2013. április 6., szombat

Ismerjétek meg Tom Bobb néhány bejegyzését



Ismerjétek meg Tom Bobb néhány bejegyzését


Valahogy mi is így látjuk.

MAJOM KIPÁBAN

Címkék: zsidó cigány megmondom

majomkipaposter.jpg
- ártatlanságra ítélve -
Legjobb lesz, ha ezzel kezdem: én ártatlan vagyok. Mindössze annyi történt, hogy ülök a tévéből ömlő szemét előtt a csajommal és hirtelen felpillantva meglátok egy majmot, amint van valami a fején. Először azt hittem, szardarab, de aztán rájöttem, hogy inkább szőttes, mintsem „csináltass” - vagyis ez direkt lesz ott fönn.
Tudnod kell, hogy mikor kedvesemmel úgy döntöttünk, hogy összeborítjuk az életünket, akkor az őszinteségi hullám olyan magas szintre szökött, hogy majdnem bevallottam neki minden férfias titkomat, mire fel ő bevallotta, hogy legjobb tudomása szerint egy kicsit cigányos és egy kicsit… khm… zsidós vér is folyik az ereiben (bassza meg, egy mondatban kétszer gecizni, ehhez tudás kell), és fogjam fel, hogy ha majd gyerekeink lesznek, a nevük Shlomo és Ester lesz (haha), szép dialektussal beszélik anyanyelvként a hébert, pöcsük ápolva (levágva), érzelmi tudatuk minden értelmes ember ellen hangolva.
Hát ez remek.
Persze, csak poén volt - dehogy akarja ő, hogy kettővel több hülyegyerek szülessen a Földre! Na, a kitérő után a lényeget dobolom, figyelj csak! Szóval ülünk a tizedrészben kis zsidó barátnővel a kanapén, a tévé okádja a szennyet, méghozzá egy majom képében, akin kipa van. Te is ismered a majmot, de nem nevezem meg, mert nem akarok űrből vezérelhető mijafaszomot a seggembe a reggeli közben, mialatt azt hiszem, hogy védve vagyok a hűtőnek dőlve.
Hirtelen kérdés fogalmazódott meg bennem (ezért a kitérő) és bájos arckifejezéssel odafordultam szépségemhez, hogy feltegyem neki. Teljesen egyszerű kérdés volt, nagyjából erre rímel, mintha valaki a magyarságom miatt megkérdezné, miért viselnek a Gárdisták fekete mellényt a fehér ing fölött. Nekem ezt tudnom kell, mert Magyarországon születtem - na, ezért gondoltam, hogy a kérdésem egyértelmű és alázatos.
Így szólt: - Miért van az, hogy amikor a világ vezetői (kivéve az ázsiaiakat és az afrikaiakat) meglátogatják a Nehezen Tüsszentők országát, akkor kötelező a fejükre szögezni azt a furcsa rongydarabot, aminek a neve „suba” vagy mifene?
Csajom nézett rám, mintha most ültem volna le először mellé, hogy bemutatkozzam és közöljem vele: ő lesz gyermekeim anyja, megviselten és elgyötörten, mert rögtön hármat akarok. Szóval a lányka néz rám és minden tanulmányát, illetve azt az egytizednyi zsidó vérét összeszedve ennyit tudott csak kinyögni: - Nem tudom. De jó a kérdés.
Tovább ütve a vasat felvetettem neki, hogy amikor a Furcsán Himbálózó Pajeszúak országának egy-egy követe megérkezik Magyarországra, mi nem követeljük meg tőle az egyébként nemzeti viseletnek számító, gondosan nyírt bajuszkát és/vagy szakállt (képzeld el, hogy a repülőtéren a bolondoknak kötelező lenne álbajuszt és álszakállt ragasztaniuk, hogy ne sértsék meg a magyar kormányt és népet), nem akarjuk, hogy matyó népviseletet viseljenek, amiben sem a tökük, sem a tőgyük nem fér el rendesen, és süveget sem csapunk a fejükbe, mondván, hogy ez a pulihoz jár, ami ott baszogatja a lábfejüket sebesen - magyarosan, kérem alásan.
Szóval azért motoszkál bennem valami kis kérdés, amire nem kapok választ. Nekem senki se jöjjön az országomba azért, hogy tiszteletét tegye és magyaros hülyeségeket aggasszon magára - ez nem szükséges. De elvárhatom, hogy a majom, amikor átrepüli az óceánt (és vele együtt a többi majom is) ne szögeltessen kipát a fejére a látogatás ideje alatt, ne csókolgassa azt a romos falat, amin annyi nyálminta van már, hogy a CSI-srácok rettegve üvöltenének fel egy-egy érdekes nyomozás kezdetén, kezükben a kis zacskókkal, várva a rendező további utasításait.
Valahogy nincs rend a világban. Egyre jobban eltolódik valami - és nem tudom, ezt hányan veszik észre. Vajon többen, mint kettő? Mint tíz vagy száz? Ezrek és tízezrek? Talán milliók? Többen? Jó lenne tudatosítani az emberekkel, hogy ha kérdésük van, tegyék fel nyugodtan, ha valami nem tetszik nekik, vitassák meg egymással, ha úgy érzik, hogy számos dolog nem stimmel, teljesen természetes a kételkedés - ez nem bűn.
Ártatlan vagyok.
Csak érdeklődtem és nem kaptam választ.


ABERRÁLT MANKÓ OSTOBÁKNAK



- nyomorult népnek (is) nagy falat -
 
Melegítsünk be!
Van a világon egy olyan makacsul kitartó, az időjárásnak és magának az időnek bőven ellenálló építmény, amit magyarosan így nevezünk, hogy: Csang cseng, és természetesen szabad szemmel nem látni a világűrből, mert ez csak városi legenda. Igen, a kínai Nagy Falról van szó, melyet ezek a bájosan magukba zuhanó, mélyen elgondolkodó, már-már csak rizsen élő, rugdosódó, össze-vissza kardozó, hős népek (hazafiak?), a kínaiak emeltek időszámításunk előtti III. század és az időszámításunk szerinti XVII. század között.
Tudnunk kell, hogy a falat a nomád törzsek és a hunok ellen emelték. Hogy ne legyenek képesek betörni a birodalomba. Milyen okos, igaz?
 
Van persze másik híres falunk is, ahol egy rejtélyesen félreállított, igaz ember egyszer azt találta mondani: „Ich bin ein Berliner”, s mely falat koránt sem hős, talán nem is igazán hazafi emberek terveztek és emeltek fel cirka 50 éve (egészen pontosan: 48), hogy akeletibb állampolgárok ne tudjanak keveredni a nyugatibb állampolgárokkal. Röhejes. Volt, aki reggel elment a nyugati szektorba dolgozni, és este már nem mehetett haza, mert nem engedték át a „határon”.
 
Harmadik szereplőnk most legyen a jeruzsálemi Siratófal, mely eredetileg egy házfal maradványa volt, és melyet a nagy és rettenthetetlen Heródes épített újjá (templomként), és melyet a rómaiak 70-ben leromboltak. Nyilván volt rá okuk. A pusztítást csak ez a nyugati fal úszta meg, és manapság itt imádkoznak a zsidók, és zsíros hajuk nyomát fejmagasságban egy sötét csík viseli az egyébként ragyogó, fehérkő falon.
És hogy teljes legyen a felsorolásunk, meg kell említenünk, hogy van azonban a világon még egy fal, ami lassan már látszani fog a világűrből, és ahol semmiféle amerikai elnök nem fogja azt mondani, hogy „Palesztin vagyok”, és ami falat pont ezek a fránya, kis szemtelen zsidók emelnek szinte nap mint nap, egyre hosszabban, magasabban, erőltetettebben egy leigázott, üldözött, megnyomorított nép ellen.
 
 
Úgy illik, hogy a „falhúzásban” kevésbé járatos olvasóimnak is kedveskedjek, tehát elmondom, hogyan kell téglából falat készíteni. Elsőként megkevered a kötőanyagot, ami egymáshoz fogja kötni a téglákat. Nem olyan ördöngös, mint első hallásra hallatszik: fogod, elmégy valamelyik barkácsáruházba, veszel por alapú, általában 25-30 kilós, előre összekevert maltert, és otthon egy vödörben, vagy éppen a gyerek tavaly kidobott kiskádjában (attól függően, mekkora mennyiséget akarsz az elkövetkező percekben, órában feldolgozni) vízzel összekevered. Jó, ha amolyan masszaszerű, nem túl kemény, de nem is folyékony anyagot kapsz.
Második menet: odaviszed a téglákat, ahol építeni akarsz, és egymásra kupacolod őket, hogy könnyebb legyen majd a falazásnál értük nyúlni. A lényeg, hogy közel legyenek a fal vonalához.
Harmadik lépés: kezdünk!
 
Ha leraktad a téglákat, mondjuk, a fal vonalához képest hosszában, akkor a következő sort fél tégla eltolással kell raknod. Ezt nevezik kötésnek. Aztán a harmadik sor megegyezik az első sorral, a negyedik a másodikkal… olyan ez, mint a Petőfi-féle agyrém rímek; minden hülye képes kinyögni magából őket, csak nem mindenki elég hülye ahhoz, hogy lépcsőkön álljon, és a múlt krónikái által lelkesítőnek hazudott, valójában szánalmas őrültségeket szavaljon. De ez nem az a cikk, haladjunk tovább!
 
Ha falat akarsz emelni, általában jól teszed, ha betartasz bizonyos törvényeket. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, még csak nem is arról beszélek, hogy fogdába kerülsz tégla vagy malter birtoklásáért; itt inkább arról van szó, hogy jó lenne, ha már falazol, hogy azt a magad területén tedd meg!
Nem kérek sokat. És hidd el: a szomszédod is értékelni fogja, hogy ilyen figyelmes vagy!
 
Abban az esetben természetesen, ha a nóziddal érdekesen szoktál tüsszenteni, ha a füledbe csak szőrcsomókon keresztül vagy képes belenyúlkálni, ha még ott is szőrösödsz, ahol másnak vacak pihe sem éri a bőrét, és ha meglepő utálatot érzel a világ szinte összes embere, faja, régiója, népviselete, írásjele, történelmi múltja, nyelvezete, agyi kapacitása, vallása, kultúrája iránt, tehát ha egy megátalkodott megveszett megfélemlített zsidó vagy, akkor nem kell odafigyelned rá, hogy hol építed a kibaszott faladat, mert neked, barátom, mindent szabad!
Lássuk!
  
Az egész dolog messzebbre mutat, mint 2003 augusztusa, mikor „barátaink” elkezdték építeni ezt a nem kevés (és nem kevésbé gyűlölt) névvel illetett zsidó falat. Nevezhetnénk Apartheid Falnak, vagy Embertelen Falnak, Náci Falnak, de szerintem maradjunk ennél, hogy ez az érdekes orrú embereké, ne vágtasson annyira az agyunk, és szépen, jól, magyarul így emlegessük a szörnyet, hogy Izraeli Fal. Ez pártatlan.
Remélem.
 
Szóval a dolog messzebbre mutat. Kertelés nélkül ki kell mondani: a terrorizmus ellen épült e fal, és a terrorizmust hivatott meggátolni akkor is, mikor pedig minden jó érzésű ember tisztában van vele, hogy ez így, ebben a formában… hogy is mondjam: érdekes.
A terrorizmusról, mint fogalomról, van elképzelésünk, hiszen hadd engedjük már meg az a kényelmet magunknak, hogy leszögezzük: nem csak azok a népek a terroristák, akikre ma ezt ki merjük mondani, hanem azok is, akik terrormódszerekkel pénzt, hatalmat, esetleg egy szeletke földet, szebb szóval élve hazát, otthon szereztek maguknak.
Ma én vagyok a terrorista, holnap már te, és holnap engem már más emberek az egekig fognak magasztalni – a nagy, büdös semmiért. Valamiért ez a kisiklott világ rendje.
 
Tényekkel fogok dobálózni, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik majd, mert a tények bizony még mindig makacsul „életszerűek”, és ahhoz, hogy mindkét fél szemszögéből láthassuk azt a valóságot, melyet egyes ügyesek igyekeznek előlünk eldugni, elrakni, eltüntetni, bizony olyan dolgokkal is foglalkoznom kell, ami akár nekem sem tetszik.
 
Leszögezhetjük, hogy Izrael egy volt terroristákból álló, ma már demokratikusnak hazudott ország, melyet sokáig terroristák, hadvezérek, bandatagok, haverok és szeretők kormányoztak és védtek meg az arabok hordái elől, és amely ma már igyekszik egy „nyakkendősebb” képet felénk dobni magáról – több, kevesebb (kevesebb) sikerrel.
És azt is leszögezhetjük, hogy a palesztinok között elég sok terrorista van, olyan emberek, olyan haveri körök, akik semmiben sem különböznek az 1948 előtti zsidó terroristáktól, és akiknek elszánt „kötelességük” folyamatosan irtani, merényletekkel destabilizálni, rettegésben tartani az országukat, földjeiket elfoglaló idegeneket, ezeket a furcsa hagyományokkal bíró (az emberek megalázására gondolok), ezeket a furcsa népviselettel bíró (nem a kipára gondolok) lényeket.
 
A kérdés adott: kinek van igaza?
A zsidónak, aki azt állítja, hogy a terrorizmus egyre magasabb és magasabb százalékos aránya miatt kellett emelnie a falat, vagy a palesztinnak, akinek nem tetszik, hogy a görbe orrú Vendel Bácsi folyamatosan „kicsíp” magának egy-egy kisebb-nagyobb darabot az ő kertjéből, mintegy megőrzésre, gondozásra, vízgazdálkodásra, ilyesmire, és mire észbekap, már nem csak földje, hanem saját háza, élettere, kis járdácskája sincsen?
Nem adok választ. Pedig szeretnék.
  
Azt merem állítani tehát, hogy ha a jelenlegi amerikai elnök, aki akkora népszerűségnek örvend az előző ördög elnök után, hogy hozzá képest a „berlini vagyok”-haver csak kezdő, néhol dadogó és lelkiismeretlen ministránsfiú volt, tehát ha ez a jelenlegi elnök elbandukolna az Izraeli Fal mellé, friss mozdulatokkal felkapaszkodna az emelvényen, amit számára eszkábáltak a palesztin szak- és segédmunkások (minden bizonnyal kitörő lelkesedéssel)(hiszen sejtik, mi következik ezen a jeles eseményen), és kijelentené, hogy „Palesztin vagyok”, vagy ennek egy logikusabb, történelmileg talán kissé hitelesebb, ámbátor gyávább változatát, ezt, hogy: „Jeruzsálemi vagyok”, akkor sok-sok zsidó csak lesne a nagy barackszemekkel, hogy most mi a fene van?
Mi történne?
Tegyük fel, hogy az amerikai elnök (a mindenkori), aki az elkövetkező 5-10-15 évben még igencsak erős, bárgyú, meghatározó szereplője lesz a világtörténéseknek, hirtelen állást foglal egy olyan ügyben, amelyben amerikai elnökök csak akkor foglalhatnak állást, ha rettenetesen fel akarnak idegesíteni egy népet (lásd anno: Szovjetunió), vagy pedig történelmi fordulatot akarnak elérni (lásd anno: a Berlini Fal leomlása). Mit gondolhatnak ekkor a zsidók? Mire gondolhatnak, mi fog történni?
Lehet, hogy bontani kell?
 
Vannak ezek az összehasonlító tesztek, melyeket magukat rém okosnak és műveltnek képzelő emberek azért találtak ki, hogy a saját szarjukat árujukat a megfelelően agymosott emberek (birkák) irányába reklámozhassák, a hibákat kiszűrhessék, a valótlanságokat elhallgathassák.
Az én összehasonlításom következik. Falban mondom el:
 
·         A Kínai Nagy fal hossza: 6300 kilométer, átlagos magassága: 10 méter,
·         A Berlini Fal hossza: 155 kilométer (volt), átlagos magassága: 3,6 méter (volt),
·         Az Izraeli Fal hossza (eddig): 650 kilométer, átlagos magassága: 8 méter.
 
Tehát jönnek majd a Nagy Izraeli Faldöntő Gépek, amiket maga Jichak vagy Ézsaiás, esetleg Jenő Sógor vezet (utóbbi innen Kőbenyékszépről)(stílusosan), és szép lassan eltűntetik a nyomát ennek a szomorú szörnyetegnek?
Nem hiszem.
Az Izraeli Fal tervezett hosszúsága köbö 700 kilométer lesz (egyesek szerint 750 is lehet), és az a meglátásom, hogy jöhet itt elnök, Pápa, ilyen vezető, olyan vezető, talán még a Láma is, mert a zsidók nem fognak bontani, még akkor sem, ha a fene fenét eszik.
De hidd el: van ebben valami!
  
1987. december 9-én egy zsidó taxis állítólag szándékosan ütközött össze egy arabokat szállító taxival. Ezt most azért próbáld elképzelni bármelyik kisebb-nagyobb városkában ott a Közel-Keleten! Ha akarod, ha nem, most megállunk, és elővesszük a képzelőerődet! Tömeg van, emberek jönnek-mennek keresztül és kasul az utcákon, a járdák tele, mindenhol zaj, por, dugók, satöbbik, és ekkor megérkezik a gaz és kegyetlen görbe orrú taxisofőr, aki már-már „cserhalmis” (dögkeselyűs) babérokra tör a maga ál-agresszív belső dühöngésével, és kiválasztja a három-négy arabbal „megtömött” taxit, majd direkt „ráront”. Hát hogyne.
Én nem akarok igazságot keresni, és kimondani, hogy a zsidó a hibás, vagy hogy az arab a hibás, de azért ez a jelenet nem tűnik valami életszerűnek.
A karambolt követően a Gáza-övezet menekülttáboraiban az arab fiatalok rendszeresen kövekkel dobálták meg a szolgálatot teljesítő zsidó katonákat, ezzel mutatván ki, hogy mennyire felkavarta őket a közlekedési baleset. Vagy merénylet. Vagy nevezzük bárminek.
Ez az első verzió.
 
1987-ben (a pontos dátumot nem ismerem) egy zsidó katonai teherautó Gázában a palesztinok közé hajtott, és négy embert halálra gázolt. Ezen a tömeg felháborodott, és hat évig tartó csúnya, semmire sem vezető harcok törtek ki a civilek és a hadsereg között, mely során sor került csendes sztrájkokra, hangos tömegverekedésekre, tüntetésekre, autógumik összehordására és felgyújtására, illetve (zsidó részről) bebörtönzésre, fegyverhasználatra, további gyilkosságokra. Ez a második, immáron hihetőbb verzió.
 
Tehát ezt az évet tekinthetjük az úgynevezett intifáda-mozgalom szimbolikus kezdetének, ám az ellenállás gyökerei Ciszjordániában és természetesen a (még napjainkban is) sokat emlegetett Gázában az 1967-es izraeli katonai megszállásig vezethetők vissza.
Az Első Intifáda 1987-től 1993-ig tartott, és a palesztinok azt érték el a zavargásokkal, hogy még több illegális zsidó telepet létesítettek a megszállt területeken, a zsidók pedig azt érték el vele, hogy még több öngyilkos arab merénylő áramlott be közéjük, hogy kivégezzen belőlük párat.
Most feltehetnénk a kérdést, hogy mi ez az érdekes ok és okozat, hogy vajon a tyúk volt előbb, vagy a tyúktolvaj tojás, de nem érdekel. Szájhősködhetnénk azt illetően, hogy minél több nózist tiporjunk a földbe, de…
 
De.
A Második Intifáda azért tört ki 2000. szeptember 29-én, mert egy Sharon nevezetű zsidó betyár ellátogatott Jeruzsálemben a Templomhegyre, és mivel ott található a palesztinok Al-Aksza Nagymecsetje, minden egyes arab provokációnak, nyílt támadásnak vélte a látogatást.
Szögezzük le: a fickó nem hugyozta le a templom oldalát, nem köpködött befelé menet, nem hangoskodott odabenn, és nem tört le arany gyertyatartókat, hogy hazavigye őket szuvenír gyanánt; a vétke mindössze annyi volt, hogy ő egy egykori zsidó terrorista. Nem több.
 
A Második Intifáda a mai napig tart.
A Második Intifáda legfőbb fegyvere palesztin részről az öngyilkos merénylők.
A Második Intifáda egy végtelenbe nyúló folyamat, és ezzel nem akarok próféta lenni.
 
A Jasszer Arafat által 2000 szeptemberében elindított Második Intifáda a 6 és fél millió lakosú Izrael számára eddig azt jelentette, hogy palesztin kiscserkészek és besurranó csávók közel 19 ezer merényletben több mint 900 civilt gyilkoltak meg hidegvérrel, és közel 6 ezret pedig megsebesítettek. Ez elég komoly érv kell, hogy legyen, mikor azt mondják, hogy márpedig az öngyilkos merénylőktől távol tudják tartani magukat, ha falakat építenek a két népcsoport közé. A falakban áteresztő pontok lesznek, az áteresztő pontoknál pedig meglesik, hogy ki és miért mászkál ide-oda a két terület között, és mit rejteget a nagymama gurulós táskájában.
Ez logikus is lenne. Talán még elfogadható is.
 


 
Az azonban felháborító és gusztustalan, ahogyan folyamatosan lopják a palesztin életteret, a fal javarészt palesztin területen áll, és sokszor a palesztin parasztnak a háza és a földje között húzódik, hogy érdekesebb legyen az élete.
Miért?
Figyelmetlenség, direkt „szívatás”, nemtörődömség?
 
Felsőbbrendűség?
 
Eredetileg úgy volt, hogy az 1967-es tűzszüneti vonalon fog megépülni ez a „kígyó”, de a zsidók gondoltak egyet, és helyenként kilométerekkel beljebb építették meg a szörnyet, mert a világ egész egyszerűen bármit megenged ezeknek az egykori terroristáknak, ha azt sivítozzák, hogy terroristák ellen harcolnak.
Adnan Husszeini, Jeruzsálem palesztin kormányzója szerint az Izraeli Fal egész egyszerűen egy demográfiai háború jelképe. Miről is beszélt?
A zsidók ugyanakkora bajban vannak a palesztin lakossággal, mint mi a cigányokkal. Mert már évek óta több palesztin gyermek születik, mint zsidó. Nem kettővel több, hanem sokszor hárommal, néggyel, és ez oda vezet(het), hogy köbö 20-30 év múlva (ha még létezni fog), a nagy, erős Izraelben olyan kisebbség lesz a zsidó, hogy csak akkor beszélhet, ha az arab megengedi neki.
A megoldás? Van. Mindig és mindenre lehet megoldást keresni, ez nem probléma; jelen esetben egyik legjobb zsidós megoldás, ha „népírtunk”, méghozzá úgy, hogy a világ elhiggye: azért tesszük, azért adunk marha nagy pofonokat Mahmudnak meg Juszufnak, mert csúnyán néztek ránk, és lehet, bomba is volt náluk, elrejtve! (De ez egy másik cikk témája.)
 
Lehet, hogy Husszeini kormányzó nem beszél hülyeségeket, mikor erről a demográfiai háborúról értekezik a nagyvilágnak? Mert azzal legyünk már tisztában, hogy az Izraeli Fal„egészen véletlenül” úgy kanyarog a palesztin földeken, hogy a folyók, tavak, vízlelőhelyek mindig zsidó területre essenek, és a palesztinoknak mindössze kimért vízadag maradjon, amivel elég szépen vissza lehet élni!
Az izraeli Legfelsőbb Bíróság olyan ítéletet hozott, mely szerint a zsidó hadseregnek módosítania kell a fal nyomvonalát, méghozzá a palesztin fél javára. Ezt nevezzük kirakatnak, amikor a világ felé még a saját („morvaisan”: metélt farkincájú) bíráik is eljátszanak egy-egy szerepet, talán még hihetően is – és persze semmi sem történik.
Hága is elkezdett mérgesedni, üzente is a zsidóknak, hogy van ez az ENSZ nevű szervezet, amely pont az ilyen népek, népcsoportok közötti faszságok hülyeségek problémák miatt alakult meg, és annak az alapokmányi 51-es cikke azt mondja ki, hogy Izrael csak egy másik állammal szemben gyakorolhatná az önvédelmi jogát, mert hogy ha egy országában élő népcsoport ellen emel 6-8 méter magas falakat, az bizony nem önvédelem, hanem geciségelnyomás.
 
A Hágai Nemzetközi Bíróság elég komoly intézmény. Ezt nem vonhatjuk kétségbe. Mondhatjuk, hogy az ENSZ egyik legfontosabb „nyúlványa”, melynek szavára adni kell. Nem, nem adni illik, hanem kell!
Kivéve a zsidóknak.
2004. július 9-én a falat törvénytelennek minősítették, és az ENSZ 194-es határozata alapján kijelentették, hogy le kell bontani, fel kell számolni az illegális zsidó telepeket, és szabadon kell engedni az arab és palesztin foglyokat (ez utóbbit ne kérdezd, én sem értem!).
Érdekesség, hogy a bíróság döntése egy főt leszámítva egyhangú volt. Csak az amerikai bíró, egy bizonyos Thomas Buerghental szavazott az ítélet ellen, akinek talán nem is kell annyira meglesnünk a családfáját, hogy lássuk, honnan érkezett a nagypapi meg a nagymami, és mi volt a családnevük…
 
Izrael rögtön az ítélet kihirdetése után közölte, hogy nem fogadja el a hágai döntést, és szebb szóval élve: mindenki kapja be! Ennyi. Bár a bírósági döntésnek természetesen (sajnos) nincsen kötelező érvénye, de azért a zsidók egy kicsit rettegtek anno, hogy azENSZ esetleg megszavaz bizonyos szankciókat az országuk ellen. Amire aztán nem került sor.
Egy zsidónak lehet büntetlenül arabot ölni.
Egy zsidónak lehet büntetlenül atomfegyvereket kifejleszteni.
Egy zsidónak lehet büntetlenül területeket (életteret) rabolni.
Egy zsidónak mindent szabad – addig, amíg emberére nem talál.
 
Ami érdekesség, és egy kicsit párhuzam is lehet a jövőbeli Európához, az a következő.
A Weekly Standard egyik szerzője, bizonyos Peter Berkowitz bácsi (nem néger) kiszámolta, hogy a fentebb már említett Második Intifáda óta elkövetett merényletek és a halottak száma „átemelve” az Egyesült Államok lakosságára körülbelül 40 ezer halottat és negyedmillió sebesültet jelentene (ez a szám Izraelben 900 halott és 19 ezer sebesült).
Nos, Berkowitz barátunk nem felejti el kiszuszogni magából, hogy ekkora méretű terrort egyik értelmes, demokratikus nyugati állam sem viselne el, így sem Franciaország, sem Anglia, sem Svédország, Németország, Hollandia… sorolhatnám. Egyik olyan ország sem akarna háborút a betelepedettekkel, az arabokkal, a „jaj, itt vannak, segítség!”-féle bevándoroltakkal, mint amit a szegény zsidóknak nap mint nap meg kell vívniuk.
Vagyis egy amerikai zsidó szerint a zsidó fal felhúzása jogos.
 
Örök vita tárgya lesz ez, tudom, mert Hágában nincs annyi zsidó, és törvényeken alapszik a rendelet, miszerint a zsidók bontsanak, de ha megkérdezel egy zsidót, akinek éppen tegnap robbant fel egy öngyilkos merényletben a családja, hogy akkor most álljon ott a szörny vagy sem, szerinted?...
Úgy vélem, állást foglalni ebben az ügyben csak egyféleképpen lehet.
Mondom.
 
Legyen fal, kerítés, elkerítés, ha szükségeltetik (márpedig úgy látszik, hogy szükségeltetik), de ha a zsidónak ezt a világ megengedi, akkor lehessen az Alföldön végre megépítenünk a táborokat nekünk is (tudod, kiknek)!
Mert félünk, és jogosan félünk a beszivárgó palesztinoktól, akik bármelyik pillanatban ránk ronthatnak, és megölhetnek bennünket. Mert félünk, és jogosan félünk a városainkban, falvaink sötétjében velünk együtt élő cigányoktól, mert bármelyik pillanatban ránk ronthatnak, és megölhetnek bennünket.
Mert félnünk kell valakiktől, akiket valamiért megbélyegeztünk, akik valamiért haragban állnak velünk, és a legjobb megoldásnak az számít, ha sírunk-rívunk, aztán elkülönítjük őket, csekély eséllyel arra nézve, hogy bármikor is embernek érezhessék magukat.
Tudom, a fenti pár mondat amolyan backstabista förmedvénynek hatott, és talán érdekesnek is véled az én „tollamból”, de hidd el: nem állást foglalok, mindössze nyitott szemmel, nyitott aggyal, elmével, fülekkel élek, gondolkozok, létezek.
Kérlek, tegyél így te is!
 
Nem az a megoldás, hogy mintegy elfogadván a szörnyeteg létezését graffitikkel fogjuk majd telerajzolni, hogy szebb legyen, mint anno a Berlini Fal, hanem az, hogy átgondoljuk, mit miért is cselekszik az ember (a zsidó), és visszafelé fejtve az eseményeket megoldást találunk a fennálló problémákra, vagyis megállapítjuk, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb.
Nehéz ügy ez, tudom. Idealista barom vagyok, ezt is tudom. Azonban ha a fal 2010-re végleg elkészül, és Izrael, ez az életteret kereső, ez a beskatulyázott, felsőbbrendűnek hirdetett, de csak utolsó keserves csapkodásával a világ szeretetét elvonni akaró förmedvény lezárja a munka, a víz, az élet, a szabadság elől a palesztinokat, akkor ne csodálkozzunk, ha senki sem lesz kíváncsi sem tyúkokra, sem tojásokra – csak az erőszak marad továbbra is, mindhalálig.
 
Aberrált mankó ez a fal az ostobáknak.
Mindegy, hogy minek hívjuk, mindegy, hogy mekkora az orra, mennyi pénze, fegyvere, hatalma van, ez akkor is egy beteg ember, egy beteg nép, egy beteg faj mankója.
 
Szabad Palesztinát!
Most még kérik.






AZ IRÁNI MEGELŐZŐ PATÁS



- ecc, pecc, kimehecc -
 
Lehetnék én aktuálisabb is, hiszen mindketten tudjuk, mostanában ki lehetne az a jólöltözött ember, aki itt a fenti poszterképen majomkodik, ámde tény, hogy ha egy igencsak nem idén barnult elnököt majomnak neveznénk, az nem tüntetné fel jó színben a blogot. Egy néger nigger fekete emberszerű lény, drága barátom, mégsem ugrálhat úgy, ahogyan a háttérben álló (egyébként büszke mosolyú, egyenes derekú, pajeszmentes, tehát „beilleszkedett”) zsidó diktál, úgyhogy elhatárolódom a rasszista gondolatpárosításodtól, és azt mondom: fúj!
Van nekünk egy hihetetlen kifejezésünk, amit újabban minden terrorista állam előszeretettel mer használni. Olyan ez, mint mikor szomjazol, de elfogyott a segély, ésmegelőzöd a nagyobb bajt azzal, hogy betörsz a parasztokhoz lopni, hátha pénzzé teheted az utolsó tyúkjaikat uborkáikat, és ebből aztán padlóra vedelheted bánatodat.
 
A kifejezés, amit nehezen vesz be a gyomrunk: megelőző csapás.
 
Emlékszem, régebben valahogy hiányzott ez a két szép szó a történelmi leírásokból. Pedig sok olyan esemény volt a múltban, amiből szemezgethetnénk, hiszen mióta ember az ember, kedveli a háborúkat, pöröléseket, viszályokat, csalfa dolgokat. Ilyenek vagyunk, na! Ez ellen egyetlen kis dolgot tehetnénk csak, viszont az mindenkinek fájna. De legalább béke lenne a bolygón, és az összes állat, növény, ide látogató marslakó gondtalanul élhetne.
Mit gondolsz?
 
Hol volt, hol nem volt, megszületett a birodalom, amely érdekesen gondolta avilághódítást, mert nem gyilkolta, ölte, becstelenítette a legyőzött, leigázott nemzeteket, hanem az akkori nemes tudományokkal gazdagította őket. A beolvasztott népek szabadságát meghagyta, nem akarta rájuk kényszeríteni nyelvét, a vallását, a szokásaikat, és még az akkori világban lenyűgöző, igen fejlett postaszolgálatot is teremtettek. Ők voltak a perzsák.
Ja, igen, szaladjunk előre: akkoriban még sem amerikaiak, sem (a most ismert)(üldözött) zsidók nem léteztek! Hoppá.
 
Iránról ejtünk pár szót, és a nemzetközi jogukról, hogy megvédjék érdekeiket.
 
 
Kezdetnek bemagoljuk, mi is az a nemzetközi jog, meg honnan érkezett. Mert bár most páran majd felhörrennek, de azért nem árt megjegyezni, hogy (mint nagyjából minden) a nemzetközi jog is valahol a vallásban gyökerezik.
Rövid leszek.
Történt pedig, hogy birodalmak kezdtek el születni a civilizáció egyik talpazatán, Európában, és ezek a birodalmak ideig-óráig a seggükön (határaikon belül) tudtak maradni. Tehették: nem volt érdekükben távolabb látni a határokon, hiszen jogot formáltak arra a földre, amit birtokba vettek, és ezt senki sem merte megkérdőjelezni. Amennyiben azonban mégis viszály alakult ki, a többi kis fejedelemség, kis birodalom mindig a vélt győztes mellé állt, sosem alakult ki erőegyensúly – éppen ezért olyan büdös a középkor. Gyávák és silányok gyülekezőhelye volt, mely elképesztő tulajdonságokat újabban másolni kívánjuk. De ne moralizáljunk!
Haladunk.
A birodalmak általában akkor kezdtek „diplomáciai kapcsolatokat” építeni a szomszédos kisebb-nagyobb birodalmakkal, ha már nem állt érdekükben a fegyveres hódítás, vagy nem volt rá sem anyagi, sem katonai lehetőség. Ezt láthattuk a Római Birodalom esetében, vagy az angolok óriási világbirodalma esetében, de akár a Szovjetuniónál is (bár ez utóbbi döcög). Az eszme valahogy velünk is jött a „modern korba”, és a huszadik század végéig tartotta magát.
 
A hatalmi egyensúly, mint ilyen, egészen jól tartotta magát, hiszen alapja a hadviselést szabályzó legfontosabb eszme lett: közös kultúránk van, közös vezetőben hiszünk, közösen imádkozunk, és egyforma a bőrünk színe (elhatárolódom), s bár a politikánkban időnként vannak súrlódások, mégis csak azt kell néznünk, hogy mi kereszténynek születtünk, azok ott pedig civilizálatlan barbárok (pogányok). A keresztények tehát szembefordultak az iszlámmal. Nem csoda.
Így tehát eljutottunk a jus in bello elnevezésű igazságos háború kifejezésig, ami azt takarja, hogy a keresztényeknek szabad keresztes háborút vívniuk a barbárok ellen (példa erre a mórok kiűzése Spanyolországból, illetve a törökök szabad beengedése a Balkánra, ezzel gyengítve az akkori kis törpe, még a nagy felfedezések előtti világ egyik legnagyobb birodalmának, Magyarországnak katonai és gazdasági potenciálját), de ha az arabok merészelnének esetleg „megmozdulni”, az már fenyegetés. Az nem jus in bello.
Eddig világos?
Nem sokat változott a világ. Csak idősebbek lettünk, de korántsem tapasztaltabbak.
 
A modern „igazságos háború” természetesen már nemzetközi jog, melynek két legális, mindenki számára elfogadott erőszakos elfogadása létezik:
 
·         nemzeti (csoportos) önvédelem,
·         ENSZ által engedélyezett erőszak.
 
Jól hangzik, igaz?
A nemzetközi jog, melyet tehát valamikor a XVIII-XIX. században találtak ki, s melyet leginkább a világháborúk folyamán szerettek alkalmazni (mindig az elnyomott fél kárára)(és ebbe most nem megyünk bele), a huszadik század hatvanas éveinek végén, hetvenes éveinek elején hirtelen picit átrendeződött. Talán észre sem vette a világ. Talán te sem figyeltél jól.
A nemzetközi jog (az igazságos háború) hirtelen „nemzetközi rendfenntartás” néven robbant elő a politikában, és két vérszemet kapott, egymás kezét pajkos kislány módjára megragadó, serény és aljas állam vezette be: az Egyesült Államok és Izrael.
Az igazságos háború már nem „szent háború” lett, mint az réges-régen volt, már nem keresztes lovagok menetelnek, hogy (úgy, ahogy) igazságosan megvívjanak a janicsárokkal valami sivatagos területen, nem feledve, hogy otthon várja őket az asszony, akit szorít önnön erénységének öve, sokkal inkább egy valláson bőven kívül eső, ostoba ideológia, melyet szép lassan, az elmúlt közel 60-70 év alatt „lenyomtak” a torkunkon.
  
Tankönyvekben kéne tanítani, hogyan vált a barátunkból ellenség, és hogyan lettek az ellenség soraiból kiváló „felébredtek” barátokká – miközben természetes, hogy a barátból lett ellenségünk azt szeretné, hogy az ellenségből lett barátunkat ellenségnek tekintsük, hiszen az olyan jó! Az olyan menő.
Magyarra fordítva: mi a gond itt az iráni állammal? Miért kell nekem, neked, nekünk rettegünk?
 
Kis történelmi áttekintés következik.
Azt beszélik, a világ első megelőző csapását (természetesen) a zsidók hajtották végre, méghozzá 1967-ben, mikor hat nap alatt rendesen elfenekelték a technikai és katonai túlerőben lévő, de elég bárgyún, összehangolás nélkül rájuk támadó arabokat. Valahol még lelkendezhetnénk is, hiszen kinek hiányzik egy olyan arab világ, ahol azt sem tudják, mi a legjobb katonai stratégia (értem itt: még a földön megsemmisültek a vadászgépeik, mert annyi eszük sem volt, hogy az izraeli támadásra a levegőbe emelkedjenek), ha össze kell fogni?
De nem ítélkezünk.
Mások azt állítják, hogy alig 11 évvel a nácik „megfékezése”, világuralomra törése után, 1956-ban következett be a modern nemzetközi jog (ha-ha-ha) első megelőző csapása, mikor a zsidók (na, most mondd meg: megint ők!) úgy érezték, nekik nem tetszik, hogy az egyiptomi kormány rá merte tenni a kezét a Szuezi-csatornára. Így tehát (hathatós francia és angol segítséggel) szépen bombázni kezdték az egyiptomi haderőt, és benyomultak a területre.
 
A megelőző csapások (fél)évszázada volt ez. Hanem ne legyünk ennyire igazságtalanok!
1941-ben fél Ázsia ura, a Japán Birodalom megelőző csapást mért az amerikai haderőre egy Pearl Harbor nevezetű helyen, és ha a világháború másként alakul, akkor ma ez (az igazság) ömlene ránk minden történelmi könyvből. Hogy a dicsőséges japán haderő rájött: a gaz amerikaiak hátba akarják támadni. De mivel nem ők győztek, ma ezt tanuljuk: az állati, brutális japánok gonosz módon jól megtámadták az amerikai tengeri haderőt, ahol éppen csak festegették a hadihajókat, nem is akartak ők támadni, és ezért, csak ezért lépett be az USA a háborúba.
Messzebbre menjünk?
1939-ben egy sarokba szorított kancellár belátta, hogy csak úgy tud talpon maradni, ha csekély (és baromira gyenge) haderejével megelőző csapást mér a szomszédos országokra, ezzel is egy kis „életteret” hozva létre, hogy legyen ideje megfelelő méretűre dagasztania a seregét, és ezzel megvédhesse országát a (…) elől. Igen ám, de mivel nem az ő eszméje nyerte meg ezt a háborút, a mai napig úgy tanuljuk, hogy a német hadsereg (a csúnya náci hadsereg) lerohanta a védtelen Lengyelországot, majd a védtelen Hollandiát, Belgiumot, és a sírva reszkető, egyébként az akkori világ egyik legnagyobb és legütőképesebb hadseregével bíró Franciaországot.
 
Minden nézőpont kérdése, barátom. Ezt ne feledjük!
  
Vajon megelőző csapás-e, ha hirtelen elhatározásból lerombolunk valami jelképes dolgot („kettős mércét” használok: az amerikai demokráciát – és/vagy a WTCtornyait), és ezen megsértődve, egy kicsit felháborodva, görcsös igyekezettel lerohanunk egy teljesen szuverén államot? Mert azt gondoljuk, hogy abban az államban tartózkodik… ki is? Ja: maga az Ördög!
Egyébként, ha már itt tartunk: az Ördög egy keresztény dogmatikába átszármazott rossz szellem, vagyis áttételesen akár azt is mondhatjuk róla, hogy köze van a fentebb már tárgyalt igazságos háborúhoz, ezáltal a nemzetközi joghoz – és ezen a logikai úton haladva: a megelőző csapáshoz! Hitted volna? Az Ördög, barátom, legalábbis a jenki (mindig igaz) ideológia szerint most aztán a saját csapdájába esett!
Nyamm.
 
Az Egyesült Államok megelőző csapásai időnként elégé röhejesek, máskor pedig annyira aljasok, még csak meg sem magyarázottak, és az egész kibaszott világ által elfogadottak, hogy tényleg kinyílik az ember zsebében a bicska. Mesélik, hogy régen, még a „nagy háború” után, mikor ezek a népek azt gondolták, ők szarták a világot irányítják a világot, tényleg jó dolog volt amerikai állampolgárnak lenni; volt pénzed, utazhattál a világban, mindenki irigykedett rád, fogdosták a ruhádat, a testedet, mint akik nem hiszik el, hogy létezel, és ez jó érzés volt. Aztán valahogy ez az egész (álom)világ megváltozott, főként az utóbbi évek politikája miatt.
Ma már nem biztonságos „egzotikus” országokba utaznod, ha amerikai állampolgár vagy, mert nem biztos, hogy megéred a reggelt. Nem érdemes mutogatnod az útleveledet, a mások által mesterségesen életben tartott pénzedet, nem érdemes még csak megszólalnod sem, mert hamar észreveszed, hogy nem kedvelnek. Vagy egy késsel a hátadban, vagy darabokra vagdalva valami sivatagban, vagy kutyák (disznók, medvék, oroszlánok) elé vetve – a lényeg, hogy lassan már a saját haverjaid is ellened fordulnak. És ez így van jól.
Az amerikai megelőző csapások világhíresek. Dobjunk pár példát, hogy értsd:
 
·         1993, Szomália. Elverték őket, mint a szart. (Nem beszélünk csúnyán.) Kicsit „janiztak” arrafelé, és a bennszülöttek megmutatták, ki az úr otthon. Nagyon helyes!
·         Erre 2007-ben több légitámadást is intéztek az ország ellen. Erről nem beszélnek a világban, mert nem illik. Ez már nem helyes.
·         1986. április 15-én amerikai repülőgépek a líbiai Tripolit és Bengázit bombázták, mert az USA úgy érezte, hogy Líbia segíti a nemzetközi terrorizmust (a kis csúnya), és ráadásul atomfegyvert akar (be)(meg)szerezni (a nagyon csúnya).
·         1991. január 16-án névlegesen ENSZ-csapatok, valójában az amerikai hadsereg elkezdte az „Öbölháború” néven emlegetett őrületet, aminek az lett a vége, hogy több zsebkendő kellett a röhögés ellen mellett, mint a sírás miatt.
·         1964. augusztus 7-én gaz emberek megtámadtak két véletlenül ott horgonyzó amerikai hadihajót a dél-vietnámi Tonkini-öbölben (tiszta ’39 és Lengyelország), erre az Egyesült Államok katonai csapással próbált kedveskedni, de a megelőzésből háború lett.
 
Eléggé érdekes összetételű lett a világ. Ez tisztán látszik. Mert míg az egyiknek mindent lehet, és büntetlenül hajthat végre légicsapásokat, szárazföldi offenzívákat egy másik, általában független, szuverén (és újabban: kőolajban, földgázban, ásványkincsekben gazdag) állam, ország, nemzet ellen, addig a többieknek csak békében kell szemlélniük, mi folyik arrafelé, még szólniuk sem lehet, hiszen… hogy is mondjam… más a tény, és más az a fajta tudás, amit ők szeretnének a fejedbe mosni.
És akkor eljutottunk oda, ahová szerettünk volna.
 
Nagy kanyarral visszamehetnénk egészen a múltba, oda, ahol az első Perzsa Birodalom bukkant fel, magába olvasztva Egyiptomot és Líbiát (de még a mai afgánokat, törököket, örményeket is), de inkább időben közelebbről indulunk, mondjuk, 1941-ből. Mert szeretünk itt lenni.
1941-ben (mint azt már egy másik cikkemben említettem) a szovjetek és az angolok lerohanták az Irán néven a háborúból teljességgel kimaradni szándékozó, semleges, bár Hitler politikáját kedvelő országot, és megszerezték a vasút fölötti ellenőrzést. Aztán a kőolaj-kitermelés fölötti ellenőrzést. Aztán a hadsereg, a gazdaság, a mezőgazdaság fölötti ellenőrzést.
Van ez így.
 
Természetesnek kellene vennünk, hogy 1945 után, mikor vége lett a világháborúnak, az elnyomó köcsögök csapatok elnézést kértek, amiért erőszakkal vették el az áhított vasút- és úthálózatot, majd jött a sah visszaült a trónra, és ment tovább az élet. Dehogy így történt! Csak nem hinni szeretnél egy ilyen lányregényben?
Érdekes idők jöttek, mert hol az angolok, hol az amerikaiak szerveztek újabb és újabb, kisebb-nagyobb (állam)csínyeket, hogy aztán bekövetkezzen 1979, és a forradalom. A forradalom, ami megmutatta, hogy nem érdemes játszadozni a perzsákkal, és főleg: nem érdemes lenézni őket! És mi sem természetesebb, hogy ha már elfoglalták az amerikai nagykövetséget, túszul ejtettek több száz amerikai kémet embert (és a világ többi egészséges részével együtt jókat röhögtek a túszejtő akción is), illetve sietve kijelentették, hogy Irán soha a büdös életben nem ismeri el Izrael létezését, akkor az Egyesült Államok az országot rögtön ellenséges hatalomként tarja számon.
Nem tudom, figyeltél-e.
Ellenséges hatalom.
 
 
Nem akarok részletesen végigrohanni a történelem eme érdekes oldalán, nem akarom neked bemutatni az iraki-iráni háborút, amit a zsidók gerjesztettek (összeesküvés, mi?), vagy azt, ahogy 2001 után az egyik oldalon (Afganisztán), majd a másik oldalon (Irak) is amerikai csapatok léptek partra, és rendezkedtek be – talán örökre. Mert ha magad elé képzeled ezt az óriási, ma még független, nyersanyagokban hihetetlenül gazdag országot, megdöbbensz.
Északon amerikai támaszpontok vannak. Azerbajdzsán kedveli az amerikai (zsidó) tőkét, melynek eredménye az lett, hogy ma Bakuban drágább az élet, mint Párizsban, baszod, mert mindent és mindenkit felvásároltak. Támaszpontokat építettek, és az azeri elnök ugrál örömében.
Kis hülye.
Jobbra egy egész országot kebelezett (volna) be az amerikai hadvezetés, ott hülyéskednek az iráni határ mellett, bármikor beronthatnak az ostoba G.I.-jok. Ez mellett jobbra ott van a nemes, a szolgai, a baráti, gusztustalan és aljas Pakisztán, atomfegyverrel.
Tovább.
Szaúd-Arábiában már akkor amerikai katonák állomásoztak, mikor Kolumbusz megszületett, és a pöcse állásából a doki megmondta, hogy felfedező lesz a kölyökből, méghozzá híres. Irakot jól lerohanták, olyan „demokráciát” teremtettek arrafelé, hogy Bagdad belvárosa hermetikusan van lezárva, oda belépni nem lehet, kijönni nem lehet, és az évek alatt eszüket vesztett, maguk alá szaró sorkatonák mindenre és mindenkire lőnek, mert cicológiailag végük. Már évek óta, csak a kis hülye ott a poszterképen, vagy éppen tavaly megválasztott helyettese utódja (zsidó nyomásra) ezt nem vallja be.
 
Irán atomfegyverhez akar jutni.
 
Ugye, nem én vagyok az első, aki ezt le merte írni? Nem, az irániak nem békés felhasználásban gondolkodnak – igen, kis buta backstab, igazad van! Irán egyre többet és többet áldoz arra, hogy birtokolja az atomfegyvert, hogy legyen 4-5-10 bármikor és bárholbevethető atombombája (és lesz is), mert tudja, hogy csak így képes szavatolni saját és szövetségesei biztonságát.
A zsidó lobbi, az Egyesült Államok és Izrael az egész világot felesleges hisztériába lovallja, mert tartanak tőle, hogy Irán még azelőtt megszerzi az atombombáját, mielőtt beteljesedhetne az a réges-régi kívánság: egy kőolajban, földgázban, és több értékes, eddig még arrafelé nem termelt, nem bányászott ásványkincsben gazdag, egyetlen irányítás alá eső terület, egy új birodalom, egy új érdekszféra létrejötte.
Nézzük csak: Szudán, Szaúd-Arábia, Irak, Irán, és Afganisztán.
  
Szudánnal indítunk. Mert kevesen tudják, de Szudán alatt nagyobb olajmezők vannak, mint a szomszédos (és igen gazdag) Szaúd-Arábia alatt. Akkora mezőket találtak, hogy még az is bőszen mosolyogni kezdett, aki pesszimistán született, és mindig fintorgott.
Csakhogy Szudán jelen pillanatban nem képes megvédeni önmagát. 117 ezer katonája van, 45 harci repülőgépe és 6 kicsiny járőrhajója. És úgy látszik, hiába a hatalmas kínai befektetések, az amerikai (zsidó) érdek még azt is megkockáztatja, hogy összerúgják a port Kínával – folyamatos a kémtevékenység, a polgárháborús helyzet fenntartása, a vérengzések, kiskirályok pénzelése. Hát igen: a zsidók ehhez nagyon értenek!
Szaúd-Arábia alatt van a Föld egyik legnagyobb olajkészlete. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha az USA olajkészletének hatszorosa van Kanada alatt, akkor a kanadai olajkészlet kétszerese van a szaúdiak alatt – és itt az érdekesség, hogy a szudáni olajkészlet ennek is a többszöröse!
Irak és Irán ketten együtt akkora készlettel rendelkeznek, mint a szaúdiak egyedül.
A kakukktojás itt természetesen Afganisztán.
 
Afganisztán évente 65 milliárd dollárnyi mákot termeszt. Kész röhej. A világ ópiumtermelésének a 92 százalékát állítja elő ez a kicsi, jelentéktelen, hegyes-völgyes, „felesleges lerohanni, mert semmi sincsen ottan”-ország. Ugye, milyen érdekes összefüggések vannak?
 
Már csak Irán és Szudán hiányzik ebből az új érdekszférából.
 
A kérdés inkább kijelentés kéne, hogy legyen: vajon van-e lehetősége Iránnak megelőző csapást kezdeményezni a védelme érdekében? Máshogyan teszem fel: miért is jelentene gondot, ha Irán megelőző csapást intézne a szomszédos országban tevékenykedő, izgága kis jenkik ellen? Vajon miért jelent problémát, ha pár érdekesen tüsszentő hirtelen azt veszi észre, hogy rakéták bújnak az égre, és ettől a látványtól bevizel?
Vajon miért ne lehetne megelőző csapásnak hívni azt, mikor iráni rakéták özönlenek pár kibuc felé, csak a barátságos viszony fenntartása érdekében?
Miért úgy nevezed, te senkiházi backstab, hogy terrortámadás? Hát az iraki invázió mi volt? Az afgánok lerohanása mi volt? Miért csak ezeknek lehet megelőző csapásuk, a másik fél miért lesz terrorista, ha a védelme érdekében inkább megelőz, és nem hagyja, hogy pár pajeszos seggfej addig agitálja a világot, míg oda nem jutnak, ahová 1933-ban Németország jutott?
Hogy a fenébe nem veszi észre a sok agymosott birka, hogy ugyanaz zajlik most is, mint akkor, és ugyanúgy el akarnak söpörni egy államot, egy fejlődő, és egyre kiugróbb teljesítményre képes gazdaságot?
De szerencsénk van.
Annak idején, mint fentebb már tárgyaltuk, sosem alakulhatott ki semmiféle erőegyensúly, mert a gyarló, számító nemzetek mindig a győztesnek vélt fél mellé álltak. Ez elég sokáig így volt, lásd csak a románok példáját, hogyan „ugrottak ki”, és hogyan támadták azt, akit előtte elég szépen kiszolgáltak!
Ma viszont egy kicsit „modernebb”, gondolkozóbb a világ.
 
Kínában bízok. Szudánt nem hagyhatja veszni. És ha Szudánt nem hagyja, talán Iránt sem fogja hagyni, hiszen annak idején, mikor az indiaiak elkezdtek nagyon pattogni, és mutogatták azt a pár darab sebtében összedobott atombombájukat, hirtelen Pakisztán is képes lett az atom titkát megfejteni, és elkészíteni azt a hét-nyolc robbanófejet, ami miatt manapság már nem hallani pakisztáni-indiai határincidensekről. (Vajon melyik állam segített nekik?) Pedig mennyi ilyen volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben! Arrafelé most (atom)béke van, és nyugalom.
 
Szeretném, ha végre azt is megérnénk, hogy az iráni bombák miatt a zsidók már nem pattognak annyira odaát Gázában, Bejrútban, a fennsíkon, az egész kibebaszott Közel-Keleten, hogy nem akarnak gátakat lebombázni, nem mernek orvosi felszereléssel közlekedő hajókat nemzetközi vizeken támadni, nem akarnak sem területet hódítani, sem ármánykodni.
Mennyit kell még várnom?
  
Nem, egyáltalán nem kell elkeseredned, mert nem azért erősködök itt, hogy minden ostobát arra bíztassak: bátorítsuk a terrort, bátorítsuk Iránt, a veszedelmet, az Ördögöt (a patást) – mindössze azt szeretném, hogy (ismételten) gondolkozzunk.
Hogy is van a mondás? Amit szabad Jupiternek…
A világ folyamatosan változik, ha észrevesszük, ha nem. A kommunistákból hirtelen vérbő, ádáz kapitalisták lesznek, akik már nem úgy zsákmányolják ki a népüket, mint előtte (dehogynem), és az ádáz kapitalistákból lassan kommunista söpredék lesz. Értsd, ahogy akarod! Ez a jólfésült alak is csak ennyire képes, bemutatni a világnak – miközben képtelen dönteni, hogy diktatúrát vagy demokráciát vezessen-e be. Vajon Arisztotelészre kell-e hallgatnia, aki szerint sokkal előnyösebb dolog egy diktatúra, mint a demokrácia, vagy rád, aki elvből lenézed az arabokat, a perzsákat, az ázsiaiakat – nagyjából mindent és mindenkit, aki nem úgy él, mint te, a fehér ember?
Nehéz döntés ez.
 
Valamikor régen azt mondták, nem lesz béke. Mert csak egy atombomba van. Aztán valahogy megszületett az erőegyensúly, mert lett szovjet bomba is. És ezzel béke is lett. Csak sokáig ezt nem mondhatták. Végig béke volt. Régen volt.
Azt szeretném, ha Irán kicsit „belehúzna”, és megteremtené az erőegyensúlyt ott a zsidók és a megszálló amerikai csapatok mellett, és ha szükséges, elkezdene számolni is. Tudod, mint ahogy szokás a játékban!
Ecc, pecc, kimehecc…

NAKBA



- mesterségem címere: palesztin áldozat -
 
Úgysem hinnéd el, tehát már jó, ha az elején leszögezzük, és ez bizony a megcáfolhatatlan valóság: zsidó terroristák többségében angolokat öltek, néha bizony ártatlanokat is, harcoltak valami elbaszott eszement ötletért, egy kis, teveszarral teleköpködött földdarabért, melyet a Királynő nem szándékozott nekik átadni. Hogy is van ez manapság azokkal a csúnya, rossz, gonosz (és általában arab)(meg gyűlölt) terroristákkal? Nem kell gondolkoznod. A zsidóállam, a terrorállam elítéli a terrorizmust.
Közröhej.
 
Van nekünk egy Avraham Stern nevezetű kis zsidónk, aki amolyan művészféle emberke volt, egy klasszikus filozófiát és irodalmat tanult valaki, akit pályatársai jártasnak mondtak a görög és nyugati filozófiákban. Ez az ember a múlt század ’40-es éveiben „földalatti” csoportot alapított, és a nácik oldalán irtotta az angolokat. Tehette: gyűlölte őket. A miértre talán az a legjobb válasz, hogy gyűlölte őket, mert ezek a karót nyelt népek nem adták oda a zsidóknak a Szentföldet.
Körülbelül ennyi a történet. Stern és csoportja terrorakciókat hajtott végre az angolok ellen (azt mondom, titokban talán még egy-egy horogkeresztes zsebkendőjük is volt, amivel verejtékező homlokukat törölgették puffogtatás közben), de aztán 1942-ben a brit elhárítás emberei sikeresen kiugrasztották a bokorból a rejtekhelyéről, és menekülés közben szépen lelőtték.
 
Mivel az angolok tehát a világháború alatt sem voltak hajlandók átengedni a zsidóknak a követelt földdarabot, érdekes nózival megáldott terroristák hajtottak végre sorozatos támadásokat az ott található brit rendőrőrsök, hivatalok, katonai parancsnokságok ellen. Aztán 1946-ban zsidó terroristák felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király Szállót, ahol 97 angol civil és katona halt meg. Azt ezt követő hónapokban, években brit és arab rendőröket (ma így neveznénk őket: rendfenntartókat) támadtak meg, kézigránátokkal jeruzsálemi kávéházakat robbantottak fel, és nem kímélték a civileket sem (főként, ha arabokról volt szó).
 
Rá egy évre megalakult Izrael Állam. Az angolok feladták a küzdelmet a terroristák ellen, és engedve az akkor már szinte mindennapos, folyamatos terror nyomásának inkább lemondtak a terület békés rendezéséről. Nos, ekkor kezdődött a palesztinok kálváriája, aNAKBA.
 
 
Kezdjük a történelmi tényeket Ülő Bikával.
Ez így elég érdekesen hangzik, ugyebár, hiszen Ülő Bika egy sziú hadvezér volt, aki nem restellett csapatot szervezni az őket leigázni akaró amerikai katonák ellen, és 1876-ban szép győzelmet aratott felettük.
Most képzeljük el Bika mai leszármazottját, Guggoló Bölényt, aki egyik napról a másikra kijönne a számára kijelölt rezervátumból, elsétálna New York-ba, és közölné a meglepett polgármesterrel, hogy lehet pakolni, mind a 19 millió lakos kezdje összehajtogatni a függönyöket meg zoknikat, mert menniük kell. A döbbent kérdésre, hogy miért, Guggoló Bölény azt felelné: - Ez itt a sziú indiánok földje, csak jöttetek ti, sápadt arcúak, és elűztetek bennünket. Igen ám, de most bátrak vagyunk, erősek vagyunk, egységesek vagyunk, és követeljük vissza a szent földünket, mert azt valljuk, hogy olyan nemzet, mint amerikai, márpedig nincsen, nem létezik, tehát nektek innen mennetek kell!
- Hogyhogy nincsenek amerikaiak? – kérdezné a polgármester. – De hiszen mi mindannyian azok vagyunk!
Guggoló Bölény erre a fejét rázná, és ezt mondaná: - Olyan nemzet, hogy amerikai, nem létezik, mert csak egy lopva kitalált nép, ahogyan nincs is saját kultúrája, csak mióta mesterségesen létrehozták, és nincs is saját nyelve, mert egy másik nép nyelvét sajátította ki, és ráadásul nem is egységes nemzet, mert olaszok, írek, lengyelek, zsidók, spanyolok alkotják. És persze mi, az őslakosok… az indiánok!
 
Most akkor hogy is van ez a palesztinokkal?
 
A Júdeáért felelős római prokurátor megkérdezte a történelemben jártasabb haverjait, hogy a történelem során ki volt a zsidók legelkeseredettebb ellensége, és amikor azt a választ kapta, hogy a filiszteusok, elrendelte, hogy Izrael földjét nevezzék a továbbiakban Philistiának. A legenda szerint ez a név torzult később Palesztinává. Naná. A történelem ugyanis sosem hazudik (nem tudtad?), csak mikor érdeke van hazudozni.
 
A filiszteus egyébként egy igen érdekes héber szó, betolakodókat jelent, így enyhén szólva mulattató, hogy a (szent) földre igényt támasztó arab „népnek” héber neve van. De ez semmi! A szónak, hogy „Palesztina” arab nyelven semmiféle jelentése nincsen. Olyan, mint a FIAT, a LADA, vagy éppen a BOEING; egy nagyfene semmi, egy mesterségesen összetákolt… izé…
Az arab nyelvben minden egyes szót meg lehet magyarázni, mindegyiknek jelentése, értelme van, kivéve ezt az egy szót. Hát nem röhej? De fokozzuk az élvezeteket: az arab ábécében, barátom, cirka huszonnyolc mássalhangzó létezik, de bizony nem kapott köztük helyet a „P” betű!
Lapozzunk.
  
Van nekem (volt nekem?) egy kedves, kellemes, értelmes, okos, vidám barátom (ha olvasod a blogom, egykori Nyanya, akkor puszim!), aki annak idején azt mondta nekem, hogy a palesztinok a zsidók cigányai, és ez elgondolkoztatott.
Hol itt az összefüggés? Lássuk!
A magyarok itt vertek sátrat, ökröket sütöttek, eszegettek, építették a jövőt, már-már egyfajta hihetetlen birodalom állott a medencében, mikor jöttek a cigányok, hogy azzal a remekbe szabott vigyorgásukkal, érthetetlen beszédükkel beférkőzzenek közénk, és elkezdjék eleinte még csak-csak dolgos (mert kényszerítve voltak) később azonban igencsak „gombás” életmódjukat, mely ma is látható – azonban az egy másik cikk.
A most palesztinoknak nevezett népcsoportot annak idején még filiszteusoknak hívták, és bizony foggal-körömmel védték a zsidók elől a vaslelőhelyeiket. A mostani Szíria, Jordánia, Libanon és Izrael területén éldegéltek, egészen addig, míg aztán a területet az Oszmán Birodalom magáévá nem tette. A filiszteusok ekkorra már a múlt történelmévé váltak, nem mondhatjuk, hogy a mai palesztinok az ő leszármazottjaik lennének; ámbátor hadd merjem kijelenteni, hogy ha a mai színmagyarKovács ezer év múlva „színmagyar” Raffael lesz, csak sötétebb bőrrel, attól még mindkettőt magyarnak fogják nevezni, holott ez nem igaz. Szóval, ha az egykori filiszteusok nem mendegéltek el a területről, nem haltak ki, csak szép lassan „átalakultak” miközben emberöltők teltek el, és „szent lovagok”, később törökök, arabok, hódító angolok érkeztek a földjeikre, és 1947-ben aztán hivatalosan is elnevezte a világ őket palesztinoknak, attól még hadd legyen már ugyanaz a népcsoport a főszereplő!
Szerintem.
 
Mi tehát az igazság abban, ha a palesztinokra használjuk ezt a (szerintem) helytelen kifejezést: ők a zsidók cigányai? Nem lehet, hogy ez fordítva van? Hogy a zsidók itt a cigányok? Hiszen a palesztinok (azok ősei)(és azon ősök ősei) voltak ott előbb, a fantasztikus nózival jeleskedők csak később érkeztek meg ebbe a Kánaánba, ebbe a „bíbor országba” (Fönícia).
Mi tehát az igazság? Azt hiszem, a válasz megalkotásában nem segítek. Dönts magad!
 
 
Most ugrunk egy kicsit. Megismerkedünk Deir Jasszin nevével. Csak azért, hogy olvasottabbnak tűnjünk.
Nézzük, hogyan fogalmaz egy vizsgálótiszt, aki egy egész délutánt töltött a zsidók brutális, őrült, undorító mészárlásáról elhíresült faluban, nem sokkal a támadás befejezése után: „A Giv'at Saul melletti kőbányában láttam azt az öt arabot, akikkel az utcákon parádéztak. Valamennyit kivégezték, a testüket pedig egymásra dobálták. Saját szememmel láttam a meggyilkolt családokat, asszonyok, férfiak, gyermekek, és nagyszülők gúlába rakott holttesteit. A szakadár Igrun és a Stern csoport tagjai házról-házra jártak, kirabolva azokat. Vittek mindent, ami csak mozdítható volt: rádiókat, cukrot, mézet, tyúkokat, aranyat és más dolgokat. Szinte valamennyien mocskosak voltak a rájuk tapadt vértől, és egymásnak dicsekedtek azzal, hogy ki mennyi arabot ölt meg saját kezével”.
A támadást megelőző évben, Deir Jasszin arab lakosai egy megállapodást írtak alá a szomszédos, zsidók által lakott Giv'at Saul faluval (kibuccal?), melyben a jószomszédi kapcsolatok fenntartását, a falvakban történő bármilyen különleges eseményről egymás értesítését, és a két falu közötti biztonságos közlekedését határozták meg. Ez a megállapodás tehát nem arról szólt, hogy a zsidó falu vezetői kötelesek lettek volna szólniarról, hogy érkezik egy terrorista csoport, egy fegyveres csürhe (közel sem katonai szervezet), és ki fogja végezni a „társfalu” szinte teljes népességét.
 
Nézzük hát, hogy mi történt!
1948. április 9-én éjjel az Ecel és a Lehi zsidó terrorista csoport (amolyan csökevények, melyek talán éppen a Stern-féle közel sem bátor, ellenben aljas, kegyetlen terroristákból „nőttek ki”) rátámadt a békés falura, és kegyetlenül lemészárolt mindenkit: férfiakat, nőket és gyerekeket. Tömegmészárlás volt ez a javából, melyet talán sikerült volna „elkussolni” a világ elől, de…
De.
A Nemzetközi Vöröskereszt emberei jelentést írtak a mészárlásról. Tehették: ott ácsorogtak az olajfák tövében, és sírva figyelték, mit művelnek azok az embernek kinéző állatok. Velük egyetemben az angol rendőrség is jelentést írt (ne feledjük: még bő egy hónap kellett ahhoz, hogy megalakuljon az Izraelnek hívott „demokratikus” államforma)(ekkor, áprilisban még Palesztinai Brit Mandátum elnevezéssel a Brit Korona területe volt a térség). Jelentéseket írtak a mészárlásról zsidó cserkészek, illetve egyéb zsidó (terror)harcosok is, akiknek éppen nem volt kedvük részt venni a gyalázatban. Ezekért, a rengeteg szemtanúért és a papírok, a jelentések miatt nem lehetett eltussolni, hogy a zsidók folyamatosan irtanak ki palesztin falvakat, a lakosok rettegnek, a terroristák embereket ölnek, asszonyokat gyaláznak meg, kegyetlenkednek.
 
A Deir Jasszini mészárlás hallatára emberek tízezrei kezdtek el menekülni a környező palesztin falvakból, így a területfoglaló zsidók mindenféle ellenállás nélkül tudták megközelíteni nyugat felől Jeruzsálemet.
Az tény, hogy a Jeruzsálembe vezető útért súlyos harcok folytak az 1948-as palesztinai polgárháborúban, melyek eredményeképpen a síkság cionista terroristái elfoglalták Jeruzsálem virágzó nyugati felét, benne az arab nemesek, valamint a német, görög és örmény kereskedők nagy fehér kőházaival. E harcok folyamán a cionisták-terroristák elfoglalták a semleges, nem cionista zsidó területeket is. Nagy etnikai tisztogatást rendezve elűzték a nem zsidókat, a helyi zsidókat pedig gettókba terelték. S hogy teljesebbé tegyék ezt a fényes haditettet, amerre csak elhaladtak, a földdel tették egyenlővé a palesztin falvakat.
Mint például Deir Jasszint.
 
Most jön a java!
Az Ecel és a Lehi bandák két mocskos parancsnoka, Menahem Begin és Jichak Samir évtizedekkel később Izrael miniszterelnöke lett. Egyikük sem mutatott semmiféle megbánást a tettért, és Menahem Begin ráadásul élete végén egy olyan házban éldegélt, ahonnan szép kilátás nyílt Deir Jasszinra. Semmi nürnbergi bíróság, semmi megtorlás, és semmi minimális, éppen csak egy kicsit észrevehető bűnbánat, mindössze virágokkal telehintett út egészen a Nobel-békedíjig. Ez a szép karrier, igaz?
Menahem Begin büszke volt erre a hadműveletre, és a gyilkosokhoz írott levelében gratulált nekik a hazafias kötelesség teljesítéséért. Ezt véste kőbe: „Izrael történelmének alakítói vagytok”.
Jichak Samir szintén boldog volt, hogy a dolog hozzájárult álma megvalósításához: a nem zsidók elűzéséhez Izrael földjéről.
Undorító emberek.
  
Nem, mintha nem lenne elég undorító terrorista a világon, Izrael bizony „kitermelte” a saját, jól bejáratott, valamiért nemzetközileg is elismert, ajnározott terroristáit (tudjuk, miért). Ha azt mondom, hogy most csak szemezgetünk, és nem mélyedünk bele úgy istenigazából a felsorolt emberek lelkébe (ha van nekik olyan), akkor azt mondod, hazudozom.
Kezdjük vele: Golda Meir.
Ez a nőszemély volt Adolf Hitler egyik legodaadóbb támogatója, mikor még nem lehetett tudni, hogy akkor most terrorcselekményekkel képesek-e a zsidók megpuhítani az angolokat, és megkapják-e a szent földet, vagy pedig el kell fogadniuk a világ jövőbeli urának, Hitlernek a nem is annyira kivitelezhetetlen ötletét, és Madagaszkár szigetére kell költöznie minden zsidónak, ott építve fel Izrael Államot. Golda temérdek pénzzel támogatta a Harmadik Birodalmat, felhasználta a befolyását, hogy elősegítse Adolf érvényesülését, ezért talán nem is haragudhatunk rá, mikor azt köpte a világ (szó szerint: A NAGYBETŰS VILÁG) felé: „Izrael nem más, mint maga az Úristen által tett ígéret beteljesedése. Ezért egyszerűen nevetséges bármiféle nemzetközi jogról, törvényről és jogszerűségről elszámoltatni Izraelt”, hiszen, ha jobban belegondolunk, a nácik jó tanítómesternek bizonyultak. Mai, kissé szlenges nyelven: hozott anyagból dolgozott a hölgy. És bár mondott még ilyet is, hogy „Az ENSZ határozatok csak közönséges papírok, nem tankok”, de mindenki csak legyintett erre, mert ő megtehette. Mert a sok mulya megengedte neki. Egyébként a zsidók első női miniszterelnöke volt.
 
Folytassuk vele: Ben-Gurion. „A” David Ben-Gurion.
Ez a délceg terrorista David Grüen néven született, és ő volt a zsidók első miniszterelnöke (vagy királya?). Azt hiszem, nem túlzok, mikor azt merem állítani, hogy ez az ember a nemzetközi (zsidókra nem vonatkozó) jog szerint egy becstelen tömeggyilkos. Mondott ő ilyeneket, hogy „Izrael földjét visszakapja Izrael népe teljes egészében és örökre”, és senki sem javította ki. Miért is tették volna? Hát senkinek sem szúrta a szemét az az „örökre” szó?
Ehhez mit szólsz, szónokolt ő ilyen szavakat is: „Kötelességünk, hogy megvalósítsuk a Nílustól az Eufráteszig terjedő zsidó birodalmat”. A kis optimista.
 
Miközben Ben-Gurion azt gyakorolta, hogyan kell elengedett kézzel ücsörögni a trónon (ez a nap volt 1948. május 14-e, méghozzá délután 16 óra után)(egy hónappal vagyunk a Deir Jasszini mészárlás után)(ekkor adták fel az angolok, ekkor vonultak ki Palesztinából, és ekkor lopták el a zsidók az ottani földek feletti ellenőrzés jogát), az arabok, akik jogos, elfogadott, évezredes hagyományokkal bíró országaikkal körbevették a szentek földjét, úgy érezték, elég már a vérengzésből, a mészárlásból, melyet ezek a tetv… terroristák űznek.
Irak, Egyiptom, Libanon és Szíria tehát megelégelték, amit a zsidók a palesztinokkal műveltek, és úgy gondolták, helyesebb lenne már rögtön az elején észhez téríteni a szabadcsapatokból, szervezett alvilági csoportosulásokból, zsoldosokból, rablókból, gyilkosokból álló érdekes szervezkedést, amit Ben-Gurion első lelkes mondataival Cionnak, Zsidó Államnak hívott, és már másnap reggel megtámadták a terroristákat. Sajnos, és itt a sajnos most egy igen erős SAJNOS, rosszul tették.
Az első arab-izraeli háború vereséggel végződött az arabok számára. Aztán a második is, meg a harmadik is, és a következő is, meg az azt követő… és ez így végtelenül unalmas, mert ahányszor vesztesként vonultak vissza az arabok, annyiszor oka lett a zsidóknak a palesztinokat bántani.
 
Csak a halott indián a jó indián. Régi „bölcsesség” ez.
Csak a halott palesztin…? Hm?
 
Az 1948-49-es esztendőben körülbelül 700 ezer palesztin ember vált hontalanná. Rengeteg régi falu, város semmisült meg, több ezer palesztin halt meg a zsidó terroristák, később a zsidó katonák kegyetlenkedései által.
Pedig történhetett volna másként is. 1945. október 1-én Ben-Gurion kiadta a parancsot a britek elleni harc megkezdésére. Az első katonai akciót október 9-én hajtották végre, amikor is egy fogolytábort támadtak meg Atlitnál, és 200 foglyot szabadítottak ki. 1946. június 28-a Fekete Szombat, a britek az összes cionista vezetőt elfogták, kivéve Ben-Guriont, mivel ő Párizsban tartózkodott.
Párizsban Ho Si Minh felajánlotta a zsidóknak a közép-vietnami felföldet zsidó hazának.
Szerinted?
 
Mutass még egy népet ezen a Földön, akinek nem is egy, hanem rögtön kettő átgondoltan, önzetlenül felajánlott földrész (vagy sziget) állna rendelkezésére, de ő makacsul kitart amellett, hogy csak és kizárólag a Szentföld a neki való hely! Nincs még egy ilyen ostoba, szánalmas nép, faj, vagy minek tartják magukat, akik a maguk felelőtlen gőgjével így szép lassan maguk alatt vágják a fát.
Nincsen még egy ilyen csoportosulás, amelyik ennyi aljasságot megengedhet magának a Földön.
 
Töprengjünk el egy kicsit!
A második világháború azzal zárul, hogy visszaverik a nácikat a német határok mögé, és ezzel be is fejeződnek a harcok. Szépen mindenki visszavonul a fészkébe, Göring pedig jó polgárhoz méltón időnként ellátogat a haverjához Auschwitz mellé, egy örökpanorámás telekre, ahol két golfcsata közben szörpöt iszogatva nézegetheti a háborúból visszamaradt „haláltábor” romjait. Talán a kéményeket is szemügyre veszi. És mikor interjút ad valami „demokratikus” újságnak, arról beszél, hogy Németország egyszer újra egységes, nagy, hatalmas lesz – nem fogja be a száját.
Hagynánk?
 
Jöjjön hát a vezérünk, egy igazán arra teremtett ember, aki közli a szlovákokkal, hogy lassan érdemes lesz magyarul elkezdeni beszélni meg írni tanulni, mert a mai Szlovákia bizony réges-régen Magyarország szerves része volt (Felvidék), és jó lesz, ha a román cigányok is kezdenek foglalkozni a madjar hejesiras szabályaival, mert Erdély is Magyarország része volt, az is jön majd vissza, és a szerbek se dörzsölgessék a kezeiket: az a terület, az a kis Vajdaság a miénk!
Szeretnéd?
 
A Nakba, a palesztinok holokausztja katasztrófája csak azért jöhetett létre, mert a világ gyengének bizonyult egy görbe orrú legényekből álló, makacs terrorszervezettel szemben, melyet ma úgy nevezünk: Izrael.
 
60 évvel ezelőtt elkezdődött valami, ami a mai napig nem ért véget. Nem ért véget, mert azon emberek java része, akik immáron egy emberöltő óta menekülttáborokban tengődnek, még a mai napig félelemben él.
A terroristák a mai napig embereket gyaláznak, ölnek meg. Boldogan. Büntetlenül. Megtorlás nélkül. Immáron vöröskeresztes vagy angol rendőri jelentések nélkül. Bármiféle nemzetközi jelentés nélkül.
Nap mint nap.
 
Albert Einstein szavaival zárom ezt a cikket: „…ez egy mulandó hatalom terve. Félek a judaizmust sújtó, abból adódó belső károktól, hogy sorainkban kifejlődik a szűk nacionalizmus”.
 
Azt mondom, okkal.
 
Ma, május 15-én van a NAKBA hivatalos napja. Kérlek, ha nem vagy backstabista, jól veszed az orrodon a levegőt, nem érzed úgy, hogy késztetésed lenne ártatlanokat verni, ölni, kirabolni, megalázni, és teljes szívedből EMBER VAGY: emlékezz meg a palesztinok szenvedéseiről!


EGY ÚJABB BIRODALOM ÖSSZEOMLÁSA




- egykoron egyesült államok szétválása és megszűnése -
 
Kezdjük egy talán nem meglepő mondattal: egyszer minden birodalom megszűnik, vagy ha nem megszűnik, olyannyira átalakul, hogy már nemigen hasonlít arra a monumentális hatalomra, ami egykoron volt. Ezzel a kijelentéssel felesleges vitatkozni.
A világ történelmén több tíz hatalmas és több száz kisebb, közepes birodalom rohant keresztül, és egyik sem bizonyult tartósnak; elkönyvelhetnénk, hogy ez a világ rendje, és talán igazunk is lenne. Mert a birodalmak a fejlődéssel együtt, melyet kénytelenek véghezvinni (a túlélés miatt), általában elveszítik kezdeti erősségüket, hatalmukat, legyőzhetetlen státuszukat.
Ez így helyes. Talán.
 
Annak rendje és módja szerint mindenki megtanulta, hogy a birodalmak hogyan jöttek létre. Az első birodalmakat még javarészt gyalogosokkal szerezték meg, később jöttek a lovasszázadok, aztán a szó szerinti hordák (most nem a cigányokra, hanem a tatárokra és a későbbi törökökre gondolunk), és még később a nehéz páncélzattal ellátott, hihetetlenül ütőképes, félelmetes (már a puskaport is bőszen használó) nemzeti csapatok.
Szinte minden birodalom „lyukas” volt, vagyis a térképen jól mutatott, hogy hatalmas területeket foglal és ellenőriz, valójában az általunk ismert vagy sejtett határokon belül (a kezdetekben) több kisebb-nagyobb fejedelemség, hercegség, különálló „államocska” létezett. Hiszen te sem hiszed, ugye, hogy a tatárok valóban egy akkora birodalmat igazgattak – négyzetcentiméterenként?
 
A későbbi, középkori birodalmak már sokkal erősebb, keményebb szervezésűek voltak. Nem, az ilyen birodalmak már nem csak a saját földrészükön és környezetükben hódítottak, hanem vették a fáradtságot, és pénzt, energiát nem kímélve távoli, addig nem ismert földrészeket, szigeteket fedeztek fel, hogy kitűzzék a nemzeti zászlókat, elhozzák az aranyakat, ásványkincseket, és öljék a bennszülötteket. Ez a dolog akkora méretű volt, mintha ma a Holdat igáznánk le, és az ott élő bennszülöttekkel csatároznánk. (Csak a miheztartás végett.)
Te is tudod, hogyan volt: létrejött a kis Portugáliából a portugál világbirodalom, a közepes, éppen csak bicegő Spanyolországból (akkoriban verte ki, végre sikeresen a muszlimokat az országból) a spanyol világbirodalom, és a kicsinyke Hollandiából a holland világbirodalom. Egyszerűen röhej, hogy ezek a „jókor, jó helyen” lévő, jó szervezőkészséggel és elegendő tettvággyal felszerelt országok még az angolok ébredése előtt képesek voltak megmutatni, ki az úr a házban.
 
Ezt követően Anglia is bekapcsolódott a versenybe, melynek célja egy tökéletes világbirodalom létrehozása, mely nagyobb és erősebb minden eddig ismert szerveződésnél, így a mongol birodalomnál, a kínainál, a töröknél, perzsánál, vagy a görögnél, rómainál. És akárhogy is nem tetszik, az angolok megmutatták, hogyan kell ilyen roppant nagy birodalmat építeni.
De (mint mondtam már) minden birodalom megszűnik, felbomlik, összezsugorodik.
Ez a világ rendje. Ez az emberiség rendje.
 
 
Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy régebben a világbirodalmaknak valójában csak látható határai voltak, de a hadurak nem uralkodtak minden egyes négyzetméter felett! Hiszen nehezen hihető, hogy ha ilyen-olyan kiskirályok, távoli vidékek földesurai, harcias gondolkodói úgy vélték, hogy nem hódolnak be, akkor hogyan létezett a teljes birodalom, melynek a mai napig csodájára járunk?
Megmondom.
A kulcsszó olyan egyszerű, hogy el sem hiszed: politika. A második kulcsszó: pénz (akkoriban még így nevezték: arany).
 
Hihetünk benne, hogy kisebb-nagyobb területek, melyek felett talán senki sem uralkodott, nem álltak be a hatalmasok mellé/táborába, hiszen szó szerint nem volt senki sem, akiket le lehetett volna fizetni, vagy meg lehetett volna félemlíteni. Már ezer évvel ezelőtt is működött az a fajta büdös politika, ami manapság; sok ostoba hadvezér előbb fegyverrel próbálkozott, aztán (okos tanácsadók szavára hallgatva) megpróbálta ékszerekkel, arannyal, pénzzel, nőkkel maga mellé állítani a renegátokat, és ha ez sem ment (mert akkoriban is éltek bolygónkon nyakasok, ostobák, felelőtlen barmok), akkor jött a politika.
A politika lényegében egy megfogalmazhatatlan tevékenység, melyre gondolván általában minden jóérzésű embernek felfordul a gyomra. Szükséges rossz, mondhatnánk, de azért nem árt tudni, hogy a szó régebben nem feltétlenül forrt ennyire össze a mocsokkal, mint manapság – bár tény, hogy akkoriban is megvoltak az aljas backstabek, akik ész nélkül teljesítettek minden olyan vélt vagy valós parancsot (óhajt), amiben gyenge agykapacitásukkal hinni mertek.
 
A birodalmak politikája mindig is aljas, hódító, és a megszerzett területek lakosságát teljesen a földbe döngölő, lealacsonyító volt. Undorító.
 
Mind a spanyol, mind a portugál vagy holland (francia, olasz) gyarmatbirodalom híres volt arról (de főként a spanyolokról hallhattál), hogy egyrészt nem tisztelték eléggé a meghódított területek lakosságát (az őslakosokat), másrészt tiszteletlenségük jeleként javarészt ölték, pusztították őket – röppenjen csak a fejedbe, hogy a maják és inkák majdnem teljesen kihaltak!
És itt újabb „fehér foltra” mutathatunk rá. Ez már nem a mongolok, görögök, rómaiak birodalma – ez már sokkal modernebb, „kifinomultabb” (műveltebbnek nem merném nevezni): régebben az uralkodók meg voltak elégedve vele, ha pár tíz „fehér folt” éktelenkedett birodalmukban, nem morogtak érte, ha előfordult pár olyan terület, ahol katonáik sosem jártak, és kiskirályok tartották be a kiskirályi rendet. Előfordult. Hogyne.
Azonban a spanyolok, elsőként a világtörténelemben, úgy érezték, hogy „csak a halott indián a jó indián”, és tűzzel-vassal kedveskedtek (meg érdekes, addig azon a földrészen nem tapasztalt, európai betegségekkel) az őslakosoknak, aminek az lett az eredménye, hogy bár hosszú évekig voltak fehér foltok világbirodalmukban, ahová sosem jutottak el (rengeteg helyen még ma sem járt fehér ember), ettől függetlenül nem kellett aggódniuk azon, hogy valaki(k) arrafelé lefölözi(k) a hasznot – nem kellett fegyverrel, arannyal, netalántán politikával próbálkozniuk.
Tűrték, hogy birodalmuk csak a térképeken legyen egységes – miközben valójában olyan volt, mint az ementáli sajt.
 
Hasonló sorsot erényt vívott ki magának Anglia is, mikor úgy döntött, hogy elkezdi terjeszteni a világ egyik „legérdekesebb” nyelvét (közel 500 éve nem volt az angolban nyelvreform)(ezáltal joggal nevezhetnénk az egyik legprimitívebb, legigénytelenebb nyelvnek a Földön), és olyan gyarmatbirodalmat épít ki, aminek évszázadokon át a csodájára fognak járni.
Így is történt: 1945-ig a csodájára jártak ennek a világbirodalomnak. Csodájára jártak a németek, az amerikaiak, talán még az oroszok is (Japánról most ne beszéljünk – éppen főzték a maguk kis csodáját vacsoráját).
Van itt valami, amit nem árt megállapítani, ha már birodalmakról beszélünk.
 
Az egymás követő világhódítók mindig véresebbek és kegyetlenebbek voltak, mint elődeik. Az egész olyan, mint egy sosem befejeződő, bánatos játék, melyben a következő fokozat mindig gusztustalanabb kell legyen, mint amilyen az előző volt. Hiszen régebben csatákat vívtak, és még a vesztesek is elismerték a győztesek technikai, katonai tudását – később megjelentek a sokkal kegyetlenebb háborúk, több nemzetet is nyomorba taszító politikai ármánykodások, és aztán az az idő következett be, amikor már nem számított sem az, ha erősebb vagy, sem az, ha esetleg műveltebb (lásd a spanyolokat). Ettől számítva valahogy felgyorsultak a kegyetlenkedések, melyek egyenes úton mutattak az első majd a második világháború ördögi pokla felé.
 
Tévedsz, ha azt gondolod, hogy a világháború „csak” világháború volt! Ezek a hatalmas háborúk a gyarmatok újrafelosztása miatt (is) keletkeztek. És ebben a felosztásban két állam volt érdekelt, mindkettő kicsit „lemaradt”, mikor az észt osztogatták menni kellett ésgyarmatosítgatni, így csak most, a huszadik század közepe fele ébredtek rá, hogy be kell hozniuk a lemaradást.
Be is hozták.
Volna.
 
Egyiküket Németországnak hívták, és a mai történelmi ismereteink szerint ott gonosz, mindenre kapható nácik, fasiszták (sicc!), barnaingesek, zsidógyűlölők törtek hatalomra, hogy cirka egy évtized alatt szinte az egész világot fenyegessék, pusztítsák, támadják. Erről most nem mondok semmit.
A másik ország volt az Amerikai Egyesült Államok.
Eljutottunk cikkünk fősodrához.
 
 
Azokban az időkben, amikor a ma USA néven ismert ördögi formáció megalakult, néhány angol arisztokrata azt vallotta, hogy valami nincs rendben. Hiszen az mégsem járja, hogy pár vörös nyakú paraszt mondja meg odaát a Nagy Víz másik oldalán, hogy most hogyan is legyen a jövő, így 1776-ban, hosszas előkészítések után, kitört az amerikai-angol háború. Ma már azt valljuk: ez a háború nem a függetlenség miatt tört ki, mindössze néhány kedvezőtlen rendelet, furcsa és „nemkívánatos” adók miatt – és ezzel jókat hazudozgatunk, de hát ilyen a világ!
A háborút az USA nyerte 1:0-ra, és így önálló állammá lett. Megszületett a Szörny.
 
Az Amerikai Birodalom pontosan olyan utat jár be, mint a többi, előtte megismert birodalom – azzal a különbséggel, hogy véresebb, erőszakosabb, agresszívebb és mocskosabb minden eddig megismert szövetségnél. Hozzájuk képest a mongol horda kivénhedt szűzlányok serege volt, a törökök gyapjas, bajuszos, falra kitűnően mászó tinédzserek csürhéi, az oroszok rövidlátó (he-he-he) könyvmolyok, és még a japánok is csak szusizabáló, „egyistent” kedvelő, önfeláldozó (és éppen ezért eléggé megbecsült) majmok bandái. Hát nem csodálatos?
Anélkül, hogy hirtelen megint előtörne belőlem a tanárféle (hogyne), lássuk, az elmúltköbö 200 évben miféle tettei voltak ennek a „világ rendőrének”:
 
·         Amerikai-brit háború - 1812-1815
·         Mexikói-amerikai háború – 1846-1848
·         A „Walker-háborúk” (Latin-Amerika bekebelezési kísérletei) – 1853-1860
·         A kubai-spanyol-amerikai háború - 1898
·         Első világháború – 1917-1918
·         Második világháború – 1942-1945
·         Koreai háború – 1950-1953
·         Vietnámi háború – 1959-1975
·         Disznó-öböl invázió (Kuba leigázásának terve) - 1961
·         „Igaz ügy” hadművelet (Panama megszállása) – 1989-1990
·         „Sivatagi Pajzs” hadművelet (arab olajmezők megszállása) – 1990-1991
·         Öbölháború - 1991
·         Afganisztáni háború – 2001-2010 (eddig)(még folytatva)
·         Iraki háború – 2003-2010 (eddig)(hazudozva a kivonulásról, még folytatva)
 
A fentebb felsorolt háborúkat, inváziókat, hadműveleteket (megelőző csapásokat)(ha-ha-ha)(pár forrongás kivételével) az USA kezdeményezte, indította el, vagyis elmondhatjuk, hogy ez a világ legnagyobb, legjószívűbb, legdemokratikusabb országa azóta, hogy megalakult, a két „én nem lépek be, mert ez európai belügy” világháborúval együtt 14 nagyobb háborút vívott a Földön – ennyit és ekkora méretűt egyetlen nemzet sem engedhetett meg magának. Ez mellett közel 30-40 kisebb beavatkozásról tudunk, mely fegyveres összecsapások nem szélesedtek ki háborúvá, bár közel voltak hozzá.
Miért mer ennyire pofátlan lenni ez a szörnyeteg, mire fel ez a makacs „kihaénnem”-stílus?
 
Ne feledjük, hogy miután az Államok megalakultak, a szívük sokáig még Európához vonzotta őket. És persze nem csak a szívük: akkoriban (és még sokáig) Európa volt a világ közepe, ott termelték meg azt a rengeteg gyógyszert, ruhát, szerszámot, gépet, élelmiszert, a hajózáshoz, hadseregek fenntartásához szükséges javakat, termékeket, melyek beszerzése (és „lekoppintása”) nélkülözhetetlen volt ennek az új, de akkoriban még gyenge, közepes birodalomnak.
Közepes birodalomról beszélhetünk, mert bár az USA a XIX. században még nem vonyított úgy, ahogy manapság teszi, azért minden épeszű ember látta és láthatta, hogy egyszer hatalmas, talán a világ legerősebb nemzete lesz ebből a területileg óriási, gazdaságilag erősödő, katonailag még csak botladozó, de egyre jobban magára találó óriásból.
 
Valamikor a XX. században aztán az angolokat utánzó, karót nyelt, pökhendi politikusok, akik nagyon értenek a szarkavarásokhoz az értelmes hegyi beszédekhez, rájöttek, hogy hiába olyan roppant nagy ez az ország, ha egyszer képtelen a saját lábán megállni. Hiszen itt senki (ismétlem: senki) sem akar és szeret dolgozni, hiába a jól hangzó Ígéret Földje, hiszen gyarmatok nélkül, rabszolgák nélkül semmire sem fogja vinni. Azok az egykori rabszolgák, akik felszabadult polgárként éltek, inkább lefelé húzták az országot, mintsem felfelé tolták volna (értem itt a már akkoriban elkezdődött „én nem dolgozom, mert üldözött kisebbségben élek”-féle felhangokat), így az amerikai vezetés körbenézett a nagyvilágban, hogy mit tehetne. Mert hamar elbukik, aki nem a jövőnek építi országát.
Igen ám, de az egész Föld fel volt már osztva. Elég nagy problémát jelentett az a pár apró kis szigetecske is, amiket az USA mérhetetlenül primitív, de azért valamennyire ütőképes hadereje megszállt és elrabolt eredeti gyarmatosítóitól (spanyoloktól, angoloktól), hiszen ezeket is csak nagyon nehezen köthették az anyaországhoz. És lényegében nem hozott gazdasági változást, fellendülést a dolog.
Nagyobb halra volt szükség. Nagyobb gyarmatokra.
  
A múlt század elején már kialakult az a gyarmattartó rendszer, melyről nyugodtan beszélhetünk úgy is, mint „lebetonozott rendszerről”, olyan mindenki számára elfogadott dologról, melyet nem kérdőjelezünk meg. Természetesen a legnagyobb (és legbiztosabb) birodalom az angoloké volt – éppen ezt irigyelte meg a „kistestvér”.
Ahhoz, hogy a jól szervezett és hihetetlenül erős, félelmetesen kiképzett angol hadsereggel egy ilyen kis létszámú és gyengén felszerelt katonasággal rendelkező ország szembeszálljon, kicsit többre volt szükség, mint bátorságra (hősiességre?). (Itt említeném meg, hogy pölö 1939-ben, mikor Adolf Hitler éppen bekebelezte Csehországot, a cseh hadsereg ütőképesebb, nagyobb létszámú, jobban felszerelt volt az amerikai haderőnél.)
Szóval egy ilyen pár tankkal, puskával, néhány hadihajóval felszerelt, alig 175 ezer fős hadsereg akarta legyőzni a roppant nagy Brit Birodalmat, mert a kormánynak szüksége volt a külföldről (is) ellopható kincsekre, ásványi anyagokra.
Hirtelen kitört az első, pár évvel később pedig a második világháború.
 
Igen ám, de az USA azt is belátta, miközben egyre nagyobb érdekeltségeket szerzett szerte a világban, hogy a régmúlt gyarmattartó rendszer, mint olyan, nem működhet. A gyarmatokhoz ugyanis rengeteg pénz, katonai erő, hihetetlen logisztikai háttér szükségeltetik, amely egy idő után megmakacsolja magát, és a szürke hétköznapok sodrásával átcsap lakossági ellenszenvbe – ezáltal pusztulásra ítélve a birodalmat. Ezt láthatjuk az összes eddigi világbirodalomnál; előbb ők a fölényes győztesek, aztán átalakulnak megszállókká, még később legyőzötten kullogó ocsmány szarjancsikkávesztesekké.
Kapóra jött az, hogy odaát Európában egy Németország nevezetű, nem olyan régen létrejött, és iparilag egyre erősödő állam szintén gyarmatokat szeretett volna szerezni – és ezért bármire (a szó szoros értelmében bármire) hajlandó volt. Akár az egész világgal farkasszemet nézett.
Tehette: olyan erős, már-már legyőzhetetlen hadsereget szervezett, akkora technikai ugrást és erkölcsi felemelkedést hajtott végre, amelyre sem addig, sem azóta nem volt példa a történelem során. Ne legyünk ostobák: az amerikai hadsereg nagyjából a nyomába ér, de sem technikailag, sem erkölcsileg, emberileg nem lesz képes sosem arra a szintre emelkedni, ahol a német haderő volt 1939 és 1945 között! De nem ez a lényeg.
Miközben zajlott a második világháború, az Egyesült Államok úgy döntött, hagyja elvérezni azt a birodalmat, amelynek romjain a saját világbirodalmát szerette volna felépíteni. Így esett, hogy az angolok „hősiesen” ellenálltak a német támadásoknak, szinte egyedül voltak a hihetetlen légi és szárazföldi fölénnyel szemben – az amerikaiak pedig karba font kezekkel vártak. Mindössze arra volt szükségük, hogy a világbirodalom végre segítségért kiáltson – és mikor Churchill végre volt szíves észrevenni, mire megy ki a játék, már rájött (túl későn), hogy rossz lóra tett ezekkel a népekkel. Mert az amerikaiak a maguk gőgösségén felül még ráadásul aljasok a saját fajtájukkal, akár az angolszászokkal, akár csak a fehér bőrszínű emberrel szemben is.
 
Ahogy az USA belépett a második világháborúba, az maga a megtestesült dráma, egy olyan káosz és cselszövés útjára tévedt nagyvilági opera, melyet így nem is lehetett volna kitalálni – ehhez már szükség volt némi szerencsére is. Azt a tényt, hogy Németország felfedezte a cselt, mellyel az angolszász érdekeltségbe tartozó államok (összefogva, bár a függönyök mögött megfelelő ellenségeskedéssel) véglegesen el akarták tüntetni a történelem színpadáról, és ezért megelőző csapást mért a Szovjetunióra (akit ezek az ördögök képesek voltak rendesen belevonni az egész csinnadrattába), nem szabad elfelejtenünk. Ezen megelőző csapás nélkül a nyugaton harcoló német csapatok egyik napról a másikra azt vették volna észre, hogy az oroszok a hátuk mögött lerohanták őket, és Berlin elesett.
Azt a tényt se felejtsük el, hogy nagyon nehéz volt rávenni a japánokat arra a keserves támadásra, ahol az amerikaiak inkább feláldoztak pár anyahajót, hadihajót és katonát, csak ki lehessen mondani, hogy egy újabb háború indulhatnak, melyet aztán (magabiztosan) meg fognak nyerni. A kísérteties hasonlóság 1942 és 2001 között ott van – megkerülhetetlen. Az elsőnél az amerikaiak tudták, hogy érkezik a támadás, de nem tettek ellene, a másodiknál az amerikaiak „önmagukat támadták”, és erre hivatkozva tudtak háborúba lépni.
 
A gyarmati rendszer, melyet végülis a maga érdekes formájában „elloptak” az angoloktól, az USA számára nem működött. Ők kezdetben nem akartak hadsereget állomásoztatni egyik „gyarmati” országban sem (Ausztrália, Németország, Franciaország, Japán), bár tény, hogy a háború végével azért maradtak ott ütőképes egységek. Mint minden világbirodalom, az Amerikai Birodalom is azzal kezdte, hogy kezet nyújtott és segített felemelkedni – szövetségek születtek, technikai és tudományos vívmányok a gyarmatokon, még később pénzügyi segítség érkezett, hiszen a Nagy Amerika mindenkivel barátságos volt, aki nem a Szovjetunió barátjának vallotta magát.
 
Felesleges időrendi sorrendet felállítani, nem szükséges hosszasan taglalni, hogy végülis mi fog vezetni ennek a birodalomnak az összeomlásához. De össze fog omlani, hiszen (mint köztudott) évek óta a kínai kormány finanszírozza az „amerikai álmot”, az amerikai családok jólétét, minden amerikai katonai kiadást – és ne tévedjünk el olyan szólamokban, hogy ez nem igaz, csak szimpla rágalom! A tényeken semmit sem változtat, ha „véletlenül” kiderülne, hogy mégsem akkora az a kínai részesedés az amerikaiaknak adott évenkénti segélyben.
Most meglessük, hogyan és miért dőltek össze az eddig létrejött birodalmak! Tanulságos lesz.
  
Valamikor réges-régen a sumérokkal és akkádokkal kezdődött a dolog. Az akkádok kitaláltak egy újfajta, addig nem ismert és próbált (köz)igazgatási rendszert, miszerint a városok élére amolyan jómunkásemberhelytartókat, „kiskirályokat” ültettek, ezzel alapozva meg, hogy nem mindig volt szükség a Nagy Király személyes beavatkozására.
Bukásukat az okozta, hogy nem bírtak el az északról a birodalomba özönlő nomádokkal (nem, ez most nem egyezik a jelenlegi francia példával, bár kísértetiesen hasonló helyzetet vizionál)(de az úgynevezett Európai Unió „Birodalom” még nem vette észre a „nomádos problémát”), és mire egy kicsit képesek lettek volna lesüllyedni a szintjükre, megpróbálni beilleszteni őket, addigra szinte az összes város, külső terület elveszett – és a birodalom megroggyant. Aztán eltűnt a süllyesztő mélyén.
Az egyiptomiak birodalma szó szerint nem is volt birodalom, mégis meg kell róluk emlékeznünk, hiszen bukásuk több mint érdekes volt. A birodalom azért omlott össze, mert a papok elkezdtek kicsit mohóbbak lenni, és önállósodtak. Mikor ez bekövetkezett, már a kutya sem istenítette a mindenkori fáraót, és aztán a külső támadásokra csak a vállukat vonogatták az emberek – és mire felocsúdtak volna, már a Római Köztársaság „csatlósa” lettek. Hihetetlen.
Őket ez a már valódi, erősen szervezett, katonailag és gazdaságilag legyőzhetetlen birodalom, a Római követte, akik egyes vélemények szerint igen jelentősen járultak hozzá ahhoz, ahogyan ma élünk (itt az életminőséget, a technikai, emberi fejlődést magyarázom)(a másik ilyen birodalom a Harmadik volt – csak erről nem szabad beszélnünk). Mikor ez a birodalom elérte a legnagyobb területi kiterjedését, illetve a legerősebbé lett a Földön, akkor az emberek életkora hosszabbá vált, az életminőség jelentősen (pozitív irányba) mozdult, és ez hirtelen megtetszett a határokon kívül élő nomádoknak, népeknek, akik szerettek volna a „jólét állampolgárai” lenni.
Ismerős a helyzet, igaz?
 
A Római Birodalomról, annak bukásáról több száz könyv és ezernyi elmélet született, úgyhogy nem az én tollamból fogod megtanulni a tutit, de annyi tény, hogy hosszú, keserves évtizedek vezettek a véghez, pontosan úgy, mint manapság az Amerikai Birodalom esetén – a „birodalmi elvek” szerint, aki ismerte a hivatalos nyelvet (a latint), az bárhová eljuthatott, bármilyen magas szintre „beférkőzhetett”. És az a rengeteg barbár, nomád, élősködő és jöttment, akik a határokon túlról érkeztek, sosem ütköztek megkülönböztetésbe, mert Róma mindenkit szívesen látott, aki megpróbált beilleszkedni.
A Római Birodalom veszte a bevándorlási politika volt.
Túl sok és túl szegény, beilleszkedni nem akaró, a birodalmat lenéző, támadó, ocsmány alak jött a távolból, és mire Róma feleszmélt, már nem volt olyan erős gazdasági és katonai hatalom. Még a légiók nagy része is koszos, mocskos zsoldosokból állt – oda lett az egykor híres és hírhedt, félelmetes hadsereg.
 
A Római Birodalmat a Hun Birodalom követte, melyről nemigen tudjuk például, hogy lakói, a nem mindig lóháton hangoskodók eléggé fejlett állami, birodalmi életet éltek, komoly civilizációt hoztak létre a sztyeppéken, és bár a rengeteg ostoba mendemonda miatt később mint véres, kiengesztelhetetlen, brutális és túlságosan primitív népként láttuk őket bájosan ostoba lelki szemeink előtt (pölö a múlt századi, nácik elleni uszító rágalomhadjáratban a bátor németeket a hunokhoz hasonlították – természetesen negatív jelzőként, értve itt, hogy senkinek sem kegyelmeznek, vérre éhesek/szomjasak), tudhatjuk róluk, hogy azért valahol (ó, be szép is ez!) nekik is volt szívük.
Nem, nem a szívük vitte őket a romlásba, hanem Attila, a király halála.
A viszálykodásban, mely azt követően jött el, hogy Attila egy lakoma közben degeszre (halálra) zabálta magát, utódai egymásnak estek a birodalom hagyatéka miatt, így az addig adóztatott és rettegésben élő népek szépen erőt gyűjtöttek, és visszatámadtak. A Hun Birodalom több részre szakadva lassan beolvadt a világba.
Nos, a nomád hunok után a még „nomádabb” mongolok, a tatárok következnek. Ezek a szépen lovat megülni képes srácok hihetetlen gyorsan egy hihetetlen nagy birodalmat hoztak létre – és ez állt is 162 évig, hogy aztán szépen különböző kisebb, majd még kisebb, végül elenyésző kis birodalmakra szakadozzon szét, miután az erőskezű irányító (jelen esetben Ögedej kán) szépen átballagott a túlvilágra, vagy mifene. A Mongol Birodalom szerepe a világ történelmi menetében végül is elenyésző, de ha azt nézzük, pontosan megmutatta, meddig képes egy folyamatosan és harciasan terjeszkedésre vágyó, csak a gyarmati rabszolgákból, nyersanyagokból tolvaj módon építkező birodalom talpon maradni.
Rövid ideig.
 
Azt beszélik, a világ első valódi világbirodalma bizony nem a Római, nem a Mongol, nem is a Hun volt, hanem a sokkal, de sokkal későbbi Spanyol Birodalom. El is kell hinnünk. Mert azok a nagy, sokszor több millió alattvalót is magukba olvasztó birodalmak, melyek a spanyolok előtt léteztek, szinte csak kistestvérek voltak ehhez képest.
A Spanyol Birodalom a világ legelső globális birodalma volt, mert nem csak a közvetlen környéken keresett új, gyarmatosítható, elfoglalható és kizsákmányolható területeket, hanem nagyobb és szélesebb távolságokban gondolkozott. A világ legerősebb tengerészeti erejét hozták létre, és felfedeztek földrészeket, szigeteket, szárazföldeket – olyan messzire jutottak, ahová előttük csak nagyon kevesen. És ők voltak az elsők, akik a külső gyarmatokon az egykori akkádokhoz hasonló „kiskirályi rendszert”, kormányzóságokat hoztak létre.
Vesztük pontosan az lett, ami előtte, a növekedés éveiben az előnyük is volt: roppant nagy, az egész világra kiterjedő kereskedői, katonai hálózatot hoztak létre és ezt hosszú távon képtelenek voltak fenntartani.
A folyamatos angol, francia, portugál támadások miatt a kolóniák, melyek előtte több száz hajót küldtek át a nagy vízen, hogy vigyék a drágakincseket, hirtelen elszakadtak az anyaországtól; az európai kontinensen Napóleon erősebbnek bizonyult és lerohanta Spanyolországot. A birodalom elkezdett inogni, a gyarmati rendszer türelmesen várakozott, ámde megérkezett az a szörny, ami jelen cikk témája is – kitört az amerikai-spanyol háború, és a Spanyol Birodalom ezt követően omlott össze.
 
A spanyolok mellett szép lassan magukra találtak az angolok is, és csodák csodája: létrehozták a Föld legnagyobb kiterjedésű, legnépesebb és legerősebb birodalmát, a Brit Birodalmat. A dolog nem ment könnyen, mert folyamatos háborúban kellett állniuk a franciákkal és spanyolokkal, még később már a németekkel, amerikaiakkal is. Bárhogyan is szépítjük a dolgot, azért azt be kell ismernünk, hogy a Szörnyeteg felemelkedése nélkül még talán ma is állna ez a birodalom – nem azért, mintha annyira tökéletes lett volna, hanem azért, mert megfelelő eszközökkel, profin volt irányítva. Ez nem tagadható.
Vesztét az európai háborúk okozták. Az első világháborúban egy kissé meggyengült, bár ezzel a gyengeséggel még mindig a katonailag és gazdaságilag legerősebb állam maradt a Földön, de a második világháborút már nem tudta „átvészelni”. Mindjárt megmondom, miért.
A második világháború után a Brit Birodalom szép lassan darabokra szakadt, az egykori kisebb-nagyobb gyarmatok visszanyerték függetlenségüket, és véget ért egy 414 éves történelmi, szinte az egész emberiségre hatással lévő folyamat.
 
 
Beszéltünk már róla, a Vén Szivarozó mennyire megdöbbent, mikor észrevette, hogy a barátjának gondolt Amerikai Birodalom (amely a második világháború elején még csak Amerikai Pössedvény néven emlegetett formáció volt) nem nagyon akar a segítségére sietni. Ott állt az ostoba letolt gatyával, egyik oldalról azt látta, hogy a Büszke Bajuszos baráti jobbot nyújt feléje, és azt ígéri, hogy nem nyúl nehezen összehozott világbirodalmához, a másik oldaláról a Rettentő Nagyarcú Félember pedig körberöhögi, miközben a tenyerét dörzsölgeti.
Erre Churchill a rosszabbik utat választotta – és ezzel szabályosan ki is végezte a legendás brit világbirodalmat. Amerikának szüksége volt rá, hogy a világot újraosszák, szüksége volt azokra a gyarmatokra, amit a „kistestvér” levetett magáról.
Azonban a második világháború és a 2010-es „iraki kivonulás” közötti időszakban történt valami, ami egyenes úton vezetett ezen új birodalom vesztéhez.
 
Hiába próbálja a mai napig elhitetni a világgal, hogy jogosan ront rá független országokra és a lehető legbrutálisabb eszközökkel tapossa el a katonai, polgári ellenállásokat (lásd: Afganisztán, Irak), hiába próbál egyre több és több „szövetségest” találni, miközben csak vergődik abban az általa gerjesztett katonai pokolban, ahová jutott – az Amerikai Birodalom végzetesen magába fog zuhanni, összeomlik, és több kisebb országra, „birodalomra” tagozódik, követve ezzel a Mongol Birodalom példáját.
  
Az elmúlt években rengeteg blogger, újságíró és író foglalkozott ezzel a témával, és egyben az összes ember egyetértett: az Amerikai Birodalom, az az egység, amelyet ma ismerünk, meg fog szűnni. Nem tartható tovább az a rengeteg etnikai, gazdasági, technológiai feszültség, ami most jellemzi az Egyesült Államokat. A kérdés csak az: mikor? A másik kérdés: ha ez bekövetkezik, az békés lesz, avagy háborúkhoz vezet?
Amennyiben az itt látható tagozódással bomlik kisebb érdekeltségekre a birodalom, és ebben az északi testvérke, Kanada is aktívan részt vesz (a gazdasági összefonódások miatt részt kell, részt fog venni), illetve bekapcsolódik az olcsó munkaerőt adó Mexikó is, úgy elkerülhető lenne a vér, erőszak, háború. Közel 100-150 éve tudjuk, hogy Texas mindig is különálló (önálló?) államként tekintett önmagára, és csak nagyon nehezen illeszkedett (és illeszkedik) az Amerikai Birodalom szövetségébe. Ugyanígy azzal is tisztában vagyunk, hogy Kalifornia, Nevada, Arizona és Utah már a beolvasztást követően is egyetlen egységet alkotva ellenkeztek minden olyan ellen, amelyet a fehérek, az amerikaiak, a nagyeszűek találtak ki. (Ez mellett nem árt megjegyezni, hogy pölö a jelenlegi kaliforniai kormányzó is mennyire szeretne elnök lenni – ha nem az USA elnöke, akkor talán a különálló Kalifornia országé, nemde?)
Kanadáról már ma is elmondható, hogy Kína második külső gyarmata/tartománya (az első a világ legnagyobb szigete, melyet földrészként vernek a fejünkbe tanítanak nekünk: Ausztrália), és a kanadai nyugati partvidék, Brit Kolumbia állam, illetve az USA két északnyugati állama, Oregon és Washington akár egyetlen összefüggő, kínafüggő országgá is válhat. Miért ne? Emlékszel, ugye? Politika, pénz…
Folytathatnám: Dél és Észak a mai napig gyűlölik egymást, viszont vannak ott a Szörny hidegebb, Angliához hasonló hőmérsékletű szegletében olyanok, akik még tudják, miféle értékek léteznek a Földön – ők kiválhatnak Új-Anglia néven… És aztán Quebec tartomány, amelyik több tíz éve azon fáradozik, hogy a francia államnyelvvel egy önálló országgá lehessen… Alaszka a maga őrületes ásvány- és természeti kincseivel… Hawaii, melyet olyan ocsmány módon lopott el a Szörny egy nem teljesen épelméjű, de azért vitathatatlanul választott királynőtől, hogy nem is lehet rá szót találni (ocsmány, undorító?)(politikai?).
A sor elég hosszú.
Sokan és sokféleképpen szeretnék újra felosztani ezt a hihetetlenül nagy birodalmat.
Azt mondom, megérett rá.
 
Természetes, hogy a legnagyobb szerepe ebben az újrafelosztásban Kínának és az egyre jobban visszaerősödő megerősödő Oroszországnak lesz. Ami évekkel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, az pár éven belül bekövetkezik. A jósok és semmittevő politológusok (hazug munkakerülők) azt vallják, hogy nem fog olyan gyorsan végbemenni ez a dolog, és ha már el is kezdődött (ennek láthatjuk a jeleit), akkor is: az USA harc nélkül nem adja magát.
Dehogynem. Azért ne higgyük, hogy abban az országban, a birodalomban, a Szörny belsejében csak szánalmas, tanulatlan, gondolkodásra alkalmatlan emberek élnek! Szerencsére nem. Hallani és olvasni olyan csoportokról, érdekszövetségekről (gárdistákról és szervezett fegyveresekről), akik eltökéltek, látják a jövőt, és tudják, hogy ha eljön az idő, mit és hogyan kell cselekedniük.
 
Egy hazugságra épülő politikai berendezkedés nem képes tovább létezni. Egy hazugságra épülő államhatalomtól már az is szép teljesítmény, hogy egyáltalán meg tudta ünnepelni kikiáltásának a 200-adik, majd a 227-edik évfordulóját (2010. szeptember 3.), és hogy talán megéli (ha megéli) a 250-ediket.
Végülis szép „ajándék” lenne mind az elkeseredett, „felébredt”, gondolkodó amerikaiaknak, mind a világ népeinek, ha a negyedszázados évfordulón bejelentenék a Birodalom összeomlását, sok-sok kisebb birodalomra, országra darabolódását. Mindenki jól járna – és jól fog járni. Egy ilyen agresszív, élősködő, meggondolatlan, katonai erejével kérkedő szörnyetegre, mint az amerikai, nincsen szüksége a Földnek.
 
Nem vagyok jós. Nem tudom pontosan az időpontot, de látom (vagy veled együtt, vagy nélküled), hogy ennek a valamikor egyesült államoknak befellegzett. Pontosan azokat a bűnöket és hibákat követte (és követi) el, melyeket elődei – mert az ember, a makacsság, egoizmus, ostobaság nem változik.
Nem fog hiányozni. Az emberiség még hosszú száz éveken keresztül fog beszélni róla, és talán a kierőszakolt történelmi ismeretek magasztalni fogják, de érdemes megfontolni, mi volt, mivé vált és mivé alakították: sosem volt valódi, olyan birodalom, amelyre felnézhetünk, amelyik a maga kegyetlenségeivel azért valamelyest pozitívan befolyásolta a bolygó jövőjét. Mindig is egy rossz, megvetett, gyűlölt és undorító mocsok volt, melyet nem másik birodalom tüntetett el (ez azért szégyenletes is a maga nemében), hanem önállóan szűnt meg.
 
Béke.
 
Amit még tudni érdemes.
A világon ma egyetlen birodalom létezik csak, mely több ezer éves, és még mindig „működik” (és ezt érdemes nem elfelejtenünk)(bár véleményem szerint az USA és Lopottország ezen tény miatt is idegeskedik), és ezt úgy hívják, hogy Perzsa Birodalom – azaz a mai Irán, amelyik előbb Perzsia névre „keresztelődött”, majd felvette „modernebb” nevét.
Vajon mi kell ahhoz, hogy egy birodalom működjön, sokáig fennálljon, ne merüljön feledésbe?
 
Talán nem olyan hozzáállás, mint az 1783 és 2033 között létezett Amerikai Egyesült Államok.
 
Blogom történetében ezzel az eddig egyedülálló cikkel köszönöm meg figyelmedet, mely cikkem pontosan a 250. egy méltán elismert és figyelemre méltó sorban! Remélem, a némi „politikai” hozzáállás, néha nagyon is fellángoló érzelmek, magánügyi problémák és időnkénti kemény odamondogatás mellett tetszenek neked az ilyen formájú írásaim is – mert a jövőben szándékomban áll többet mesélni, szórakoztatni, mintsem állást foglalni felesleges, oda nem illő, borzasztóan semmitmondó emberek, szervezetek, értékek, gondok és gondolatok mellett.
Visszavárlak.
 


ATOMHATALMAK ÁRNYÉKÁBAN



- az egyiknek sikerül, a másiknak nem -
 
Az egész dolog egy husánggal kezdődött. Nem, nem voltam ott, bár nevezz nyugodtan tökét vakargató ősembernek - azt mondják, az első fegyver valami bot volt, egy leszakadt ág, vagy valami elejtett, megzabált, elfelejtett állat csontvázának némileg vaskosabb darabja. Esetleg egy hatalmas, érdekes alakú kő.
Az első fegyver a te kezedben volt. Aztán szereztem én is egy hasonlót.
Na, így kezdődött a fegyverkezés.
 
Azt beszélik, a világ (egyik) legpusztítóbb fegyvere az atombomba, más néven a fissziós bomba. Van neki amolyan „továbbfejlesztett” változata is, a hidrogénbomba, melyről alább majd szólok pár szót, de most maradjunk az alapoknál: a világon 193 ország van, és ezekből mindössze hét rendelkezik (bármikor bevethető) atomfegyverekkel.
Heten vannak tehát a „gonoszok”.
A dolog pikantériája, hogy hivatalosan csak öt atomhatalmat ismerünk el, de tudjuk, hogy többen vannak, akik jelentős atomütőerő fölött rendelkeznek. A „jelentős” kifejezést itt értsd úgy: van nekik legalább 5-10 atomrobbanófejük. Ez 5-10 darab milliós vagy éppen tízmilliós városban már komoly, az egész emberiség jövőjére nézve visszavonhatatlan károkat tud okozni.
De ezt még mindig lehet fokozni.
Izrael a mai napig nem ismeri el, hogy birtokosa köbö 100-200 robbanófejnek, bár tény, hogy nem is cáfolja. Nos, igen: vannak még a Földön olyan demokráciák, ahol az ilyen viselkedést nem ítélik el. És miközben a latorokat, akik elfelejtettek szólni, hogy tömegpusztító fegyvereket és egyéb érdekességeket fognak készíteni, üldözzük, addig a zsidókat nem hogy megtűrjük, de még támogatjuk is egy szebb jövő felé.
Lássuk, milyen jövő is ez!
 
 
Az atombomba keletkezéséről már annyit olvastál, hogy még egy röpke félmondat is szörnyű ismétlésnek tűnne, ezért gyorstalpalózunk kicsit: jött a lány és a férje, felfedezték a cuccost, majd ebből a cuccosból emberek energiát nyertek ki, aztán rájöttek, hogy az energia több mint valami ördögi szerkezet, összeterelték a haverokat, elkészítették a bombát, ledobták Japánra…
Bla-bla-bla. Ismered.
A Föld első (és sokáig legerősebb) atomhatalma az Amerikai Egyesült Államok elnevezésű érdekes formáció volt (egy hanyatló birodalom), ami különleges státuszt tudott felmutatni a hozzá igen hasonló, egyéb (egykori) birodalmak közül: szinte még gyerekcipőben járt, mikor már látszódott „életének” vége. Az Egyesült Államokat tekintjük a demokrácia hazájának (bölcsőjének?), és azt valljuk, hogy még mai is, mikor pedig egyre inkább egyfajta katonai diktatúra képe rejlik fel mind belpolitikájában, mind pedig külpolitikájában, még mindig ez a legdemokratikusabb ország ezen a bolygón. Ez azért röhej. Közröhej.
Adva van tehát egy lassan kétségessé váló, bizonytalan hatalmi erők által irányított ország, ami több ezer robbanófej fölött rendelkezik, agresszív külpolitikája hozományaként független (bár nem állítom, hogy feltétlenül békés – csak esetleg más úton járó) országokat rohan le, és ha egy-egy állam ellene lép fel (csak a szavát hallatja), máris ellenségévé, ezáltal a világ ellenségévé válik.
 
Az USA 1945-ben kétszer is bevetette (kizárólag polgári célpontok ellen) a bombáját, elsőként és eddig egyedüliként a Föld országai közül. Az azóta eltelt pártíz évben szerencsére senki sem akarta ebben a gennyes, megmagyarázhatatlan, undorító és aljas tettében leutánozni, holott sokszor, sokféleképpen röppentek már fel baljós ígérgetések. Gondolhatunk a pakisztáni-indiai konfliktusokra, a zsidók 1973-as háborújára (amikor elhatározták, hogy egy vereség esetén kilövik azt a pár bombát, amijük van), az angolok esetére a Falkland-szigeteken, vagy éppen az észak-koreai robbantásokra és határincidensekre. Sokszor és sokféleképpen lehetett volna azt megtenni, amit az USA megtett ’45-ben – de rajta kívül eddig mindenki ésszel élt, mindenki (még a legelvetemültebbek is) elfogadták, hogy atomot nem vetünk be.
 
Az Egyesült Államoknak azért lehetett ilyen későn a világon elsőként atomfegyvere, mert ostoba, öntelt és (akkoriban) eléggé tanulatlan, bár anyagilag szilárd volt. Ha az ország vezetése előbb döbben rá, miféle fegyverről is pusmognak a második világháború előtt és annak kirobbanása idején hozzájuk beszivárgott és letelepedett (valljuk be: egyébként okos és művelt) zsidók, akkor talán már 1943-ra „összehozták” volna azt, amelyik lángba borítja Berlint. Ezt nem az én dolgom megmondani.
Beszélik, hogy a szovjet atombomba végülis az amerikai bomba hű mása (pont mint a Volga, amit a Ford és a Chevrolet hasonló típusairól koppintottak), vagyis pár vörösre duzzadt nyakú amerikai tudós jobbnak látta (talán a ’45-ös robbantások miatt is), ha a világ másik nagyhatalmának is van pár bombája. Így aztán eljött 1949. augusztus 29-e, és egy kazahsztáni kísérleti terepen fel lett robbantva az első szovjet atombomba (írhattam volna, hogy szovjet-amerikai, vagy még inkább: amerikai-szovjet, de nem akarok pikírt lenni). Ezt követően a sztálini erők kussoltak, megvárták, míg az amerikaiak a légköri elemzésekből rájönnek, hogy vége a monopolhelyzetüknek. Azért volt ott humorérzék, csak ekkor mi ezt még nem tudtuk…
 
Mivel 1949-ben tehát már két ország is rendelkezett atombombával, az USA szétnézett a haverok között, hogy kinek segédkezzen a technika iciri-piciri „megszellőztetésében”, kiadásában. Nem fogod elhinni, de Nagy-Britanniára esett a választás! Így aztán 1952 októberében nem messze az ausztráliai partoktól felrobbantották az első angol atombombát. Nesze. Nosza. Erre persze derék kínai politikusok kezdték barátságos hangnemben kérdezgetni a szovjeteket, hogy mikor fogják végre megkapni a bomba készítésének pontos terveit. Hihetetlen, de igaz: a kínaiak arra vártak, hogy jön Igor meg Szergej, szerelőnek álcázott katonai tanácsadók, és amolyan McGyver-féle stílussal ötvözve megmutatják, hogyan lehet egy lopott kólásdoboz, két gázöngyújtó, egy levél bélyeg, körömreszelő és három csipet só segítségével atombombát készíteni. Mivel a szovjetek nem akarták átadni a technikát, sőt, az 1962-re megromlott kínai-orosz viszony miatt szinte minden tanácsadót visszavontak Kínából, derék sárgáink elhatározták, hogy maguk fogják majd megépíteni a dolgot.
Tudod, mit? Megtették.
 
Előtte persze beálltak a sorba a franciák is – az angolok „ősi ellenségei”. Azért valljuk be, hogy nagy trauma volt az a Maginot-vonalas bohózat a háborúban, úgyhogy át kellett értékelniük azt, hogy mit értünk hadsereg, elrettentő fejlesztések, megkerülhetetlen (megtámadhatatlan) haderő mögött. Így aztán valamikor 1954-ben (ekkor az angolok már felrobbantották a sokadik kísérleti bombájukat is) Franciaország elkezdte a munkát. Négy évvel előzték meg a kínaiakat – 1960-ban a Szaharában felrobbantották első maghasadásos fegyverüket. 1964. október 16-án pedig Kína is robbantott egyet. Így pontosan öt atomhatalom lett a világban – Alva Myrdal svéd leszerelési diplomata ki is jelentette: „öt atomhatalom, ez öttel több, mint amennyire szükség lenne”.
 
Most jön a lényeg.
  
Azt beszélik (nem én állítom), hogy egy atombomba előállításához elegendő 25 kilogrammnyi uránium, vagy ha ez nincs, akkor 8 kilogramm plutónium. Az biztos, hogy az öt atomhatalom (és a többi kettő)(meg még kettő-három) természetesen rendelkezik több tíz, esetleg több száz kilogrammnyi anyaggal – de csodálkozni fogsz, hogy atombombával (még) nem rendelkező országokban is bőven akad magasan dúsított urán! A világon több mint 40 ország van, amelyik igenis birtokolja a technológiát, hogyan kell dúsítani és elkészíteni.
Ez elképesztő.
 
Argentína már a múlt század ’50-es éveiben felállította a maga kis tudóscsoportját, hogy nézzék meg, tudnának-e valami nagyot durrantót összehozni. 1983-ra Argentína képes volt az önálló urándúsításra – megjegyzem: mégsem rohanták le az amerikai bőrnyakúak, nem fenyegette meg Izrael sem, hogy lerombolja az erőműveit, nem volt semmiféle hisztéria. Önálló, a szomszédjait nem fenyegető állam, van elégséges gazdasági ereje, miért ne játszadozhatna a technológiával? És megtehette. Megteheti. Senki sem akarja sárba tiporni ezért, mint manapság Iránt az USA által irányított „nemzetközi” média.
Aztán itt van másik hihetetlenül erős (és a jövőben egyre erősebb, pár tíz év múlva mind gazdaságilag, mint katonai téren ma még elképzelhetetlenül komoly erőt felvonultatni képes) dél-amerikai állam, Brazília, ahol szintén a múlt században jöttek rá, hogy megvan a megfelelő erejük egy saját indítású atomprogramhoz. Ehhez persze „társult” az is, hogy (a demokráciák szemszögéből) katonai diktatúra uralkodott a Föld ötödik legnagyobb területű országában. Így történt, hogy 1981-ben pölö Brazília azzal az Irakkal kötött nukleáris megállapodást, aminek az éppen félig elkészített atomerőművét még abban az évben porig bombázták a zsidók (úgy vélem, ez is megérne egy külön cikket - hogyan lépnek fel agresszióval a világ bármelyik országa ellen a kiválasztottak)(és direkt nincs idézőjel). Az biztos, hogy a braziloknak van mit a tejbe (erőműbe) aprítaniuk, mert szép summáért közel 27 tonna uránoxidot szállítottak anno Irakba. (Egy kis toldalék ide: a ’90-es években végbemenő kormány- és rendszerváltásnál derült csak ki, hogy a brazil atomprogram olyan előrehaladott volt, hogy már a kísérleti robbantás helyszínéül szolgáló aknát is megépítették az Amazonas-medencében.)
A sort a Dél-Afrikai Köztársaság nevezetű egykori virágzó és iszonyatosan gazdag, sokak szerint fekete bőrű emberek által lakott és épített, valójában kizárólag a fehér ember (az egykori telepes kolóniák leszármazottjai) miatt élhető és elismert országgal zárjuk. Amikor Izrael eltervezte, hogy meg fogja építeni a bombáját, tudta, hogy valahol ki is kellene azt próbálnia – és erre kapóra jött a nagy területekkel rendelkező, a világ szinte túlsó felén elterülő ország. A közös munka néhány év alatt „gyümölcsöt is hozott”: 1979-ben a Prince Edward szigeteknél valakik kipróbáltak egy atombombát – és a kísérletet senki sem vállalta magára (ne keverjük össze a kanadai Prince Edward szigettel, mert ezek ott Délen szigetek).
 
Ma már tudjuk, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság (sok negatív véleménnyel szemben) a kilencvenes években több atombombával is rendelkezett, bár ezek célba juttatására nem fejlesztett semmiféle saját rakétarendszert. Az Afrika legerősebb gazdaságával és iparával rendelkező ország már a múlt század ’70-es éveiben eltökélte, hogy lesz saját atomvédelme, és ezért sokat is tett. Arra, hogy az akkoriban még apartheid, elnyomó rendszerrel megbélyegzett ország és Izrael (amelyik szintén ezt a rendszert tartja fenn a mai napig) össze fognak borulni egy kis erődemonstrációra, akkoriban senki sem gondolt.
Atomarzenálját végül a köztársaság a „rendszerváltást” követően leszerelte, a tesztlétesítmények vastag betonnal lettek leföldelve, a tudósokat kidobták (többen elköltöztek Európába és persze a távoli, de befogadó Ausztráliába), a papírokat megsemmisítették. Követték az USA parancsait. Ez a világ rendje.
 
Nem így India, az ország, amelyik Magyarországhoz hasonlóan sokat vesztett (ha nem is akkora területeket) azzal, hogy az angolok a világháborút követően kivert kutyaként összeszedték a vackaikat és kivonultak a térségből. Elszakadtak tőle a mai Pakisztán és a mai Banglades területei, lakossága jelentősen lecsökkent – és előre tudta, hogy a jövőben komoly konfliktusok lesznek ebből. Lettek is.
Így aztán az amerikai, a szovjet, angol és francia, majd kínai atombomba felrobbantása után India sem akart lemaradni - komoly kutatásokban kezdett, aminek idővel meg is lett az eredménye. Nem is gondolnánk, mekkora tudomány képes együtt élni azzal a mérhetetlen szegénységgel, ami ott található! Mint a demokráciának hazudott diktatúrák, monarchiák, teokráciák általában, úgy India is elsősorban a fegyverekkel, a hadsereggel, inkább katonai fejlesztésekkel foglalkozik, miközben az infrastruktúra hiányos, a lakosság egy részre éhezik vagy jelentősen alultáplált, a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgok pedig évszázadok óta hiányoznak (nem a mobiltelefonra gondoltam)(ezt a „másik indiai”, legalább annyira elmaradott magyarországi népcsoportnak írom – ha egyáltalán el tudják olvasni ezt a cikket).
 
1974. május 18-án reggel a Thar-sivatagban felrobbantották az első indiai atombombát. Ezzel pár évtizeddel megelőzték a rivális Pakisztánt, éppen csak egy kicsit „késtek” Izraelhez képest, és a világon a hatodik állammá lettek (hivatalosan), amelyik önerejéből képes volt ezt a technikai bravúrt elérni. A világ első olyan állama lett, amelyik nem volt állandó tagja az ENSZ nevezetű baljós szervezetnek, és amelyik nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. Hurrá. Vagyis ezek a szandálos, hosszú lepelbe bújt tudósok össze-vissza robbantgathattak volna, amíg világ a világ, és senki sem szólhatott volna rájuk… azonban…
Azonban India legyártott pár darab bombát, nem nagyon kísérletezgetett, és várt. Időnként volt egy-két határvillongás közte és Pakisztán, még később közte és Kína között, de egyetlen vezető sem vagdalózott atombomba bevetésével (nem úgy, mint Truman, ugyebár, ’45-ben), csak lőttek a csúzlikból és büszkén viselték az időnként „lenyelhetetlen” vereségeket is.
  
Azonban a világ másik fele nem aludt.
Az elmúlt évtizedekben ébredezni kezdett a „majd én megmutatom” láz, és sok ország vállalta az „atompolitikát”. El sem hinnéd, milyen országok. Egyiptom, Tajvan, Svédország, Irak, Románia és Líbia, és persze a két legnagyobb Mumus: Észak-Korea és Irán. Ezen országok (a már említett Argentínával és Brazíliával, illetve a csak amerikaiakat zsaroló Dél-Koreával) úgy érezték, hogy a technikai felkészültségük megvan, tehát belevághatnak a programba, és némelyiket csak hosszas ígérgetéssel, másokat katonai csapásokkal, megint másokat pénzzel, élelmiszerrel, esetleg drága haditechnikai védelemmel lehetett lebeszélni a bomba előállításáról.
Japán példája a legjobb, amelyik ország már a múlt század hatvanas éveiben kijelentette, hogy ha a vörös Kínának lehet atom- és hidrogénbombája, akkor neki is szükségesek ezek a fegyverek, különben félrebicsaklik a katonai egyensúly a térségben. Erre már az USA is felkapta a fejét, mert tudták, hogy ha valaki a Földön, akkor a japánok a legalkalmasabbak arra, hogy cirka öt perc alatt atombombák tucatjait hozzák létre. Egyszerűen olyan elmék vannak abban az országban, hogy a bomba már a tervezési szakaszban is „ütős” lenne – talán még modernebb is a többiek által hadrendben tartott bombáktól (méretben mindenképp).
 
Így aztán 1965-ben, mikor Japán közölte, hogy holnap reggeltől dúsítani fogja az uránkészletét és csütörtökre lesz olyan 10-20 bevethető bombája, az amerikai vezérkar gyorsan leült velük egy kis egyeztetésre. Ígértek fűt-fát, csak ne legyen saját atombomba. Telepítettek 10-20 amerikai atombombát a szigetekre, mindet Kína felé állították fel, megerősítették a szerződéseket és az ott állomásozó amerikai katonák létszámát – erre aztán Japán elállt a szándékától.
Azért nem árt tudni, hogy legendák keringenek a japán atombombáról, amit végül sikeresen meg is építettek a világháború végére, és teszteltek is Konan városában (erre utaló nyomokat persze senki sem talált)(az biztos, hogy ha lett volna kész japán atombomba, azt valahol Los Angeles környékén szerették volna pukkantani).
 
Svédországot békés eszközökkel sikerült lebeszélni az atomprogramjáról. Irakot porigalázta bombázta a zsidók légiereje, Egyiptomban elfogyott a kezdeti lendület (és a pénz), Argentína és Brazília leálltak (kormány- és rendszerváltások voltak), Románia befagyasztotta az ilyen irányú törekvéseit (valahogy meg akarták védeni Erdélyt, vagy mifene?), a Dél-Afrikai köztársaság tehát leszerelte az atombombáit, Tajvan inkább számítástechnikai dolgokat kezdett gyártani, miközben Dél-Koreának akkora méretű katonai védelmet ígértek, amely még a japánokén is túltesz. Maradt a két lator: Irán és Észak-Korea.
 
Miközben a világ rájuk figyelt, az addig senkit sem érdeklő Pakisztán 1998-ban hirtelen feltette a kezét és jelentette, hogy igen, megcsinálták – van bombájuk. Erre India, aki ’74 óta csak békésen ücsörgött, meditálgatott a nagy nyugalomban, most gyors egymásutánban kétszer is robbantott, mutatván, hogy neki meg 30-40 bombája is akad, vagyis nem jó mostanában kikezdeni vele.
Az egész világ elképedve nézte, mi lesz abban a térségben. Két ekkora hadsereggel rendelkező ellenség, két ekkora potenciál – és mindkettő bevethető atombombával rendelkezik! Azonban meg fogsz lepődni: pont ez a lényeg. Mióta mindkét állam rendelkezik bombával, nincs annyi konfliktus. Lődözgetnek egy kicsit, lengetik a fehér zászlót meg átpisálnak a határon (csak úgy bosszúból), de nem vetik be egymás ellen az atomot. Okosabbak, mint a „demokrácia bölcsője”… (Azért tegyük hozzá: kicsiben játsszák azt, amit anno az USA és a Szovjetunió játszott el – azt a „kölcsönös beszarás” politikáját, miszerint nincs értelme atombombát bevetni az ellenség földjén, mert akkor ő is beveti a sajátját nálunk, és akkor az egész Föld lakhatatlan lesz.)
 
A bomba kifejlesztéséhez vezető út természetesen rengeteg kísérlettel, hatalmas anyagi, emberi áldozatokkal, technikai vívmányok feltalálásával és persze lendületes gazdasági felemelkedéssel járt. Ez így van rendjén. Miközben a náci Németország keze úgymond meg volt kötve, hiszen egy világon egyedülálló, többfrontos háborút vívott, ezalatt külső erők által pénzelt és fegyverrel ellátott ellenállók terroristák próbálták gyengíteni direkt választott államhatalmát, és miközben Japán egy valóban agresszív háborút vívott a Távol-Keleten, amelyben saját makacssága miatt is nem győzhetett (és persze folyamatosan apadt az aranytartaléka, ásványkincsei), addig az USA elképzelhetetlen méretű anyagi háttérrel, iszonyatos elmékkel és olyan kifogyhatatlannak tűnő gáz- és kőolajtartalékokkal rendelkezett, hogy nem volt kétséges: ha el akarják érni, meg tudják csinálni a bombát. Ne tévedjünk el: ezzel a hihetetlen lendülettel is öt évig tartott elkészíteni az atombombát – persze, ide kell vésnünk, hogy ők voltak az elsők, és a többieknek már elég sok utat nem kellett megjárniuk, elég volt „csak” ellopni (később, mint Izrael példája is mutatja, megvásárolni) a technikai részleteket.
Bár éles helyzetben mindössze két bombát vetettek csak be a Földön, de több ezerkísérletet hajtottak végre az elmúlt évtizedekben. Íme egy kisfilm a kísérleti atomrobbantásokról, melyeket hol föld alatt, hol vízben, hol a légkörben végeztek, attól függően, éppen hogyan magyarázták meg a tudósok a viszketésüket (sosem az elnök/főtitkár/miniszter/király/királynő döntött).
 

ATOMHATALMAK ÁRNYÉKÁBAN

 

Ahogy a Szovjetunió 1949-ben megszerezte az atombombáját, úgy az Egyesült Államok egy még veszélyesebb fegyver kifejlesztésébe fogott: a hidrogénbomba létrehozásába. Jogos a kérdés, mi a különbség a két bomba között? Az atombomba a nehézatomok hasadásából nyer energiát, míg a hidrogénbombában a hidrogén és a hélium állnak össze nehezebb elemmé, így jön létre az a hihetetlen méretű pukkanás. Bár hozzá kell tennünk, hogy atombomba nélkül nem létezne sem a hidrogénbomba, sem a neutronbomba – mindennek az alapja az atomok hasadása. Vagyis maga a hidrogénbomba mindössze egy nagyobbacska, kissé másként tüsszentő atombomba…
 
Találtam egy érdekes táblázatot a témával kapcsolatban, ezt megosztom veled. Az atomütőerőről van szó benne, hogy melyik ország mekkora erőt képvisel – döbbenet. Az adatokat TNT-ben számolva adják meg (mielőtt feltalálták volna a bombát, ez volt a legerősebb robbanószerkezet a Földön). Megatonnával, vagyis egymillió tonnával számolunk:

USA - 16 000
Oroszország - 13 000
Kína - 60
Franciaország - 55
Nagy-Britannia - 5
India - egy megatonna alatt
Pakisztán - egy megatonna alatt
Izrael - (valószínűleg) egy megatonna alatt
Dél-Korea – elhanyagolható
Irán – semmiség.
 
Az Egyesült Államok és Oroszország (az egykori Szovjetunió) ma a nukleáris fegyverarzenál 99,6 százalékával rendelkezik. Ez egy óriási összeg. Az Egyesült Államok valamikor a múlt században még 31 ezer atomtöltet simogathatott naponta, ma „már csak” 5113 rakétája van, amiket napi szinten tart karban (ennyi város, országrész van részükről célponttá téve az egész világon). Elég érdekes tény, hogy egy amerikai-orosz szerződés szerint az USA atomerőművei orosz leszerelt bombák uránjával fűtenek, vagyis az amerikai villanyenergia 10 százalékát ma (így-úgy) az oroszok adják…
Most a pontos adatok következnek, lepődj (és ijedj) meg (robbanófejek száma):
 
Oroszország – 11.000 (legnagyobb szám: 45.000 – 1988-ban)
USA – 8.500 (legnagyobb szám: 32.000 – 1966-ban)
Franciaország – 300
Kína – 240
Nagy-Britannia – 225
Pakisztán – 110
India – 100
Izrael – 80 - 400
Észak-Korea – 10 - 80
 
Szeretnék még pár szót írni a „latorokról”.
Valamikor 2006 tájékán Észak-Koreában, ahol emberek milliói éheznek és többsávos, nagyon jó minőségű, de töküres autópályák szelik át a műveletlen földeket, hirtelen robbant valami. Az akkori mérési eredmények (és érdekes hozzászólások) alapján nem biztos, hogy „rendes” bomba volt, de valami hasonló. Aztán 2009-ben ismét pukkantottak a srácok, és ekkor már az amerikai tudósok is elismerték: ez bizony atombomba volt. A kicsiny, de annál harciasabb ország szépen bevonult a nagyok közé – atomhatalom lett (mint fent láthatod, már 10 robbanófejjel rendelkezik, és ez a szám csak nőni fog).
Tények következnek. Észak-Korea nagyon kellemes éghajlattal rendelkező, szép területekkel bíró ország, ahol lehetne vetni, aratni, szántani és enni – ezzel szemben van egy ostoba vezetése, ami nem képes elszakadni valami gyerekkori trauma hatására fellépő rémektől – mindenkiben csak az ellenséget látja. Az ország folyamatosan könyörög a külső adományokért (rizs, cukor, satöbbi), miközben dollármilliókat költ fegyverkezésre. A világ harmadik legnagyobb létszámú katonasága áll a rendelkezésükre (valahol millió kiskatona fölött), ami nem semmi. Ha ez a hatalmas létszámú és nagyon jól képzett haderő egyszer megindulna… (jobb bele sem gondolni).
A másik (hasonlóan lator) ország Irán. Azért van egy kis különbség – nem elhanyagolható. Irán és Észak-Korea még anno tíz meg tíz évekkel ezelőtt elkezdett összedolgozni (mint ahogy a koreai-pakisztáni, koreai-szíriai, koreai-iraki szerveződések is megvoltak), cserélgették a tudást, mint más az autóskártyát, egyeztettek és ötleteltek, melynek végeredménye az lett, hogy Irán is az „atomútra” lépett.
 
A kérdés mindig az: miért is ne? Miért csak pár államnak lehet ma atombombája? Nézzük kicsit más szemmel! Franciaország mindig is kifele húzott a szövetségekből, annyira erősen beleégett a Maginot-vonalas vereség, az egész megalázó második világháborús lerohanás és elnyomás, hogy elhatározta: mindenkitől független, önálló atomütőerőt képvisel, hihetetlenül képzett és ütőképes hadsereget tart fenn, légiereje, haditengerészete, szárazföldi ereje az egyik legnagyobb lesz az egész Földön…
és sikerült.
Franciaország pár évvel ezelőtt kijelentette (úgy, hogy 300 robbanófejjel rendelkezik), hogy ha kell, akár atombombát is ledob arra az országra vagy területre, ahonnan támadás éri őt. Ezzel a kijelentésével egyedülálló a Földön. Saját repülőgép-anyahajója van, saját repülőgépeket és saját tengeralattjárókat gyárt – mindenben különcködik és (néha) élen jár. Régebben arra készült fel, hogy szembe tudjon szállni a szovjet invázióval, mostanában pedig Európa Sátánjává lesz, mikor vezetésével elkezdik a nyersanyagokban gazdag afrikai államokat lerohanni, invázióval, agresszív politikával (fegyveresen) bekebelezni.
 
Neki lehet? Neki mindent lehet?
 
Amennyiben Franciaország, az USA vagy éppen Nagy-Britannia független államokat bombázhat és rohanhat le, vajon a „másik oldalnak” miért ne lehetne igaza, mikor védekezésképpen olyan fegyvereket fejleszt, amelyek birtokában nagyobb biztonságban érezheti magát? Lehet nagyot vállalni és kekeckedni, de úgy vélem, nem érdemes, mert Pakisztán nem Afganisztán – azért egy 110 robbanófejjel (és legalább fele ennyi interkontinentális rakétával) rendelkező államot nem érdemes invázióval fenyegetni, még akkor sem, ha a rakétáik egyelőre nem érik el a partjainkat (a pakisztáni rakéták hatótávolsága még csak 7000 kilométer, vagyis még nem érnék el az USA partvidékeit - de évente növelik a teljesítményüket).
Irán tehát egy olyan „lator”, amilyen latornak nevezhetjük akár Kínát, Indiát, Izraelt, Pakisztánt vagy éppen az egykori atomhatalom Dél-Afrikát is. Vajon miért nem tartották fontosnak érdekes gazdasági szankciókkal sújtani Pakisztánt vagy Indiát, mikor 1998-ban elkezdték a versenyzést Ázsiában? Vajon miért nem rohanták le a hetvenes években Izraelt, mikor kiderült, hogy mégis rendelkezik atombombákkal? Vajon miért nem merik lerohanni Brazíliát (fel akarja újítani mind a kísérleteket, mind a terveket, hogy atomhatalommá váljon), esetleg Argentínát (ellensúlyozni fog a brazil atomütőerővel szemben), miért hallgatnak róla, hogy Németország, Svédország, Japán és Tajvan, vagy éppen Kanada és Ausztrália olyan erős technikai és gazdasági háttérrel rendelkeznek (ne feledjük a felhalmozott készleteket sem, melyekhez csak hozzá kell nyúlni, nem kell őket megvásárolni vagy nehezen kitermelni – csak úgy ott hevernek parlagon), hogy ha nem is pár napon belül, de egy-két év alatt ütőképes atomarzenált tudnának építeni? Mindenféle koreai „rizselvonó-kúra” nélkül…
 
Azt mondom: ha megteheted, tedd meg! Ebbe más államoknak nem lehet beleszólása. Főként olyan „demokráciáknak”, amik független országok ipari létesítményeit bombázták (Izrael – Szíriát és Irakot bombázta), amik független országokat rohantak le (USA – Afganisztánt és Irakot rohanta le)(Franciaország – a NATO segítségével folyamatosan bombázza Líbiát, be akarja kebelezni), és olyan hazug, valódi latoroknak, mint az egy mondaton belül kétszer is emlegetett Izrael, amelyik titokban lopta és fejlesztette sajátatomütőerejét atombombáját, és a francia hozzáálláshoz igen hasonló módon azt vallja, hogy támadás esetén be is veti a rakétákat.
Ezek az országok nem kaptak (kaphattak) jogalapot arra, hogy meghatározzák, kinek lehet és kinek nem lehet atombombája. Mégis megteszik – mert csöndben tűrünk. Hallgatunk. És bizony a mi hallgatásunk (a demokrácia hallgatása) beleegyezés.
 
Azok ott választott vezetők Mi választjuk őket. Rendelkeznek az atombombák felett. Vagyis azok ott a mi atombombáink…
Tudom, ha így gondolkozunk, oda a hősi demokrácia, és jobban tesszük, ha menekülünk azok elől, akik úgy gondolják, túl sokat gondolkozunk és írunk. Mit lehet tenni? Tudomásul venni?
 
Vajon elegendő-e, ha beszélünk róla, és előre figyelmeztetjük a most felnövő nemzedéket?
Nem tudom, mi a helyes út.
 
Köszönöm, hogy kitartottál, remélem érdekes cikket sikerült összeállítanom számodra! Ez volt a blog kereken 300-adik cikke, vagyis elérkezett egy újabb „kerek számos” forduló. Nyugodtan lapozd fel a régebbi bejegyzéseket is, hiszen ez a blog igyekszik nem aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni, az általam írt cikkek javarésze „időtálló”, már-már örök érvényű és bármely korban olvasható bejegyzés!
Az előző „évfordulós” cikkeket itt találod:
50. – 100. – 150. – 200. – 250.
 
További szép napot kívánok neked:

AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS SZABADSÁGA





  • csak az utánozás majomszokás? -
 
Az alább látható összesen 36 képet nem én szerkesztettem ilyen látható, nézhető, és ezzel együtt elborzasztó sorrendbe, egymás mellé. Mint megszokhattad, a Titkok Kamrája egy olyan sorozatom, melyben más fórumokon már olvasható, publikált, nekem tetsző, általában jelentősen eltitkolt írásokat, leveleket, véleményeket adok közre, forrás megjelölése nélkül.
 
Ebben a mostani bejegyzésben nem lesz szöveg, semmiféle mások vagy általam írt vélemény, hozzászólás – mint ahogy te sem tudsz hozzászólni, mert ezek a posztok nem jelenthetik vita, beszélgetés tárgyát. Ezek a posztok tények, melyekről nem beszélni kell, melyeket nem lehet üres locsogással, beszéddel megoldani.
 
Most tehát nincsenek kiemelések és vastagítások, mert képek következnek.
A bal oldali képeken a náci Németország egy-egy pillanatát láthatod, a jobb oldalin Izraelét, összehasonlítva az okot, cselekedetet, végeredményt, valóságot, történelmi távlatokat, és azt a fene nagy demokráciát, melyet ez utóbbi „államförmedvény” magáról hirdet.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ennyi. 
   


MATEKOZZUNK, NEM ÁRT!



- most tudományt „égetünk” az agyunkba -
 
Olyan ez, mint mikor a betörő a te öngyújtóddal gyújt rá, amit a nénikédtől örököltél, és aminek nem csak eszmei, hanem ropogós valutában is kifejezhető értéke van, és közben össze-vissza beszél (mesél?) arról, hogy a múlt héten hány helyen járt, mint meghívottvendég
Időnként ezek a kis nózik nem figyelnek oda, és „alkotnak”. Badarságokról cikkeznek.
 
A történelem nem hazudik, ezt már egyik előző cikkemben is leszögeztük, és jól tettük. Vagyis ha elég ostobák vagyunk, egyfajta kellemesen terelgethető, agymosott birkák (ne tagadjuk)(jómagam sem tagadom, ne félj!), akkor hisszük, hogy a történelemben használt tudományok általában tévedhetetlenek.
Ilyen a „történelmi matematika” is.
 
Mindenki tisztában van ezekkel:
 
·         egyszer 1, az kettő,
·         kétszer 6, az tizenkettő,
·         12 meg 1, az tizenhárom,
·         2009-ből 1945, az bizony hatvannégy,
·         hatvannégyből 61, az három.
 
A felsorolt alaptézisek között nincsen probléma. Számok jönnek, számok mennek, senki sem tételezheti fel, hogy egyik vagy másik „tanárunk” megpróbált volna átverni bennünket; hiszen a tételek, a törvények, a matematikai alaptézisek megváltoztathatatlanok.
Na, barátom, gyere, és bebizonyítom, hogy tiszta matematika csak a gójoknál van, azok a sokat emlegetett „másmilyenek”, azok a „magasabb rendűek”, a „haverok” kicsit érdekesebben tudnak élni a tudomány eme kincsével!
 
 
Kezdjük a tűzzel! Bemelegítünk, ha-ha-ha.
A tűz fizikai jelenség, éghető anyag fény- és hőhatással járó oxidációja. Közvetlen hatása van, és ez bizony az égés, ami a szerves anyagokat (például az embert) visszafordíthatatlanfolyamattal elbomlasztja. A jobb megértés érdekében ismétlünk: visszafordíthatatlanfolyamattal.
A tűz általában az oxidációs folyamat kísérőjelensége. Önfenntartó folyamat. Az égés feltételei:
 
·         éghető anyag,
·         égést tápláló közeg és
·         gyulladási hőmérséklet.
 
Ennyi volt mára a fizikaóra, most jön vissza a számtan és természetesen a történelem!
Felteszem a kérdést, hogy mi az a hamvasztás, de azt hiszem, megválaszolnom felesleges, mert te minden bizonnyal tudod, miről kérdezgetek, úgyhogy ugrunk. A tűz a hamvasztás természetes velejárója (mekkora hülye mondat!), úgyhogy ha összeadod az egyet meg az egyet, rögtön látni fogod, hogy mire akarok kilyukadni.
A hamvasztás lényege, hogy minél kevesebb „cucc” maradjon a halottból. Annak idején, mikor nagyobb járványok, harcok, háborúk, ütközetek voltak, bizony rengeteg halottal kellett számolni a végén, és ezeket a halottakat közös (általában jeltelen) sírba temették, ami akkoriban talán kielégítő volt, de ugyanolyan kurva nagyon nehéz, mint amilyen manapság lenne. A félelem miatt „találták fel” az európai (modern?) hamvasztást, mert a (túl)élők tartottak tőle, hogy például a nagy járványok után a mérges ragályok még a föld alól is kinyúlnak, eljönnek értük, hiszen nem szüntették meg őket a holttestek elföldelésével, csak lejjebb ásták köbö két méterrel.
  
Odaát Indiában természetesen ekkor már évszázadok óta égették a halottakat (na, jó: csak a Buddha-felekezetűeket), és tudunk róla, hogy a gaz, hódító, leigázó, büszkén matekozó ókori civilizációk, mint a római vagy a görög is elégette a magasabb rendű polgárokat, hogy aztán egy urnának nevezett edénybe dobálják a hamvakat, és azoknak beszélhessenek álmatlan éjszakáik közepette az özvegyek.
Egyes történelmi „ténykönyvek” szerint 1878-ban a németországi Gothában aztán megtörtént az első halotthamvasztás, bár én inkább azt vágom a fejedhez, hogy ez marhaság, mert két évvel korábban, 1876. január 22-én az olaszországi Milánóban hajtották végre az első hamvasztást. Nos, kérlek szépen, van ez így, mikor a könyvek írják a tudóst, és nem fordítva!
Természetesen lehetnénk történelmileg megalapozottabbak, és bősz nyálfröcsögéssel, vad, vérben úszó szemekkel csapkodhatnánk olyan mondatokkal, hogy bizony tisztában vagyunk vele, hogy a hunok is égették a halottakat, meg az indoeurópaiak vezették be a hamvasztást, de nem tesszük, mert nem célunk ennyire hitelesnek lenni – nem ez a lényeg.
 
Nézzük meg, hogyan jut el a fizikailag látható és tapintható halott ahhoz a ponthoz, hogy szinte csak a szél fújja el!
Először is vegyünk egy átlagos, 70 kilós embert. Legyen férfi, mert ez a súly nőben már nem előnyös (bocs!). A srácot fektessük a tepsire (speciális hamvasztókoporsó), toljuk be a tűztérbe, és kezdjünk el szép lassan cigizni meg sakkozni, míg ő odabenn perzselődik a köbö900-1000 Celsius-fokon. Szerencsére szép, színes, modern és technikailag a lehető legprofesszionálisabb a mai világ, bármilyen hihetetlen, de tegnap még a ma volt a jövő, úgyhogy a szó átvittebb értelmében ma a jövő technológiáját használjuk, tehát nem kell sok idő ahhoz, hogy a 70 kilós testet teljesen hamuvá égessük.
Vagy tévedek?
 
Azt hiszem, tévedek. Még velem is előfordul.
Egy átlagos, 70 kilós férfi elégetéséhez legalább 90 percre van szükségünk. Ma. 2009-ben. A „jövőben”. Hmmm…
Matekozzunk kicsit!
Legyen sok halott, vizionáljunk egy hatalmas járványt, ahol a lassan kihaló emberiséget ezzel a modern eszközzel, a krematórium békés csendjével (és tüzes befogadókészségével) kell finoman szólva „megszellőztetni”, morbidabban szólva: szélnek ereszteni. A világraszóló járványok néha valóban veszélyesek, lehet több száz, ezer, tízezer, százezer halott is, és nincs idő temetésekre, papokra, sírásra-rívásra, koszorúkra, meg szent hülyeségekre; marad a gyors, igénytelen égetés.
 
Azt mondom, hívjuk a recesszió miatt otthon ücsörgő, általában pókhasú, szerfelett hozzáértő, kissé kopaszodó és fogazatban már-már hiányos (kőkorszaki) szakikat, és nagyobbítunk a kemencén, és a tűztérbe már rögtön nem egy, hanem tíz (mondom: 10) halottat tudunk egyszerre berakni. Mit szólsz?
Az idő, az a fránya intervallum mégsem változott. Jön a tűz, modernek vagyunk, a jövő technológiájával dolgozunk, de még így is 90 percig tart elégetni a tíz halottat. Gondoltad volna? Azaz 900 perc (több mint tizenöt óra) 100 halott elégetése.
Vagyis egy nap ezzel a modern krematóriumunkkal képesek vagyunk a járvány áldozataiból pontosan 160 darabot egyedet testet elégetni. Márpedig ha képesek vagyunk erre, akkor mi vagyunk a környéken a Janik.
Hogyne.
 
 
Jön egy visszaemlékezés. Csak a rend kedvéért: „A hamvasztóhelyiség közepéből egy magas kémény emelkedik ki. Körülötte 9 kemence épült, mindegyik 4 nyílással. Minden nyílásba 3 átlagos méretű holttestet lehet elhelyezni, amelyek másfél órán belül teljesen elégnek. A kemencék kapacitása eléri a napi 2000 holttestet”.
Ez itt az auschwitzi jegyzőkönyv negyedik része. Nem kommentálom, inkább matekozzunk!
Az ember, aki ezzel a vallomásával hozzánk szól, azt állítja, hogy:
 
·         9 kemence van,
·         4 nyílással,
·         3 halottat lehet belehelyezni,
·         ami pontosan 12 halott,
·         és az égetésre 90 perc kell.
 
Nem jön össze.
 
Ha 90 perc alatt 12 halottat égetek el, akkor 900 perc alatt 120 „légneműm” lesz, vagyis egy egész nap alatt 192 holttestet tudok elégetni. Nem tudom, hogyan csinálták a tábori velejéig romlott égetőemberek, de ha 2000 holttestet tudtak elégetni, akkor
 
·         ad egy: az idővel játszottak,
·         ad kettő: valaki hazudik,
·         ad három: a matematika lejárt tudomány.
 
Utóbbira szavazok. Nem azért, mert félnék a „megrovástól”, de nem tudok azonosulni vele, hogy valakik hazudtak volna, és az auschwitzi krematóriumokban nem voltak képesek azok a rossz, mi több: gonosz nácik elégetni naponta 2000 (kettőezer!) testet.
Mi több: embert.
Mi több: zsidót.
Ha viszont a matematika, amit eddig egyébként speciális tudománynak gondoltál, elkezd inogni, akkor valami baj van. Baj van a fejekben, a testekkel, a világgal, az egész világegyetemmel, és talán az sem biztos, hogy ha két kutya ugatja egymást, és az egyiknek nagyobb az arcszőrzete, mint a másiké, akkor matematikai alapú a végkövetkeztetés:mindig a pajeszos kutyának van igaza. Ez ostobaság.
 
De azt mondom, ne kapkodjuk el!
Nézzük meg, hátha annyira előrehaladott volt a tudomány, hogy a nácik képesek voltak játszani az idővel, befolyásolták a nap 24 óráját, méghozzá úgy, hogy egy nap látszatra 24 teljes órából állt, valójában azonban 250 órásra „tolták ki”, méghozzá éppen azért, hogy képesek legyenek elégetni naponta 2000 holttestet.
Olyan egyenlet következik, hogy még én sem fogom érteni a végére.
Direkt lassan írom le, hátha te is megérted, és veled együtt én is.
 
Ha a nácik képesek voltak a 24 órás napból egy matematikai tudomány segítségével (ha-ha-ha) 249,84 századnyi órát varázsolni, csak azért, hogy el tudják égetni a felgyülemlett holttesteket, akkor
 
·         a második világháború nem 1939-től 1945-ig tartott, hanem 1939-től 1992-ig,
·         nem csoda, hogy a reggel az ukrán paraszttól ellopott sajt meg vaj délre már megromlott a szovjet hősök tarisznyájában,
·         az igazság (botorság?) kerekei lassan őrölnek,
·         le a kalappal Hitler előtt, amiért közel 50 éven át tartotta magát a világ elnyomásával szemben!
 
Jó, jó: ez így talán rendben is volna, legyinthetnénk mindketten, de hiába is próbálnánk átverni saját magunkat, tudjuk, hogy az idővel senki sem képes játszani! Nincsenek 249,84 órás napok, nincsenek matematikai képtelenségek!
Ha viszont a matematikáról nem feltételezzük, hogy lejárt tudomány, és azt sem hisszük el, hogy a csúnya, rossz, gonosz náci tudósok rájöttek, hogyan lehetne észrevétlenül meghosszabbítani a napokat, akkor marad a harmadik lehetőség.
 
Bocs. De…
Valaki hazudik.
 
Ha 1940 és 1945 között nem voltak képesek naponta 192 holttestnél többet elégetni, akkor oda a mítosznak! Ezt senki sem akarja (tedd a szívedre a kezed: akarod-e?), vagyis keresnünk kell egy mindenkinek megfelelő megoldást.
Szerencsére a matematikát itt is segítségül hívhatjuk.
  
Bevezetőmben már említettem, hogy a „történelmi matematika” általában tévedhetetlen, még akkor is, ha egyesek szeretnék megváltoztatni a múltat, akár ennek a csodálatos tudományágnak a segedelmével.
Mit mondjunk? Szánalmasak.
Jelentsük ki bátran, hogy a napi 2000 ember elégetéséhez pontosan nem a jegyzőkönyvben foglalt 9, hanem sokkal több, mondjuk, 90 kemence szükségeltetik, és a nem 4, hanem 40 nyílásba most is egyszerre 3 testet képesek bepakolni a gonosz bácsik, vagyis most másfél óra alatt nem 12, hanem 120 holttest fog elégni, ami naponta 1920 holttest – ami már megközelíti a rögzített adatokat.
Na, ez a matematika!
 
Pfúúú… most töröljük meg a homlokunkat, és veregessük meg a saját vállunkat, mert úgy tűnik (mindenki legnagyobb örömére)(vagyis majdnem mindenki örömére) megoldottuk a problémát, és nem kell hazugságon kapnunk egyetlen egy szemtanút sem! Nem volt könnyű.
 
Erre miféle gondolatok keringenek a fejemben?
Egyetlen 70 kilós ember elégetését követően azért marad abban a két-három liternyihamuban pár csontdarab is, melyet még porrá kell zúzni, mielőtt azt mondhatnánk, hogy végeztünk a ránk bízott akcióval.
Nézzük ezt Hans szemszögéből, aki félszemű nőgyógyász és kazánkovács odaát a krematórium (égetőkemence) friss hőszobája mellett. Azt állítom, hogy Hans nem ostoba, így tisztában van vele, hogy ha velem ért egyet, és képest naponta 1920 egyént elégetni, akkor egészen pontosan (kettő literrel számolva) estére rendelkezésére áll 3840 liter (vagy inkább kiló) por, amelyben rendesen elvegyülnek a fehérre égetett, keményebb csontdarabok.
A csontokat porrá kell zúzni.
Ez fizikai feladat.
Nos, képzeljük el Hans három csöppnyi gyermekét, akiknek az a feladatuk, hogy a falak mögött, ahol senki sem látja őket, egy-egy ötkilós kalapáccsal szarakodjanak ütögessenek, amíg csak világ a világ! Látod magad előtt a kis Helmut, a kis Karl-Heinz, és a kis Gorrfried arcát, amint napestig ütik-verik a csontokat, hogy kisebbek és kisebbek (és még kisebbek) legyenek, vagyis teljesen megsemmisítik a bizonyítékokat, hiszen manapság semmiféle bizonyíték nincsen a kezünkben, nem vagyunk képesek (a bölcs, okos, éleslátó szemtanúk elmondásain kívül) bizonyítani, hogy a rossz, gonosz Hans valóban égetett el emberi testeket, méghozzá naponta 1920 darabot?
 
Őrület!
Azt állítom, hogy a kis Helmut, Karl-Heinz és Gottfried köbö két-három napig bírták ezt a minden bizonnyal erős, megkülönböztethetetlen vasfegyelemmel kierőszakolt munkát, aztán serényen felálltak a kalapács meg az üllő mellől, és azt mondták, nekik semmi szükségük beígért élettérre, meg harmadik birodalomra, meg faji megkülönböztetésre, és különben is: túl nagy errefelé a füst, úgyhogy világgá mentek, mint a három mesebeli királyfi, vagy éppen a brémai kubikusok.
 
Napi 3840 kilónyi hamu egy éven át pontosan 1401600 (egymillió négyszázegyezer hatszáz) kiló hamu, vagyis 14 ezer mázsa, azaz 1401 tonna.
Auschwitz éveken át ontotta magából a port és hamut. Legyünk „rendesek”, és mondjuk azt, hogy nem 5 éven át, csak 3 évig égették a halottakat. Az bizony 4203 tonna hamu és csonttörmelék keveréke. Nem kevés. Az összehasonlítás miatt:
 
·         egy trolibusz 13 tonna,
·         egy vonatmozdony 50 tonna,
·         egy repülőgép 180 tonna.
 
Hol van ez a hamu és csont keverék? Hol van? A közeli lápban, ahogy a „történészek” mesélik? A föld alatt, ahol (bár modern műszereink vannak) nem lehet megtalálni? Hová rejtette el Hans a haverokkal ezt az irdatlan mennyiségű bizonyítékot?
Hogy is szólnak a mesék? Bizonyíték nélkül nincsen bűntény.
Szemtanúk elmondása alapján nem ítélhető el senki sem. Ahhoz kézzel fogható bizonyíték kell.
 
Csak azért, hogy tájékozott legyél: az emberiség, a történelem a holokauszt kivételével egyetlen egy történelmi eseménynél sem elégszik meg pusztán csak a sokszor éleslátó, jól emlékező, „biztosan ott volt”-szerű szemtanúk beszámolóival, mindenhol kézzel fogható, fizikai bizonyítékot keres, de a holokauszt esetében erre nekünk semmi szükségünk, hiszen ott vannak a gázkamrák, a bedobónyílások, az egész tűrhetetlen „rejtély”, melyet el kell fogadnunk.
Elfogadod?
 
A Budapesti Temetkezési Intézet pár héttel ezelőtt bemutatta csömöri hamvasztóüzemét, ahol két régebbi, illetve két újabb, immáron számítógép-vezérlésű krematóriumban akár 32 holttestet is el tudnak égetni egy-egy 12 órás műszakban, azaz, ha egy teljes napon át égetnének, akkor az bizony 64 holttest lenne.
A főbb szavak: számítógép-vezérlésű, illetve: 12 órás műszak.
Egy ember után (milyen érdekes a matematika, hiszen a ’40-es évek óta ez a szám nem változott!) 2 kilogrammnyi hamu marad.
 
Még egy kis apróság.
Tudom, már írtam róla régebben, hogy valami számtechnikai probléma kezd el kialakulni a sok-sok túlélő körül, de azért hadd említsem meg, hogy tisztábban lássunk: az utolsó ember, aki élve, szemtanúként elhagyhatta a felszabadított utolsó tábort, immáron minimum 64 éves lenne, ha szerencsétlenségére pont a kapuban születik, és első felsírása közben, mialatt az orvos a fenekét paskolgatja, még láthatja a szögesdrótokat, a kutyákat, a barakkokat, a kéményeket, és talán át is érezheti a nyomasztó, kötelező munkaszaggalmegtöltött légkört.
A táborlakók, ha fiatalok voltak, akkor 70 év közelében lehetnek.
Ha kamaszok voltak, akkor most 75-80 évesek.
Ha huszonévesen kerültek be oda, akkor 85-90 évesek.
Ha már bőven megvoltak 30 évesek, akkor ma 95-100 évesek.
 
Élő szemtanúk. Akiknek hinnünk kell.
Megbocsátok nekik. Nem égtek el. Pedig nagyok voltak azok a lángok, és messzire nyúltak.
 
(Ha már matematika: ez a századik bejegyzésem a blogon.)
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése