába
került volna. A mai médiaviszonyok között azonban mindig találni
"mélyebb" okokat is. Rövid részlet a művésznő
válaszából:
"Megpróbáltam
a legnagyobb szeretettel és odaadással megtalálni, hogy miben
tudok hasznos lenni Németországban Boeselager báró oldalán, de
rá kellett döbbennem, hogy a dolgom, a tennivalók, az életem
itt van Magyarországon. Nekem csak itt lehet léteznem."
[11.
semleges]
[12.
Százéves a Nobel-díj]
Az
áttekintés befejező passzusa, amely önmagáért beszél:
"A
»magyar csoda« titka a jó iskolarendszerben rejlett.
Kreativitásuk alapján Leon Lederman Nobel-díjas tudós tréfásan
így írt a magyarokról: »Ez a történet igazi marslakókról
szól. Azokról, akik a XX. század első felében beszivárogtak a
világ legjobb egyetemeire, kutatóintézeteibe... Azon buktak le,
hogy - bármilyen sokáig gyakorolták is - egyetlen földi nyelvet
sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni... köztudott, hogy a
magyaroknak van ez a furcsa nyelvi sajátosságuk... A
mesterdetektív munkatársa, dr. Watson a helyszínen rábukkant
annak a személynek a nyomaira, aki a magyar közoktatás
irányítójaként felfedezte - sőt közvetve maga szervezte - a
marsiak titkos hídfőállásait: a pesti gimnáziumokat. E
személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.
Nem
árt erre emlékezni."
[13.
semleges]
[14.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk]
[15.
Akiket nem rehabilitáltak - Az akadémikusok történelmi...]
Ennek
a cikknek már az első mondata kifejezően tükrözi a törzsi
szellemet:
"A
zseniális kultúrpolitikus, Klebelsberg Kunó nem hagyta, hogy a
nemzet más országok rabszolgájaként tengesse életét."
[16.
Bal-jobb dimenziók]
[17.
Az első maraton]
Marton
György - egy amerikai magyar - beszámolója élete első maratoni
futásáról egyfelől szokatlan téma a Demokratában, másfelől
látszólag teljesen független a törzsi háború világától. Ám
mégsem az: egyértelmű üzenete, hogy nem szabad csüggedni.
Tűzzünk ki magunk elé célokat, mindent tegyünk meg az
elérésükért, és akkor majd jól fogjuk érezni magunkat.
[18.
Csodafegyver: a dezinformáció]
Ebből
a két- és fél oldalas írásból több részlet is kínálkozik,
mint a törzsi háborús szólamok ragyogó példája. Kettő ezek
közül:
"A
sajátságos, nevezetesen zsidó/angolszász törzsek kezében lévő
sajtóügynökségek nagy többségükben csak ugyanolyan törzsi
vagy ideológiai pedigréjű tagokat alkalmaznak, akik ennélfogva
megelégednek a »csoport« érdekében álló információk
továbbításával, miközben más híreket figyelmen kívül
hagynak vagy a törzsi érdekeknek megfelelően interpretálnak."
"A
véleményformálás művelői számára melegen ajánlott a
szélsőbalos múlt és az »etnikailag korrekt« származás..."
[19.
semleges]
[20.
Egyházi szamizdat]
Egy
önmagáért beszélő részlet Szalay Károly jegyzetéből:
"De
azt sem hallgathatom el, hogy a mai egyházi vezetés a Károli
Gáspár Egyetemet átjátszotta a kriptokommunista oktatók
kezére. És az is tény, hogy a református egyház becsületes
túlnyomó többsége azt várta Hegedűs Lóránt püspök úrtól,
hogy a rendszerváltozáskor kitakarítja az egyházi vezetést, a
kommunista kollaboráns és besúgó papokat kilökdösi az
egyházból. Ezt elmulasztotta s ez az árulással fölérő
keresztényi megbocsátás most őt is, fiát is romjai alá
temeti. Minden egyház megbocsátása saját áruló papjaival
szemben az egyház halálos ítéletének aláírása."
[21.
"Tisztán állok Isten előtt"]
A
Hegedűs Lóránt püspökkel készült interjú úgyszintén ragyogó
sűrítménye a törzsi háborúságnak. Alább olyan részleteket
emelek ki, amelyekkel két legyet üthetünk egy csapásra: az
interjúalany ugyanis, miközben fia, ifjabb Hegedűs Lóránt
elhíresült írását védi-magyarázza, az ellentábor sajtójából
is idéz.
"Minden
józanul gondolkodó ember számára világos kell legyen, hogy a
XVI. kerületi MIÉP-tagszervezet negyedévenként megjelenő kis
brosúrája egyetlen oldalának a - jóllehet nem kimunkált -
cikkét lehet nem lehet úgy számításba venni, mint például
egy parlamenti felszólalást, amellyel szemben megkövetelhető a
százszázalékos kidolgozottság. Ugyanakkor egy alapjában véve
még helyi jelentőségűnek sem mondható kis újságcikket szinte
országos jelentőségűre emeltek, és először feljelentést
fabrikáltak belőle világi szerveknél, majd pedig mindezt
egyházi közegben is a legmagasabb hőfokra izzították. Azt
elfogadom, hogy a cikk [...] kétségeket ébreszthet az olvasóban,
illetve megválaszolatlanul hagy kérdéseket. Azonban ebből
normális körülmények között egészséges vitának kellett
volna kibontakoznia a felvetett gondolatok tisztázása érdekében,
nem pedig egy végletesen elmérgesedő, az egyház törvényeit is
felborító, politikai érdekektől sem mentes hisztériának.
Különösen azért nem, mert fiam írása sem értelmezhető az
előzmények ismerete nélkül, ugyanis cikke reagálás volt
azokra a sajtóban megjelent szélsőséges tartalmú írásokra,
amelyek alapjaiban sértik meg valamennyi magyar érzelmű,
valamennyi hívő keresztény és valamennyi konzervatív értékeket
valló ember érzéseit. [...] Hadd idézzek példaként Hell
Istvánnak a Magyar Hírlap 2001. július 21-i számában
megjelent, A kirekesztés módszertanához című írásból:
»Tudom is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem,
hogy mi a teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre
és heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal,
másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni rendbontókkal.
A húszezer szélsőségessel és az őket különösebb
meggyőződés nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni
őket. Ki kell szavaznunk őket a hatalomból.« Ezek után egy
Majsai Tamás nevű, magát »református lelkésznek és teológiai
tanárnak« hazudó személy a kirekesztő szélsőségességéről
közismert Magyar Narancs című, SZDSZ-közeli lap X. évfolyamának
35-36. számában egyéb nemzetgyalázó ostobaságok mellett a
következőket írta: "El lehet temetni példának okáért a
náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és
soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot
különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia-
(veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben."
[22.
Minden magyar érezze jól magát a Kárpát-medencében]
[24.
Milliárdok a Dunába - Hogyan kezelte el a Bankár Kft. a Dunabank
vagyonát?]
Akár
semlegesnek - a törzsi viszálytól teljesen függetlennek - is
ítélhetnénk az írást, ha nem ugyanaz volna a helyzet, mint az
imént az Élet és Irodalom (a Fideszes képviselő lakásügye)
esetében: a honi korrupcióval, mely mára egyik legnagyobb
problémává növekedett, rendre akkor foglalkozik valamelyik lap,
ha az aktuális ügy az ellentétes törzs érdekeltségi körébe
tartozik, vagyis ha az oda kötődő személyek, intézmények
lejáratására alkalmas. A szóban forgó cikk történetesen
kimutatja, hogy a Bankár Kft. gyanús ügyletei mögött olyan
balliberális nevezetességek állnak, mint Bokros Lajos, Surányi
György, Medgyessy Péter...
[25.
Európa legnagyobb hamukája]
Itt
is elegendő lenne, ha a "csak úgy" rovatcímet viselő,
heti rendszerességgel jelentkező, médiaelemző írásból
bizonyságképpen a vastagbetűs felvezetőt (lead-et) idézném ide.
Csakhogy a szerző, Székely Kecskés János, aki főképp az
elektronikus médiát figyeli, a törzsi háború napi
jelenvalóságáról - no és jellegzetes
megnyilvánulásairól - néhány általános érvényű, idevágó
észrevételt tesz...
"Múlt
héten közölte az MTI online, hogy a zsidó hanuka-ünnep
alkalmából az Országház előtt állítják fel Európa
legnagyobb (hat méter magas) gyertyatartóját. Három nap múlva
az SZDSZ tart majd sajtótájékoztatót a téren, a következő
nap megérkezik a karácsonyfa is, 16-án pedig adventi
gyertyagyújtás lesz. Módosulva ugyan, de lassan megvalósulhat
Kis János hajdani sugallata arról, hogy minden kisebbségünk
jelképe szerepeljen állami címerünkben. Most még csak egy
szimbólum került a karácsonyfa mellé a térre, de talán majd
jön sorban a többi is, a krisnások kocsijáig. Eközben az
országon belől és kívül mást sem hallani, mint hogy a
magyarok antiszemiták, nem tolerálják a másságot. Bizony, a
kontinens legbefogadóbb nemzetéről ilyet állítani: Európa
legnagyobb hamukája."
"Éppen
idáig jutottam szokásos vasárnap éjszakai tevékenységemben
(cikkírás), és azon töprengtem, szabad-e olyan szójátékot
megengednem, amivel esetleg sérteném néhányak érzékenységét,
amikor átkapcsoltam a tv2 Magyarország holnap című késő esti
rétegműsorára, és megint az én érzékenységemet sértették.
(Addig a National Geographic Channel Tibetről szóló műsorát
»háttértévéztem«.) Poénra jött Iványi Gábor metodista
lelkész monológja: éppen arra panaszkodott, hogy milyen
antiszemiták vagyunk. Tényleg nem lehet bizonyos adókba
belehallgatni, hogy ne ez legyen a vezető téma. Ráadásul
néhányan olyan diadalittasan teszik ezt, mintha örülnének
minden jelnek, amit így lehet értelmezni. Most éppen az
egyházaknak szóló, "hívő értelmiségiek" által írt
levél apropóján beszélt erről az SZDSZ-es honatya. Szerinte az
egyik aláíróra karvalyként lecsaptak (az nem derült ki, hogy
kik), míg az antiszemitázók (nem derült ki, hogy kikre gondol)
büntetlenül maradnak. [...] Csak hát lassan megszokjuk, hogy a
pártokat követve minden megítélésben kettéválik az ország.
Úgy látszik, a kétpártrendszerhez a "double standard",
a "kettős mérce" illik. Amit az egyik félnek szabad, a
másiknak nem. Vannak, akik naponta előráncigálják a zsidó
témákat, vannak, akiknek szót sem lehet szólni róla. Most én
is félhetek, bekerülök-e a legközelebbi gyűlöletbeszédet
összegyűjtő kötetbe."
[26.
Arckép: Mihály Árpád szobrászművész]
Hogy
miért éppen ez a szobrászt választotta beszélgetésre a
Demokrata, és nem egy másikat? "Látok itt két gyönyörű
szobortervet is. Az egyik a csodaszarvas megjelenítése. Mi izgatta
ebben?" - kérdi a újságíró.
Ugyanaz,
ami az újságírót. Mint a Demokratát. Mint általában
a magyarsághívőket, nemzethívőket. "Ez
egy világtörténet, a mi eredetmondánk." - fog bele hosszú
válaszába a szobrász...
Tizenhárom
a kettőhöz és huszonhat a négyhez: így aránylik a törzsi
háborúhoz többé-kevésbé kötődő írások száma a
semlegesekhez, vagyis az arány nemcsak meghökkentően magas, de
meghökkentően azonos is a két törzs egy-egy jellegzetes
sajtótermékét tekintve. A háború tehát korántsem egyoldalú,
nem csupán az egyik törzs veri a tamtamot, hanem mindkettő
megtalálja módját, hogy bármi történjék is az országban,
arról vagy ne vegyen tudomást, vagy ha mégis, csakis törzsi
szemüvegén keresztül lássa és értékelje azt. Tisztelet a
kivételnek: a minden tizenháromból kettőnek, a minden
huszonhatból négynek.
A
törzsi háború jelenléte a politikában
Kovács
László pártelnök és a kokárda
Április
4-én, azaz három nappal a választások első fordulója előtt a
két versengő nagy párt elnöke vitázott egymással a Budapesti
Közgazdasági Egyetemen. Az előzetes megállapodás szerint a
vitaidő végén mindkettőjük lehetőséget kapott egy rövid
zárószóra. Minden politikus (és kampányszakember) számára
teljesen világos, hogy e búcsúszavaknak a többihez képest jóval
nagyobb a jelentőségük, mert többnyire utolsó benyomásként
maradnak meg. Egy jó búcsújelenet feledtethet számos erőtlenebb
pillanatot és gondolatot, még tán a végső biztatást is
megadhatja a meggyőzés határán habozóknak.
Ebben
a dramaturgilag valóban rendkívül jelentős helyzetben
Kovács László, az MSZP elnöke elővett egy nemzeti kokárdát és
kitűzte zakója hajtókájára, efféle gondolatok kíséretében:
"Mi is a nemzet részei vagyunk, nem hagyjuk, hogy kirekesszenek
minket belőle, nem hagyjuk, hogy mások kisajátítsák a
legfontosabb jelképeinket, hogy kettéosszák a nemzetet... Az MSZP
számára mindennél fontosabb az összefogás..." (nem
szó szerinti idézet). Kovács László pártelnök ezzel a
Fidesz ("a polgári erők") akciójára felelt: március 15
után sem veszik le a kokárdát, a választások napjáig kívánják
hordani.
Nos,
a politikai erőknek az a fajta versengése - háborúsága -,
amelynek döntő ütközetében a nemzeti szimbólum ilyen szerephez
jut, az nem a modern demokráciák szokványos politikai harca, nem a
pártok által különbözőképpen képviselt polgári értékek
magától értetődő ütközése. Itt a nemzethez, a nemzet
fogalmához, szólamához, jelképéhez és lényegéhez való
viszonyulás jelenik meg utolsó, döntő érvként!
Pokorni
Zoltán, a Fidesz elnöke ugyancsak helyénvaló és jellemző
válasszal reagált. "Nagyon jó - mondta -, ezt kell csinálni!
Ugye milyen egyszerű?" (szintén nem szó szerinti
idézet). Aztán hozzátette a maga búcsúszavait, amellyel a
választásokon való részvételre biztatott, "akármelyik
pártra szavaznak is".
Nem
vágok elébe annak a hosszúnak ígérkező gondolatmenetnek,
amellyel a törzsi háború jelenségeit és összefüggéseit
kívánom e könyvben, majd a Törzsi trilógia egészében
lefesteni, ám néhány idevágó "felfedezésről" - az
epizód lényegének felfogása és helyes értelmezése érdekében
- célszerű már itt említést tennem.
A
Fidesz 1989-ben a "nemzeti erők" elleni "négy
igen"-es akció egyik résztvevője (ha nem is mint
kezdeményező, de mint a szabad demokraták legfőbb társa);
miközben a párt tudatosan kerülni és meghaladni igyekszik a
"népi-urbánus" ellentétet, 2002-ben már ő
a nacionalizmus vádjának egyik fő céltáblája
(a másik a MIÉP). Pokorni ekkor adott válasza híven fejezi ki a
Fidesz politikai felfogását: a nacionalizmust közösségépítésre
és közérzetjavításra kívánja felhasználni, s természetes,
hogy ez jól egybevág azzal a céllal, hogy eközben a saját
közösségét építse, és a közérzet javítása által a saját
elfogadottságát (népszerűségi szintjét, szavazóbázisát)
növelje. A Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az
ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot,
nem annyirakötődések vonzották, mint
amennyire taszítások terelték arrafelé. A Fidesz
vezéreinek és tagjainak általában nem okozott semmiféle gondot a
nemzeti retorikákban és rítusokban való elmerülés; akiknek igen
(Fodor Gábornak és társainak), azok egy sikertelen
hatalom-átvételi kísérlet után örökre eltávoztak a pártból.
Ám a Fidesz számára elfogadhatatlan volt, amit akár az SZDSZ,
akár az MSZP képviselt, nem annyira programjában, mint
retorikájában, stílusában és üzenetében. Ezért és ennyiben
állítom azt, hogy a Fideszt valaminek a tagadása juttatta
a nemzetinek nevezett erők élére; nem volt vevő sem
az univerzalista,antinacionalista liberalizmusra,
sem az internacionalista posztkommunizmusra (akármennyire
maszkot és lényeget váltott is az utóbbi a szabadpiacos
kapitalizmus hű támogatójaként). Pokorni pártelnök szavai éppen
ezt fejezték ki: a Fidesz nem gondolja, hogy az MSZP ne lehetne a
nemzet teljes értékű tagja; csak "nemzetellenes"
ténykedések és retorikák helyett (lásd, pl.: a kedvezménytörvény
- státustörvény - dolgában a magyar és román fél - Orbán
Viktor és Adrian Nastase miniszterelnök - egyetértési
nyilatkozatának heves megtámadását) képletesen és ténylegesen
is tűzze (vegye) szívére a nemzeti szimbolikát.
A
két pártelnök közötti vita előtt alig néhány nappal a
Nap-Kelte Kereszttűz című műsorának volt vendége a szabad
demokraták pártelnöke. Kuncze Gábor itt kifejezésre juttatta,
mennyire elítéli a Fidesz kokárdás akcióját. Kuncze szerint ez
elértékteleníti az olyan fontos jelképeket, mint amilyen a
nemzeti kokárda is, ráadásul megosztja a nemzetet, hisz azt fejezi
ki, hogy aki március 15 után, az ünnep elteltével nem viseli, az
már nem is lehet rendes tagja a magyar nemzetnek. Mint egyik
kérdező, felvetettem, hogy "Mi lenne, ha önök is kitűznék?".
"Ön mögött bizonyára egy kokárdagyáros áll" -
hangzott az egyébként szellemes felelet.
Jellemző,
hogy a szabad demokraták elnöke nem tudott eljutni addig a
gondolatig, ameddig az MSZP eljutott. A
szocialistáktól nem eredendően és nem
végletesen idegen a nemzeti retorika; a szabad demokraták
lényétől és lényegétől azonban áll távol a nemzet, a
nemzeti szimbólumok szerinti gondolkodásmód és retorika.
(Aminthogy az sem véletlen, hanem a pártok természetének
vizsgálata alapján jellemző, hogy a szocialisták legalább a
státustörvényt megszavazták; a szabad demokraták viszont -
egyedüliként a parlamenti pártok közül - ellenezték.)
Végezetül
nem érdektelen példánk szempontjából az sem, hogy a
közmegegyezés szerint is különösképpen nacionalista párt, a
MIÉP, illetve elnöke hogyan reagált a Fidesz kokárdás
kezdeményezésére. Politikai szempontból - mint
nyilvánvalóan nemzeti párt számára - semmilyen
hasznot nem hozott volna, ha csatlakozik. Mint eredendően
nacionalista párt, valóságos értékvesztésként élte meg a
nemzeti jelkép önállósuló politikai eszközként való
használatát. Csurka István személyében azonban olyan érzékeny
gondolkodó áll a párt élén, aki érzékenységénél fogva
hajlamos ugyan ott is ellenséget és összeesküvést látni, ahol
(meggyőződésem szerint) nincs, máskor viszont képes a lényegre
tapintani: "Támogatjuk a Fidesz pragmatizmusát" -
hangoztatta a MIÉP elnöke a 2002. évi választások küszöbén.
Magyarán, Csurka István tisztában van vele: a Fidesz mellkasán e
nemzeti kokárda most nem több, mint egy szavazatgyűjtő - de a
párt lényegétől mégsem idegen, azzal mégis csak hitelesen
harmonizáló - kampányfogás, amely azonban így is a MIÉP fő
törekvését segíti elő: a magyarság nemzeti jellegének,
nemzetvédő (megmaradó és gyarapodó) ösztöneinek erősödését.
Becslések
szerint 3-5 milliónyian kísérték figyelemmel a választási
kampány első fordulójának legnagyobb s egyben utolsó
attrakcióját, az Orbán Viktor - Medgyessy Péter televíziós
vitát. A Fidesz miniszterelnöke és az MSZP miniszterelnök-jelöltje
ütközetének, ha lehet, még nagyobb volt a tétje, mint egy nappal
korábban a pártelnökök vitájának; s ugyanez mondható el a
zárszavakról.
Mintha
kinek-kinek ugyanazon forgatókönyv alapján komponálták volna meg
befejező mondandóját mind a két napon. Orbán - akárcsak Pokorni
- a választáson való részvételre biztatott mindenkit. Medgyessy
pedig - őt követően - a béke, azaz a nemzeti
összefogás, a nemzeti megbékélés fontosságát hangsúlyozta.
Békéről drámai
fontosságú pillanatban akkor beszélünk, ha háború zajlik.
Ha olyan valóságos háború, amely a nagyközönség
számára is valóság. Politikai pártok ütközetei a demokrácia
szabályainak betartásával: még kívánatosak is, tehát semmiképp
nem indokolnák és eredményeznék a békevágy hangoztatását. Ez
a háború, amely ma, Magyarországon a béke hangos óhajtására
készteti a döntő pillanatban a miniszterelnök-jelöltek egyikét,
egy sokkal mélyebben húzódó ellentét kifejeződése másképp
magyar embercsoportok között. Ez a háború törzsi
háború.
Ugyancsak
a megválasztott pillanat dramaturgiai jelentőségével igazolható,
hogy a 2002. évi választásokra készülődő országban
némelyeknek mi a legnagyobb félelmük, mi testesíti meg számukra
a jövő legnagyobb veszedelmét: az egyik politikai párt, amely a
közvélemény-kutatások szerint a parlamentbe való bejutás
küszöbén áll (s végül be sem került a parlamentbe).
A
kampánycsend napját a hírügynökségi jelentések (MTI) szerint
az egész országban egyetlen komolyabb akció zavarta meg:
"Szombatra virradó éjszaka ismeretlenek politikai tartalmú
szórólapokat helyeztek el a Fertődön, Kapuváron és
Fertőszéplakon lakók postaládáiba. Erről az illetékes
választási bizottság a nap folyamán három írásos bejelentést,
valamint több telefonos jelzést is kapott." A tévéhíradók
felvételén látható volt, hogy nemcsak a postaládákba jutott a
szórólapból, hanem szanaszét a kertekbe is. A kampánycsend miatt
nem mutathatták (volna) közelről a bűnjeleket, csakhogy az egyik
csatorna nem bírt ellenállni a kísértésnek, s ha csak egyetlen
pillanatra is, de bevillantotta a felhívás lényegét: "Ne
szavazzatok a MIÉP-re! Fasiszták!".
A
szocialistáknak az első fordulóban elért, váratlan győzelme
olyan drámai helyzetet teremtett a másik táborban, amely minden
addiginál jobban felszabadította a politikai gátlásokat. Orbán
Viktor a Testnevelési Főiskolán tartott beszédében arra
figyelmeztette az országot, hogy a szocialisták győzelme esetén
veszélybe kerülnek a négy év vívmányai, veszélybe kerül a
polgári jövő, s felszólította híveit, szombaton még többen
jöjjenek el a Kossuth térre. Az épületen belül és kívül
összegyűlt többszázezres tömeg lelkesen skandálta: "Ott
leszünk!", s elénekelte a Kossuth Lajos azt
üzente kezdetű nótát, fültanúk szerint többen némi
módosítással: "Orbán Viktor azt üzente..."
A
szombati "nagygyűlés" előtti nap estéjén az ATV
akkoriban szokásos péntek esti műsora, a Lovas István-féle
Sajtóklub futott. A "polgári" (jobboldali, nemzeti)
erőket, s értelemszerűen a Fideszt és kormányát nyílt
elkötelezettséggel és hazafias lelkesedéssel támogató újságírók
(akiknek egyébként valóban kulcsszerep jutott a baloldali
médiahegemónia felszámolásában) ezen az estén nem elégedtek
meg azzal, hogy az elmúlt hét eseményeit, nyilatkozatait felidézve
szembesítsék a baloldalt állításaik vélt vagy valóságos
hamisságával. Ezen az estén a Klub háborús főhadiszállásként
működött. Feszített tempóban sorra leleplezte a baloldal első
fordulóbeli "választási csalásait", korábbi "hamis
ígéreteit", a tévén keresztül folyamatosan bombázva,
"gondolkodásra" bíztatva a "tisztelt szocialista
szavazók"-at. Majd felszólította a nézőket, hogy
pártállásra való tekintet nélkül jöjjenek el másnap a Kossuth
térre (Bencsik András: "legalább egymillióan leszünk!").
Senki ne hozzon olyan transzparenseket, amelyekről tudhatjuk, hogy
az RTL és a TV2 kedvencei (Lovas István), senki ne hagyja magát
provokálni, a provokátorokat nem szabad bántani, csak le kell
fogni és odavinni a legközelebbi rendőrhöz (Bayer Zsolt). És
senki ne tűzzön ki pártjelvényt, ne hozzon pártzászlót, csak
kokárda legyen és nemzeti színű zászló, mert itt a
nemzet lesz jelen.
Erről
a háborúról beszélek.
HÁBORÚS
VONÁSOK
Miféle háború?
Miféle háború?
Ha
valóban háború, ami itt folyik - s aminek természetét kutatjuk -
akkor itt katonák (harcosok) is kell, hogy legyenek, sőt,
hadseregek, amelyek ilyen-olyan eszméktől vagy céloktól
vezérelve, esetleg közvetlen irányítás alatt a legkülönfélébb
hadszíntereken harcolnak egymással, "szekértáborokat"
alkotnak, támaszpontokat tartanak fenn, az ellenség legyőzésére
(gyengítésére) alkalmas taktikájuk és stratégiájuk van - és
ezeket támogató fegyverarzenáljuk és propagandagépezetük. De
kell találnunk e háborúban akár felderítőket és titkos
ügynököket is, és azt sincs okunk feltételezni, hogy a hősök
és bátrak mellett ne akadnának gyávák és árulók, ne
harcolnának egyszerre lelkes önkéntesek és jól megfizetett
zsoldosok, amint ez lenni szokott minden "rendes", igazi
háborúban. S mint minden háborúnak, a mi törzsi háborúnknak is
minden bizonnyal van oka és tétje, nyertese és vesztese, értelme
és értelmetlensége - kinek-kinek szemében más, természetesen.
Amilyen
hasznos azonban a párhuzamokat megtalálni és felmutatni, éppen
annyira fontos még itt az összevetések kezdetén leszögezni a
legfőbb különbséget: bármennyire háború is a mi kiterjedt
törzsi háborúnk, akárhány valóságos áldozata van is,
fizikailag nem semmisítettek meg benne senkit13,
valóságos lövések nem dördültek el benne, robbantások ugyan
voltak, de ezeknek sérültjei és halottai nem. Nem egy, elénk
mintaként állított nyugati demokráciában fordult elő politikai
gyilkosság az elmúlt bő évtizedben (e könyv írása idején
éppen Hollandiában); nálunk azonban, ha öltek is, hamarabb
lehetett a köztörvényes bűnözők, eszközeikben nem válogató -
alvilági - vállalkozók egymás közötti leszámolásának
nyomaira bukkanni, mint a törzsi viszály elfajulásának
cáfolhatatlan bizonyítékára. A politikusok (Torgyán József,
Szájer József) lakásánál végrehajtott robbantások sem jártak
személyi sérüléssel, egyetlen karcolással sem, s ez arra enged
következtetni, hogy ezeknek sem az emberi élet kioltása - az
ellenség fizikai megsemmisítése - volt a céljuk, hanem a
figyelemfelkeltés, a feszültség előidézése, a zűrzavar
fokozása (minden bizonnyal a zavarosban való sikeres halászás
reményében).
A
háború oka, indítéka
Háborúhoz
mindenekelőtt okok s indítékok kellenek, amelyek kiváltják és
mozgatják. A mi törzsi háborúnk vonatkozásában több okot s
indítékot lehet felfedezni egyszerre; mivel e könyvben bővebben
foglalkozom majd ezekkel, itt csak a bizonyítás (elfogadtatás)
erejéig igazolom jelenvalóságukat, fontosságukat.
Minden
nagyobb horderejű társadalmi változás "a lapok" (vagyis
egyebek között a hatalom) újraosztásával jár, s ez valamennyi
résztvevő számára egyszerre jelent esélyt és veszélyt.
Mindenki igyekszik nyertes (vagy legalább kevésbé vesztes)
pozíciókba jutni, igyekszik saját magát s a neki tetszőket (a
neki hasznosakat) helyzetbe hozni, másokat pedig (a neki nem
tetszőket) onnan kiszorítani - mielőtt újra megmerevedne a
társadalom szerkezete, kialakulnának a különféle új
erőrangsorok és presztízssorrendek, jogi és erkölcsi normák.
Az
általunk vizsgált törzsi háborúnak a rendszerváltozás akkor és
olyan értelemben oka (kiváltója), ha bizonyítható, hogy e
változás megindulásával (hatására) különféle magyar
embercsoportok között drámai erejű - kirekesztésre,
megsemmisítésre törekvő, vagy ilyenként megélt - ellentétek
támadtak, ám ezek az ellentétek nem a polgári
demokráciákban szokásos és jellemző törésvonalak mentén
jöttek létre.
Magyarországon
- ezt igazolni fogom - ezek az ellentétek másféleképp
magyar törzsek között jöttek létre: amennyiben az ellentétek
legfőbb forrása éppen e törzseknek a magyarságukhoz, nemzetükhöz
való viszonyulásának különbségeiben rejlik.
Rendszerváltozásunk
egyik alapvető jelensége, a demokráciával együtt járó nagyobb
nyilvánosság (szólás- és sajtószabadság) egyfelől felszínre
hozta, másfelől - egyoldalúságaival, torzításaival -
felerősítette az eltérő identitásokból fakadó, törzsi
ellentéteket; ilyen értelemben a nyilvánosság egyszerre (volt)
tükre a terjedő háborúnak, és oka a háború terjedésének.
A
rendszerváltozás nem csak a társadalom egésze, de az egyes
emberek számára is lehetővé, sőt, szükségessé tette az
újrakezdést. Gyökeresen megváltozott az a koordináta-rendszer,
amelyben kinek-kinek el kellett (el kell) helyeznie önmagát. Az
uralkodó politikai elit, a véleményformáló, hangadó értelmiség
addig a Párthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyulás: hűség,
közömbösség vagy ellenségesség alapján határozhatta meg a
maga és mások helyét a közélet palettáján. Az új
koordináta-rendszerben az immár függetlenné váló hazához, a
maga sorsát kovácsolni kész magyar nemzethez (múltjához és
jelképeihez, jelenéhez és jövőjéhez) való viszonyulás vált
meghatározóvá, mivel az új társadalmi berendezkedés alapját: a
piacgazdaságon alapuló többpárti demokrácia létjogosultságát
egyetlen számottevő politikai erő vagy értelmiségi sem
kérdőjelezte meg. A hazához, a magyarsághoz, a nemzethez való
viszonyulásnak értelemszerűen része volt és most is az, hogy ki
miért és hogyan akar "Európába menni", a világ vezető
hatalmához, az Egyesült Államokhoz kötődni, illetve ki hogyan
képzeli - szorgalmazza vagy fékezi - a globális folyamatokra való
rácsatlakozást.
Zöldi
László, a magyar média kiváló ismerője szerint jellegzetesen a
kilencvenes évek fejleménye az önazonosság (például a zsidó és
a népi gyökerek) keresése(Magyarországon).
"Valami
a felszínre került, és szerintem egy értelmiségi számára
nagyon fontos az önmagával való azonosulás. Tehát mindenki
identifikációs válságban van, aki nem gondolja végig az
életét, nem gondolja végig a gyökereit, nem gondolja végig,
hogy milyen kultúrából származik, milyen kultúrához szeretne
eljutni. A hatvanas, hetvenes években nem volt annyira lehetséges
egy értelmiség számára az önmagával való azonosság, a
kilencvenes években viszont már minden további nélkül
lehetséges."14
Az
identitásbeli zavarok, illetve az új identitás keresésének
kísérletei mindig együtt járnak az identitást (önazonosságot)
meghatározó fogalmak, jelképek újraértelmezésével, illetve az
újraértelmezés jogának megszerzésére irányuló törekvésekkel.
Ezért
robbanhatott ki az első igazi, ádáz vita a magyar
országgyűlésben, midőn súlyos rendszerváltoztató feladatok
vártak rá, egy jelkép körül: A szent koronás címer vagy a
Kossuth-címer legyen-e az új köztársaság hivatalos emblémája?
Abban teljes volt az egyetértés, hogy a "népi demokrácia"
címerétől - akárcsak magától a rendszertől - meg kell válni.
Azonban a Kossuth-címerig visszamenni a magyar történelemben,
vagy egészen a szent koronához visszanyúlni, két egészen más
világképet és világfelfogást - és egészen más önképet
(önazonosságot) jelentett. Az internacionalizmus emlőin
nevelkedett ateisták számára Kossuth és címere az európai
polgári forradalmakra rácsatlakozó magyar forradalom és
függetlenségi harc többé-kevésbé vonzó jelképe, a Szent
Korona pedig állami jelképpé emelve nekik a "keresztény
kurzus" visszatérésének, állam és egyház
összefonódásának, a magyar társadalom önmagába zárkózásának,
a "társadalmi fejlődés" megrekedésének, a modernség
feladásának fenyegető kifejeződése. A rendszerváltozás út-
és önazonosság-keresései során a maguk zsidóságát felfedező
és erősítő magyarok számára a Szent Koronáig visszanyúlni
még ennél is nagyobb veszélyt és identitás-vesztést
jelentett: a Szent Korona a zsidóság megérkezése és beolvadása
előtti idők jelképe, a zsidóság nélküli magyarságé, a
magyar nacionalizmusé, amely - zsidó felfogás szerint - a
vészkorszakot, a holokausztot "eredményezte".
A
törzsi félelem több, mint a rendszerváltozással magától
értetődően együtt járó egyéni, egzisztenciális félelmek
bármelyike. Itt a törzshöz való tartozás puszta ténye lép fel
az élhető életet - vagy valósággal a létet - fenyegető
veszélyforrásként. A nacionalizmustól való félelemben a
Kádár-rendszer fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus
ellenzékkel: a magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon
túli magyar kisebbségek támogatása "megszállott
magyarkodásnak tetszett" - emlékezik Csoóri Sándor Nappali
Hold című esszékötetében.15 "Minden
irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is,
de nagyon sok szabadelvű »urbánus« barátunk ablakából is."
Ugyanitt idézi "egy kitűnő ember" (személyes közléséből
tudom: Soros György) figyelmeztetését: "Sándor, vigyázzatok
ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a
magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat."
Csoóri
1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs
törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság
kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a
magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén
"olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet
eddig nem ácsolhatott soha"16.
Csurka Istvánt - nevezetes dolgozata szerint - 1992-ben a
kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális
nomenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a Tel-Aviv-i
összekötők magyarság elleni összefogása tartotta félelemben.
Valósággal összeesküvést sejt a magyarság, a nemzet ellen
fellépő erők között - kimondva-kimondatlanul a zsidóság
összeesküvését.
"A
nómenklatúra internacionalista vezető stábja rájön, hogyha az
MDF-nek meghagyja a nemzeti értékek szolgálatának nehéz
küzdelemben megszerzett privilégiumát, [...] akkor az MDF
feltámadhat. Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi
és magyar. Lejáratni a hagyományt, kidobni a közös kincseket,
korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett
és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri
magyarságát. Féktelen terror kezdődik, újságban, tévében,
mindenütt, ahol a magyarság megvallása a működés része
lehet."17
"Az,
hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF
antiszemitizmusát taglaló írás - valójában egy fenyegető
figyelmeztetés -, az nem tudható be pusztán a demokratikus
ellenzék jó kapcsolatainak, gyorsaságának. Ehhez
együttműködésre volt szükség az akkori, már leírt banki
összeköttetéssel, a konzulátussal és sokkal korábban
kiépített titkos vonalakkal."18
E
pillanatban nem érdekes, hogy mennyire voltak ezek megalapozott vagy
légből kapott (reális vagy irreális és irracionális) félelmek;
most csupán erejük és mélységük, átélésük valóságossága
lényeges, mint a háborúzás egyik oka, forrása. Mindkét táborra
(törzsre) jellemző, hogy hajlamos természetesnek és jogosnak
tekinteni a maga érzékenységét (félelmeit, aggódásait,
rémlátomásait), egyszersmind arra is, hogy eltúlzottnak,
alaptalannak minősítse a másikéit. Ezért fordulhatott elő
egyfelől, hogy a "Kirekesztők. Antiszemita írások"
címet viselő kötet szerkesztői beleválogatták a magyarság
kétségbevonhatatlanul felelősségteljes képviselőjének
gondolatait (Csoóri Sándoréit) könyvük idézetei közé, s
ezáltal korunk legundorítóbb, legvisszataszítóbb bélyegeinek
egyikét sütötték a homlokára; másfelől pedig az, hogy a
zsidóság félelmei (üldözöttségének, kirekesztettségének
intenzív hangoztatása) mögött az ellenoldalon gyakorta csupán
üzleti fogást ("holokauszt-biznisz") vagy politikai
megfontolást ("hiszen soha nem volt ilyen jó dolguk")
látnak. Noha e fogások és megfontolások létezésére is vannak
bizonyítékok (később szólok róluk), a már fentebb idézett
médiaszakértő, Zöldi László e könyvemhez adott interjújában
egy olyan személyes élményéről számol be, amely a félelem,
sőt, a rettegés valóságos jelenlétét is igazolja.
"A
kilencvenes évek elején a Jókai téri Bábszínház épületében
Vámos Miklós kezdeményezett egy est-sorozatot, ahol a korabeli
ellenzék képviselői gyűltek össze; beszédeket tartottak,
tárcákat olvastak fel, humoreszkeket, s mit tudom én, még
micsodát. Egyebek között az én mondataimat is, amelyeket a
korabeli sajtóból gyűjtöttem. Én nyilván ezért mentem el,
kíváncsi voltam a fogadtatásra. Iszonyúan nagy tömegek
szorongtak a színházteremben. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten
mennyire veszélyes a számokkal dobálózni. Már terítékre
került, hogy a Magyar Televízióból iksz száz embert el kell
távolítani. Végül is csak nagyon keveseket távolítottak el,
nem úgy, mint a Magyar Rádióból, de ezt akkor még senki sem
tudta. Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer
zsidó, akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer
munkatársat foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük
néhányszáz. Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a
kormányzat részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a
háromezer emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az
érintettek közül természetesen senki nem arra gondol, hogy
azért akarják eltávolítani, mert rossz szakember. És a
színházteremben, a kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy
mennyire tévednek a konzervatív táborban, mikor azt gondolják,
hogy a Magyar Televízió zsidó származású munkatársai az
egzisztenciájukért küzdenek. Nem az egzisztenciájukért
küzdöttek, hanem az életükért. Abban a pillanatban ezek az
emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az első zsidótörvény
előtt."19
Az
említett s érintett időszak egyébként - értelmezésem és
meghatározásom szerint - az "Akciózások kora", az
MDF-es, Antall József (majd Boross Péter) vezette kormány
működésének ideje (1990-1994), amikor a baloldali-liberális
ellenzék folyamatosan akciózott, és egyebek között sűrűn
alkalmazta "az antiszemitizmus elleni harc" politikai
fegyverét a másik (a "nemzeti") törzs jeles tagjainak
módszeres lejáratására, politikai értelemben vett
megsemmisítésére, vagyis az ellenséges haderő gyengítésére,
legyőzésére. Ösztönös (irracionális, felnagyított) félelem
és rideg, számító politikai megfontolás nem egymást
kizáró jelenségek: az előbbi egyik fő táplálója lehet az
utóbbinak.
A
rendszerváltozás időszakának második felében, mely még mindig
tart - az idő múlásával s a "kedvező" tapasztalatok
gyarapodásával: a tavaszi nagytakarítás elmaradásával, az MDF
szakadásával és vereségével, azzal, hogy 1994-ben az MSZP
győzött és az SZDSZ vele szövetségben kormányra került - a
félelmi motiváció jelentősége csökkent, s előtérbe kerültek
a pusztán politikai, hatalmi indítékok. Az MSZP vezérkaránál, a
leginkább hang- és irányadó vezető viselkedéséből, Kovács
László pártelnökéből például bajos volna kimutatni az
üldözésektől, a Vészkorszak visszatérésétől való ösztönös
félelem jelenlétét. Az Orbán-kormány idején a Fidesz és a MIÉP
összefogásával való szüntelen riogatást, a szélsőjobboldali
diktatúra veszélyének gyakori hangoztatását, a rohamosztagokkal
való rémisztgetést leginkább az ellenlábas politikai erő
lejáratásának, legyőzésének szándéka táplálta. Az is
vitathatatlan azonban, hogy a legutóbbi - a 2002. évi - választási
kampányban az ellentétek ismét drámaivá éleződésében
mégiscsak szerepet kapott egy olyan - egyszerre közösségi és
egyéni - érzés, amely mögött nem csupán a hatalomszerzés vágya
húzódott meg, mert nem csak győzni, de büntetni, megtorolni is
akart: s ez a megsértett törzsi büszkeség.
Az
ember jobbára természetesnek veszi, hogy beleszületik egy
közösségbe, azt is, hogy vannak szülei, hiszen másoknak is
vannak, de még azt is, hogy ezért a voltaképpen véletlen
viszonyért a közösségét és szüleit nem csak szeretet és
tisztelet illeti meg, de az is helyénvaló, hogy büszke rájuk.
Egészséges
közösségekben ezeknek az érzéseknek a kinyilvánítása nem csak
magától értetődő, de még kívánatos is. Elfogadott és
gyakorolt normák szabják meg illendő formáját, tartalmát. Illik
hazánkat, szülőföldünket, népünket szeretni, illik a nemzeti
himnusz hangjaira felállni, s minden olyan alkalomkor - például
egy sportviadal keretében -, amikor közösségünk szembekerül egy
másik közösséggel, illendő a magunk közösségéért
(sikeréért) szorítani.
Ezek
az érzések segítik a közösség összetartását, kötelékeinek
erősítését. Nem véletlen, hogy a legkülönfélébb közösségek
(a családtól az államig, sőt, államokon túl is) mindig
megtalálják a módját, hogy a közösségi érzés táplálására
jelképeket alkossanak, ünnepeket, megemlékezéseket, kiállításokat
szervezzenek (vagy akár temetéseket), kiadványokat készítsenek,
szónoklatokat tartsanak. A kötelék, a kötődés egyszerre jó az
egyénnek, mert - a közös eredet, történet és történelem,
haza, nyelv, sors, kultúra révén - a biztonságérzetét és
önbecsülését növeli, a büszkeség felemelő (jóleső)
érzésével tölti el; és jó a közösség, illetve ennek
irányítói számára, mert az ilyesféle érzésekkel eltöltött
egyén könnyebben terelhető, mozgósítható a közösség javára,
illetve vezetőinek szándéka, akarata szerint. E nemes (és
hasznos) érzéseknek, mondhatni, természetes kísérője a másik
(mások) iránti megbecsülés, tisztelet. (Ha én tisztelem anyámat,
az a "normális", hogy másokét is tisztelem, illetve hogy
másoktól is elvárom az anyám iránti tiszteletet.) A másik
közösség iránti érzéseink akkor fajulnak nyílt
ellenségeskedéssé, s torkollanak törzsi háborúzásba, ha a
közösségünk iránti nemes (és hasznos)
érzéseink vélt vagy valóságos sérelmet
szenvednek: vélhetőleg vagy valóságosan semmibe
veszik, lenézik, kigúnyolják
őket. Vélhetőleg vagy valóságosan megsértik
a közösségemet (jelképeit, értékeit, normáit), vagy valamelyik
tagját a közösséghez való tartozása miatt.
Fontos
hangsúlyozni, hogy a sérelemhez nem szükséges valódi sértés,
illetve tudatos sértési szándék, sőt! Kutatásaim alapján
meggyőződéssel állítom (később pedig bizonyítom), hogy törzsi
háborúnk egyik legfőbb sajátossága éppen az, hogy bár mögötte
nagyon is valóságos ellentétek hózódnak, mégis: sokkal inkább
az eltorzult képzeletek (képzelődések, képzettársítások)
virtuális világában fogan, semmint a tények világában; ettől
még persze annál perzselőbb nyomot hagy közös életünkön,
valóságunkon.
A
társadalmi átalakulás rendszerváltozásnak nevezett folyamata
kezdettől fogva bővelkedett e kétoldali sérelmekben. A Nagy
Temetés napján, Nagy Imre és társai újrahantolásakor azonban a
rendszerváltoztató elitben és követőikben még több volt a
közös szándék, a közös lelkesedés (ezért is nevezem ezt az
időszakot a "Lelkesedések korá"-nak), és kevesebb a
kölcsönös bizalmatlanság (amely a "Félelmek korá"-ban
a rendszerváltoztató ellenzéki erők nyílt szembefordulásához,
ama emlékezetes, "négy igen"-es akcióhoz vezetett), s
szintén kevesebb a kölcsönös lejárató, kirekesztő,
megsemmisítő törekvés, melynek kevéssé szívderítő
megnyilvánulásait előbb az "Akciózások korá"-ban
követhettük figyelemmel - az bővelkedett a törzsi ütközetekben
-, majd egy viszonylag nyugodtabb időszak - a "Szerepcserék
kora", a Horn-kormányzat - után az Orbán-kormány idején. Ez
utóbbi négy éve ezért is kapta a "Déjà vu-k kora"
elnevezést: 1998-ban mintha mindenben ott folytatódott volna a
törzsi háborúskodás, ahol az MDF vezette kormány bukásával,
1994-ben abbamaradt...
A
szabad demokraták és a fiatal demokraták négy igenes akcióját a
Magyar Demokrata Fórum és tábora nem csupán a radikalizmus
megnyilvánulásának tekintette, de "a cél szentesíti az
eszközt" bolsevista módszerének is. Sőt! Minthogy az egész
akció leginkább Pozsgay Imre ellen irányult, ki akkor a
népszerűsége csúcsán volt és a "nemzeti erők"
összefogásán fáradozott, valósággal a magyarság, a magyar
nemzet elleni támadásként értékelte. Csurka István rádiós
jegyzeteiben (Csurka kifejezései: "gátlástalanok",
"törpe kisebbség", "klikk", "Lenin-fiúk"),
ifj. Grezsa Ferenc Apák és fiúk című röpiratában (ebben az
SZDSZ prominensei mint párttitkárok, szüleik mint az izraeli és a
román kommunista párt alapítói, vagy épp az ÁVH "specialistái"
jellemeztetnek), valamint a két liberális párt plakátjaira
firkált feliratokban (zsidó, Zsidesz, "Menj haza Izraelbe!")
egyaránt kifejezésre jutott, milyen kép körvonalazódik az egyik
oldalon (legalábbis egy részében) a másik oldal erőiről;
másrészt a Nyilvánosság Klub szószámláló akciója az első
szabad választások előtt (hányszor hangzott el A Hétben
és a Híradóban a magyar, a nemzet,
a falu szó), valamint az MDF-re és politikusaira
külföldön és belföldön egyaránt ráaggatott antiszemita,
nacionalista, fasiszta jelzők ugyancsak világossá tették, hogy
hangadó liberális körökben miként vélekednek a velük
szembenállókról. Félelmek, sérelmek és előítéletek: ezekből
állnak össze a szinte ördögi képek.
"Ébresztő,
magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás
forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint
szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér
és végső összeomlás" - harsogja a választások küszöbén,
1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, Csurka
István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban. Majd így
folytatja:
"A
magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan
érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy
eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet
népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné
tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához
tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe
kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak
az ő igazsága igazság, és minden, ami az ő körén kívülről
jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most
radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a
marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a
Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a
magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját
hazájukban."
A
sérelmekről aztán gyűjteményes kiadványok készülnek mindkét
oldalon. A Hordót a sajtónak! (alcíme: Rendszerváltás
a hírközlés tükrében)20előszavában
többek között ezt olvashatjuk:
"A
megszálló csapatok kivonulása után sem szabadult fel a
magyarság. A modern társadalmi élet fontos gócait magyarellenes
erők bitorolják. Jellemző rájuk, hogy már magától a nemzet
fogalmától is undorodnak."
Ugyanebben
az évben jelent meg a Kirekesztők című kötet
(alcíme: Antiszemita írások, 1881-1992), ennek
előszavában pedig Mészöly Miklós így kezdi ajánlását21:
"Ez
a könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális
gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi
aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és
jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó
regesztruma."
A
könyv alcímében szereplő korábbi dátum - 1881 - arról
árulkodik (akárcsak Csurka Kun Bélára való hivatkozása), hogy a
sérelmek egyáltalán nem új keletűek. Rendszerváltozásunk e
voltaképp váratlan és különös kísérőjelenségéről, a
magyarországi törzsi háborúról valóban elmondható, hogy
kezdeményei a régmúltba nyúlnak vissza. Olyannyira, hogy
történelmi gyökerei nélkül - az időközben magasra tornyosult
és mélyen a zsigerekbe égett sérelmek ismerete, figyelembe vétele
nélkül - az egész jelenség fel- és megfoghatatlan. Noha ez lehet
a látszat, a törzsi háború nem a rendszerváltás következménye.
"A nyilvánosság növekedésével volt minek lobot vetnie"
- állapította meg Zöldi László e könyvnek adott interjújában.
A
törzsi háborúskodás nyomon követésére alkalmas következő
kiadvány, a Landeszmann-dosszié22 1993-ban
jelent meg. Ez annak a politikai és sajtóviharnak hű lenyomata,
mely a budapesti vezető főrabbinak a Heti Magyarországban
napvilágot látott kijelentései nyomán támadt. "Nem
értelmezés, hanem dokumentáció" - olvashatjuk a bevezetőben,
s a könyv valóban elfogultság nélkül merít (dokumentál) minden
véleményoldalról. Megjelentetésének célja ezzel együtt is
nyilvánvaló: a Landeszmann-féle, magánvéleménynek titulált, de
mégiscsak rangos zsidó személyiség által hangoztatott,
jellegzetesen cionista álláspont létezését magasba emelni s
maradandóan igazolni, mert addig csak az antiszemitizmus
magyarországi létét bizonyító (de sokszor csak bizonygató, tán
még inkább gerjeszteni akaró) hangok terjengtek a szélesebb
nyilvánosságban, a média fősodratában. Most először fordult
elő, hogy a nemzeti oldalt ért durva sérelem, s a nyomában támadt
többoldali tiltakozás (köztük zsidó személyiségek
elhatárolódása) az antinacionalista táborban is következménnyel
járt: a főrabbi kanadai "kiküldetésbe" kényszerült a
hullámok elcsitulásáig.
Az
eredetileg az Igen című katolikus hetilap karácsonyi számába
készült, de érthető okoknál fogva akkor ott meg nem jelent
kettős interjúban (a másik alany Zoltay Gusztáv, a
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető
igazgatója és más fontos tisztségek betöltője) Landeszmann
főrabbi egyebek között az alábbi értelmű kijelentéseket
tette:
- Ha
kivonnánk a zsidó értékeket, a magyar kultúrában "nem
maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack".
- Sem
Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell
elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük
elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól
sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében
gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja
felelősségre őket?".
- A
zsidóságnak nem kell védekeznie az antiszemitizmus ellen, mert
"Az antiszemitáknak rossz az antiszemitizmus, nem nekünk".
- A
zsidóság azért nem vállal sorsközösséget a magyar nép hősi
halált mártírjaival, "mert a második világháborúban -
ellentétben a mai történelemhamisítással - a fasizmus mellett
harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb
veszély".
- A
karácsonyt azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez
"nekünk egy teljesen szürke hétköznap", s Landeszmann
főrabbi nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem
állítanak a gyermekeiknek otthonukban.23
A
Horn-Kuncze kormányzás idején a kormánypártoknak és értelmiségi
holdudvaruknak kevésbé volt érdekük az antiszemitizmus
létezésének bizonyítása, akciózások sem folytak szüntelenül,
könyv sem született ekkor a sérelmek felsorolására sem ezen, sem
azon az oldalon. Az Orbán-kormány idején ismét fordult a szél, s
felerősödött a balliberális médiában az annak igazolására
való igyekezet, hogy a nemzeti erők szalonképtelenek,
antiszemiták, fasiszták, szélsőségesek. 2000-ben jelent meg az a
könyv, amely az idevágó sajtótermékekből szemez. A kötet címe
beszédes: Politikailag korrekt. Balliberális
eszmefuttatások határok nélkül. A szemelvényeket Tóth
Gy. László, Orbán Viktor egyik főtanácsadója gyűjtötte össze,
s a Kairosz Kiadó adta ki, a jobboldal (nemzeti-polgári oldal)
semmiből feltámadt sikerkönyvkiadója, amely Lovas István és
Bayer Zsolt műveinek megjelentetésével a politikai publicisztikák
terén - a sikerlisták tanúsága szerint - rendre rávert eladott
példányainak számaival baloldali-liberális versenytársaira.
Egyetlen jellemző idézet a megfigyelt korszakból:
"Bizony
Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális
megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem
elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz
rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába
lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy
Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)
Az
efféle dokumentatív gyűjtemények egyébként e korszak egy
különös paradoxonának örökbecsű megtestesítői. Az egyik
oldal harcosai fáradságot, pénzt nem kímélve összegyűjtik és
terjesztik a másik oldal, tehát az ellenség gondolatait.
Elrettentésképpen. Oly távol állnak ugyanis egymástól a két
fél megítélései és érzései, hogy elegendőnek tűnik a
másikéit csupán felmutatni ahhoz, hogy abszurditását,
valótlanságát, igazságtalanságát demonstrálni lehessen. S
csakugyan: a saját táborban puszta felvillantásukkal kellően erős
hatást (dühöt, elképedést, sérelmet) váltanak ki a túloldal
markánsabb (jobbára ugyancsak sérelmek fűtötte)
megnyilvánulásai. További különösség (paradoxon) - de ez már
inkább egyoldalú, mert csak az egyik törzsre jellemző jelenség
-, hogy tagjaiban saját szellemi termésükkel való szembesítésük
felfokozott harci idegességet okoz. Tóth Gy. László e
gyűjtőszenvedélye nyomán a balliberálisok támadásainak
célkeresztjébe került, s ez leginkább ennek az oldalnak a kettős
lelkületével magyarázható: egyfelől nem sokat válogat
eszközeiben, amikor a másik legyőzésén (szellemi,
egzisztenciális megsemmisítésén) fáradozik; másfelől viszont
retteg bármilyen listára kerüléstől, mert erről kegyetlen s
feledhetetlen (személyes vagy történelmi) emlékei vannak.
A
2001. év - a közelgő választásokra is javában készülődvén
már - meghozta a balliberális (antinacionalista) tábor újabb
sérelemgyűjteményét Antiszemita közbeszéd
Magyarországon 2000-ben címmel, a magyar mellett mindjárt
angol nyelven is. Ez is nyilvánvalóvá teszi azt az egyébként sem
titkolt szándékot (ld. pl. Tom Lantosnak az amerikai
képviselőházban Csurka nevezetes - 1992-es - "dolgozatával"
előadott "performance"-át), hogy a balliberális tábor
külső támogatással is igyekszik kellő politikai nyomás alá
helyezni (a politikailag korrekt szalonból kiszorítani) ellenfelét.
(Nem kendőzendő el, hogy e törekvések és kiadványok fő
szorgalmazói - a dolog természetéből fakadóan is - zsidó
szervezetek, illetve ezekhez kötődő személyek; módszerességükre
utal, hogy az "Antiszemita közbeszéd..."-et
sorozatnak szánják; már megjelent a soron következő évek
feldolgozása is.)
A
törzsi háború okai, indítékai között végezetül nem
elhanyagolható szerepet játszik az emberi természet meglehetősen
általános vonása, amely a harcot nem szereti kevésbé a békés
nyugalomnál. Erős késztetésünk van arra, hogy igaz (ha lehet,
esküdt) ellenséget válasszunk magunknak, amennyire csak lehet,
alázzuk meg, győzzük le, álljunk valamiféle bosszút rajta, s ha
már vérét nem vehetjük, erkölcsileg vagy politikailag sebezzük
meg, tegyük harcképtelenné. Sajnálatos vagy nem, de biológiailag
is úgy vagyunk megalkotva, hogy harc közben megnő az
adrenalinszintünk, szaporább lesz a lélegzetünk, pezsegni kezd a
vérünk, megtelünk életerővel. Ha ezek elmaradnak, egy idő után
hiánytünetek léphetnek fel. E tekintetben nincs semmi különbség
férfiak és nők között. Sőt! Tapasztalataim alapján
meggyőződéssel állíthatom, hogy a Kereszttűzben című
politikai csetepaté leglelkesebb nézői: hölgyek. Szülésznőtől
kezdve étteremtulajdonosig a gyengébbik nem mindenféle képviselője
lelkendezett már azon, hogy ez a kedvenc tévéműsora!
A
rajongó közönségnek egyébként elévülhetetlen érdemei vannak
a törzsi háború szításában, fenntartásában. Mindkét oldal
törzsi harcosait, akár az ókor sikeres gladiátorait, hangos és
folyamatos buzdításban és ovációban részesítik. Politikai
tévéműsorok nagy nézettsége, újságíró-olvasó találkozók
zsúfolt termei, dedikálások hosszan kígyózó sorai: mind
megannyi hitvallás és bátorítás a harcosok számára: veletek
vagyunk, tartsatok ki, csak így tovább!
Háborús
eszmék, célok
Háborúzáshoz
nem elegendő, hogy legyenek okai s indítékai, de szükség van
benne olyan lelkesítő eszmékre és világos vagy legalább derengő
célokra, amelyek megfelelő irányba terelik a harcosokat és
buzdító közönségüket.
A
magyarországi törzsi háború egyik hadviselő felének legfőbb
lelkesítő eszméje a magyarság mint nemzet (nemzetként
meghatározott közösség) sikerének emelése (de legalább
hangoztatása), szellemi és anyagi gyarapítása, illetve bárminemű
pusztításának (pusztulásának) megakadályozása. E legfőbb
lelkesítő eszmét "nacionalizmus"-ként szokás
definiálni, s ez az eszmei alap (fundamentum) a kiinduló pontja
minden más, rácsatlakozó részeszmének. Az "internacionalisták",
a "kozmopoliták", a "globalisták", a
"kommunisták", a "liberálisok", a "zsidók"
azért és annyiban ellenségek, s emiatt gyengítésük, legyőzésük
annyiban válik nemes céllá, amennyiben támadóik (egyébként
korántsem egységes) megítélése szerint törekvéseiket
fölérendelik a nemzet, a haza, a magyarság érdekeinek, s ennek
kísérőjelenségeként inkább gúnyolják a hazafiság emelkedett
megnyilvánulásait, nemzetvédő kísérleteit, vagy félnek tőlük,
semhogy megértenék vagy lelkesednének irántuk.
A
másik fél "legfőbb mozgósító eszméjé"-t
(fundamentumát) jóval nehezebb egyetlen kifejezéssel definiálni.
Ennek oka az, hogy az ő csoportképzésében a tagadás
(ellenségkép) jelenleg nagyobb szerepet játszik, mint az állítás.
A hajdani, népi demokráciának,
majd népköztársaságnak nevezett, társadalmitulajdonon
alapuló (előbb kemény, aztán puha, de
mindenképp) pártdiktatúra kommunistái és az
új individualista, emberjogi liberálisok
a rendszerváltás során azért találtak és találnak olyan
könnyen hangot egymással, mert, amivel keményen szemben állnak,
közös: a nacionalizmus, illetve ennek legkülönfélébb, falra
festett ördögei, mint például a szélsőjobboldali diktatúra,
fasizmus stb. Az olyan hajdani - baloldali - fő mozgósító eszmék,
mint a társadalmi egyenlőség, fejlődés, haladás, modernség,
szolidaritás (pl. a szegényekkel, kisebbségekkel) mára
másodlagossá vagy részlegessé váltak. Nem véletlenül vélekedik
Kis János filozófus az antinacionalista oldal két pártjáról a
következőképpen (még ha már csak a - 2002. évi - választások
után is):
"Az
MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs eszmei arculata,
nincs víziója a jövő Magyarországáról" [...] "Az
SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább úrrá
lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem
számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk
a középen lévő szavazóknak."24
Éppen,
mert Kis János egykor az SZDSZ egyik alapítója, elnöke és
ideológusa volt, véleménye hitelességéhez, megalapozottságához
nem férhet kétség. Ugyanebben az interjújában azt is
megállapította, hogy a Fidesz-kormány "egy életérzést
kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való
tartozás büszke érzését". Mint látható, a haladás
szinonimájaként értelmezhető (de legalább is érzékelhető)
dinamika és siker sem a baloldal eszmeiségének privilégiuma,
inkább a konzervatívnak és nacionalistának elkönyvelt, Fidesz
vezette jobboldalé, azaz "nemzeti" táboré.
Mi
hát akkor a nem-nemzeti (antinacionalista) oldal szellemiségének
lényege, melyre céljait is felfűzhetné (kitűzhetné)? Valójában
nincs ilyen. Az MSZP és holdudvara a szocializmus bukása óta egy
önazonosságát vesztett, identitászavaros politikai és kulturális
tömörülés, amelynek figyelmét kisebb részt a szellemi
útkeresés, nagyobb részt a hatalom megszerzésének és
megtartásának gyakorlati kérdései kötik le. "Az MSZP ne
legyen a nagytőke pártja" - fogalmazza meg óhaját Szili
Katalin elnökhelyettes, az Országgyűlés elnöke az egyik
aktívaértekezletet követő sajtótájékoztatón, 2003-ban25.
"Nem szokványos dolog hárommillió forintból négy év alatt
többmilliárdos céget csinálni - de nincs titkom: egy erőszakos
vidéki gyerek voltam, aki mert álmodni akkor is, amikor politikus
volt, és álmodik most is" - nyilatkozza Gyurcsány Ferenc, a
Medgyessy-kormány szocialista minisztere, "az ötvenedik
leggazdagabb magyar".26"Elfogadhatatlan,
hogy a gyermekek 74 százaléka nem jut el nyaralni, s a többség
nem ismeri meg a Balatont" - jelenti ki a szocialisták
kormányfője.27"Dőzsöltek
a kormánytagok Söjtörön. A rózsadombi Mágnáskertből
szállították az ételkülönlegességeket a kihelyezett ülés
utáni ebédre"28 -
olvashatjuk a szocialista - szabad demokrata kormányról. Az MSZP
többszöri választási győzelméből azonban levonható az a
következtetés, hogy a választópolgárok egyik felének
elfogadható ez a fajta pragmatizmus, s nem arra vevő, amit Orbán
Viktor Fideszes miniszterelnök hangoztatott (s amiben "kivételesen"
Kis János is egyetértett vele): "...amiért élni érdemes, az
a megélhetésen túl kezdődik".
Azok
a ritka eszmei megnyilvánulások, melyekkel az SZDSZ és holdudvara
éppen nem tagad (tehát amikor nem valamivel szemben fogalmazza meg
álláspontját, mint például az ún. kedvezménytörvény
esetében), hanem állít, leginkább valamely kisebbséghez, ezek
"pozitív diszkriminációjához" kötődnek. Valójában
azonban ezek mögött az állítások mögött is ott rejtőzik a
tagadás, a többségi akarat gyengítésére irányuló hatalmi
törekvés vagy a többségi akarat érvényesülésének
akadályozása mint önvédelem.
Jelszavak,
jelképek, példaképek
A
jelszavak, jel- és példaképek megválasztása ugyancsak
megkönnyítette az SZDSZ beskatulyázását.
A szabad demokraták "Tudjuk, merjük,
tesszük"szlogenje nem csupán radikalizmusukat
(rendszerváltoztató eltökéltségüket) fejezte ki, de -
kellőképpen "nemzeti" érzülettel foncsorozott
szemüvegen át figyelve - felelőtlen (egoista,
individualista) rámenősségüket is, hűvös hatalmi
megfontolásokra való hajlamukat, amellyel könnyedén lépnek át
érzelmi, erkölcsi gátakon. Jelképük, a három szabad madár
szintén jól tükrözte az individuum szabadságának vágyát,
amely mögött nincs ott a földhöz, a hazához való ragaszkodás
súlyos felelősség- és kötelességérzete. S végül az a tény,
hogy az SZDSZ példaképei között ott díszelgett Jászi Oszkár,
ugyancsak azt a benyomást - és hamarosan meggyőződést -
erősítette meg, hogy a szabad demokraták a polgári átalakulás
útját olyan internacionális (kozmopolita, zsidó)politikus
nyomában keresik, aki életében a Kun Béla- és a Rákosi-féle
kommunistákkal (szocialistákkal) ugyan szembe került, de amikor
választania kellett a magyar nemzeti törekvések
és a magyarellenes nemzetközi törekvések
támogatása között, akkor bizony az utóbbira tette le a voksát.
Összehasonlításképpen:
az MDF jelképe egy stilizált tulipán, magyar népdalok, magyar
népművészetek kedvelt motívuma, a földből hajt ki, a nép, a
nemzet, a magyarság virágzását fejezi ki. A vörös szegfű, a
szocialisták jelképe szintén "földhözragadt", ám nem
kötődik erősen a hazai földhöz, a magyar népi hagyományokhoz.
A
jelképek erősen leegyszerűsített, sűrített formában fejezik ki
egy-egy csoport kötődéseit, eszméit, világlátását. Ezért
kiválóan alkalmasak a csoporthatárok (törzsi határok)
kijelölésére, a "barát" és az "ellenség"
megjelölésére, ezzel együtt toborzásra és ellenségképzésre.
A rendszerváltás eddigi, háborús időszakát, mondhatnánk,
magától értetődően végigkísérte a jelképek sűrű politikai
"szerepvállalása", folyamatos felmutatásuk, rombolásuk,
és nem kevésbé elorzásuk kísérlete. Szent koronás címer vagy
Kossuth-címer; címer micisapkával és Szent Korona onanizáló
angyalokkal; II. János Pál "cápalátogatása"; a vörös
csillag, a sarló és kalapács mint diktatórikus jelképek
betiltása (a horogkereszttel együtt); Horthy-temetés kontra
holokauszt-megemlékezések; Terror Háza kontra Holokauszt Múzeum;
holokauszt-óra az iskolákban; Szent Korona az Országházban (a
Nemzeti Múzeum helyett); millenniumi zászlók szerte az országban;
déli harangszó a Magyar Televízióban; templomról templomra
vándorló harangszó a Magyar Rádióban: legyen, ne legyen; zsidó
sírok meggyalázása, keresztek ledöntése; a nemzeti kokárda
viselése a választásokig (Fidesz), a nemzeti kokárda viselése a
Fidesz "kirekesztési törekvése" ellen (Kovács László,
az MSZP elnöke); tisztelgés Károlyi Mihály szelleme (szobra)
előtt, tüntetés Károlyi szelleme ellen; koccintás a román
miniszterelnökkel, tüntetés a magyar miniszterelnök koccintása
ellen; és így tovább.
A
jelképek politikai jelentőségére leginkább a kisajátításukra
és elorzásukra (átvételükre) való erős késztetés mutat rá.
A fiatal demokraták által választott név (Fidesz) és jelkép (a
"magyar" narancs) kezdetben megfelelt a párt - akkor még
- harsány liberalizmusának; amikor azonban figyelmét egyre inkább
a jobboldali, "nemzeti" felfogású tömegek (megnyerése)
felé fordította, a magyarság, a nemzet iránti elkötelezettségét
is egyértelműen és határozottan demonstrálnia kellett. Ezt
szolgálta az idővel a Fidesz nevéhez kapcsolt "MPP",
azaz Magyar Polgári Párt megjelölés; de ugyanez állt annak a
politikai lépésnek a hátterében is, amidőn a Fidesz vezette
kormány kellőképpen ünnepélyes keretek között átszállíttatta
a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból az Országházba.
Minél
kevésbé ideologikus egy párt vagy egy politikai személyiség,
vagyis minél gyakorlatiasabb (azaz haszonelvűbb), annál
könnyedébben változtatja meg a jelképekhez és jelszavakhoz való
viszonyulását a politikai haszon reményében. A szabad demokraták
köreiben, kiket erős antinacionalizmus jellemez, (a sajtó
értesülései szerint) még az is vita tárgya volt, szabad-e
jelképüket, a három madarat nemzeti színekbe öltöztetni. Nem
véletlen, hogy a párt nevében a mai napig nem szerepel sem a
"magyar", sem a "nemzeti". Az MSZP mint az MSZMP
utódpártja elhagyta nevéből a második M-et (azaz a "munkás"-t),
de megőrizte az elsőt (azaz a "magyar"-t); ám
szólamaiban egészen addig kerülte a "nemzeti" kifejezés
használatát, ameddig a Fidesz "agresszív" térnyerése
ezen az oldalon nyelvhasználatának megváltoztatására nem
kényszerítette. A 2002. évi választásokon a párt leendő
kormányát már mint a "nemzeti közép" kormányát
határozta meg, s különféle programjai nevéhez rendre a "nemzeti"
jelzőt biggyesztette. Működésének első időszaka alapján
tárgyilagosan megállapítható, hogy egyébként meglehetősen
intenzív (ld. a száz napos programot) ténykedésének semmilyen
értelemben nem lett kedvezményezettje valamiféle "nemzeti
középréteg", vagyis a "nemzeti" retorika voltaképp
nem bizonyult többnek (szó szerint véve) olcsó kampányfogásnál.
Miközben tehát az MSZP tartalmilag nem lépett túl
antinacionalista politikáján, a szólamok, gesztusok szintjén ez
nem áll távol tőle. Hasonló okból kell fontosságot
tulajdonítanunk a következő ténynek, felismerésnek: a Terror
Házát, mely hadat üzen a kettős mércének, mert mindenféle
tömeg- és népirtást elítél, ezért nagyon is ideologikus és
szimbolikus jelentőségű, a szabad demokraták minden lehetséges
eszközzel támadják (Demszky Gábor főpolgármester az ún.
pengefalak lebontásáért száll síkra, Pető Iván képviselő az
Országgyűlésben a múzeum költségvetésének felére
csökkentését kezdeményezi), az MSZP - pragmatikus -
miniszterelnöke, Medgyessy Péter azonban "magánlátogatásra"
megy a Terror Házába, a vendégkönyvben dicsérő szavakkal
illeti, s miután a parlament valóban megszavazza a költségvetési
támogatás drasztikus csökkentését, még arra is ígéretet tesz,
hogy anyagi támogatást nyújt majd a működéséhez.
Az
igazi jelentőségüket az adja ezeknek a gesztusoknak, hogy a
jelképek - habár egyelőre politikai megfontolású - elfogadása
elvileg esélyt ad a (majdani) tartalmi elfogadásukra is. Noha a
Szent Koronát a Fidesz vitte az Országházba, ma már az MSZP-s
házelnök, Szili Katalin díszeleg vele; önmaga népszerűsítésének
szorgalmazása azonban óhatatlanul együtt jár a Szent Korona
további népszerűsítésével, még szélesebb körű
elfogadtatásával. A baloldali szavazók eddig esetleg kikapcsolták
a televíziót, hiszen a híradókban csak a Fideszes házelnök vagy
Orbán Viktor miniszterelnök gyerekekkel való parolázását
lehetett látni a koronát őrző katonák és vitrin
szomszédságában; most már viszont rokonszenves politikusuk miatt
ők is bekapcsolva hagyják. Mára eljutottunk odáig, hogy a Szent
Korona másolata előtt avatják a tiszthelyetteseket (a Hősök
terén!), a Népszabadság pedig háromhasábos címmel (Eskü
a koronamásolat előtt) és képpel számol be az
eseményről.29 Hasonló
történik '56 eszméjével is. 1956 októbere eddig április 4. és
november 7. ellenpontozása volt, s mint ilyen, alkalmas volt arra,
hogy nevében a régi-új elvtársakat és támogatóikat minden
évben legalább egyszer kifütyülhessék (mint Medgyessy Péter
szocialista miniszterelnököt és egykori szigorúan titkos belügyi
tisztet, vagy Göncz Árpád, Kuncze Gábor és Mécs Imre szabad
demokratákat). A Fidesz-kormányzás alatt Wittner Mária még azt
is megtehette, hogy az Országgyűlés ünnepi ülése keretében
szembesítse az "elvtársakat" régi bűneikkel. A mostani
miniszterelnök, Medgyessy Péter szemlátomást megelégelte a
dolgot, és többek között Boross Péter egykori MDF-es
miniszterelnök (kissé rejtélyes) segítségével alkut kötött a
békülékenyebb ötvenhatosokkal; különféle támogatások (no meg
állami kitüntetések) fejében, kimondva-kimondatlanul azt várja
tőlük, hogy ne támadják oly gyakran és leplezetlenül, ennek
pedig várhatólag az lesz a hatása, hogy ötvenhat az eddiginél
kevésbé lesz a "nemzeti" oldal jelképe; szimbolikus -
rendszerváltoztató - jelentősége is rohamosan csökken,
megünneplése nem is olyan sokára egyike lesz a kötelező s
kellőképpen kiüresedett állami megemlékezéseknek (ha ugyan nem
az már ma is).
A
MSZP dupla sikere (2002. évi országos és helyi választások)
nyomán koalíciós partnerének, az SZDSZ-nek is némileg
megváltozott - "pragmatizálódott" - a jelképekhez való
viszonyulása. A szabad demokraták pártja korábban egyedüliként
utasította el az ún. kedvezménytörvény (státustörvény)
megszavazását, a választások után - s a szocialisták
kezdeményezte módosításokkal - elfogadta. A változtatás inkább
technikai és jelképes, semmint tartalmi (anyagi) elemeket érintett,
éppen ezért cseng hamisan Kuncze Gábor pártelnök magyarázata,
mely szerint ebben a formájában már ők is támogatni tudják.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a pártban háttérbe szorultak,
vagy még ki is szorultak onnan azok a befolyásos személyiségek
(Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós), akik elvi kérdést
csináltak abból, hogy a magyar kormány semmilyen formában ne
erősítse a nemzeti köteléket, különösen ne - akár
szimbolikus, akár tényleges - státusteremtéssel, "magyar
igazolvány"-nyal. Kis János (egykori pártelnök) és Hack
Péter ("civilben" a Hit Gyülekezete oszlopos tagja)
távozása is a Kuncze-féle gyakorlatias szemlélet erősödését
jelzi, ez pedig - ha szerényebb mértékben is, mint a
szocialistáknál - szintén esélyt teremt a törzsi szellemek
valamelyes visszaszorítására.
Nem
tűnik véletlennek - hanem egyazon folyamat, tendencia logikus
következményének -, hogy ugyanekkor a másik (a "nemzeti")
oldalon is erősödik a pragmatikus pártvezetés árfolyama, vagyis
valamelyest csökken a jelképek s a mögöttük levő ideológiák
szerepe. Abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy Medgyessy
Péter titkosszolgálati érintettségének napvilágra kerülése
nemhogy megcsappantotta volna, de még növelte is a miniszterelnök
népszerűségét; továbbá abból a tényből, hogy az MSZP
száznapos "osztogató" programjával meg tudta nyerni a
szavazók java részét; ám a "nemzeti" retorika
elégtelennek bizonyult a MIÉP számára, hogy a parlamentbe
kerüljön, s elégtelennek a Fidesz számára, hogy szavazóbázisát
maradéktalanul megőrizze; nos mindebből az MDF vezetése arra
felismerésre jutott, hogy neki is a pragmatikusabb vonalvezetést
kell erősítenie. Balsay István frakcióvezető lecserélése
Herényi Károlyra, ki addig a párt szóvivője volt, s
"ideológia-mentesség" jellemzi, már ennek jegyében
történt.
A
háborús tendencia csökkenését azonban csak hosszú távra és
sokáig csak szerény mértékűnek kell elképzelni. A többé-kevésbé
ideológiátlan, pragmatista pártvezetések térnyerését és ezzel
párhuzamosan a kevésbé átpolitizált közélet kialakulását
erőteljesen gátolja a jelképekhez való viszonyulás két
jellegzetessége: egyfelől a nagyfokú ösztönösség, érzékenység,
fogékonyság; másfelől a politikusok ezt meglovagoló
kényelmessége. Hiába "szent" elhatározása a
Medgyessy-kormánynak, hogy csökkenti az ideológiai ellentéteket s
igyekszik betemetni az árkokat, ha egyszer az "antinacionalista"
törzs tagjaiban (harcosaiban) elementáris (azaz ösztönös,
zsigeri) ellenszenv (ha ugyan nem gyűlölet) támad önmagukban
egyébként ártatlan szimbólumokkal szemben. Abban a pillanatban,
hogy e törzs hatalomra kerül, harciasabb (ösztönösebb) egyedei,
csapatai jogot formálnak arra, hogy a nekik nem tetsző jelképeket
eltakarítsák útjukból, kitakarítsák a közéletből. Eközben
azonban nem csupán ösztöneik, de hatalmi megfontolásaik is
dolgoznak bennük: a jelképek megtámadása viszonylag egyszerű
eljárás (akció) arra, hogy az információkkal, eseményekkel
túlzsúfolt világban úgy vonják magukra a köz figyelmét, hogy
ez ne kerüljön pénzbe vagy különösebb fáradságukba.
A
Magyar Rádióban a Kádár-idők egykori cenzora feszegette: nem
kellene-e felhagyni azzal az Orbán Viktorék alatt bevezetett
szokással, hogy minden nap más magyar templom harangja szólal
meg a Déli Krónikában.
Hódmezővásárhelyen
a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ)
Csongrád megyei ifjúsági tagozata kifogásolta, hogy a
közterületen lévő négy lobogó közül kettő az újfasiszta
mozgalmak által is szimbólumként használt árpádsávos zászló.
Kérték a polgármesteri hivataltól, hogy távolítsák el az
aktuálpolitikai tartalmakat is hordozó jelképeket. A város
jegyzője (Korsós Ágnes) a Népszabadság tudósítójának
kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem kívánják eltávolítani
őket, s indoklásként hozzátette: "a Szent István téren
azok az Árpád-házi királyokra emlékeztetve, az Európai Unió
zászlajával és a magyar nemzeti lobogóval együtt szerepelnek".
Úgy tűnik azonban, hogy a nagy múltú napilap érdeklődése nem
volt haszontalan, mert a polgármester (Lázár János) azonmód
felülbírálta a döntést, s a következőket mondta ugyanaznap
ugyanannak a tudósítónak: "az évnek ebben az időszakában
1996 óta rendszeresen tartanak történelmi megemlékezéseket,
azóta senki nem kifogásolta az Árpád-házi királyok
zászlaját", de azt is hozzátette, hogy "nem volt
szándékukban szélsőséges szimbólumokra is emlékeztető
jelképeket közterületre kifüggeszteni, ezért a két kifogásolt
zászlót eltávolíttatta, és elnézést kér mindazoktól,
akiknek az érzéseit megsértették a lobogók".30
A
sikeres akción felbuzdulva a Fővárosi Közgyűlés
városrendészeti bizottságának szocialista elnöke (Danielisz
Béla) tiltott önkényuralmi jelképpé kívánta nyilváníttatni
az árpádsávos lobogót, mondván, e jelkép kötődik a nyilas
korszakhoz, így használata a különböző rendezvényeken
jogszabályellenes, bár nincs megnevezve a büntető
törvénykönyvben. Kérte az igazságügy-miniszter (Bárándy
Péter) állásfoglalását, hozzátéve, hogy ha a minisztérium
jogértelmezése szerint e jelkép nyilvános használata jelenleg
nem sért jogszabályt, kezdeményezni fogja a Btk. módosítását.31
A
teljes képhez tartozik, hogy a dobozi református lelkész pedig
azt kívánta elérni, hogy a helyi szovjet katonai emlékmű
fenntartását nyilvánítsák bűncselekménynek, mondván, a
tetején egy tiltott önkényuralmi jelkép, az ötágú vörös
csillag díszeleg. Feljelentése nyomán a békéscsabai városi
rendőr-főkapitányság megtagadta az ügyben a nyomozást, amikor
pedig ez ellen a lelkész panasszal élt, ezt előbb a megyei
főügyészség, majd a Legfőbb Ügyészség is elutasította.
Nemcsak
az "ellenséges" jelképek ösztönös elutasítása, de a
megszokott jelképekhez való ösztönös - olykor nagyon is
korszerűtlen - ragaszkodás is törzsi háborúnk egyik jellegzetes
kísérőjelensége. Ilyen jelképként (is) értelmezhető például
a "felszabadítás" vagy az "antifasizmus". Olyan
érzékeny gondolkodású és tollú íróember, mint például Eörsi
István, aki ('56 után) megszenvedte a kommunizmus börtönét (de
aki rendszerváltozásunk kezdetén azon sajnálkozott, hogy a
kommunizmus szellemileg nem irtotta ki a jobboldalt32),
teljes meggyőződéssel vallja, hogy a szovjet megszállás
Magyarország számára felszabadítás volt. Szerinte a Szovjetunió
"nem véletlenül" volt a demokráciák szövetségese,
hanem azért, hogy "folytatódhasson az emberi történelem".
"Nehéz értelmezni ezt az állítást annak fényében -
állapítja meg Ungváry Krisztián történész -, hogy 1939
augusztusában »a történelem folytatása« (valójában
érdekszférái kiterjesztése) érdekében Sztálin a nácikkal
fogott össze a demokráciák ellen."33 Ugyanitt
arra is figyelmeztet, hogy ha a felszabadítás szándéka vezette
volna a szovjet vezetést, "akkor nem várták volna ki például
Varsó előtt, hogy a nácik megsemmisítsék a felkelőket, nem
hoztak volna bábkormányt akkor, amikor működött legitim lengyel
kormány." Az egyéni élmény - vonja le a történész a
következtetést - nem feltétlen azonos a politikai kategóriákkal.
És az sem igaz, hogy akik nem felszabadulásként élték meg a
történteket, azoknak többnyire meg is volt az okuk a további
bujkálásra, hiszen "olyan antifasiszta politikusok, mint
Kovács Imre vagy Bethlen István sem felszabadulásként élték meg
1945 változásait, és érzelmeikben százezrekkel, ha nem
milliókkal osztoztak".
"Antifasiszta
politikusok" - írja Ungváry Kovácsról és Bethlenről; ami
azonban a negyvenötöt közvetlenül megelőző és követő évekre
nézve teljesen helyénvaló, mára teljesen anakronizmus. Az
"antifasiszták" és különféle szervezeteik
(mindenekelőtt a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége)
múlhatatlan rögeszméjük fogságában a nacionalisták fasisztává
maszkírozásával foglalatoskodnak, s ezzel óhatatlanul is a nemzet
rémisztgetésén és megosztásán fáradoznak. Amikor Ungváry
Krisztián kívánatosnak ítéli, hogy a történelmi
megemlékezéseket (például Budapest "felszabadításáról")
ne kirekesztő retorikával tartsák, és azokat az egyébként
ártatlan katonákat is meg lehessen gyászolni, akik a védők
oldalán pusztultak el, akkor joggal fűzi hozzá: "A MEASZ-szal
történő megemlékezés azért problematikus, mert ez a szervezet
1989 előtt a polgári antifasiszta ellenállás tagjait nem vette
fel soraiba, kirekesztette őket az ellenállás történetéből és
az ő önkritikus megkövetésükig e szervezetnek a demokrácia
melletti elkötelezettsége megkérdőjelezhető."34
Stratégiák,
taktikák
MSZP
A
jegyzőkönyv tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter
a következőt jelentette ki a korábbi rendszer végóráiban, az
MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén: "A feladat a
pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni,
hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére
álljon!"35Ugyanez
a politikus a Boross-kormány végóráiban a következőt
nyilatkozza: "Ami ma a hatalom csúcsán történik, nem más,
mint hatalomátmentés!"36
E
két idézetben ott rejlik az MSZP politikai taktikájának és
stratégiájának lényege: a pártjelleg (ideológia) eltűnhet, de
a hatalmat át kell menteni (meg kell őrizni, meg kell szerezni);
ehhez bármilyen (antidemokratikus) eszköz használatát
megengedhetőnek tartják a maguk a számukra, ám ellenfeleiknek
minden efféle törekvését (vagy akár csak a látszatát is) szóvá
kell tenni. Ez a fajta felfogás szinte egyenes folytatása egy olyan
hatalmi tömb múltjának, amely egyszer már megízlelte az
egyeduralmat; amely a politikai tömörülések közül egyedül
gyakorolhatta a hatalmat, s tehetett szert hatalomtechnikusi
jártasságra; s amely elvesztette kommunista (szocialista)
ideológiája helyénvalóságába vetett hitét.
Azonban
- s ez irányultsága tekintetében nem kevésbé fontos - egy
pillanatra sem veszítette el antinacionalista meggyőződését.
Kissé leegyszerűsítve: kommunistából "átment
kapitalistába", azaz minden gond nélkül levette, sutba vágta
régi ideológiai ruháját s felöltötte egykori "esküdt"
ellenségéét; eközben azonban egyetlen darabot megőrzött a
régiből: antinacionalizmusát. Nem volt törvényszerű, hogy ez
így legyen. Ha a rendszerváltoztató liberális pártoknak négy
igenes akciójukkal nem sikerült volna Pozsgay Imrét politikailag
megrendíteni (sőt, kiütni); ha az MDF-ben a szólamok szintjén is
kevesebb lett volna a kommunistázásra és tavaszi nagytakarításra
való hajlandóság; s végül ha a gazdasági hatalomátmentéshez
az MSZP nem kapott volna felbecsülhetetlen mértékű támogatást -
aktív közreműködést - Nyugat "kapitalistáitól",
akkor az MSZMP utódpártjában nagyobb szerephez juthatott volna a
"nemzeti" vonal (beleértve az elsősorban vidéki bázisú
reformköröket).
A
Törzsi vonások (A négy igen tükrében) című fejezetben
bővebben, illetve részletesebben is foglalkozom többek között az
MDF stratégiájával, ezért itt csak a legfontosabb elemeket és
összefüggéseket ragadom ki.
Az
MDF nemzetileg erősen elkötelezett ("nacionalista")
vezető személyiségei kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a
rendszerváltozást, azaz a (többpárti) demokráciára való
átállást használják ki egy - számukra - magasabb rendű cél
elérésére: teremtessék meg végre a magyar nemzet igazi
függetlensége, s pártok feletti, össznemzeti összefogással
alakíttassék ki és követtessék az a (harmadik) út, amely
valóban a magyarság megerősödéséhez, felemelkedéséhez
vezethet. Ezért a meghatározó vezetők, Csoóri Sándor, Lezsák
Sándor, Bíró Zoltán, Csurka István egyaránt azt a stratégiát
szorgalmazták, hogy hosszú távon egyezségre kell jutni az MSZP
Pozsgay-féle vonalával. Ezzel összhangban (azaz ennek megfelelő
taktikai okokból) az MDF kerülte a kormányzó párttal szembeni
drasztikus, látványos fellépéseket (tüntetéseket,
akciózásokat), nehogy Pozsgayt gyengítsék velük.
Pozsgay
négy igenes veresége után, úgy tűnt, nem maradt reális esélye
a közös - pártok feletti, megegyezéses - "nemzeti út"
kialakításának. Az addigi ügyvezető elnök (s nem mellékesen
Pozsgay küzdőtársa és barátja), Bíró Zoltán helyére
megválasztott pártelnök, Antall József akképp igyekezett az MDF
arculatát kialakítani, hogy a másoktól való megkülönböztetésben
a "modern" (nemzeten belüli) párttörésvonalak kapjanak
főszerepet: így lett az MDF jobboldali (jobbközép), keresztény,
konzervatív és nemzeti liberális (megkülönböztetendő a "nem
nemzeti", univerzalista liberálisoktól); ez a politikai
palettán végleg eltávolította s kellőképpen távol tartotta az
MSZP-től; miként tartja még ma is (2004-ben), Dávid Ibolya
elnöklése idején.
Antall
felfogása szerint élesen ellentétes ideológiájú és
érdekeltségű felek között szoros (kormányzati) együttműködés
nem képzelhető el, de kölcsönösen előnyös megállapodás igen.
Ezért kötötte meg az SZDSZ-szel (az első szabad választáson a
győzelem esélyével ringbe szállt de csak a második helyett
megszerezte párttal azt a híres-hírhedt paktumot, amely ún.
kétharmados (sarkalatos) törvényekben szabad utat biztosított a
kormánynak (pontosabban a törvényhozásnak). A megegyezés ára
azonban két olyan, az ellenzéknek adott engedmény volt, amelyek -
közvetett módon - hamarosan az MDF kettéosztódásához vezettek.
A szabad demokraták embere, Göncz Árpád lehetett a köztársaság
elnöke, és az MDF az (akkoriban még monopolhelyzetet élvező)
közszolgálati rádió és televízió elnökének kinevezési
jogáról is lemondott. E kulcspozíciók átadása az MDF
népi-nemzeti (Csurka István vezette) szárnya szerint döntő
mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MDF nem tudta érvényesíteni
kormányzati akaratát (és céljait), ezzel szemben az ellenzék az
első pillanattól fogva szabadon és eredményesen gátolta ezeket,
azaz többé-kevésbé érvényre juttatta a maga törekvéseit. A
népi-nemzeti szárny stratégiai felfogását hűen tükrözte
elszánt vezetőjüknek a Magyar Fórumban (saját lapjában)
megjelentetett (1992. augusztus 20. ünnepére időzített) nevezetes
írása. A Néhány gondolat a rendszerváltozás két
esztendeje és az MDF új programja kapcsán37 nem
hagy kétséget afelől, hogy a magyar nemzet és magyar demokrácia
legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt ("Budapest -
New York - Tel-Aviv tengely"-t) tekinti, amely hazai
támogatóival (támogatottjaival) egyetemben a magyar nép
kivéreztetésén, vagyonának elkótyavetyélésén, piacainak,
munkaereje olcsóságának gátlástalan kihasználásán fáradozik.
Csurka meghirdette a Magyar Út Körök mozgalmát, s a párton
belüli hatalom átvételére készült. Legnagyobb belső ideológiai
ellenlábasai, a párt nemzeti liberálisai, nyíltan antiszemitának
bélyegezték, egyikük (Debreczeni József) egy "ellenséges"
lapban (a Népszabadságban) Csurka írását egyenesen náci
alapvetésnek nevezte. A tagság többségének állásfoglalását
(mondhatnám, törzsi lelkületét) híven tükrözi, hogy e vitában
(harcban) határozottan Csurka mellé állt. De még az is kétséges
volt, hogy Antall József, ki egyébként népszerű volt, többséget
szerezne-e az 1992 végén esedékes pártelnök-választáson
Csurkával szemben. Éppen ezért Antall indítványára a tisztújító
országos gyűlést a következő év elejére halasztották; a
nép-nemzetiek megnyerésére (kiengesztelésére) pedig kizárták a
pártból a nemzeti liberálisok neves személyiségeit. Antall
egyensúlyozó taktikája, úgy tűnt, bevált: Csurka (és
nemzetstratégiája, a magyar út) a belső választáson végül is
alulmaradt, sőt, a pártból is távozni kényszerült. Csurka új,
nyíltan nacionalista pártot szervezett, amelynek neve ugyancsak
sűrítve tartalmazza (jelképezi) alapítója felfogásának
lényegét: Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP).
Az
MDF tehát megszabadult törzsi harcosaitól, a nyílt háborúzás
innentől kezdve többnyire a párton kívül folytatódott. 1994-ben
azonban ez sem mentette meg az MDF-et a súlyos választási
vereségtől.
Talán
már nem is olyan meglepő, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének
legnagyobb belső harcai is a nemzethez való viszonyulás stratégiai
és taktikai kérdéseinek mentén zajlottak. Radikalizmusa és
erősen hangoztatott kommunista- (kommunizmus-) ellenessége részben
kifejezte, részben elfedte a párt lényegét: vezetői és hívei
többsége a gyors és erőteljes rendszerváltozást szorgalmazta, a
régi rendszer mielőbbi lebontását, az elvtársak távozását, s
egyúttal a többpártrendszer és piacgazdaság mielőbbi
kiépítését; ám a szélesebb nyilvánosság elől rejtve maradt,
hogy a párt meghatározó személyiségei, vezető ideológusai az
MSZMP megroggyanása, Kádár bukása után a legnagyobb ellenségnek
már a nacionalizmust (a nemzeti ideológia s táborának
feltámadását, gyors térnyerését) tekintették. Igencsak
kockázatos, de annál sikeresebb akciójukkal, a négy igenes
szavazással (mint már utaltam rá, s később részletesen is
kifejtem) elejét vették azoknak a törekvéseknek, amelyek a
nemzeti erők pártok feletti összefogására irányultak.
Szemben
az MDF-fel, amely a (gyengülő) hatalommal inkább megegyezésre
törekedett, nem kockáztatva az esetleg kisebb, de biztosabb
eredményeket, az SZDSZ inkább az ütközésekre: konfrontációkra,
tekintélyrombolásokra építette politikáját (ld. "Tudjuk,
merjük, tesszük!"). Ehhez kiváló alapot és lehetőséget
nyújtott számára az MSZMP legitimációs válsága, amely Pozsgay
Imre bejelentésével és Nagy Imréék díszes újratemetésével
tetőzött: ha ugyanis ötvenhat "népfelkelés" volt, s a
felkelők hősök, forradalmárok, és nem valamiféle bűnös
ellenforradalmárok, akkor a kádári rendszer - hiába is
hangoztatta, állította propagandájában - nem a (dolgozó) nép,
nem az igazság érdekében létezett és működött, hanem éppen
ezek ellenében. A szovjet mintájú diktatúrák mindig is a
demokratikus látszatokra épültek; de korábban a látszat és a
valóság szembesítői ellen - szintén szigorúan a törvényesség
látszatával - a rendszer azonnal retorzióval élt (élhetett), ez
a lehetőség pedig a legitimációs látszat szertefoszlásával
elveszett. Az SZDSZ ennélfogva a saját pályáján verhetett rá a
Pártra: amit a kinyilvánított jog (a törvény betűje) engedett,
illetve garantált, azt kérték keményen számon a hatalmon,
illetve maradékán. Így vették elő az alkotmányban létező, de
addig használaton kívül porosodó népszavazás intézményét is
a négy igenes akcióhoz. Vagy pattintották ki a lehallgatási
botrányt, amelynek során a hatalmat ellenzéki személyek
törvénytelen megfigyelésével szembesítették. (Tegyük hozzá, a
függetlenedő - pontosabban: önállósodó - média odaadó
támogatásával.) Tölgyessy Péter, a kerekasztal-tárgyalások
egyik szabad demokrata kulcsfigurája ekképpen értékeli jogi
jártasságuk és következetességük rendszerváltozásban
betöltött szerepét:
"További
nehézséget jelentett, hogy a szervezetek egy része alig
rendelkezett megfelelő képzettségű, tárgyalóképes
személlyel; különösen a jogi, kodifikációs szaktudás
hiányzott [...]. Profi politikusokkal és szakemberekkel álltunk
szemben. Az ellenzéki szervezetek küldöttei intellektuálisan
súlyosan alulmaradtak volna, ha nincs meg az a szakértelem,
amelynek nem kis részét a szabad demokraták adták.
Szövetségeseink a tárgyalások alatt nemegyszer neveztek
bennünket erőszakosnak, túlzottan radikálisnak, mert bizonyos
elveinkből nem voltunk hajlandók engedni. Ám hajthatatlanságunk
eredményeként gyakran olyan pozícióba került az ellenzék, ami
később sikert hozott."
[Az
MDF hivatalos lapjában] "...a Magyar Fórumban is olvasható,
hogy a Magyar Szocialista Párt legjobb úton van az igazi nemzeti
reformpárttá alakuláshoz, ellenben a Szabad Demokraták
Szövetsége gyökértelen párt. Mégis, azt hiszem, a méltatlan
vádaskodások csak a felszínt jelentik. A lényegi különbség a
politikai stratégiában van: a szabad demokraták nem elitváltást,
hanem rendszerváltást akarnak. Egy igazi, jelző nélküli
európai jogállamot, valódi piacgazdaságot, hathatós szociális
védőhálót. Mindezt a lehető legrövidebb úton szeretnénk
elérni: kompromisszumképesen, de a rossz alkukat elkerülve."38
A
jog iránti fogékonyság, illetve a politikai stratégia és taktika
részeként az általános emberi, kisebbségi, demokratikus jogokra,
jogállamiságra való hivatkozás szervesen következett a párt
liberális jellegéből; s minden bizonnyal alapítóinak és
legkitartóbb szavazóbázisának szocializációjából. Ellenzéki
szerepkörükből adódóan hiányzott az a társadalmi
beágyazottságuk (és bázisuk), amelyet a marxista baloldal az
előélete (tartós hatalma, kipróbált hatalomtechnikái) folytán
megszerzett és valamelyest mindig is megőrzött magának.
Jellemzően urbánus és antinacionalista (internacionális)
beállítottságukból adódóan nem tudhattak gyökeret verni
azokban a nem baloldali rétegekben sem, amelyek identitásában
(értékrendjében) meghatározó szerepet kapott a magyarsághoz,
nemzeti hagyományokhoz, kereszténységhez, családhoz, földhöz
(vagy ezek valamelyikéhez) való kötődés. Tartós támogatást
attól a viszonylag szűk rétegtől remélhettek, amely - különböző
okoknál fogva, de egyöntetűen - a világra való nagyobb
nyitottságtól, a nemzeti hagyományok, érdekek és értékek óvása
helyett az ország modernizálásától, a nemzetközi (globális)
folyamatok, multikulturális hatások akadálytalan beengedésétől
várta (s várja) sorsa jobbra fordulását, kiteljesedését. Az
1990. évi országos választáson a szabad demokraták még
versenyben voltak az első helyért, kis híján a legtöbb
szavazatot szerezték. Felmérések szerint egyfelől a városi
értelmiségből, másfelől a szakképzetlen, tanulatlan rétegekből
tevődött ki támogatóik köre. Fontosabb azonban, hogy a soha meg
nem ismétlődő, magas népszerűségüket rendszerlebontó
radikalizmusuknak köszönhették (no és a médiának, amely ezt
jobbára rokonszenvvel közvetítette), tehát valami tagadásának,
és nem állításának. Ugyanez elmondható még ma is, amikor pedig
társadalmi elfogadottságuk a parlamentbe jutás szintjének (5 %)
közelébe esett vissza: hogy egyáltalán bejutottak, azt most
Fidesz-ellenes, kemény kampányuknak köszönhették.
A
szavazókra vonatkozó felmérési adatok ismeretében a párt
természetesen kezdettől fogva igyekszik olyan stratégiát
kialakítani és követni, amellyel tartósan kiszélesíthetné
bázisát. Keresi azokat az értékeket, amelyek kevésbé nemzet
felettiek, ilyen értelemben kevésbé talajtalanok, kevésbé
absztraktak (mint amilyenek például az általános emberi jogok).
Tölgyessy Péter, Kis János utódja az elnöki székben,
felvillantott egy lehetséges stratégiát: "patriótább párt".
Maga a kifejezés is hűen tükrözi a helyzet bonyolultságát, azt,
hogy a feladat szinte megoldhatatlan - a szabad demokraták számára.
(Mint látni fogjuk, a Fidesz számára nem bizonyult annak.) Az
SZDSZ legbefolyásosabb vezetői és legelkötelezettebb támogatói
a "patrióta" szót - beállítottságuknak megfelelően -
a nacionalizmusnak tett engedményként fogták fel, amely egy
jellemzően ideologikus és lelkében mélyen antinacionalista
"csoport" számára egyszerűen elfogadhatatlan.
Voltaképpen helyesen érzékelték és értékelték, hogy bázisuk
számottevő növeléséhez nacionalizmus-ellenességükből
túlságosan sokat kellene engedni; nemzeti ("nacionalista")
szólamokat kellene hangoztatniuk, nemzeti jelképeket erősíteniük.
Ennek a csoportnak a "rémképzeletében" azonban ez az út
egyenesen az alantas ösztönök, indulatok elszabadulásához vezet,
ne adj Isten, népirtáshoz.
Tölgyessy
Pétert, ki elsősorban a vidéki tagságra és a belső polgári
körökre támaszkodott, a párt urbánusai (antinacionalistái)
megbuktatták, helyére egy olyan jelképes figura került (Pető
Iván), aki már személyében deklarálta: az SZDSZ (többé) nem
hajlandó (a feltétlenül szükségesnél és indokoltnál) jobban
rejtőzködni. Tölgyessyt - kétségbevonhatatlan jogi
felkészültségén és politikai elemzőkészségén túl - minden
bizonnyal az is pártelnöki székbe segítette, hogy személyével
mintegy cáfolni lehetett a közvélemény lappangó ítéletét,
mely szerint az SZDSZ zsidó párt volna. Pető Iván kinevezése egy
időre ezt a taktikát, a látszatra építést, illetve a "nemzeti"
vonások erősítését szorította háttérbe. Pető irányítása
alatt azonban olyan alacsonyra zuhant a szabad demokraták
népszerűsége, hogy visszatáncoltak egy fél lépést, s Kuncze
Gábor személyében olyasvalakit ültettek (segítettek) előbb a
frakcióvezetői posztra, később az elnöki székbe, és jelöltek
végül miniszterelnöknek, "akinek a szülei nem zsidók és
nem is kommunisták"; és ideológiamentes pragmatizmusával
képes egyfelől elkerülni a "nemzeti" politizálásnak -
az SZDSZ számára nyilvánvaló - csapdáját, másfelől a pártot
mégis olyan népszerűségi szinten tartani, amely legalább a
parlamentbe jutáshoz elegendő, s ezen keresztül - a koalíciós
alkudozások révén - néhány fontos miniszteri és egyéb poszt
megszerzéséhez.
A
Kuncze Gáborral a Törzsi trilógia számára készített
interjú39 alátámasztja
a szabad demokraták mostani stratégiájának helyességét. Kuncze
kiválóan egyensúlyozik azon a kötélen, amely kijelöli azt a
keskeny ösvényt, amelyen a szabad demokraták identitásuk feladása
nélkül járhatnak. A pártkirakatba csak azt és annyit hajlandó
kitenni, ami és amennyi "politikailag korrekt", vagyis
különösebb kockázat nélkül vállalható. Ez pedig a
liberalizmus. Nem hajlandó a "nacionalizmus",
"patriotizmus" felé elvinni a pártot; de nem azért nem,
mert a pártvezetőség és a tagság egy része érzelmileg
elfogadhatatlannak találná és ezért nem is tehetné, hanem
szigorúan elvi ok miatt: mert nem fér bele
liberalizmus-felfogásába. Nem hajlandó foglalkozni a párt
semmiféle esetleges zsidó kötődéseivel, mert felfogása szerint
nem mint zsidók, hanem mint a liberalizmus hívei kötődnek a
párthoz. Az sem érdekli, van-e valamilyen összefüggés
(korreláció) a zsidó származás és liberalizmus támogatása
között. Ha más nem, saját személye, piarista végzettsége
meggyőzi erről: nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki a
liberalizmus értékeit vallja, ennélfogva semmi értelme veszélyes,
faji síkra terelni a kérdést, hol milyen származásúak vannak
(ebben vagy abban a pártban). Nem hajlandó megvizsgálni azt sem,
hogy van-e valamilyen ellentét liberalizmus és "nemzeti"
politika között. Minden magyarországi pártot eleve nemzetinek
tart, hiszen - véli - mindegyik a nemzetnek akar jobbat, mindegyik a
nemzet felemelkedésén fáradozik; az ezzel ellentétes állításokat
pedig alantas kirekesztési törekvésnek tekinti. Azt a fajta
politikát pedig, amely a nemzeti szimbólumok kisajátításával, a
nemzeti szólamok hangoztatásával igyekszik híveket szerezni, a
nacionalizmussal való veszélyes játéknak tekinti.
Ha
a "politikailag korrekt" minősítés szabályait
elfogadjuk, valóban nem helyes (nem szerencsés) dolog azt figyelni,
vannak-e valamelyik pártnak zsidó kötődései. Ha viszont meg
akarjuk érteni, hogy az egymás mellett (mellől) indult két
liberális párt, az SZDSZ és Fidesz milyen okból választhatott és
választott oly látványosan más politikai stratégiát, hogy a
közös akcióktól végül eljutottak a teljes szembefordulásig,
egymás politikai tönkretételének törekvéséig, akkor egyszerűen
megkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a zsidósághoz fűződő
viszonyukkal, viszonyulásukkal is.
A
Fidesz fiatal vezetői és követői számára a lappangó
népi-urbánus, nem-zsidó - zsidó ellentét nem tartozott azok közé
a társadalmi konfliktusok közé, amelyekkel nekik bármi gondjuk
vagy dolguk lett volna. Az, hogy esetleg zsidók is akadnak a párt
vezető posztjain, úgy vetődött fel egyáltalán, hogy az első
szabad választások küszöbén a szocialista fiatalok egyik
szervezetének, a Baloldali Ifjúsági Tömörülésnek (BIT) az
aktivistái a Fidesz plakátjainak feliratát Zsideszre javították.
Hogy valóban vannak zsidó származásúak, az pedig a balliberális
sajtónak abból a különös szokásából derülhetett ki, hogy
mihelyt valaki zsidó létére aktív szerepet vállal a balliberális
politika ellen (s a "nemzeti", jobboldali politika
mellett), rá nézvést egyszeriben megszűnnek a "politikailag
korrekt" bánásmód játékszabályai, lehet a származását
firtatni, sőt, díszzsidónak nevezni (ahogy ezt a HVG tette például
Deutsch Tamással, a fiatal demokraták egyik frontemberével).
Úgy
tűnik, a Fidesz fiataljainak a szabad demokraták köreihez
viszonyított, legalább egy generációnyi időeltolódása
("késése") döntőnek bizonyult, több szempontból is.
Ez a generáció már nem köti össze egymással "automatikusan"
a jobboldaliság, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a népirtás
fogalmát, s nem gondolja úgy, hogy a kommunizmussal (szemben a
nacionalizmussal) önmagában nincs semmi baj, csak azokkal a
klikkekkel, amelyek a bűnöket elkövették. E generáció
felfogásának tükre és jelképe a Terror Háza, amelyben egyaránt
helyet kapnak a jobboldali és baloldali diktatúrák (terrorok)
borzalmai, áldozatai. Az ő életükben a holokauszt borzalmai már
nem annyira égő és fájó emlékek, hogy ki tudnák törölni, el
tudnák feledtetni mindazokat, amelyeket az ő életük kommunista
rezsimjei követtek el. Az Ötvenhat utáni megtorlás akasztásai, a
Kádár rendszer akár kemény, akár puha változatának folyamatos
hazugságai számukra nem viszonylagosak és nem gondolják, hogy
ezért megbocsáthatók lennének, hanem életük abszolútumai, s
ezért éppen olyan kevéssé felejtendők és megbocsátandók, mint
a holokauszt. Az ő szüleik között - sőt, soraikban - is találni
volt párttagokat, pártfunkcionáriusokat, hamarabb bukkanni azonban
közöttük zsarolással együttműködésre kényszerített
titkosügynökre, mint hajdani ávóstisztre, körömszaggató
vallatóra. Érintettségük is inkább taszítja őket a
baloldaltól, semhogy a régi cégér átfestésére bátorítaná
őket; annyira azért mégsem voltak érintve, hogy a felelősségen
is osztozniuk kelljen (mert ez már a rózsaszínre mázolást
ösztönözhetné).
Hogy
e felfogásbeli különbségek a két pártban és szellemi
holdudvarukban milyen markánsan léteznek, azt jól mutatja, milyen
sajátságosan viszonyul néhány, ugyancsak jelképerejű politikai
személyiség a Terror Házához. Demszky Gábor, Budapest
főpolgármestere támogatta azokat a közgyűlési kísérleteket,
amelyek mondvacsinált ügyekkel igyekeztek megakadályozni vagy
megzavarni a Terror Háza működését. (Például arra hivatkozva,
hogy az ún. pengefalak zavarják a gyalogos közlekedést.)40 Pető
Iván szabad demokrata országgyűlési képviselő kezdeményezte a
Terror Háza állami támogatásának felére redukálását. (A
kiállításon szerepel édesapja neve - és nem mint áldozaté.) S
végül: Nancy Goodman Brinker, az Egyesült Államok akkori
budapesti nagykövete (aki nyilatkozataiban többször utalt zsidó
szármázására) tüntetőleg nem volt hajlandó meglátogatni a
terror múzeumát. A National Post nevű kanadai lap cikke szerint
márpedig ez nyilvánvaló üzenet: Amerika nagykövete úgy véli,
hogy a posztkommunisták jelentik az antiszemitizmus és a nácizmus
magyarországi újjáéledése elleni fő bástyát.41
A
Kovács András által a magyar zsidóság bő mintáján végzett
felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye szerint a hazai
zsidóság legerősebb összetartó köteléke a holokauszt
emléke.42 A
holokauszthoz való viszonyulásnak ezért - "politikailag
korrekt" felfogás szerint - vízválasztó szerepe van: aki
bármilyen módon és mértékben relativálja (pl. úgy, hogy a
kommunista népirtásokkal egy napon emlegeti - azaz például egy
múzeumban emlékezik meg róluk), az emlékének elhomályosításán
ügyködik, s közvetve vagy közvetlenül, akarva vagy akaratlanul
esetleg megismétlődését idézi (idézheti) elő. Ha eközben
jobboldali, "nemzeti" erőkkel kokettál, vagy lép
bármilyen formában együttműködésre (akár csak szóban vagy
gesztusokkal), az nem kerülheti el a nacionalista, "antiszemita"
megbélyegzést; ez csupán idő s kedvező alkalom kérdése.
Az
SZDSZ - kötődései miatt - nem választhatta, nem járhatta be ezt
az utat. Mivel szemében az abszolút bűn a holokauszt; s minthogy
szemében a baloldaliság bástya, mely megvéd ellene, a
jobboldaliság viszont tápláló tüze, a szabad demokraták
liberalizmusa sehol másutt nem köthetett ki, mint a szocialisták
mellett, kik vagy megszabadultak nacionalistáiktól, vagy háttérbe
szorították őket. Ámde a fiatal demokratáknak több lehetőségük
is volt. A baloldalhoz fűződő kötődésük és a
holokauszt-borzalmaktól való érzelmi függőségük is gyengébb
volt. Az első szabad választások után, ellenzéki pártként nem
tudták magukévá tenni a szabad demokraták zsigeri meggyőződését,
hogy az MDF, illetve az Antall József miniszterelnök vezette
kormánykoalíció nagyobb ellenség volna a régi rendszer
kiszolgálóinál, a gazdasági hatalom gátlástalan átmentőinél.
Szemben a szabad demokratákkal, Orbán Viktorék nem tüzelték a
kormány ellen 1990-ben a taxisblokád lázadóit, s nem követelték
a kormány lemondását. Orbán Viktorék elég erősnek érezték
magukat arra, hogy liberális pártként külön útra lépjenek, s
elég eltökéltnek ahhoz, hogy a szocializmus (kommunizmus) alatt
kompromittálódott korosztályok után ők vegyék kézbe a
hatalmat.
Itt
lépett a színre a magyar média, amelynek szabad demokrata
elkötelezettjei szívügyüknek tekintették, hogy ezt - a külön
utat - megakadályozzák. Miközben Horn Gyuláék szép csendben
átmentették maguknak, ami csak átmenthető volt, a sajtó heteken
keresztül egyetlen átmentésgyanús ügytől zengett: az MDF-Fidesz
pártházakciótól. Mint emlékezetes, az egyik balliberális
újságíró nyíltan megfenyegette Orbánékat, a szemétkosárból
vették ki, oda is fogják visszahajítani őket.43 Orbánék
Fideszből távozó ellenfeleit (pl. Fodor Gábort) e média hangosan
dicsőítette. Le is zuhant a párt népszerűsége a töredékére.
Az
1994. évi választások küszöbén a külön út kétségtelen
kockázatokat rejtett magában. A szabad demokraták a
szocialistákkal való közös politikai fellépéseikkel,
Demokratikus Chartás demonstrációikkal már voltaképpen
megkötötték a maguk leendő szövetségét. Az SZDSZ szívesen
látta volna maga mellett (maguk között) a Fideszt is, de
választási szövetségük sokáig lebegtetett lehetősége végül
meghiúsult. A Fidesz, mint a múlt ideológiáitól és törzsi
viszályaitól (ennek emlékeitől) nem terhelt, nem sújtott, vagyis
alapvetően pragmatikus párt tisztán gyakorlati okokból nem állt
kötélnek. Egyfelől megtapasztalták, hogy a szabad demokratákra
(és sajtójukra) csak addig lehet számítani, amíg úgy táncolnak,
ahogy ők fütyülnek; ebből a kistestvér szerepből pedig
mindenképp ki akartak szállni. Másfelől a Fidesz - lévén nem
"született" antinacionalista párt - azt is észrevette,
hogy az SZDSZ-féle szigorú antinacionalizmus, amely a nemzet
fogalmát valósággal szükségtelennek, sőt, zavarónak érzi
politikájában (stratégiájában), eleve csak szerény támogatást
remélhet a magyarországi választók köréből. Ugyancsak
felvetődött - legalább a szirénhangok szintjén - a
szocialistákkal való valamilyen szintű kapcsolatfelvétel,
választási együttműködés gondolata (a pragmatizmusba ez is
belefér), csakhogy ettől sem lehetett remélni, hogy a választások
után a Fidesz diktálhasson. A kényszerű helyzet bölcs - s a
rákövetkező időben helyesnek bizonyult - döntéshez vezetett: a
Pozsgay (s az általa képviselt "nemzeti" politika)
megbuktatásában még aktív szerepet játszó liberális párt
retorikájában (is) szembefordult az antinacionalistákkal és a
"posztkommunistákkal", az SZDSZ-szel és az MSZP-vel, s
egyúttal megcélozta a "nemzeti közép", a "jobbközép"
helyét, mely akkor lényegében szabad volt. A kisgazdák (FKGP) a
vidéket képviselték, belső harcaik s Torgyán József szélsőséges
hangütése egyébként sem tette vonzóvá őket a "polgárok"
számára. A kereszténydemokraták pártja (KDNP) a közfelfogás
szerint mégiscsak "vallásos" és "konzervatív",
azaz rétegpárt, amelynek az általa képviselt értékek tágabb
körű elfogadtatására csak akkor lett volna némi esélye e
posztszocialista országban, ha belső villongásai nem tették volna
ugyancsak hiteltelenné. Az MDF-et az első négy év kamikázé
kormányzása kivéreztette. A MIÉP-et pedig - mely vállalta
nacionalista mivoltát - a szélsőséges jobboldal képviselőjének
könyvelték el. Tehát a látszat - a szép számú nemzeti párt
jelenléte - ellenére a túloldalon valóban létezett egy olyan
választói tömeg, amelyik kereste a maga "gazdáját". A
Fidesz-nek mint pragmatikus és kellőképpen lendületes, célratörő
pártnak a részéről teljesen logikus volt az a gondolat, hogy ez a
gazda akár ő is lehetne.
Pragmatizmusának
lényege és jelentősége, hogy (liberalizmusa ellenére - vagy
éppen valóságosan liberális felfogása miatt) nem alakultak ki
benne azok a súlyos előítéletek, amelyek eleve eltántoríthatták
volna a nemzeti, illetve jobboldalhoz való közeledéstől. Szemben
a szabad demokratákkal, Orbánéknak - fiatalságuk ellenére - volt
elég beleérző képességük és bölcsességük megérteni és
elfogadni a nemzeti érzések, nemzeti kötelékek, sőt a
kereszténység szerepének fontosságát. Orbán Viktor el tudta
fogadni és hitelesen el tudta játszani azt a szerepet, hogy ő
volna az, akire Antall József (halálos ágyán) ráhagyta politikai
örökségét, s kívánságát, mely így hangzott: "keresztény
Magyarországot akarok". Attól a pillanattól kezdve pedig,
hogy Orbán Viktor a nyilvánosság előtt megkérdőjelezte a szabad
demokraták nemzeti elkötelezettségét, a "fiúk"
váratlanul megtapasztalhatták azt az elemi erejű lelkesedést,
sőt, szeretetet is, amely nem máshonnan zúdult rájuk, mint az
addig "magyarkodónak", "horthystának" mondott,
nacionalistának, szélsőjobboldalinak vagy éppen "antiszemitának"
bélyegzett tömegekből. E kétségtelen tény eldöntötte nem csak
a Fidesz, de az egész magyar jobboldal ("nemzeti" oldal,
"nemzeti törzs") jövőjét is: az előbbi, úgy tűnik,
örökre s visszavonhatatlanul otthagyta a balliberális tábort; az
utóbbi pedig - a fiatal demokratáknak köszönhetően - végre
kiszabadulhatott a baloldali hegemónia fojtogató szorításából.
Van
azonban a Fidesz "nemzeti" vonásának egy olyan táplálója
(ösztönzője) is, mely mellékszálnak tűnhet, mégis több annál.
Édesapja (Németh Géza) nyomdokain haladva, Németh Zsolt, a
második vagy harmadik sorszámú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa (a
pártban alelnök, az Orbán-kormányban külügyi politikai
államtitkár) már a rendszerváltozás kezdetén kivitte a majdani
miniszterelnököt Erdélybe, aki ott olyan jól érezte magát (az
őt övező figyelemtől és szeretettől), hogy ennek
következményeképpen indult el hamarosan a bálványosi nyári
táborok szervezése. Bálványoson évről évre, leginkább határon
inneni (Fideszes) és túli ifjú politikusok és
politikusreménységek cseréltek eszmét (s töltöttek kellemes
napokat) egymással. Ha Németh Zsolt nem lett volna, nem biztos,
hogy megszületett volna a bálványosi találkozó. Az azonban tény,
hogy az antinacionalista (balliberális) pártoknak nincs
Bálványosuk. S az is tény, hogy amikor Kovács László
szocialista párti külügyminiszter (a "nemzeti közép"
politikája jegyében) 2003. március 15-én, Marosvásárhelyen
ünnepi szónoklatba fogott, olyasmi történt, ami anyaországi
vendéggel, politikussal még sohasem. Kifütyülték. Nem alaptalan
tehát feltételeznünk, hogy a két nagy párt vezéreinek Erdélyhez
való viszonyulása, illetve Erdély hozzájuk való
"viszontviszonyulása" pártjuk "nemzeti"
politikáján is erős nyomot hagy, főleg, ami e politika
komolyságát és hitelességét (illetve komolytalanságát és
hiteltelenségét) illeti.
Törzsi
harcosok
Nincs
törzsi háború törzsi harcosok nélkül. Mivel valódi háborúzás
zajlik (bár leginkább fizikai tettlegességek nélkül), itt is
szükség van szellemi irányadókra (ideológusokra), hadvezérekre,
propagandistákra, bajvívókra (vitézekre), névtelen
közlegényekre, befolyásolható tömegekre, gazdasági
háttérteremtőkre (pénzcsinálókra), ügynökökre és vannak
persze árulók is. A törzsi jelleg rányomja bélyegét a (törzsi)
harcosokra is.
Mivel
az antinacionalista törzset az jellemzi, hogy valaminek a
tagadásaként (történetesen a nacionalizmus ellenében) áll össze
(nem nemzeti) liberálisokból és (politikai értelemben vett)
baloldaliakból, ezért e törzsnek nincs igazi szellemi vezére,
eszmeadója (fundamentalistája). A törzsön belül elvileg lehetne
éppen egy vezérük a liberálisoknak, egy pedig a szocialistáknak,
de nincs, és ennek alapos oka van. A szabad demokraták szellemi
köre és környezete viszonylag élesen kettéválik: Kis János, a
párt alapítója és első elnöke meglehetősen szigorúan követné
az "igazi" liberális elveket és hagyományokat,
elhatárolódva az MSZP pragmatizmusától, amelybe (példának
okáért) Medgyessy Péter miniszterelnök ügynökmúltjának
(annak, hogy a Kádár-rendszerben a belső elhárítás szigorúan
titkos tisztje volt) elhallgatása is minden további nélkül
belefér. Kuncze Gábor mostani elnök ezzel szemben a
"reálpolitikára", a túlélésre helyezi a hangsúlyt, és
ez alig észrevehetően különbözik csak az SZDSZ koalíciós
társának felfogásától.
A
szocialisták velejéig pragmatista (hatalomszerző, hatalomtartó)
felfogásának lényegéről ugyancsak sok mindent elmond az MSZP
elnökeinek egy-egy árulkodó megnyilvánulása. Horn Gyula egy
puszta "Na és?"-sel fogadta az átvilágító bírák
megállapítását (az ún. ügynöktörvényben való
érintettségéről) és felszólítását (mondjon le
miniszterelnöki posztjáról); Kovács László pedig a 2002. évi
választások megnyerése után az orbáni "Merjünk nagyok
lenni!" felhívásra a "Merjünk kicsik lenni!"
választ ítélte a legmegfelelőbbnek... Hogy ez a szellemiség
(pontosabban: gyakorlati útmutatás) ne maradjon követők nélkül,
arról - egyebek között - a balliberális törzs egyik jeles
újságírócsapata (mondhatnám: gyors bevetésű médiakommandója),
a hétfő esti Újságíróklub gondoskodott, amelynek tagjai
visszhangozták Kovács eme óhaját. Azaz "lássuk be, még
mérlegelni se szabad, mi lenne, ha nem csatlakoznánk az Európa
Unióhoz, mivel Magyarország számára ez maga lenne a vég".
Az Európa Unió közösségéhez való feltétlen csatlakozás
ugyancsak felfogható antinacionalizmusként, vagyis az ország
nemzetközi vizekre való irányításának maradéktalan
végrehajtásaként. Hiszen a "feltétel nélküliség" nem
jelent ugyan alkumentességet, jelenti viszont egy lehetséges,
kedvező alkupozíció (a csatlakozás nem csak a csatlakozónak
érdeke, de a befogadóké is) szolgai feladását. Tény, hogy a
baloldal két parlamenti pártjának hangadói botrányosnak ítélték
és kétszínűségnek nevezték a Fidesznek pusztán azt a
törekvését, hogy Magyarország is szabja meg csatlakozása
feltételeit.
De
igazi szellemi vezérek nélkül is nagy összhang alakult ki
balliberális oldalon a tekintetben, hogy a fő ellenség a
nacionalizmus és annak "fel- és lemenői", azaz minden,
ami rokonságban van vele. Kutatásaim alapján fontosnak tartom
leszögezni (s többször is hangoztatni) azt a meggyőződésemet,
hogy a balliberális oldal törzsi harcosainak zömét őszinte
meggyőződés vezérli akkor, amikor "önként és dalolva"
- tehát bármiféle összeesküvés, külső irányítás nélkül -
szembeszáll a nacionalizmus (és rokonai) vélt és valós
veszedelmeivel. Nagyon kevesen jutnak a tudatosság,
a cinizmus, a hatalmi arrogancia olyan szintjére, amelyen jól
felfogott egyéni (anyagi és presztízs-) érdekek és jól
kiszámított politikai, hatalmi megfontolások döntik el, milyen
álláspontokat foglalnak el és milyen harcmodort alkalmaznak. A
neves és névtelen törzsi harcosok legtöbbje számára szinte
megingathatatlan meggyőződéssé vált, hogy nem igazán létező,
nem igazán kifejezett, de "töredékeiben" mégis őrzött
("baloldali", "liberális", "humanista")
értékeik védelmében úgy tehetik a legtöbbet, hogy minden
lehetséges módon szembeszállnak a jobboldalról ("szélsőjobbról")
leselkedő ("náci", "fasiszta", "rasszista",
"antiszemita", "horthysta") veszélyekkel,
"diktatórikus", "kirekesztő" törekvésekkel.
Fontos tisztában lennünk például azzal, hogy a "túloldal"
egyik legnevesebb és legvérmesebb harcosa (bajvívója), Eörsi
István író, aki a ZDF német televízióban éppenséggel azon
sajnálkozott, hogy - némi sarkítással - a kommunizmussal együtt
nem halt ki rögtön az egész magyar jobboldal is, történetesen a
lehető legtisztább hittel s a lehető legnagyobb jószándékkal
gondol és mond ilyeneket. Erre a megállapításra éppen ama cikkei
alapján juthatunk, amelyekben nem kevésbé vérmesen lép fel
némely, a saját köreiben ugyancsak általános felfogással
szemben (pl. az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús
politikájának megítélésében). Eörsi István véleménye tehát
nem a média és a politika által normaszintre emelt (normává
merevített) "politikailag korrekt" álláspontokhoz
igazodik, nem is törzsének aktuálpolitikai szükségleteihez,
hanem kizárólag saját belső mércéjéhez. Az ilyesféle, minden
igaztalan vagdalkozásuk ellenére bizonyos értelemben tisztességes
(mert egyenességük okán tiszteletre méltó) törzsi harcosokat a
"nemzetiek" részéről egy kalap alá venni azokkal, akik
kizárólag a hatalom megszerzésére és megtartására
összpontosítanak, több mint hiba: bűn. Tisztában vagyok vele,
milyen nehéz elfogadni ezt, amikor a vagdalkozás nem egyszerűen
igaztalan, de olykor durva, sőt még alpári is (ld. pl.
"Cápalátogatás"); mégis azt hiszem, ha van különbség,
akkor a tisztánlátást csakis az segíti, ha ezt észre is vesszük.
A
névtelen törzsi harcosokról ugyanezt gondolom. Túlnyomó
többségük nem azért utasítja el a "nemzeti" oldal
"hazafias", "keresztényi" politikáját, mert ők
"nemzetellenesek", "idegenszívűek",
"hazafiatlanok" volnának; a Szent Koronát nem azért
látták a múzeumba illőnek, s tiltakoztak az Országházban való
elhelyezése ellen, mert eleve rosszat akartak volna a magyarságnak,
a nemzetnek; ellenkezőleg. Őszintén úgy vélték, e modern korban
szinte anakronisztikus dolog egy "vallási", "történelmi"
ereklyének ekkora politikai fontosságot, jelentőséget
tulajdonítani. Ha tehát igaz az, hogy a balliberális oldal neves
és névtelen törzsi harcosai között, minden látszat ellenére,
megszámlálhatatlanul többen vannak az "őszinték", a
"jóhiszeműek" (csak éppen "másképp"
gondolkodók), akkor a "nemzeti" törzsnek - politikája
megfogalmazásakor - érdemes e tényből kiindulnia. E ("nemzeti")
törzs vezéreinek s ütközésre éhes harcosainak meg kellene
érteniük, hogy amikor magukat "nemzeti"-nek, pártjukat
"nemzeti" pártnak deklarálják, amikor úgy döntenek,
hogy március 15. után is hordani kívánják a kokárdát, akkor
ezt a túloldalon nagyon sok nem valóságos (nem "ősi",
nem "kiengesztelhetetlen", nem "esküdt")
ellenség valódi kirekesztésként éli meg, s voltaképp csak ennél
fogva válik igazi ellenséggé: valóságossá,
kiengesztelhetetlenné.
Mindazonáltal
kétségtelennek tűnik: a balliberális oldal "szellemi"
mozgásait legmarkánsabban a "nacionalizmus"-
("antiszemitizmus"- stb.) ellenesség, ezekkel
összefüggésben - értelemszerűen - a tagadás, a lejáratás, a
rombolás, a pusztítás határozza meg a mai napig. Hadvezérektől
(pl. Kovács László), magas rangú törzstiszteken át (pl. Lendvai
Ildikó) elszánt szellemi terroristákig (pl. Haraszti Miklós) és
buzgó médiakatonákig (pl. Juszt László) fáradhatatlanul azon
igyekeztek és igyekeznek, hogy a nemzeti tábor életképes
próbálkozásait hamvukba halasszák, próbálkozóit (Pozsgay
Imrétől kezdve, Antall Józsefen át Orbán Viktorig) leszorítsák
a politika porondjáról. E "munkához" felbecsülhetetlen
segítséget nyújtott számukra negyvenöt év szocialista
ideológiája, amely meglehetősen széles körben és tartósan
beleégette a tömegekbe (azaz a közvélemény könnyen
befolyásolható részébe), hogy ami "nemzeti", ami
"nacionalista", ami "jobboldali", az legalábbis,
gyanús, de inkább főbenjáró bűn. S ugyancsak kezükre játszott
a történelem, amely a zsidóirtás (holokauszt) nyomán - egyébként
nagyon helyesen - mély bűntudatot égetett a mérvadó
közvéleménybe. Ennek a bűntudatnak elegendő a
szélsőjobboldaliság, a fasizmus, a nácizmus, az antiszemitizmus
puszta gyanúja (tehát akár az alaptalan vádaskodás), hogy
elutasítsa magától mindazt, amit e gyanú körbeleng.
Az
antinacionalista harc eredményes anyagi érdekszövetséget
teremtett eszme, politika és tőke között. Az SZDSZ-nek, noha
kérlelhetetlen antikommunistaként indult, és holdudvarának
kommunistákkal szembeni kérlelhetetlensége azonmód elpárolgott,
mikor az MDF (a legnagyobb "nacionalista" párt) nyerte meg
az első szabad választásokat. A balra húzó médiának is
köszönhetően a szocialisták háborítatlanul végrehajthatták
Horn Gyula nevezetes útmutatását (az MSZMP vagyonát át kell
menteni, de úgy, hogy a párt eltűnjék mögüle). Az SZDSZ
hatalomban tartásában érdekelt nemzetközi bankok fenyegetőleg
léptek el Antall Józsefékkel szemben: a tőkéjük kivonásával
zsarolták őket, ha az MDF nem lép egyezségre a szabad
demokratákkal. Soros György amerikai nagyvállalkozó (tőzsdei
spekuláns) dollármilliókat fektetett be a magyar társadalom
szellemi (és piaci) megnyitásába (a "nyitott társadalom"
megteremtésébe). A nyugati demokratikus országok profitéhes
vállalkozói közös üzletelésbe fogtak a régi elvtársakkal,
akik ekképp a multinacionális vállalkozások keretei között
ápolták tovább az internacionalizmus eszmeiségét. A
"nacionalistákkal" az efféle üzleteket nyilván jóval
nehezebben lehetett (volna) nyélbe ütni, hiszen ők gyakrabban
hivatkoztak volna a nemzeti érdekekre, egyáltalán szorgalmazták
volna a nemzeti vagyon védelmét, ráadásul jobbára a vagyonon
kívül ültek.
A
különböző (látható vagy láthatatlan) síkokon folyó harcokat
és szövetkezéseket bőséges számú ügynök igyekezett
eredményesebbé tenni. Horváth József, a belső elhárítás
egykori csoportfőnöke az otthonában tett látogatásom során
megerősítette azt a Grósz Károlytól szerzett (nem sokkal halála
előtt, magnószalagra rögzített) értesülésemet, hogy az újonnan
alakult politikai pártokat ("különösen a történelmi
pártokat") "ellátták" titkosügynökökkel. Neveket
nem volt hajlandó mondani ("addig vagyok biztonságban"),
de állítása szerint egy-egy kényes témában (pl. az
igazságtételében) a leghangosabb szószólók rendre a
titkosügynökök voltak. Természetesen nem könnyű ezt az egyszerű
tényt a maga teljességében ábrázolni. A médiában eme ügynökök
mint törzsi harcosok, elszánt bajvívók tűntek fel a mit sem
sejtő "nemzetiek" oldalán és szemében. Nem lehet
azonban tudni, hogy ezek az ügynökök meddig maradtak meg
hivatásukban, hányan, meddig maradtak és maradnak rejtve, s főleg:
a rendszerváltozás óta kit szolgálnak. Esetleg már átálltak,
vagy még mindig ügynökök, árulók? Létezésük (akárcsak az
alvilágban nem egyszer felbukkanó társaiké) nem hanyagolható el
a rendszerváltozás alakulása tekintetében, sőt, talán sorsdöntő
is, ám e könyvben nem tudok e kérdéssel bővebben foglalkozni.
(Ez, mondanom sem kell, külön kutatást és külön könyvet
érdemelne.)44
A
"nemzeti" oldalnak - éppen azért, mert ezt a törzset
elsődlegesen nem a puszta tagadás gyűjti és tartja egybe, hanem
az igenlés: a nemzeti kötődés, a nemzet sorsáért való (tehát
szintén jóhiszemű, jó szándékú) aggódás -, vannak szellemi
vezérei (fundamentalistái). Mivel azonban ez az oldal sem egységes,
egyszerre több is akad: külön a mérsékelt nemzetieknek (Antall
József), külön a radikális nemzeti-polgári liberálisoknak
(Orbán Viktor), és külön a radikális népi-nemzetieknek (Csurka
István). Ez korántsem jelenti azt, hogy szoros megfelelés lenne a
nemzeti táboron belüli tömbök és a szellemi vezérek között.
Antall József szellemi vezérként való elfogadottságán sokat
rontott (feltétlen hívei körét jelentősen szűkítette)
"úriembersége", "tehetetlensége",
"gyámoltalansága": azaz, hogy nem tudott sikeresen (de
legalább "keményen", "drasztikusan")
szembeszállni politikai ellenzékével, beleértve az ellenzéki
szerepet játszó értelmiséget és médiát is. Miközben elvileg
felszámolták a szocializmust, miközben elvileg a jobboldal
kormányzott (uralkodott), a népi-nemzeti radikálisok számára úgy
tűnt, hogy változatlanul tartja magát a baloldali hegemónia,
továbbra is ők, az egyszeriben "demokrata" bőrbe bújt
apák és a "liberális" bőrbe bújt fiúk gyakorolják a
tényleges hatalmat, ők döntik el, hogyan kell gondolkodni és
minek kell történnie ebben az országban.
Csurka
István e szellemi fundamentumról szállt szembe Antall Józseffel.
Noha az MDF elnökségéért folytatott küzdelmüket 1993 elején
végül Antall József nyerte meg, a demokrata fórum akkori
sajtóirodájának vezetőjeként magam is úgy tapasztaltam, hogy a
tagság többsége inkább Csurka radikális, semmint Antall
megfontolt nézeteit osztja. Csakhogy Csurka érvelési
fundamentumának szerves része volt a "Budapest - New York -
Tel-Aviv tengely", s emiatt nem csak a baloldal, de számtalan
jobboldali (nacionalista) szemében is szalonképtelennek számított.
Szókimondásával, radikalizmusával Csurka sok hívet szerzett
magának és új pártjának (a MIÉP-nek), de (vélt vagy valós -
ezt később vizsgálom) "antiszemitizmusával",
"idegengyűlöletével" sokat is veszített.
Orbán
Viktor, ki pártjával az SZDSZ mellől indult, de helyét mindinkább
a jobboldalon kereste, rendkívül hatékonynak bizonyuló
szellemi-politikai fundamentumot alakított ki: eszmeiségében
Antallhoz, radikalizmusában Csurkához hasonult, eközben azonban
nem hagyta veszni azokat a "liberális" híveiket sem,
akik, ha csak csekély mértékben is, de fogékonynak mutatkoztak a
nemzeti retorikák, kötődések iránt. Mindennek lett közös
szüleménye az új név is (Fidesz Magyar Polgári Párt), amely az
eredeti névhez hozzákapcsolta a nemzetieknek kedves "magyar",
és a liberálisoknak, szabadelvűeknek kedves "polgári"
szót.
Orbán
Viktor és pártja ügyesen kihasználta liberális gyökerét; azt a
tényt, hogy emiatt kevésbé volt sebezhető a szokásos
"nacionalista", "antiszemita", "fasiszta",
"szélsőséges" stb. vádaskodásokkal. A "magyar
nemzetnek" tett olyasféle gesztusaikkal, mint hogy az ország
házában kerestek méltó helyet a magyar Szent Koronának, vagy
hogy (a kedvezménytörvénnyel) kitüntetett (magyar) státust
igyekeztek biztosítani a határon túli magyarságnak, vagy az
olyasféle üzenetekkel, mint hogy "Merjünk nagyok lenni",
"Merjünk nagyot álmodni", úgy tudtak rokonszenvezők
milliós táborára szert tenni, hogy egyszerre szippantották fel a
mérsékelteket és a radikálisok java részét. Eltekintve attól a
legszélen elhelyezkedő néhány (pár ezer?) törzsi harcostól,
akik úgy vélték, hogy Orbánék nemzeti retorikája nem több,
mint színjáték (amelynek keretében szépen meg lehet mindazt
csinálni a magyarokkal, ami csak kívánatos a nemzetközi tőkének),
gyakorlatilag az egész jobboldal valóban úgy tekintett az ifjú
miniszterelnökre, mint a nemzet (a nemzeti oldal) felszabadítójára;
olyan szabadságharcosra, hősre, aki nem csak szellemi vezetője, de
egyszersmind ügyes hadvezére is.
A
törzsi háború hagyományos mezején, a nacionalista és
antinacionalista ideológiák síkján 2002-ben valószínűleg nem
is lehetett volna megverni Orbánékat. Noha a választási
eredmények végső elszámolásánál minden bizonnyal nyomott
valamennyit a latban azoknak a szavazóknak az elvesztése, akik
komolyan vették Kovács Lászlóéknak a szélsőjobboldali
veszéllyel való szüntelen riogatását (mely szerint a Fidesz és
a MIÉP "összejátszott" volna), nem ez döntött; hanem
az Orbán-kormány sikereinek, hitelességének, illetve az ezekről
- nem kevés propagandával - alkotott általános képnek az
intenzív, módszeres kikezdése, lejáratása.
A
baloldal törzsi harcosainak e munkálkodásába két olyan külföldi
is hathatós segítséget nyújtott, akik e törzsi háborús könyv
számára nem tűnnek érdektelennek. Az egyik a szocialisták
izraeli tanácsadója, aki lapértesülések szerint kezdeményezője
volt a kampány negatívba, kormány-lejáratásba fordításának.
Törzsi háborús világunkban bizonyára sokan vonnák le ebből
szívesen azt a következtetést, hogy nyilván (zsidó) származása
miatt vállalt ilyen, a "nemzeti" kormány ellenében
kifejtett szerepet; de akkor hogyan magyarázzuk azt a -
többé-kevésbé szintén köztudott - tényt, hogy a Fidesz-kormány
egyik fő tanácsadója és propagandistája szintén zsidó
származású? (Az élet különös játéka, hogy vezetéknevük
egyetlen betűcskével tér el.)
A
másik külföldi ("külföldre szakadt hazánkfia") Soros
György, aki - magyarországi alapítványán keresztül - mélyen a
zsebébe nyúlt, és óriásplakátokat és tévéműsorokat
finanszírozott a balliberálisok megsegítésére. Ugyancsak sokan
lehetnek, akik összefüggést vélnek felfedezni aközött, hogy ez
a multimilliomos üzletember zsidó származású, ezt öntudatosan
vállalja is, s aközött, hogy az "antinacionalista" törzs
mellett, a "nacionalista" törzs ellenében lépett fel.
Nyilván van is ilyen összefüggés, de mint másutt kifejtem, csak
az egyik irányban; semmiféle visszafelé ható érvényű
következtetés nem vonható le belőle: nem jelenthetjük ki, hogy
minden üzletember, aki zsidó, eleve a baloldal megsegítésére
sietett volna; de azt sem, hogy aki a baloldalt segítette,
feltétlenül zsidó volt.
A
törzsi háború - ezt több ízben is hangsúlyoztam és
hangsúlyozom - akkor is kitört volna, akkor is zajlott volna, ha a
törzsi harcosok között egyetlen zsidó sem lett volna; nem
véletlen, hogy a törzsi háború zsidó vonatkozásai a
rendszerváltozás előrehaladtával jelentősen háttérbe
szorultak, s újra inkább a régi rendszer gazdáinak
("nemzetellenes" kommunistáinak) és az új rendszer
aspiránsainak (antikommunista "nacionalistáinak")
ütközetévé vált. Ezzel együtt vagy ennek ellenére: mivel a
törzsi háború néhány jellegzetes vonása (hevessége,
kíméletlensége), s nem kevésbé mindent átitató hiedelmei
szoros összefüggésben állnak a zsidósággal és az
antiszemitizmussal, a későbbiekben - a maga helyén - nem fogjuk
megkerülni a kérdést: Milyen szerepet játszott a törzsi harcosok
viselkedésében a zsidósághoz való - mások által vélelmezett
vagy valóságos - viszonyulás?
Egy
bizonyos: a nemzeti oldallal szembeni hevesség és kíméletlenség,
a nemzeti oldal számára a háború óriási tétje (kiszabadul-e
végre-valahára a baloldali hegemónia szorításából?), s
végezetül az, hogy a nemzetieket csakugyan jól megtűzdelték
ügynökökkel, egyaránt afelé terelte törzsi harcosainak
hiedelmét, hogy mindenki mindenkiben árulót lásson. Az
antinacionalista törzs berkeiben ritkaságszámba megy, hogy a
nyilvánosság előtt egymás lejáratásával, hitelrontásával,
politikai, erkölcsi megsemmisítésével foglalatoskodjanak. (Annál
különösebb, hogy azokat viszont rendre kikezdik, akik zsidó
létükre nem hajlandók eleve ellenségnek - ellenséges közegnek -
tekinteni a jobboldalt. Így lettek ők - pl. Baló György újságíró,
Pelle János történész - a jobboldal "díszzsidói")
Orbán Viktorék "átállásáig" - mely megnyugtatóan
hatott a nemzetiekre - a nemzeti oldalon jóformán nem akadt már
egyetlen meghatározó személyiség vagy politikai csoport, aki vagy
amely ne lett volna a nemzet árulója valakik szemében. A radikális
és a mérsékelt magatartás egyaránt alkalmasnak bizonyult erre. A
nemzeti oldalon vissza-visszatérő szóbeszéd, hogy Csurka István
nem más, mint a baloldal ügynöke, provokátor, akinek az a
feladata, hogy "meggondolatlan" megnyilatkozásaival - no
és a MIÉP létrehozásával, az egység megtörésével - az egész
nemzeti oldalnak ártson. Azt is gyakorta hallani, hogy Lovas István,
a jobboldal legnagyobb hatású újságírója is biztosan provokátor
(ezért mer megtenni mindent), s voltaképp a másik oldalnak
dolgozik. De nem kerülték el az árulás vádját a jobboldal
mérsékeltjei, az ún. nemzeti liberálisok sem (pl. Elek István és
Debreczeni József), akikről az MDF "népi-nemzeti"
("csurkista") erői meggyőződéssel hitték, hogy a
szabad demokraták ügynökei, ezért - Csurkához hasonlóan - nekik
is távozniuk kellett az első szabad választások győztes
pártjából.
Bár
Orbán Viktor sem mentesült maradéktalanul az efféle
gyanakvásoktól, az ő határozott irányú politikai pályafutása
(az ellenséges törzsnek teljesen hátat fordítva, a "nemzetiek"
élére állt), nem kevésbé személyiségének formátuma,
sikeresen és hitelesen fogta össze a jobboldalt, mely addig
darabokban tehetetlenkedett. Mára már az is kiderült azonban, hogy
a Fidesz integráló törekvésétől nem idegen a
hatalomösszpontosító szándék sem. Az MDF-et, a békejobb-program
meghirdetőjét, amely az együttműködésen túl szeretne saját
(különutas, mérsékelt) politizálást folytatni, egy-egy
"Fidesz-ellenes" manővere után szívesen állítják be a
"nemzeti oldal" árulójaként. Ez történt az után
például, hogy a tévés kurátorok megválasztása ügyében az MDF
szigorúan ragaszkodott a saját közvetlen érdekeihez; miután nem
tudott megegyezni a Fidesszel, maga állított jelölteket, s hagyta,
hogy az Országgyűlés úgy szavazzon róluk (no és a kormánypártok
jelöltjeiről), hogy közben a Fidesz képviselői kivonultak.
Erősen úgy tűnik, hogy a nemzeti oldal politikai kultúrája (vagy
inkább: bölcsessége) - egyébként érthető okokból - még nem
tart ott, hogy akár nevesebb harcosai, akár közlegényei el tudnák
fogadni a táboron belüli, eltérő érdekek létjogosultságát.
(Ahogy mellesleg a baloldalé sem tart még ott, hogy el tudná
fogadni az övétől eltérő "nemzeti" érdekek
létezésének természetességét.) A jobboldal olyan kiváló
bajvívói, mint például a Sajtóklub médiakatonái (mondhatnám:
kommandósai), vagy a nemzeti oldal egyetlen országos napilapja (a
Magyar Nemzet) és jeles tollforgatói (kardcsörtetői) egytől-egyig
a Fidesz mögött sorakoztak fel, ugyancsak azt sugallva, hogy az MDF
összejátszik az MSZP-vel, az MDF a nemzeti egység megbontója, a
nemzeti oldal sírásója; s még arra is bizonyítékot találtak,
hogy a párt elnökének (Dávid Ibolyának) egyik hozzátartozója
üzlethez jutott Kertész Imre Sorstalanságának megfilmesítésében,
tehát ez magyarázna mindent. Kár volna azt gondolni, hogy e
bajvívók bérfeladatot teljesítenének. Az a néhány "mezei"
MDF-es, akik egy író-olvasó találkozón elmondták nekem, hogy
felháborodásukban azonnal kiléptek a pártból, ugyanazt érezték,
mint jó néhány Fideszes politikus, mint a bajvívók - és mint
egy neves, közkedvelt zenész, Szörényi Levente, ki a magyar
nemzet sorsáért őszinte felelősséget tanúsít. Ő ugyancsak
teljes meggyőződéssel hiszi, hogy árulás történt, ezért is
szólította fel az MDF-et, hogy többé ne használja a maga
készítette és ajándékozta jelképet, a stilizált tulipánt.
Pedig ha nem a törzsi háború túlfűtött hangulatában élnénk,
nem volna nehéz szembenézni néhány cáfolhatatlan ténnyel. Hogy
csak az egyik legfajsúlyosabbat említsük: a kívánatos
médiaegyensúlyt Orbánék úgy igyekeztek megteremteni, hogy sok
gesztussal és még több pénzzel kiépítették, megteremtették a
maguk médiáját. Eközben a nemzeti tábor többi pártjának
esélyei nemhogy javultak volna, hanem még romlottak is. Lakatos Pál
távozása a Vasárnapi Újság éléről a MIÉP-et gyengítette; a
Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata fideszesítése pedig
egyértelműen az MDF-et. A legkevésbé sem kell tehát a nemzet
árulójának lenni ahhoz, elegendő józan (hogy mennyire távlatos,
ez külön kérdés) politikai megfontolásokat követni, hogy e
barátságtalan helyzeten a kisebb "nemzeti" pártok
változtatni akarjanak. Hát még ha egyikük (az MDF) frissen
újraválasztott elnöke (Dávid Ibolya) vezeti a politikusok
népszerűségi listáját, vagyis a közvélemény többé-kevésbé
igazolja is mértéktartó (és a Fidesztől távolságot tartó)
politikáját.
Hadszínterek
A
Háborús helyzet című fejezetben adatokkal és esetek leírásával
igazoltam, hogy a törzsi háború átszövi nemcsak köz-, de
magánéletünket is. A nevesebb harcosok a közfigyelem
homlokterében, a politika, a kultúra, a gazdaság, legfőképpen
pedig a média látványos hadszínterein vívják küzdelmeiket; a
névtelenje pedig hír-, illetve propagandaértékű
tömegmegmozdulások formájában, no meg helyi és napi kis
ütközetek során, elrejtve a nagyközönség figyelme elől (de
ettől még akár élet-halál harcként élve meg őket).
A
harcok színteréről másutt is szólok: a Különös hadszínterek,
ütközetek című fejezetben a média törzsek szerinti
megosztódásáról, egy drogcsatáról, valamint egy miniszter és
egy színházigazgató közötti, modellértékű összecsapásról.
Voltaképp
az lenne az igazán nehéz feladat, hogy rendszerváltozós
életünknek olyan területét találjuk meg, amelyet elkerült a
törzsi csatározás. Hiába hagyjuk el a jelent, s nézünk a múltba
vagy próbálunk a jövőbe tekinteni.
Az
antinacionalisták (balliberálisok) számára a magyar ősmúlttal
foglalkozni: nacionalizmus; Horthy Miklóst újratemetni, vagy
Horthy-kiállítást rendezni: fasizmus; Szálasi-emlékeket
felidézni: a vészkorszakot előidézni; a Terror Házát
felépíteni, a kommunista rémtetteket bemutatni:
Holokauszt-relativizálás.
"Sajnos
a mai Magyarországon a második világháború nem történelem,
hanem sokaknak egyben legitimációs hivatkozási alap is",
nyilatkozza a Magyar Nemzetnek Keresztes Lajos történész, s
hozzáteszi: A magyarországi baloldalnak, a kommunista pártnak az
volt a fő gondja, hogy mindössze 300 fős tagságot tudott
felmutatni. Így aztán 1945 után külön ideológiát kellett
gyártaniuk saját sikertelenségük kompenzálására, annak
bizonyítására, miért nem tudtak a térség kommunista
pártjaihoz hasonlóan sikeressé válni. Nyilvánvalóan
megoldásként kínálkozott a Horthy-korszak és általában a
történelmi jobboldal démonizálása, amibe belemosódott a
Szálasi-rémuralom is. Ezt a Rákosi-rendszer alatt mesterségesen
kifejlesztett »bűnös nemzet« képet nyögjük ma is, sokszor
úgy, hogy a történelmi torzképek kovácsolói maguk sincsenek
tisztában ennek az imázsnak a históriai gyökereivel"
Nyilvánvaló,
hogy az efféle torzítás kapóra jön az antinaconalista törzs
másik (liberális) felének is, noha egészen más okból. Vagy
eleve antinacionalizmusukból eredően, vagy a zsidósághoz való
kötődésük miatt. Egykori hatalmas veszteségeik és szenvedéseik
a mai napig múlhatatlan és kitörölhetetlen rémülettel töltik
el a zsidókat (kellően felkorbácsolt - hiszterizált -
helyzetekben és pillanatokban inkább nagyobb, mint kisebb
részüket); nem kevésbé afféle "bosszúvággyal", hogy
elégtételt vegyenek a "népirtókon": látványos
megbélyegzéssel, bűntudatra, belső önvizsgálatra bíztatással.
Így vagy úgy, a démon legtöbbjük számára ma is valóságosan
létezik.
Nem
állítható azonban, hogy ne léteznének a nacionalisták számára
is balliberális démonok. Ezek száma csupán azért lényegesen
csekélyebb, mert a hosszú baloldali uralom alatt maguk az
érintettek voltak kénytelenek - saját legitimitásuk megteremtése,
megerősítése érdekében - egykori eszmetársaiktól
megszabadulni. Előbb Sztálintól, majd Rákosiéktól, aztán már
Kun Béláéktól és Lukács Györgyéktől, végül Kádáréktól
is. Azt a kevés politikai személyiséget, akit - időben történt
elfordulásukra hivatkozva - becsben megőriztek, annál harcosabban
igyekeznek védeni - nacionalista oldalról meg támadni. Noha
"nemzeti" szellemi körökben az első magyar köztársaság
első elnökét, Károlyi Mihályt a proletárdiktatúra
előkészítőjének, a trianoni magyar veszteségek egyik fő
okozójának tekintik és hirdetik (azaz kimondva-kimondatlanul
hazaárulónak és szovjetbérencnek), szocialista és szabad
demokrata körök a modern Magyarország nagy történelmi alakját
tisztelik benne.
Tény,
hogy különös fejlődéstörténete miatt a hazai baloldalnak
kiváltképp érdeke, hogy a múltat a saját felfogásában
(torzításában) tálalja, sulykolja. Nem kevésbé nyaktörő
mutatványokat kell sorra végrehajtania, mint például azt, hogy
egy volt 56-os karhatalmistából lett miniszterelnökkel a nyakában
kell áldását adnia 1956. október 23. nemzeti ünnepé
nyilvánításához, s az elődei által (ha ugyan nem a maga
közvetett segédkezésével) felakasztott hősöket dicsőíteni;
vagy például egy volt titkosszolgálati tisztből lett
miniszterelnökkel a nyakában azt, hogy áldozatos küzdelemben
védte hazája függetlenségét a KGB-ellen. Mindehhez rajta kell
tartania a kezét s figyelmét a történelmi műhelyeken (pl. az
56-os Intézeten), a levéltárakon (megszüntetve, illetve
átalakítva a Történeti Hivatalt, elbocsátva annak vezetőjét).
Ez a múltat vigyázó nagy igyekezet elérte egyébként a szabad
demokratákat és elődjüket, a demokratikus ellenzéket is; nem
feltétlen kívánatos a számukra, hogy például napvilágot
lássanak azok a Demszky Gáborról szóló dokumentumok, melyekből
kiderül, hogy március 21-ét fontosabb ünnepnek tartotta március
15-énél. Nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy a Szabad
Európa Rádió magyar részlegének dokumentumait Soros György,
illetve egy tőle pénzelt szervezet vette át "megőrzésre",
s csak az átnézésükre és szelektálásukra (kiegyelésükre)
elegendő idő (azaz évek múltán) után adta ki a kezéből, s
bocsátotta szabad kutathatásra.
Az
is bizonyosnak látszik, hogy a Fidesz gyors "fejlődésének":
megerősödésének, politikai-hatalmi sikerének egyik titka abban
rejlik, hogy felfogta a múltnak mint törzsi hadszíntérnek a
jelentőségét. A múlt és régmúlt olyan hatalmas, mozgósító
erejű jelképét, mint a Szent Korona, beemelte napi politikájába.
A közelmúlt torzításai ellen történelemmel és
társadalomtudományokkal foglalkozó műhelyeket hozott létre (a
XX. és a XXI. Század Intézetet, valamint a Hamvas-intézetet45);
ezek szívesen készítenek és gondoznak olyan tanulmányokat,
amelyek a baloldal eddig elhallgatott vagy elnagyolt bűneiről,
áldozatairól, károkozásairól, hazugságairól szólnak.
Csak
sajnálni lehet, hogy mivel az egész rendszerváltás bizonyos
értelemben hazugságban fogant, a múlt mint hadszíntér,
mindenféle ádáz ütközetek ellenére sem hozta meg a várva várt
megvilágosodást. Noha - ki tudja, kinek, minek köszönhetően -
annyi kiderült, hogy ötödik választott miniszterelnökünk
egykoron a D-209-es volt, ám az ennek nyomán támadt nagy
ígérgetések ellenére sem került napvilágra sem a volt titkos
ügynökök, sem a megbízóik névsora. Sőt, személyes (baráti)
közlésekből és (újra) a sorok között olvasva arra a egyértelmű
következtetésre juthatunk, hogy a kíméletlen harcot folytató
törzsek legfőbb vezetői "a nép" feje fölött
megalkudtak egymással. Mindkettejüknél akadtak olyan - olykor
miniszteri szintű - érintettek, akiket futni hagytak (pl. lehagyták
őket a nevezetes és nevetséges Mécs-listáról).
A
jövőt, akárcsak a múltat, a Fidesz ugyancsak beemelte napi
politikájába, ez sikerének szintén egyik fontos eleme. A "Merjünk
nagyok lenni!", "Merjünk nagyot álmodni!", "Amiért
érdemes élni, a megélhetésen túl van" (Orbán Viktor), s a
többi efféle jelmondat, az "Álmok álmodói" kiállítás
(a Millenáris Parkban), az olimpia megrendezésének ötlete, de még
"az Európai Unión kívül is van élet" kurucos ihletésű
felfogás is, mind-mind a nemzeti büszkeség, önérzet húrjait
voltak hivatva megpendítetni, nem is eredménytelenül. Okkal
állapította meg Kis János, az SZDSZ alapítója és első elnöke,
hogy "A Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak,
a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke
érzését"; s állította szembe vele az MSZP-t ("nincs
eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról"),
valamint saját pártját, az SZDSZ-t ("úrrá lett az a
tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak").
Különös (vagy tán nem is olyan különös), hogy a
Kádár-rendszerben még éppen a baloldal, a Párt tartotta
fontosnak (tegyük hozzá, a legitim jobboldal teljes hiányában),
hogy állandóan a jövőről beszéljen. Mivel a "létező
szocializmus" mindig is fényévnyi messzeségben állt a
beharangozott ideától, az óriási távolságot valamiképp át
kellett hidalni. Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy a baloldal,
mely egy huszárvágással abbahagyta a szocializmus építését (s
vele a kapitalizmus szidalmazását), és ugyanazzal a lendülettel a
kapitalizmus szorgalmas (sőt, lelkes) építésébe fogott, nem volt
abban a helyzetben, hogy túl sok szót fordíthasson "a biztos"
jövőre. Voltaképpen legújabb győzelmük után érzik csak
magukat elég erősnek arra, hogy megszabaduljanak múltjuk
kényelmetlen és elrejthetetlen elemeitől (mint amilyen pl. a
Köztársaság téri székház), s "nemzeti közép"-ről,
még inkább "baloldali polgárokról"-ról szóljanak,
"akik" majd sikeresen állják a versenyt az Európai Unió
nagy családjának tagjaiként. Főleg, ha nem álmodnak és
kergetnek álmokat (délibábokat), s "mernek kicsik lenni",
ahogy ez a kívánság elhangzott szocialista politikustól, illetve
a politikust idéző baloldali ("Újságíróklub"-os)
médiaharcosok szájából (a Magyar ATV műsorában).
Mindezek
ellenére a jövő megítélésében egy fokkal nagyobb az egyetértés
a két törzs között, mint a múltéban; sőt, itt - legalábbis a
cselekvések és nem a retorika szintjén - voltaképp közelebb áll
egymáshoz a két nagy párt álláspontja, mint a "nemzeti"
táboron belüli pártoké, civil intézményeké. Ami a szemünk
előtt zajlott az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve ennek
kampánya során, azt a tézisünket erősíti meg, hogy a magyar
szocialistáknak, kik most a hatalmat gyakorolják, nem a
baloldaliságuk (a baloldali értékek vállalása, a másokkal való
szolidaritás stb.) a lényegi vonásuk, hanem - a
hatalomgyakorláson, az ezzel járó előnyök praktikus kiaknázásán
túl - az antinacionalizmusuk (azaz a nemzet bezárkózó vagy
elzárkózó önvédelme helyett a nemzetközi "fejlődési"
folyamatokra való feltétlen rácsatlakozás). Ugyanez vonatkozik a
baloldali liberálisokra is, akik szintén feltétlen hívei a
globalizációnak, olyannyira, hogy a szabad demokraták
szavazótáborának 95 százaléka (az összes pártot tekintve a
legnagyobb arány) voksolt igennel az uniós csatlakozásra. Ha
félretesszük minden ellen- és rokonszenvünket, s szárazon egymás
mellé illesztjük a kulcsszavakat, a következő furcsa logikai
képlet adódik: van egyfelől egy Európai Uniónak nevezett
összetett intézmény a maga közös és a tagok egyéni
elképzeléseivel, törekvéseivel, érdekeivel; van másfelől a
magyar nemzet szintén egyéni törekvéseivel, érdekeivel. A kettő,
bár vannak átfedési pontjaik, semmiképp nem esik egybe. Ezért
kell szerződéskötés előtt alkudozni, kinek-kinek a maga céljait
és érdekeit hangoztatni, ezeknek megfelelően feltételeket
fogalmazni és támasztani. Formális logikai (nem kevésbé emberi
és politikai) szempontból nem az a különös tehát, ha valaki
saját érdekeit és feltételeit hangoztatja (ezt tette a Fidesz),
hanem az, ha e feltételek kinyilvánítása az egyébként szintén
a nemzet részének számító politikai táborból (törzsből - az
MSZP-ből és az SZDSZ-ből) vak dühöt vált ki. Másutt (a Mikulás
és a Hanuka tárgyalásakor) rámutatok ennek okára, itt most
számunkra elegendő arra felfigyelni, hogy ezt a dühöt
kétségtelenül táplálta valami, amit nehezen lehetne a
demokratikus gondolkodás és érzület természetes velejárójának
tekinteni. Ez a düh valóban vak volt, hiszen akikből kitört,
képtelenek voltak átlátni (észrevenni), hogy a megtámadott (a
Fidesz) szándékai, törekvései lényegüket tekintve nem
különböznek a támadókéitól (az MSZP-étől, SZDSZ-étől): a
fiatal demokraták ugyanúgy az Európai Unió tagjaként képzelik
Magyarország és a maguk jövőjét.
Hogy
ez mennyire igaz, nagyon jól lemérhető volt a Fidesz egyik
meghatározó emberének "letapadásán". Amikor az egyik
Kereszttűzben Varga Mihály (alelnök, volt pénzügyminiszter)
azt a kérdést kapta, nem okozhat-e később gondot, hogy az
Unióból való kilépéshez két éves felmondási idő, s a tagok
kétharmadának jóváhagyása kell, azt felelte, hogy előbb
legyünk benn, addig nem érdemes ilyesmin gondolkodni. (Talán
nyilvánvaló az olvasó számára is, hogy csak addig érdemes;
utána már elfogadott és nehezen megkerülhető adottság lesz.)
A
jövőt illetően stratégiai jelentőségű különvéleményt
csupán a MIÉP, e valóban nacionalista s nacionalizmusát nyíltan
vállaló párt hangoztatott és néhány jelentéktelen vagy némileg
tudatosan (tegyük hozzá: a Fidesz által) eljelentéktelenített
szervezet (a Magyarok Világszövetsége). Álláspontjuk a NEM volt,
ennek igazságelemei (pl. Magyarország kiszolgáltatottságának
növekedése elsősorban a földpiac liberalizálása miatt)
semmiképp nem tekinthetők annyira a valóságtól
elrugaszkodottnak, mint amennyire szélsőségesnek,
szalonképtelennek állították őket a média és politika
hadszínterein a közvélemény számára, s ekképpen a közfigyelem
homlokteréből - mint szellemi pestissel fertőzötteket -
eltakarították őket.
Mindenesetre
akár a múltról, akár a jövőről, de akár a jelenről, napi
időszerűségekről van üzennivalója egy politikai-törzsi
tömörülésnek, elkerülhetetlen, hogy ezek célba juttatásához
megfelelő pozíciókat szerezzen magának a tömegmédia
hadszínterén. Antall Józsefnek és az MDF-nek ez nem sikerült, és
bizonyos értelemben nem is sikerülhetett; az akkor kirobbant
médiaháborút Harasztiékkal szemben formailag ugyan megnyerték,
de valódi veszteségük (népszerűségvesztésük) sokkal
súlyosabbnak bizonyult. A Fidesz látványos felfutásának másik
titka itt keresendő: részben liberális indíttatása, részben
koncepciózus médiapolitikája révén hatékonyabban, hatásosabban
kezelte a tömegtájékoztatást és a propagandát. A médiaegyensúly
megteremtésének jelszavával olyan médiahadállásokat épített
ki, amelyek bőségesen elegendőnek bizonyultak a jobboldal minél
teljesebb lefedését célzó politikai hadművelet üzeneteinek
kihangosításához, artikulálásához. (Minderről bővebben
szóltam már az Elsőkből lesznek az elsők című
könyvemben, de lesz még róla szó e könyv CD-ről olvasható
részében, a Két törzs, két média című fejezetben is.)
"Azzal,
hogy Schmitt Pál elvállalja a Fidesz alelnökségét, hosszú sorba
áll be: Balczó Andrástól Gyarmati Dezsőn át Kovács Istvánig
mind a politikai jobboldalra álltak. A túlsó térfél ebből a
szempontból szinte üres."
A
felismerés a Népszabadság újságíróját
dicséri.46 Világbajnokok,
olimpiai bajnokok sora: vajon miért a politikai jobboldalon kötnek
ki? Miért nem a baloldalon? Vajon meg tudja-e fejteni a talányt egy
balliberális lap balliberális szerzője? Miért ült ott vajon
sokszoros világelső úszónk, Egerszegi Krisztina és világbajnok
öklözőnk, Kovács István "a nemzet megmentésére"
rendezett Fidesz-nagygyűlés pulpitusán, a 2002. évi országgyűlési
választások két fordulója között? S vajon miért a többi,
nyíltan vállalt kötődés és szereplés? Az első választási
fordulós vereség után Orbán Viktor miért épp a Testnevelési
Egyetemre hívta híveit? Vegyük sorra az újságíró tippjeit, s
mindjárt adjunk hangot kétségeinknek:
- A
Fidesz (s Orbán Viktor, kinek a labdarúgás iránti rajongása
köztudomású) számolatlanul öntötte a pénzt stadionba,
sportolóba, álomba.
És
az MDF? A MIÉP? Ők nem tudtak számolatlanul önteni pénzt sem
ide, sem oda (mert nem volt, s nem is tudtak annyit szerezni). Mivel
magyarázzuk akkor, hogy előbbihez csatlakozott Gyarmati Dezső és
Grosics Gyula, az utóbbihoz pedig Balczó András? Ők még jóval a
Fidesz-kormányzás előtt megtalálták a maguk pártját, a maguk
helyét.
- A
sportolók ("szakemberek" megállapítása szerint) a
lemaradók, leszakadók, vesztesek iránt inkább közömbösek - ez
eleve megnehezíti számukra a baloldali értékrend iránti
kötődést.
A
mostani politikai baloldalról sok mindent el lehet mondani, csak azt
nem, hogy a lemaradók, leszakadók, vesztesek sorsára különösebben
érzékeny lett volna. A Bokros-csomagot nem a Fidesz kézbesítette
(akkor sem, ha végeredményben jót, akkor sem, ha végeredményben
rosszat tett a magyar gazdaságnak). A szóban forgó bajnokok
éppenséggel nem sorolhatók a szellemileg elmaradottak (a hátrányos
helyzetűek) közé, akik ne látnák át, hogy az MSZP a
rendszerváltás idején minden megtett a gazdaság
liberalizációjának végrehajtásáért, s ennek során a saját
gazdasági és politikai hatalmának kiépítéséért. Nagyon sokan
kötöttek ki - híres és névtelen emberek - a baloldalon, akikben
nyoma sincs az elesettek iránti szolidaritásnak, viszont
felhőtlenül sütögethették a maguk pecsenyéjét. Hogy miért
nincsenek ott közöttük a bajnokok, ahhoz, úgy tűnik, más
magyarázat után kell nézni.
- A
Orbán, csakúgy mint Kádár, önmagát legitimálta neves közéleti
személyiségekkel (művészekkel, sportolókkal). Orbán a
sportolókat "kiválasztotta", meghívta, s ők örültek,
hogy újra kiélhetik szereplései vágyukat; azaz nem maguktól
sorakoztak fel mellé.
Szemérmetlenül
gyenge érv. Mind a szocialisták, mind a szabad demokraták neves
személyiségek seregét mozgósították a rendszerváltozás első
pillanataitól. Írók és színészek bőségesen hadba szálltak
mellettük - a kérdés emiatt ugyanolyan megválaszolatlan maradt:
neves sportolók miért csak elvétve?
- A
sport a fiatalság, a siker, az állami támogatás és a nemzeti
dicsőség értékrendszerében mozog. Ez közelebb áll a jobboldali
gondolkodáshoz.
Egy
politikai napilap negyedik oldalas cikkétől valójában nem illik
sokat várni, ezért bármiféle (butaságra, csőlátásra és
hasonlókra utaló) megjegyzés nélkül vonom kétségbe, hogy a
fiatalság, a siker, különösen pedig az állami támogatás
alkotta értékrendszer közelebb állna a jobboldalhoz. Inkább
örüljünk, hogy e nem is túl rövid írásban legalább egy helyen
mégis csak rábukkanhattunk a keresett elemre, amely elvezethet
bennünket a helyes magyarázathoz.
"Nemzeti
dicsőség".
Nos,
efféléről van szó. Arról, hogy Magyarországon a sport is a
törzsi háború hadszínteréhez tartozik. Nemcsak oly módon, hogy
a fradi B-közép egy időben szívesen skandált Auschwitzba induló
vonatokról, cserébe a (lila-fehér csapathoz húzó) rendőrök
buzgón verték félholtra a fradi-szurkolókat. Hanem úgy is, hogy
az MSZP és SZDSZ antinacionalizmusa miatt igazából nem tud mit
kezdeni a nemzeti dicsőséggel. Azzal a fenséges érzéssel
(közösségi élménnyel: közös örömmel és közös
büszkeséggel), mely a legnagyobb sportolóink (bajnokaink) lelkében
feszül. Tőlünk északra, délre és keletre olyan országok
találhatók, melyekben a baloldalt átszőtte az államilag
élénkített nacionalizmus; nyugatra meg olyan országok, ahol a
nemzeti büszkeség nem számít elítélendő nacionalizmusnak.
(Arrafelé például elképzelhetetlen, hogy a rendőrök letépjék
a nemzetiszínű zászlót egy tüntető autójáról.) A magyar
balliberális politika e tekintetben kényelmetlenebb helyzetben van.
Úgy kell gesztusokat tennie a nemzeti törzs felé húzóknak, hogy
eközben nem szabad sem saját magát, sem a célba vetteket
túlságosan belelkesítenie, nehogy a nacionalizmusnak vagy
terjesztésének gyanújába keveredjék.
Szokás
a most zajló törzsi háborút kulturális harcnak is hívni. A
Törzsek harca című fejezetben e meghatározást azzal az érvvel
utasítottam el, melyet könyvemmel ki szeretnék domborítani: az a
harc, mely itt a rendszerváltozás Magyarországán folyik, nem
csupán kulturális különbségekből ered, hanem a mélyebb
kötődések, ösztönök, indulatok szintjén is zajlik, helyesebb
tehát rá a törzsi kifejezés. És sajnos a legkevésbé sem
nevezhető kulturált küzdelemnek.
Ha
kulturális harcnak nevezném, ráadásul meg kellene neveznem az
egymással szemben álló kultúrákat. Ezt kísérelte meg kifejezni
a népi-urbánus ellentét fogalma. Ám a fogalom szó szerinti
értelmezése csak csekély mértékben felelt meg a valóságnak;
csakúgy, mint áttételesebb értelmezése, amelyben a két szó
voltaképp a nem-zsidó - zsidó szembenállást jelöli. Egyfelől
nem (volt) igaz, hogy minden "nem népi" alkotó
(kultúrateremtő, kultúrahordozó) eleve tagja (lett volna) annak a
városias, világias és világpolgárias szellemű kultúrakörnek,
amely mindenben és minden mögé, ami valamiképp magában hordozta
vagy magán viselte a "népiség" motívumait,
nacionalizmust (ráadásul maradiságot, avittságot) sejtett.
Másfelől nem igaz, hogy a városias kultúrát csak a zsidók
képviselnék, tehát aki szemben állna (szemben állt volna) a népi
kultúrával, az eleve csak zsidó lehet(ett), vagy hogy aki zsidó,
az eleve elutasítja (elutasította volna) a népi kultúrát.47
Ezzel
együtt is igaz és bizonyítható, hogy a magukat zsidónak tekintő,
vagy éppen zsidó voltukat, identitásukat nyilvánvalóvá tevő
írók, költők, művészek bizonyos szellemi műhelyekhez,
irányzatokhoz, médiumokhoz erősebben kötődnek; mégpedig
mindazokhoz, amelyeknek egyetlen közös nevezőjük az
antinacionalizmus - legyen az akár liberális, akár baloldali, akár
modernista, akár pragmatikus globalista alapon kélt
antinacionalizmus. Ami így vagy úgy a nacionalizmus (a hangsúlyos
nemzet-, magyarság-féltés) tartományába esik, azt valószínűleg
elutasítják, ha lehet, a felszámolására, gyengítésére
törekszenek. Ez egyébként fordítva is igaz: a népi gyökerüket
hangoztatók is megválogatják a maguk szellemi műhelyeit,
irányzatait, médiumait, s eközben ugyancsak törekszenek a másik
törzs fennhatósága alá tartozók gyengítésére, lejáratására.
Fontos figyelnünk és ügyelnünk azonban arra, hogy a
valószínűségeknek és az egyoldalú logikáknak a általánosítás
rangjára való emelése hamis és káros következtetésekre vezet
bennünket. Egyrészt egyáltalán nem minden zsidó liberális,
baloldali, modernista vagy globalista - azaz antinacionalista -, de
még ennél is lényegesebb, hogy nem kell ahhoz zsidónak lenni,
hogy a felsorolt felfogások bármelyike vagy mindegyike valakit
jellemezzen. A nacionalisták sikeres érvelésének és
térnyerésének esélyeit hatványozottan rontja, ha a nemzet mint
szerves közösségi lét előnyeinek ecsetelése, bizonyítása, no
meg az általános ellenmotivációk felkutatása helyett különféle
faji, származási indítékok fellelésén fáradozik.
Tipikusan
ilyen hiba - mondhatni, szarvashiba - volt Csurka István részéről,
amikor a Frankfurti Könyvvásár magyar részvevőit listába
szedte, s ebben kurzívval jelölte meg azokat, akik szerinte nem
igazi magyarok (hanem - ha Csurka nem mondta is ezt ki - zsidók).
Azért, mert valaki zsidó, szerepelhetett érdemtelenül, de akár
megérdemelten is a rendezvényen. Nyilvánvaló, hogy semmilyen
eredményre, semmilyen tekintetben nem lehet a Csurka-féle
okoskodással eljutni. Nemcsak azért nem, mert feltételezi a zsidó
származás vagy identitás korrekt nyilvántartását (azon pedig
már túl van a világtörténelem, Izraelt kivéve), de azért sem,
mert csak zsidó volta miatt senkit nem lehet eleve kirekeszteni. Ha
tehát valaki szükségét érzi annak, hogy legyen a hazánkat
Frankfurtban képviselő írók "összetétele" más, az -
akármennyire nehéz útnak látszik is ez -, csakis a művekből (és
nem a szerzőjükből), a művek tárgyából, felfogásából,
szemléletéből, esztétikai értékéből indulhat ki, ezeket kell
górcső alá vennie, és ennek eredményeképpen kívánhatja azt,
hogy legyen a művek összetétele más - de nem a szerzőké. A
másik lehetőség, hogy ha már törzsi alapon műhelyek
szerveződtek, akkor követeljük meg a műhelyek jelenlétét,
arányos képviseletét. Az egyetlen járhatatlan út éppen az,
amelyikre Csurka tévedt.
Természetesen
nem csak az irodalom, de a kultúra minden területe is így vagy úgy
a törzsi háború hadszínteréül szolgál. Az MDF az első szabad
választás megnyerése után a kormányzás legelső pillanatától
kezdve szembesülni kényszerült azzal, hogy hiába ígért "tavaszi
nagytakarítást", azt nem tudja elvégezni. Amikor a Hungaroton
igazgatóját, a szocialista kultúrapolitika egyik jelképértékű
megtestesítőjét (a magyar könnyűzene nagy hatalmú diktátorát)
leváltotta, az ellenzék és a média ellentűzbe fogott, azonnal
előkapva az antiszemitizmus vádját. Hasonló történt a
komolyzene területén, amikor a kulturális tárca a Fisher
Iván-féle Fesztiválzenekar helyett másokat óhajtott
támogatásokban részesíteni. Nem maradtak ki a sorból a színházak
sem. Jóformán minden egyes igazgatóváltás kisebb (helyi), de
inkább nagyobb (országos) indulatokat kavart, és ezeknek soha nem
valamiféle szakmai (színházi) vagy vezetői felfogásbeli
különbség állt a hátterükben, hanem az a meggyőződés, hogy
az új személlyel a kinevező "törzs" a saját kulturális
befolyását akarta növelni. Nehéz is persze más következtetésekre
jutni, amikor ezúttal (az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzása
alatt) a szegedi színház élére olyan színészt neveztek ki, aki
a rendszerváltás első pillanatától fogva kiveszi a részét a
szabad demokraták hangos népszerűsítéséből (pl. a kampányok
idején), sőt e párt képviselőjelöltjeként országos
választásokon indult. A legerősebb színházi jelkép, az új
Nemzeti Színház több cikluson keresztül (a Horn-, az Orbán-, s
részben a Medgyessy-kormány idején) is a törzsi harcok
kereszttüzébe került. Helyszínét, tervezőjének személyét
többször is váltogatták, igazgatóját is. De nem járt jobban a
filmszakma sem: hogy éppen melyik filmrendező, milyen filmre,
mennyi pénzt kapott, erősen függött az éppen uralkodó kormány
törzsi felfogásától. Orbánék alatt például Széchenyi
Istvánról készült film (a Hídember), ennek főszereplője a
fiatal demokratákkal rokonszenvező, politikai szerepet (képviselői
jelöltséget vállaló) színész, kiről köztudomású, hogy hívő
keresztény, no meg bőséges állami támogatást is kapott a film,
s mindez elegendő ok volt, hogy a magyar média balliberális fele,
azaz csaknem a kilenctizede - ugyancsak országra
szóló vihart kavarjon. Később (más fejezetekben) részletezendő
okok miatt nem fog ekkora vihart kavarni, de mégis igaz, hogy a
Görgey Gáborral indult (szocialista - szabad demokrata) kulturális
ciklusnak pedig (ugyancsak nem véletlenül) egy holokausztos film
lett a legfőbb (több milliárd forintos) támogatottja: Kertész
Imre Nobel-díjas regényének, a Sorstalanságnak filmváltozata.
Természetesen
nem kerülte el a kulturális harc a könyvkiadást és
könyvterjesztést sem. Igaz, a sajtószabadságnak - és nem kevésbé
a "kultúrharcos" szellemi káosznak - köszönhetően
számos igazi, ostoba antiszemita kiadvány is napvilágot látott, s
ez érthetővé teszi az indulatokat. Ez sem feledtetheti azonban azt
az óriási eredményt, hogy szinte a semmiből megszületett a
"nemzeti" (jobboldali, konzervatív) könyvkiadás, s e
téren is búcsút kényszerült mondani a balliberális
(antinacionalista) hegemónia. (Hogy ennek mekkora jelentősége van,
egy személyes élménnyel tudnám talán leginkább érzékeltetni:
egyik könyvem - mellesleg a budapesti aluljárókban való -
terjesztését az egyik cég látatlanul visszautasította, mivelhogy
én írtam. (Ld. még ehhez: Hogyan terem az antiszemita?48)
Ezúttal voltaképp nagy szerencséje a nemzeti törzsnek, hogy a
kultúra, a könyvkiadás is szabadversenyes üzlet lett; már
amennyire, persze: az állami költségvetésből származó,
alapítványokon keresztül szétosztott pénzek segítségével a
kormányok igencsak befolyásolni tudják a piaci mozgásokat,
kiválasztódásokat. Ezzel együtt is igaz, hogy a jobboldali
könyvkiadók egyike-másika annak köszönheti nemcsak puszta létét,
de gyors felfutását, sőt, virágzását is, hogy "jobboldali",
"nemzeti" szerzőkre, "antikommunista" könyvekre
specializálta magát. (A Kairosz által kiadott Lovas István-könyvek
például egyre-másra vezették - a megfelelő kategóriában - az
eladási listákat.) A "nemzeti" oldal eljutott arra a
felismerésre is, hogyan lehet könyvkiadásból fedezetet teremteni
a lapkiadáshoz. A Magyar Demokrata feje felett akkor kezdtek
oszladozni a létbizonytalanság sötét felhői, amikor a saját
érdekeltségű alapítványa (Magyar Ház) által kiadott könyveket
a saját maga kialakította könyvesbolt (a Szkítia - ma már
országos bolthálózat) kezdte árulni.
A
Fidesz politizálásának tudatosságát és körültekintő voltát
dicséri, hogy nemcsak a sajtó, de a könyvkiadás terén is
hadállások módszeres megnyerésébe és kialakításába fogott. A
"nemzeti" oldal esküdt hívei és ellenségei számára
egyaránt emlékezetes marad amaz irdatlan embertömeg, amely
délelőttől éjszakáig türelmesen kivárta a maga sorát, mígnem
Orbán Viktorhoz járulhatott. A miniszterelnök az Ünnepi Könyvhét
alkalmából dedikálta a vele készített interjúkat tartalmazó
könyvet, annak a könyvkiadónak a sátránál, amely az egész
"nemzeti" oldal s az egész rendszerváltozás
szempontjából jelképes jelentőségű: a Püskinél. Bő
költségvetési forrásokból - félig-meddig a Heti Válasz
szellemi és üzleti kapcsolódásaként - a Fidesz útjára
indította a Válasz Kiadót, amely viszonylag rövid időn belül
számos könyvvel jelent meg a piacon, egy "olcsó és népszerű"
sorozattól kezdve, Fideszes politikai hitvalláson át (Kövér
László), reprezentatív, drága kiadványokig.
Nem
szóltunk még az oktatásügyről, a törzsi háború szikrázó
ütközeteinek egyik jellegzetes terepéről. Mondhatnánk, magától
értetődő, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT), ennek tartalma,
kötelező vagy irányadó volta (szabályozó, befolyásoló
szerepe) az első pillanattól fogva heves viták tárgya a "nemzeti"
jelleget kidomborítani és normatív módon közvetíteni
szándékozók, valamint az oktatás szabadságát (liberalizmusát,
világnézeti semlegességét, csupán gyakorlati hasznosságát)
hangsúlyozók között. Az is nyilvánvaló, hogy akárhányszor
újabb kormány jön, újabb lendületet kap a harc, s újabb
változásokon esik keresztül a NAT. Az viszont már sokkal kevésbé
magától értetődő, hogy az oktatási tárcát, mely minden nemzet
életében döntő fontosságúnak tekinthető, a szocialisták eddig
mindkét esetben a szabad demokratáknak, ennek az alig párszázalékos
súlyú pártnak engedték át. Ezt a "nemzeti" oldalon
ugyancsak annak bizonyítékaként értelmezték (természetesen nem
a nyilvánosság előtt), hogy lám, "a zsidók" már az
ifjúság oktatásánál, nevelésénél el akarják kezdeni a
nemzetietlenítést, a hazafiatlanságra, kozmopolitizmusra való
nevelést, s ezt a szocialisták szívesen engedik nekik. Kétségkívül
bajosan lehet a Magyar Bálint vezette tárcát olyannak látni,
amelyiknek fontos lenne a nemzeti (magyar) vonások, hagyományok
őrzése, erősítése. Az még a kisebbik baj, hogy a tárca rendre
a magyar pedagógustársadalom ellenében igyekszik nagy horderejű
újításokat átverni a hazai oktatáson (pl. a tíz osztályos
iskolarendszert, az egyszintű érettségi-felvételi vizsgát);
nagyobb baj, hogy a szabad demokraták által értelmezett és
szorgalmazott korszerűsítés nem egyszerűen "nemzetietlenítéssel"
jár, hanem az igénytelenség, az olcsó szellemi tömegtermelés
megjelenésének és elburjánzásának veszélyével.49
A
Heti Válasz egyik száma50 jellemző
címmel (Nincs új a NAT alatt) számol be a legújabb
alaptanterv-változat (NAT 2002) néhány jellegzetes részletéről,
és a készítők, támogatók nem kevésbé jellegzetes szellemi
garnitúrájáról. A szocialisták érintett politikai államtitkára
(Hiller István, később kulturális miniszter) "érzékeltetése"
szerint a NAT 2002 nem a tárca hivatalos dokumentuma, csak afféle
"civil liberális remekmű", ez sem feledtetheti azonban
azt a tényt: ha csak kísérleti jelleggel is, de az a szemlélet, s
a szemlélet mögött az a személyiség (s mint látni fogjuk, a
személyiség mögött a miniszter) teljes valójában ott van,
amelyik "A kompetenciaközpontú, egyszintű érettségi-felvételi
vizsga koncepciója" című tanulmányba beleszőtte e
valóságshow-s mintafeladatot: vajon igaz-e, hogy "Zsanett
nyitott, a fiúkkal flörtölő magatartása a műsorkészítők
számára szórakoztatónak tűnt, s ezért intézték úgy, hogy a
nézők az első körben ne őt szavazzák ki"? Ez a szemlélet,
ez a világlátás, ez a fogékonyság egy végleges anyagba is
lényegét tekintve csak ugyanezt tudja betenni, legfeljebb másképp
pántlikázva. Kádár önjellemzésének, Kiss Elemér (egyébként
kisvártatva megbukott) kancelláriaminiszter parlamenti beszédeinek
és a kormányzat (kiváltképp az SZDSZ), viszonyulásának
(Jászladány és a szabad iskolaalapítás) elemzése aligha fog
kicserélődni egy nem baloldali pártfővezér,
egy nem baloldali kancelláriaminiszter,
egy nem baloldali párt szellemi és ideológiai
megnyilvánulásainak elemzésére, mint ahogy a valóságshowból
sem lesz soha valódi magyar kultúra, valódi magyar világ, csupán
virtuális (azaz kellőképpen elvont, manipulált és uniformizált)
"való világ".
A
Heti Válaszból ugyancsak megtudhatjuk, hogy a figyelemre méltó
tematika "komoly emberektől származik - az Eötvös József
Szabadelvű Pedagógiai Társaságnál »fusizó« szakmabeliektől",
s a "valóságshow-érettségi a Soros Alapítvány bukszáiból
finanszírozott NAT 2002 elnevezésű vitaanyag téziseire,
követelményrendszerére épül." Innen már csak egy kurta
lépés az Oktatási Minisztériummal való kapcsolat, ugyanis a NAT
2002 egyik szerkesztője Vass Vilmos, akinek nevét csak a bizonyítás
kedvéért tesszük emlékezetessé, ugyanis ő koordinálja azt az
alaptanterv-átírást szervező csoportot, amelyet Magyar Bálint
miniszter hozatott létre minisztériuma egyik intézeténél.
A
magyar "kultúrharc" (pontosabban: törzsi háború) talán
legfőbb sajátossága, hogy minden ízében áthatja a politika.
Errefelé a költők, írók, színészek mindig szívesen vették
vállukra a haza sorsának terhét, s ez a szokás legújabb
rendszerváltozásunk időszakára sem kopott meg. Mostanság zajló
törzsi háborúnk kezdete két olyan párthoz kötődik (MDF és
SZDSZ), melynek alapítói és hangadói között ugyancsak bőséggel
találhatunk elszánt kultúrharcosokat (hogy csak kapásból néhány
nevet említsek: Csurka István, Csoóri Sándor, Csengey Dénes,
Lezsák Sándor, Bánffy György az egyik oldalon, Konrád György,
Eörsi István, Darvas Iván, Székhelyi József a másikon.) Sokat
elmond az antinacionalista-nacionalista szembenállásról, ennek
gyökereiről s mélységeiről, hogy a hatalommal, diktatúrával
szemben rendszerint ellenséges (mert valóban liberális, azaz
mindenekfelett szabadságszerető; vagy valóban baloldali érzelmű,
mert az elnyomottakkal, a kisemmizettekkel szolidáris) értelmiség
rendszerváltásunk következő fázisában (az MDF bukása után)
inkább állt az egykori elnyomók (no meg rajtuk keresztül a saját
hatalmuk) szolgálatába, semhogy a nacionalista erők bármiféle
uralmát még egyszer el kelljen viselniük. Hogy ez a
szolgalelkűségnek látszó, de valójában zsigeri félelem és
gyűlölet milyen irracionális méreteket ölthet, legjobban azon
mérhető le, hogy egy olyan, valóban nagyszerű író, mint amilyen
Nádas Péter is, elveszítette erkölcsi irány- és arányérzékét.
Ugyanis tudott találni és hangoztatni azt igazolandó érveket (nem
mellékesen Kis Jánossal, az SZDSZ alapítójával szemben), hogy
Medgyessy Péternek, a titkosszolgálati múltjáról hallgató és a
választókat ily módon becsapó miniszterelnöknek (amúgy a
leváltott rendszer miniszterelnök-helyettesének)
miért nem erkölcsi kötelessége lemondani.
A
hadszínterek közül talán egyik sem teszi annyira nyilvánvalóvá
a törzsi háború hazai jelenlétét, mint a gazdaság. Amikor a
pénz, melynek egyébként nincs szaga, nincs világnézete, nincs
erkölcse, s csupán az érdekli, hogy megfialjon, inkább hátat
fordít a haszonszerzés lehetőségének, semhogy nacionalista
környezetben mutatkozzon, akkor ezt a törzsi háború súlyos
jelenvalóságának és tántoríthatatlan irracionalizmusának
számlájára kell írnunk. Nos, éppen ez a helyzet a magyar
hirdetési piacon. Kiáltóan nagy a különbség a "nemzeti"
oldal egyetlen napilapja, a Magyar Nemzet példányszámához
arányított hirdetési állománya és a Magyar Hírlap azonos
mutatója között. A balliberális lapból mintegy feleannyit adnak
el, mint a Magyar Nemzetből, ám a benne megjelentett hirdetések
száma többszöröse a másikéinak.51 Mindkét
lap erősen elkötelezettnek és ideologikusnak mondható, tehát nem
állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott érv, hogy a pénz (a
hirdető, a reklámügynökség) nem szereti a politikát, a pártos,
elfogult újságokat és orgánumokat. Ha így volna, miért hemzseg
a hirdetés a 168 Óra nevű erősen balliberális lapban, s miért
lézeng csak a Magyar Demokratában, mely nacionalista? Van olyan
vállalkozó (bár nem ettől híres), aki inkább "ingyen"
adott egy millió forintot a Demokratának, csak "ne kelljen"
a lapban hirdetnie, mert az rontaná üzleti esélyeit.
Talán
néhányan még emlékeznek rá, hogy egész rendszerváltásunknak
az volt a legfőbb ideológiai indoka, hogy a szocializmusban nem
érvényesülhetnek a jobbak, ezért a szocialista gazdaság
versenyképtelen. Vissza kell hát térni a piacgazdaságra, a
magántulajdonra, a legfeljebb csak szociális hálóval
alábiztosítandó szabad versenyre, amelyben azonos feltételek
között majd mindig győzhet a jobbik. Abban a cáfolhatatlannak
tűnő tényben, hogy ez pont ellenkezőleg alakult, a közvetlen
felelősség azokat a régi elvtársakat terheli, akik gondoskodtak
az olyan gazdaságszerkezeti, jogszabályi és politikai lépésekről
és változtatásokról, amelyek segítségével politikai hatalmukat
gazdaságivá konvertálhatták; ezzel pedig (egyúttal) sokkal
kevésbé a minőségek tiszta küzdelmét indították be, mint
inkább a szabad rablás féktelen versenyét. Tudomásul kell venni,
hogy ebben a helyzetben az új politikai erők (pártok) is arra
kényszerültek, hogy túlélésük érdekében, ki-ki a maga
gátlástalansága mértéke szerint - szintén a különféle javak
versenyen kívüli megszerzésén fáradozzanak; vagy legalábbis
szemet hunyjanak az efféle törekvések fölött, főképp, ha ebből
maguk is (nem feltétlen személyre, inkább pártra szóló) anyagi
támogatást remélhettek. Kiválóan megvilágítja a helyzet
lényegét két ismert név, két neves személy egymáshoz való
különös viszonyulása: Lezsák Sándoré és Princz Gáboré. Az
előbbi - leginkább a lakiteleki sátor révén - a rendszerváltozás
egyik jelképe, halk szava és mértékletes magatartása révén
pedig a modern puritanizmus megtestesítője. Az utóbbi - múltja és
Postabank-vezérigazgatói rangja miatt, valamint atyja révén, ki
egykor ávós volt - a rendszerváltozás viszonylagosságának,
felemásságának (azaz "az ellopott rendszerváltozásnak"
a) jelképe, egyszersmind a köz pénzén degeszre gazdagodott,
ugyanebből a pénzből kétfelé (sokfelé) játszó, rongyrázó
mecénás megtestesítője. Amidőn a Postabank hirtelen megrendült
(s ennek okai ma sem teljesen világosak), betétesek hada rohanta
meg, hogy kimentse a pénzét, egyszeriben téma lett az intézmény
és vezetője működése, sajátos hitelezési gyakorlata. E banktól
nagyon fontos személyek ("VIP"-ek) kaptak nagyon
kedvezményes személyes kölcsönöket, másrészt nagyon fontos
személyek hatókörébe tartozó szervezetek jutottak ugyancsak
nagyon kedvezményes hitelekhez, olykor nagyon is kétes, a
visszafizetést nem biztosító fedezetre. Nos, amikor a Magyar
Demokrata foglalkozni kezdett mindeme jelenségekkel, mindenki
legnagyobb meglepetésére maga Lezsák Sándor üzent neki, hogy a
lap "szálljon le" Princz Gáborról. Az újságírók, a
tájékozódásból és tájékoztatásból hivatásszerűen élők
számára is csak ekkor kezdett halványan derengeni, hogy a
jobboldal (a "nemzeti" oldal) rendszerváltoztató pártja
(az MDF), annak legpuritánabb politikusa milyen mértékig foglya
annak az pénznek, amely az "ellopott rendszerváltozás"
révén olyan személyek és gazdasági csoportok birtokába került,
akiknek és amelyeknek a nemzetért, a nemzet jobbulásáért érzett
felelősségét aligha lehetne alábecsülni. Ebben a helyzetben
Lezsák álmát, a nemzeti szellemiségű Lakiteleki Népfőiskolát
csak kétes pénzekből lehetett felépíteni és fenntartani; vagyis
a jó szándékú politika is piszkos alkut kötött a pénzzel. 1990
óta a jobboldali és a baloldali kormányok is rendre
"konszolidálták" a bankokat, vagyis az adófizetők
pénzéből újra és újra pótolták veszteségeiket. Cserébe a
bankok és bankárok pénzelték a politikusokat és a politikusok
érdekeltségébe tartozó intézményeket; no meg, természetesen, a
maguk érdekeltségébe tartozókat. Az sem aggasztott senkit, ha a
nyakló nélküli, ellenőrizetlen hitelezések (nem ritkán lopások)
miatt egy-egy bank csődbe jutott, hiszen egy-két kivételtől
eltekintve a politika és az igazságszolgáltatás soha nem
igyekezett a felelősöket megtalálni, megnevezni, és főleg nem
megbüntetni.
A
helyzet kialakulásáért, még egyszer hangsúlyozom, a közvetlen
felelősség az "elvtársakat" illeti, akik a gazdasági
hatalom átmentésével voltaképp gúzsba kötötték az egész
rendszerváltoztatást, s leginkább is a "nemzeti" oldalt.
A törzsi háború fellángolásának egyik okát abban kell látnunk,
hogy a "nemzeti" oldal a gazdasági béklyói miatt sem
tudott úgy táncolni ("nagytakarítani"), ahogy akart, s
az elégedetlen "nemzeti" tömegek tehetetlenségükben
gyorsan radikalizálódtak, ilyen irányba nyomva-terelgetve
választott politikusaikat is. Csakhogy e politikusok, ugyancsak
tehetetlenségükben (s ritkábban kapzsiságból) kétes gazdasági
üzelmekbe fogtak (ld. pl. a Fidesz kayaibrahimos vállalkozásait).
Emiatt hitelességüket könnyen ki lehetett kezdeni, könnyűszerrel
el lehetett orozni azt a politikai-erkölcsi előnyt, amely
közvetlenül abból eredt, hogy a múlt rendszernek ők még nem
voltak politikai tényezői és felelősei. A "nemzeti"
oldal tehát lényegében sodródott, s nemcsak gazdasági üzelmekbe
és csapdákba, de egyre gyakrabban hazugságokba is. Egy idő után
nem tudott következetesen harcolni hangoztatott értékeiért, sőt,
e szólamok egyre-másra szembekerültek ténykedéseikkel. Nem csak
oly módon, hogy a "nemzeti" oldal politikusai gyakran
maguk is akadályként léptek fel a nemzeti érdekeket valóságosan
érvényesíteni akaró, radikálisabb törekvések ellen (pl. a
kétes privatizálások támogatásával, ezek ellenőrzésének
megakadályozásával), hanem úgy is, hogy a szabad rablást
elfedték: jobb esetben hallgatásukkal, rosszabb esetben
hazugságaikkal. Ha nem éppen a törzsi háború tudatos
gerjesztésével.
Több
éves kutatómunka alapján itt, a gazdasági hadszíntér
elemzésénél kell kijelentenem (mondhatnám: bevallanom), hogy
szinte lehetetlen kibogozni és elválasztani egymástól az
indítékokat. Arra nézvést akadnak kétségtelen bizonyítékok,
hogy a balliberális (antinacionalista) törzs a politikai
haszonszerzés reményében, azaz jól megfontolt szándékkal, ám
alaptalanul vádolta meg antiszemitizmussal, rasszizmussal,
(kirekesztő) nacionalizmussal a "nemzeti" (nacionalista)
törzset. Azt viszont jóval nehezebb megállapítani, hogy voltak-e,
vannak-e, akik ezen az oldalon éppen azért "antiszemitáztak",
hogy a törzsi ellenségeskedés szításával eltereljék a
figyelmet a szabad rablásról; ehhez hasonlóan azt is bajos
kihámozni, volt-e, van-e a baloldalról a jobboldalra átdobott
temérdek ügynök között olyan, aki hasonló célból (okból)
"zsidózott".
Körösi
Imre volt MDF-es országgyűlési képviselő szerint Csurka István
például nem másért írta meg hírhedt dolgozatát (a Néhány
gondolat...-ot). Körösi állítja, hogy Csurka az írásában
felhasznált adatokat "a Neumann Alapítványon keresztül kapta
New Yorkból". Okfejtését így folytatja:
"A
néhány gondolat szörnyűséges vihart kavart hazánk ellen. Itt
is igazolódott a tétel, hogy a privatizátorok, a baloldali
kommunista tolvajok érdekében kell mindig az antiszemitizmust
gerjeszteni, tudniillik abban az iszonyatos zűrzavarban, amikor a
Csurka-dolgozat miatt vitatkoztak a képviselők, az újságírók,
a nemzeti vagyonunk jelentős része átkerült idegen kézbe.
Ingyen! Tudatosan íratták meg vele a cikket."52
Noha
az interjú készítője (Lakatos Pál) és alanya (Kőrösi Imre) a
könyvük elején található felhívás szerint felelősséget
vállalnak a közölt információ hitelességéért53,
mégsem lehetetlen, hogy tévednek, vagyis lehetséges, hogy Csurka
őszinte szándékkal írta, amit írt; több ízben nyilatkozta
évekkel később, hogy cikkének igazságtartalma semmit nem évült.
Az a kényszer, mellyel őt '56 után rávették a beszervezési
nyilatkozata aláírására, az a súlyos lelki teher, amelyet
ezáltal egy életre ráraktak, az a drámaírói mellőzöttség,
melyet a rendszerváltozás óta át kell élnie (sehol nem játsszák
egykor népszerű drámáit), bőségesen elegendő ahhoz, hogy
valakinek afféle üldözési mániája alakuljon ki, amely az
igazságmagvakból és -morzsákból kerek összeesküvés-elméletté
áll össze.
Csurka
ráadásul olyan kétségbevonhatatlan tények ismeretének is
birtokában volt, amelyeket egyébként gondosan elhallgattak a
nagyközönség elől; márpedig ha egy fontos tényről hallgatni
kell, nehéz más következtetésre jutni, mint hogy alapos (titokra,
valódi összeesküvésre utaló) oka lehet ennek. Például az arról
való hallgatásnak, hogy Antall József újdonsült
miniszterelnököt, mielőtt még kormányát megalakította volna,
külföldi bankok megzsarolták: ha nem köt egyezséget a szabad
demokratákkal, kivonják valutájukat a magyar pénzpiacról (ez a
gazdaság összeomlásával fenyegetett volna). Az SZDSZ-nek a
zsidósághoz való kétségtelen kötődései miatt minden további
nélkül lehetett ezt a fenyegetést a zsidó bankárok akciójaként
(összeesküvéseként) értékelni. Egy politikailag kultúráltabb
környezetben viszont, ahol a másik oldalra ugyancsak jellemző
lenne az árnyalt gondolkodásmód, az is hangsúlyt kaphatna, hogy a
"nacionalista" MDF-et nem általában a zsidó, hanem a
nemzetközi (antinacionalista, internacionalista) tőke igyekezett
(igyekszik) kordában tartani; másrészt a bankárok akciója nem
tekinthető általában a magyarországi zsidóság törekvésének
és akaratának. Egyébként ezt "józanabb" pillanataiban
Csurka maga is belátta, s elnézést is kért azoktól a "kis"
zsidóktól, akiket akaratlanul megbántott. Ám a maga sértettsége,
megbántottsága azt már nem engedte és nem engedi neki belátni,
hogy a holokauszt kiváltotta iszonyat máig tartó hatása miatt
általánosító, elnagyolt megfogalmazásait nem tudhatja (nem
tudhatta) semmisé tenni utólagos bocsánatkérésekkel. Már csak
azért sem, mert a túloldal minden alkalommal jó érzékkel csapott
rá nehezen védhető megnyilvánulásaira, felkorbácsolva a
zsidóság félelmét, és alaposan besározva (Csurkával,
antiszemitizmusával) az egész nemzeti oldalt.
Az
a tény, hogy Csurka állításait bajosan lehetett volna igazolni,
egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek a nyilvánosság mögött, a
közvélemény látens felében ne vertek volna gyökeret, illetve
hogy maga a dolgozat ne az ott lappangó véleményeknek lett volna
valamiféle összefoglalása, visszhangzása. 1992-93-ban az MDF
sajtóirodájának (mellesleg nem párttagos) vezetőjeként gyakran
találkoztam azzal a bizalmas, baráti közléssel, hogy "Csurkának
tulajdonképpen sok mindenben igaza van" (legfőképp abban,
hogy elmaradt az igazi rendszerváltozás), "de nem szabadna
ilyen nyíltan zsidóznia". Ebben az esetben nem kell tehát a
Szolgálat megbízására, ügynöki ügyeskedésre gyanakodnunk, a
törzsi feszültségek (a háborús indítékok) e nélkül is
kifejtették hatásukat: az egyik oldalon leginkább a "nyílt"
nacionalizmus, antiszemitizmus, a másik oldalon leginkább a "nyílt"
nemzetellenesség miatt támadt félelmek. S noha a tekintetben sem
lehet kétségünk, hogy a régi elvtársak által a politikába
(pártokba) telepített ügynököknek (akárcsak a külföldi
titkosszolgálatok által telepítetteknek) ugyancsak megvolt (és
megvan) a maguk szerepe, a politika a maga természetéből és
érdekéből fakadóan nélkülük is elvégezte - és a mai napig
elvégzi - dolgát: minden lehetséges (és a szavazóközönség
számára hihető) módon megvádolja (besározza, lejáratja)
ellenfelét. Ahogy Török Gábor politológus is megállapítja a
Medgyessy-kormány első évét értékelő elemzésében (a
Népszabadságban!): "leginkább az MSZP érdekelt a bal- és
jobboldal közötti, oly sokat emlegetett árkok fenntartásában -
hogy szavazóik ne vándorolhassanak át a másik oldalra". A
kormány azonban - Török szerint - "a kommunikációban szinte
mindent megtanult a Fidesztől, sőt bizonyos értelemben még túl
is lépett rajta". Ezzel volna magyarázható, hogy a
Medgyessy-kormány "miközben megbékélésről beszél, és
teszi ezt a jelek szerint nagy népszerűségnek örvendően,
valójában foglalni akar. Ehhez szüksége van a Fideszre mint
ősgonoszra, legalább annyira, amennyire a Fidesznek az
antikommunizmus összetartó ereje miatt szüksége volt az MSZP-re
mint - minden cselekvést megmagyarázó elemként - örök
ellenfélre."54 "Könnyű
Katát táncba vinni" - vonhatjuk le tehát a következtetést;
a politika annak rendje és módja szerint meglovagolta a törzsi
ellentéteket, s egyúttal tudatosan tovább mélyítette és
szélesítette az árkot.
A
gazdaság mint hadszíntér szempontjából ennek a felismerésnek az
a jelentősége, hogy a saját identitás erősítése, a saját
csoportképzés törvényszerűen vezetett el a pártklientúrák
kiépítéséig, ezek előnyben részesítéséig, nem csak a
közigazgatás, nem csak a kultúra, de a gazdaság szférájában
is. És innen csak egy apró lépésre volt az a szint, melyen már
nem csupán a pártos kötődés döntötte el, ki juthat állami
megbízásokhoz (fittyet hányva a szabad, tiszta versenynek, no meg
a közbeszerzési törvény szellemének), hanem a korrupció is.
Ennek ma látható "eredménye" több mint lesújtó: a
megvesztegetések száma, mértéke többszöröse annak, mint
amennyit a Kádár-rendszerben tapasztalhattunk. A gazdasági élet,
a verseny szereplőinek az esélyegyenlősége nemhogy javult volna,
hanem katasztrofálisan romlott. A pártok törvényfelettisége, az,
hogy a pártklientúrák szinte büntethetetlenek, az
igazságszolgáltatás feltűnő tesze-toszasága, az ügyek végtelen
elnyújtása mintegy a szokásjog szintjére emelte a gazdasági
törvénytelenségeket, törvénysértéseket. Kedvező változásnak
csupán az tekinthető, hogy noha kezdetben a parlamenti pártok - a
maguk érdekében - többé-kevésbé fedezték egymás üzelmeit, a
törzsi háború gerjedése, kiterjedése (az ördögfestés,
ördögűzés) a 2002. évi választásokra eljutott arra a szintre
és addig a pontig, ahol a másik fél gazdasági visszaéléseinek
felmutatása napi törekvéssé, rendszeres gyakorlattá vált. A
Medgyessy-kormányban külön államtitkárságot létesítettek
Keller László országgyűlési képviselőnek az Orbán-kormányhoz
köthető gazdasági visszaélések felkutatására, büntetőjogi
lépések kezdeményezésére. Természetesen sem a törvényekkel,
sem az alkotmánnyal nem áll összhangban egy olyan intézmény
működtetése, amely - kimondva, kimondatlanul - pártszínek
alapján válogat a gyanús esetek között; ez is a törzsi háború
különös vadhajtásainak egyike. A viszonzástól (visszacsapástól)
való félelem azonban mégiscsak abba az irányba tereli a politika
és gazdaság szereplőit, hogy ha nem is feltétlenül
mértékletesebben, de legalább óvatosabban bánjanak a
közpénzekkel. (Ld. például erre az ún. üvegzseb-törvényt.) A
szigorítás előbb-utóbb csak kifejti jótékony hatását az
esélyegyenlőségre - feltéve, hogy az igazságszolgáltatásra is
kiterjed a változás. Egyelőre azonban inkább az tűnik igaznak,
hogy az igazságszolgáltatásra is kiterjed a törzsi háborúság
sújtotta pártpolitika hatalma.
Erről
az egész jelenségről bőségesen írtam egy másik
könyvemben: Baksisvilág. A korrupció természetrajza a
rendszerváltozás Magyarországán.55 A
törzsi viszálykodásnak a magyar gazdaságra kifejtett romboló
hatását valószínűleg nem lehet túlbecsülni. Kis
ország, nagy pénz. Szlovák gazdasági csodáról ír a BBC -
tudjuk meg a HVG internetes változatából 2005 májusában. "Északi
szomszédunk gazdasági élete fejlődött a legdinamikusabban az
elmúlt év során, az európai pénzek pedig valósággal
elárasztják az országot. A BBC elemzése szerint Szlovákia
hamarosan vezető pozícióra tehet szert a térségben."
Vajon
nincs-e összefüggés a szlovák nacionalizmus és a szlovák
gazdasági hatékonyság mögött? Az EU-tagsága miatt Szlovákia
valamelyest korlátok közé szorítja nemzetállami - állami
szintre emelt nacionalista - hajlamait, törekvéseit, ily módon a
szélsőségekből rendszerint származó ilyen-olyan veszteségeknek
elejét veszi. Ám ezek a korlátok, határok mégis meglehetősen
tágak, sokkal inkább garantálják az államon kívüliekkel
szembeni egységes fellépést, egészséges önvédelmet, sokkal
inkább lehetővé teszik az országon, nemzeten belüli egységes
akarat érvényesülését, mint Magyarország esetében a két törzs
mindenütt jelenlévő, éles szembenállása. Az egészséges
nemzeti önvédelem hiányára utalnak a következő adatok is.
Szintén épp 2005 májusában, a Magyar Magántulajdonú Vállalatok
Klubjának fórumán a Transelektro-csoport elnöke (Székely Péter)
előadta, hogy a hazai közbeszerzésekből a külföldiek
Írországban 25, a spanyoloknál 15, a németeknél és a
franciáknál 5-5 %-ot tudnak megszerezni. "Hazánkban ez az
arány jóval 50 százalék felett van".56Több
mint figyelemre méltó, mint válaszolt erre - s a többi hasonló
felvetésre - Szanyi Tibor, a szocialista-szabad demokrata kormány
gazdasági tárcájának államtitkára, ugyanezen a fórumon: "Az
EU-csatlakozással lezárult a vadkapitalizmus időszaka, át kell
térni a hazafias gazdaságpolitikára".
Vajh',
miért csak most? Miért nem ezzel kezdték?
A
zsigerükbe oltott antinacionalizmus miatt.
Fegyverarzenál
és propagandagépezet
Miként
a valódi, fizikai megsemmisítéssel járó, véres háborúkhoz,
úgy a voltaképp békeidőben s leginkább a szellemi dimenzióban
vívott, ezért általában vértelen törzsi háborúhoz is
elengedhetetlenek a legkülönfélébb harci eszközök, fegyverek
bevetése, nem szólva az ezek hatékonyságát is garantáló
propagandagépezetről.
Mivel
a háború kénytelen-kelletlen a demokráciának nevezett politikai
rendszer keretei között folyik, a propagandának nem kevesebbet
kell biztosítania, mint hogy a legkevésbé sem demokratikus
szándékok és törekvések is demokratikusnak tűnjenek.
Akármekkora szuperhatalom is az Amerikai Egyesült Államok,
különleges fegyverarzenáljával akármilyen gyorsan el tudja is
foglalni Irakot, ha a háborút indító elnök propagandával nem
győzi bizonyítani nemes szándékát, nincs az az olajmennyiség,
amely ellensúlyozhatná a bel- és külpolitikai veszteségeket.
Ezért volt fontos az amerikai, e függetlenségéről nevezetes
sajtó megzabolázása, a háborús propaganda segítségével olyan
hangulat teremtése, amelyben valósággal hazaárulásként
értékelődött, ha bármely ottani tévé- vagy rádiócsatorna,
bármely újság, bármely újságíró a kétségeit hangoztatta
(volna) az iraki háború jogosságát, helyénvalóságát illetően.
Kiválóan
rávilágít a hazai (balliberális) propaganda előtt álló feladat
nagyságára Orbán Viktor miniszterelnök egyik nevezetes választási
beszédének alábbi részlete, amely a folytonosságra emlékeztet:
vagyis arra, hogy a túloldaliak (antinacionalisták) bizonyos
tekintetben ugyanazt igyekeznek "eladni", sulykolni,
elhitetni a jó néppel most, a demokráciában, mint egykor, a
szocialista diktatúrában.
"Engedjék
meg, hogy néhány őszinte szót szóljak a fiatalokhoz. Látom,
ma is szép számmal vagyunk. Köszönjük a fiataloknak a friss
erőt, a jókedvet és a jövőbe vetett hitet. Ám van itt valami,
ami talán nehéznek tűnik, de mégis el kell mondanom. Nektek,
önöknek, igazuk, igazatok van, a jövő a ti oldalatokon áll.
Azonban tudnotok kell, hogy Magyarországon van egy szomorú
hagyomány. Akik a nyilvánosság előtt vállalják
meggyőződésüket, hiába fiatalok, joggal tarthatnak attól,
hogy velük szemben a kigúnyoltatás, a nyilvános megszégyenítés
eszközével fognak élni azok, akik 1947 óta mindig is ezt
teszik. Akik minden tőlük különbözőt megsemmisítendőnek
tartanak, akik nacionalistának, antiszemitának, fasisztának
bélyegzik mindazokat, akik a nem az általuk szabott szellemi
vágányon haladnak. Akik a Kossuth téren megjelent másfél
millió ember láttán maoista nagygyűlést emlegetnek, és a
fiatalok arcáról a Hitlerjugend újjászületése jutott az
eszükbe. Kedves fiatal barátaim, tudniuk kell, tudnotok kell,
hogy készen állnak, akik bélyeget sütnek rátok éppen a
tolerancia jegyében."57
Éppen
azért, mert a törzsi háború lényegében a demokrácián túli
dimenzióban folyik, s kirekesztő (megsemmisítő) szándékai,
törekvései a demokrácia szellemiségével pontosan ellentétesek,
a törzsi propagandának mindenekelőtt ezt a tényt kell
elkendőznie. Leginkább kétféle módon: részint az
antidemokratikus megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik
oldali demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá
maszkírozásával; részint pedig a demokrácián túli fogalmak
bevetésével. A demokrácia tiszta alapvetése, mely szerint
mindegy, hogy kinek van igaza, a többség dönt, ezáltal teljesen
összekuszálódott. Ha a kisebbségnek pozitív diszkrimináció
jár, akkor már nem érvényes az alapelv. A demokratikus alapelv
mellé kétségkívül felvétetett az utóbbi elv is (a kisebbségnek
előnyös megkülönböztetés jár), csakhogy egyes egyedül a magas
szintű politikai (ezen belül pedig "erkölcsi") kultúra
képes garantálni, hogy ez az elv ne sértse, ne károsítsa az
alapvetést. Ha ez a kulturáltság jóformán teljesen hiányzik
(miként a rendszerváltozás Magyarországán), akkor a propaganda
erején (hatékonyságán, leleményességén) múlik, hogy a
közvéleménnyel mit hitet el kisebbség és többség harcából:
az előbbi erőszakos, erkölcstelen, összeférhetetlen,
antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe a többség akaratát),
vagy ez utóbbi (a többség) kirekesztő, fasiszta, antiszemita,
rasszista, diktatórikus, antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe
a kisebbség akaratát).
A
demokrácia alapvetéséből például egyenesen következik, hogy ha
egy ország többsége valamely választáson történetesen a
jobboldalra szavaz, akkor a jobboldali kormánynak nem csak joga, de
kötelessége is, hogy az ígéreteinek teljesítéséhez
elengedhetetlenül szükséges propagandát (tájékoztatást és
meggyőzést) végrehajtsa. Ha ehhez nincsenek biztosítva számára
a megfelelő médiaszemélyiségek és médiaeszközök, akkor
leváltásokkal, kinevezésekkel, támogatásokkal, vásárlásokkal
és alapításokkal meg kell teremtenie a maga médiáját.
Magyarországon a balliberális média egyik legfontosabb feladata
volt a rendszerváltás kezdetétől fogva, hogy a jobboldal (a
nacionalista törzs) ez irányú törekvéseit minden egyes
alkalommal antidemokratikusnak, diktatórikusnak, antiszemitának,
hasonlónak tüntesse fel. Csupán néhány idevágó, botrányként
tálalt ügy: az Antall- és a Boross-kormány idején a
közszolgálati tévé és rádió elnökeinek és alelnökeinek
kinevezése (ld. médiaháború), ugyanekkor és ugyanitt (Magyar
Rádió, Magyar Televízió) kék szalagos tüntetésekkel kísért
elbocsátások (a tévé esetében csak próbálkozások); az
Orbán-kormány idején a médiaegyensúly megteremtésének
kísérlete (a médiaháború "folytatódása", a média
"lenyúlása", "elfoglalása"), a Vasárnapi
Újság és a Magyar Demokrata anyagi és erkölcsi támogatása
("nyílt lepaktálás" az "antiszemitázó",
"rasszista" szélsőjobbal), a Heti Válasz létrehozása
("közpénzekből!"), és így tovább.
A
demokrácián túli fogalmak rendszerint a politikai nyelv erőterében
használatosak: ezek olyan kifejezések, amelyeknek kellőképpen
erős érzelmi töltetük van, ezért kiválóan alkalmasak
címkézésre (megbélyegzésre, "ráolvasásra"), de
bevetésük idején még nincsenek annyira elkoptatva, hogy
bumerángként üssenek vissza. A nacionalista törzs leginkább a
nemzetietlen, nemzetellenes, nemzetáruló, hazaáruló, hazafiatlan,
magyarellenes, kommunista, bolsevista kifejezést kedveli; az
antinacionalisták pedig a már sokszor emlegetett jelzősorozatot
kedvelik leginkább:kirekesztő, antiszemita, rasszista, fasiszta,
szélsőjobboldali, gyűlölködő. A törzsi háború mai állása
szerint e harci kifejezések szerepéről, hatásáról leginkább az
mondható el, hogy a törzsi tagság zömében változatlan
élvezettel fogadja, amikor (az övéi részéről) a túloldaliakra
rásüttetnek a bélyegek; ám a törzsek békülékenyebb része,
különösen pedig a törzsön kívüliek számára e jelzők értéke
erősen megcsappant, hiteltelenné váltak, s már az is előfordul,
hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt is hangoztatják.
Nos,
ez az eset fordult elő az után, hogy György Péter az Élet és
Irodalomban azt állította e sorok írójáról: "mindössze
ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából"58.
A következő lapszámban Fáy László, a Modern Magyarok Mozgalma
egyik alapítója (egyebek mellett) így reagált59:
"A
választások után, a békés párbeszédre törekedve, jó
néhányszor találkoztunk a hazai jobboldal számos ismert
alakjával. Vendégünk volt több alkalommal is Varga Domokos
György úr is (...) Az az ember, akit beszélgetéseink során
megismertünk, a leghalványabb mértékben sem volt antiszemita.
Ezt a sorainkban helyet foglaló két egykori auschwitzi fogoly is
megerősítheti. György Péter igaztalan vádja nemcsak Vargát
mint a hazai jobboldal mi térfelünkre áttévedt képviselőjét
(tudatosan átjött parlamenterét?) sértette meg, hanem
mindazokat, akik kinyújtott kezét elfogadták."
Mindez
a változások lassú, de biztos jelét mutatja. Igazából azonban
még nem jutottunk túl azon a szakaszon, amelyben a címkékkel,
bélyegekkel emberi, politikusi sorsokat lehet megpecsételni.
Különösen, ha ebbe a törvényhozás és igazságszolgáltatás is
besegít. Valóban demokratikus - mondhatnánk, ideáltipikus: a
véleményszabadságot maradéktalanul tisztelő - társadalomban
senkit nem lehetne kirekeszteni a közéletből, kiváltképp nem
lehetne bíróság elé állítani és általa elítélni egy olyan
kifakadásért, amilyent ifj. Hegedűs Loránt követett el egy
újságcikkre reagálva. "Galíciai jöttmentek"-nek
nevezte azokat, akik az őfélékről (azaz a Hegedűs-félékről)
úgy vélik, hogy ki kell őket rekeszteni a demokráciából.
Átérezvén a tényt, hogy demokratikus alapállásból az ilyen
vélemények kirekesztő, büntető célzatú üldözése gyenge
lábakon (érveken) áll (leginkább a meglehetősen kétes -
kétszínű, kétmércés - "politikailag korrektre"
támaszkodik), a balliberálisok arra törekszenek, hogy a politikai
nyelvben használt, számukra kellemetlen kifejezéseket a demokrácia
"részévé" tegyék - pontosabban a demokrácia (a
"demokratikus jogok") által büntethetővé. Ezért
igyekeznek törvényt alkotni rájuk: pl. a szólásszabadsággal
szemben megalkotni az ún. gyűlöletbeszéd-törvényt, jogilag
büntethetővé tenni az ún. gyűlöletbeszédet, benne a holokauszt
tagadását.
Hogy
az ideáltipikus demokráciafelfogás talaján állva milyen abszurd
(mert kétmércés) ifj. Hegedűs elítélése, az leginkább egy
különös gyilkosság igazságszolgáltatási hókuszpókuszán
mérhető le. Simon Tibornak, egykori ferencvárosi és válogatott
futballistának agyonveréséről, azt ezt övező hazugságokról és
agyonhallgatásokról beszélek. No meg a kokárdáról... Szem- és
fültanúk mi magunk nem lévén, nem lehetünk biztosak abban, hogy
minden úgy zajlott, ahogy Lakatos Pál és Kőrösi Imre alábbi
beszélgetéséből kikerekedik. De ebben az esetben nem csak a
cáfolhatatlan tények, de az esetleges képzelődések is sokat
elárulnak a rendszerváltozás törzsi háborújáról, indulatairól
és indítékairól.
- (...)
Azt mondták, Simon arabokkal szólalkozott össze. Aztán később
egészen másról volt szó, nevezetesen, hogy Simon Tiboron volt
egy nemzeti színű kokárda. A rendőrség tagadja, azt mondják,
nem volt rajta.
- Volt
rajta.
- És
valaki, nem arab, kifogásolta, hogy miért van rajta ez a kokárda.
Simon visszaválaszolt, ha nem tetszik, vissza is mehetsz hazádba.
És akkor kezdődött minden.
- Sajnos
a szóbeszédnek sok igazságtartalma van. Feszített hangulat volt
a választások környékén. Simon Tibiről tudni kell, hogy
külsőségekben is erősen magyarnak mutatta magát. Egyik
beszélgetésünkön mondta, mindig elsírja magát a Himnusznál,
amikor a válogatottban játszik. Megint azt mondom, az eltelt
időszakban [a rendszerváltozás első 12 évéről van szó -
VDGy] semmi nem szivárgott ki, csak a szóbeszéd járja. Milyen
rendszer jellemzője ez? A diktatúráké. Szétrúgják valakinek
a fejét, és nincs motívum, nincs kiváltó ok [...]60
A
törzsi propaganda említett két feladata (az antidemokratikus
megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik oldali
demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá maszkírozása,
valamint a demokrácián túli fogalmak bevetése) maga után vonta
egyfelől a végrehajtáshoz szükséges harci eszközök (média)
megszerzését-megteremtését (vagy csupán megtartását), másfelől
a legmegfelelőbb harci módszerek (virtuális fegyverek)
kimunkálását és alkalmazását. Ez utóbbiak közé tartozik az
A-fegyver (röviden: "a" mint antiszemita; bővebben: az
"antiszemitizmus elleni harc" mint a politika fegyvere), s
a Gy-fegyver ("gy" mint gyűlölet), az R-fegyver ("r"
mint roma vagy rasszista), s hasonló társaik a balliberálisok
fegyverarzenáljából; de voltaképp ugyanerre a mintára készült
a nacionalisták által a túloldaliak ellen használatos N-fegyver
is ("n" mint nemzetietlen, nemzetellenes), vagy K-fegyver
("k" mint kommunista). Mindezekről a fegyverekről másutt
írok. Gyakori bevetésüket annak köszönhették, hogy egyfelől
nehezen kivédhető vádakat tartalmaznak; azt bizonygatni, hogy
valaki nem antiszemita, hogy nem gyűlölködő, vagy azt, hogy
valaki kellőképpen nemzeti vagy magyar, egyszerre kínos és
reménytelen. Másfelől a bélyegek segítségével világosan meg
lehetett jelölni az ellenséget (az ősgonoszt), s ez kiváló
törzsképző (identitásépítő, -erősítő) módszernek
bizonyult. A zajos törzsi propagandáknak azonban volt egy olyan
rejtett hatásuk is, amellyel legtöbbször maguk a törzsi harcosok,
azaz a pusztító fegyverek jobbára lelkes és naiv bevetői sem
számoltak: a háborús harsonák zajában, a látványos törzsi
ütközetek csöndes árnyékában a rendszerváltozás oly mértékű
törvénytelenségek (átmentések, átjátszások, vesztegetések,
lopások) által és mentén zajlott, amely a kialakított
demokratikus intézményrendszert sok tekintetben ezek díszletévé
alacsonyította. Ez azonban már a következő rész témája.
A
háború tétje és vesztesége
A
törzsi háború jelenségének, valóságának átfogó
megítéléséhez elengedhetetlen, hogy végiggondoljuk, egyáltalán
mi a tétje, értelme, haszna; másfelől pedig, milyen hátrányok
(károk, veszteségek) származnak belőle.
A
háború egyik tétje nem kisebb, mint hogy fog-e
másoktól markánsan különbözni a magyar nemzet és országa.
Magába olvasztja-e a nemzetet és az országot az európai
egységesülés vagy a nyugati világ globalizációs kohója, vagy
meg tudja őrizni a ma még többé-kevésbé meglévő
sajátosságait, értékeit - amelyek által képes hozzájárulni az
emberiség gazdagodásához, sikeres evolúciójához? Az
antinacionalizmus a természeténél fogva az univerzalizmust
táplálja, s egyúttal a nemzeti vonások megőrzését gátolja,
sőt, gáncsolja. A nemzeti vonások indokolatlan mértékű őrzése
pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az ország hátat fordít a
modernizációnak ("fejlődésnek"), magába zárkózik,
magára marad, s annak ellenére, hogy semmitől nem óvakodott
jobban, mint hogy mások globális érdekeinek kiszolgálója legyen,
egyenesen ezeknek válik - védtelenségében - kiszolgáltatottjává.
A mindennél nagyobb, fontosabb kérdés, hogy hol van az arany
középút, vagyis a helyes arány a globalista és a nemzeti
(antinacionalista és nacionalista) törekvések között.
Természetesen bajosan lehet "objektív" választ adni a
kérdésre, mert mindenkinek másutt van a keresett aránypont,
spekulatív úton-módon azonban több, nehezen cáfolható érv is
arra utal, hogy rendszerváltozásunk során internacionalizmusból
volt a kelleténél több, és nacionalizmusból a szükségesnél
kevesebb. Negyvenöt év antinacionalista hegemóniája kezdetektől
fogva erősebbnek bizonyult, mint a nemzeti érdekek valóságos,
körültekintő, felelős védelme. Olyan jeles antinacionalista
harcosok, mint például Vásárhelyi Mária, csak mostanság kezdik
belátni és hangoztatni, hogy a jogos, méltányolható nemzeti
érzéseknek teret kell engedni. A szocialista párt (MSZP) csak
újabb kormányzati ciklusára készülődvén "fedezte fel",
hogy létezik "nemzeti közép", amelyet nemzeti
retorikával meg lehet (és lehetőleg meg kell) nyerni. Ugyancsak a
felelős nemzeti gondolkodás hiánya mutatkozik meg abban, ahogy a -
nemzeti pártnak tekintett - MDF országlása alatt is stratégiai
ágazatok sorát szerezték meg külföldi befektetők, ráadásul
szemérmetlenül alacsony áron. A nemzeti vagyon elkótyavetyélése
javarészt nem szólam, hanem szomorú valóság. Ha legalább az
államadóság törlesztésére vagy felszámolására fordíttatott
volna a privatizációból származó bevétel, nem folytatódna az
ország (az ország polgárainak) folyamatos (ön)kizsákmányolása...
Úgy
vélem azonban, hogy a "nemzetietlen" felfogás, s az erre
építő politika veszedelmére és lehetséges veszteségére az
eddigieknél is jobban, világosabban rámutat egy sajátos
közvélemény-kutatás beszédes eredménye. Egy olasz szaklap arra
kérte olvasóit (tudjuk meg a Népszabadságból!61),
hogy idegenforgalmi szempontból ne osztályozzon, inkább színekkel
jelöljön meg egy-egy fővárost. Nos, Prágát sárgával,
Budapestet szürkével jelölték! Demszky Gábor budapesti
főpolgármester kampányainak egyik fő szólama ez volt:
"világvárost Budapestből!". A Magyar Televízió egyik
híradásában egy holland házaspár azzal indokolta, hogy nem
látogat el a Balatonról a fővárosba, mert "Budapest olyan,
mint a többi világváros". Demszky tehát "megcsinálta".
Már csak azért is, mert Budapest népének nagyobbik fele vevő
volt erre. Budapest népének zömét csábítja a kozmopolitizmus
csillogó kirakata. Még nem tudja, hogy neki nem arra kell büszkének
lennie, nem annak kell örülnie, hogy olyan, mint a többi; hanem
annak, hogy más. Hogy mindenki másétól különböző, saját
színe van; csak ezt kell (kellett volna) tudni megfejteni,
megtalálni, megőrizni. Ettől és csakis ettől lehet (lehetett
volna) más, mint egyhangú tucatszürke.
A
törzsi háború másik - járulékos - tétje,
hogy lesz-e az ország népének ereje és büszkesége szembeszállni
a globalizációs trend nem kívánatos hatásaival. Lesz-e tartása
legalább részben kivonni magát az alól a szemlélet alól, amely
az óvatlanabb, védtelenebb országok sorsát szinte teljesen
alárendeli a multinacionális tőke kívánalmainak, törekvéseinek;
amely szinte mindent a pénzügyi vonatkozások (azaz a várható
anyagi hozamok) alapján rangsorol, feláldozva nemzeti kultúrát,
nemzeti boldogulást.62
A
törzsi háború kárai, veszteségei változatos
képet mutatnak.
Az
egyik legnagyobb kárnak a szellemi-kulturális gettók kialakulása
tekintendő: a törzsek megelégszenek azzal, hogy "saját"
harcosaik szellemi-ideológiai, sőt, művészeti munkásságát
kövessék figyelemmel, a másik oldalbeliek - de akár a törzsön
kívüliek - megnyilvánulásait csukott szemmel-füllel, ha nem
eleve gyanakvással, ellenségesen fogadják.
"[...]
minden irányzatnak megvan a maga lapja, és ebben »természetesen«
mindenkinek igaza van, egyébként pedig tombol az intolerancia a
»másik« nézeteivel szemben. Nemhogy vita nincs, nem is olvassák
egymás írásait" - állapítja meg a jobboldallal és a
neoliberalizmussal egyaránt szemben álló "kritikai
baloldal" jeles képviselője, Szalai Erzsébet.63
Nyugodtan
kijelenthetjük, hogy e tekintetben rosszabb a helyzet, mint a kádári
diktatúrában volt, amikor az államhatalommal többé-kevésbé
szembenállók érdeklődéssel fogadták egymás (igaz, jobbára
gondosan becsomagolt) véleményét, megtermékenyítették egymás
gondolatát. Ma elegendő egy felvetés elutasításához, ha rossz
helyen (rossz oldalon, a másik törzsben) mondják. Ma a tisztesség
fokmérője a saját törzs melletti kiállás erőssége, a másik
törzs szapulásának hevessége. A két szemmel nézők, vagyis azok
a kevesek, akik (szándékuk szerint) egyszerre látják és követik
mindkét törzs indítékait, elfogadják jogos érdekeit és elnézik
érthető indulatait, de egyiknek sem nézik el a nyilvánvaló
hazugságokat, manipulációkat, nos, azok ma többnyire árulók.
"Átálltál?" - érdeklődtek kezdetben ismerőseim,
amikor rendszeres szereplője lettem a Kereszttűzben című
tévéműsornak, s Fideszes politikusokat is szívesen szembesítettem
szavaikkal és tetteikkel. Horn Gyula pedig ezt a kérdést szegezte
nekem a műsor vendégeként az egyik reklám alatt: "Maga
MIÉP-es?"
Nyilvánvaló,
hogy most teljesen elmarad mindama előny, mely az országnak, a
nemzetnek abból származhatna, hogy legalább az értelmisége a
másképp gondolkodók érveit alaposan végiggondolja, beépíti a
maga elképzeléseibe, tanácsaiba. Csakhogy még ennél is sokkal
súlyosabb a helyzet. A kölcsönös megértés híján minden egyes
kormányváltáskor (azaz a másik törzs kormányhatalmi pozícióba
kerülésekor) beindul a boszorkányüldözés, az "ellenséges"
törzs támogatóinak mellőzése és támadása, egyúttal
megkezdődik a saját törzs harcosainak és hátországának (azaz a
saját klientúrának) a nemtelen dicsőítése, címekkel,
rangokkal, kitüntetésekkel, nem utolsósorban megrendelésekkel,
üzletekkel való elhalmozása. Aligha lehet kétséges, hogy ennek a
szemléletnek az eluralkodása igen távol esik attól az ideális
állapottól, amelyről a rendszerváltozás kezdetekor képzelődtünk:
hogy az igazi piacon, az igazi versenyben mindig a jobbik (a nagyobb
tudású, a szorgalmasabb, a tisztességesebb) fog győzni.
Ezzel
szemben közelebb áll az igazsághoz, hogy újra a talpnyalók, újra
a hitványak, újra a középszer korát éljük. A hatalom - legyen
ez politikai, gazdasági - inkább az ilyesféléket szereti. A
közvélemény látens részének óriásira duzzadása miatt elitünk
gyakran ugyanabban a tévedésben leledzik, mint egykor a kádári
elit: a saját véleményét érzi többséginek és igaznak.
Medgyessy Péter miniszterelnökünk szerint kormányzása első
évének egyik fő eredménye, hogy mindennapi, civil életünkben
csökkent a politikai viszálykodás, betemettettek az árkok. Ámde
egészen más, sokkal kiábrándítóbb a rendszerváltozás magyar
valósága.
Egyfelől
valóban kevesebb családi békesség és baráti kötelék megy rá
mostanság a politikai nézeteltérésekre. Erről azonban a politika
csak olyan értelemben tehet, hogy az elmúlt tizenhárom évben
mindent elkövetett - mármint politikusaink elkövettek - azért,
hogy kiábránduljanak belőle. Ahhoz, hogy politikai
nézetkülönbségek miatt emberek egymásnak essenek, először is
az szükséges, hogy még beszéljenek egymással; másrészt
kellőképpen erős legyen a hitük az általuk választott vagy
választandó politikusok becsületességében, elkötelezettségében,
egyszersmind a nem választottak alantasságában, tehetetlenségében,
hozzá-nemértésében. A kölcsönös lejáratásoknak, illetve az
eddig folyamatos "váltógazdálkodásnak" annyi haszna
mindenképpen lett, hogy az illúziók rohamosan csökkentek, még ha
- szerencsére - nem tűntek is még el.
Másfelől
az a szomorú magyar helyzet, hogy rendszerváltozás és demokrácia
ide vagy oda, a kisemberek éppen úgy - ha nem jobban - félnek
hangot adni véleményüknek, mint a puha diktatúra idején.
Pontosan látják, hogyan gazdagodnak (ne szépítsünk: csalnak,
lopnak, hazudnak) a fejük felett, de azt is, hogy ha ezt szóvá
tennék, ha saját érdekeik, politikai nézetükért hangosan
kiállnának, ez akár az állásukba, előmenetelükbe kerülne. Nem
kis mértékben a törzsi viszálykodás számlájára írható, hogy
a törzsi érdekvédelem úgy-ahogy kialakult, s a törzsi harcosokat
kormányváltás idején is többé-kevésbé megóvja, helyzetbe
hozza a hatalom, ám a civil érdekvédelem sok tekintetben gyengébb
lábakon áll, mint a kádári időkben. Több mint elképesztő,
hogy az országnak körülbelül kétharmada vesztese az egész
átalakulásnak, ez a tömeg azonban semmilyen tekintetben nem volt
képes szembeszállni e részint elképesztő mértékben
meggazdagodott elit lényegében nemzet- és demokráciaellenes
törekvéseinek, gazdasági és politikai manővereinek.
Tudatlanságuk folytán és valódi képviseletük hiányában e
nyilvánvaló vesztesek habozás nélkül visszaszavazták a
hatalomba azokat a szocialistákat, akiknek nem csak az egykori
"létező" és megbukott szocializmus varrható a nyakukba,
de az is, hogy a társadalmi tulajdon jelentős részét átmentették
a saját célukra. A retorikáknak a nacionalizmusra,
antiszemitizmusra, illetve a nemzetellenességre, hazafiatlanságra,
kommunizmusra való kihegyezése, az érzelmek szikrázó
összecsapása, a túlélési, illetve megélhetési politika
eluralkodása megakadályozta, hogy a két törzs igazi demokráciában
érdekelt, felelős értelmisége egymásét erősítve - és ne
egymásét kioltva - hallassa hangját. E közös, erőteljes,
felelős hang nélkül, amely a felszíni, meddő csaták helyett a
fontosabb folyamatokra és mélyebb összefüggésekre fókuszálhatta
volna a figyelmet, igencsak latin-amerikásra, felemásra, emberi
értékek és anyagiak tekintetében rendkívül pazarlóra
sikeredett szép reményű rendszerváltásunk. Az oly sokára
megszerzett szabadság, a diktátoroktól való megszabadulás
feletti felhőtlen öröm helyett inkább állandósuló félelmek s
rossz közérzet ütöttek bennünk, közöttünk tanyát.
Mi
marad ez után? - kérdezi Végh Alpár Sándor, ilyen múlt és
ilyen jelen után. "A lemondás. Mert bizony [az ország
lakói] lemondtak arról, hogy az élet Magyarországon valaha jobb
lehet, arról, hogy végre maguk irányítsák sorsukat, és arról,
hogy vezetőik mégiscsak lehetnek tisztességesek. Ez a lemondás
a mai, milliomosokkal teletűzdel »szocialista elit«
fennmaradásának alapja, ezért érdeke, hogy a prolivircsaft s
vele a majálison osztogatott virsli, a langyos sör és a b... meg
anyád stílus fennmaradjon."64
Ez
az örök viszálykodásba, némelykor közömbösségbe forduló
rossz közérzet alkalmatlannak tűnik arra, hogy a küszöbön álló
óriási változásokra méltó és felelős választ tudjunk adni.
Ismét csak igazat kell adnunk (az egyébként igen ritka) "két
szemmel nézők" kiváló baloldali képviselőjének,
Szalai Erzsébetnek, aki szerint - érdemes megint szó szerint
idézni - "A globalizáció egyik legfontosabb jellegzetessége,
hogy a nemzetközi nagytőke a politikai pártoktól kezdve a
családig bezárólag igyekszik - Marx gondolatmenetével élve -
minden társadalmi képződményt szétrobbantani vagy a saját
képére formálni. Ennek a folyamatnak az egyik része, hogy
súlytalanná teszi a nemzetállamot annak alapján, hogy sok
multinacionális cég nagyobb vagyonnal és így hatalommal bír,
mint egy-egy ország. És ezzel súlytalanná, az alternatívák
felmutatására alkalmatlanná teszi a politikai pártokat is, hiszen
azok a nemzetállamokhoz kötődnek."65
Szalai,
mint látható, nem jobb- vagy baloldali pártokról beszél, hanem:
az összesről. Ebben a törzsi háborúban valójában minden
szereplő súlytalanná válik. Sajnos velük együtt maga a nemzet
is.
"A
külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban,
a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon
egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány
10-30 százalék között változik, és a többi rendszerváltó
országban sem közelíti meg a magyarországi arányt" -
állapítja meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász.
Ez
tehát a nacionalizmus ellen folytatott honi hadjárat egyik
számszerű, igencsak mellbevágó "eredménye".
"Lényegében ugyanaz a gárda, amelyik negyed százada a
hitelfelvétel mellett érvelt, most könnyedén odadobta a magyar
vállalatokat és magyar piacaikat a multinacionális vállalatoknak.
Erre sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a Világbank nem
kényszerítette, sőt, a Világbanknál módfelett csodálkoztak
azon a könnyedségen, ahogyan Magyarország felszámolta saját
iparát" - határozza meg a fő okot a jeles szakember. Pedig a
törzsi háború legnagyobb kára és veszedelme éppen abban rejlik,
hogy lényegét tekintve sem csak ugyanaz a gárda követte
el, amit elkövetett. A sajátos magyar valóságközegben az
antinacionalista törzs sikeresen állította be szélsőséges
(elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti érdekek igazi
védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában a
"nemzeti" pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti
érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más
európai ország akár bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.
Az
egyik finn lap (Helsingin Sanomat) azt elemzi, mi lehet az oka
annak, hogy az utóbbi időben több finn nagyvállalat kudarcot
vallott, amikor Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti
vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik vállalat
(Finprom) elemzője szerint "a norvégok azon nyomban
megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi
vállalkozás Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt
szakítani. A szállítási, a postai, a banki és energiaszektorok
adják a társadalom gerincét, és ezekhez a szférákhoz
Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok
kötődnek".66
Adódik
a nagy kérdés: amíg Magyarország törzsi háborús övezet marad,
képes lesz-e valaha is valódi versenytársa lenni akár uniós
társainak, akár a világ más, fejlett országainak?
A
törzsi háború média-hadszínterének jelentőségét az adja,
hogy tömegdemokráciában a hatalom megszerzésének és
megtartásának legfőbb módja a választók megnyerése
(meggyőzése, befolyásolása, manipulálása); a választók
"birtokában" a hatalom akár még antidemokratikus
(népellenes, diktatórikus) lépéseket (akciókat) is megengedhet
magának. A média megszerzésének erős vágya és kísérlete
elegendő ok az elhúzódó, nyílt csatározásra: a törzsi
háborúzás legfontosabbnak vélt, de mindenképp legjobban szem
előtt lévő és legzajosabb hadszíntere a média; nem véletlen,
hogy rendszerváltásunk során a háborúra utaló kifejezéseket
(pl. "hadállások elfoglalása") is először ezzel
összefüggésben használták.
Amint
médiakönyvemben beszámolok róla, 1990. február 28-án a szabad
demokraták megütközéssel fogadták azokat a terveket, amelyek a
március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás
csorbítására irányulnak". A Pozsgay Imre felügyelte Magyar
Rádió és Televízió kuratóriuma úgy döntött, hogy a két
intézmény fizetett politikai hirdetéseket - meghatározott ideig -
nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége (élén Nemeskürty
Istvánnal) pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét
főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV
elnökségének tagját bízza meg a főszerkesztői teendők
ellátásával.
Voltaképp
innen datálható a magyar médiaháború kezdete. Ez az a
sajtótörténeti esemény, amikor az újságíró szakma is beszáll
a politika médiaküzdelmébe. Ez az az esemény, amely - a politikai
ellenzék után - az újságírók jelentős részét is nyíltan
eltéríti a "történelmileg logikus" pályáról: a fő
csapásirány a kádári rendszer és kiszolgálói bírálatáról
áthelyeződik a rendszerváltoztatók jelentékeny erőinek
bírálatára. Pozsgay Imre és az MDF a fő ellenség, és Aczél
Endre a fő védelmi pont, aki minden kétségtelen kvalitásával
együtt a régi rendszer katonája.
"Aczél
Endre kirúgásával az MDF-nek és a kormánynak - a korabeli
szóhasználattal élve - sikerül jelentős hadállásokat
elfoglalni a televízió egyes csatornáján. Emiatt az
ellenzék és a szakma jelentős része folyamatosan támadja (az
én kiemelésem - VDGy) Pálfy G. Istvánt, még hosszú
hónapok után sem fogadják el kinevezését, annak körülményeit.
Az ellenzéki kifogás szerint a televízió nem lehet a
pártcsatározások eszköze, az újságírói ellenállás amolyan
önvédelmi akció - írja Farkas Zoltán, a 16 Óra című közéleti
rádióműsor majdani főszerkesztője.
Így
kezdődött tehát rendszerváltásunk médiaháborúja, s tart a mai
napig, amikor újra a balliberális törzs áll az ország
kormánykerekénél. Túlfeszítené e könyv kereteit, ha csak a
leglényegesebb eseményről, fordulatokról, összefüggésekről
kívánnék is számot adni, amik ez alatt az idő alatt a
médiahadszínteret jellemezték (két kötetes médiakönyvem ezeket
amúgy is tartalmazza). A média mint különleges hadszíntér
természetének, a törzsi háborúban betöltött szerepének
bemutatásához elegendőnek ítélem a legutolsó szakasz
vizsgálatát: milyen megfontolásokból, milyen médiapolitikával
készült a nacionalista törzs vezető pártja a 2002. évi
választásokra; mi jellemezte a média és a törzsek viszonyát;
milyen szerepet játszott a (két) média abban, hogy a választási
kampány minden eddiginél határozottabban és világosabban
kettévágta a nemzetet (miközben a törésvonal nem a polgári
demokráciákban megszokott értékek és érdekek mentén
keletkezett, hanem a saját magyarságunkhoz, saját nemzetünkhöz
való különböző viszonyulásunk kifejeződéseként).
KÉT
TÖRZS, KÉT MÉDIA67
Kormányzása
második évében Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a
médiaegyensúly megteremtésének igényét. Ezzel
(rendszerváltozásunk időszakát tekintve) új sajtókorszak
kezdődött Magyarországon. Egészen odáig tartotta még magát az
az antinacionalista erők által sulykolt "politikailag korrekt"
álláspont, amely szerint a sajtó a természeténél fogva
ellenzéki, a mindenkori hatalom nem szólhat bele a működésébe,
nem fordíthat közpénzeket saját sajtó létrehozására, állami
hirdetéseket a rokonszenvező sajtó támogatására, ellenben
garantálnia kell a sajtópiac szabad működését, a média
maradéktalan függetlenségét. "Ha vannak is problémák",
már ami a tájékoztatás tárgyilagosságát, hitelességét
illeti, majd "kiforrja magát": a szabad verseny áldásos
hatására a média egészén és az egyes médiumokon belül
előbb-utóbb létrejön a kiegyensúlyozott tájékoztatás, hiszen
a közönség azokat az újságokat, csatornákat, műsorokat fogja
választani a pénzéért, amelyek a legtárgyilagosabbak,
leghitelesebbek, legszínvonalasabbak, legszórakoztatóbbak; s a
hirdetők, értelemszerűen, ugyancsak itt fognak kikötni.68
Nos,
Orbán Viktor és a Fidesz egyenesen a saját bőrén tapasztalhatta
meg, hogy a média valóságának nem sok köze van ehhez az ideához.
Amint ezt médiakönyvemben részletesen bemutatom, a sajtó
függetlensége kezdetben kimerült abban, hogy igyekezett
leválasztani magát a hivatásos hatalomról, önállósodni, saját
szakállára politizálni; aztán az első szabad választások után
- vonzódásainak megfelelően - sietősen "befeküdt a politika
ágyába"69.
E vonzódás lényegét pedig úgy lehet a legtömörebben
megfogalmazni, hogy "a média balra húz". Orbánék
tudták, hogy a király meztelen. Megtapasztalták, hogy attól a
pillanattól, midőn politikai pályájukat távolítani igyekeztek a
szabad demokratáktól - akik nemcsak a törvénytelen taxisblokádot
üdvözölték, de a Demokratikus Chartában vállalt szerepükkel a
MSZP politikai karanténból való kiszabadulását is elősegítették
-, az addig hozzájuk oly szívélyes média egyszeriben a
szemétkosárba való visszahajítással fenyegette őket. A balra
húzó médiának nem volt háborognivalója az antinacionalista
exkommunisták közt lehorgonyzó liberálisokon (pontosabban: szabad
demokratákon), ezzel szemben egyik napról a másikra az MDF-Fidesz
pártszékház-ügylet leleplezésével, no meg Orbán belső
ellenzékének dicséretével lett tele, aminek következtében a
kegyvesztett párt népszerűsége 1992-93-ban a toronymagas első
helyről a töredékére zuhant vissza.
Tartozom
annak igazolásával, hogy a magyar média valóban balra húz. A
bizonyítást azért kell elvégezni, mert bár egyes médiatípusoknál
a vállalt hovatartozás és a statisztika segítségével
cáfolhatatlan adatokhoz (arányokhoz) jutunk (ld. például az
országos napilapokat: Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava - s
velük szemben egyedüliként a Magyar Nemzet), az elektronikus
médiában (mind a közszolgálatiban, mind a kereskedelmiben)
kevésbé nyilvánvalóak a személyes és intézményes kötődések.
Ahol viszont ugyancsak számokkal igazolható a közvetlen piaci
megfontolások háttérbe szorulása, a szabad verseny korlátozása,
az a hirdetési piac: az eredendően internacionalista (terjeszkedő)
hajlamú nemzetközi tőke (akárcsak a hazai antinacionalista tőke)
látványosan elkerüli a nemzeti - vagyis az ő fogalmai szerint
nacionalista - beütésű sajtóorgánumokat, sutba vágva közvetlen
piaci érdekeit (viszont kétségkívül szem előtt tartva a közép-
és hosszú távúakat). A Magyar Nemzet eladott példányszáma ma
már több mint kétszerese a Magyar Hírlapénak; a Magyar Hírlap
hirdetési bevétele ezzel szemben többszöröse a Magyar
Nemzetének.
A
balra húzásra, a liberális elfogultságra - a számszerűsíthető
közvetleneken túl - két közvetett, habár igen alapos
bizonyítékunk is van. Mindkettő forrása ugyanaz a könyv:
Médiahazugságok70.
Ennek szerzője, Bernard Goldberg minden kétséget kizárólag
(tételesen) igazolja, hogy még a sajtószabadság sokat dicsért
hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobb
médiumok hírműsorainak (!) munkatársai önként és dalolva
(tehát nem valamiféle összeesküvés részeként, csupán a
"politikailag korrekt" felfogáshoz "magától
értetődően" igazodva) előnyben részesítik a balos
(demokrata) eszméket és személyeket a jobbos (republikánus)
eszmék és személyek ellenében, értelemszerűen az igazság
(valóság) kárára. Erről a tényről a jobboldal eddig is
bőségesen írt és nyilatkozott, de ellenlábas lévén, kevés
hitelességgel és meggyőző erővel. Goldberg viszont maga is a
legnagyobb balra húzók egyikének, a CBS televíziónak a veterán
riportere, s megfigyelései közzétételekor kellőképpen népszerű
és megbecsült ahhoz, hogy hozzájárulhasson a valóság
kiderítéséhez és széles körben való elfogadtatásához; no meg
saját kirúgásához.
"Nézd,
Bernai - mondta a CBS News elnöke -, persze, hogy van liberális
elfogultság a hírekben. Minden tévécsatorna balfelé húz" -
emlékszik vissza a könyv szerzője. S hozzáteszi: "Olyan
hangsúllyal mondta ezt, mintha azt akarná ezzel kifejezni: »Ne
hülyéskedj, mindannyian tudjuk ezt - az egész átkozott világ
tudja ezt.«"
Ez
azonban egyelőre még csak az amerikai média magatartásáról
(alapvető vonzódásáról) állít ki hiteles képet, nem a
hazairól. Nagy szerencsénk, hogy nálunk, a mi balliberális
táborunkban is akadnak olyan bátor újságírók, akiknek a
táborukhoz való idomulásuknál fontosabb az igazság kimondása. A
szóban forgó könyv előszavában Seres László, a Népszabadság
és az Élet és Irodalom jeles szerzője a következőt veti fel:
"...miért van az, hogy bizonyos hazai sajtómunkások is
kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják »normálisnak«,
a tőlük eltérő nézőpontokat vagy (jobb esetben) lenézik, vagy
(rosszabb esetben) nem is vesznek róluk tudomást. Miért van az,
hogy a balliberális értékvilág csak jó és morális, a
jobbliberális, horribile dictu: jobboldali értékvilág csak és
kizárólag rossz, immorális lehet?"
Nincs
itt a helye, hogy választ keressünk Seres kíváncsi - és valóban
érdekes - kérdésére; számunkra, továbblépésünkhöz elegendő
a tény rögzítése: a magyar média tendenciózusan balra húz,
akkor is, ha éppen jobboldali koalíció van kormányhatalmon, akkor
is, ha éppen baloldali. Az elvileg politikailag független, mert
"csak" a pénzre utazó kereskedelmi tévék többségére
ez ugyanúgy igaz, mint a közszolgálati médiumok legtöbb
munkatársára.
Példa
gyanánt érdemes megfigyelni az egyik kereskedelmi csatorna Heti
Hetes című, közkedvelt tévéműsora hangvételének változását.
Orbán Viktorral (pártjával, kormányával, és általában a
nemzeti - "nacionalista" - szellemiséggel-retorikával)
szemben rendre olyan ellenségesnek, helyenként közönségesnek
(mondhatnám: alpárinak) bizonyult, hogy az RTL Klub vezetői - a
várható újabb Fidesz-győzelem fenyegetésében - jobbnak látták,
ha szüneteltetik a műsort. A törzsi háborúskodás - ez esetben
az Orbán elleni utálkozás és gyűlölködés - ízére rákapott
nagyközönség, akárcsak a balra húzó sajtó, hallani sem akart
azonban a felfüggesztésről, egyenesen a sajtó- és
szólásszabadság eltiprását látta benne (miközben szorgalmasan
követelte a jobboldali, Lovas-féle Sajtóklub ATV-n látható
műsorának azonnali betiltását). A Heti Hetes tehát maradt, s
maradt a kormányváltás után is; így derülhetett ki, hogy az új
- antinacionalista - hatalommal szemben ennek a csapatnak nincs
igazán mondanivalója. Nem csoda. Hiszen ugyanahhoz a
nacionalizmustól, szélsőjobboldaliságtól rettegő, vagy a
fennhéjázónak, hamisnak ítélt nemzeti eszméket egyszerűen csak
megvető, észből vagy szívből utáló nagy törzshöz tartoznak.
Ami
itt számunkra - a két média létrejötte-létrehozása
szempontjából - igazán fontos és lényeges, hogy Orbán
Viktoréknak kormányra kerülésük pillanatában fel volt adva a
lecke: mit kezdjenek ezzel a balra húzó médiával, ha el akarják
kerülni, hogy egy nem választott hatalmi ág döntse el a majd
2002-ben esedékes választásokat. Hogy világos legyen: nem (volt)
magától értetődő, hogy melyik út mellett határoznak. Hiszen a
balra húzás, mint rámutattam, véletlenül sem azt jelenti, hogy a
teljes - ez esetben - magyar média összes munkatársa, vagy akár
csak a többsége, egy nagy összeesküvés részeként tudatosan és
örökre elkötelezetten besorolódik (beépül) a balliberálisok
(antinacionalisták) táborába. Újra csak elkerülve, hogy az okok
elemzésébe belemélyedjünk, oszthatnánk azt a kényelmes
álláspontot, hogy a magyar balra húzás legfőbb oka és
magyarázata a negyvenöt évig uralkodó kommunista-szocialista
rezsim, s az a tény, hogy újságíróink zöme abban a korban
kezdte pályáját és felemelkedését. Csakhogy javarészt
ugyanilyen újságírók közreműködésével alakult ki ez eddig
nem létező jobboldali, nemzeti újságírás is; másfelől ott van
Amerika példája, ahol egyetlen évig sem uralkodott a kommunizmus.
Csupán a liberalizmus. A másik antinacionalizmus. A
liberalizmus-antinacionalizmus ma a globális (egyvilágú) világ
meghatározó eszméje, ezért tudja nagy mértékben befolyásolni a
nyilvános közgondolkodást, tudja megszabni a "politikailag
korrekt" normatívákat, a szalonképesség fő kritériumait.
Balra húzó hazai újságíróink zöme e "haladó",
"korszerű", "felvilágosult" eszmevilághoz
csatlakozik (kötődik), s csupán egy kis hányada az, amely a
korábbi uralkodó elit részeként voltaképp régi hatalmához,
tekintélyéhez, befolyásához - norma meghatározó kiváltságához
- ragaszkodik az amúgy jócskán megváltozott körülmények között
is. Éppen e "menthetetlenek" viszonylag kis száma, s a
zöm alapvető jóhiszeműsége folytán következhetett be az a
kisebb csoda, hogy balra húzás ide vagy oda, a határozottan jobbra
tartó Fidesz győzött az 1998. évi választásokon. Bár szavazói
megnyerésében kétségkívül szerepet játszott az értelmiségi
véleményformálókra erőteljesen ható, jobbára óvatos Magyar
Nemzet, valamint az összeomlani készülő Új Magyarország
újságíróiból összeverbuvált, sebtében összetákolt,
radikálisabb hangvételű Napi Magyarország, a "kisebb csoda"
nem emiatt, hanem a jóhiszeműek jóvoltából következett be. Akik
a szélsőségességgel, antiszemitizmussal, horthyzmussal,
nacionalizmussal, csurkizmussal megvádolt MDF ellen az
első kormányzati ciklusban teljes erőbedobással küzdöttek,
ugyanakkor nem igazán lelkesítette őket a Horn-vezényelte régi
társaság második ciklusbeli tündöklése, pontosabban
bukdácsolása sem - szívesen szavaztak hát magukban a mégiscsak
liberális gyökerű, ifjú generációra, s ezt a vonzalmukat a
médiában, az akkor esedékes választási kampányban sem rejtették
véka alá (ami ezúttal nem jelentett sem többet, sem kevesebbet,
mint hogy nem fogtak a Fidesz módszeres, igaztalan lejáratásába).
Ezt látva és tudva, teljesen jogosan merül fel a kérdés, miért
félt a Fidesz attól, amitől; miért nem bízott továbbra is a
jóhiszeműekben; miért nem megnyerni akarta továbbra is a médiát,
ahelyett, hogy az egyensúlyteremtés jegyében nekiáll újságokat,
csatornákat, műsorokat, felügyeleti pozíciókat gyűjtögetni
magának, innen-onnan (mindenekelőtt a közszolgálati rádióból,
televízióból) kiszorítva azokat, akik nem az ő kedvére
táncolnak?
A
szemétkosárba való visszahajítás szorító emléke csak az egyik
ok volt. A másik: a sajtóban ellenük újra feltámadt zsigeri
(mert voltaképp indokolatlan, alaptalan, irracionális) gyűlölet,
kormányzásuk szinte legelső pillanatától. A közélet akkori
megfigyelőjének az az érzése támadt, hogy ezt már átélte
egyszer: igen, szegény megboldogult Antall József
miniszterelnöksége idején, amikor a médiában megszólalók
időnként jobban hasonlítottak felelőtlenül robbantgató szellemi
terroristákra, semmint a tárgyilagos tájékoztatást felelősséggel
űző újságírókra vagy a szavukért felelősséggel tartozó
értelmiségiekre. Nem véletlen, hogy említett médiakönyvemben az
első kormányzati ciklus időszakát (pontosabban az erre eső
médiakorszakot) az "Akciózások kora", az Orbánékkal
kezdődő időszakot pedig a "Déjà vu-k kora"
megnevezéssel jelöltem. Utóbbinál bemutattam egy csokorra valót
Tóth Gy. Lászlónak, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójának
igen beszédes címmel megjelent gyűjteményéből: Politikailag
korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül71.
Tekintettel bizonyító erejükre, itt is feltétlen idéznem kell
őket:
"Bizony
Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális
megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem
elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz
rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába
lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy Mária,
Élet és Irodalom, 1998. május 29.)
"...a
honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus
szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény
szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet,
hogy a beteg egylényegű a daganatával. Vele és általa él."
(Gerő András, Népszava, 1998. május 26.)
"Tudom,
hogy valamennyiünknek van egy becsomagolt bőröndje, minden
eshetőségre. Nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném.
De talán annyit mondhatok, hogy az ajtó mellől tegyék fel a
szekrény tetejére." (Lengyel László, Népszava,
1998. június 6.)
"...igenis
lényegi a különbség a MIÉP-et is befogadó jobboldali egység
és a Munkáspártot is befogadó baloldali egység hirdetése
között. Az előbbi népellenes politika uralmát vezetheti be, az
utóbbi egy markáns szociáldemokrata politikai
előfeltétele." (Gadó György, Népszava, 1998.
szeptember 21.)
"Valami
középút kell az elnyomás és a között a már-már mazochista
mamlaszság között, amelyet a Horn-kormány - sajnos vesztére -
ezzel a bandával szemben tanúsított." (Szalai Pál,
Magyar Narancs, 1998. október 8.)
"...
egy igen fiatal, összeforrott, célratörő csapat, megszerezte a
kormányalakítás lehetőségét. A fordulatos magyar
történelemben egyszer került sor valami hasonlóra - igaz, nem
demokratikus választás útján -, éspedig 1919 tavaszán, amikor
a magyar kommunisták frissen alakult, ugyancsak összeforrott,
igencsak célratörő, s éppen ilyen fiatal csapata (Kun Béla 33
éves volt, Lukács György 34, társaik hasonló korúak)...
hatalomra kerültek." (Litván György, Élet és
Irodalom, 1998. június 5.)
"...
az ember megalapozhassa egy nép jövőjét, nota bene egy olyan
népét, amelynek ízlése, a közszereplőket illetően, valahol a
horthysta megyeházák meg a KISZ KB folyosói között formálódik
ki félúton." (R. Székely Julianna, Magyar Hírlap,
1998. május 27.)
"Szóhasználatukban
a polgár szó már jó egy éve ugyanolyan tartalmatlan
töltelékszó, mint volt korábban a magyar. Ugyanazt jelenti
mindkettő: semmit." (Szabó Miklós, Népszava, 1998.
június 6.)
"A
Fidesznek nincs kulturális háttere, nincs egy írója, nincsenek
markáns történészei." (Bojtár B. Endre, Kovács
Kristóf, Magyar Narancs, 1998. május 14.)
A
kellőképpen tárgyilagosságra törekvő, elfogulatlan elemző
számára világossá válik, miben is állt a döntési helyzet
lényege. A balliberális sajtónak ez a támadása nem a
demokráciákban szokványos érdekkülönbségeknek, hanem a sokkal
mélyebben húzódó törzsi (nacionalista-antinacionalista)
ellentétnek a tükröződése. Pedig - mint korábban kifejtettem72 -
a Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az ún. nemzeti
oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem
annyira kötődések vonzották, mint
amennyire taszítások terelték arrafelé: nem volt
vevő sem az univerzalista, antinacionalista liberalizmusra,
sem az internacionalista posztkommunizmusra (utóbbi
akármennyire is maszkot és lényeget váltott a szabadpiacos
kapitalizmus hű támogatójaként).
A
valódi demokratikus, liberális eszmeiségét továbbra is
egyértelműen őrző Fidesz semmilyen tekintetben nem szolgált rá
az antiszemitizmus, rasszizmus, nacionalizmus vádjára. Sándor
György "humoralista", aki nyíltan vállalja, sőt -
vágyott hídszerepe folytán - egyenesen demonstrálja zsidó
származását és katolikusságát, még 1991-ben ezt mondotta A Hét
műsorában: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike,
ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." A
Fideszt a balliberális média ártatlanul vádolta meg. Az
antiszemitizmussal (és "társaival") való nyilvános
megbélyegzés (megszégyenítés) a legsúlyosabb, egyben
legkivédhetetlenebb támadási formula a politikai küzdőtéren. A
Fidesz megértette, hogy nem remélhet kegyelmet: a balliberális
sajtó törzsi harcosai fogják megszabni a média nagyobbik felének
hangvételét; a jóhiszeműek jobbik esetben csodálkozva,
értetlenül hallgatnak, rosszabbik esetben rácsatlakoznak a
"politikailag korrekt"-ként eladott, valójában
durva, szélsőséges hangütésre.
S
ez itt a lényeg: az ártatlanul (legalábbis saját vélekedése
szerint minden alap nélkül73)
megtámadott Fidesz szemszögéből a magát mértékadónak beállító
balliberális média semmivel nem tűnt kevésbé szélsőségesnek,
mint a szélsőségesség vádjával folyamatosan illetett "nemzeti"
("nacionalista") sajtó.74
A
mértékadó balliberális sajtón belül is az egyik
legkiegyensúlyozottabb és legtekintélyesebb HVG például 1993.
novemberében a következő kérdést tette fel Szájer Józsefnek,
abból az alkalomból, hogy a Fidesz országos választmányának
elnökévé választották: "Egy cseppnyi
lelkiismeretfurdalása sincs, hogy Fodor Gábor testén - még
drasztikusabban a »hulláján« keresztül jutott ebbe a
pozícióba?"75
Fidesznek
a nemzeti tábor felé való nyitását, e nagy, de voltaképp
alaktalan, szervezetlen, s legalább ilyen mértékben csalódott és
kiábrándult törzsnek tett gesztusait (üzeneteit) érzékeny fülek
és lelkek figyelték és fogadták. E törzs (hazafias) lelkesedésre
hajló tagjait mélyen sértette, hogy a mérvadónak, szakszerűnek,
korszerűnek hangoztatott balliberális média és politika az ő
magyarságuk és nemzetük iránt érzett erősebb kötődésüket
bűnként tálalta mind a hazai nagyközönség, mind a külvilág
elé. Ez a sérelem fogalmazódott meg abban a gyakran hangoztatott
panaszban, hogy saját hazánkban (Magyarországon!) szégyellnünk
kell, hogy magyarok vagyunk; lepleznünk kell magyar érzelmeinket,
magyar kötődéseinket. Mint ahogy vérig sértette ugyanezt a
tábort (törzset) a pápalátogatás "cápalátogatás"-nak
nevezése, a Szent Koronához biggyesztett két maszturbáló angyal
(egy folyóirat címlapján), vagy épp a korona helyett javasolt
micisapka (a nemzeti címeren); s főleg az, hogy a mérvadónak
kikiáltott média ezeket a bántó megnyilvánulásokat sose kezelte
szélsőségesként. Nem csoda, hogy amikor - az 1998. évi
választásokhoz közeledvén - Orbán Viktor a túloldaliak közül
először nyilvánította ki kétségeit a tekintetben, hogy az SZDSZ
politizálása kellőképpen nemzeti-e, s valóban a haza érdekeit
szolgálja-e; vagy amikor erős tárgyalási, sőt, együttműködési
hajlandóságot mutatott nemcsak az Magyar Demokrata Fórummal, de a
történelmi egyházakkal, különösen a katolikussal, a széteső
Kereszténydemokrata Néppárt mérsékeltjeit pedig befogadta
soraiba; vagy amikor intenzív kapcsolatépítésbe kezdett a határon
túli magyarság képviselőivel; nos, a nemzeti tábor nem
egyszerűen figyelemben, érdeklődésben részesítette, hanem
kifejezetten hálát mutatott iránta, ráadásul egyre több
szeretetettel, egyre nagyobb rajongással. Akik korábban szívesen
kiabáltak kígyót-békát a Fideszre, előbb nemes ellenfélként,
később barátként, egy idő után pedig a nemzeti becsület
megmentőjeként tisztelték. Amikor tehát Orbán Viktorék ott
álltak a döntés előtt, hogy továbbra is bízzanak-e a baloldali
sajtóban, támaszkodjanak-e az ottani jószándékúakra, vagy
ehelyett (a médiaegyensúly megteremtése címén) a másik
(nemzeti) oldal sajtóját erősítsék, akkor a kérdésnek
egyáltalán nem volt olyan optikája, hogy egy mérsékelt és
mértékadó sajtó helyett kellene egy szélsőségeset választani.
Próbálja ki a kedves olvasó: tudja-e mértékadónak gondolni és
érezni azt, aki folyamatosan becsületébe gázol, és tudja-e
szélsőségesnek azt, aki magasztalja. Orbánék persze tisztában
voltak azzal, hogy ettől még a teljes baloldal attól fog
visszhangzani, az ország miniszterelnöke "köztudottan
szélsőjobboldali, antiszemita" sajtóorgánumokat (Vasárnapi
Újság, Magyar Demokrata) támogat, tisztel meg és hitelesít
szerkesztőségi látogatásaival, interjúival. Miközben a túloldal
neves kereskedelmi csatornáinak éveken át egyetlen nyilatkozatot
sem volt hajlandó adni. Nyilvánvaló volt gesztus és szándék:
Orbán Viktor és a Fidesz teljesen tudatos politizálással egyfelől
eleve lemondott az antinacionalista baloldal megszerezhetetlennek
tűnő szavazatairól, ennek volt folyománya a baloldali hadállások
ellen indított "egészpályás letámadás"; másfelől
minden jobboldali szavazatot igyekezett magának beseperni, ennek
(is) volt köszönhető az egyre radikálisabb nemzeti retorika
(amelynek révén végül még a MIÉP-nek álló szavazatok nagy
részét is sikeresen magához terelte). A középen álló,
meglehetősen ingadozó tömeg szavazatainak begyűjtésére pedig az
erőteljes kormánypropaganda szolgált volna: az elmúlt négy év
eredményeinek - és "helyes" választás esetén további
négy évek kilátásba helyezett sikereinek - hangoztatása a
közszolgálati csatornákon (és nem kevésbé a különféle,
közvetlenül a választópolgárokhoz eljuttatott
reklámkiadványokban).
A
Fidesz markáns politikájának eredményeként markánsan kettévált
a magyar média. Az egyik (kisebbik) fele többé-kevésbé nyíltan
a Fideszt támogatta. A Napi Magyarország és a régi Magyar Nemzet
összevonásával létrehozott, állami hirdetésekkel megtámogatott
új Magyar Nemzet többé-kevésbé betöltötte feladatát: világos
elkötelezettségével egybegyűjtötte, összetartotta s a Fideszre
hangolta a nemzeti érzelmű értelmiség sem nem túl radikális,
sem nem túl liberális véleményformálóit. Ugyanezt a ráhangolást
a radikálisabb ("szélsőségesebb") körben elvégezte a
Magyar Demokrata, a mérsékeltebb ("liberális") körben
elvégezte a Heti Válasz. Sokat elárul a Fidesz eltökéltségéről
- s bizonyos értelemben lelki állapotáról: kérlelhetetlen
ellenségei boldog megfricskázásáról - az a tény, hogy a két
hetilap nemcsak hogy jelentős pénzeket kapott működéséhez és
fennmaradásához, de a nemzeti örökség részét képező
budapesti Andrássy úton jutott - szinte egymással szemben -
irigylésre méltóan szép villához.
A
kereskedelmi tévékkel és rádiókkal szemben a Fidesz a Magyar
Televíziónál és a Magyar Rádiónál építette ki hadállásait.
Ebben kezére játszott a MIÉP is, amely - ellenzékiségére
hivatkozva - ugyanannyi helyet követelt magának a közszolgálatot
felügyelő kuratóriumban, mint az MSZP; ha ez teljesül, a döntnöki
szervezetben többségbe kerültek volna a Fidesszel szavazók, ezért
az MSZP és SZDSZ inkább bojkottálta az ellenzéki közös
jelöltállítást; a bíróság döntése alapján azonban a
csonkakuratórium léte és működése ugyancsak törvényesnek
bizonyult.
A
Magyar Televízió és a Magyar Rádió fontosabb vezető posztjait a
Fidesszel rokonszenvezők töltötték be. A választások küszöbén
Orbánék elérték, hogy az egyik leghallgatottabb, a Fidesszel
viszont nem éppen rokonszenvező rádióműsor, a Beszéljük meg -
műsorvezetőjével, Bolgár Györggyel együtt - távozzék. A
miniszterelnök ugyanakkor a kormányzás második két évében két
ízben is meglátogatta a Vasárnapi Újságot. Ezzel, és nyilvános
- ugyancsak balra fricskázó - dicséretével ("kedvenc
rádióműsorom"), nem kevésbé pedig Lakatos Pál
eltávolíttatásával elérte, hogy a leghallgatottabb magyar
rádióműsor a MIÉP helyett vagy mellett leginkább a Fidesz
híveinek (potenciális szavazóinak) számát szaporítsa. A
szokásos szerda reggeli interjúk a közszolgálati rádióban pedig
elsősorban a habozókat voltak hivatottak megnyerni a kormány és
politikája - rajtuk keresztül pedig a Fidesz számára. Ugyanezt
szolgálták a Magyar Televízióban kevésbé rendszeresen sugárzott
beszélgetések, s az annál rendszeresebb híradások a kormány
népszerű (illetve népszerűsítésre alkalmas) határozatairól,
programjairól, tetteiről.
A
számottevő rádió és tévécsatornák többsége tehát vagy az
egyik, vagy a másik oldalra került, akárcsak az országos sajtó
különféle reprezentánsai, a napilapoktól kezdve a hetilapokig. A
két választás között általában mértékletességre,
tárgyilagosságra és sokszínűségre törekvő kevéske
sajtóorgánum, mint amilyen például a Népszabadság, a
választásokhoz közeledvén ugyancsak propagandalappá lényegültek,
s ezzel a Magyar Nemzethez váltak hasonlatossá. A kérdés nem úgy
tevődött fel, hogy melyik párt, hanem melyik oldal fog, illetve
melyiknek kellene nyerni. A baloldali médiatúlsúly mellett a
"legkedveltebb napilap" az utolsó pillanatokig
megengedhette magának, hogy önállóságát őrizze: kevésbé a
balliberális tábortól (törzstől), jobban a pártoktól. Mint az
egyetlen olyan országos, minőségi (értsd: nem bulvár) politikai
napilap, amely valóban csak a (bár kétségtelen, torz) piacról él
(azaz magas példányszámának és a bőséges hirdetéseknek
köszönhetően), általában minden más versenytársánál többet
ad a tárgyilagosságra, legalábbis az elfogulatlanság látszatára.
Szemben vele a Magyar Nemzet a nacionalista tábor egyetlen országos
napilapja, amelyik a rá nehezedő felelősség és ideológiai
nyomás alatt inkább csak a formai korszerűsödésig tudott
eljutni, szellemiségében megújulása pillanatától végig
meglehetősen zárt (egysíkú) maradt: Fidesz- vagy kormánykritikát
a véleményoldalakon még nyomokban sem lehetett felfedezni. Nos, a
választási küzdelem oly mértékig kiéleződött, oly mértékig
törzsi háborúság jellegét öltötte, hogy a két tábor
médiájának efféle finom különbségei a hajrára teljesen
eltünedeztek.
Egyetlen
jelentősebb tévécsatornáról mondható el, hogy igyekezett
egyszerre két vasat tartani a tűzben76.
Ezt pedig a Magyar ATV. Reggeli műsora, a Nap-Kelte - amely azokon a
területeken, ahol az adás egyáltalán fogható volt, magasan a
legnagyobb nézettséggel dicsekedhetett -, eddigi kalandos élete
során (több csatornát is megjárt) mindig erőteljesen törekedett
a legkülönfélébb vélemények bemutatására, ütköztetésére.
Még ha korlátozott számban is, de olyan (jobboldali) újságírók
juthattak szerephez (képernyőre), akik másutt "szélsőségességük",
"szalonképtelenségük", netán "antiszemitizmusuk"
miatt a legkevésbé sem voltak kívánatosak. A Magyar ATV
tulajdonosa ugyanezt a műsorpolitikát igyekezett kiterjeszteni az
egész csatornára. A demokrácia tizenkettedik évében azonban -
különösen a választások árnyékában - lehetetlen volt elérni,
hogy olyan sajtófórumot szervezzenek, amelyben kiegyenlített
szerephez jut bal- és jobboldal: az előbbi antiszemitázó (olykor
nyilasozó) médiakatonái az utóbbi előszeretettel kommunistázó
toll- (pontosabban: fegyver-)forgatóit egyszerűen szalonképtelennek
- azaz vitára is alkalmatlannak - minősítették. Éppen ezért
bekövetkezett az, ami még a kádári időkben sem: a
véleményformálásban döntő szerepet játszó médiaelit -
csatlakozva a politikai, közéleti megoszláshoz - két különálló
részre oszlott, amelyek teljesen elzárkóztak a párbeszédtől,
eszmecserétől. Ugyanazon a csatornán egyik nap (hétfőn) az éppen
ellenzéki, antinacionalista médiaharcosok Újságíróklubja
futott, másik nap (pénteken) pedig az éppen kormánypárti
nacionalisták Sajtóklubja. Más napokon pedig jobbára ugyancsak az
antinacionalisták villoghattak; nem véletlenül hívta-hívja a
népnyelv Juszt-tévének a Magyar ATV-t. (A választási kampány
során a balra billenést még jobban elősegítették a Soros György
finanszírozta, kormányellenes fizetett műsorok.) Demokráciánk
kezdetlegességét bizonyítja, hogy a baloldali hegemóniához
szokott politikusaink, hangos véleményformálóink képtelenek
voltak elviselni az egyetlen - annál hatásosabb - jobboldali tévés
sajtófórum, a Lovas István vezette Sajtóklub létezését, és
főleg, rendkívüli népszerűségét. Olyan nyomást gyakoroltak a
csatorna tulajdonosára a műsor megszüntetése érdekében, hogy az
különböző ürügyekkel (pl. Bayer Zsolt szereplésének
felfüggesztetésével, illetve ennek követelésével) többszöri
kísérletet is tett erre (amely törekvése azonban, tán nem
véletlenül, csak a Fidesz választási veresége, a szocialisták
győzelme után vált eredményessé). Egyáltalán nem állítható,
hogy a Sajtóklub önmagában megfelelt volna a kiegyensúlyozott,
tárgyilagos tájékoztatás követelményének; az viszont annál
inkább, hogy a balra húzó médiával szemben az egész
nyilvánosság kiegyensúlyozottabbá válása szempontjából fontos
szerepet töltött be. A demokráciától, sajtószabadságtól várt
termékeny nyilvánosság, amelyben az egymással
feleselgető-vitatkozó eszmék és igazságok jótékonyan
serkentik, gazdagítják egymást, egyelőre az ideák birodalmában
maradt.
Első
választás: háború
Másutt
(ld. a Háborús helyzet című fejezetet) példák segítségével
igyekszem igazolni, hogy a 2002. évi országgyűlési választás
valóban törzsi háború jellegét öltötte. A háborús jelenetek
javarészt - értelemszerűen - a nagyközönség szeme láttára és
füle hallatára, a médiában zajlottak. A két média
(médiahadtest) ugyanakkor valamelyest más-más szerepet töltött
be.
A
baloldali média szerepe teljesen a szokásos volt: szolgálatkészen
besegített a balliberális mondandó artikulálásába, a jobboldali
mondandó (üzenetek) egyoldalú (lehetőleg taszító)
megjelenítésébe. Ugyanezt elvégezte a jobboldali média is,
értelemszerűen fordított alapállásban (a jobboldalit
artikulálta, a baloldalit torzította); de ezen túl valami mást,
többet is tett. Mielőtt erre kitérnénk, leszögezem: a 2002. évi
országgyűlési választások eredményeinek alakulásában, a
szocialisták győzelmében nem a baloldali média, hanem a politika
játszotta a főszerepet. Ugyanakkor a jobboldali médiának
kulcsszerep jutott abban, hogy a Fidesz kis híján újra megnyerte a
választásokat; amit úgy is értelmezhetünk, hogy ha Orbán
Viktorék nem tesznek határozott lépéseket a médiaegyensúly
megteremtésének irányában (ha nem foglalnak el és nem teremtenek
maguknak média-hadállásokat), akkor esélyük sem lett volna saját
biztos szavazóbázisuk megerősítésére, s végső pillanatban a
teljes mozgósítására.
Minden
kettéosztottsága ellenére a hírek szintjén a magyar média
többé-kevésbé betölti tájékoztató funkcióját - a bár
felemás, mégis létező versenyhelyzetnek köszönhetően. A
szocialisták győztesnek bizonyuló kártyája, a sikeres kormány
(kormányteljesítmény) képét romboló erős negatív kampány
(pl. az ún. kedvezménytörvénnyel összefüggésben a huszonhárom
millió román munkavállaló beözönlésével való fenyegetés) a
média teljes keresztmetszetében (ha úgy tetszik, mind
a két médiában) teret kapott. Akárcsak a szabad
demokraták Lop Stop-féle, intenzív, lejárató kampányakciói.
Vagy a szélsőjobb előretöréséről, az antiszemitizmus
fellángolásáról szóló fenyegetések: "A MIÉP a Fidesz
rohamosztaga" -, hangoztatta az MSZP egyik frontembere, s hangja
eljutott mindkét médiába. Ahogy a "pozitív üzenetek"
is, azaz a gondosan egymásra licitáló - összességében
teljesíthetetlen - ígérethalmazok. Miközben, kétségkívül,
mindkét média vonakodott attól, hogy a saját táborbeliekről
kiderült "disznóságokat" "ragozza" (egyik
oldalon pl. Orbán Viktor édesapjának bányaügyét, a másik
oldalon Medgyessy Péter lobbizását a Gresham-palota dolgában); a
tények, illetve megnyilvánulások teljes elhallgatására azonban
többé se itt, se ott nem nyílt mód.
Mi
volt az a többlet, amit az országgyűlési választáskor a
"nemzeti" média nyújtott? Amin kis híján megfordult a
választás eredménye?
Az
első fordulóban - az egészen mást jósoló közvélemény-kutatási
adatok ismeretében - váratlan vereséget szenvedett a Fidesz MPP,
illetve a "nemzeti" oldal. Orbán Viktorék mindent egy
lapra tettek fel: demonstrációkkal megmozgatni a jobboldal
tartalékait. Nos, hogy ez valóban sikerült, s csaknem győzelemre
vezetett, abban két, egymástól gyökeresen különböző
kommunikációs közeg játszott meghatározó szerepet. Az egyik a
kormány által - áttételesen - ellenőrzöttközszolgálati szféra,
ezen belül különösen a Magyar Televízió, amely teljes egészében
közvetítette a lelkes és lelkesítő (az ellenfeleket annál
jobban rémisztő) felszólalásokat, demonstrációkat,
mozgósításokat. A másik a magánszféra, ezen
belül pedig az internetes és mobiltelefonos elektronikus levelezés,
amelyek révén olcsón és gyorsan lehetett értesíteni ismerősöket
és ismerősök ismerőseit.
Második
választás: ígéretes csend
Az
önkormányzati választásokra az ország túl volt az első
száznapos, osztogató kormányprogramon, túl a közszolgálati
televízió kormány általi elfoglalásán, túl a Lovas-féle
Sajtóklub megszüntetésén, s olyannyira megemésztette a Medgyessy
Péter miniszterelnök titkosszolgálati múltját is, hogy
többszörösen érintett kormányfőnk a politikusok népszerűségi
listáján az élbolyba ugrott. A balra húzó média ismét felvette
régi jó szokását, a kormányhatalom helyett az ellenzéket,
kiváltképp Orbánt és a Fideszt támadta, de az októberi
választások eredménye szempontjából ennek már nem volt
különösebb jelentősége. Főszerepet csak akkor és úgy
játszhatott volna a politikával szemben, ha egyöntetűen s
kérlelhetetlenül kiáll a miniszterelnöki múlt (elhallgatása)
ellenében; tudomásul kell azonban venni, hogy ez a média
ugyanabban a múltban gyökerezik. Így a döntő szót a politika, s
a száz napokra fogékony választók mondták ki. A nemzeti jelképek
mentén vívott törzsi háború elcsendesülni látszott. Tán
azért, mert jóléti ígéretekre a nemzeti retorika nem tud mit
mondani? Vagy mert saját média hiányában nem volt mivel mondani?
DROGCSATA77
A
drogfogyasztás általában rendkívül súlyos (mert életeket és
közbiztonságot veszélyeztető) problémáit sehol a világon nem
tudják megnyugtatóan kezelni. Ahol a drogkereskedőkre és
drogfogyasztókra egyaránt szigorúan (akár az életvesztés - azaz
kivégzés - fenyegetésével, lehetőségével) sújt le a törvény,
ott csakugyan nem burjánzik sem a fogyasztás, sem mögötte a
bűnözés (ld. pl. Szingapúr), csakhogy ezek a társadalmak
diktatúrák, és nem liberális demokráciák, amely formációban
mi, magyarok élni szándékozunk.
Demokráciában,
felelős ("gondolkodó") emberként, ha tetszik, ha nem,
felelnünk kell arra a kérdésre, amelyet Konrád György, a hazai
liberálisok egyik (egyik oldalon) köztiszteletben álló ideológusa
is feltett a "Májusi Marihuána Nap"-on, és amelyből
minden egyéb kérdés és válasz is következik: "Aki másnak
nem árt, az bűnös-e?" A kérdés jelentőségét sejteni
engedi, hogy az időközben a marihuána-ünneplőkkel szembeszálló
(megütköző) ellentüntetők nem hagyták szóhoz jutni Konrádot,
nem engedték elmondani (felolvasni) a beszédét, ezért az író a
lényeg egymondatos megragadására, egyetlen kérdésbe való
belesűrítésére kényszerült, hogy így szembesíthesse vele a
közönséget. A helyzet (és az egész törzsi háború
természetének megértése szempontjából) roppant fontosnak kell
ítélnünk a televízió által tudósított esemény egy apró
mozzanatát: a neves író - a képernyőn jól láthatóan - valóban
őszintén elcsodálkozott azon, hogy kérdése a legkevésbé sem
fogant meg az ellentüntető tömegben (amely egyébként néhány
perccel korábban Jancsó Miklós filmrendezőt tojással és
paradicsommal hajigálta meg). "Önök nem akarnak gondolkodni!"
- szólalt meg az író teljes elképedéssel.
Nos,
ugyanez a teljes elképedés jellemezte az ellentüntetőket is. Ha a
drogfogyasztás - mögötte a drogkereskedelem, az alvilági és
fiatalkori bűnözés - bizonyíthatóan megbolygatja egy ország
vagy kisebb közösségének mindennapi életét; ha a közösségnek
semmi haszna, annál több kára származik belőle; akkor
egészséges, normális, haza- és nemzetszerető (stb.) emberek
hogyan juthatnának el odáig, hogy a marihuána-fogyasztást
népszerűsítsék, a drogfogyasztásért demonstráljanak? "A
Vörösmarty térre hív vasárnapra »minden józan gondolkodású
embert« a Tiszta Levegőért polgári kör, hogy tiltakozzanak a
marihuána legalizálásáért szervezett tüntetésen" - számol
be a Népszabadság78 az
egyik ellentüntető szervezet felhívásáról és egyben
indítékáról. Ugyanitt olvashatjuk: "Korábban jelezte
tiltakozását az Orbán Viktor által alapított Szövetség a
Nemzetért Polgári Kör is, elutasítva a drogozás népszerűsítését,
a gyermekek drogra szoktatását, különösen ízléstelennek és
otrombának" tartva, hogy a demonstrációt anyák napján
tartják." Azt is megtudjuk az újságokból, hogy közleményben
ítélte el a rendezvényt a Nagycsaládosok Egyesülete is
(ugyancsak a gyerekeket féltve a drogozástól).
Mindeközben
a Májusi Marihuána Nap szervezője, a Kendermag Egyesület a
sajtónak adott temérdek nyilatkozatában egyetlen egyszer sem
felejtette el kinyilvánítani, hogy "nem a kenderfogyasztás
mellett kardoskodnak majd, hanem azt szeretnék világosság tenni,
hogy a kenderszármazékok használói nem bűnözők". Az is
világossá vált, hogy - anyák napja ide vagy oda - nemzetközi
demonstrációról van szó, világszerte több mint kétszáz
városban tartanak hasonló tiltakozásokat ugyanazon a napon. A
kilátásba helyezett ellentüntetések kapcsán pedig az említett
(Kendermag) egyesület elnöke kijelentette, hogy "szeretettel
várnak mindenkit a rendezvényre, csak arra kérik a jelenlevőket,
hogy civilizáltan fejtsék ki véleményüket"79.
Hogyan
lehetséges, hogy ilyen nyilatkozatok és ilyen tények birtokában
sem lehetett elkerülni, hogy a Szabad Magyarországért Mozgalom és
különféle polgári körök tagjai, szimpatizánsai ne menjenek
neki a kendermagosoknak? E talány a drog hadszínterét a kutatás
kiváló terepévé teszi a törzsi háború természetének
megértéséhez.
A
nemzet- és magyarságféltő nacionalisták egyetlen szavukat sem
hiszik el a liberális antinacionalistáknak, s erre, úgy vélik, jó
okuk van. A balliberális (szabad demokratás) kormány a lehető
leggyorsabban enyhítette ("liberalizálta") a
drogkereskedelem és drogfogyasztás büntethetőségét, beleértve
az iskolai drogozást is; miközben az Európai Unióban általában
a büntetések szigorításán fáradoznak. Horn Gábor SZDSZ-es
politikus szerint az ellenzéki vádak ellenére pártjának semmi
köze a rendezvényhez; miközben ezt nyilatkozza, ő ott áll a
színpad mögött, odafent Konrád György szeretne megszólalni,
kicsit odébb pedig Gusztus Péter, a szabad demokraták ügyvivője,
országgyűlési képviselője vegyül el. A nacionalistáknak szent
meggyőződésük, hogy a balliberálisok tudatosan az ország
tönkretételén, megbetegítésén, ellenálló képessége
megtörésén fáradoznak, ezért harcolnak a drog legalizálásáért.
Minden más csak képmutatás volna, amivel igazi szándékaikat
akarnák csak leplezni. Azt a szándékukat, hogy a magyar népet
kiszolgáltatnák a nemzetközi tőke hatalmának, netán a zsidók
terjeszkedési törekvéseinek80.
Ráadásul kezükre játszik a legfrissebb hír Soros Györgyről, a
haza balliberálisok nagy barátjáról és mecénásáról: mint az
Independentből (pontosabban a Magyar Nemzetből, Lovas István
lapszemléjéből) megtudhatják, "George Soros új
lobbicsoportot hozott létre, amelynek célja az, hogy a
kábítószer-fogyasztókat ne ítéljék börtönre, hanem kezeljék
őket. Az Egyesült Nemzetek viszont épp most kívánja jelentősen
csökkenteni a kábítószerek elérhetőségét és az az iránt
jelentkező keresletet."
A
törzsi háború irracionalizmusa nem engedi meg annak észrevételét,
hogy ha másik 199 országban is tüntetnek a marihuána mellett
(pontosabban: a büntethetőség ellen), akkor nem túl logikus
pusztán magyarellenességet látni az egész akció mögött. Ha az
igazi indítékokat keressük, értelmeznünk kell Konrád két
mondatát, s még inkább az arcjátékát.
Akármilyen
nehéz, be kellene látni: egyszerre liberális és individualista
szempontból (azaz az individualista liberalizmus nézőpontjából)
lehet teljesen őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül
agitálni a "másoknak nem ártó", könnyű drogok
fogyasztásának büntethetősége ellen, sőt, még e drogok
fogyasztása mellett is. Ehhez csak annak a személyiségnek a
lelkivilágába kell beleillesztenünk magunkat (ami voltaképp nem
is esik annyira nehezünkre), aki úgy gondolja, hogy azért, mert
mások hatalmat nyertek fölötte, egyáltalán nem biztos, hogy ezek
a mások egyúttal okosabbak vagy tisztességesebbek is volnának
nála. Felnőtt emberként ez a fajta ember úgy gondolja, hogy joga
van ártani magának, joga van cigarettázni, joga van magát merev
részegre inni, joga van akár a fejét a falba verni - de mindezt
persze csak akkor, ha nem árt vele senkinek. Másoknak ugyanakkor a
legcsekélyebb joguk sincs arra, hogy ezért őt - hatalmuknál fogva
- bármi módon büntessék. Hiszen - ez a kiinduló tétel (a
kályha, a lényeg, amihez mindig visszatérünk) - nem ártott
senkinek; legfeljebb magának, de ez meg más lapra tartozik.
Ha
valóban más lapra tartozik.
Mert
ha nem az individuum, hanem a közösség szemszögéből tekintjük
a dolgot, akkor minden olyan történés zavaró, ami a közösség
életét megbolygathatja. A keresztény vallás is elítéli az
öngyilkosságot, hiába fordul a leendő áldozat egyes egyedül
önmaga ellen. Lehet, hogy a drogozó közvetlen kárt nem okoz
másnak, de közvetve mindenképp okoz annak a közösségnek,
amelyiknek tagja; egyel kevesebb a saját magával együtt a
közösséget is boldogító, erősítő egyed. A részeges ember is
kárt okoz, de az alkoholizmus - sajnos vagy nem sajnos - elég
mélyen benne gyökerezik a magyar társadalomban (ha úgy tetszik, a
magyar kultúrában) ahhoz, hogy a mértéktelen ivás elleni harcot
a teljes kudarc veszélye nélkül a politika (vagy akár a törzsi
háború) témái és teendői közé lehessen emelni. Már csak
azért se menne a dolog, mert van köztudottan nagyivó,
miniszterelnöki rangú politikusunk, akinek nagyobb bűneit is
megbocsátotta már a fél ország, miért pont ezt ne nézné el;
ugyanakkor nincsen köztudottan füvet szívó vagy másképp
drogozó, neves politikusunk. A közösség szemszögéből tekintve
tehát mindenki, aki drogozik, és mindenki, aki a drogozókkal
valamilyen módon rokonszenvezik, az a közösségnek okoz kárt,
illetve akar kárt okozni. És ehhez még azt sem szükséges
hozzátenni, ami nem csak igaznak tűnik, de az igazi kárnak és
veszedelemnek a közösség egészére nézve: a kenderszármazékok
szívása is szenvedéllyé válhat, függőséget alakíthat ki,
drága mulatsággá nőheti ki magát, amit valamiből csak fedezni
kell; a fogyasztás rabja már semmiképp nem az a felelős és
független személyiség, aki kellőképp hasznos ellenpontja lehet a
hatalomnak, hanem egy kiszolgáltatott személyiség, akit könnyebben
lehet a közösséggel szemben, a közösség kárára mozgósítani.
Nos, pontosan ez az, amitől a nemzet-, a közösségféltők
aggódnak.
Hiába
hangoztatják tehát a kendermagosok, hogy nem a fűszívás mellett
tüntetnek, hanem a büntethetőség ellen (s ugyanilyen fölöslegesen
jelenti ki Jancsó Miklós, hogy ő nem szív, csak az ember
önrendelkezési jogáért tüntet), a "közösségi"
("nemzeti") táborból ezt sem hiszi el nekik senki; már
csak azért sem, mert a liberálisok nem általában a
kiszolgáltatott embereket, hanem ezúttal kifejezetten a drognak, és
az amúgy is már liberalizált (enyhített) drogtörvénynek
kiszolgáltatottakat védik.
A
drog mint hadszíntér váratlanul azt is megmutatja, hogy a
balliberális törzsön belül is húzódik (törzsi) törésvonal. A
baloldaltól nem általában a közösségi felfogás idegen, csak a
nacionalista (hangsúlyosan nemzeti, magyar) felfogás. Éppen ezért
még ettől az eszmehiányos, pragmatikus baloldali politikától is
(ami a szocialistákat jellemzi) távol áll az individualista
liberalizmusnak az a fajta egyoldalúsága, amely megfeledkezik a
másik (közösségi) nézőpontról (legalábbis ennek
hangoztatásáról). "Az MSZP-frakció sem most, sem a jövőben
nem támogatja a drogliberalizációt" - szögezi le a
képviselőcsoport a botrány után megfogalmazott közleményében.
A frakció szerint a Kendermag-tüntetés csupán arra volt jó, hogy
a nemrégiben elfogadott, szakmailag megalapozott Btk.-módosítás
után a már megnyugodni látszó kedélyeket újra felborzolja.81
Egyenes
beszéd. Azt is mondhatnánk, hogy a nacionalisták váratlanul a
baloldalról kaptak erősítést, ami elegendő lehet a hazai
liberálisok legyőzéséhez. Hogy mégsem így áll ez, akkor derül
ki majd minden egyes alkalommal, amikor a gyakorlatban leszünk
kénytelenek felelni Konrád kérdésére: hogyan lehetne, miképpen
kellene üldözni és büntetni, elítélni azt a kenderszármazékot
fogyasztó fiatalt, aki amúgy is elég szerencsétlen, ráadásul
(eddig) a légynek sem ártott, legfeljebb saját magának. Ha mégsem
büntetjük őket, azt tesszük, amit a kendermagosok kértek. Ha meg
mégis, lehet, hogy jobb lesz a közösségnek, de mi lesz az
egyénnel? Az önrendelkezésével? A szabadságával?
Legyen
ez a liberálisok gondja?
A
drog-hadszíntéren akkor ugyancsak hosszú háborúra kell
berendezkedni.
A
MINISZTER ÉS A SZÍNHÁZIGAZGATÓ
Ahogy
az már lenni szokott, minden hatalom udvarában megjelennek azok a
szellemi udvaroncok is, akik kevésbé meggyőződésből vagy
érzelmi vakságból, mint inkább személyes ambíciókból s
kilátásba helyezett előnyökért támogatják a hatalmat - és
táplálják, szítják a törzsi háborút. Valóban figyelemre
méltó (mondhatnánk, modell értékű) a balliberális törzs
kétszínűsége (kétmércés magatartása) szempontjából
történetesen Görgey Gábor kultuszminiszter felfogása és
eljárása. Az ugyancsak neves író szükségesnek ítélte, hogy a
Népszabadságon keresztül üzenje meg Kerényi Imrének, a Madách
Színház igazgatójának, hogy vegye ki drámáját az elkövetkező
évad repertoárjából. Kerényi bűne nem több és nem kevesebb,
mint hogy a rendszerváltozás kezdete óta a maga eszközeivel
mindig azt az oldalt segíti, amelyikről úgy ítéli meg, hogy
igazságtalan támadások tüzében áll. Csurka Néhány
gondolatának... felszínre törése idején például a Demokratikus
Charta mozgolódásait (tüntetéseit) segítette, valóságosnak
érzékelve az antiszemita, szélsőjobboldali jelenségek
erősödését. Orbán Viktorék uralkodás idején és után pedig a
nemzeti tábor támogatását tartotta helyénvalónak, akár tollal,
akár demonstrációk szervezésével: úgy látta ugyanis, hogy
mindenekelőtt a túlsúlyos balliberális médiának - no meg
politikai, szellemi és anyagi támogatóinak - "köszönhetően"
a nemzeti oldal az, amelyik a médiaegyensúly-hiányos helyzetben
folyamatos és igazságtalan hátrányt szenved a politikai
küzdőtéren. Véleményét Kerényi bosszantó szókimondással és
még bosszantóbb (mert kellőképpen csípős, de nem kevésbé
elegáns és fölényes) szarkazmussal fejtette ki a Magyar
Nemzet-beli "lektori jelentéseiben" (Lectori salutem),
amelyek elmaradhatatlan végkövetkeztetése: "Magyarországon a
választási eredményeknek megfelelő médiaegyensúly törvényes
megteremtése elodázhatatlan politikai feladat."82
A
modellértékűség bizonyítása szükségessé teszi, hogy Görgey
Gábor kultuszminiszter "egykori színházi játszótársának"
szóló hosszú üzenetéből (Levélféle Kerényi Imréhez83)
legalább egy - nagyobb, összefüggő - részt idézzek.
Ugyancsak
valamikor az elmúlt télen mi ketten találkoztunk az Annában. Te
azt kérdezted, hogyan írhatok sorra olyan tárcákat - egy ilyen
régi történelmi család sarjaként -, amelyek a jobboldalt
támadják. Elmagyaráztam, hogy a magyar jobboldal sosem volt
európai, és ma sem az (elég baj, pedig kellene egy szolid,
konzervatív jobboldal nekünk), a polgári baloldal és a
szociáldemokrácia viszont a huszadik század első felében
politikai otthona volt az írók, művészek, értelmiségiek
legjavának. Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a
kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma
szerint oda valók. Te pedig kifejtetted, hogy a magad részéről
mindig is jobboldali voltál. Ügyesen titkoltad, mondtam én,
belépésedkor a Pártba vajon jelezted-e ezt? Hamarosan írni
fogsz, mondtad te, most ez érdekel téged igazán. Akkor még nem
sejtettem, miféle hangszerelésben, milyen acsarkodó indulattal,
milyen alpári stílust feltámasztva (az 1944-es és az 1951-es
sajtó hangját). Akkor még csak annak örültem, hogy
bejelentetted: a következő évadban színre viszed "Rokokó
háború" című darabomat. Amire az 1967-es, izzó sikerű
kaposvári ősbemutató óta vágyom, nevezetesen, hogy Budapesten
is színre kerüljön, 2003 februárjában a Madách Színházban
végre megvalósulhat. Mi több, engem bízol meg a rendezésével.
Hatalmas öröm volt, harmincöt éve várok erre. Tudom, hogy a
darab legalább olyan aktuális, mint a Stukker. Tudom, mit akarok
csinálni belőle. Már látom magam előtt az előadást. Annyira
örültem ennek a megállapodásnak, hogy amikor pár hónappal
később felkértek a miniszterségre, ez volt az egyik legnagyobb
problémám, ez a rendezés. Végül a miniszterelnök azt mondta,
csak rendezzem meg nyugodtan.
Itt
tartunk, egykori játszótársam a színházban, Kerényi Imre. És
te azóta fékevesztetten vágtatsz valamiféle ismeretlen,
homályos cél felé. Beváltottad a fenyegetést: írsz! És
szörnyű, amit írsz. A huszadik század legiszonyúbb
korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszítasz a permanens
békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban.
Polgárinak mondott, de abszolút antipolgár Vezéretek
kétségbeesett ötleteinek engedelmeskedsz, hozzád méltatlan
pártkatonaként, naponta megkérdőjelezve az 1989-ben
végre-valahára kiharcolt parlamentáris demokráciát. És egy
demokratikus választás eredményét. Holott a szoros eredmény is
eredmény! (Akárcsak 1998-ban, amikor a Fidesz is csak szorosan
győzött. Illetve nem győzött. Csupán egy hatalmas hazugság
árán. A Vezér megfogadta, hogy Torgyánnal együtt soha! Majd
megalakította Torgyánnal a gyászos koalíciót.)
Egy
szó, mint száz, egykori játszótársam a színházban! Majdnem
belehalok, de nem tehetek mást, mint hogy lemondjak a "Rokokó
háború" Madách-beli bemutatójáról és rendezéséről.
Pedig valóban 35 éve várok erre az eseményre. Egyik kezeddel
odaadtad, a másikkal visszavetted. Nem vállalhatok szellemi
közösséget azzal a békebontó, színházművészhez méltatlan
szerepet játszó Kerényi Imrével, aki most vagy. Pár napja
felhívtál telefonon. Elmondtad, hogy a "Rokokó háború"
nem politikai kérdés, be kell mutatni, függetlenül attól, hogy
- téged idézlek - "a Kerényi netán megőrült".
Keményen vitatkoztunk. Amikor letettem a kagylót, már-már
kezdtem újragondolni fájdalmas elhatározásomat. Aztán jöttek
a hírek. Például a körmenetről a Bazilika előtt. Negyven éven
át ide jártam szentmisére minden vasárnap, minden ünnepen,
nekem szent ez a hely. Kevésbé szent annak a különítménynek,
amely Szent István ünnepén politikailag makulátlan, ráadásul
hívő minisztertársaimat (dr. Bárándy Péter, Németh Imre,
Kovács Kálmán) üvöltözve pocskondiázta, nem törődve sem a
Szent Jobbal, sem a pápai himnusszal, sem a "Boldogasszony
anyánk"-kal. Előbb persze a színtiszta politikával
átszőtt, paphoz méltatlan püspöki prédikáció jól
megalapozta e csúf blaszfémiát. Mint ahogy a körmenetben
lépdelő Vezéretek - "Viktor király! Éljen Viktor király!"
- üvöltözésben fürödve - üdvözült mosollyal tűrte a
tűrhetetlent. Ahelyett, hogy férfi és államférfi módjára
hátrafordult volna, álljt intve a csőcseléknek.
A
kulturális tárca vezetőjének eme megnyilvánulásából figyelmes
olvasó a következő, az antinacionalista törzs szellemi
környezetében megszokottnak és beváltnak mondható
gondolatsémákra (doktrínákra) és szófordulatokra (szómágiákra)
figyelhet fel; s mindjárt arra is, hol rejlik bennük (némi
jóhiszeműséggel nézve) a logikai tévesztés, (némi
rosszhiszeműséggel nézve) a kétmércés (kétszínű) képmutatás.
Első
doktrína: A magyar jobboldal sosem volt európai, és ma sem az.
Ellenvetés:
1. Európa attól Európa-e, hogy minden országa ugyanolyan, vagy
attól, hogy minden országa más? 2. Magyarország nemzeti
vonásainak, hagyományinak, érdekeinek hangsúlyozása, védelme
kevésbé európai-e, mint az európai nagyhatalmi (politikai és
gazdasági) érdekekhez és övezetekhez való csatlakozás feltétlen
szorgalmazása?
Második
doktrína: Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a
kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma
szerint oda valók.
Ellenvetés:
1. Ha a jobboldalról Görgey kultuszminiszter felfogása szerint
senki nem felel meg az európai normáknak, a baloldalt ugyanakkor
olyan régi kommunisták vezetik, akik a maguk idején egytől-egyig
a Kádár-rendszer sziklaszilárd hívei (Medgyessy Péter, Kovács
László, Horn Gyula), akkor nem arról van-e inkább szó, mint hogy
a hajdan elnyomó baloldali politika és az
általa elnyomott (legalábbis féken tartott,
szolgálatra kényszerített) baloldali értelmiség az új
álarcosbálban szépen ("önként és dalolva")
összefogott egymással a közös nagy ellenség, a "jobboldal"
(azaz a "nacionalisták") ellenében? A normát közösen
szabják, együtt felelnek meg s egymást feleltetik meg neki,
ügyesen távol tartva (kirekesztve) a nacionalistákat, amikor csak
hatalmuk s erejük engedi. 2. Akik ma engedik az odaállást, azok
vajon meggyőződésből voltak kommunisták, és most meggyőződésből
demokraták; vagy kényszerből voltak kommunisták, és most
kényszerből demokraták; vagy egyszerűen csak megélhetési
kommunisták voltak, és ma megélhetési demokraták? Van-e köze
bármelyiknek is egy ideális (idealizált) európai normához?
Harmadik
doktrína: A jobboldal stílusa ("hangszerelése")
acsarkodó, alpári, az 1944-es és az 1951-es sajtó hangját idézi,
azaz a diktatúrák legsötétebb éveit.
Ellenvetés:
Görgey miniszter egyetlen Kerényi-idézettel sem támasztja alá
állítását; mivel e sorok írója viszont Kerényi csaknem minden
médiába vágó eszmefuttatását olvasta, és számos "nemzeti"
olvasmányélményével összevetve éppen az a fajta kultúrált
hangnem ütötte meg a fülét, amelyet egyszerre jellemez a
kendőzetlen szókimondás és az elegáns, arisztokratikus,
vagdalkozás- és izzadságszag-mentes bajvívás, nos ennélfogva az
látszik helyénvalónak, ha Görgey ítéletalkotását besoroljuk
irdatlan számú baloldali elődje közé. Ezek legfőbb közös
ismertetőjele, hogy a kérlelhetetlen ítélet alapját nem a
valóság és igazság teremti meg, hanem a cél: a kellemetlen és
kényelmetlen ellenfél (jobb esetben) erkölcsi, (rosszabb esetben)
egzisztenciális megsemmisítése.
Negyedik
doktrína: A jobboldal a huszadik század legiszonyúbb
korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszít a permanens
békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban.
Ellenvetés:
A érvek és idézetek nélkül megismételt szörnyülködés a
jobboldal (Kerényi) hangnemén nem szolgálhat mást, mint a
Harmadik doktrína megsegítését (beteljesítését), és a
Negyedik doktrína előkészítését. Eme ördögi tétel azon a
megfigyelésen alapszik, hogy az emberiség egyszerre áhítja a
változásokat, és fél a változásoktól; ezért a jobboldal (a
"nacionalisták") minden olyan törekvése könnyűszerrel
eladható uszításként, állandó békétlenségként, amely
nincsen ínyére a baloldalnak (történetesen ilyen a médiaegyensúly
is). Nem zárható ki ugyanakkor, hogy a baloldali magabiztosságban
szerepet játszik egy olyan (média)szociológiai és
(tömeg)lélektani összefüggés, ami egyébként jellemzően a
diktatórikus rendszerek (és nem a demokráciák) sajátja: a
kisebbségben lévők kisebbségi véleménye többségivé torzul a
médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy többségben vannak.
A többségben lévők véleménye ugyanakkor kisebbségivé
zsugorodik a médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy
kisebbségben vannak. Az eredmény: a balra húzó média birtokában
a görgeygáborok nem csak alaposan megfontolt célból, de igazukban
szentül meggyőződve is mondhatják a magukét.
Ötödik
doktrína: A jobboldali polgárinak mondja magát, miközben
"abszolút antipolgár". Demokráciában is "vezére"
van, az ő "kétségbeesett ötleteinek" engedelmeskedik,
"méltatlan pártkatonaként", "naponta
megkérdőjelezve az 1989-ben végre-valahára kiharcolt
parlamentáris demokráciát.
Ellenvetés:
A Harmadik doktrína minősített esete. Itt az erőteljes szómágia
segítségével már el kell jutni odáig, hogy a szöveg befogadója
olyannak lássa a jobboldalt (nemzeti oldalt), mint amilyen a
baloldal (no meg a szélsőjobb) volt a legsötétebb napjaiban;
ugyanakkor a baloldalt meg olyannak lássa, amely - voltaképp
eszményi jobboldalként - épp a sötétség ellen küzd. A
valójában a baloldali hegemónia felszámolásán fáradozó
demokratikus politikai tömörülés vezetője ezért lesz "vezér"
(mint Hitler, Sztálin és Rákosi), akinek csak "engedelmeskedni"
lehet (ami ugyan azt feltételezi, hogy a hívó szavára összegyűlő
milliónyi ember megfélemlítés, azaz kilátásba helyezett
retorzió áldozata); ráadásul ez a vezér őrült ("kétségbeesett
ötletekkel"), ezért aztán mindenki, aki a törekvéseit
támogatja, ugyancsak enyhén elmebeteg, de legalábbis pártkatona
(ellentétben a görgeykkel, akik eszmét és emberiséget
szolgálnak); tetejében olyan antipolgár és antidemokrata
pártkatona, aki igazából (szemben a mostani baloldaliakkal)
visszasírja a rendszerváltozás előtti egypártrendszeres
diktatúrát.
Hatodik
doktrína: A jobboldal (a Fidesz) ha egyáltalán győzött,
akkor is "csupán egy hatalmas hazugság árán". Vezére
nemcsak hazudik, de politikai szempontból kriminális elemekkel lép
koalícióra.
Ellenvetés:
1. Ha temérdek egyedi eset, és hébe-hóba utólagos bírósági
elmarasztalások (pl. a Lendvai Ildikó-féle, 19 ezer forintos
"Kormányváltó" esetében, vagy a Kovács László-féle
rémkép - a Fidesz által "gyártott" szocialista röplapok
- ügyében) azt igazolják, hogy a mai szocialistákban
(kommunistákban) ugyancsak dolgoznak a régi, kékcédulás
reflexek, vagyis nem idegen tőlük a különféle rendű és rangú
választási csalás; ráadásul ha maga az élet azt is látványosan
igazolja, hogy a kampány alatt sűrűn hangoztatott fenyegetés,
azaz a 23 millió román munkavállaló állítólagos ideözönlése
nem egyéb volt, mint rémhírterjesztés (tehát a hazugság
minősített, legsúlyosabb esete), akkor Görgey Gáboron minimum a
kettős mérce alkalmazását kell számon kérnünk. 2. Torgyán
ügynököt ('56-os vérbírák fogalmazóját) a baloldalon találták
ki (mondhatnánk, a baloldalról küldték), s nagyon kevés beleérző
készség elegendő ahhoz, hogy megértsük: a Fidesz (a "Vezér")
sem politikai, sem emberi okokból nem érzett erős vágyódást (az
előbb az MDF, majd a Kisgazdapárt szétverésén buzgólkodó)
Torgyán Józseffel való együttműködésre; mivel viszont ez volt
az ára a kormányzásnak, politikai szempontból az egyetlen helyes
döntést hozta. Erkölcsileg ugyanakkor kétségkívül
megkérdőjelezhető a döntés, az erkölcs szót használni viszont
egyszerűen idétlenségként hat egy olyan kulturális miniszter
vonatkozásában, aki soha nem emelte fel szavát az ellen, hogy az
ún. ügynöktörvényben (no és még sereg másban) érintett Horn
Gyula, Csehák Judit, Gál Zoltán, Medgyessy Péter a törvény
szelleme ellenére sem mondott le demokráciában szerzett,
összeférhetetlenné vált pozíciójáról; mint ahogy nem
tiltakozott az ellen sem, hogy az ilyen MSZP és SZDSZ ilyen
"gyászos" koalíciót kötött; azt pedig, hogy egy D
209-es kóddal jelölt egykori kádári titkosszolgálati tiszt
nevezte ki miniszternek, egyenesen megtiszteltetésnek vette.
Hetedik
doktrína: A baloldali személyiség inkább feladja ambícióit
(lemond ezúttal a "Rokokó háború" Madách-beli
bemutatójáról és rendezéséről), inkább belehal személyes
veszteségébe (35 éve dédelgetett álma feladásába), de akkor
sem alkuszik az ilyen - nem európai, békétlen, kirekesztő -
jobboldallal, nem enged gesztusának, szirénhangja pokoli
csábításának.
Ellenvetés:
1. Helytálló jelzők-e egy jobboldali személyiségre az
olyasfélék, mint a "nem európai", "kirekesztő",
"békétlen", "árok ásó", ha egyszer ez a
személyiség keményen vitatja, hogy szabad politikai kérdést
csinálni a kultúrából, szabad egy bemutatóról és rendezésről
lemondania egy baloldali kormány politikusának, csak azért, mert ő
(Kerényi) mint magánember másképp gondolkodik, és éppen a másik
oldalért aggódik és cselekszik? 2. Ha még csak nem is helytállóak
Kerényi Imrére nézve a felsorolt jelzők, akkor nem arról van-e
inkább szó, hogy Görgey Gábor (a baloldal) ismét csak a célt, a
feladatot látja maga előtt, s valós érvek híján (a célt
szentesíti az eszközt alapon) magával a drámai erejű lemondással
igyekszik bizonyítani ("nyilvánvaló"-vá tenni), hogy a
szemben álló fél nem is lehet más, mint maga az ördög.
Nyolcadik
doktrína: A hívő baloldal. Negyven éve, minden vasárnap,
minden szentmisén ott van, nem csak (régen, nem kevesen) ügynöki
megbízatásból, nem csak (ma) a szavazatszerző látszat kedvéért
("hívő tagozat"), hanem mert neki "szent ez a hely".
Ellenvetés:
Vajon mennyire lehet mély hite annak a miniszteri magasságosnak,
aki az emberi gyarlóság iránti krisztusi szeretetből és
megértésből a sok áldozás ("ostyaevés") dacára
annyicska morzsát se vett magához, hogy általa és vele többnek
lássa elégedetlen (mert D 209-esekkel és egyéb ügynökökkel és
hazugságokkal terhelt) hívőtársait, mintsem (fasiszta, mi más)
különítményeseknek (ott a körmenet környékén, a Szent István
Bazilikánál)? Megszülethet-e és kimondathat-e Krisztus igaz
követője fejében és száján a "csőcselék szó"?
Méltó-e Krisztus hívéhez az ismét bizonyítatlan vádolás:
valóban színtiszta politikával átszőtt-e, valóban paphoz
méltatlan-e, valóban csúf blaszfémiát alapozott-e meg a püspöki
prédikáció? (Melyik szó? Melyik gondolat?)
Kilencedik
doktrína: Politikailag makulátlan baloldali miniszterek.
Ellenvetés:
Lehet-e politikailag makulátlan, aki politikailag és erkölcsileg
(egyszer már) megbukottak szolgálatába áll, segítséget nyújtva
múlhatatlan és fékezhetetlen hatalmi ambícióik prolongálásához?
(Zárójeles ellenvetés: Lehet-e ma bármilyen szempontból
makulátlan egy olyan sztárügyvéd Magyarországon, akinek
hivatalból is bőséges tudomása van a rendszerváltoztató
baloldal hatalomátmentő, vagyondézsmáló ügyleteiről és
módszereiről?)
Tizedik
doktrína: A jobboldal Vezére nemcsak hogy asszisztál a
politikai szélsőségnek ("tűri a tűrhetetlent", a
makulátlanok "pocskondiázását"), de beteges hiúságában
még fürdik is a királlyá koronázó "üvöltözésben",
üdvözült mosollyal arcán.
Ellenvetés:
1. Aki emberfia valóban haladt már a felvonulókkal a Szent
István-i ünnep alkalmából, legalább fél utcaszélességben és
több utca hosszban, két oldalt a jókorára hízott tömeggel,
annak elfogulatlan elmeállapotban nem juthat ilyen bugyutaság
eszébe, hogy ott bárki is csitíthatna bárkit. Ha csak nem
képmutatásból, amikor nem az számít, hogy csitít-e, hanem az,
hogy úgy csinál, mintha csitítana. 2. Vajon akad-e egyetlen olyan
polgári (de akár kommunista) politikus az egész világon, akinek
arcára ne ülne ki az üdvözült mosoly, ha hódolói királynak
kiáltják (hacsak nem számíthat miatta pártfegyelmire). 3. Akad-e
vajon a világon olyan ember (tehát esendő), aki egy elveszített
választást követően ne élvezné ki magában (netán üdvözült
mosolyával még kifelé is), hogy a őt legyőzőket a nép
pfujolja, őt meg dicsőíti? 4. Ha a bálványozottból egyszer
bálvány lesz, vajon mennyire felelősek ezért azok, akik hosszú
évtizedeken át - önbecsülés és gondolkodás helyett -
bálványozásra szoktatták a jó népet? 5. Van-e összefüggés
vajon a bálványozott elleni (ellenoldali) méltatlan támadások
súlya és ereje, valamint a méltatlan dicsőítések mennyisége és
nagysága között?
AZ
A-FEGYVER MINT SIKERES MÉM84
Különös hadviselés
Különös hadviselés
Vajon
minek köszönheti az "antiszemitizmus elleni harc mint a
politika fegyvere" (továbbiakban: A-fegyver) a
meglepően hosszú, kitartó életét? Azt gondolnánk, hogy a sajtó-
és szólásszabadság korában elég gyorsan rájöhet a tisztelt
nagyérdemű, hogy politikai hókuszpókusznak lett áldozata; és e
felismerésének gyorsan és eredményesen hangot adhat. Onnantól
kezdve pedig, ugye, nem akadhatna ember, aki azonnal át ne látna a
szitán - pontosabban az A-fegyverrel való mesterkedésen. Nos, ez
az elmélet. A gyakorlat más képet mutat.
Nem
állítom, hogy a korábbiakhoz (ld. Antall-korszak) mérhető
eredményességgel, de az A-fegyver bevetése a mai napig, az új
évezred kezdetén is háborítatlanul folyik. 2001. november 7-én a
legkedveltebb (balliberális) napilap indított útnak egy rakétát,
igaz, a véleményrovatában. A szabadság ellenségeinek
szabadsága című cikk szerzője a jobboldal jeles
médiavitézeit előbb maradéktalanul lecsurkistázza, aztán
kijelenti, hogy elmarasztalás illeti azt a kereskedelmi
tévécsatornát (Magyar ATV), ahol ezek a "csurkisták"
nem csupán mint kérdezettek szerepelhetnek, hanem a műsor
vezetéséből, irányításából is kivehetik részüket; de
ugyanígy feddés illeti a tévécsatorna tulajdonosát azért, mert
egy "csurkista" hetilapban (történetesen a Magyar
Demokratában) hirdet.
Mindez
az új, demokratikus rendszer tizenegyedik évében! Fontos
megjegyezni, hogy a csurkisták (értsd: antiszemiták,
nacionalisták, fasiszták) közé a jobboldali média legkedveltebb
harcosai soroltattak, mint pl. Lovas István, Seszták Ágnes,
Bencsik András. (De köztük találtam jómagamat is.)
A
számunkra izgalmas kérdés, hogy vajh miért gondolhatta a cikk
szerzője (s a rovat szerkesztője), hogy még mindig hatásosan
lehet az A-fegyverrel s különféle kiegészítő eszközeivel (ld.
"harc a gyűlölet ellen") operálni? Ennek
megmagyarázására teszek kísérletet előbb a "sikeres mém",
majd a "kognitív disszonancia" fogalmának segítségével.
A
sikeres mémek
A
mém kifejezés először 1976-ban bukkant fel Richard Dawkins
sikerkönyvében, Az önző génben. Ahogy a gének a
testi evolúciónak, a mémek a kulturális evolúciónak volnának
az átörökítői. (Az Oxford English Dictionary meghatározása
szerint a mém: A kultúra eleme, amely feltehetően nem genetikai
eszközök révén - elsősorban utánzással - adódik át.)
A gének közül azok tekinthetők sikeresnek,
amelyek az evolúciós versenyben a többihez képest nagyobb
valószínűséggel másolják át magukat az új szervezetetekbe.
A mémek (gondolatok, eszmék, szokások) közül
pedig azok, amelyek a többihez képest nagyobb valószínűséggel
másolják át magukat mások fejébe (elméjébe).
A
témát eleddig talán legalaposabban feldolgozó Susan Blackmore
szerint (magyarul megjelent könyve: A mémgépezet. Kulturális
gének - a mémek, Magyar Könyvklub, 2001) legkönnyebben
(legnagyobb valószínűséggel) azok a mémek terjeszkednek (azaz
másolódnak tovább), amelyek az ennivalókhoz, a szexhez - és a
harchoz kötődnek. A másolódás nem jelent feltétel és módosulás
nélküli átvételt, csupán azt, hogy a sikeres mém - akár a
befogadó akarata ellenére - helyet talál magának mások
elméjében.
Az
egész törzsi viszály, úgy ahogy van, szakadatlan harcok sorozata.
Ennélfogva minden egyes eleme mint terjedni vágyó gondolat, eleve
sikerre van ítélve. Egy-egy új epizódja azonnal felkelti élénk
érdeklődésünk, de a régieket is magunkban őrizzük.
Előszeretettel lapozunk az újságokban oda, ahol a vitákat
olvashatjuk, vagy kapcsolunk arra a csatornára, ahol a "mieinket"
(vagy akár az "ellenségeinket") találjuk. Az ATV hétfő
esti Újságíró-, illetve péntek esti Sajtóklubja, vagy a
Nap-kelte Kereszttűze a legnézettebb politikai műsorok
közé tartoznak. Egy-egy izgalmas csörte után felhívjuk egymást
és kitárgyaljuk a finom részleteket... Vadidegen ember állít meg
az utcán és lelkendezik: "Imádom a kérdéseit".
(A Kereszttűzre utal.) Egy másik pedig - szintén
vadidegen, meglehetősen jól szituáltnak tűnő, hatvanas forma
asszony - azzal esik nekem, hogy micsoda ocsmányságok hangzottak el
a péntek esti Sajtóklubban ("Biztos nem maga volt az?!"),
s ha nem volna ilyen idős, itt hagyná ezt az országot, nem lehet
ezt a szemét Orbán-kormányt elviselni. ("Kádár alatt nem
akart kivándorolni? - kérdezem tőle kíváncsian. "Nem. De
akkor sokkal jobb volt.")
S.
Blackmore azt is kimutatja, hogy egy-egy mém sikeres másolódását
(terjedését) ugyancsak elősegítheti, ha egy egyébként sikeres
mémcsoportba illeszkedik. Az emberi elme belefárad a monoton
ingerekbe (egyhangú mémekbe), szüksége van pihentető
változásokra-változatokra (csakúgy egyébként, mint a pihentető
kis szünetekre). Az A-fegyver alkalmazása (vagy szigorúan mémes
megfogalmazásban: "alkalmazódása") esetén jó példáit
láthatjuk ennek. Ez a fegyver egy nagyobb arzenálnak bár a fő
egységét képezi, fegyvertársai (mémtársai) nélkül
sokkal kisebb hatásfokra (sikerre) számíthatna. E fegyvertársak
egyike az R-fegyver. Tágabb értelemben R mint rasszizmus, szűkebb
értelemben R mint roma (azaz "a romakérdés -
cigánykérdés - mint a politikai harc fegyvere"). A sort
folytathatjuk a Gy-fegyverrel ("gy" mint gyűlölet),
az M-fegyverrel ("m" mint másság)85,
a K-fegyverrel ("k" mint kisebbség), végül
az E-fegyverrel ("e" mintemberi jogok, azaz "az
emberi szabadságjogokért folytatott harc mint a politikai harc
fegyvere").
És
ezek még csak a fegyvertársak - megannyi modern harcászati eszköz
-, márpedig a sikeres mémegyüttesbe (mémplexbe) az igen
változatos képet nyújtó lövedék- és robbanótöltet-típusok
is beletartoznak. Ezek közül a legkedveltebbek és
legáltalánosabban
használtak: antiszemita, zsidóellenes, zsidógyűlölő,fajgyűlölő,
kirekesztő, fasiszta, náci, szélsőjobboldali; hagyományos
magyar specialitás a nyilas és a horthysta,
legújabb kori magyar specialitás pedig acsurkista, illetve
a miépes.
A mémplex sikerét
csak tovább fokozzák a főbb típusokon belüli ritka változatok,
azok, amelyeknél fellelhetők bizonyos nyelvi lelemények. Az emberi
elme mintha úgy volna genetikailag kódolva, hogy békés
(gyanútlan) állapotban nagyobb érdeklődést tanúsítson a
különleges és szellemes megoldások (tálalások), mint az
igazságok iránt. "Nem baj, ha nem igaz, elég, ha jól
hangzik." Sőt! "Jól hangzik, tehát igaz." Ezért
jaj annak, akit ilyesféle találó kifejezések (mémlövedékek)
trafálnak el: "mini duce", "gyűlöletkufár"
stb. Legyengült szervezetű (lelkületű) ember végzetes
sérüléseket szenvedhet ilyenkor.
Fegyver
gyanánt minden olyan szó, kifejezés alkalmas, amelynek erős
érzelmi töltete van. Ez kultúránként és történelmi koronként
változhat. A töltetek idővel lemerülhetnek, ezért bevetés előtt
gondoskodni kell az újratöltésről.
Az
emberiség különféle fájó tragédiái - éppen sűrű drámai
töltetük miatt - mindig kiváló alapanyagai a fegyvergyártásnak.
A zsidó származásúak-kötődésűek ellen a mai napig a siker
esélyével vethető be a "ti öltétek meg Jézust, Isten fiát"
gondolat. Nem kevésbé az "idegenszívű", a "hazaáruló"
vagy a "nemzetellenes" kifejezés. A nem-zsidó
származásúak-kötődésűek ellen viszont sikerre számíthat a
"hatszázezer zsidó halála szárad a lelkeden" bedobása.
Vagy tágabb horizonton: a hatmillió zsidóé.
A
megfelelő hatás eléréséhez mindig szükség van a közvélemény
támogató nyomására is. Ennek híján az egyén esetleg sikeresen
háríthatna: "Hiszen még nem is éltem akkor!" A
módszeresen megdolgozott közvélemény szentesítheti
(legitimálhatja) azokat az értékítéleteket is, amelyek egyébként
ellentmondásban vannak más igazságokkal. Ha a zsidók elleni
népirtás a közvélemény formálóinál (politikusok, újságírók,
művészek, tudósok) megkülönböztetett figyelmet kap más
népirtásokhoz képest, akkor akár az is elérhető, hogy a
holocaust tényének - vagy akár csak számszerű adatainak -
kétségbevonása bűntettnek számítson, ugyanakkor ne számítson
ugyanennek bármilyen más népirtás tagadása. Normák - követendő
felfogások - rangjára emelhető, hogy a zsidóságot mint a II.
világháború egyetlen igazi áldozatát "pozitív
diszkrimináció" illeti meg, azaz szalonképtelenségként és
politikai inkorrektségként értékelendő minden olyan
megnyilvánulás, amely azonos mérce használatát követeli meg a
zsidósággal és a nem-zsidósággal szemben. Nem dicsérő
felhanggal utalni bárkinek a zsidósághoz fűződő bárminemű
kapcsolatára, vagy bárminemű előnytelen cselekedet összefüggésbe
hozni bárki zsidó kötődésével-származásával,
antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek)
tekintendő. De ugyanígy antiszemitizmusként értékelendő, ha
valaki olyasvalakivel vagy olyasféle helyen mutatkozik (egy pártban,
egy szellemi műhelyben-médiumban), akire már kimondatott az
"antiszemita". Így lett zsidóellenes Antall József
miniszterelnök azért, mert az MDF-ben ott volt Csurka; Orbán
Viktor miniszterelnök azért, mert ellátogatott a Vasárnapi Újság
és a Magyar Demokrata szerkesztőségébe; s így lehet
maradéktalanul, válogatás nélkül mindenki antiszemita, aki a
Vasárnapi Újságnak dolgozik vagy a Magyar Demokratában publikál.
Amikor 2002. márciusában Csurka István bejelentette, hogy a
közelgő választás második fordulójában visszaléptetik
jelöltjeiket a Fidesz javára, a szocialista párt elnöke (Kovács
László) "kirekesztő szélsőjobboldali diktatúra"
fenyegetéséről kezdett beszélni, alelnöke (Lendvai Ildikó)
pedig a Fidesz rohamosztagának nevezte a MIÉP-et.86
Az
efféle normaalkotás természetesen a túloldalon (a "nemzeti"
névvel illetett törzsben) is hasonlóképp folyik, legfeljebb
elegendő tapasztalat híján (mégiscsak kiesett hosszú negyvenöt
év) szerényebb hatásfokkal. A rendszerváltozás hajnalán a
mindennapos tüntetések egyik kedvenc jelszava volt az "Aki
magyar, velünk tart!" Kitalálói, skandálói ügyesen
megüzenték a köznek, hogy csak az számít magyarnak, aki
szembefordul a kádári rendszerrel, annak híveivel; de burkoltan
még ennél is többet állítottak: csak az fordul szembe a
hatalommal, a diktatúrával, aki igaz magyar.
Az,
hogy például a magyar és a nemzeti érdekek közvetlen, nyilvános
védelme és támogatása meddig tekintendő a magyarságért és a
nemzetért vívott nemes és felelősségteljes küzdelemnek, és
mikortól inkább magyarkodásnak, netán veszedelmes (kirekesztő)
nacionalizmusnak, nem annyira magától a történéstől, mint annak
köz általi megítélésétől (azaz
a közvéleménytől, közmegítéléstől)
függ. A szembenálló törzsek éppen ezért elszánt küzdelmet
folytatnak a jelenségek értelmezésének, szavakkal való
illetésének jogáért (így válnak a nyelvpolitikai csatározások
a törzsi háborúzás szerves részeivé). A harc a közvélemény
megdolgozásáért és megkaparintásáért, illetve a "közép"
(a "szalon") elfoglalásáért folyik: ennek érdekében
minél több népszerű embert kell megnyerni az éppen
népszerűsítendő felfogásnak. Ehhez egyáltalán nem szükséges,
hogy az erre a célra kiválasztott személy tudatában is legyen
küldetésének. A Stephen Koch könyvében (Kettős szerepben, Az
értelmiség elcsábítása, Kairosz Kiadó, 2000) sorakozó
neves írók, művészek jobbára emberbaráti megfontolásból
támogatták a nagy Szovjetuniót, s fogalmuk sem volt arról, hogy
sugárzó dicsfényükkel milyen embertelen diktatúra köré vontak
hatásos védőburkot.
A
fegyverkészítés során nagyon lényeges felismerés, hogy a
gondolatok és megítélések (azaz mémek) sikeres terjedésének
egyáltalán nem feltétele az igazságtartalom. Daniel Goleman az
ember érzelmi intelligenciáját vizsgálva arra a következtetésre
jut, hogy az agyban található kis szerv, az amygdala mint
érzelmiemlék-lerakat jóvoltából elegendő a mégoly halvány
hasonlóság két élmény között, hogy elménk számára azonosnak
tűnjék. Ha valamikor a zsidó és nem-zsidó megkülönböztetés
az előbbiek számára a kiirtás borzalmába torkollott, akkor
onnantól kezdve minden ilyen megkülönböztetésnek óriási esélye
van arra, hogy a kiirtás rémét elevenítse fel. Lehet, hogy
értelmi intelligenciánk (józan eszünk) utána még korrigálni
fogja érzelmeink eme rémlátomását, de korántsem biztos, hogy
azonnal vagy hogy maradéktalanul. Mindenesetre, ami a törzsi
háborúnk kilátásait, ezen belül a fegyverkezési verseny várható
alakulását illeti, a vizsgált összefüggésből meglehetősen
baljóslatú következtetésekre juthatunk.
Az
összefüggés fontossága miatt - akárcsak Elsőkből lesznek az
elsők... című médiakönyvemben - itt is érdemes szó szerint
idézni Daniel Goleman idevágó gondolatát (Érzelmi
intelligencia, Háttér kiadó, 1977, 41-42 o.):
Az
emberi agyban "az amygdala mint érzelmiemlék-lerakat
aszerint világítja át az élményt, hogy ami épp történik,
mennyiben hasonlít a múltra. Az egybevetés módszere az
asszociáció: ha a jelen helyzetnek egy kulcseleme olyan, mint a
múltbelié, már megfelelésnek számíthat, innen a reakció
elnagyoltsága; teljes megerősítés híján is cselekvés jön
létre. Az amygdala eszelősen követeli, hogy a jelenre késedelem
nélkül választ adjunk rég bevésődött módokon, rég múlt
helyzetekben elsajátított gondolatokkal, tettekkel, reakciókkal:
a hasonlóság lehet mégoly halovány, de elegendő ahhoz, hogy az
amygdalát izgassa."
A
politikusok és a politikacsináló újságírók önkéntelenül (ha
úgy tetszik, merő jóhiszeműségből) is ki fogják használni,
hogy nem szükséges fáradozniuk rejtett állításaik (valóságos
üzeneteik) igazolásával, nem kell törődniük ezek
igazságtartamával, hiszen elegendő, ha olyan szavakat és
kifejezéseket használnak, amelyek kiváltják a megfelelő
érzelmeket. Ha például a péntek esti
Sajtóklubban kommunistáknak nevezik a politikai
jobboldal ellenfeleit (ami gyakran előfordul), akkor nem egyéb
történik, mint hogy a neves jobboldali médiakatonák a Szovjetunió
és a Kádár-rendszer összes bűnét egyetlen lendülettel
rápakolják a baloldal egyébként igen különböző felelősségű
tagjaira (s ugyanezzel a mozdulattal természetesen maradéktalanul
leveszik az összes felelősséget a jobboldalról - a jobboldal volt
MSZMP-tagjairól, rendszerszolgáiról). Hasonló történik akkor,
amikor a baloldaliak viszont a jobboldal jeles képviselőit - vagy
akár a jobboldal egészét - nevezik antiszemitának, s
pakolják rá ezzel akarva-akaratlan a holocaust (sőt, az egész
világháború) összes bűnét.
A
politikai fegyverkészítés során egyébként hasznos (ráadásul
könnyen elsajátítható) fogás, hogy olyan idegen szavakat vessünk
be, amelyeknek egyfelől erős érzelmi töltetük, másfelől
kellőképpen homályos - vagy homályban hagyható - értelmük van.
Az "antiszemita" szó (azaz mém) kitartó sikere épp e
kettősségének köszönhető. A "zsidógyűlölő"
kifejezés két világos magyar szóösszetevője például kevésbé
képes elfeledtetni, hogy az ezzel a lövedékkel - a siker
reményében - megcélzott személynek valamiképpen és valamikor
mégiscsak a zsidókkal szemben kellett valamiféle ellenszenvet
kinyilvánítania, de legalább kritikus hangot megütnie. Az
"antiszemitá"-nál már erre sincs szükség. Az
"Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000" című
kiadványban (B'nai B'rith Első Budapesti Közösség) számos olyan
példa található, amikor a pellengérre állított újságíró
véletlenül sem a zsidóságról beszél, hanem, mondjuk, a
bolsevikokról.
Mint
azt Rozgics Mária tette például "Kik is az igazi
kirekesztők?" című cikkében (Magyar Fórum, 2000. május
25.), amelyből a szóban forgó könyv a következő "antiszemita"
részt idézi: "Vajon a magyar nép meddig tűri még, hogy a
magyar parlamentben mindenféle szedett-vedett bolsevikok üljenek?
[Pető, Bauer, Eörsi - »egykori ávósok fiai«- Vancsik, Horn].
Hiszen még arra sem voltak hajlandók, hogy bocsánatot
kérjenek... habzik a szájuk a gyűlölettől, s mást sem
tesznek, csak ott ártanak, ahol tudnak."
A
fegyvergyártók érzelmi (és észbeli) mechanizmusának ördögi
vonását ragadhatjuk itt meg. Magyarországon sokan gondolják úgy,
hogy a kommunizmus-bolsevizmus erőszakos terjesztéséből zsidó
származásúak-kötődésűek bőségesen kivették a részüket
(ld. például a közkeletű "judeo - bolsevik - plutokrata"
kifejezést). A szigorúan érzelmi alapú képzettársítások révén
könnyen előfordulhat, hogy egy zsidó származású-kötődésű
személy a jobbról elhangzó "kommunista" vagy "bolsevik"
kifejezést saját zsidósága elleni támadásként éli meg, ami
természetesen ellenérzést (gyűlöletet) vált ki belőle; s mivel
benne mint zsidóban támadt ez az érzés, az érzés kiváltóját
most már "értelemszerűen" antiszemitának fogja érezni,
tekinteni. Így fordulhat elő az a képtelenség, hogy a
legsúlyosabb vádak akár őszintének érzett kimondásához
igazából a legcsekélyebb valóságalap sem szükségeltetik. S így
fordulhatott elő a rendszerváltozás kezdetén, hogy a Nyilvánosság
Klub az olyasféle szavak televízióbeli elhangzásának
gyakoriságát kezdte számolgatni, mint a magyar, falu és nemzet.
A sok tekintetben urbánus és többek révén valószínűleg zsidó
kötődésű klubtagok létük elleni fenyegetésként élhették meg
azoknak a szavaknak a terjedését, amelyek hagyományosan inkább a
jobboldal számára értékhordozók; amelynek nyilas szélsőségesei,
tudjuk, milyen szerepet játszottak a magyarországi zsidók
elhurcolásában...
Ugyanez
a - voltaképp rendkívül primitív - érzelmi és értelmi
mechanizmus játszik szerepet legújabb korunk két magyar
specialitásának, a csurkista és amiépes fényes
sikerében. Mind a fegyverkészítők, mind pedig a háborút
figyelemmel kísérő nagyközönség számára roppant egyszerű és
kényelmes, ha nem finoman árnyalt, nehezen követhető
gondolatlövedékek, hanem érzelmi egységcsomagok röpködnek a
levegőben. "Maga nem miépes?" - szegezte nekem a kérdést
Horn Gyula, a szocialisták exminiszterelnöke az egyik
"Kereszttűz"-beli mérkőzésünk után. Amíg nem tudjuk
belegyömöszölni a másikat valamely kész skatulyánkba, rosszul
érezzük magunkat. Nem egyéb, mint a kognitív
disszonancia miatt.
A
kognitív disszonancia
E
fogalom megalkotatása minden bizonnyal a pszichológia tudományának
érdeme, ám ma már a kommunikáció, sőt, a politológia
tudományában is meglehetős közismertségnek örvend. Arra a
jelenségre utal, amikor a friss információ (ismeret)
ellentmondásba kerül a már feldolgozott, elraktározott
információinkkal, azaz a tapasztalatainkkal, s ez rossz érzést
(feszültséget, idegességet, szorongást) kelt bennünk. Elménk
(szervezetünk) nehezen viseli tartósan ezt a feszültséget
(disszonanciát), ezért, ahogy csak tud, védekezik ellene. Például
úgy, hogy attól, aki nem rokonszenves nekünk, nem fogadjuk el a
véleményét; de nem csak a véleményét nem, hanem semmiféle,
esetleg mérhető vagy szakmailag igazolható teljesítményét sem.
Így következhet be az a képtelenségnek látszó helyzet, hogy
például egy-egy író vagy építész megítélése egyes egyedül
azon múlik, hogy mi, az értékelők (ítészek) hol állunk.
Esterházy Péter írói teljesítményét például a balliberális
tábor az egekig magasztalja, a jobboldal meg legjobb esetben is csak
fanyalog rajta; Makovecz Imre építészeti teljesítményével
viszont pont fordított a helyzet: azt ott szidják, és itt
dicsőítik. Nyilván itt is, ott is lehetne mindkét alkotó művészi
nagyságára bizonyítékokat találni, ha akarnánk. De nem akarunk.
Politikai szerepvállalásuk eldöntötte, melyik táborba tartoznak,
ez pedig azt döntötte el, hogyan fogjuk mi a nem politikai
szerepvállalásukat értékelni: ugyanúgy, mint a politikait.
Általában a homo politicusba gyömöszöljük bele a művészt,
vagyis ha mi a nemzetiek közé tartozunk, akkor Makovecz építészeti
munkássága is tetszeni fog, ha a másik táborba, akkor építészeti
munkássága sem. Ritkán fordul elő, hogy a disszonanciát fordítva
oldjuk fel: amikor annyira meggyőző a művészi teljesítmény,
hogy engedményt adunk saját politikai felfogásunkkal szemben, s
ettől kezdve nem gondoljuk, hogy aki a másik táborba tartozik, az
szellem és tehetség dolgában csakis enyhén visszamaradott lehet;
vagy ha így nem, legalább erkölcsileg.
Ebből
a pszichológiai jelenségből egy további érdekes és talán
meglepő következtetés is levonható: amikor a szellemi táborok az
ellenfeleiket előszeretettel támadják le látszólag alacsony
szakmai színvonaluk, valójában sikeres politikai teljesítményük
miatt, nem a hitelesség kikezdésének teljesen tudatos
(megtervezett) törekvésével állunk szemben, hanem sokkal inkább
a kognitív disszonancia érvényesülésével. Tudatunk nagyon
makacsul tiltakozik az ellen, hogy amikor valakit nem szeretünk,
bármi jót is meglássunk, megleljünk benne. Nem a szándék az
elsődleges - hogy most akkor a másiknak "jól aláfűtünk"
-; hanem az utálat és gyűlölet az elsődleges, amiből a
lejáratás, rombolás szándéka serken.
Nos,
úgy tűnik, ezért (az ugrásra kész indulat, gyűlölet miatt) van
még mindig - ennyi hamiskodás és igaztalanság lelepleződése
után is - viszonylag könnyű dolga az A-fegyver legújabb
bevetőinek. S mivel a gyűlölet valóságosan létező
(természetesen mindkét oldalon), ezért látszólag azoknak van
igazuk, akik módszeresen a gyűlölet rémével riogatnak, s akik az
indulatok, a kirekesztési szándékok megfékezésére egyenesen a
gyűlölet (a rasszizmus, az antiszemitizmus) ellen bontanak zászlót
(a "tolerancia", a "te is más vagy, te sem vagy más",
a "tégy a gyűlölet ellen" s hasonlók jegyében).
Csakhogy.
A gyűlöletet - a másik maradéktalan elutasítását - valójában
nem a gonoszság táplálja! Nem a gonoszság, hanem a
kényelmes butaság, a végtelen szellemi restség az, amelyben a
mémek csodálatosan termékeny talajra lelnek; az a fajta szellemi
kényelem, amely a valóság látszólagos és valóságos
ellentmondásait nem engedi a maga árnyalt bonyolultságában
megfoganni és kisarjadni, ehelyett fekete-fehér kórókkal pótolja
az egyébként roppant színes és változatos világot.
A
gonoszság megfékezésével sokkal könnyebb dolgunk lenne, hiszen
vele szemben itt van a kifogyhatatlan emberi jóság és
szeretet. A butaságot azonban akár még táplálja is ez - a
tengernyi jóság és szeretet. Ahányszor ismeretlen emberek
állítanak meg az utcán, és hosszú, boldog életért fohászkodnak
- nem maguknak, hanem nekem, az újságírónak! Eközben némelyiknek
még a szeme is megtelik könnyel! És ez a meghatódó lelkesedés
csupán abból a valójában semmiségből fakad, hogy időnként egy
reggeli televíziós műsorban baloldali és liberális
politikusoknak "jól odakérdezek". "Meghalnék, ha
újra a kommunisták győznének! - törölgeti a szemét egy ötvenes
forma asszony. - Úgy gyűlölöm őket!".
A
végtelen szellemi restség természetes ott burjánzik-terpeszkedik
a gyűlölet ellen harcot indítókban (s harcra indulókban) is. Nem
csak annyiban s olyan értelemben, hogy a saját magukban ébredő
gyűlöletet automatikusan kivetítik gyűlöletük okozójára, s
ezért nemegyszer áll elő az az idétlen helyzet, hogy a bagoly
mondja a verébnek, nagyfejű. Ennél sokkal nagyobb és
veszedelmesebb tévesztés, hogy valójában egyáltalán nem tudják,
mi ellen harcolnak. Ha egyszer megértenék, hogy a legtöbb
antiszemita érzésnek és megnyilvánulásnak a valódi forrása
egyenest maga a jóság, a hűség, a szeretet, a felelősségérzet,
s ennek megfelelően vennék fel a harcot az indulatok és gyűlöletek
ellen, akkor egyszer még akár csodára is ébredhetnének: volt
egyszer egy törzsi háború...
A
TÖRZSI HÁBORÚ KERESZTMETSZETE
A kölcsönösség ténye
A kölcsönösség ténye
A
Törzsi trilógia (A törzsi háború természetrajza...), s ennek
Első könyve bővebben, helyenként részletesen foglalkozik a
hadviselés különféle elemeivel, alkalmazásuk törzsi
jellegzetességeivel, vonásaival. Az alábbi táblázat a
magyarországi törzsi háború "Mengyelejev-táblázata".
Hovatovább teljes összefoglalása, rendszerezése a törzsi
hadviselés legfőbb elemeinek, ezáltal jól áttekinthető
keresztmetszetét nyújtja az egész háborúzásnak. A táblázat
nagy előnye, hogy tárgyilagosságra, elfogulatlanságra kényszerít:
akárcsak Mengyelejevé, előre kijelöli az esetleg még nem
(köz)ismert, de szükségképpen létező elemek helyét.
Kutatómunkám előrehaladtával egyre szilárdabbá vált a
meggyőződésem: a törzsi háborúzásért nem tehetjük
feltétlenül azonos mértékben felelőssé a két törzset, de
annyi bizonyos, hogy a harc teljes mértékben kölcsönös. Vagyis
hamis mindenféle olyan illúzió, amely csupán az egyik oldal
"elítélendő" magatartásával magyarázza (magyarázná)
a hadiállapot kialakulását és fennmaradását. A hadviselés
bármely elemét tekintve igaz, hogy ha az valamiféleképpen létezik
az egyik törzsnél, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a megfelelőjét
a másik törzsnél is felleljük, ha nem előbb, akkor utóbb. Egy,
a jobboldalhoz inkább kötődő újságíró (mint történetesen
én) azonnal felfigyel például arra a jelenségre, hogy a
"túloldalon" nagy kedvvel "antiszemitáznak", s
elfogadja Schmidt Mária történész megállapítását, mely
szerint a baloldal az antiszemitizmust mint a politikai harc
fegyverét használja vetélytársa ellenében. Az "antiszemitázás"
(rövidítésemben az A-fegyver) így gyorsan bekerült a háború
keresztmetszetét bemutató táblázatba, ezáltal azonban rögtön
keletkezett egy üres, kitöltendő hely: Mi lehet az a nagyhatású
nyelvi fegyver, amelyet viszont a "nemzeti" oldal vet be
szívesen a másik törzs, illetve ennek harcosai (jelképei)
ellenében? A hosszan tartó háború szükségszerű velejárója,
hogy a felek a csapásokra ellencsapásokkal válaszoljanak; a
hadviselésnek a másiknál bevált elemeit ugyancsak hasznosítsák.
A hadviselési elemek (törzsre jellemző) változatai ilyen
értelemben megfelelnek egymásnak. Az "A-fegyver" abban
különbözik más (szokásos) politikai fegyverektől, hogy
"atomtöltete" miatt nem csupán az ellenfél érvét, de
magát az ellenfelet semmisíti meg, amennyiben a közvélemény
"politikailag korrekt" részének szemében maradéktalanul
szalonképtelenné, azaz erkölcsi és politikai hullává teszi.
Hasonlóan romboló erejű fegyverként a másik oldal kezében csak
olyan jöhet szóba, amely az ellenfelet ugyancsak a maga egészében
(tehát nem csupán érvelésében) lehetetleníti el a közvélemény
erre fogékony köreiben. Nos, pontosan erre képes az "N-fegyver",
vagyis az ellenfél "nemzetellenes"-nek minősítése (s a
nagyobb hatás - biztosabb találat - kedvéért idegenszívűnek,
hazaárulónak stb. bélyegzése).
|
A
hadviselés
elemei |
Törzsi
vonások
|
|
|
Balliberális
|
Nemzeti
|
|
|
A törzs által
az önmeghatározásra használt leggyakoribb fogalmak
|
Baloldali,
liberális, balliberális, egyetemes, modern
|
Jobboldali,
nemzeti, nemzeti-liberális, konzervatív, keresztény, polgári,
magyar
|
|
A másik törzs
által a törzsre használt bélyegek, skatulyák
|
Idegenszívű,
hazaáruló, nemzetáruló, nemzetietlen, nem nemzeti,
nemzetellenes, kommunista, kozmopolita, labanc, zsidó
|
Nacionalista,
magyarkodó, antiszemita, fasiszta, náci, nyilas, rohamosztagos,
különítményes,rasszista, horthysta, szélsőjobboldali,
kirekesztő, miépes, csurkista
|
|
A másik törzs
ellen a törzs általbevetett legfőbb nyelvhasználatifegyver
|
A-fegyver
("antiszemita") |
N-fegyver
("nemzetellenes") |
|
A másik törzs
által a törzs lejáratására használt, fölényérzetet
kifejező becsületsértések
|
"Galíciai jöttmentek" |
"Mucsai" |
|
A törzs által
használt meg-jelölés a másik törzshöz pártolt "áruló"-ra
|
Díszzsidó |
Díszgoj |
|
A törzs által
a saját és a másik törzs "helyének" kijelölésére
használt jelmondatok
|
Demokráciát!
Elnök = Demokrácia Tégy a gyűlölet ellen! Te is más vagy, te sem vagy más |
Aki magyar,
velünk tart!
Magyarország a magyaroké! |
|
A törzs által
demonstratív célból tisztelt/viselt jelképek
|
Kék
szalag,
Károlyi Mihály, holokauszt |
Nemzeti
kokárda,
Szent Korona, 1956 |
|
A törzs által
a közvélemény megdolgozására használt szólamok
|
Megbékélés
a múlttal;
baráti viszony a szomszéd országokkal; a múlt sérelmeinek az elfelejtése; árkok betemetése |
Keresztény
Magyarországot;
polgári Magyarországot; múlt nélkül nincs jövő; Európának nemzeti identitásukat megőrző államokra van szüksége |
|
A két törzs
közötti törésvonal ideológiai szubsztanciája
|
Antinacionalizmus
(elsősorban kifelé fordulás, egyetemesség, internacionalizmus, globalizmus, multikultúra) |
Nacionalizmus
(elsősorban befelé fordulás, nemzeti kötődés, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra) |
A
törzsi háború keresztmetszete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése