Klíringtől a holokausztig - gondolatok az aktuális világgazdasági válságról

• Tanulmányok

|

I. rész. (2009 augusztusa)

Kezdjük először is néhány mítosz lerombolásával. Amit most átélünk, az nem világválság!

Válság ugyanis elsősorban az USA-ban, továbbá annak hegemóniája alatt álló országokban van, ez pedig a világ lakosságának csupán kb. 30 %-át teszi ki. Az csak természetes, hogy a média mindent elkövet, hogy elhitesse az emberekkel, hogy amit mi a bőrünkön tapasztalunk, az máshol is, az egész világon épp ilyen rossz, azaz ne is kacsintgassunk olyan irányba, hogy bezzeg azoknál nincs válság, bezzeg nálunk is lehetne jobb a helyzet.

Nincs súlyos válság az arab országokban, az ázsiai országokban és Oroszországban. Amennyiben itt is jelentkeznek a válság tünetei, az csak annak a következménye, hogy ezek az országok nem tudják magukat kivonni az amerikai indíttatású mesterséges válságelőidéző döntések hatása alól. Pl. olajárak csökkennek a manipuláció következtében, és ez súlyosan érinti Oroszországot. Afrikát most nem elemezzük. Természetesen igen súlyos a helyzet a fekete kontinensen, de ez nem új keletű, és ennek egészen más okai vannak.

Másik megállapításunk: Minél több a zsidó egy országban, és minél inkább elégedettebb az USA illetve az ottani zsidó szervezetek az illető országgal, annál mélyebb abban az országban a válság.

Például Magyarország rendre jó osztályzatokat kap ezektől a kéretlen vizsgáztatóktól, viszonylag magas a zsidóság aránya az országban, és talán itt a legsúlyosabb a válság Európában. Lengyelországban és Németországban arányaiban jóval kevesebb zsidó él, nem véletlenül tartozik Lengyelország a volt kommunista országok éllovasai, Németország pedig az európai éllovasok közé.

Ugyancsak arányban van a válság mértéke egy közösség, nemzet érdekérvényesítő képességének erősségével. Ha a nemzet, a közösség számára magától értetődő a közösség érdekeinek védelme, akkor a válság az adott országban csak mérsékelt hatású. Katasztrofális lehet viszont, ha egy ország elitjét idegen fajú személyek alkotják. Ezért sokkal jobb a helyzet Szlovákiában, Romániában mint nálunk, Csehországról, Szlovéniáról, Horvátországról, Lengyelországról nem is beszélve. Ezekben az országokban a nemzeti többséghez tartozó emberekből áll az elit, nálunk pedig javarészt zsidókból.

A mongoloid népek lakta országokban gyakorlatilag nincsenek zsidók, illetve ha vannak is, a dolgok természetéből adódóan ott egy zsidó sohasem tudja kiadni magát mongolnak vagy japánnak, így jóval kisebb esélye lesz a gazdaságpolitika befolyásolására. Csak egy példa, milyen sokat jelent, hogy zsidók, vagy a nemzetállamot alkotó nép kezében van a nemzeti bank:

1995-ben Tajvannak 100 milliárd USD valutatartaléka volt, ez évente növekedett, Magyarországnak (miután elnökhelyettese évtizedeken keresztül a ma izraeli állampolgárságú Fekete János volt - aki már megtért atyjához, a Sátánhoz - szerk.) pedig 20 milliárd USD adóssága, itt pedig ez növekszik évről-évre.

Ma Tajvan a világ egyik legnagyobb valutatartalékkal rendelkező, Magyarország pedig a világ egyik legeladósodottabb országa. Ugyancsak nem sújtotta olyan súlyosan a válság az iszlám országokat, mint a keresztény kultúrkör országait.

Talán felesleges megemlíteni, mert úgyis mindenki tisztában van vele: Másképp érzi bőrén a válságot egy 60 ezer Ft-ból tengődő magyar, mint egy 1500 Euróból vígan megélő nyugat-európai.

I. Történelmi áttekintés

A válság megértéséhez nem kerülhetjük el, hogy az USA-ból néhány történelmi tényt felidézzünk:

Az amerikai függetlenségi háború 1775-ben kezdődött. A 13 gyarmat ekkor nyilvánította ki függetlenségét Angliától. Az elszakadás fő oka az volt, hogy Anglia súlyos adókat vetett ki a gyarmatokra, rákényszerítette a telepeseket, hogy pénzt kölcsönözzenek az angol bankoktól, megtiltotta nekik, hogy saját pénzt használjanak.

A háború 8 év múlva a párizsi békeszerződéssel, az USA függetlenségének elismerésével ért véget.

De harca a pénzkibocsátás jogáért csak most kezdődött.

Milyen lehetőségek között választhat egy ország, ha pénzt akar kibocsátani?

Az egyik lehetőség, hogy egy állami tulajdonú központi jegybankot hoz létre, amelynek monopóliuma van a pénz kibocsátására. Mivel ez a lehetőség a természetes, magától értetődő, erre nem vesztegetünk szót.

A másik, hogy az állam ezt a jogot egy magánbanknak adja át, amelytől a pénzt hitelre veheti föl és utána kamatot fizet. Az ilyen magánbanknak kétféle hatalom van a kezében: A kamatláb ellenőrzése, valamint a forgalomban lévő pénz mennyiségének, vagyis ezzel az infláció szabályozása. A forgalomban lévő pénz mennyiségének csökkentésével vagy növelésével beállítja annak értékét is. Fontos megértenünk, hogy hosszú távon ez a rendszer csak egyetlen dolgot produkál: adósságot. Könnyen megérthető, hogy miért. Minden kibocsátott pénzt kamat terhel. A kamat kifizetéséhez újabb pénzekre van szükség, ez pedig még több adósságot gerjeszt. Ez pedig szolgaságba dönti a kormányt és ezáltal a lakosságot, amelyből lehetetlen kievickélni. Természetesen a rendszer saját határok között csak ideig-óráig működhet. Ha hosszabb ideig akar létezni, akkor folyamatos expanzióra, háborúra kényszerül. Hogy miért lételeme a háború és az expanzió a rendszernek?

Nos, ha az USA saját határain belül maradt volna, akkor igen hamar, évtizedek alatt kibukott volna a rendszer rákfenéje. Az adósság folyamatosan, és egyre erősebb mértékben növekedett volna. Hódító háborúk hadisarcot eredményeznek, a győztes USA rákényszerítheti a legyőzöttet saját pénzének használatára, és ha a hatalmi elit elég ügyes, azt is elérheti, hogy a nemzetközi kereskedelemnek egy jó nagy része az általa kiadott valutában történjen. Azaz a nemzetközi kereskedelemben résztvevő feleknek először is dollárra van szüksége, ehhez pedig csak úgy jut hozzá, hogy vagy árut, terméket szállít az USA-ba, amiért színes papírfecniket (dollárt) kap, azaz a dollár mögé reális fedezetet, saját munkájának eredményét, terméket ad, vagy hitelt vesz fel, amit vagy úgy tud törleszteni, hogy ugyancsak árut szállít az USA-ba, vagy úgy, hogy hozzájárul ahhoz, hogy dollárral rendelkező cégek, személyek termelőeszközöket vásároljanak a saját országában.

De nézzük tovább az USA történetét.

A független USA első évtizedeire, gyakorlatilag az egész XIX. századra jellemző volt a felszín alatti, de késhegyig menő éles küzdelem a pénzkibocsátás jogáért. George Washington, az USA első elnöke a kamatmentes kormánypénz kibocsátása mellett tette le a voksot.

Abraham Lincoln pedig a bankoktól független dollárt, a Greenback-et adta ki, hogy a polgárháborút (1861–1865) finanszírozni tudja. Lincoln azt tervezte, hogy a számára győzelemmel végződő polgárháború után is megtartja a független kormánypénzt, a Greenback-et. Magától értetődik, hogy a nagy bankok nem lelkesedtek az ötlettől. Vannak feltételezések, melyek szerint Lincolnt emiatt gyilkolták meg. Tény mindenesetre, hogy utódja visszatért a magánbankok általi pénzkibocsátáshoz.

A XX. század elejére az USA már létrehozott és feladott néhány központi bank rendszert, melyet gátlástalan banki érdekeltségek találtak ki. A banki világ vezetői a Rockefellerek, a Morgan család, a Warburgok és a Rothschildok voltak. És az 1900-as évek elején újra próbálkoztak. De tudták, hogy a kormány és a közvélemény tisztában van a dolgokkal, ezért egy incidenst kellett kitalálniuk ahhoz, hogy befolyásolják őket.

1907-ben J.P. Morgan, a kor egyik legnagyobb pénzügyi manipulátora híresztelni kezdte, hogy New York legnagyobb bankja a csőd szélén áll. Tudta, hogy ez tömeghisztériához vezet, mely más bankokat is érinteni fog. Bejött neki. Az emberek azonnal tömegével vették ki pénzüket, erre a bank úgy reagált, hogy visszahívta a kintlévőségeit, kölcsöneit. A hitelfelvevők eladták házaikat, ennek következtében tönkrementek.

Nelson Aldrich szenátor vezetésével kongresszusi vizsgálat kezdődött. Ő közel állt a banki érdekeltségekhez, később házasság útján a Rockefeller család tagjává vált. Az általa vezetett bizottság egy központi (jegy)bank létrehozását javasolta, így nem történhet meg újra az 1907-eshez hasonló pánik. Ez volt a szikra, melyre szükségük volt a nemzetközi bankoknak.

1910-ben a Jekyll szigeteken, mely a J.P. Morgan birtokában volt, megalkották a "központi bank törvény"-t. Bankárok írták tehát, nem törvényalkotók. Egy titkos találkozón, a résztvevők neveinek titkolásával. Ezt követően átadták Aldrich szenátornak a művet, hogy nyomja át a kongresszuson.

1913-ban, a bankárok komoly szponzorálását követően Woodrow Wilson, az elnökválasztási kampánya során a bankárokat már biztosította a törvény aláírásáról. Két nappal karácsony előtt, amikor a legtöbb képviselő a családjával töltötte már az ünnepeket, törvénybe iktatták a magántulajdonban lévő központi bank létrehozását. Egy évvel később Woodrow Wilson megbánóan ezt írta: "Nemzetünk a hitelek rendszerének irányítása alá került, mely magánkézben összpontosul. A nemzet növekedése és minden tevékenységünk néhány ember kezébe került, akik saját érdekükből kifolyólag ellenőrzik és rombolják a gazdasági szabadságot.

Az egyik legkiszolgáltatottabb, legteljesebben irányított és dominált nemzet lettünk a világon, olyan amely többé nem a szabad véleményen, többségi választói akaraton alapul, hanem domináns emberek egy kis csoportjának kezében van.” Louis McFadden kongresszusi képviselő szintén kimondta az igazságot: "Egy világbank-rendszert hoztunk itt létre. Egy nemzetközi bankárok által kontrollált szuperállamot, a FED-et, amely a világuralomra törekszik és amely leigázza a kormányt. Az emberek azt mondják, hogy a FED a gazdasági stabilizációt szolgálja, az infláció és a gazdasági krízisek ideje már a múlté. Ahogy a történelem bizonyítja, ez messze nem igaz. Az igazság az, hogy a nemzetközi bankoknak most már kezükben a gépezet személyes ambícióik megvalósítására. ’Él, él, életre kelt!!!’ (Frankenstein)”

1914 és 1919 között a FED csaknem 100 százalékkal növelte a forgalomban lévő pénz mennyiségét. 1920-ban pedig megkezdte a pénz visszahívását. Így visszahívták a kölcsönöket is, és mint 1907-ben újra bankok csődöltek be. 5400 konkurens bank ment tönkre, tovább összpontosítva a hatalmat a FED monopol urai kezében. A bűntény miatt Lindberg képviselő 1921-ben ezt mondta: "A központi bank törvény segítségével a pánikot tudományosan hozták létre. Ez volt az első ilyen pánik és matematikai pontossággal működött."

Az 1920-as pánik azonban csak az előjáték volt. 1920 és 1929 között a FED újabb 62 százalékkal növelte a pénzkibocsájtást, így ösztönözve a hitelek felvételét. A tőzsdén pedig létrejött egy új fajta kölcsön a "határkölcsön". Lényege, hogy 10 százalék befizetéssel meg lehetett venni a részvényt, tehát 100 dollár letéttel ezer dolláros részvényt lehetett vásárolni, a maradék 90 százalékot a bróker (illetve a bank) adta. A 20-as években ez nagyon népszerű volt, úgy tűnt, hogy mindenki csak nyer a tőzsdén. A kölcsönnel annyi volt csak a baj, hogy bármikor visszahívható volt és 24 órán belül ki kellett fizetni.

Az 1929-es évet megelőző hónapokban Rockefeller, Barock és más bennfentesek szép csendben kivonultak a tőzsdéről és 1929. október 24-én a kölcsönöket tömegével kezdték visszahívni. Ez komoly eladási hullámot eredményezett, több, mint 16 ezer bank ment csődbe, a konkurencia centekért vásárolt fel más bankokat és vállalatokat. Ez volt az amerikai történelem legnagyobb rablása. De ezzel nem volt vége, a FED a legnagyobb gazdasági válságba taszította az országot.

McFadden képviselő, a banki kartellek egyik ellenzője vizsgálatokat kezdeményezett. Szerinte a válság: "Körültekintően megtervezett esemény volt. Nemzetközi bankárok a kétségbeesés légkörét igyekeztek megteremteni, így uralkodni tudtak rajtunk." Nem meglepő, hogy 1936-ban két sikertelen merényletet követően egy banki összejövetelen McFaddent megmérgezték.

Ezután a FED vezetői úgy döntöttek, hogy az arany standard rendszerét is megszűntetik. Ehhez ki kellett vonniuk a forgalomban lévő aranyat. A világválság leküzdésének egyik lépéseként jött tehát az 1933-as elnöki rendelet. Minden amerikai polgárnak 10 éves börtön terhe mellett be kellett szolgáltatnia aranyait, kifosztva a megmaradt vagyonukból az embereket. Ha megnézünk egy egydolláros bankjegyet 1933 előttről, rá van írva, hogy beváltható aranyra. A mai bankjegyre viszont az van írva, hogy jogi tender, vagyis nincs mögötte semmi, egy értéktelen papír. Ami a pénznek értéket ad, az az, hogy mennyi van belőle forgalomban, és hogy mennyi termék (munkával előállított fedezet) van mögötte. Tehát a mennyiség szabályozása feletti kontroll egyben az érték feletti kontrollt is jelenti. Vagyis hatalmat ad az egész nemzetgazdaságok térdre kényszerítésére. "Add nekem egy ország pénzforgalma feletti uralmat és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeket." - Rothschild

Fontos megértenünk valamit. A FED egy magánvállalat. Saját döntéseket hoz és a kormánynak nincs beleszólása. Egy magánbank, amely a pénzt kamatostól adja a kormánynak. Egy olyan rendszer ez, amitől éppen meg akart szabadulni az ország a függetlenségi háború során.

Láttuk, hogy a dollár csak úgy életképes (ideig-óráig), ha a folyamatosan és törvényszerűen keletkező deficitet valaki kiegyenlíti. Ezt megteheti az amerikai gazdaság, amely 100 dollár ráfordításból előállít 110 dollár értéket. De hozzájárulhat a deficit elfedéséhez a külföld is, ha az USA hadisarcot vet ki az általa legyőzött országokra. Ez azt jelenti, hogy az USA bankrendszeréből adódóan folyamatosan expanzióra kényszerül, lételeme az idegen országok meghódítása, hadisarc kivetése, enélkül összeomlana. Nézzük tehát, látjuk-e ennek a politikának a nyomait az USA történetében.

1, 1898-ban felrobbant a Maine, egy amerikai hadihajó Havanna kikötőjében. Amerika azonnal Spanyolországot vádolta a hajó megtorpedózásával. Két hónappal később az USA hadat üzent Spanyolországnak. A háborúban az USA a Fülöp-szigeteket, Kubát, Guamot és Puerto Rico-t rabolta el Spanyolországtól.

2, Az USA számára az ürügyet az I. Világháborúba történő belépésre a Lusitania utasszállító hajó németek általi elsüllyesztése adta. A hajót, amely hadihajóként is regisztrálva volt és hadifelszerelést szállított, szándékosan küldték háborús vizekre. A németek az angol blokádra válaszul hozták létre saját tengeralattjáró blokádjukat, ennek esett áldozatul a Lusitania. Az alapvetően háborúellenes közvélemény ezután egy csapásra megváltozott, így Amerikának sima útja volt a belépéshez. A háború Amerikának 30 milliárd dollárjába került, ezt a FED finanszírozta a semmiből előállított papírfecnik kinyomtatásával.

A háború után a győztesek költségeiket a vesztesek által fizetendő jóvátételekből próbálták kiegyenlíteni. Ez vezetett Németország példátlan elnyomorodásához, amiből egyenes út vezetett a nemzetiszocializmushoz.

3, A II. Világháborúba az USA az elsőhöz hasonlóan lépett be. Amikor a harcoló felek már egymást kivéreztették, akkor jött friss erőivel, viszonylag alacsony költségekkel és veszteséggel. A közvetlen belépést megelőzően már finanszírozta szövetségeseinek hadviselését, amiből szintén nyereségre tett szert. Az ürügyet a belépésre egy egészen hasonló ok szolgáltatta. Tengeri blokáddal, embargóval elvágták Japánt vas- és olajforrásaitól, 1941 novemberében egy elfogadhatatlan jegyzéket küldtek Japánnak. Ezt követte a japán tengeri csapás a Pearl Harborban tartózkodó amerikai flottára. A japánok szándékairól, a flotta felvonulásáról jó előre tudott az amerikai vezetés, mindent elkövettek azért, hogy „a flottát váratlanul érje a támadás”. Ezután Amerikának már sima útja volt a belépéshez.

4, Jó húsz évvel később hasonló módon lépett az USA újabb háborúba. 1964. augusztus 4-én hírügynökségek jelentették, hogy észak-vietnámi támadás ért a Tonkin öbölben egy amerikai hadihajót. A valóságban ez a támadás sohasem történt meg. Mindenesetre ez szolgáltatta az ürügyet az USA újabb háborújához. Az előzőekkel ellentétben azonban ezt az USA-nak nem szabadott megnyernie, arra törekedtek csak, hogy jó sokáig tartson, sok hitelt kelljen a FED-től a finanszírozáshoz felvenni.

5, 1990-ben az első iraki háborút az előzte meg, hogy April Glaspie, az USA iraki nagykövete biztosította Szaddam Husszeint, hogy nincs kifogása katonai műveletek ellen Kuvaitban. Szaddam bevette a csalétket, megtámadta Kuvaitot. A következmények ismertek. Talán egyedül az érthetetlen, miért hagyták életben az amerikaiak az első Öböl-háború után Szaddamot és rendszerét. Nos, ennek egyszerű a magyarázata. Az amerikaiak akkor még bíztak abban, hogy Szaddammal sikerül egy olyan megállapodásra jutniuk, mint a korrupt szaúd-arábiai, kuvaiti, pakisztáni rezsimekkel. Miután ebben csalódniuk kellett, találták ki az amerikaiak a vegyi, atom- és biológiai fegyverekkel fegyverkező és a nemzetközi terrorizmust támogató Irak meséjét, ami végülis a II. Öböl-háborúhoz vezetett. Irak, amely a kőolaj világtermelés 10 %-át adta, nem létezik többé független államként.

6, Az egész világ „úgy tudja”, hogy az USA azért támadta meg Afganisztánt, mert Oszama Bin Laden a tálibok támogatásával onnan szervezte és irányította a 2001. szeptember 11-i USA elleni terrortámadásokat. Ma értelmes, gondolkodó ember számára már nem kétséges, hogy 9/11 egy insiderjob, egy amerikai titkosszolgálati összeesküvés műve volt. Következménye: Áldozatok milliói, mérhetetlen szenvedés Afganisztán népeinek, a földgáztermelés az USA ellenőrzése alá került, az ópiumtermelés (amely a tálibok alatt gyakorlatilag megszűnt) újra fellendült, természetesen szintén az USA szolgálatában. A legfontosabb következmény azonban, hogy az amerikai katonai gépezet immár közvetlenül fenyegeti Iránt, Kínát és Oroszországot.

II. Aktuális helyzet

Így érkezünk el a máig. Amerika dolláréhsége az exponenciálisan megnövekedett kamatterhek miatt szintén exponenciálisan növekedett, és ezt a növekedést pillanatnyilag sem a termelékenység növekedése, sem egy újabb háború nem tudta ellensúlyozni. Törvényszerű volt, hogy valami történni fog a pénzpiacokon. Amerika erre néhány éve készült. Évek óta árasztja el a világot értéktelen részvénypapírokkal. Ennek különböző technikái voltak. Létrehozták pl. az ún. „Asset backed security (ABS)”fogalmát. Ez szó szerint azt jelentené, hogy eszköz alapú biztosíték, helyesebb volna a semmi alapú biztosíték megnevezés.

A fedezet nélküli hitelekből képzett értékpapírt nevezték így. Ezek fő felvevői a gazdagabb Nyugat-Európai országok voltak, de a gépezet elérte például nálunk is, hogy kötelező legyen az „Önkéntes Nyugdíjpénztár”. Először rábeszéléssel, majd miután ez hatástalan maradt, mert a magyar emberre nem jellemző, hogy sok megtakarított pénze van, hatalmi szóval. A magyar munkavállalónak havonta kötelező fizetésének 8 %-át a magánnyugdíj-pénztáraknak átutalni. A nyugdíjpénztárak az APEH segítségével jutnak pénzünkhöz. Tőlünk levonja az APEH, és odaadja a nyugdíjpénztáraknak. Ezek mind külföldi érdekeltségűek. A tőlünk elvett pénzt pedig befektetik. Például amerikai ingatlan-alapú részvényekbe. Ami olyan biztos befektetés, mint ha a forgószélben szétszórnánk. Az internetet bejárta az amerikai bádogviskó fényképe, amely fedezetül szolgált több százezer dollár hitelhez. Ilyen fedezete van az ABS részvénypapíroknak. Ha lenne egy nemzeti tulajdonú magánnyugdíjpénztár, akkor biztos nem volna kötelező a tagság, sőt, betiltanák. Az ABS forgalmát világszerte 550 milliárd dollárra becsülték 2008 végén.

A másik bevett módszer: Magyarországon (még) nem ismert, Németországban és Ausztriában mindennapos gyakorlat egy település közművagyonának eladása amerikai kézbe majd annak visszalízingelése. Az első pillanatra tetszetősnek tűnő konstrukció hosszú távon csak egyet eredményez: függőséget, kiszolgáltatottságot. Nálunk a társadalmi érdekvédelmi képesség alacsony szintje miatt nem ügyelnek ilyen apró finomságokra, egyből viszik az egész közműcéget, a víz-, áram- és gázszolgáltatást, magyarul pénznyomógépeket.

2007-re a bennfentesek számára nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami robbanás lesz. 2008 nyarára több ingatlanhitelező bank fizetésképtelenné vált. 2008 őszére több nagy tőzsdei céget is elért a fizetésképtelenség. Az ezt követő zavarodást kihasználva döntött az amerikai kormány hihetetlen méretű, 8000 milliárd dolláros átcsoportosításáról magáncégekhez. Hogy hova, milyen feltételekkel, miért, és mennyi pénz megy, néhány ember szubjektív döntésén alapszik, amelyeket az amerikai közvélemény nem tud ellenőrizni. Talán felesleges emlékeztetni, hogy az USA kormányának nincs pénze, csak adóssága, amely exponenciálisan növekszik, így ez a pénz is a FED-től jön, természetesen hitelre.

Ha a világtörténelem összes bankrablásaiban elrabolt összegeket összeadnánk, talán néhány száz millió dollárra jutnánk, azaz, a 2008 őszén az adófizetőktől eltulajdonított 8000 milliárd dollár 5 ezrelékére. Az amerikai példát kihasználva az európai bankok is hasonló pénzátcsoportosításokba kezdtek. Összeurópai szinten ezek mértéke vetekszik az amerikai 8000 milliárd dollárral. Az indoklás Európában ugyanolyan hamis, mint Amerikában. Azért kell támogatnunk a bankokat, mert ellenkező esetben gazdasági katasztrófa következne be?? Hogyne! Ha eltűnne egy-két felelőtlen magánbank, senki észre nem venné, maradnának a kevésbé tolvajok. Azaz nemhogy nem következne be katasztrófa, hanem sokkal egészségesebb lenne a fejlődés. Az adófizetők pénze az adófizetőknél maradna, nem pedig néhány tolvaj zsebébe vándorolna. Adófizetőt írunk, mert az állam csak az adófizető pénzével gazdálkodik; vagy takarékosan vagy pazarlóan.

Tekintsünk most át néhány eladósodottságot jellemző mutatót

Magyarország államadóssága 17.500 milliárd Ft volt 2008 végén (1,75 millió Ft fejenként). Egy főre havonta 25.000,- Ft kamatfizetés jut olyan adósságokért, amelyet senki meg nem szavazott, senki jóvá nem hagyott Az eladósodottság évek óta napi 3 milliárd Ft-tal növekszik (vagy ha úgy jobban tetszik: percenként 2 millió Ft-tal.) Ez van ott minden Aldi, Lidl, Tesco, Metro, Cora, Auchan, Praktiker, Baumax és egyéb külföldi tulajdonú üzlet mögött, amelyeknek eszük ágában sincs, hogy hazai termékeket keressenek árukészletükbe, sőt, inkább ellenérdekeltek, ezért nincs sok százezer magyarnak munkahelye. Ezért gurulnak utcáinkon Mercedes és Volvo autóbuszok, miközben megszűnt a világhírű magyar autóbuszgyártás, ami szintén tízezrekkel növelte az utcára került emberek számát. És ez van az ingatlanadó mögött, dögölj meg magyar, tűnj el a világból, kell az utolsó négyzetméter is, amit ebből az országból még a magadénak mondasz.

Németország államadóssága 1.623 milliárd Euro (19.744 Euro = 5, 6 millió Ft fejenként)

Az USA államadóssága 11.000 milliárd dollár, fejenként 36.000 dollár = 7 millió Ft.

Bár ennek a két országnak az eladósodottsága jóval magasabbnak tűnik, vegyük figyelembe, hogy havi 25 ezer Ft-ot sokkal könnyebb kifizetni havi 600 ezer Ft fizetésből, mint havi 100-200 ezerből (vagy 40 ezer segélyből, nyugdíjból).

A legeladósodottabb országok között találjuk meg a fejlett Nyugat-Európai országokat, a volt Kelet-Európai államokat, valamint Latin-Amerika országait.

Kína valutatartaléka jelenleg 1.500 milliárd dollár, Japáné 900 milliárd. (A japán helyzet egy kicsit részletesebb magyarázatra szorul. Japánnak tartalékai mellett óriási az adósságállománya is. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a II. Világháború után tönkrevert Japánnak sikerült egy modus vivendit kialakítani az USA-val. Ennek lényege: Japán fejlődhet, kiaknázhatja népének tehetségét, ügyességét, de az alapkérdésekben nem kérdőjelezheti meg az USA hegemóniát, tehát sohasem lehet annyira független, mint pl. Malajzia.) A nagy dollártartalékokkal rendelkező országok közé tartozik Tajvan (egy főre számítva talán a legmagasabb a világon), Oroszország, általában a távol-keleti országok, az iszlám országok. Egy szóval: az amerikai hegemónia alá tartozni egyet jelent az eladósodottsággal, ezen kívül pedig van esély ennek elkerülésére, sőt tartalék fölhalmozására. Ha valaki – látva azt, hogy a legfejlettebb országok a leginkább eladósodottak – ebből azt a következtetést vonná le, hogy a gazdaság fejlődésével törvényszerűen együtt jár az eladósodás, akkor emlékeztetjük az illetőt Németország fejlődésére a II. Világháború után: Németország a vesztett háború után a hatvanas évek elejéig 7 milliárd márka tartalékot halmozott fel (Adenauer-Erhard korszak), ez a hatvanas években olvadt semmivé, majd ezt követően kezdődött a gigantikus eladósodás.

Összegzésképp megállapíthatjuk, hogy az eladósodottság nemzetközi vizsgálata ugyanazt a képet mutatja, mint a jelenlegi válságé (lásd a bevezető sorokat): A legjobban az amerikai hegemónia alá tartozó országok vannak eladósodva, a legkevésbé a távol-keleti, illetve iszlám országok. És ha feltesszük a kérdést, mi a közös ezekben az országokban, akkor azt kell, hogy mondjuk, ezek az országok a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartoznak. A keresztény kultúrkörhöz tartozik ugyanis Oroszország is, de nem a nyugati kereszténységhez, hanem a bizáncihoz.

III. Következtetések, megoldási lehetőségek

Mára igen sokan eljutottak a felismerésre, hogy mindez nem egy spontán folyamat a világban, hanem egy háttérből működő hatalom alakítja így az eseményeket. Ezeknek az erőknek különböző elnevezései vannak. (A kérdésnek tengernyi irodalma van, itt erre nem térünk ki részletesebben.) Nevezhetjük őket banki maffiának, zsidó pénzhatalomnak, szabadkőműveseknek, Bilderberg-csoportnak, CFR-nek, stb. Az ő aknamunkájuk, és a korrumpálható politikusok összjátéka eredményezte a mai helyzetet. A nyugati világban Amerikától Magyarországig általában két fő erő van, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket jobb- és baloldalnak. Jellemző a rendszerre, hogy a helytartó hatalmi gépezet alkalmazottjai az államfőtől az utolsó parlamenti tagig fejedelmi módon meg vannak fizetve.

Bár a két fő erő látszólag keményen küzd egymás ellen, a tabu kérdéseket (háttérhatalom, eladósodás, idegen kultúrkörhöz tartozó csoportok bevándorlása) egyik sem érinti, ezeket illetően tökéletes az egyetértés közöttük. Közös továbbá bennük, hogy fő ellenségnek azokat az erőket kiáltják ki, amelyek éppen ezeket a tabu kérdéseket feszegetik. Elnevezik őket szélsőjobboldalinak, (új)fasisztának, stb. A háttérhatalom a kezében lévő média hathatós támogatásával elérte, hogy a közvélemény ne figyeljen ezekre a nagyonis szembetűnő dolgokra. A média kidomborítja a jobb- és baloldali különbséget, óvatosan ügyelve az egyensúly megtartására, és arra, hogy a háttérhatalom által nem jóváhagyott erő ne törje meg az egyensúlyt. A mai tipikus európai naponta több órát tévézik, és ha érdekli a közösség sorsa, akkor leteszi a voksot az egyik erő mellett, szenvedélyesen szidja a másik táborhoz tartozókat. Eszébe sem jut, hogy a hatalom ezt épp így találta ki. A politikusok általában gyenge jellemű, korrumpálható, pénzsóvár emberek, akiknek tehetsége messze elmarad kapzsiságuk mögött, így sima útjuk van a politikusi pályára, természetesen szigorúan csak a megadott kereteken belül (PC = political correctness). Az átlagembert pedig garmadával öntik el a silány szórakozások, sztárok, megasztárok viselt dolgaival tömik őket, az utca embere többet tud róluk, mint arról, kik okozzák sorsának alakulását. És ha néha egy-egy politikusban feltámad a lelkiismeret (van ilyen), akkor jön a meggyőzés, zsarolás, és ha semmi nem segít, akkor a likvidálás.

Álljon itt néhány rejtélyes vagy nem is olyan rejtélyes haláleset – gyilkosság, véletlen baleset, hirtelen halál – felidézése annak bemutatására, mennyire elszánt a háttérhatalom.

1, Kennedy-gyilkosság

Az esetet az évszázad gyilkosságának kiáltották ki. Tengernyi irodalma van. Mára gondolkodó ember számára már világos, hogy Kennedynek azért kellett meghalnia 1963 novemberében 46 évesen, mert szembeszállt a pénzhatalommal, olyan pénzügyi politikát kívánt folytatni, amely újra elvezetett volna az állami pénzkibocsátáshoz. Magyar nyelven Drábik János dolgozta fel az esetet „Miért kellett meghalnia a 2 Kennedynek?” c. könyvében.

2, Roldós ecuadori elnök 1981-ben nyújtotta be a parlamentnek az új olajkitermelési törvényt. Még abban az évben májusban „felrobbant” repülőgépe, amelyen utazott.

3, Torrijos panamai elnök kivívta hazájának rendelkezési jogát a Panama-csatorna fölött az USA-val szemben. Szintén 1981-ben, 2 hónappal Roldós meggyilkolása után, Reagan elnöksége idején „repülőszerencsétlenség” áldozata lett.

4, Alfred Herrhausen a Deutsche Bank igazgatósági tanácsának tagja volt. Az 1989-es drámai események során hozta nyilvánosságra nézeteit a jövőbeni új világrendről, amely a reménytelenségig eladósodott országok adósságának eltörlését, a szabaddá vált kelet-európai országok számára pedig olyan gazdaságpolitika támogatását célozta meg, amely eleve nem vezetett volna az adósságcsapdába. 1989 november 30-án meggyilkolták, a gyilkosságot a Vörös Hadsereg Frakció nevű baloldali terrorszervezetre hárították, amit senki nem hisz el. A valódi tettesek azóta sincsenek meg.

5, Karsten Rohwedder volt a német Állami Vagyonügynökség (Treuhand) vezetője. Az ő feladata volt a volt NDK-s vállalatok privatizálása. 1991 elejére Rohwedder arra a meggyőződésre jutott, hogy a keletnémet vállalatokat meg kell erősíteni, majd ezután privatizálni, mindig a szociális szempontok szem előtt tartásával. Ez volt az a pillanat, amikor a „Vörös Hadsereg Frakció” újra akcióba lépett: Egy profi módon kitervelt akcióban lelőtték.

6, Jürgen Möllemann a német liberális párt, az FDP vezetője volt. Jó kapcsolatai voltak arab országokkal, és közismert volt harcos, hazafias, illetve az USA-t bíráló kijelentései miatt. 2003. júniusában gyanús körülmények közt ejtőernyős szerencsétlenség érte.

7, Wim Duisenberg volt a frankfurti Központi Európai Bank első igazgatója. 2005 júliusában hétvégi házának medencéjében holtan találták. Az esetet az teszi pikánssá, hogy vele egyidőben lett „öngyilkos” egy másik Bilderbergeres, Arthur Zankel (Citigroup, USA).

8, Jörg Haider 2008. szeptemberében a banki maffiáról és rendszabályozásának szükségességéről beszél a televízióban. Négy hét múlva halott, a halál körülményei ellentmondásosak, tisztázatlanok.

És hogy a gépezet a saját soraiban sem tűri az elhajlókat, arra álljon itt két példa:

9, Robert Maxwell, zsidó származású angol médiamogul 1991-ben saját jachtján tett útja során tisztázatlan körülmények között vízbe fulladt.

10, Amschel Rothschild volt kiszemelve a brit N.M. Rotschild Bank vezetésére. 1996-ban, 41 éves korában párizsi szobájában felakasztva találták.

Mit tehetünk ezek után, van-e egyáltalán bármi esélyünk a szembeszállásra, túlélésre, győzelemre? Igen, van! Említettük már, hogy az iszlám államok viszonylag okosan el tudták kerülni az adósságcsapdát. Ennek oka, hogy iszlám nem engedi a kamatot. Az iszlám pedig nagy úr. Nem engedi magát kiszorítani a közéletből, ellenkezőleg, azt teljes mértékben áthatja. Mi pedig, akik birtokában voltunk az egyedüli üdvözítő igaz hitnek, hagytuk, hogy a társadalom peremére a megtűrt státuszba kerüljön a kereszténység.

Világunk mára oda jutott, hogy a keresztény szó csak üres hüvelyt jelent. Az emberek nagy többsége kedves szokásnak tekinti a keresztény ünnepeket, amelyek jó alkalmat nyújtanak az evésre-ivásra, hinni nem hajlandó, hitből fakadó cselekedetekre pedig mégannyira sem.

Pedig ahogy a kereszténységtől történő elfordulás a bajok gyökere, úgy az egyedüli gyógymód is az ahhoz való visszatérés. Nem szabad, hogy higgyünk a csalfa szónak, hogy a kereszténységnek nincs helye a közéletben, a gazdaságban. Nem hogy helye van, hanem kifejezetten az egyedüli helyes és a becsületes többség számára egyetlen járható út a keresztény alapelvek érvényesítése a közéletben, gazdaságban.

A katolikus egyháznak máig is érvényes tanítása van a gazdasági és szociális kérdéseket illetően (XIII. Leó „Rerum Novarum” enciklika [1891], XI. Pius „Quadragesimo anno enciklika” [1931], XII. Pius „Summi Pontificatus“ enciklika [1939].

A közelmúltban, 2009-ben jelent meg P. Schmidbergernek egy igen értékes írása a témában a CIVITAS c. folyóiratban „Grundsätze einer christlichen Gesellschaftsordnung” = „A keresztény társadalmi rend alapjai” címmel.

De ha megnézzük, milyen tanítást ad a Szentírás a gazdasági kérdéseket illetően, ott is megtaláljuk a helyes választ. Szent Pál így figyelmezteti a hívőket,

Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.( Fil 2.4)

Ebben az egy mondatban benne van a csaló pénzkibocsátás, a kamatrabszolgaságba való kényszerítés elítélése, evvel szemben viszont a tisztességes munka, a tisztességes jövedelemszerzés, gyarapodás elismerése.

Sajnos a II. Vatikáni Zsinat a sok jó döntés mellett hozott néhány rosszat is. Elterjed például az a szellem, hogy jaj, csak nehogy egy rossz szót szóljunk a zsidókra, mert akkor mi lesz a párbeszéddel. Az egyház a zsinat óta mindenkivel igyekszik jó viszonyt kialakítani, és nem veszi közben észre, hogy épp emiatt válik hiteltelenné. Ha egyformán udvariasan és visszafogottan viselkedek a kizsákmányolóval és a kizsákmányolttal, és egyiket sem ostorozom, hanem mindent tolerálok, akkor a kizsákmányolt számára ez úgy fog tűnni, mintha én őt elárulnám. Hol vannak a zsinat előtti idők nagy pápái, püspökei, akik nem féltek igent, és ha kellett, nemet mondani! Gondoljunk csak XI. és XII. Pius pápák kemény szembenállására az evilági hatalmasságokkal, a német Faulhaber és von Galen püspökök bátor kiállására a nemzetiszocializmussal szemben, nálunk Prohászka, valamint a kommunizmussal bátran szembeszálló Wyszynski, Beran, Mindszenty, Stepinac bíborosok helytállására.

Mindenesetre érdekes a párhuzam a két történelmi esemény között: Mind a zsinat, mind az európai államok eladósodásának kezdete az amerikai zsidó bankok felé a múlt század hatvanas éveire datálódik.

Ma? Pápáink és püspökeink az iszlám, a buddhizmus értékeit méltatják, párbeszédnek nevezik a zsidóság előtti teljes behódolást. Csoda, hogy az emberek nem tartják sem hitelesnek, sem vonzónak az egyházat?

Sokáig úgy tűnt, a Szent X. Pius Papi társaság és a köréjük csoportosuló hívek adják az egyháznak az igazi gerincét, amely a mai időkben is bátran kimondja véleményét, még akkor is, ha evvel sérti az evilági hatalmasságok érzékenységét. Williamson püspök szégyenletes megtagadása rendtársai részéről 2009 januárjában azonban megmutatta, milyen határai vannak ennek a bátorságnak. Williamson püspökre pedig érdemes odafigyelni. 2008 nyarán, amikor a legszűkebb körű bennfenteseken kívül még senki nem tudott a készülő viharról, ő ilyet szólt prédikációjában: Aki a tőzsdében bízik, az a homokra épít.

A válságból való kilábalás útja tehát a következő lehet:

1, Nemzeti szintű megtérés, Jóistenhez fordulás, evvel párhuzamosan pedig és ezt elősegítendő

2, az egyház visszatér 2000 éves értékeihez, feladja az evilági hatalmasságok előtti hajbókolást, amelyet párbeszédnek nevez, ráeszmél tényleges küldetésére, az egyedül üdvözítő katolikus hit hirdetésére, bátran, nem úgy, ahogyan most teszi, „bocsássatok meg, hogy katolikus vagyok, de már nem tart sokáig”.

 Mit is jelent nekünk magyaroknak a megtérés?

  - Nemzeti szinten ki kell irtanunk fő bűneinket, elsősorban a mindennapos istenkáromlást, másodsorban a rettenetes, mindennapos magzatgyilkosságot.

  - Vissza kell adnunk nemzeti szinten a családi élet megbecsülését. Ami nem megy másképp, csak a házasság szentségének megbecsülésével. 

- Népünk lélekszáma folyamatosan csökken. A statisztikák még így is megszépítik az eredményeket, hiszen a szülési adatokba beleszámolják a cigányt is. Fordítsuk meg a trendet! Legyen a magyarra a bőséges gyermekáldás a jellemző! 

- Szeressük népünket, múltunkat, minden ellenkező behatás ellenére. Kabátunkat le tudjuk vetni, bőrünket nem. És ha mégis ezzel próbálkozunk (úgy, hogy külföldre távozunk, vagy úgy, hogy itthon maradunk ugyan, de közömbössé válunk népünk sorsa iránt), az olyan lesz, mintha valami fontos belső szervünket kioperálták volna. Élni fogunk ugyan, de az az élet valahogy már másmilyen lesz.  

- Vegyük észre honfitársunkban a valódi társat, a másik magyart. Ne azon igyekezzünk, hogy hogyan tudjuk a másikat átvágni, a legnagyobb hasznot belőle kicsikarni. És ha arcul ütöttek bennünket, ne arra törekedjünk, hogy valakinek lehetőleg még aznap továbbadjuk ezt az arculütést. 

- Népünkre sajnos jellemző a túlzott jóhiszeműség, a vakhit, pont olyanok felé, akik erre egyáltalán nem szolgáltak rá. Ne higgyünk a szép szavaknak! És sohase higgyünk olyanoknak, akik ajánlkoznak, hogy majd helyettünk kikaparják a gesztenyét. Nem! Legyünk csak rosszhiszeműek olyanokkal szemben, akik azt mondják, jó hogyha eladósodunk, hiszen más is eladósodik jó, ha gyárainkat leszerelik vagy idegen kézbe adják, akik azt mondják, az idegen szép. Ne féljünk szembesülni a rideg valósággal: Vannak erők a világban (nem is kevesen), akik azt szeretnék, ha mi eltűnnénk a Kárpát-medencéből. Annál nagyobb erővel küzdjünk a túlélésért! 

- Ne dőljünk be azoknak, akik azt mondják, kirekesztők vagyunk, ha nem szeretnénk, hogy tolvaj népség vegyüljön közénk. Nézzük csak meg, hol laknak a leghangosabban kiabálók: Bizony, fura mód, sorompóval, biztonsági őrrel védett lakóparkban.

Illuzórikus? Még ha valakinek ez is volna az első gondolata: Ez az egyetlen út, amely megmenti a magyar népet. Nem az ilyen vagy olyan pártra való szavazás fog rajtunk segíteni. Még ha a legjobb pártra szavazunk is, de az egykézéssel kiirtjuk magunkat a világból (egy nemzet lélekszáma még kétgyerekes családmodellnél is csökken), semmit nem használ nekünk a szavazósdi.

A katolikus egyház fő célja nem az ország gazdasági rendbetétele és megmentése a nemzethaláltól. A fő cél a nép elvezetése az üdvösségre. Az egészséges nemzeti fejlődés és az ország rendbetétele csak egy kellemes mellékhatása az erős katolikus vallásosságnak.

DE: Akármilyen nehéznek is tűnik: MÁS UTUNK NINCS. A langyos vízben való evickélés ideje lejárt. Az utolsó 20 év megmutatta, milyen hamis és téves dolog volt a legvidámabb barakk szerepében tetszelegni, a dagonyázással elégedettnek lenni, majd ezután bármiféle sültgalambot várni a Nyugattól. A Nyugat ha tehetné, szőröstől-bőröstől felfalna minket. Itt az ideje, hogy ezen az úton elinduljon mindenki, akinek még valamit számít az a szó, hogy nemzet. Nem lesz könnyű az út, generációkon keresztül fog tartani. De végigjárható, és az út felett ott őrködik Szűz Mária, aki elfogadta Szent István országfelajánlását, magáénak tudja Magyarországot, és segítene is, csak hagynunk kellene, hogy segíthessen.

Ha valakit zavar fogalmazásunkban, hogy a zsidót zsidónak neveztük, gondolja meg a következőket: A nápolyi olasz maffia legalább 90 %-ban olaszokból áll. De a nápolyi olaszok túlnyomó része szenved a maffiától. Olaszellenes vagyok, ha ezekről beszélek, és elítélem a maffiát? Ugye, hogy nem. Épp így kell, hogy viszonyuljunk a zsidókhoz is. A zsidóknak egy törpe kisebbsége domináns szerepet játszik a háttérhatalomban, és ha valaki a zsidó maffia ellen szeretne fellépni, akkor ez a törpe kisebbség rögtön antiszemitizmust kiált, azaz az egész zsidóság mögé bújik, amelyet túszként tart fogva, amelynek túlnyomó többsége pedig sem tagja, sem haszonélvezője a maffiának. Az ideológiai fegyvert pedig a holokauszttal történő rémisztgetés adja, amelyről a rémisztgetők nagyon pontosan tudják, hogy rengeteg a túlzás és kitalálás az egészben, pontosan ezért akarják drákói rendszabályokkal körbebástyázni mindenütt, ahova csak hatalmuk elér. Féljen csak minden jó szándékú zsidó és nem zsidó az erős nemzeti politikát folytató mozgalmaktól!

Munkánkban többek között a Zeitgeist 3. c. interneten megnézhető film anyagára, John Perkins: „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai” c. könyvére és Drábik János írásaira támaszkodtunk. Akit érdekel munkánk gazdasági része, részletesebben olvashat róla az említett írásokban, továbbá Csath Magdolna, Bogár László műveiben.

Elköszönni a Szentírás üzenetével szeretnénk:

Bízzatok, mert legyőztem a világot! (Jn 16.33)

Ha Isten velünk, ki ellenünk? (Róm 8.31)

Szeged, 2009. május, Bálint József

 

II. rész.

2009 augusztusában született fogalmazásomban  körbejártam a mai világgazdasági válság okait és a lehetséges kiutat. Az ott leírtak továbbra is érvényesek és aktuálisak.

Jelen írásomban a válság egy speciális aspektusára szeretném a figyelmet ráirányítani. (Sajnos itt sem kerülhetjük meg a történelmet.)

I. Helyzetkép

Írásomat a válság súlyosbodása váltotta ki. Egyre nehezebben tudják adósságállományuk kamatait fizetni a világ államai. (Törlesztésről már régen nincs szó.) A válság már nem csak a harmadik világ, a volt keleti tömb országait érinti, hanem elér olyan országokat is, amelyek ötven éve piacgazdálkodást folytatnak. A nyugat-európai sajtó becsmérlően PIGS-államoknak (disznó) nevezi Portugáliát, Olaszországot, Görögországot, Spanyolországot. De már régóta kezelhetetlen akár az USA, akár Németország adóssága.

Egyre több országban lázad a nép. Magyarországon elzavarták a kommunistákból átvedlett szocialistákat. Görögországban a magyarokénál jóval kisebb mértékű állami kiadás csökkentésének bejelentésére az emberek az utcára mentek és törtek-zúztak, dühüket olyanokon töltötték ki, akiknek vajmi kevés közük volt a kiváltó okokhoz.

Jellemző egyébként a hatalmon lévő kormányokra, hogy mindenütt a közkiadások kurtításával akarnak a helyzeten javítani, kényesen ügyelve arra, hogy a valós okokhoz ne nyúljanak, de még csak rá se kérdezzen ezekre senki. Önkéntelenül is eszembe jut a németektől vett hasonlat: képzeljük el, hogy falunkban négy évenként tűzoltót választunk. De akárkire is esik választásunk, mindig olyan tűzoltó jut nekünk, aki benzinnel akarja oltani a tüzet (olyan kormányaink vannak, akár jobb, akár baloldali, amelyek az eladósodásból adódó pénzügyi problémát újabb hitelek fölvételével kezelik).

Pedig olyan egyszerű  a képlet. Miért adósodtak el ezek az országok? Mert túl magasak voltak az állami kiadások? Egy frászt. Az állam többet importált, mint exportált, és ezt hitelből finanszírozta. A nyugati sajtókonglomerátum vastagbőrű és vastag pénztárcájú újságírói úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy „a magyarok tovább nyújtóztak, mint ameddig takarójuk ért, a görögök saját színvonalukon felül éltek, az írek többet fogyasztottak, mint termeltek, stb.” Azt sulykolva evvel, hogy a szerencsétlen magyar, görög, stb. melós, munkanélküli a hibás, aki import terméket vásárol kedvenc Lidl vagy Tesco (gazdaságos) áruházában. Persze, miután a hatalom elérte, hogy a munkahelyeket tönkretették, ha akarnánk sem tudnánk haza terméket vásárolni. Arról már nem is beszélve, hogy sem a magyar, sem az ír, görög melós egy fillér hitelt föl nem vett, hogy többet tudjon vásárolni. Az átlagember a legritkább esetben kerül reménytelen adós helyzetbe. Inkább valóban kevesebbet fogyaszt, ritkábban (vagy egyáltalán nem) megy üdülni. Érvényes ez politikusainkra, közgazdászainkra, újságíróinkra is – amíg saját bankszámlájukról, saját pénzügyi egyensúlyukról van szó. Az állam pénze? Az más. Annak terhére lehet hiteleket fölvenni nyakló nélkül.

Nem volt ez mindig így, és nem is volt törvényszerű, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nézzük tehát, mi vezetett a mai reménytelen helyzethez.   

II. történelmi áttekintés

A világ államai az I. Világháború előtt az aranyhoz vagy ezüsthöz kötötték nemzeti valutáik értékét. Ez egy önkéntes korlátozás volt. Azt mondták maguknak: Annyi papírpénzt hozunk forgalomba, amennyire aranyfedezet van a kincseskamrában. Ennek az önkéntes korlátozásnak a célja az volt, hogy az egymást váltó kormányok ne nyúlhassanak a papírpénz nyakló nélküli kibocsátásának eszközéhez pillanatnyi pénzzavaraik kezelésére. Természetesen annak, hogy egy ország kincseskamrájában mennyi arany van, az ég világon semmilyen hatása nincs arra, mennyire egészséges annak gazdasága. Csak gondoljunk bele: Ha egy ország becsületes és tisztességes, önmérsékletet tanúsító emberek vezetése alatt áll, akkor egy gramm arany nélkül is képes arra, hogy ne indítsa be a bankóprést. És viszont: hiába van 64 t arany a kamrában (ennyi volt hazánknak), ha tolvajok, kommunisták kerülnek a kormányrúdhoz, egyszer csak arra ébredtünk, hogy a 64 t először 6 t-ra, aztán 3 t-ra olvadt.

Az I. Világháború vége új helyzetet teremtett. A legyőzött országoknak olyan békefeltételeket kellett aláírniuk, amelyek évtizedekre megfosztották őket az arany fölhalmozásának lehetőségétől. Született néhány olyan állam, amely eleve nem rendelkezett komoly aranytartalékkal. Így két fő csoportját különböztethetjük meg az államoknak: egyikük rendelkezett aranytartalékkal, a másik nem, vagy csak igen minimális mennyiségben, így a külkereskedelmet szigorú állami ellenőrzés alatt tartotta. (A valós helyzet ennél bonyolultabb volt, ezen a helyen nem mélyedünk bele a részletekbe.)

Az 1929-es világgazdasági válság tovább nehezítette a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. Németország képtelen adósságainak és jóvátételi kötelezettségeinek fizetésére. Ebből kifolyólag a francia és angol bankok beszüntetik hiteleik törlesztését az USA felé. Az USA és Nagy-Britannia feladják valutáik hozzákapcsolását az aranyhoz.

Németország nem kap hiteleket. Kelet-Európa, a Közel-Kelet és Latin-Amerika hasonló súlyos problémákkal néz szembe.

Ebben a helyzetben kezdett Németország élni a klíring (elszámolás) rendszerével. A rendszert a világon először nem Németország, hanem Svájc alkalmazta Ausztria és Magyarország viszonylatában. Lényege pofonegyszerű volt: Az importáló importjának ellenértékét a saját nemzeti valutában (nálunk pengőben) befizette a Magyar Nemzeti Banknak, a Svájci Nemzeti Bank pedig kifizette a svájci exportőrt svájci frankban. Természetesen minden ilyen importhoz tartozott egy ugyanolyan értékű export is. Magyarul: Egy állam valóban csak annyit importált, amennyit exportálni tudott, illetve, hiába voltak nagyobb termelőkapacitásai, nem tudott annál többet exportálni, mint amennyit importált.

A rendszert Németország a harmincas években komoly szintre fejlesztette fel. 1939-ben már 38 állam vett benne részt (köztük a Szovjetunió), 178 klíring-szerződéssel. A kibővített rendszer előnye volt, hogy az export-import üzleteknél nem kellett kétoldalú csereüzletekben (barter) gondolkozni. A lényeg az volt, hogy egy ország exportja-importja mindig egyensúlyban volt. Az elszámolást egy svájci központú elszámolóhely (klíring-bank) végezte, innen a rendszer neve.

Sokatmondó volt, hogy az USA nem vett részt a rendszerben. Roosevelt Angliával együtt a „békés és szabad” kereskedelmet propagálja. Azaz erkölcsi köntösbe bújtatják saját hegemónia-törekvéseiket. Ez a „szabad” kereskedelem azt jelentette, hogy a világ államainak dollárhiteleket kellett felvenniük azért, hogy megvásárolhassák az amerikai termékeket.

A harmincas években a klíring-rendszer komoly fejtörést kezdett okozni az USA-nak. Csökkentek áruszállításaik Latin-Amerikába, és csökkent az igény a dollárhitelekre is ebből a régióból. Ehhez jött még, hogy Hitler kimondott egy olyan bölcsességet, amit mindenki tudott, csak senki nem merte hangosan kimondani. Azt mondta, a német birodalmi márkának nem az arany a fedezete, hanem a munka. És ez igazán rosszul esett a világ aranykészletének több mint felét felhalmozó USA-nak.

Pedig, ha belegondolunk: Ha egy nemzetgazdaságot elkötelezett hazafiak, hozzáértő szakemberek irányítanak, a nép látja értelmét szorgalmas munkájának, tehetsége kamatoztatásának, nem marad el az eredmény, amint azt a gazdaság fejlődése mutatja a harmincas évek Németországában.

Hitlerék azt tették, ami az egyedüli helyes volt, amit a zsidó közgazdászok is elismernek. („Sajnálatos módon a nemzetiszocialisták által követett gazdasági politika az egyedüli helyes gyógymód volt az adott válságos helyzetben”. Avraham Barkai: A nemzetiszocializmus gazdasági rendszere. 1977) Nem engedték át a pénzkibocsátást magánbankoknak, a hitelezés állami ellenőrzés alatt maradt, és csak igen szigorúan ellenőrzött, kizárólag produktív beruházások élvezhették előnyeit (lásd: Mefo-váltók).

Csak néhány mondatban említjük meg ennek a gazdaságpolitikának a gyümölcseit: a munkanélküliség látványosan csökkent, az életszínvonal ugyanilyen látványosan növekedett. Az országban sikerült a magán- és állami szektornak egy olyan szimbiózisát kialakítani, amely azóta is párját ritkítja. Soha nem látott fejlődésnek indult az oktatás. Találmányok, szabadalmak, Nobel díjak sora tanúskodott a magas színvonalú kutatásról.

A II. világháború furcsaságaival ezen a helyen nem foglalkozunk. Föltétlenül szükséges azonban egy nem közismert eseményre ráirányítani a figyelmet. Roosevelt 1940 márciusában, Lengyelország megszállása, a németek ellen megszületett angol és francia hadüzenet után, de tényleges harci cselekmények megkezdése előtt Welles nevű államtitkárán keresztül puhatolózó tárgyalásokat folytat, hogyan lehetne békét kötni Európában. A tárgyalások öt fő kérdés körül folynak:

 - Lengyelország jövője

 - Csehország jövője

 - Az európai gazdasági rendszer

 - Leszerelés

 - Emberi jogok.

Welles Hitlerrel és Göringgel tárgyal. Németország hajlandó kivonulni Lengyelországból, ugyanúgy a demilitarizált Csehországból(!!!) Csak gazdasági kérdésekben ragaszkodik úgy Hitler, mint Göring a német gazdasági és pénzügyi politikához, amely magában foglalja a deviza nélküli cserekereskedelmet Kelet- és Dél-Európa, valamint Latin-Amerika országaival. Ilyen feltételek mellett nem érdeke Rooseveltnek a béke. (Ki is felelős akkor a II. Világháborúért? Kik a háborús bűnösök?)

A világháború utáni nemzetközi kereskedelmi rendet a Bretton Woods-i egyezmény volt hivatva szabályozni. Az amerikai hegemónia alá tartozó országok fokozatosan megszüntették a klíringrendszert, kezdődhetett az amerikai hadisarc beszedése kamatok formájában. „Bretton Woods a csaknem általánosan elterjedt klíring – megállapodások helyét volt hivatva felváltani.” (Botos Katalin – Halmosi Péter: Nemzetközi pénzügyek. A Bretton Woods-i rendszer múltja, jelene, jövője)

A klíringrendszer azonban még jó néhány évig élt. A hetvenes években szűnt meg véglegesen. Ekkora azonban már az eladósodási pályára volt ráállítva Nyugat-Európa és a harmadik világ legtöbb országa.

A keleti tömb országainak kereskedelmét a KGST szabályozta. Ez kiépített az egymás közötti kereskedelemben a klíring-rendszerhez hasonló rendszert, amelynek valutáját klíring rubelnek nevezték el. A rendszerrel az volt a baj, ami az egész kommunizmussal: rosszindulatú, műveletlen, tanulatlan, ostoba emberek irányítottak. aki pedig átlátta a helyzetet, az azért nem volt érdekelt annak reformálásában. Gondoljunk csak arra, hogyan reagált Moszkva az 1968-as csehszlovák kísérletre az „emberarcú szocializmus” megteremtésére.

A rendszer az ésszerű  kezdeményezéseket is elgáncsolta, amely végső soron a szocializmust erősítette volna. A szakembereket, akik tudásukkal valóban szolgálták volna a gazdaság felemelkedését, elüldözték, félretették, rosszabb esetben börtönbe is kerültek. Meg is bukott a rendszer 45 év után. 

III. Miért tehát az állandó holokauszt-hisztéria?

Az emberek tudatában, akik még nem felejtettek el gondolkodni, ott élt a világháború  előtti jól működő rendszer emléke, amelyet a hitleri Németországhoz kapcsoltak. Természetesen az USA agitprop ügynökei azóta igyekeznek a klíring rendszer emlékét eltörölni. A mai közgazdászoknak kötelező a rendszerről úgy beszélni, mint a nemzetiszocialista hegemónia és terjeszkedés eszközéről, amely csak Németországnak hozott hasznot. (Noha a rendszer éppen a kölcsönös előnyökön alapult.)

Túl ezen, az amerikai és cionista propagandagépezet azóta is mindent megtesz a nemzetiszocialista Németország teljes befeketítésére. Teszi ezt azért, mert pontosan az a 12 év mutatta meg, milyen jól működő alternatívái voltak és lehetnének ma is az amerikai függőségnek. (Amerikai függőséget írunk, de nem árt emlékeztetni rá, az USA állampolgárai saját maguk is foglyai a FED fémjelezte rendszernek. Mint tudjuk, a FED magánbankok, elsősorban zsidó tulajdonú magánbankok kartellje.) Ezért kellett a háború  után az ellenség befeketítésére szolgáló rémmeséket tovább éltetni. Ezért kellett közgondolkodásunk részévé tenni a holokausztot.

Ezért sulykolja a propagandagépezet az iskolai oktatástól kezdve a médiakonglomerátumon keresztül a játékfilmekig:

 - Ha szereted hazádat  - ha nem szeretnél adósságcsapdában élni  - ha azt szeretnéd, hogy országod szabadon, függetlenül, békében, nyugodtan, fejlődjön,  - ha azt szeretnéd, hogy hazádnak legyenek nemzeti tulajdonú termelőeszközei,  - és az azok által gyártott termékekkel egyenrangú félként vehess részt a nemzetközi kereskedelemben

akkor egy piszok náci, antiszemita, szélsőjobboldali, újfasiszta kirekesztő vagy. 

IV. Reménysugarak

Mindezek ellenére a világ népei ébredeznek. A klíring-rendszerhez hasonló laza társulást jelent az ALBA-államok szövetsége, amelyek a dollár kiküszöbölésével folytatnak egymás közt kereskedelmet. A szövetség magába foglalja a legtöbb latin-amerikai országot. Hasonló módon működnek együtt a BRIC-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína). Ezek az országok a világ népességének 40%-át teszik ki. Újsághír: Szambát tanul az orosz medve (utalás a kapcsolatok erősödésére). Ilyen irányba állítja külkereskedelmét Törökország, Belorusszia, Irán.

Mit is tehetnénk ehhez hozzá?

A költő Batsányi Jánost idézve:

„Vigyázó szemetek Moszkvára, Pekingre vessétek!”

Kicsit módosítva pedig a régi kommunista köszöntést:

„Világ népei, ébredjetek!”

2010. május

Bálint József