2012. augusztus 20., hétfő

Valóban


Valóban


Nemsokára eljön az a pillanat, amikor hivatalosan is kikiáltják az Európai Egyesült Államokat. Természetesen ebbe se a tagállamoknak, se a népeknek nem lesz beleszólása.
A kevésbé nyilvánvaló dolgokon kívül ennek több, igen egyszerűen látható előjele van.
1. A nyugati propaganda irányában beállt éles irányváltás. A nyugati fősodratú média korábban a központosítatlan gazdaságot bálványozta, minden adandó alkalommal kihangsúlyozták, hogy az állam nem avatkozhat bele a gazdaságba. Ennek több célja is volt, de elsősorban a hazai médiának a nemzetközi médiában kijelölt irányelvekhez való hasonulása útján akarták elérni, hogy a lakosság legitimálja a nemzetállamok leépítését. Ezen a téren különösen erős volt a propaganda, mivel a uniós csatlakozás minden feltétele a nemzetállam leépítésére mutatkozó hajlandóság, és a gazdasági feltételek mind ezen a vonalon vannak meghatározva. A lakosság ezt így ebben a formában nem támogatta volna, ezért el kellett fogadtatni, hogy az állam nem szólhat bele semmibe, majd minden megy magától. Liberalizáció, dereguláció, privatizáció - (szervezetlenség, rendetlenség, szabadrablás) ezek voltak a főbb irányelvek. Mivel minden tagállamban sikeresen megvalósították a nemzetállam összes maradványának lebontását, a folyamat következő fázisába lépett és ennek értelmében az európai fősodratú média propagandájában éles irányváltás állt be. Az új irányvonal: egységes szabályozás minden téren, központosítás, és a magántőke összpontosítása. Természetesen nem a nemzetállam kereteire kell gondolni, az újabb néphülyítés az egységes európai állam szükségessége. Az újabb válsághullám akár mesterséges, akár nem, erre az egy célra van felhasználva. Elhitetni a néppel, hogy a nagyobb többet bír, a mostani gazdasági helyzetben a központosított európai állam az egyetlen ésszerű megoldás. Ezért foglalkozik az összeomlás gondolatával a fősodratú média - ugyanis az emberek többsége hajlamos arra, hogy a kisebbik rosszat válassza.
Ez a propaganda-hadviselés a gyakorlati megfelelője a szabadkőműves politikusok azon hazugságának, hogy "a tagállamoknak maguknak kell meghozni a döntést".
2. Geopolitikai viszonyok. Talán elsőre nem szembeötlő, de a jelenlegi háborúk nem csak a szükséges erőforrások elbitorlását biztosítják, hanem védelmi szerepük van. Vessünk egy pillantást Európa térképére, majd képzeljük el a határokat. Mik a jelenlegi határok, és mik lennének az Európai Egyesült Államok határai? A határok eltörlése eddig nem volt végleges érvényű, az Európai Unió tagállamai elkülönültek egymástól. A nemzetközi kapcsolatok is két dimenzióban működtek, az egyik a régebbi állapot maradványa - a tagállamok saját külpolitikája - másrészt az unió gépezetén keresztülvitt politika. Az egységes európai államok kikiáltásával a helyzet alapjaiban változna meg. Mik lennének ekkor a szomszédos államok? A térképen nyugatról kelet felé haladva rögtön szemünk elé tárulnak a következők: Algéria, Líbia, Egyiptom, Izrael, Szíria, Törökország. Rejtélyes módon az Európai Egyesült Államok szomszédos államai szinte csak olyan országok, ahol vagy cionista kormányzat van, vagy épp a közelmúltban zajlott le, esetleg folyamatban van valamiféle csodálatra méltó demokratikus átalakulás, és a nép felszabadulása a gonosz diktatúrából. Értik már? Kadhafi túl veszélyessé vált számukra az egységes és független Afrika létrehozásával. Ezért a NATO fél éve dobálja le a fegyvereket a líbiai kormány ellenzőinek, de mivel ez nem volt hatásos, a NATO maga elfoglalta azokat a területeket, ami számára érdekes. Ezek: olyan terület, ahol például olajfinomító van vagy más fontos erőforrás, olyan terület, ami az új kormányzat gazdasági központja lehet, és olyan területek, amivel ha a szomszédos ország rendelkezik, idegen tengeri flotta lehetne közvetlenül az Európai Egyesült Államok partjai mellett. Például a Földközi-tengeren. Vajon miért is akarják kiszorítani az orosz katonai jelenlétet a Földközi-tengerről? Milyen célból épül egységes rakétavédelmi rendszer? Vegyük csak észre, a NATO Líbiában szinte csak a Földközi-tenger partjai mentén elhelyezkedő városokat foglalta el. Mi a helyzet Algériában, Líbiában, vagy akár Szíriában? Miért vannak ezek a helyek az események középpontjában? Ezeken a szomszédos országokon túl már ott a muszlim világ, ahol nem a nyugatiak játékszabályai szerint történnek a dolgok.
A vak is látja, hogy a NATO protektorátusokat épít. Az elmúlt években az összes nyugati titkosszolgálat tevékenysége arra összpontosult, hogy ezeken a helyeken fellazítsák a már működő rendszereket, majd lázadást szítsanak. Az ilyen protektorátusok politikai rendszere minden esetben nyugati típusú demokrácia lesz, mert abban az esetben csak 2-300 főt kell lefizetni vagy sakkban tartani, és a szomszédos ország máris nem veszélyes.
Ezért felhívjuk a figyelmét minden, a NATO agresszív területfoglaló tevékenységét ellenző országnak, hogy akármilyen eszközzel, de avatkozzon be ebbe a folyamatba, és lépjen közbe ahol tud. Nem csak azért, mert ez a folyamat se az elnyomott európai népek, se a gyarmatterületek leigázott népeinek érdekét nem szolgálja, hanem mert ha ezt most keresztülviszik, ki lesz a következő áldozat? Nagy valószínűséggel az, aki most nem lép fel a NATO agressziója ellen. Ezt a káros folyamatot csírájában kell elfojtani!
A Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet dolgozik a folyamat elemzésének kivonatolásán, amit nemsokára honlapunkon is közzé teszünk.
Jövőnk.info szerkesztőség



A végcél: Oroszország

|
Bevezető - Elemzésünknek, mely része az Európai Egyesült Államok létrehozásáról szóló tanulmányunknak, önálló címet adtunk, ugyanakkor szervesen kapcsolódik hozzá, és vele szorosan összefüggő egészet alkot. Az önálló címadással a téma súlyosságát és jelentőségét kívánjuk hangsúlyozni.
Ez az írás egy lehetséges jövőképet vetít előre, amely jelen időben még fikciónak tekinthető, de a világban zajló folyamatok pillanatnyi állapotát és irányát tekintve kutatóink és elemzőink megítélése szerint valószínűleg bekövetkezik. Ebben is, mint minden modellalkotásban, a tévedés lehetősége fenn áll, tekintettel arra, hogy olyan sokváltozós képlet felállításhoz hasonlít, melynek elemeit matematikai pontossággal meghatározni a jövő vonatkozásában nem lehet. Mivel Mozgalmunk nem rendelkezik (még...) az államok kormányai számára rendelkezésre álló hírszerző és információs apparátussal, ezért elemzésünk teljes egészében a nemzetközi sajtó hírein és a Világháló által megszerezhető információkon alapul. Mindazonáltal megjegyezzük, hogy ma már az államok és kormányok által fenntartott hírszerző ügynökségek is kilencven százalékban ezt a munkamódszert alkalmazzák, és csak kisebb részben hagyatkoznak a hagyományos hírszerzői tevékenységre, egyrészt anyagi okokból, másrészt 'kényelmi' okból valamint az információ ilyen módon megszerezhetőségének gyorsasága miatt.
Természetesen bajtársaink ezt a munkát szabadidejükben, minden anyagi támogatás nélkül végzik, így nem vállalkozhatnak arra, hogy a hivatalos szerveket 'felülmúlják' – bár ha mégis így történne, az bizonyára nem a véletlen műve. Az általunk felvázoltakat soha egyetlen politikai vezető, elnök, vagy miniszter nyilatkozatában nem jelentette ki, és nem is utalt rá egyértelműen, ugyanakkor egyes politikai és közéleti szereplők megjegyzései megerősítik következtetéseinket. Bár az Európai Unió megalapításakor a hosszú távú célokkal kapcsolatban az volt a hivatalos változat, hogy olyan európai rendszert kell létrehozni, ami felveszi a versenyt az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával, az Unió politikájának már a kezdetektől minden eleme azt mutatta, hogy az Európai Unió létrejöttével az európai nemzetek sorra ugyanazon erővel szemben kerülnek alávetett helyzetbe, ami az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát is mozgatja. A nyugati gazdaságok fokozatos összehangolása és politikai, ideológiai összhangja sokak számára egyértelművé tette azonban, hogy a végcél nem az Egyesült Államokkal szembeni ellensúly létrehozása, hanem azzal egységben egy olyan rendszer létrehozása, ami a korábbi céloknak megfelelően kellő gazdasági és katonai erőt tud kitermelni az Oroszországgal szembeni hatékony fellépésre. Jelenleg is Oroszország természeti kincseinek megszerzéseire törekszenek azok az erők, amelyeknek a hidegháború idején az Egyesült Államok elsődleges eszköze volt. Ma eszköztáruk részét képezi a NATO tagállamok többsége, és a válságpánikkal egységesíteni akart európai rendszerek.
Szemben Oroszországgal - A Nyugat (cion-imperialisták) törekvései
1. Politikai út - Oroszországban a hatalom megszerzése 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által, a putyini vezetés kiszorításával. Például a cionista bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött zsidó Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával. Korábban a jelcini vezetés ideális lett volna számukra, csakhogy a Putyin mögött álló erők még időben észbe kaptak.
2. Katonai út - A nyugati titkosszolgálatok által felbiztatott és támogatott nemzetiségi, vallási szeparatista csoportok által polgárháborús helyzet előidézése, az ország területén élő nemzetiségek föllázítása az orosz vezetés ellen, a közép-ázsiai államokban a 'líbiai forgatókönyv' megismétlése, az orosz érdekszféra államainak 'leválasztása' az orosz birodalomról, Oroszország teljes bekerítése, és végső esetben a katonai invázió, amelyet a líbiai forgatókönyv előzhet meg. McCaine szenátor líbiai nyilatkozata alátámasztja azt, hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel valóban számolnak, sőt minden bizonnyal aktívan dolgoznak rajta. Ezért kell nekik az úgynevezett rakétavédelmi pajzs is, hogy a valószínűsíthető orosz válaszcsapást lehetőség szerint vagy kivédjék, illetve ha teljesen nem is tudják elhárítani, hatását legalább az EU peremvidékére korlátozzák - igen, jól gondolják, ez Magyarország lenne.
Frissítés: Elemzésünk elkészítése után pár héttel, a háborús előkészületeket alátámasztó információkat kaptunk >>
Az előzmények – amiért az imperialisták kudarcot vallottak a politikai (békés) úttal
Nem megalapozott az az elmélet, miszerint egy átmeneti korszak törvényszerű nehézségei sújtanak bennünket és az egész nyugati világot - amelynek hatásai az egész bolygónkra kiterjednek. Hazánkban a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusból a klasszikus kapitalista rendszerbe való átmenetnek minden különösebb nehézség nélkül kellett volna megtörténnie, mert a termelési feltételek javulása a struktúra kis változtatása mellett nagy termelékenység növekedést eredményezhetett volna. Ám pontosan ez volt az a lehetőség, melyet egyetlen nyugat-európai ország, illetve az EU soha nem fogadott volna el. Nekik már húsz évvel ezelőtt sem versenytársakra, hanem felvevőpiacra és olcsó, kiszolgáltatott munkaerőre volt igényük, valamint az olcsón megvásárolható állami tulajdonokra. Erre alapozva egy óriási komplex európai termelő rendszer kiépítését tervezték, amely a multinacionális cégek vezetésével világviszonylatban is elsők közé emelkedhetett volna. A világpiaci részesedés ebben az esetben kiemelkedőnek ígérkezett. Két tényező miatt nem valósult meg ez a nagyszabású terv. Oroszországot nem sikerült legyűrni, és Kína fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottak. Az Oroszországgal kiegészült Európai Unió 600 milliós lakosságával, jól képzett munkaerejével, kimeríthetetlen nyersanyagkészletével, magas technológiai tudásával maga mögé utasította volna az USA-t, és Kínát.
Ez a terv Magyarországon bukott el. Itt történt meg elsőként a változás 1990 után, és a modern, a szociális kérdésekre érzékeny kapitalizmus helyett a legbrutálisabb rablókapitalizmus szabadult rá az országra. A szocialista rendszer bukása után, az 1990-ben elsőként hatalomba került kormány (Antall-kormány), és az őket követő teljes politikai garnitúra árulásával az országra nézve tragikus következményekkel járt mindez, de egyben felnyitotta a szemét azoknak az országoknak, melyek árgus szemekkel figyelték a "legvidámabb barakkban" történteket. A környező országokban Magyarországra hivatkozva tettek tönkre amit tudtak, mondván, ha a magyaroknak ez így jó, akkor ti miért ellenkeztek? Akkor még volt az országnak akkora tekintélye, hogy ezt az érvet többen el is fogadták.
Oroszország Gorbacsov és Jelcin alatt hajlott volna a függetlenség feladására, de a népi ellenállás, a nemzeti kommunisták lázadása és a csecsen háború késleltette ezt a folyamatot. Közben Magyarország politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott, elrettentő például szolgálva az EU módszereiről. Putyin és a mögötte álló erők az utolsó pillanatban léptek fel, és propagandájukban a magyarországi helyzet ismertetése meghatározó erejűvé vált. Kellett ez az elrettentés, mert a népi vagyon jó része már náluk is a kapitalisták (oroszországi, többnyire zsidó származású oligarchák) kezébe került, és ezzel tudtak hatni a megvezetett tömegekre. Ezért Oroszországban a hatalom megszerzése a magyarországihoz hasonló 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által hosszú időre lehetetlenné vált. Azonban az ilyen irányú törekvéseiket továbbra sem adták föl, mivel a bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával folyamatosan próbálkoznak, ám a putyini államvezetés nagy támogatottságot élvez és kicsi az esély a hatalomból való kiszorítására politikai úton.
A jelcini vezetés leváltását Putyinra, a mögöttes erők taktikázását a terjedelem miatt most nem részletezzük, de a történet önmagában is megérne egy tanulmányt.
Alapos áttekintés után kijelentjük, hogy a világban a III. világháború már zajlik. Ezzel kapcsolatban nem csak a néhány háborús övezetre gondolunk, hanem az új típusú háború különböző megjelenési formáira is. A szocialista tömb összeomlása után az európai és a világpolitikát nagyjából 2000-ig a közös pontok keresése határozta meg. A központi kérdés az anyagi haszon volt. Kínától az Egyesült Államokon át Oroszországig, az EU-ban, a periférikus országokban mindenütt. Látható volt, hogy az úgynevezett lator-államokat mindenki igyekezett magára hagyni, legyen az Kuba, Észak-Korea, vagy bármelyik. Nem törődött velük senki, mert a közös pontok keresése volt a lényeg. Ennek a közös pontnak a megtalálása azon a közös alapon nyugodott, hogy a gyárak termeljenek, és azt az emberek megvegyék. A gyáraknak olcsó munkaerő kell és rengeteg alapanyag. Az olcsó munkaerőt megtalálták először Kelet-Európában, majd a Távol-Keleten, az olcsó alapanyagokat pedig a kifosztandó országokban, és az új vadnyugaton, (vadkeleten) Oroszországban. Történt azonban valami és ez a valami okozta a jelenleg zajló III. világháborút.
Az orosz-szovjet birodalom elárulásakor az orosz népet, és az orosz katonaságot a zsákmányszerző Nyugat mély nyomorba döntötte. A korábbi megállapodásokat és ígéreteket megszegve a NATO az orosz birodalom határáig nyomult előre – ugyanis ez volt annak a háttér-megállapodásnak az egyik pillére, hogy a Szovjetunió feladta Közép-Európáig nyúló protektorátusát és megszűnhetett a Varsói Szerződés is. A magára büszke Oroszországot olyan mélyen alázták meg, ami sokkal rosszabb volt, mint a trianoni, vagy versailles-i béke. Az orosz népet butának bélyegezték, az orosz hadsereget közel nullává züllesztették. Szándékosan olyan háborúba taszították, amelyben a veszteség megalázó volt: az első csecsen háborúba. A katasztrofális gazdasági helyzet miatt hagytak több ezer oroszt meghalni, nem volt pénz megfelelő tüzérségi, légi támogatásra, hogy a veszteség jól dokumentálható és világgá kürtölhető legyen. Az orosz katonák a mocsárrá változott ideiglenes laktanyákban laktak, a szállásuk és ágyaik elsüllyedve a sárban. Oroszország a világon első lett az alkoholfogyasztásban. Betörtek a drogok, az alvilág teljesen eluralkodott, ezen kívül megkezdődött a vadkeletté válás, a szabad rablás. Oligarchák uralták és ölték a népet mint amolyan maffiavezérek, az orosz termékek gyártása leállt, senki nem vett semmit onnan. A gazdaság mélyrepülésbe kezdett.
2001 október 4-én, a szeptember 11-ei jól ismert események után három héttel, a Siberia Airlines 1812-es járata Tel Avivból tartott Novoszibirszkbe. A TU-154-es a Fekete-tenger fölött hasította a levegőt, amikor máig tisztázatlan körülmények között megsemmisült, állítólag a gyakorlatozó ukrán légvédelem véletlenül lelőtte. Miért érdekes ez a történet? Mert a mai háború kiváltó oka. A vadkeletté válás folyamata megállt. Putyin meglehetősen erős kézzel vezeti az országot, ahogy ilyen helyzetben kell is, ráadásul jó felé. Oroszország pillanatokon belül egyedül találta magát a világban. Megszűnik a világot átmenetileg irányító „profit-egyetértés”. Oroszországnak szövetségesekre van szüksége, és lassan nyit a lator-államok felé, mert más felé nem tud. Irán, Kuba, majd később Venezuela, és a többi. Kapcsolata egyedül Kínával jó. Kína viszont piacorientált, tehát gazdaságilag Nyugat-függő. A Nyugatnak, ha tartani akarja a jelenlegi világban betöltött pozícióját, egyetlen dologra van szüksége, de arra nagyon. A mérhetetlen mennyiségű orosz nyersanyagra. Oroszország most kezdte meg a tundrai olajmezők feltárását, amelyekhez eddig hozzá sem nyúltak. A hírek szerint akkora olajtartalék van ott, amihez foghatót még soha sem tártak fel. Mellé pedig ott vannak az északi-sarki (arktiszi) mezők. Oroszország 10 éve készül arra, amire az északi államok csak most kezdenek ráébredni, az északi-sarki felfedezésekre, feltárásokra, és a Sark valódi meghódítására. Az orosz jégtörőflotta a legnagyobb a világon, kutatóállomásai a legkomolyabbak, és a legfelszereltebbek. Számottevő északi-sarki környezetre kiképzett haderőt állított fel. Tudósai olyan szinten kutatták az elmúlt évtizedben a sarki vidéket és tenger földrajzát, ami messze meghaladta az összes többi országot együttvéve. Nagyjából készen állnak az Arktisz meghódítására. Aki meghódítja a Sarkokat, azé lesz a jövő? Mivel minden kiaknázható területen hatalmas népesség osztozik, mondhatjuk, hogy azé lesz a jövő, akié a Sark, és Oroszország. Az Antarktisz délen teljesen feltáratlan. (Valamennyien hallgatnak az antarktiszi csatáról, az erről készült film a Youtube-on megtekinthető). Ez az okfejtés viszont Oroszországot első számú célponttá teszi.
Az Egyesült Államok és az EU (a Nyugat) Oroszország elfoglalását Jelcin után sem adta fel. Látható, hogy az elmúlt néhány év az orosz sikerek évei voltak. A BRICS létrejötte, a kínai együttműködés, egyes dél-amerikai országok, majd jószerével a déli félteke szembefordulása a Nyugattal szintén orosz sikernek könyvelhető el. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy azok az államok, amelyek évtizedek óta szó szerint kirabolják az egész világot, és ebből felállították a világ legnagyobb kalózhadseregét, ha újra összeáll szétzilálódott elemeiből, olyan haderőt képes felmutatni, amely a Földön még soha nem állt fel.
Az ellenséget elítélhetjük, lenézhetjük, de alábecsülni soha nem szabad. Véleményünk szerint Oroszország olyan veszélyben van, amilyenben még soha nem volt, és az is meggyőződésünk, hogy a Kelet országai, éppúgy mint Oroszország, most döbbentek rá minderre, vagy éppen most szembesülnek a veszéllyel.
Ha a politikai út (1.) nem működik, a katonai (2.) megoldás következik - A NATO rakétavédelmi pajzs szerepe
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hogy érthetőbb legyen miről van szó. A nukleáris fegyverzetkorlátozási szerződések Oroszország számára is 'csak' 1550 stratégiai nukleáris robbanófejet engedélyeznek hadrendben tartani (a taktikai robbanófejeket ezek a szerződések nem korlátozzák). A stratégiai robbanófejek megoszlása az orosz nukleáris csapásmérő erőknél a következő arányban történik: 1100 robbanófejet telepítenek a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárókra. (Jelenleg a felújítás alatt lévő Delfin IV hajóosztály (7 db.), az építés alatt álló új Borej osztály (1+3 db.) és a jelenleg kivonás alatt lévő Tájfun hajóosztály (1+2 db.) képviselik ezt a csapásmérő erőt. Ezek a hajók típustól függően egyenként átlagosan 12-16 tengerészeti ballisztikus rakétát hordoznak, rakétánként akár (szintén típustól függően) tíz robbanófejjel, és ha szükséges, fél évet is eltölthetnek a világ óceánjain, vagy az Északi-Sark jege alatt, de akár az Egyesült Államok partjai közelében meglapulva is.) A maradék mintegy 400 robbanófej a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt rakétacsapatok (Topol-M, Yars, stb.), valamint a légierő nagy hatótávolságú stratégiai nukleáris bombázói (Tu-95 például) számára van készletezve. Ezt áttekintve látható, hogy az orosz stratégiai nukleáris csapásmérő erők 'aduászai' a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók – és ezektől tart leginkább a Nyugat. Fejlesztésük és gyártásuk – érthetően – mostantól kiemelt figyelmet kap.
A stratégiai interkontinentális ballisztikus támadó rakéták röppályájának vázlata
A támadó stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítése az ábrán látható 1-5-ig terjedő fázisban lehetséges. Ez az emelkedés, és a pályaív legfelső pontján történő haladás. Ha a rakéta kidobja a csalifejeket, valamint az éles robbanófejeket, akkor már szinte lehetetlen megsemmisíteni ezeket. Az 5-6 pont közötti szakasz a rajzzal ellentétesen jóval hosszabb is lehet. Nos, ha ezt az ábrát és az elvet figyelembe vesszük, akkor egy esetleges háborús helyzetben az orosz rakéták, amelyeket akár szárazföldről, akár tenger alól Európa felé indítanak, Európa központi részeiről már nem megsemmisíthetők, mert a rakéták a zuhanási fázisban vannak. Az elfogó rendszert minél közelebb kell telepíteni az orosz határokhoz illetve az Európai Unió határaihoz (a rakétapajzs részeként a tengerekre, óceánokra is), valamint le kell vágni minden olyan orosz szövetségessé válható területet, ami ilyen szempontból veszélyt jelenthet. Afrika felől egy pufferzóna kialakítása szükséges. Ehhez elég elfoglalni (szövetségessé tenni akár bábkormányokkal) katonailag Afrika felső partvidékét. Az Arab-félsziget, Törökország szintén kiváló erre, nem véletlen, hogy Törökországba kívánják telepíteni az elhárító pajzs egyik elemét. Ha feljebb megyünk észak felé, látható merre is alakul a pufferzóna.
Bennünk, akik jelenleg a Nyugathoz tartozunk, mint csatlós állam, felvetődik egy kérdés. Mekkora valójában Európa, mekkora területet kell védeni, és mekkora pufferzóna kell. Nos, nem az a kérdés, hogy földrajzilag mekkora Európa, hanem mekkora az ipari zóna, mert védeni csak az ipari zónákat kell. Ez pedig a nyugat–európai országokból áll. Nem tette fel soha senki azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy stratégiai iparágat az EU - bármekkora haszna lehetett volna belőle - nem telepít ki ezekről a területekről? Mert a háború lehetőségét soha nem adta fel, és folyamatosan dolgozik rajta. Így hazánk az iparvidék szélét képezi. Amikor Magyarország mellett Ukrajna stabil NATO és EU várományosként állt szemben az oroszokkal, Magyarországra az EU lassan telepíteni kezdett ipart. Ekkor hazánk az orosz határhoz képest egy európai központi ország volt, mert abban az esetben a peremvidék Ukrajna lett volna. Most, hogy Ukrajna meginogott, hazánk peremvidékké változott, és így is kezelik. Veszteséglistán vagyunk, ez a helyzet. Ugyanis az a rakéta, amely hazánkat célozza, Romániából már nem semmisíthető meg. Ukrajnából még igen. Ezért Oroszország és a Nyugat szempontjából Ukrajna hovatartozása létkérdés. Máris értelmet kap Medvegyev kijelentése: Ukrajna vonatkozásában, és más országok vonatkozásában sem elfogadható a kétkulacsos politizálás. Nincs köztes állapot, dönteni kell. Ide vagy oda.
Tételezzük fel, hogy a Nyugat, élükön az USA-val, tudják az orosz rakéták pontos adatit, de ha nem is tudnak mindent, Oroszország teljes bekerítésével (és az Európa köré font védelmi gyűrűvel) egy háború esetén az orosz válaszcsapást nagyrészt semlegesíteni tudják. Ezért mondja folyamatosan Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO nagykövete, hogy a NATO rakétapajzs - melynek minden paramétere jórészt orosz területről indított rakétákra van tervezve - veszélyezteti az orosz stratégiai nukleáris haderő elrettentő képességét. Az orosz birodalom részéről ezzel megszűnik az a fajta hatalmi eszköz, és az elrettentés képessége, ami a 130 milliós orosz nemzetet a legnagyobbak közé emeli. Ha az Egyesült Államok és az EU megfelelően körbebástyázza magát és iparvidékeit, jöhet a második fázis. Egy teljes világszövetségbe összeállt sereg, ami az orosz területre és az ott található természeti kincsekre úgy veti rá magát, mint az éhező egy falat kenyérre. Ha az EU összes országának légi erejét, Kanada, USA, Ausztrália, Japán, és valamennyi csatlós állam légi ereje egy többhetes megrendítő csapással nekiesik Oroszországnak, a ballisztikus rakéták védelme nélkül semmi esélyük. Az S-300-as rendszer paramétereit ismerik, és az orosz légvédelmi rendszerek képességeit is. Meglehet, hogy az orosz válaszcsapás néhány rakétája átcsúszik a pajzson, de ennek kockázatát fölvállalják, mivel ezek nem a legfontosabb területek felé haladnak, mert a központi területeket megcélzó eszközöket a peremvidékről megsemmisítik. Mi van akkor, ha hazánk, Románia, vagy Kelet-Lengyelország kap pár rakétát? Semmi! Majd a Nyugat jól megsajnál bennünket, de legalább annyival kevesebb gond lesz ezekkel a későbbiekben.
Ha az interkontinentális ballisztikus rakéták nem oltalmazzák tovább az orosz népet, akkor a nyersanyagkészletét nem védi a nyugati imperializmustól semmi más, mint egy éppen korszerűsítés alatt álló orosz hagyományos haderő. A hanyatló Nyugat utolsó erejéből ráncba szedett nyugati haderő olyan megrendítő csapást tudna mérni Oroszországra, amibe a jelenlegi kormány rövid idő alatt belebukhatna. Utána következnének a Nyugat bábáskodásával a Prohorov- és Hodorkovszkij-félék. Az orosz nép újra az alkohol és a kábítószerek mételyében fog fetrengeni, éppen csak annyit tartanak meg, amennyi lemegy az imperialista érdekekért a bányába, kitermeli a kőolajat és a földgázt, a híresen szép orosz nők pedig jók lesznek a helyi és európai bordélyházakba. Sőt, nehogy a putyini eset megismétlődhessen, a haderőt megszüntetik, a rendőrség pedig a maffiához lesz hasonló – tehát a magyarországi forgatókönyv valószínűsíthető. Ezzel a cion-imperializmus 200 évre bebetonozta magát, éppúgy, mint az angol gyarmatbirodalommal.
Mikor következhet ez be? Nem holnap, de nem is túl sokára. Ugyanis Oroszország már rájött a Nyugat szándékára. Észak-Koreával eddig nem foglalkozott a világ, most Moszkva hirtelen nyitott Phenjan irányába. Megújuló kapcsolatok, iparvidék létesítése, gabonakivitel, amiért Észak-Korea egyenlőre nem is fizet, hanem törleszt majd a későbbi megállapodások szerint. Moszkva Kínának is felhívta a figyelmét, figyeljenek a NATO tevékenységére, és közös bizottságot hoztak létre, ami a NATO szándékait elemzi, és megfelelő ellenlépéseket dolgoz ki – a kiszivárogtatott közös védelmi rendszer tervét egyelőre cáfolják. A NATO nem engedheti meg, hogy Oroszország új ballisztikus rakétarendszert fejlesszen ki, vagy új légvédelmi rendszert alkosson és rendszeresítsen, vagy kivárja az típusú tengeralattjárók legyártását és felszerelésüket a hozzájuk kifejlesztett új rakéta típusokkal (Bulava, Liner), vagyis nem adhat 5-10 évet. Amint elkészül a pajzs, a Nyugat azonnal lépni fog, amíg még ereje van rá, a visszafordíthatatlan összeomlása előtt.
A közelmúlt hírei és eseményei nem hagynak kétséget a imperialisták valódi céljait és törekvéseit illetően
- McCaine szenátor szeptember 29-én ismét Líbiába látogatott. Tripoliban sajtótájékoztatót tartott, melynek során kijelentette, hogy Líbia példája – vagyis a líbiai forgatókönyv – mintául szolgálhat Irán, Szíria, Kína és Oroszország vonatkozásában is. Úgy fogalmazott, hogy Líbia inspirálja az embereket Teheránban, Damaszkuszban, sőt Pekingben és Moszkvában, de inspirálja az embereket az egész világon.
- Bulgáriába és Romániába amerikai különleges alakulatokat telepítenek, mintegy ötezer fős létszámmal.
- Az Egyesült Államoknak egyértelmű az álláspontja, mely szerint a Fekete-tenger térségét meg kívánja szerezni. Ez pedig kizárólag Oroszország ellenében lehetséges.
Mit tehet Oroszország? Jelen tanulmányunkat azért készítettük, hogy megnézzük, milyen esélyeket és lehetőségeket látunk. A folytatásban erre próbálunk válaszokat találni.
Az Oroszország által vezetett Keleti Szövetség válasza a nyugati imperialista agresszióra
Valójában a kérdés két, illetve három részből áll. Az első, a Nyugat védelme európai vonatkozásban. Ha csak az ipari térnyerésről lenne szó, vagy szellemi határokról, akkor mi értelme euró tíz- vagy százmilliárdok elköltése a térképen nagyon jól látható katonai-stratégiai védvonalra, mi szükség az előretolt USA hadállásokra, mi szükség egy rakétapajzsra, és a még jobban látható, mindenképpen orosz érdekövezetekbe történő erőszakos térnyerésnek? Semmi épeszű válasz nincs rá, csak egy: a Nyugat háborúra készül. A legfőbb védeni valók az imperialista világ ipara és szellemi bázisa. A második ugyanezen világ tradicionális kötődése, Izrael. A harmadik elem pedig a támadás lehetősége. Ne felejtsük el, hogy a védelem kérdésein, az ellenség fegyvereinek kielemzésén hatalmas tudással rendelkező fizikusok, kémikusok, mérnökök, és különböző szakértők dolgoznak.
Miért kezdett az orosz sajtó nagy felhajtásba, mikor kiderült, hogy az orosz elnök leállítja az S-300-as elhárító rendszer további gyártását? Mert ha kiderül, hogy az orosz légelhárítás jelenleg hatástalan a Nyugat ellen, viszont a nyugati fizikusok és mérnökök ezen kívül ismerik az orosz nukleáris elrettentő erők képességeit, továbbá ezek ellen olyan védelmet hoznak létre, amely akár 100 %-os valószínűséggel semlegesíti az orosz eszközöket, akkor Oroszország jelen pillanatban teljességgel kiszolgáltatott a Nyugatnak.
Még ha Szíria közvetlenül ki is maradna a harcokból, erről az oldalról ellenállás nélkül közvetlenül támadható Izrael, illetve berepülhető Iránból. A mai technikák birtoklásával, amelyekre egy közepesen fejlett ország is képes, Irán különösen nagy veszélyt jelenthet számukra. Egy közepes hatótávolságú rakéta (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, mert a korlátozások miatt meg kellett semmisíteni ezeket), melyeket Irán gyors ütemben fejlesztett és fejleszt, nagy veszélyt jelenthet, főleg akkor, ha a lézer rávezetést is alkalmazni tudják. Ebben az esetben a palesztinoknak már nem RPG rakétákkal kell szaladgálni, hanem célmegjelölőkkel. Irán most jelentette be, hogy elkészült a saját lézer rávezetéses rakétájuk.
Hol látunk kiutat abból a bekerített helyzetből, amelyben jelenleg Oroszország van?
Észak-Afrikában nagyon nehéz a helyzet. Az orosz szolgálatok ott vannak valamennyi helyszínen, a naprakész orosz sajtóból az leszűrhető. Hogy miben bízhatnak? Az egyetlen lehetőséget használják és használták ki, ez pedig Izrael és a zsidók kérdése. Az iszlám államokban a Nyugat cionista-központúsága kivívta a muszlim emberek-tömegek gyűlöletét.
Az orosz politika ugyan fáziskéséssel ismerte fel a helyzetet, de a legjobb döntést hozta meg, ráadásul köszönetet mondhatunk Putyinnak a döntésért. Törökországot vette célba. Na nem azzal, hogy átcsábítsa, mert az történelmi okok miatt sem lehetséges. Nekik azonban jobb egy muszlim nagy szomszéd, amely szemben áll a Nyugattal is, mint egy Nyugat-barát Törökország. Meggyőződésünk, hogy Moszkva bedobta a csalit a törököknek, és azok rá is haraptak. Elég volt az évek óta lebegtetett EU csatlakozást, a történelmi sérelmeket, a gazdasági kiszolgáltatottságot (Nyugat függőség) említeni, ráadásul Moszkva felvillantotta a lehetőséget, hogy itt az idő a muszlimok összefogására. Oroszország részéről nem lesz akadály gördítve ez elé, a Nyugat gazdaságilag megroppant, most vagy soha! Törökország ezeket a lépéseket Oroszország nélkül soha nem lépte volna meg. Egy török haderő képtelen lenne egy görög-izraeli-USA flottával háborúzni, főleg úgy, hogy ha szembe helyezkedik Moszkvával, esetleg a helyzetet kihasználva Moszkva is lépéseket tesz, főleg Szíria felé. Törökországnak szüksége van arra, hogy Oroszország legalább hallgatólagosan támogassa. Ankara felméri a lehetőségeket. Két nagy hadsereggel kell számot vetni az muszlim világban, az egyik Szíria, a másik Irán. Milyen szerepet szánt nekik Törökország, ha ki akarja vívni a vezető hatalom szerepét?
Iránnak nehéz a helyzete, Afganisztán és Irak között két tűz között, északon a kurd kérdés, nyakában egy kirobbanni látszó pakisztáni polgárháborúval, a Perzsa-öbölben a NATO jelenlétével. Törökország szerint a perzsa katonanép, háborúzhat, addig is le lesznek kötve. Nem véletlen, hogy Szíriával rosszabb a viszonya, mert helyi vita alakult ki. A mostani szír helyzet is kapóra jön. Éppen csak annyira kellene őket lenyomni, hogy Szíria elismerje vezetőnek Törökországot. Ebben a helyzetben, ha ez a képlet a Nyugat akaratával szemben feláll, Izraelnek vége. Vagy feladják az egész háborús tervet, vagy Izraelből menni kell. Oroszország felől - ha Törökország és Szíria kimarad -, az orosz haderő közvetlen csapást tud mérni. Izrael egy fél Dunántúlnyi ország. Ezzel végül is Európa és az USA egy hatalmas tehertől szabadulna meg, de elképzelhető, hogy enélkül is feladják. Ebben az esetben a zsidóság közel-keleti bázisa elveszett. Ezek fontos kérdések, de látható, hogy Moszkva jó helyen ragadta meg a problémát. Ha Izrael elveszik a Közel-Keleten, az iszlám eufória következtében könnyen lehet, hogy a Nyugat elveszti a talajt ebben a térségben. Irán és Törökország együttesen bármelyik iszlám országot képes felszabadítani, ráadásul hatalmas népi támogatottsága lenne, mert az oszmán birodalom emléke még mindig él az emberekben. Jó ez Oroszországnak? Ha Moszkva mindezt elősegíti, azért kapnia kell valamit, és ez elsősorban a kaukázusi nyugalom lehet, és kijárás a Földközi-tengerre. Cserébe a kaukázusi muszlim ellenállást le kell törnie Iránnak és Törökországnak, elsősorban az utóbbinak, mivel a szunnita irányzatról van szó. Vajon miről tárgyaltak az irániakkal a tálibok pár nappal ezelőtt? Pakisztánról? Afganisztánról? Vagy esetleg az új lehetőségekről? Törökország hatalmas külpolitikai versenyfutásba kezdett. Líbia, Tunézia, Egyiptom, Arab-liga, Irán, sorba tárgyal a vezetőkkel. Ráadásul ha ez így alakul, akkor Grúzia a Nyugat számára elveszett. Abban a pillanatban a Nyugat teljességgel kiszorult a térségből. Törökország így biztosíthatja az orosz hajók kijutását a Földközi-tengerre. Ez szintén lényeges, mert ha ez bekövetkezik, az észak-afrikai pajzs értelmét veszti, és a rengeteg beleölt pénz kidobott pénzzé válik. Törökország kulcspont! Mivel ez valóban lényeges kérdés, sokakban felvetődik a csapda lehetősége. Valóban! Ez a lehetőség ott van a többi között. Mi van, ha az egész arról szól, hogy a Nyugat fel akarja adni Izraelt, de úgy, hogy abból újra ő jöjjön ki a szegény üldözött szerepében. Készül egy újabb holokauszt legenda? Felvetődött sokakban annak a lehetősége, hogy Izrael Törökországot használja fel. Törökország beadagolja a muszlim világnak az összefogást, és mint nyugati csatlós igyekszik az élére állni. Elhiteti, hogy ellenszegül a cionizmusnak, Izraelnek, összefogást hirdet az arabok, és az egész muszlim világ között. Izrael kiszorul a térségből, ezzel a zsidók újabb 50 évig játszhatják a világban a szegény elnyomott zsidók szerepét, akiket mindig csak bántanak a szélsőségesek, ezért a számukra biztonságos – általuk uralt - vidékeken sokkal erősebben lehet ezek ellen fellépni, és pozicionálni a hatalmat. Ez persze fikció, de nem minden alap nélkül. A legutolsó ilyen témájú EU szavazást is figyelembe kell vennünk, ahol a cionista EU Palesztina mellett tette le a voksát. Hogy lehet ez? Eljátsszák, hogy az egyik zsidó a másik zsidó ellen szavaz? Népi nyomásra hivatkoznak? Mikor érdekelte az őket ez a haszonnal és az érdekeikkel szemben? Mivel a fősodratú média nem hangsúlyozza ki, hogy az EU parlament egylényegű az izraelivel, az átlag polgár úgy érezheti, szegény zsidókat megint bántják, szorongatják a politikusok. A Nyugat már ennél nagyobb átvágásokra is képes volt, az árulás, kétszínűség a fő jellemzője, arról nem is beszélve, hogy cionista érdekei miatt bármikor odadob egy népet vagy országot.
Nem véletlen, hogy Medvegyev elnök Ukrajna tekintetében kifejtette: nincs kétkulacsos politika. Valahová állni kell. Ez vonatkozik Törökországra is. Hiába próbálja önmagát helyzeti előnybe hozni. Látszólag Törökország saját érdekében politizál. Pillanatnyilag azonban a világ nem Törökországról szól, hanem a két pólus újrarendezéséről, ahol olyan nagy országok is megtalálják a helyüket, mint Kína. Azt, hogy Törökország önállóan egy harmadik pólust hozzon létre, pillanatnyilag kivitelezhetetlennek kell minősítenünk. Ehhez nem rendelkezik elég erővel, ugyanis a harmadik hely kivívásáért mindkét féllel meg kell mérkőzni.
A másik csapásirány, ahol Moszkva tehet valamit, az Belorusszia és Ukrajna. Ezt a két országot - habár nemrégen Nyugat-barát politikát folytattak -, szándékosan nem soroltuk a Nyugathoz. Itt érvényesül valamelyest az orosz külpolitikai nyomás. Számunkra miért jó ez? Mert így hazánk perifériára szorult. Amennyiben Izraelt fel kell adni, az ottani lakosság bolond lenne új hazának egy elsőlépcsős államot keresni, főleg akkor, ha a Nyugat valóban ki is akarja használni a helyzeti előnyét a rakéták vonatkozásában. Oroszországban egy líbiai forgatókönyv elkezdésére a legalkalmasabb időpont a jövő tavaszi elnökválasztás lenne. A szavazatok újraszámlálását követelő tüntetéseken páran meghalnak, amivel kezdetét veheti a beavatkozás.
A harmadik csapásirány az oroszok számára a nyelvi és vallásbeli, vagy annál szorosabb kapcsolatok miatt Bulgária, és utána Szerbia lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a két országban kezdődnek az utóbbi időkben a felfordulások. Amennyiben Oroszországnak sikerül megbontania ezt a pajzsot bármerről, és rést ütni rajta, az egész háborús terv dugába dőlt. Abban az esetben azonban a Nyugat nagyon rövid idő alatt elhullik. Az EU felbomlása elindítja az országokon belül a felelősségre vonásokat, és a cionista alapú berendezkedésnek hosszú időre – vagy örökre - vége a térségben. Most már érthető, miért van a hatalmas háborús készülődést, a tízezerszám megrendelt bombák, a románok hadseregének felduzzasztása, és sorolhatnánk. Továbbá értelmet nyer rengeteg apró, összefüggéstelen kis hír. A Nyugat egy hatalmas, de utolsó dobásra készül. Mindent egy lapra kell feltennie, mert nincs más választása. Vagy megszerzi a gigászi orosz nyersanyagbázist, vagy lehúzhatja a redőnyt. A Nyugatnak Oroszország nélkül semmi esélye a fennmaradásra (a jelenlegi formában). Még egy utolsó erőbedobásra talán képes, de aztán el kell fogadnia az orosz hegemóniát. A kérdés csak az, hogy ez az utolsó erőmutatvány milyen lesz.
Mekkora esélye lenne egy ilyen nyugati támadásnak? Erre mindenki azt mondja, Oroszországot még senki sem foglalta el soha. Most sem fogja, és nem is akarja. A lényeg a líbiai forgatókönyv. Utána pedig az oda beáramló idegenek, legfőképp Izraelből. Ahol nagyon sokan tudnak, és tanulnak oroszul (mert a volt Szovjetunió területéről települtek oda). A politikai ellentábor felállítása, mint új „narancsos forradalom”. A söpredék, a semmire való, a pedofil, a fajtalankodó (buzi) és megannyi selejtes, emberre emlékeztető lény azonnal a Nyugat mellé állna. Oroszország sajnos fáziskésésben, de megkezdte az ellenlépéseket.
Elemzésünknek ezzel még mindig nem értünk a végére, a folytatással rövidesen jelentkezünk. Bízunk benne, hogy akik eddig követték írásunkat, a továbbiakat is érdeklődéssel olvassák majd.
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet


Az izraeli betelepülés előjelei, és a NATO szabadkőműves utóállama

|

1. Magyarországon az önmagukat nyíltan zsidónak valló szervezetek jelenleg tekintélyes állami támogatásban részesülnek. A MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) csak az úgynevezett örökjáradék formájában évi másfél milliárd forintot kap az államtól, melyet hivatalosan a kommunizmus idejében az "egyháztól" elkobzott, jelenleg is állami tulajdonban lévő ingatlanok becsült értékének 5%-ában állapítanak meg. Mivel az állammal kötött szerződés alapján ez 20 év elmúltával sem szűnik meg érvényben lenni, már a kezdetekkor igen jó befektetésnek bizonyult, és a 90-es évek elején kezdődő kárpótlás idején a MAZSIHISZ a szóban forgó ingatlanok nagy részét nem kérte vissza az államtól.
Bár a Magyarországon működő különböző zsidó szervezetek rendszeresen szereznek állami támogatást pusztán az önsajnáltatás, és a hivatali rendszerben működő hittársaik látványos együttérzésének segítségével, az elmúlt két évtizedben a zsidóság hivatalos állami támogatása többnyire a MAZSIHISZ szervezetére összpontosult. Az egyházak támogatásának átszervezését követően a MAZSIHISZ mellett más zsidó szervezetek is előtérbe kerültek. A MAZSIHISZ szerint a zsidóság életébe való beavatkozás, ha az állam más zsidó szervezetek támogatásának címén megvonja tőle a támogatás egy részét, az újonnan egyre inkább előtérbe kerülő EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) szerint pedig az a zsidók életébe való beavatkozás, ha az állam egy irányzatot támogat közülük, a többit pedig nem. A Likud testvérpártjában már megfogalmazódott a logikus válasz, ami a hivatalos kommunikációban a könnyebb elfogadhatóságért csak késleltetve jelentetnek meg, vagyis hogy a közeljövőben egyenlő módon támogatást fog kapni minden zsidó szervezet. Az önsajnáltatás és a hazugság megint előtérbe került, ám az egyre többféle zsidó érdekképviseleti szerv aktivizálódása másnak tudható be, ahogy az is, hogy az egyházügyi törvény megváltoztatásával immár bevett egyháznak számít a három főbb irányvonal, a neológ, az ortodox és a statusquo valamennyi jelentősebb képviselője.
Akik rendszeresen figyelemmel kísérik a Közel-Keleten, Izraelben alakuló viszonyokat és tudatában vannak az izraeli érdekeltségek magyarországi terjeszkedésének (elsősorban az építőipar terén, ami Simon Peresz kijelentésének megfelelően már igen előrehaladott állapotban van), azok számára könnyen egyértelművé válik, miért vált szükségessé most a legkülönbözőbb zsidó érdekképviseleti szervek előtérbe hozatala. A magyarországi zsidó lakosság a jelenleg zajló változásokkal sokkal összetettebb közeggé válik, így egyben tartása is sokkal differenciáltabb szervezeti rendszert igényel.
A MAZSIHISZ közvetlen a népszámlálás előtt felszólította a magyarországi zsidóságot, hogy lehetőleg minél többen vallják magukat zsidónak. Bár a magyarországi zsidók tekintélyes része egy népszámlálás alkalmával nem vállalja fel a zsidó identitást (népszámlálás alkalmával a zsidók tekintélyes része egyszerűen magyarnak vallja magát, egy részük pedig az "egyéb" kategóriába kerül) egy Izraelből ideköltözött friss izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező "külhoni magyar" számára ez nem kérdés, hiszen Izraelben zsidó a többségi lakosság, semmi nem szól amellett, hogy ne vallja magát zsidónak. A MAZSIHISZ felszólítása már előre megmagyarázza, hogy a zsidóság hirtelen számbéli növekedését természetesen nem a betelepülő izraeliek okozzák, hanem "aránylag többen vállalták fel a zsidó identitást". Ez a fajta óvatosság azt mutatja, hogy a betelepülés folyamata és az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkezők száma elérte azt a szintet, hogy az már statisztikailag kimutatható változást jelenthet.
2. A cionista vezetőknek és családjaiknak a közel-keleti helyzet kiéleződése óta biztosítva van a menedék Magyarországon. A pénzügyi válság ellenére több olyan beruházás volt az országban, aminek eredményeként olyan épületegyüttesek születnek, amit nyilvánvalóan nem a magyar lakosságnak szánnak eladásra. Az építőipar mélyponton, a lakáseladások a pénzügyi helyzet miatt mélyponton, ezek az épületek azonban mégis elkeltek. Egy átlag magyarnak mi szüksége is lenne egy olyan luxusvillára, ami a hirdetés alapján is 9-10 család együttélésére alkalmas családi ház, de egy bejárattal, mindezt a luxusvillák megszokott felszereltségével, úszómedencével, szaunával, stb., családonként 4 autó parkoltatására alkalmas mélygarázzsal, mindez 900 millió forintért, és a hirdetés kiemelt helyén általában feltüntetésre kerül az is, hogy közel a reptér. Ezeknek az épületeknek többnyire az a feladata, hogy felépítésüknek köszönhetően legyenek jól védhetőek, hosszú időn keresztül is biztosítsanak a lakosoknak minden luxust, legyen megfelelő méretű tároló helység, és ha a helyzet úgy kívánja, innen könnyen lehessen elhagyni az országot.
Magyarország mint célország többször is átminősült a közel-keleti helyzet alakulásával. A jól biztosítható épületegyüttesek még abban az időben létesültek, mikor esély volt arra, hogy a NATO hadmozdulatok sikerrel járnak, hogy Törökország nem fordul Izrael ellen, mára azonban az a helyzet állt elő, amiben számítani kell az izraeli lakosság tömeges kivándorlására. Hogy az Orbán-kormány szavaival éljünk, ez Magyarország számára a munkaerőhiánynak a bevándorlás felpörgetésével történő ellensúlyozását jelenti, ahogy a statisztikában az szerepel, elsősorban a Közel-Kelet térségéből.
Simon Perez kijelentését követően megkezdődött a magyar termőföld összpontosított kiárusítása is. Már rég nem a magyarok adják el a földet az idegeneknek. Értelmetlen moratóriummal és hasonlókkal érvelni, a világhálón több lista is kering azokról a módszerekről, amivel külföldi állampolgár is vehet földet Magyarországon. Ma már ezekre sincs szükség, köszönhetőn a kettős állampolgárságnak. Az eddig felvásárolt magyar területek jó befektetésnek tűnnek, tudható, hogy a jövőben a magyar földterületek ára sokkal magasabb lesz. Az eladásra kínált magyar földterületeket "földbróker" gyűjti, aki jelentős haszonra tesz szert, és egyben származási lapon szűri is a vevőket. Természetesen nincs szükség nyílt származási alapú megkülönböztetésre - ha nem zsidó a vevő, akkor a föld "már elkelt, más hamarabb tette le a foglalót". A zsidó egyházi szervezeteknek adott állami támogatások így jó befektetést is jelentenek, melyben mindenki jól jár, csak a magyar marad távol a nyereségtől - és egyben megteremtik a magyarországi teleplétesítések alapját, a zsidó tulajdonban lévő nagybirtokot.
Ma Magyarországon a zsidóság többsége nem fogékony az autonómia gondolatára. Erre semmi szükségük nincsen, hiszen a zsidóság Magyarországon monopolhelyzetben van a politika, a gazdaság, a kultúra, a média és az oktatás terén. Az úgynevezett antiszemitizmus is sokkal inkább összetartó erőt jelent számukra, mint valós veszélyt a hétköznapi életben. A magyar lakosság többsége bár tudatában van annak, hogy a pénzügyi életben többnyire "a zsidók" irányítanak, egy-két politikai, gazdasági vezetőtől eltekintve nem ismerik fel a zsidókat, így a hétköznapi életben előállnak olyan helyzetek, hogy a zsidó bár szembesül a zsidóellenességgel, az nem személyére irányul, hanem "a zsidókra", miközben várják tőle az egyetértést. A zsidóság ennek köszönhetően monopolhelyzetben van, és Magyarországon nincs szüksége autonómiára. Mindazonáltal, a közeljövőben ez könnyen megváltozhat.
Az Izraelből bevándorlók régi otthonukban nyíltan vállalhatták a zsidó identitást, és bár a zsidó többségű országban a zsidó vallás és/vagy származás a közös nevező, sokkal inkább előtérbe kerülhetnek a különbözőségek. Ezek a különbözőségek idegen környezetben háttérbe szorulnak, az összetartó erő, a közös identitás pedig előtérbe kerül. Az izraeli-magyar kettős állampolgárságú személy hiába tanul meg magyarul, otthon, saját környezetben nem magyarul fog beszélni, ha közösséggel, családdal együtt költözik. Ez a zsidó közösségeket elkülöníti a többségi társadalomtól, ami egyben területi elkülönültséghez is vezet. A földvásárlások és a zsidó kisebbség monopóliuma a társadalom minden szegmensében együttvéve ugyanazokat a feltételeket fogja előidézni, mint a korabeli Palesztinában. Azonban csak kis részben kell számolni állami teleplétesítésekkel, és nagyobbrészt a zsidó szervezetek és zsidó magánszemélyek által indított "beruházásokkal". Egyrészt mert az elkülönülés spontán is létrejön, másrészt az állam szerepvállalásának pusztán a jogi és fizikai védelemre korlátozódása, a kezdeményezés elmaradása az állammal szembeni fenntartásokhoz vezet, és erősíteni fogja a zsidó közösségek autonómiára való törekvését.
A kezdetben több elszigetelt ponton kezdődő folyamat összekapcsolódás esetén a hazai zsidóságot is megosztja. Magától megindul az a folyamat, amire a MAZSIHISZ felszólította a magyarországi zsidókat, és önmagától nem történne meg. Az izraeliek tömeges beköltözése a hazai zsidóság körében is (részben) radikalizálja az identitásvállalási kedvet. Részben pedig az antiszemitizmus propagandája (a zsidóság felé) és az attól való félelem járul hozzá az összetartó erő megszilárdulásához. Ezen a ponton a zsidó vezetők érdekévé válik, hogy közvetlenül vagy közvetetten támogassanak olyan szervezeteket, amik bár zsidóellenesek, nem rendelkeznek életképes rendszerideával, így eszköznek tökéletesen felhasználhatók. A fősodrató médiában egy-egy ilyen csoport példáját felkapva az eddigieknél jóval erősebb antiszemitizmus-propagandával kell számolni.
Az egyre összetettebbé váló magyarországi zsidó közösségeket nem csak ez a propaganda és a hivatásos rettegés tartja össze, hanem megnő a szerepe a most előtérbe hozott zsidó érdekképviseleti szerveknek is. Vallását, kultúráját tekintve még a magyarországi zsidóság is megosztott, ehhez hozzájárul még az izraeli bevándorlók tömege, akik már hazájukban is több, élesen elkülönülő irányvonalat képviselnek, egy részük pedig teljesen ateista, és mindemellett a legkülönbözőbb politikai ideológiák hívei, és több, különböző társadalmi csoport képviselői. Egy ilyen összetett közösség megszólítására már nem elég a MAZSIHISZ összetartó ereje, így a jelenlegi zsidó érdekképviseleti szervek mind anyagilag, mind pedig ismertségüket tekintve fel lesznek futtatva, és újabbak fognak alapulni, kezdve a vallási szervezetektől a legelemibb ifjúsági közösségekig. Jelenleg miközben hatalmas médiabotrány övezi a nemzeti szervezetek "airsoft táborait", az EMIH-közeli Chábád Lubavics mozgalom rendszeresen szervez airsoft, illetve paintball összecsapásokat a lelkes zsidó fiataloknak, ahol "kipróbálhatják harci képességeiket". A közösségek bár alapvetően különbözhetnek egymástól, a közös nevező adott: a holokausztozás és az antiszemitizmustól való félelem egyben démonizálja is a többségi lakosságot és biztosítja a mindenkori elkülönülésre való törekvést.
Végül pedig számítani kell a fegyvertartási törvény liberalizálására. A többségi társadalom el fogja fogadni az új törvényi szabályozást, hiszen - ahogy már egyszer elhintették a port - az a bűnözők elleni védekezés alternatívájaként lesz tálalva. Ahogy az izraeliek magyar állampolgárságot kaphattak a határon túli magyarok kettős állampolgárságának nemzeti oldal általi felkapásával, a többséget ismét megvezetik, és az izraeli-magyar törvényesen hordhatja magánál a fegyvert, amit Izraelben is törvényesen magánál hordhatott. Mindazonáltal a többségi társadalom nem, vagy csak nehezen juthat törvényesen fegyverhez a magas árak, és tömeges szegénység miatt.
3. A fegyvertartási törvény egy sarokpont, amihez csak akkor nyúl az állam, mikor a valós közösségek nagy számban jönnek létre és a többségi lakosságban kezd tudatosulni a helyzet. Ezen a ponton kerül előtérbe a cigány autonómia kérdése. Ennek alapjai már most el vannak vetve a közgondolkodásban. Faji alapú megkülönböztetésként jelenleg a felsőoktatásba való felvételi eljárás során is plusz pontszámot kapnak a cigány jelentkezők, hogy oda bekerülve ne kelljen tandíjat fizetniük, mint a többségi magyar lakosságnak. Az elmúlt években fel lettek futtatva olyan diplomás cigány "értelmiségiek", akik bár önálló gondolatokkal nem fogják vezetni a cigányságot, a zsidó jogvédők nézeteinek hangoztatására tökéletesen megfelelnek (többnyire szabadkőműves eszmék, egyenlőség, egyenjogúság, kirekesztettség elleni harc). A cigány kisebbség jelen van a rendőrségben, és zajlik a hadseregbe való integrálásuk is. A cigány állam kérdése előtérbe kerül, mikor a magyarság felismerte az alakuló helyzetet és a zsidó gyarmatosítással szembeni önszerveződés tömeges méretet ölt. A kinevelt politikai, rendőrségi, esetleg katonai vezetők ellenére a cigányság nem államalkotó nemzet. És itt megjegyeznénk, jelenleg a magyar sem az, ennek köszönhető a zsidóság monopolhelyzete az államigazgatásban és a gazdaságban.
Egy ilyen helyzetben a hazai jobboldal is újabb törésvonal mentén lesz megosztott, hiszen a primitívebb, agresszívebb elemek sokkal hajlamosabbak a hétköznapokban harcot folytatni, mint hosszú távon építkezni. Ezek az elemek a késői fázisban is sokkal inkább fogják ellenségképnek tekinteni a mesterségesen előtérbe tolt cigányságot, mint a betelepülő zsidóságot.
Az önmagukat jobboldalinak tartó szervezetek már most is megosztottak, hiszen többségükben átvették a jelenleg Európában jobboldali trendet, az iszlámellenességet, ami az Európai Unió (és nem Európa) cionista vezetése önvédelmi mechanizmusának tekinthető, így a jobboldali szervezetek nagy része a cionista érdekeknek megfelelően működik. Ma Magyarországon nincs arab-probléma, az Iszlám pedig nem jelent veszélyt, csakis az azt ellenségnek tartó cionista ideológiára. Hogy ennek mentén megoszlik a hazai jobboldal, az gyakorlatilag a baloldali elemek lemorzsolódását jelenti, így Magyarországon egyedüli jobboldali szervezetnek a Magyar Nemzeti Arcvonal tekinthető.
Nem árt figyelembe venni azt a tényt, hogy a Breivik-ügy egyetlen és kizárólagos célja az európai jobboldal elleni fellépésre való ürügy szolgáltatása. Jelenleg is zajlik a NATO gyakorlata Európa-szerte, ami a belső védelemre összpontosít. Amivel szemben a cionizmus védekezni akar Európában, az a jobboldali szervezetek, és az Iszlám. Furcsa módon, a Breivik-ügy mindkettőre felhasználható. Jobboldali szervezetek ellen léphetnek fel pusztán annyi indokkal, hogy Breivikkel kapcsolatban álltak a merényletet megelőzően. A magát jobboldalinak valló szervezetek többsége pedig nem úszik az árral szemben, és a Moszad merényletének hatására erőteljes Iszlám-ellenes propagandába kezdett. Törésvonal ez, melynek hatásai tömeges zsidó betelepülés esetén is érződni fognak.
4. Nem csak a területek felvásárlása, az érdekérvényesítési és jogi háttér bebiztosítása az árulkodó jel, hosszú évek óta zajlanak az előkészületek az Európai Unió széthullása esetén egy szabadkőműves utódállam létrehozására. Ez az állam a cionizmus védőbástyája abban az esetben, ha Izraelt fel kell adni, ha az eurózóna és az Európai Unió széthullik. A Visegrádi négyek nevű együttműködés jelenti ennek megalapozását. (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia)
A Visegrádi négyek csoportja, ami a kezdeti üres diplomácia keretből az Unión belül közös érdekképviseleti erővé vált, jelenleg összehangolt gazdasági erővé formálódik. A hivatalos kezdeti célok (a demokrácia védelme, az országok összefogása a gazdasági előrehaladásban, és az euroatlanti csatlakozás előremozdításában) idővel megváltoztak, a négy ország szabadkőműves vezetői hangsúlyozták, hogy hosszú távú együttműködést kell megvalósítani az agrárpolitikában, a négy ország közigazgatásának szervezését közelíteni kell egymáshoz, valamint közös kül- és belbiztonsági politikát kell követni. Ez kezdetben az euroatlanti csatlakozás feltételeihez való viszonyítást jelentette, mostanra azonban valami egészen mást. A négy ország közt katonai együttműködési megállapodás van érvényben a terrorizmus elleni harc jegyében, a belbiztonságot tekintve pedig a négy ország titkosszolgálatai együttműködnek a jobboldali szerveztek kapcsolathálóinak, lehetőségeinek feltérképezésében, és teljes adatmegosztás van érvényben ezen a téren. A Visegrádi négyek biztonságpolitikájában továbbá erőteljes oroszellenesség van jelen, mivel a vezetők lehetséges veszélynek tartják Oroszország terjeszkedését a posztszovjet területeken. Így a Visegrádi négyek, mint a NATO peremvidéke biztosítja az orosz befolyás kiszűrését és az európai állam biztonságpolitikájában kiemelt szerepe van. A négy ország megállapodott az EU irányelveinek megfelelő közös hadtest létrehozásában, így egy Európa-szerte kibontakozó konfliktus esetén a négy állam közösen reagál a kialakult helyzetre, ami különösen fontos, mivel egy ilyen helyzetben a NATO el lenne foglalva a gazdasági központok biztosításával, a lassú reakcióidő pedig a peremvidékek leszakadásához vezetne.
A szabadkőműves vezetők körében évek óta terjed az az idea, miszerint Európa jövőjét egy közép-európai föderális állam jelenti majd, és ez a Közép-Európai Föderáció lesz Európa vezető nagyhatalma az Európai Unió széthullása esetén (ami a központosítás terén megmutatkozó lassú reakcióidő miatt nemsokára bekövetkezik, részben ennek köszönhetőek az egyre gyakoribb, teljes Európára kiterjedő NATO-gyakorlatok). Ez érthető is, hiszen a nyugati államokban a lakosság tekintélyes része az Iszlám világhoz tartozik, ami már önmagában állandó fenyegetettséget jelent a cionista vezetőknek, és a közeljövőben politikai erővé formálódik. Szemben a közép-európai államokkal, ahol csak az őslakossággal kell számolniuk, a könnyen irányítható cigánysággal, és a betelepülő izraeliekkel. Orbán Viktor kijelentésében is fellelhetőek ennek visszatükröződései - szerinte a jövő Európájának gazdasági motorja Közép-Európa lesz, és ennek záloga a Visegrádi négyek együttműködés.
Ez a politikai, gazdasági és katonai formáció a betelepülő zsidóság számára egy formálódó megtartó erőt jelent, nem is beszélve a térség természeti erőforrásairól, a hatalmas földalatti vízkészletekről, aminek híján Izrael fenntartása nemsokára még a jelenleginél is költségesebb vállalkozás lett volna.
A 'Visegrádi Négyekről' szóló tanulmányunkat egy újabb elemzés kiadásával folytatjuk >>
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet


Visegrádi Négyek: A NATO pajzsa Oroszország ellen

|
Bár az együttműködés előremozdítására Magyarország kormányzati ciklusokon átívelő jelleggel, folyamatosan nagy hangsúlyt fektetett, a Visegrádi Négyek szervezetének jelentősége még mindig nem került be a köztudatba Magyarországon. A fővonalú média a Visegrádi országok biztonságpolitikai együttműködésének elmélyítéséről szóló hírek kapcsán kezdett el foglalkozni a Lengyelország, Szlovákia, a Cseh köztársaság és Magyarország közt megvalósított hosszú távú programmal.
1992-ben a visegrádi országok létrehozták a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA). Ez a szervezet a nyugat-európai minta alkalmazását jelentette a négy ország által alkotott kereskedelmi övezet vonatkozásában. Az együttműködés médiában való kommunikálása részét képezte a nemzetgazdaságok leépítésére kidolgozott folyamathoz társított propagandának, amely a privatizációs program rövid távú bevétel-növekedését gazdasági fejlődésnek mutatta fel a térség valamennyi országában. Elegendő arra gondolni, hogy hazánkban a privatizációs programot még mindig a gazdasági növekedés motorjának állítják be, ami csak és kizárólag a hazai korrupt viszonyok miatt "siklott félre".
Az eredeti CEFTA egyezményt a visegrádi négyek néven ismert országok (Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia (később Csehország és Szlovákia) írták alá 1992. december 21-én Krakkóban. A hivatalosan megfogalmazott célok szerint a CEFTA-n keresztül a tagországok célja volt 1.) a nyugat-európai intézményekkel való integráció felgyorsítása, 2.) az európai politikai, gazdasági, védelempolitikai és jogi rendszerbe való bekapcsolódás, 3.) a tagállamok demokratikus politikai- és szabadpiaci gazdasági rendszerének megszilárdítása.
Szlovénia 1996-ban csatlakozott a CEFTA-hoz, amelyet 1997-ben Románia, 1999-ban Bulgária, 2002-ben Horvátország és 2006-ban Macedónia követett. Az összes korábbi tagország már kötött társulási megállapodást az Európai Unióval, így a CEFTA a teljes jogú EU-tagság előkészítését végezte. Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia 2004. május 1-jén vált az Európai Unió tagjává, Bulgária és Románia pedig 2007. január 1-jén. Horvátország esetében a csatlakozási tárgyalások folyamatban vannak, Macedónia pedig hivatalos EU-tagjelölt.
Az EU irányelvei mentén a jövőbeli tagországok szabadkereskedelmi zónák megalapításával készülnek fel a tagságra, amihez nagyarányú privatizációs program társul, azt követően pedig az államadósság fokozatos növekedése. Az egyezményhez csatlakozó országok kollaboráns vezetői a kormányprogram keretein belül lehetővé teszik a nyugati cégek monopolhelyzetének kialakítását. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a CEFTA-országok külkereskedelme nagyrészt az EU tagállamokra korlátozódik. Vagyis a CEFTA szervezete az a gépezet, ami a Szovjetunió felbomlása után lehetővé tette a nyugati szövetségi rendszer Oroszország felé terjeszkedését a posztszovjet országok beolvasztásával, és évtizedes munkának köszönhetően a folyamat ott tart, hogy a politikai közbeszéd tárgya az Európai Egyesült Államok megalakítása, miközben a NATO igényt tart az egész európai térségre.
A posztszovjet államok EU- és NATO-csatlakozása minden esetben az után zajlott le, hogy a privatizációs programnak köszönhetően a nyugati érdekeltségek kezébe, vagy felszámolásra kerültek a nemzetstratégiailag fontos ágazatok. A nyugati érdekeltségeknek nem volt érdeke a gazdasági növekedés ebben a térségben, mivel a térség egésze a NATO szövetségi rendszerének perifériáját képezi, és eltérő nagyhatalmi érdekek potenciális ütközőpontja. A NATO vesztes háborúi, és a 2008-as gazdasági világválság során az Amerikai Egyesült Államok esetében a sorozatosan elszakadni akaró tagállamok felhívták a figyelmet arra, hogy a NATO nem rendelkezik elég stabilizációs erővel ahhoz, hogy egy átfogó válság esetén megőrizze a nyugati szövetségi rendszer katonai, politikai és gazdasági egységét. Az Egyesült Államok területén történt természeti katasztrófákat követően kialakuló kaotikus állapotok, illetve a nyugati országok nagyvárosaiban egyre rendszeresebben megjelenő zavargások okozta problémák egyértelművé tették, hogy egy átfogó válság esetén a NATO haderők tekintélyes része le lenne kötve a gazdasági központok stabilizálásával, ami nagy valószínűséggel a perifériaállamok leszakadásához vezetne, mind Európában, mind pedig a NATO-által uralt afrikai és ázsiai térségekben. Ezért a négy ország közt immár célszerűsített biztonságpolitikai együttműködés van. A Visegrádi Négyek együttműködés a NATO pajzsa Oroszországgal szemben, és egy olyan stabilizációs erő, ami a nyugati szövetség - katonai - válsága esetén helyi szinten azonnal, gyors reakcióra képes, és ellensúlyozza a NATO legfőbb gyengeségét, az átcsoportosítás lassúságát. A Visegrádi Négyek együttműködést már a kezdetektől fogva erre tervezték, amire az elmúlt évek történései is egyre több bizonyítékot szolgálnak.
A 2009. október 8-án Budapesten megrendezett miniszteri találkozón már központi téma volt a Visegrádi Harccsoport létrehozása. Akkor a Visegrádi Négyek és Ukrajna honvédelmi miniszterei megegyeztek egy gyorsreagálású harccsoport létrehozásáról. A tárgyalás később kibővült négy nyugat-balkáni ország képviselőivel, és a V4 országok képviselői kinyilvánították, valamennyien célként tekintenek arra, hogy Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozzon. A találkozón Szekeres Imre kijelentette: "Magyarország azon három ország közé tartozik, amely szárazföldi erőinek több mint 10 százalékát a közös feladatokra ajánlotta fel, és egyedüliként tudott megvalósítani egy olyan szövetségi projektet, amely a NATO egyik képességhiányát, a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja", amely kijelentés a későbbiekben még fontos lesz a Visegrádi Négyek együttműködés hosszú távú céljai szempontjából.
2010. június 21-22-én Balatonőszödön került megrendezésre a V4-es vezérkari főnökök találkozója. Az eseményt követően Benkő Tibor altábornagy kijelentette, hogy az EU Harccsoport mintájára megalkották a Visegrádi Harccsoport megvalósíthatósági tanulmányát. Mint azt elmondta, a szervezet körülbelül 1000-1200 fős kontingenst jelent, amely feladatai közé többek között a békefenntartás és a kríziskezelés tartozik, valamint a találkozón érintett témaként említette az előretolt repülésirányítók képzését, az improvizált robbanóeszközök elleni védekező képesség kialakításában folytatott együttműködést, valamint a helikopterkezdeményezés feltételeinek áttekintését.
A közvélemény csak ezt követően értesült az együttműködés valós súlyáról. 2011. május 12-én a négy ország védelmi miniszterei Lőcsén megállapodtak egy közös, az EU követelményeinek megfelelő harccsoport létrehozásáról. Azt követően a Strategic Forecasting (Stratfor) főigazgatójával, George Friedmannel készített interjú terjedt el a világhálón, "A magyarok végre kezükbe vették sorsukat" címmel. A média rögtönzött, újonnan felmerült "ötlet" jelleget akar adni az együttműködésnek mondván, hogy az kifejezetten az Orbán-kormányhoz köthető, de az előzményekre tekintve azt láthatjuk, hogy az egyezmény mögött egy olyan, előre célszerűen eltervezett és hosszú távú program van, ami a közeljövőben a magyarság egészének sorsára kihatással lesz.
2011. október 4-én Orbán Viktor Rijádban a szaúdi kereskedelmi és ipari kamarák tagjai előtt mondta, hogy "az elkövetkező öt-tíz évben Európa gazdaság növekedését elsősorban nem a régi hagyományos, nagy európai gazdaságok adják majd, hanem a Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó közép-európai térség". Orbán Viktor és más szabadkőműves politikusok kijelentései arról, hogy a jövőben a közép-európai térség lesz az európai gazdaság motorja, egyáltalán nem alaptalanok, hanem épp ellenkezőleg, tudatában vannak olyan terveknek, amiket a nyilvánosság számára egyetlen politikus sem közöl. 2011. november 16-án a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter előterjesztést adott be az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló Szerződés (CFE) és kiegészítendő dokumentumai Oroszországi Föderáció viszonylatában való részleges felfüggesztéséről. Ennek értelmében Magyarországnak a továbbiakban nem kötelessége tájékoztatni az Orosz Föderációt az esetleges NATO-csapatmozgásokról, ami a közelmúlt történéseivel együtt nagyarányú NATO-átcsoportosítást vetít előre. November 17-én az Európai Unió elfogadott egy ENSZ határozatot, miszerint Dél-Oszétia és Abházia megszállt terület, és Grúzia jogosan tart igényt rájuk, az orosz hadsereg pedig megszállóként tartózkodik grúz területen. Még aznap az orosz vezérkar főnöke, Nyikolaj Makarov hadseregtábornok bejelentette, hogy 700 000 tartalékost készenlétbe helyeznek, és megkezdik behívásukat. 2011. november 23-án az Egyesült Államok is felmondta a CFE-egyezményt, ezzel eddig összesen 15 NATO-tagállam vonta ki magát az egyezmény alól, köztük hazánk is és a visegrádi együttműködés tagállamai.
A NATO újabb háborúra készül, és a lakosság figyelmét elvonják róla a mindenre kiterjedt médiagépezettel. Az európai médiában csak a válságról hallani, a bankrendszer közelgő összeomlásáról, a leminősítési hullámról. A Szíria katonai megszállásának Oroszország általi megvétózását követő események voltak a nyílt szembenállás első eseménysorozata, de ahogy az ENSZ határozat létrejött Dél-Oszétia és Abházia területe kapcsán - ami az orosz érdekszférába való beavatkozás szándékának hivatalossá tétele -, mintegy varázsütésre megkezdődött a félelem a periféria államok államcsődjétől (köztük Magyarországétól). A hazai fővonalú média is ezzel van elfoglalva, miközben a kormány kommunikációja az újabb IMF-hitel elfogadtatására és a forint elleni állítólagos spekulatív támadás boncolgatására korlátozódik. A Moody's leminősítette Magyarországot, Giró-Szász András kormányszóvivő pedig a Moody's döntésével kapcsolatban kijelentette, hogy hasonló spekulatív támadás zajlik a forint ellen, mint 2008-ban, és megerősítette, hogy nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik és vizsgálják, kik állhatnak a támadás hátterében. A Magyarország destabilizálására irányuló törekvések részét képezik annak a propaganda-hadjáratnak, ami eltereli a figyelmet az ország geopolitikai helyzetéről és arról, hogy a közeljövőben hazánk logisztikai központja lesz a NATO keleti terjeszkedésének.
A teljes európai média hallgat róla, és a gazdasági helyzettel elterelik az emberek figyelmét, pedig az elmúlt napok történései alátámasztják, hogy az ország jelenlegi vezetése - mint a nyugati szabadkőműves rendszer helyi kirendeltsége - tudatosan részt vesz a NATO háborús előkészületeiben. A NATO jelenleg megteremti az orosz érdekszféra elleni katonai beavatkozás jogi feltételeit, Magyarország törvényeit pedig ehhez azonnali hatállyal hozzáigazították. Az Európai Unió - fél éves váltással - folyamatosan többnemzeti harccsoportokat tart készenlétben arra az esetre, hogy azok a politikai döntés követően 10 napon belül bárhol bevethetőek legyenek az unió területén belül. Magyarország legközelebb 2012 második felében lát el készenléti feladatkört, így a kormánynak meglesz az ürügye a mozgósításra. Hogy a Visegrádi Együttműködés nem a közép-európai nemzetek önrendelkezését védi, hanem a NATO pajzsaként és stabilizációs erejeként szolgál, arra elég beszédes állásfoglalást ad Szekeres Imre 2009. október 8-án Budapesten megrendezett miniszteri találkozón tett kijelentése, miszerint az együttműködés "a NATO egyik képességhiányát, a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja". Nem csak orosz szakértők hívták rá a figyelmet, hanem a Friedman-interjúnak is egyik kiemelkedő pontja az a megállapítás, hogy a NATO hadműveletek többnyire az Egyesült Államok stratégiai légi szállítási képességére támaszkodnak. A NATO gyenge pontjai a líbiai hadműveletek során a korábbiaknál is látványosabban mutatkoztak meg, és nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO életképtelen az amerikai haderő nélkül, az amerikai haderő Közép-Európába történő átcsoportosítása pedig roppant időigényes. Arról nem is beszélve, hogy a CFE-egyezmény miatt az európai NATO-tagállamok néhány nappal ezelőttig kötelesek voltak jelenteni az Orosz Föderáció felé minden csapatmozgást. Ezt a problémát sikeresen megoldották egy rendelettel.
Ez a fajta ködbe burkolózás és az európai kormányzatok oroszellenes retorikája nyilvánvalóvá teszi az ellenséges szándékot. Hogy a naivak elgondolásaival ellentétben az ellenséges retorika nem csak a hétköznapi politikában jelenik meg, és a visegrádi együttműködés pajzsként szolgál a NATO számára egy esetleges orosz válaszreakció esetén, azt igen jól szemlélteti a Friedman-interjú:
"Ez a négy ország, de hozzájuk vehetjük bátran Romániát, Bulgáriát, Szerbiát, sőt, Ukrajnát is, harapófogóba kezd kerülni. A közép-kelet európai térség vákuummá válhat. Először is azért, mert Oroszország lassan, de biztosan stratégiát váltott és ismét terjeszkedő politikát folytat. Egyelőre a volt szovjet köztársaságokat hálózza be – Moszkva minden téren függőségi viszonyba sodorja őket. Az igazi, drámaian érzékelhető váltást Oroszország Grúzia ellen indított háborúja jelezte. Oroszország szomszédainak be kell látniuk, hogy ők is bármikor sorra kerülhetnek."
Jól látható, hogy az Oroszországgal, mint agresszívan terjeszkedő, „világuralomra törő” nagyhatalommal való látványos rémisztgetés jól bevett eszköznek számít, amely történelmi traumákra épít, és így a NATO számára hatékony érdekérvényesítési eszköz volt valamennyi posztszovjet országban. Mindazonáltal figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy jelenleg a NATO az, aminek a fennmaradásához újabb erőforrásszerző háborúkra van szüksége, amit jól mutatnak mind a nyugati szövetési államok gazdasági helyzete, mind pedig a NATO egyre inkább kiütköző gyenge pontjai.
Az együttműködés egyik fő aspektusa - vagyis hogy a NATO a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja - is arra enged következtetni, hogy a visegrádi együttműködésnek nem a tagállamok biztonsága szempontjából van kiemelkedő feladata, hanem a NATO egésze szempontjából, vagyis elsődleges feladatának tekinthető, hogy biztosítsa a NATO számára a megfelelő légi szállítást egy keleti irányba történő csapásmérésre, ami egyébként az amerikai rendszerek átcsoportosításával roppantul nehézkes vállalkozás lenne.
Az Orosz Föderáció felvetette annak a lehetőségét, hogy megtiltják a területükön áthaladó, Afganisztánba irányuló légi szállítást, vagyis az orosz állam potenciális veszélyként számol azzal, hogy a közeljövőben a NATO "békefenntartókat" küld az ENSZ által "orosz megszállás alatt lévő területnek" nyilvánított Abházia és Dél-Oszétia területére, ami a NATO-haderő egy újabb hídfőállása lenne az átcsoportosítások könnyebb lebonyolítására. Hogy a magyarországi kormányzat a visegrádi együttműködés keretén belül részt vesz ennek a háttér-tervezetnek a végrehajtásában, az jelent közvetlen veszélyt az ország lakosságára nézve, nem pedig a NATO által elfoglalt területeken történő orosz érdekérvényesítés. Ugyanis a NATO hódító háborúinak köszönhetően minden NATO-tagállam potenciális katonai célpont.
Kár áltatni magunkat azzal, hogy a Visegrádi együttműködés a közép-európai országok biztonságpolitikája szempontjából fontos. Már az 1994-es prágai csúcs azért is vált nevezetessé, mert a négy tagország miniszterelnökein és elnökein kívül a találkozón részt vett Bill Clinton amerikai elnök is. Akkor ez kifejezte, hogy az ország egy újabb szövetségi rendszerrel kötődik a hanyatló Nyugathoz. Az azóta sincs ez másképp, ennek ékes bizonyítéka a közelmúlt történései. Minden szempontból egy újabb NATO-hídfőállásnak tekinthető, ami a nyugati szövetségi rendszer gyengeségeit helyi forrásokból ellensúlyozza.
Hogy hazánk a közeljövőben egy kelet felé irányuló NATO-beavatkozás logisztikai központja lesz, azt hűen mutatja, hogy a kollaboráns kormánynak hirtelen nagyon sürgőssé vált a hazai fegyveres szakszervezetek eltávolítása. Magyarországon eddig sem volt működőképes szakszervezeti érdekképviselet, de a hatalom mindeddig megelégedett a szakszervezeti vezetők kézben tartásával, lefizetésével, akit nem tudtak lefizetni, azt pedig megfélemlítették, vagy belekényszerítették egy erejét felőrlő, elnyújtott "igazságügyi" procedúrába. Szima Judit letartóztatása annyit jelent, hogy valami készülőben van Magyarországon: egy olyan folyamat, aminek egy életképes fegyveres rendvédelmi szakszervezet a megvalósítás szempontjából túl magas biztonsági kockázatot jelentett volna. Forrásaink szerint a közelmúltban Magyarországra olyan mennyiségű katonai logisztikai rendszer lett beszállítva, ami a térség védelmi feladatainak ellátásával már meg nem magyarázható, sokkal inkább egy invázió előkészületeit vetíti előre.
A Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ létrehozása is ezzel összhangban történik. A Belügyminisztérium közleménye szerint "a korszerű technikák felhasználásával a NIBEK egységesíti a különböző nemzetbiztonsági és rendészeti szervek adatkezelését, gyorsítja az adatelemzéseket, és fontos feladata lesz, hogy kiszűrje az együttműködő szervek működésbeli párhuzamosságait." Az új szervezet akadálytalanul hozzáférhet az adatkezelőktől minden információhoz, és mivel ez a rendészeti szervekre is vonatkozik, ezért kijelenthetjük, hogy a szervezet eszköz a karhatalmi erők vezetőinek és személyi állományának teljes ellenőrzés alatt tartására, valamint a belső politikai ellenzék teljes körű megfigyelésére, és ennél fogva célja minden, az újabb NATO hadművelet elé álló akadály felszámolása. Akkor is, ha ez a nép szemében egyetlen hiteles szakszervezeti vezető nyilvánvalóan koholt vádak alapján történő letartóztatását jelenti. Hogy mindez kinek az érdekében történik, afelől sem lehet semmi kétségünk, ugyanis a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ név rövidítése (NIBEK = ניבע) jiddisül annyit jelent: "új".
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése