Magyarok titkos története 2. rész

 Magyarok titkos története 2. rész

Grandpierre K. Endre

HOGYAN KÖLTÖZÖTT ÁT GYERMEK LÁSZLÓ KIRÁLY AZ ÁRTATLANSÁG ORSZÁGÁBA?

A halálos ágyán átkok súlya alatt nyögő Imre király hamis tanácsadóira hallgatva, mint az előző fejezetben láttuk, vagy ellenségeinek hatalmában kényszernek engedve - végzetes hibát vét: hitszegő öccsét, aki mögött a féktelen hatalmi vággyal és gyűlölettel eltelt Gertrudis áll, teszi meg kiskorú fia, III. László (1204. IX.-1205.V.) gyámjává és egyben az ország kormányzójává. Imrének ez a döntése ellenségeire bízza és megpecsételi fia sorsát. Konstancia az özvegy királyné férjének temetése után a veszélyhelyzetet felismerve fiával és a koronával együtt Bécsbe menekül rokonához, VI. Lipót osztrák uralkodó herceghez. Endre - akinek minden megnyilvánulása mögött az őt irányító Gertrudist kell sejtenünk -, felbőszül, hogy gyámfia és a korona kicsúszik a kezéből, s küldöttséget meneszt Lipóthoz és megfenyegeti: fegyveresen veszi vissza tőle a gyermekkirályt és a koronát. Hogy szavainak nyomatékot adjon, seregével az osztrák határszélre nyomul.

A háború küszöbön áll. Lipót megrémül, a háborúra nincs felkészülve. Szívesen kiadná kezéből a gyermeket, de egyszerűen nem teheti, nem szolgáltathatja ki rokonát Konstanciát az özvegy királynét, aki oltalmat kért tőle fiával együtt, és ő ünnepélyesen megfogadta, hogy senkinek semmilyen körülmények között ki nem szolgáltatja a gyermeket. Ebből a helyzetből egyszerűen nem volt kiút: ha nem enged - háború, ha enged, jóvátehetetlen, lemoshatatlan becstelenség. Vagy ez, vagy az, harmadik lehetőség nincs. Hacsak... Hacsak nem adódik valami más lehetőség... A háború okát, a casus bellit kell valahogy megszüntetni. A háború oka pedig a minderről semmit sem sejtő öt és féléves gyermek, maga a gyermekkirály. Habozásra, töprengésre sincs sok idő: a magyar had már a határon toporog; bármelyik percben megindulhat a támadás: Határozni kell haladéktalanul, tenni, amit tenni kell, ha ugyan lehet még bármit is tenni.

S ebben a végletesen feszült, szorult helyzetben valami váratlan történik: váratlanul és hirtelenül meghal a gyermekkirály, a háború eleven oka. Páratlan és tökéletes megoldás: éppen az hal meg, pontosan az, akinek meg kell halnia, méghozzá sem előbb, sem utóbb: pontosan akkor, amikor halnia kell. Matematikus ki nem számíthatná, nem rögzíthetné- időzíthetné ezt tökéletesebben. Nem, a mama nem halt meg, csak a fiú. Mi történt? Mi történhetett? Ellen- oknyomozó urak, nyugodtan félretehetitek az aktát, mert nincs vér, nincsenek használható nyomok nem maradt a színen álarctalan gyilkos, sunyi méregkeverő: nincsenek tárgyi bizonyítékok s nem maradtak fenn töredelmes vallomások a gyilkosok(ok) hiteles kézjegyével.

Maradt azonban valami, ami talán több minden esetlegességnél: az ok és az okozat feldarabolhatatlan viszonya, az okok és következmények tanúsága és a tények igaz mibenlétéről valló történelmi összefüggések: ezek pedig csalhatatlanul arról tanúskodnak: gyilkosság történt. Zárótételként: Gyermek László halálhírét osztrák gyorsfutár vitte a magyar táborba. Bizony kellett igyekeznie, mert a helyzet végletesen feszült volt. Mint Virág Benedek írja: "a fegyverek már mindenfelől zörgenek az öldöklésre." A.feszültség feloldódott, a háború elmaradt, Gyermek László király pedig "általköltözött az ártatlanok országába."

BÉKETÁRGYALÁS ÖRVÉN MEGMÉRGEZETT KIRÁLY

II. Endre (1205-1235) élete végéig rettegett az asszaszinoktól, a kor félelmetes közel-keleti terrorszervezetétől, amely a fanatizált gyilkosok dandárját nevelte ki és politikai gyilkosságok sorozatát követte el, s megszabott díjazásért vállalta a nem kívánt uralkodók meggyilkolását. Az asszaszinok maguk kérkedtek vele, hogy számos király az adófizetőjük, s hogy ebben lehetett valami, Albericus tanúsítja, ki a következőket írja: "Lajos bajor herceget megölte egy asszaszin orgyilkos a Hegy Öregének (így nevezték az asszaszinok mindenkori legfőbb parancsnokát -G:K.E.) megbízásából; ennek hírére a magyar király (II. Endre) nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt küldött ajándékba a Hegy Öregének, s elnyerte kegyét." Széleskörű kapcsolataikra, befolyásukra világít az a tény, hogy Frigyes császár a német birodalmi gyűlésen az asszaszinokkal való együttműködéssel vádolta a magyar koronára áhítozó Babenbergi II. Frigyes osztrák herceget.

És most lássuk, mit mond a história az ekkor 59 éves, újonnan nősült IL Endre végnapjairól: "1235. nyár elején az osztrák herceg, Frigyes betört Magyarországba, rabol, gyilkol férfit, nőt egyaránt - írja Pauler Gyula - II. Endre amint hírt vőn, lóra kapott és nagy sereg élén, Béla, Kálmán fiával még júliusban visszaadta a kölcsönt. Az osztrák herceg - mondták -, valami 30.000 jó fegyverest gyűjtött össze, de mikor a sereg a magyarokkal szemben állott kiknek számát a megriadt osztrák phantasia 200.000 emberre tette - harc. nélkül alig 300 magyar elől szétfutott. II. Endre akadálytalanul Bécsig dúlt: Frigyes drága pénzen békét vásárolt, azután ellenfelével összejött, és lakomával pecsételték meg a békekötést. Honn pedig II. Endrét családi öröm várta. Az ifjú királyné jó reménységben volt. De gyermekét II. Endre már nem láthatta...1235. szeptember 21-én hirtelen meghalt.

KIRÁLY, AKI CSODÁVAL HATÁROS MÓDON KIKERÜLTE A HALÁL KELEPCÉIT

Árpád-házi királyaink között akad egy király, aki szokatlanul magas kort, hatvannégy évet ért: Negyedik Béla (1206-1270). Rendhagyó eset. Közfrázis: kivétel erősíti a szabályt. Bizonyos azonban, hogy egy esetlegesen előfordulható kivétel nem cáfolhatja meg az általában érvényesülő törvényszerűséget. Lássuk hát, tőmondatokban, miként jött létre ez a "kivétel". Hétéves, amikor (1213-ban) anyját, Gertrudiszt a pilisi erdőben a felbőszült főurak kardélre hányják. Végeznének vele is, de hű emberei, cselédei köréje állnak és megmentik a viharzó koncolásban. Három- négyévenkint robban ki egy- egy összeesküvés apja II. Endre és az ő élete ellen, ám az összeesküvések sorra kudarccal végződnek, s az összeesküvők Bécsbe menekülnek, ahol összeesküvést irányító központot hoznak létre. Pályáját irtózatos törés szeli ketté: az 1241-1242 évi tatárjárás, amely kishíján elpusztítja Magyarországot.Valóban ellentmondásnak rémlik elméletünkkel, a magyar történelem ritmusával szemben, hogy történelmünk e rettentő törése körül nem érvényesül a ritmusfelpörgés: nincs királyhalál és királycsere. De vajon miért marad el ez?

Béla a tatárok másfél évi ittléte alatt számtalanszor kerül halálos kelepcébe, olyan helyzetbe, amelyből józan emberi számítások szerint nem menekülhet meg.

Lássuk a legkirívóbb tényeket:
1. A tatárok 1241: márciusi betörésének hírére, a tatárokkal csaknem egyidejűleg, Pestre érkezik Babenbergi II. Frigyes osztrák uralkodó herceg, a helyi összeesküvőkkel összefogva, fellázítja a pesti németeket, a csőcselék felkoncolja Köten kun királyt, családját, főembereit, majd Béla halálát követelve megostromolja a királyi palotát: Béla életét a hozzá hű testőrzők hősies ellenállása menti meg.
2. A sajói táborban, a végzetes ütközet előtti éjszakán, Csák Ugrin esztergomi érsek, az összeesküvő párt feje fellázítja a tábor katonáit: Béla életét csak a hozzá hű testőrcsapatok: halálra szánt bátorsága menti meg.
3. Másnap reggel, mikor a tatárok rést nyitnak a magyar sereget körülfogó zárógyűrűn- Batu hadparancsa értelmében - minden tatár katona - tíz meg tízezer szempár - a "kerált" lesi, őt szeretné mindenáron elfogni vagy megölni, Béla azonban, hű testőreitől körülvéve, csodálatos módon kimenekül a lángoló szekérvárból, anélkül, hogy felismernék.
4. Mint a magyar menekülök minden csoportját, a királynét is űzőbe veszik a tatárok: az egykorú források szerint a menekülők óriási többségét lemészárolják: háromnapi járóföldre mindent az elesettek hullái borítanak - Béla azonban megmenekül.
5. A magyar-osztrák határon Bélát Frigyes herceg kelepcéje várja: a ravasz herceg a királyi családot és a királyi kincstárt már a kezébe kaparintotta; most Bélát akarja átcsalni a határon, hogy hatalmába ejtse: ha Béla megteszi ezt - a herceg kétségbevonhatatlanul végez vele, hiszen minden álma a magyar korona megszerzése. De Béla nem megy át az osztrák területre és így megmenekül.
6. 1242. februárjában a tatár sereg váratlanul átkel a befagyott Dunán és Kadán tatár vezér serege - egykorú híradások szerint - valósággal röpül a völgyeken hegyeken át: a cél: elfogni a "kerált" - de Béla megmenekül. Megmenekül, hogy megmentse az irtózatos csapást elszenvedett magyar népet és Magyarországot, Európa védőbástyáját, amely gátként állt az egész Európát elnyeléssel fenyegető pusztulás elébe.Így következett be a rendhagyó eset. Így nem került sor a királyhalálra, a királycserére. Így maradt életben Negyedik Béla.

  GYERMEKRABLÓK ÜLDÖZÉSE KÖZBEN MEGHALT IFJÚ MAGYAR KIRÁLY

Fölöttébb viszontagságos élet jutott osztályrészül Negyedik Béla fiának s utódjának, Ötödik István királynak (1239-1272). Csöpp gyermekként átélte a nagy tatárjárás (1241-1272) megpróbáltatásait és meneküléseit. Gyermek és ifjúkora az apjával való hatalmi torzsalkodásokban telt el. Királlyá koronáztatása sem békét, hanem kiélezett viszályt hozott: az apja életében apja ellenében köréje tömörült, s minden királyellenes összeesküvésben érdekelt főúri ligák mihelyt királlyá lett szembefordultak vele, s ugyanakkor a Magyarország elleni külső hatalmi törekvések is felerősödtek, méghozzá olyannyira, hogy István királynak a trónja megdöntésére szerveződő s mindinkább összefonódó külső és belső összeesküvés már a magánéletébe is behatolt és az ifjú királynak már az életgyökereit kezdte ki: nem csoda hát, hogy a harminchárom éves királyt alig kétévi uralkodás urán már várta a sír.

Mikor István király Rasciába (Rácországba, a hajdani Szerbiába) vonult, hogy az ottani viszályokat -lecsendesítse, a magára hagyott királyi udvart behálózta az intrika. Távollétében Habsburg Rudolfnak sikerült a maga pártjára vonni magát a királynét, Kun Erzsébetet is; s megvesztegetéssel és ígéretekkel számos egyházi és világi főméltóságot rábírt a vele való titkos szövetkezésre. Pektári Jóákim horvátországi bánt pedig rávette, hagy rabolja el István kisebbik fiát; szeme fényét, az alig tízéves Endre herceget, s hurcolja Németországba.

István király a gyermekrablásról értesülve, lóhalálában a merénylők után nyargalt, s fiának elrablóit üldözve útközben érte a hirtelen és váratlan halál, megmenekítve az emberrablókat a felháborodott király bosszújától. Mi lehetett vajon a fiatal király halálának oka? Talán a felháborodott indulat s a fia sorsa miatti kétségbeesés végzett vele? Vagy netán az üldözéssel járó kimerültség és idegizgalom? Hivatalosaink szerint István halála természetes okokra vezethető vissza.

- azért halt meg, mert "az idegek felcsigázása s a tikkasztó hőség {...) beteggé tette"
- azért "mert az izgalmak annyira megviselték"

Kétségkívül ésszerű megoldás. hajszolta magát - tehát kimerült:, rettegett elrabolt fia sorsért - ez idegileg is megviselte: kimerült és megviselt idegzetű embernél pedig bekövetkezhet a katasztrófa, a hirtelen halál.
Csakhogy hol volt akkor a közelben orros, aki ezt megállapítsa. Az ellentmondó tények pedig fölöttébb súlyosak. Történeti tény ugyanis, hogy az ártatlan, tízéves királyi gyermeket a Habsburgokkal - pontosabban: Habsburg Rudolf leányával - való összeházasítás céljából rabolták el. A gyermekrablás tehát a Habsburg-befolyás Magyarországra való kiterjesztését szolgálta. Nem kell különösebb elmeél annak belátásához: ha István király utoléri a gyermekrablókat - ezek a tervek is meghiúsulnak. S gondolkodjunk egy picikét: István fia, a királyi gyermek az emberrablók révén már a Habsburgok kezében van: elsőrendű érdek hát a régi királytól megszabadulni. Ötödik István halála tehát a legnagyobb tökéletességgel illeszkedik a rohanó eseményekbe. A harminchárom éves király halálának történelmi körvonalai tehát adottak.
Mi kell ennél több?

NEGYEDIK VAGY KUN LÁSZLÓ KIRÁLY MEGGYILKOLÁSÁNAK ELTITKOLT HÁTTERE
Kun László király (1272-1290) életében a pápai követ érkezése hozott végzetes fordulatot, A Képes Krónika így tudósít erről: "Ezenfölül pedig, minthogy kumán módra és nem katolikusként élt, az Apostoli Szentszék követeként idejött ellene a firmuni Fülöp; és elrendelte, hogy hagyjanak fel a szakáll leborotválásával, a hajnak magyar szokás ellenére: való lenyírásával és ne viseljenek kumán süveget, amelynek ellenére való használata már szinte szokássá lett Hungáriában, hogy gyűlölje meg a pogányokat kedvelje meg a keresztények szokásait, és éljen feleségével. De miután semmit sem ért el a királynál hazament."

A pápa követe tehát, ez a "firmuni Fülöp" nem kérelemmel fordul a királyhoz, nem kívánságként, óhajtásként adja elő fentieket, hanem mintha az ország fölötti szuverén hatalom birtokosa, teljhatalmú zsarnoka volna, Magyarország népe és a magyar király pedig szolgai alávetettje, alattvalója, minden teketória nélkül a fentieket egyszerűen "elrendelte", s mintegy parancsba adta ki az ország lakóinak, miként öltözködjenek és viselkedjenek. László királyt pedig minden további nélkül átokkal sújtja, azaz mintegy törvényen kívüli valakivé, amolyan futó vaddá degradálja.

De történt más is. Mert nagyot tévedne, aki úgy vélné, hogy a történelem eseményei minden előrelátás, rend és célszerűség nélkül mennek végbe. Mert Kun László király életének ebben az utolsó időszakában, pápai követek kíséretében egy ifjú ember is érkezett Magyarországra, mégpedig nem más, mint a későbbi III. Endre, a jövendőbéli király. Lám csak a bölcs előrelátásnak e tagadhatatlan ténye. Kun László király a maga ifjúságától eltelve még önfeledten lubickol kunjai szeretetében, és már itt is van az új király, a tartalékkirály, ellenkirály, cserekirály. Nem is őrölnek olyan vakon azok a párkák. A következő lépés innen már kiszámítható:
Nem véletlen, hogy a Képes Krónika következő szakasza a "LÁSZLÓ KIRÁLYT MEGÖLIK" címet viseli. Ha ok és okozat van a világon, úgy tagadhatatlan-a két esemény legszorosabb, és a krónika által is tükrözött összefüggése: a pápai követ látogatását követi László király halála.

De halljuk a krónika idevágó szakaszát. "Röviddel ezután, az Úr ezerkétszázkilencvenedik évében a Szűz Szent Margit vértanú ünnepét közvetlenül megelőző hétfői napon, Kereszeg várának közelében a királyt éppen azok a kumánok ölték meg, akikhez úgy ragaszkodott."
A szakaszkezdő "Röviddel ezután" (a pápai követ látogatása után) félreérthetetlen ok- okozati összefüggésre utal: a legátus parancsokat oszt s kétségkívül kényúrként lép fel a királlyal szemben is, azt lehordja, megfenyegeti és végül kiátkozza, ezt követi a király felkoncolása - "röviddel ezután".

Mesterfogásnak tekinthető, hogy éppen László király szeretett kunjai hajtják végre a bérgyilkosságot, részint mert ilymódon a rémtett ódiumát a klérus által gyűlölt és "pogánynak" bélyegzett kunokra lehet visszafordítani és rájuk zúdítani az ország haragját a király meggyilkolása miatt. Természetesen meg kell szervezni ezt is, hiszen maga a nép értetlenül áll a királygyilkossággal szemben, amelynek sötét háttértényezőit - akárcsak a kései utódok - nem ismerik. Myse nádor, a. neofita hitcserélgető, akinek nincsenek erkölcsi skrupulusai; vállalkozik erre a feladatra.

"Halála miatt Myse nádor, aki egykor mohamedán volt, ekkor azonban már elnyerte a kereszténység malasztját (ekkor tért át! ), urának, az említett László királynak halálát hallván, férfiasan ez óriási gonosztett megbosszulására szánta el magát. A király halála után néhány nap elteltével, testvérével, Lysével, és az említett Édua ágyas édestestvérével, Miklóssal együtt egy napon az említett Arbuzt és Törteit elfogta, Arbuzt kétfelé vágatta, Törteit pedig darabokra szaggatta, MÁS KUNOKAT PEDIG UGYANEZEKNEK A NEMZETSÉGÉBŐL ÉS ÖSSZES HOZZÁTARTOZÓIKAT, MI TÖBB, MÉG A KARON ÜLŐ VAGY BÖLCSŐBEN FEKVŐ CSECSEMŐKET IS, AKIKET CSAK EL TUDOTT FOGNI, LEFEJEZTETTE" - írja a Chronica Hungarorum.

Lám, a férfias felbuzdulású, kereszténységre frissen áttért nemes lovag férfiasan nemes keresztényi cselekedete. Bűntett a bűntettre, bűntett mesterfokon: a láthatatlan felbujtók mosván moshatják dörzsölhetik a kezeiket: a remek kigondolás folytán minden remekbe sikerült, s a "bosszú" a bérgyilkosokon messze túl - a "pogány" kunokra szakadt, mai ördögpolitikusok által is alkalmazott recept szerint: ártatlanok vérével torolva meg ártatlanok vérét. Az orgyilkosok csapása nem csupán a szerencsétlen Kun Lászlóra sújtott, hanem az egész magyarságra.
Kun Lászlóval ugyanis férfiágon kihalt a szent Árpád-házi királyok ága és az ország ismét a belső meghasonlás szakadékába zuhant.
A bérgyilkosok nevét ismerjük: ARBUZ, TÖRTÉL ÉS KEMECSE.
Fölözi őket MYSE nádor és pribékcsapata. A felbujtókat, a királygyilkosság előkészítőit az előzmények félreérthetetlenül jelzik.
László királyon "szörnyű sebeket" ejtettek a gyilkosok, s alighanem ő is azok közé a királyok közé tartozik, akiknek holtában letakarták az arcát, nehogy emberi szem elszörnyedjen látványától.

Kun László király meggyilkoltatása egyébként csupán sátánian ügyes változata Második István király ugyancsak álcázott hátterű megöletésének, akit gyilkosságpalástolóink, történettorzítóink szerint, miként láttuk, úgyszintén szeretett kunjai ölelgettek - önfeledt szeretetükben - halálra: felbujtókat, összeesküvést, gyilkosokat tehát ne keressünk s nyugodjunk bele, hogy mindez csupán a vak véletlen játéka.

ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK HÁTBORZONGATÓAN KÜLÖNÖS TEMETÉSE
Ősi szokás szerint a holtat felravatalozzák, nyitott koporsóba helyezik, hogy mindenki láthassa még a holtat és elbúcsúzhasson tőle. Általános, törvényszerű szokás ez, amely minden halandó utolsó jelenésére kiterjed, kiváltképpen a királyok temetésére. Valahol rokon ez a tetemrehívás ősi magyar szokáshagyományával: íme, lássátok őt, ha láttátok életében, lássátok holtában is, annak bizonyságául is, hogy elhunyt, s annak rendje-módja szerint békében hunyt el. Árpád-házi királyainknál azonban ismeretlen okok folytán, érthetetlenül eltértek ettől. Valamilyen rejtélyes okból szokásba jött, hogy királyainkat ne ilymódon, hanem tetemüket mintegy elrejtve, letakarva, arcukat lefedve temessék el, tehát olymódon, hogy senki sem láthassa a halott királyt, senki sem láthassa arcát, senki sem azonosíthassa a koporsóba tett test kilétét.

A Chronica Hungarorum így tudósít erről, egy későbbi király, Róbert Károly (I. Károly) temetése alkalmából:
"A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűeknek mond, azaz nem letakart arccal és néhány napig titokban őrzött testtel - mert egyes esetekben egynémely király halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra -, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék." (Chron.Hung.98.)

Miért? Mi értelme volt ennek? Miért kellett a királyok arcát lefedni? Miért kényszerültek erre? Mit akartak titkolni ezzel? Bizonyos: ha valamit lefednek, eltakarnak, azzal valamiféle titkot akarnak elleplezni, a szemek elől, a nyilvánosság, a köztudat elől elrejteni. Visszautal ez a borzalmas szokás - amit a Chrónica Hungarorum írója szembetűnő óvatoskodással mer csak lejegyezni - az "Árpádok végzetére", magyarán az Árpád-házi királyok meggyilkolására, de nem fedi fel azt a titkot: mi volt a halott királyok arcán, mi tette szükségessé, hogy elfedjék azt minden tekintet elől, mi lehetett az arcukon, miféle szörnyű seb, vágás, kaszabolás, amit nem volt szabad meglátni senkinek? Titokjelek mindenfelől: sötét titkok fedik ezt az egész történelmi korszakot.
   

TITKOK FEKETE PECSÉTJÉVEL ÖRÖKRE LEZÁRT HALÁL?
(SÍRKŐLAP ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYAINK KIGYILKOLÁSÁNAK ZÁRÓFEJEZETÉRE)

Egy kevéssé ismert s talán nem is nagytudású, de jóhiszemű szerző, Újházy György Európai magyarság c. munkájában érdekes módon foglalja össze utolsó Árpád-házi királyunk, III. Endre (1290-1301) tragédiáját:
"1301. január 14-én a budai várban váratlan hirtelen örökre lehunyta szemét III. András királyunk. Ez a halál a maga feltörhetetlen fekete pecsétjével lezárta az Árpádok nagy nemzetségének sorát. Nem maradt örököse szent koronánknak. A magyarság ősi, nemzeti dinasztiája kihalt. Megrendülten vette a nép a kegyetlen s sorsára oly végzetes gyász hírét. "S az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakosa - írja Ákos István országbíró -, Ráchelként elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai (=anyai) ágon kisarjadt utolsó arany ágacskáját, sokat tépelődve gondolkodónak, Isten kegyelméből hol s miképpen találnának maguknak a szent királyok véréből sarjadt királyt". Különös gyászjelentés"

Mi történt hát? Megtudhatjuk-e bármilyen módon valaha is? Vajon van-e "feltörhetetlen" titok? Való igaz: a titkok feltörése nem könnyű; minél nagyobb a bűn, az orozva végrehajtott bűncselekmény, annál nagyobb a titok, a bűnrejtés s annál hozzáférhetetlenebb a titok, hiszen minél nagyobb érdeket sért a bűncselekmény, annál inkább el kell rejteni azt. Történelemi bűncselekmények titokban tartásához pedig óriási érdekek fűződnek: könnyű átlátni, hogy nemzetek, országok sorsára kiható bűncselekmények, titkos diverziók, nemzetközi összeesküvések, királygyilkosságok következményei embermilliókat, nemzedékeket nyomorítanak meg, viruló nemzeteket, országokat taszíthatnak a hanyatlás vagy éppenséggel a pusztulás örvényei felé. Roppant érdekek fűződnek hát a történelmi gyilkosságok elpalástolásához és általában minden titkos tevékenység, titkos háttértényező elkendőzéséhez. Királygyilkosságok elleplezéséhez - tekintve, hogy a nemzetek, országok életarányai egy nagyságrenddel magasabb léptékűek az emberi életnél - még évszázadok, évezredek múlva is jelentős érdekek fűződhetnek. Annak a népnek viszont, amelyet királyának (királyainak) meggyilkolása hátravetett vagy éppenséggel tönkretett, elsőrendű érdeke ezeknek a - valójában létére törő - orgyilkosságoknak a feltárása már csak azért is, mert ezeknek az ellene elkövetett merényleteknek, orgyilkosságoknak titokban maradása valósággal szürke hályogot képez a nemzet szemén, történelmi látásán, s ezek a vakfoltok éppen ott akadályozzák meg tisztánlátását, ahol a legfontosabb látnia: a titkos hatóerők, háttértényezők területén.
Ezúttal Velencei (III) Endre esetében azonban, ha lehet, még nagyobb a tét, hiszen egy több, mint négy évszázadon át (896-tól 1301-ig) uralkodó királyi ház életének megszűnéséről, a szent királyok rendjének megszakasztásáról van szó, s e királyi család kihalasztása egy több, mint négyszáz éves folyamatot szakit meg, bizonytalanságba döntve Magyarország állami létét, ismeretlen viharok, viszályok, veszedelmek felé sodorva az egész magyarságot.

Csoda-e hát, ha törvényszerűnek mondható kriminalisztikai fejleményként megsűrűsödik itt a titok, és az egyébként minden orgyilkosságot befedő leplezés hatására a titok feltörhetetlenségének hiedelme is lábra kap.
Vészterhes idők, végzetes fejlemények, baljós következmények! - ekként jellemezhetnénk Velencei vagy Harmadik Endre, az utolsó Árpád alatti állapotokat, ha nem kellene sietve hozzátennünk, hogy e vészterhes, baljós idők immár három évszázada tartanak: egy nemzet vergődik a meghasonlás pusztító belviharai között olymódon, hogy tetőpontra forrt az "ádáz belviszály", s akár egy élő test felhasított ereiből, bőséggel omlik "a pártos honfivér" - s a nem pártos honfivér is: a külső hatalmi hódító törekvések, idegen érdekek kereszttüzében álló, belső viszálykodásban, újra meg újra fellobbanó polgárháborús tűzvészek, fegyveres betörések szaggatta ország szüntelen viharban hányódik, a hajdanta egységes nemzet egymással antagonisztikusan szembenálló, ellenséges rendekre töredezett, töretett, a népfelségjogú vezetés hatalommá fajult, amelyért véres koncként marakszanak a trónkövetelők; ahol hajdanta még azokat is kivetette magából a közösség - a hét gyászmagyart -, akik nem vállalták önként társaikkal a dicső halált a hazáért -, a haza szent fogalma az erkölcsök romlásával mélyre süllyedt; valósággal hemzsegnek a mindenféle rendű és rangú árulók s árulás árulást követ: a korlátlan hatalomra törő és a központi hatalmat elsöpörni akaró oligarchiák, nem bírván kellő fegyveres erővel a király leverésére - a hazaárulás polgárjogot nyert gyakorlata szerint - külföldre futkosnak fegyveres beavatkozásért a magyar központ hatalom ellen: ebben a szégyenletes, ország romboló tevékenységben a néptől elidegenedett bárókkal az élen járnak a római katolikus egyház hazai főméltóságai.

Harmadik Endre király "uralkodása alatt az országnak néhány nemese tudósít a Chronica Hungarorum -, tudniillik János és Henrik bán, Henrik fiai és mások is igen sokan András király sérelmére, mint mondják VIII. Bonifác pápától KIRÁLYT KÉRTEK." Királyt kérnek az. összeesküvők a törvényes király életében! És a pápa nem zavarja ki, nem sújtja átokkal a saját királyuk ellen fenekedőket! Még csak el sem zavarja színe elől a pártütőknek, sötét összeesküvőknek a csoportját. Nemhogy nem zavarja el - keblére öleli őket! Virág Benedek döbbenten kérdezi: "Dehát azon háborgókat, kik még András király életében királyt kértek tőle, miért nem intette meg, hogy törvényes urukat tisztelték volna?" (Magyar századok III. 4.)

Dehogy inti meg őket a pápa, dehogy inti! Ellenkezőleg: ügyüket felkarolva mintegy az élükre áll. "A pápa helyt adva kérésüknek - tudósít a Chronica Hungarorum - egy tizenegy éves gyermeket, név szerint Károlyt, Magyarországra küldött az Úrnak ezerkétszázkilencvenkilencedik esztendejében, még András király életében." Ismét bekövetkezett hát az a végzetes cselekménysor, ami egy évtizeddel ezelőtt Kun László király trónjának megdöntéséhez, meggyilkolásához vezetett. Emlékeztetnünk kell rá: akkor is pápai kezek nyomására indultak meg a királyellenes összeesküvők, pápai kezek intéztek mindent s hozták be még az ifjú király, Kun László életében - a pápa által kijelölt új királyt, Velencei Endre herceget, koronázták meg még Kun László életében, és ültették trónra László király meggyilkolása után. Akkor Endre mellett történt mindez, most ellene.

Harmadik Endre király - ez becsületére legyen mondva - nem vetette alá magát és a rábízott országot semmiféle idegen nyomásnak, még a pápai nyomásnak sem, akárcsak több más, szintén életével fizetett királyunk.
És Endre kegyvesztetté vált a pápai szék előtt: aki trónjára emelte, az készült onnan ledönteni. Harminc éves volt csupán, de sorsa már megpecsételődött. A régi szólás "Meghalt a király - éljen a király" a visszájára fordult: "Megjött az új király - vesszen a régi király!" Sötét kor volt, végzettel, bűnnel vemhes.

Szalay László, régi oklevelek nyomán ugyancsak ijesztő képet fest a kor viszonyairól, - tobzódó harácsolás, simónia, meghasonlás -, s kiváltképp Gergely esztergomi érsek és pártfogóinak a királyi hatalmat megvető és az utolsó Árpád halálához vezető tevékenységéről:

"A latrok Károly nevében szállottak szembe a közhatalomnak időről időre jelentkező töredékeivel, mindig mélyebbre. süllyedett. A pesti gyűlésen hozott végzéshez képest 2299. május első felében országgyűlés tartatott, s ezúttal a Rákos mezején, mert az összes nemesség lévén hivatalos, Pest középületei szűknek találtattak; - de orvoslást ettől sem nyert a haza. Gergely esztergomi érsek felhívatott, jelenne meg ő is, s biztosíttatott, hogy nemcsak minden sértés nélkül jöhet és mehet, hanem minden igazságos követelései is illő tekintetbe fognak vétetni; de ő, kit a pápa csak imént hatalmazott föl az országban hemzsegő eretnekek és békebontók fékezésére mindenkit maga elébe idézni, a makacsabbakat büntetni, s a szófogadókat egy évre és negyven napra szóló bűnbocsánattal megvigasztalni, nem engedett a fölhívásnak, sőt egyházi átokkal fenyegette a püspököket, ha a gyűlést oda nem hagyják, s hozzá Veszprémbe nem jönnek, hol czinkosaival tanácskozott. Fenyegetésének nem volt sikere, de a rákosi gyűlés is eredmény nélkül eloszlott. s Gergely érsek Veszprémből a Dráván füli országrészekbe menvén, tökéletes biztonságban folytatta kivált a németújvári s brebiri grófok segédével ármányait.

Endre, ki eddig Bonifáczot egy követségre, egy levélre sem méltatta, úgy látszik, s ki gyengeségének érzetében sem igyekezett engedmények és ígéretek által a pápát magának megnyerni: Imre váradi püspök által most a közte és az esztergomi érsek között fennforgó ügyét a római kúria elébe terjesztette, s a lázadó főpapot annak jellemezte, ki felhívatván az országgyűlésben részt venni, hol minden veszedelem nélkül megjelenhetett volna, "rémséges fenyegetődzésekkel válaszolt... s az ország hitetleneihez vevén magát, azokhoz, kik szörnyűséges és borzasztó gonosztetteik miatt az, egyházból kiküszöböltettek és kiátkoztattak, kik MAJDNEM MÁR NÉGY KIRÁLY ALATT DÚLJÁK AZ ORSZÁGOT.., ezen dögvészeseket és száz halálra méltókat megátalkodott gonoszságukban még megerősíti: De a szent szék most már nem volt hajlandó értekezésekbe bocsátkozni." ("Bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek,") (Szalay Magyarország története II.123-124)
Nem, a pápa nem enged, nincs megbocsátás, a tervek már készen állnak, III. Endrének vesznie kell; megindulnak a titkos pápai ügynökök, Róbert Károlyt - törvényellenesen - Magyarországra hozzák, s 1300. augusztusában Zágráb városában Gergely esztergomi érsek törvénysértő módon, az alkotmányosság minden rendelkezését megcsúfolva, királlyá kente fel a gyermekkorú Károlyt, a pápa kegyeltjét. Szalay László melodramatikusan zárja ezt a szörnyű históriát: "Endrét 1301. januárius 14-én megölte a bánat". A Bánatgyilkost, azaz a Gyilkosbánatot azonban bízvást lomtárba rakhatjuk, felmutatván a Királygyilkos Ármányt és a Gyilkos Pengét.

Részletezzük hát kissé, adott lehetőségeink szerint a felderíthető történetet.

Figyeljünk élesen a Krónikára, ahogy a sorok közé rejtve - a szavakat mintegy a tények eltakarására használva - tudomásunkra hozza a történtek lényegét: "Hogy ez a Károly uralomra juthasson, és András király ellenében az uralmat elnyerhesse, az említett pap (a pápa) egy és más követet küldött oldala mellől András király ellen Károly érdekében."
A Krónika óvatos körülírásából kihámozható a III. Endre elleni aknamunkába lendülő titkos erők leplezett tevékenysége. Megtudjuk a következőket:

1.Bonifác pápa a "saját oldala mellől", vagyis a pápai szék legfőbb, legbizalmasabb embereiből irányít "küldötteket" Magyarországra, a magyar király ellen, annak hatalmának megdöntésére.
2. A "küldöttek" vagy "követek" tehát nem akármiféle küldöttek és követek, nem is követek, s nem is nyíltan, a nemzetközi elbírások szerint, a királyi udvarhoz, a királyhoz küldetnek, hanem - félreérthetetlenül és letagadhatatlanul - az összeesküvőkhöz, a III. Endre uralma elleni titkos összeesküvési hálózat irányítására:
3. Kiderül a szöveg figyelmes olvasásakor, hogy a pápa nem egyetlen alkalommal, s nem egy ilyen megbízottat küldött a titkos terv - III. Endre király - az utolsó Árpád - eltávolítására, illetve meggyilkolásának előkészítésére, hanem több alkalommal, talán rendszeresen.("egy és más követet") több titkos megbízottat a cselekmény előkészítésére, irányítására.
4. És nemcsak irányítottak, be is hozták az új királyt az országba, akárcsak Kun László esetében, a törvényes király, III. Endre ellen, aki ekkor 34 éves és makkegészséges volt, de halálra volt szánva.
5. És nem csupán behozták: meg is koronázták - még III. Endre, a törvényes király életében 1299-ben.

Él még a király. És ifjú a király. Ifjú és egészséges. És máris itt van, pápai segédlettel, a váltás, az új király: kutyabaja a királynak, és máris; mintha mát meghalt volna; vagy legalábbis haldokolna; már bejött ellene - az utódja! Ennyire biztos a halála! Ennyire biztosra veszik: hamarosan bekövetkezik a halála!!! Mi történik itt? Mi megy végbe itt a háttérben, a kulisszák mögött? Mire készülnek?

Virág Benedek, a nemzeti lélek múlt század eleji lelkes ébresztője a következőkben tájékoztat a nemzetközi szövevény belső támoszlopairól:
"az esztergomi (érseki) szék üres vala. Tudniillik a hazafiak nem tartották érseknek Gergelyt, ki a nemzeti szabadság ellen dolgozott, ki tavaly Zágrábban, midőn még élt a törvényes király, III. András, megkoronázta Károlyt". Nem kétséges: teljesen biztosra mennek! Megkoronázták az új királyt az ifjú, életerős törvényes király ellenében, tudván annak bizonyosan bekövetkező közeli halálát! III. Endre végzete tehát közel áll a beteljesedéshez. Minden előkészület megtörtént trónja és élete elvételére, s a befejezésnél névtelen olasz udvaroncok, étekfogók lépnek az előtérbe. Velencei Andrásnak, származása, gyermekkori évei folytán természetesen szép számmal voltak olasz udvari emberei, akárcsak később Hunyadi Mátyásnak, akinek megmérgezésében szintén olasz orvos és olasz követ játszott vezérszerepet. Timon Sámuel egyértelműen megírja, hogy megmérgezték (Epitome chronol. 42.), s olasz származású komornyikját vádolja a gyilkosság végrehajtásával.

Szerinte Domonkos és Dömötör nevű kétes származású egyének a király olasz származású komornyikját bérelték fel a király meggyilkolásra. Harmadik Endrét, az utolsó Árpádot tehát nemzetközi összeesküvés tette el láb alól; miként azt Timon Sámuel az Epitome chronologicájában már az 1700-as évek elején megállapította: megmérgezték. A király, aki tudta, hogy mi készül ellene, rettegett megmérgeztetésétől, és ezért elrendelte, hogy minden elébe tett ételt pohárnoka az asztalnál még előtte kóstoljon meg. A méregkeverők azonban kifogtak rajta: olasz pohárnoka mérgezett hegyű - féloldalasan méreggel bekent - késsel vágta fel a király asztalára tett halat, s ő maga a halnak azt a részét kóstolta meg, amit a kés mérgezett oldala nem ért. A királynak a mérgezett oldalból adott: a király azon nyomban rosszul lett (akárcsak két évszázad múltán Hunyadi Mátyás), s másnapra már szólhattak a gyászharangok: kiterítve feküdt az utolsó Árpád-házi király.

A méregkeverés módszerei az utóbbi évtizedekben a jelek szerint tökéletesedtek; IV. Istvánnál még az érvágást használták fel a király megmérgezésére, itt már fölösleges volt az érvágás, megtette a magáét a féloldalasan méreggel bekent kés is. Szerfölött különös, és jellemző hazai viszonyainkra, hogy a méregkeverő pohárnoknak éppúgy nem esett baja, mint a Mátyás halálakor a mérgezett fügét felszolgáló Péter kulcsárnak: nálunk büntetlenül lehetett királyt is ölni - a felelősségre vonás - éppúgy, mint a kivizsgálás - elmaradt.
Meghalt Harmadik Endre király, letört "az utolsó arany ágacska" és vele kigyilkoltatott a szent királyokat adó karizmatikus Árpádok családja, új szakaszhoz érkezett a magyar történelem.

  
HARMADIK ÁTTEKINTÉS
MI VOLT A VEGYESHÁZI KIRÁLYOK VÉGZETE?
   "Vágd, fiam, vágd Forgács!
Tiéd leszen Ghymes és Gács "

KÉT ELŰZÖTT KIRÁLY

VENCELT, A GYERMEK EXKIRÁLYT MEGGYILKOLJÁK

Kihalt az Árpád-ház! Több mint négy évszázados (896-1301) országlás után kihalt a szent királyok ága, s ezáltal, ha lehet, még tovább fokozódott a Magyarország fölötti hatalom megszerzésére irányuló nemzetközi versengés. Ebben átmenetileg a pápai szék, amely az Árpádok kipusztításában is szerepet vitt, járt legelöl: miként láttuk, már Kun László életében behozta új királynak Harmadik Endrét s még Endre életében a gyermek Róbert Károlyt. A hatalmukat féltő magyar főúri rendek nem nézhették tétlenül ezt, s a pápa jelöltje, akkor tizenhárom éves gyermekkirály, ellenében Harmadik Endre halála után cseh földről ők is egy gyermekkorú ifjút hoztak be - az ekkor mindössze tizenharmadik évében járó Vencelt - és koronáztak magyar királlyá. A két gyermekkirály mögött álló két egymással marakvó hatalmi csoport a maga királyával a maga hatalmi érdekeit akarta érvényesíteni.

Miután Vencelt, II. Vencel cseh király fiát a pápával szembeszegülő magyar főurak behozták és megkoronázták, a pápai párt, illetve maga a pápa, VIII. Bonifác nem nyugodván bele ebbe, a leghatározottabban fellépett a törekvéseit keresztülhúzó új király ellen. A fokozódó pápai nyomás a királyi apát, II. Vencelt végül is meghátrálásra kényszerítette: a pápa kiátkozással fenyegette, és ki akarta kényszeríteni, hogy megjelenjék a színe előtt. Végül az ifjú Vencel uralkodásának harmadik évében, apjának, a cseh királynak a pápa négy hónapi ultimátumot adott fiának Magyarország trónjáról és Magyarországból való eltávolítására. Vencel kénytelen volt engedni, hazahívta koronás fiát, aki nem sokkal később 1306. augusztus negyedikén gyilkosság áldozata lett.

OTTÓ ÁTOKVERTEN GYÖTRELMES URALKODÁSA

VIII. Bonifác szándékát azonban - Róbert Károly trónra juttatását ellenlábas magyar főrendek ismét meghiúsítják, s a pápa jelöltje ellenében, ezúttal Bajor Ottót hozzák be királynak. A pápai szék, miként ezt tények sora tanúsítja, Magyarországot hovatovább valamiféle hűbéresének tekinti és mind drasztikusabban avatkozik bele történelmünknek ebben a szakaszában a magyarság sorsának alakításába: királyok trónra emelését, bukását, halálát intézi, döntő szerepet vívén az Árpád-ház kihalasztásában és az új királyi dinasztia, a velencei Anjou-ház trónra juttatásában.
"Nemzetünk dolgába idegen hatalom keverte magát - állapítja meg Virágh Benedek (Magyar századok III.3.1.), amely a hazafiak közt még nagyobb meghasonlást okozott. Ilyetén észvesztés ártalmas a polgári társaságnak, mint emberi testnek a méreg, mely a szívnek romlására siet."

Ottó uralkodása még Vencelével összemérve is, valóságos kálvária. Fortélyos - s mindmáig feltáratlan - cselszövény bontakozik ki Ottó körül, amellyel szemben az újdonsült király a legteljesebb óvatlanságot tanúsítja. Tanácsadói rábeszélik, nősüljön meg s vegye el a hatalmas erdélyi vajda, Apor László bűbájosnak festett, hajadon leányát: ezáltal szilárdíthatja meg leginkább királyi trónját. A furfangos vajda úgy tesz, mintha örömmel venné a király leánykérését. Ottó gyanútlanul leutazik a vajdához, sejtelme sem lévén arról, hogy a szálakat a háttérből láthatatlan kezek mozgatják, László vajda pedig - menyegző és nász helyett - fogságra veti a királyt, elveszi koronáját is, és zár alatt tartja, majd lemondásra kényszeríti: az országban időközben lezajló politikai változások miatt Ottónak amúgy sem marad más választása, csupán a lemondás.

Ugyanis míg Ottó erdélyi várfogságában sínylődik, szakadatlanul folynak a felsőszintű titkos tárgyalások, egyezkedések; az időközben tizenkilenc éves ifjúvá serdült Róbert Károly hadserege szépen előre nyomul mintha minden egy előre gondosan kidolgozott forgatókönyv szerint történne -, és elfoglalja az ország szívének, központjának tekinthető Buda várát. Az így kialakult helyzetben a koronájától és hatalmától megfosztott Ottó aligha tehet okosabbat; minthogy lemond és alig két évi uralkodás után elhagyja az országot.

Lemondása ellenére - jeléül annak, hogy lemondása kényszerű volt királyi címét továbbra is viselte - alig négy év múltán bekövetkező haláláig. El kell ismerni: a pápai szék hallatlan céltudatossággal és állhatatossággal
törekedett királyjelöltjének, Róbert Károlynak trónra juttatásában, s nem kevesebb, mint három királyt - Harmadik Endrét, Vencelt és Ottót - távolított el a magyar trónról, míg - 1308-ban - sikerült elérnie, hogy védence, Róbert Károly átvegye a tényleges magyar királyi hatalmat.

RÓBERT KÁROLY TITOKZATOS HALÁLA

Róbert Károly (I. Károly - 1308-1342), akit már III. Endre életében, 1301-ben megkoronáztak, az erőteljes pápai nyomás ellenére csak két király trónra lépte és elűzetése után nyerhette el a Magyarország fölötti tényleges királyi hatalmat.

Jelentős uralkodóink között tartjuk számon. Lényegében amolyan középkori reformuralkodónak tekinthető, aki hatalmának megerősítését szolgáló egységtörekvéseinek érdekében, maga szervezte korszerű hadseregével az oligarchák túlhatalmának a letörésére és az országnak nyugat-európai minták alapján való átformálására; a régi főúri családok felcserélésére törekedett, s ilymódon, noha kormányzása haladónak minősíthető, akaratlanul azokra a maradi s a központi hatalommal szembehelyezkedő erőcsoportokra sújt le egységesítő törekvéseiben, amelyek a nemzeti érzésnek is az őrhelyei voltak: így Aba Amadé és Csák Máté félországnyi területekre kisugárzó hatalmát zúzza szét, s a Kopasz-féle felkelést veri le, vagyis szándéktalanul bár, de jószerivel belháborút folytat a nemzeti hagyományokat is őrző erőcsoportokkal szemben, s Zách Felicián 1330. évi merénylete a nemzeti szárny sikertelen visszacsapásának is tekinthető.

Harmincnégy évi uralkodás után, ötvennégy éves korában éri a halál. Uralkodása utolsó éveiben Róbert Károlyt is ugyanaz a
rejtélyes kór támadja meg, mint előtte és utána is nem egy királyunkat, így később Nagy Lajost, Zsigmondot, Hunyadi Mátyást, hogy csak a legnevesebbeket említsük, s ami főként abban nyilvánult meg, hogy alsó végtagjai fájtak és nem tudott a lábára állni. Ámde, érdekes módon, ez nem volt elég, betegségek egész halmazata gyötörte, legalábbis a Képes Krónika szerint: "állandóan nagy nehéz betegségekben kínlódott, melyek hosszú időn át főképpen a lábaiban gyötörték, és módfelett hatottak reá."
Róbert Károly király tehát - és ebben kivételnek számít - nem hirtelen váratlan halállal távozott el az élők világából, feltéve, hogy halála összefügg betegségeivel. Noha azok természetéről (az egy köszvényen kívül) és eredetéről semmit sem tudunk.

Ezzel le is zárhatnánk talán Róbert Károly halálának kérdését, ha nem ütköznénk egy szerfölött különös jelenségbe, nevezetesen abba a ténybe, hogy krónikáink, s így mindenekelőtt a Chronica Hungarorum, roppant terjedelemben, hosszú oldalakon foglalkozik éppen Róbert Károly halálával, hasonlíthatatlanul bővebben, mint bármely más királyunk halálával, s ha feltesszük, hogy mindennek oka van, úgy a Chronica Hungarorum szózuhatagának is nyomós okának kell lennie, s ebben már az is szembeszökő, hogy távolról sem azért foglalkozik meglepően bő terjedelemben a király halálával, mintha elkerülhetetlenül fontos tartalmak, tények, a király sorsának, betegségének, halálának sarkalatos tényei vagy más fontos és szükséges közlendők szorítanák erre, ellenkezőleg: ennek a túlontúl is bőséges szóáradatnak jószerivel nincs semmi részletes, tárgyias közlendője; felmered hát a kérdés, hogy a Krónika, amely a mértéktartás szabályait egyébként ismeri és követi, miért fordít ekkora fáradságot ennek a királynak halálára, jóllehet úgyszólván egyetlen határozott, közvetlen tényt, adatot nem hoz tudtunkra arról, miként is halt meg a király: óvatosan tér ki minden konkrét megnyilatkozás alól: egyetlen szót sem ejt módjáról, mikéntjéről. Meglehet, hogy kerülő úton így akar visszanyúlni "nagy nehéz betegségeinek" valódi okaira?

Vagy tévedünk talán, megtéveszt a látszat, s a krónika épp ellenkezőleg, a szokottnál és a lehetségesnél is többet mond el a király haláláról: olyasmit is, amit elmondani nem lehet, vagy legalábbis fölöttébb kockázatos? Titkos tényeket hoz tudomásunkra, de burkoltan, rejtetten, olymódon, hogy ne lehessen fejét venni érte, a diplomácia rejtjeles nyelvén? (A diplomáciai nyelv, mint tudjuk, az a nyelv, ahol a szavak valóban a szavak, tartalmak eltakarására szolgálnak.)

És itt juthatunk el a Chronica Hungarorum beszámolójának egy további különösségéhez. Ebben a megemlékezésben ugyanis, szokatlan és rendhagyó módon, saját eddigi gyakorlatának is ellentmondva, valósággal jajong Róbert Károly király halála fölött. De még ennél is tovább megy: nemcsak jajong, de vádol: megdöbbentő vádakat sorakoztat fel név szerint meg nem nevezett, rejtett erőkkel szemben, akik felelősek a király haláláért. De miért? Mi az oka a vádaskodásra, keserű panaszkodásra? S miképpen valósítja meg ezt? A halál jelképét használja fel a királygyilkosság tényének közvetett közlésére, a halál képében, ürügyével a király életét elragadó álarcos erőkről, tudtunkra adva: ez a halál nem közönséges, nem természetes halál; nem a királyt sanyargató betegségek következménye, nem azok nyomán áll be, hanem váratlanul és hirtelenül, mindenki megdöbbenésére, elképedésére, ördögi csalatás által a királyhoz titkon belopódzó álarcos "halál" révén.

Tekintsük át a király haláláról szóló krónikás szöveg egy részletét:
"Ó, Halál! Te, aki sárból gyúrt ősatyánk vétke miatt, azáltal hogy ők AZ ÖRDÖGI CSALATÁS MEGFONTOLT GONOSZSÁGÁNAK ÖSZTÖNZÉSÉRE beleharaptak a kárhozatos almába, BEHOZATTAD A BŰN MÉRGÉT A VILÁGBA? ELÁRASZTVÁN A KÍGYÓ MÉRGÉVEL, te rettenthetetlen: te félelem nélküli és tiszteletet nem ismerő, te, VÉTEK CSALÁRDSÁGÁVAL TÖLTEKEZETT, ennek az ősatyának fiait is elragadtad (...) Nemde megmutattad, milyen keserű, milyen kemény, kegyetlen s könyörtelen vagy, amikor az Úrnak ezerháromszáznegyvenkettedik évében, az apostolok szétszóratása után következő napon, július 16-án nem riadtál vissza attól, hogy RÓKARAVASZSÁGÚ FORTÉLYODDAL TITOKBAN ÉS LÁTHATATLANUL BE NE LOPÓZZ A MÉRHETETLEN MAGASSÁGÚ LEGERŐSEBB VÁRBA, MEGVÍHATATLAN FALAI KÖZÉ, MELYEKEN SEM ERŐ, SEM E VILÁG HATALMA NEM TUDOTT ÚRRÁ LENNI; ÉS NEM FÉLTÉL ELLENSÉGES FEGYVEREKKEL A LEGHATALMASABB URALKODÓNAK Károly úrnak, Isten kegyelméből Magyarország királyának az ÉLETÉRE TÖRNI"

Képtelenségnek tetszik, hogy mindez üres példálózgatás, lehetetlen nem látni a titkos erőkre való utalások célzatos sorakoztatását, hiszen a krónikás még azt is kimondja, hogy ellenséges fegyverekkel vetettek véget a király életének. Világosan felismerhető: élesen különválasztja a király betegségeit halálától: nem az következik be, ami várható, előrelátható, hanem a váratlan, az, ami megdöbbenést kelt: a halál nem a betegségek folyománya. Még inkább kiemeli mindezt az a tény, hogy a Chronica Hungarorumnak itt tanúsított eljárása a maga nemében egyedülálló és ellentmond önnön gyakorlatának, de a többiekének is, hiszen köztudomású, milyen röviden, alig pár szóval térnek krónikáink napirendre királyaink halála felett.

Még feltűnőbb, hogy a krónika még Róbert Károly közvetlen utódainak, fiának Nagy Lajos királynak, valamint Zsigmond királynak a halálát is csak pár odavetett szóban intézi el. Nagy Lajos haláláról például csak ennyit:
"Végül itt hagyta e küzdelmes életet, és az örök élet után vágyakozva, a zsoltáríró ama mondása szerint: "Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uramba, Istenembe helyeznem reménységemet" - az Úr hívására eltávozott ebből a világból". Zsigmond király haláláról pedig mindössze ennyit: "életének hetvenedik évében halt meg".

Mindezt még kirívóbbá teszi s a szövegek közötti ellentétet végletessé fokozza az, hogy ennek a két királynak a meggyilkolását, miként a továbbiakban jelezzük, kétségbevonhatatlan egykorú okiratok bizonyítják: A magyarázat tehát nem lehet más, mint az, hogy a Chronica Hungarorum szerzője, aki ezekről nem tudott, Róbert Károly esetében olyan adatok birtokába jutott, amelyek alapján bizonyosra vehette meggyilkolását.
Ne feledjük, már betegsége, illetve betegségei, az, hogy a krónikák szerint szüntelenül nehéz és gyötrelmes betegségek halmaza kínozta, már az is gyanúra ad okot, hiszen a "megétetések": lassan ölő mérgekkel való kísérletezések járnak hasonló, orvosilag szinte megfoghatatlan tüneti megnyilvánulásokkal, végül a nagy dózis meghozza a hirtelen halált.

Felvetődhet a kérdés: honnan kerülhettek élő efféle adatok éppen a Cronica Hungarorum keletkezésének korában, s ha akkor a krónikás kezébe jutottak, hova tűnhettek el. Magyarázatot kínál erre a krónika létrejöttének ideje: a Chronica Hungarorum 1473-ban jelent meg, vagyis Hunyadi Mátyás uralkodása idején, s tudjuk, Mátyás király elrendelte az udvarházakban; egyházakban stb. őrzött régi iratok beszolgáltatását. A kor több más histórikusainál - Bonfininél, Ransanusnál és másoknál is felfedezhetők olyan történelmi adalékok, amelyek a korábbiaknál nem fordulnak elő. Eképpen kerülhettek elő Róbert Károly király halálára vonatkozó iratok is. Sajnos ezek később a török pusztítás és a klerikális inkvizíció folytán, Mátyás király híres könyvtárával, a Corvinával egyetemben végérvényesen elvesztek.

MIKÉNT HALT MEG A HÁROM TENGER MOSTA ORSZÁG KIRÁLYA?

Nagy Lajos király (1342-1382) halála körül látszólag minden rendben van, a legnagyobb rendben. Kezdjük ott, hogy nem volt már gyermekember; közel volt a hatvanhoz (56 évet ért meg) és így némelyek szerint már érett volt a halálra; ugyanis ez az életkor abban a történelmi, időszakban már öregembert jelentett, "öregemberek" halálánál pedig e felfogás alapján kizárólagosan csak természetes halállal lehet számolni: orgyilkosság, merénylet ezekben az esetekben kizárt: a bűnpalástolás a leglehetetlenebb érvet is felhasználja céljai érdekében.

Nagy Lajos halálát illetően az egykorú leírások olyan semmitmondóak, hogy szinte lehetetlennek látszik bármiféle nyomot, rendhagyó elemet felfedezni. A kenetes leírások szerint semmi ok a gyanúra. Mégis meg kell hallgatnunk életíróját, Küküllei Jánost, aki mintegy első kézből számol be a nagy király haláláról. "Végül; az öröklét után sóvárogva - miként a zsoltár a zsoltáros szavai mondják: "Jó nekem az Istenhez tartoznom és az Úristenbe helyezem reménységemet" Elhagyta ezt a fáradtságos életet és szeptember havának tizenegyedik napján eltávozott a világból. Nem sokkal azelőtt egy csodálatos üstökös jelent meg az égen. Halálakor akkora volt a gyász az országban, mintha mindenki saját halottját siratta volna. Az Úr 1372-ik esztendejében, ugyanazon hónap 16-ik napján temették el a királyi városban Fehérvágott, abban a kápolnában, amelyet ő alapított a Boldogságos Szűz társaskáptalanja mellett s melyet később felesége Erzsébet királyné látott el javadalmakkal. Negyven évig, egy hónapig és húsz napig uralkodott, Átlagos magasságú, büszke tekintetű, göndörhajú és göndör szakállú, derűs arcú, duzzadt ajkú, egy kicsit görbe hátú ember volt." (Küküllei János Krónikája 369-370).

A Chronica Hungarorum sem haladja meg ezt a vonalat: "Végül itt hagyta e küzdelmes életet, és az örök élet után vágyakozva a zsoltáríró ama mondása szerint: "Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uramba, Istenembe helyezni reménységemet" - az Úr hívására eltávozott ebből a világból szeptember havának tizenegyedik napján. Kevéssel ezelőtt egy csodálatos üstökös tűnt fel. Halála miatt akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta. Eltemették Székesfehérvár városában, abban a kápolnában, amelyet ő építtetett a Boldogságos Szűz káptalani temploma oldalán, az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében. Negyven évig és huszonkét napig uralkodott." (I.m. 129)
A Krónika beszámolójában talán az egyetlen rejtett utalás: az üstökös megjelenése: ez ugyanis a középkori jelképes kifejezésmód szerint mindenkor a rendhagyó eseményekre utalás jele volt.

Végeredményben a két mű lényegileg a következőket mondja:
a/ Itthagyta ezt a fáradtságos életet
b/ Az Úr szólítására eltávozott ebből a világból
Csoda-e, ha a későbbi életírók is megrekednek a semmitmondó kijelentéseknél, üres frázisoknál, kegyes fordulatoknál?

Egyik késői életírója, Pór Antal így émelyeg: "Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, amelynek búcsúfényessége minden érdességet elsimít, eltakar. Különben is a nagy király uralkodása zenitjén trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle reménylette. Elhihetjük tehát belső káplánjának, hűséges titkárjának, utóbb életírójának, hogy vágyott már e fáradalmas életből egyesülni teremtőjével, kinek hívására föl is cserélte csakhamar a mulandó földi létet az örökkévalóval."

De talán mégis rejlik itt valami. Ha Küküllei János lényegkerülő mondatait hallgatjuk, az a benyomásunk, hogy ennél virágosabban, távolabbról és semmitmondóbban már nem is lehetett volna beszámolni a halálról, hisz ennél százszor több lett volna az egyszerű, tárgyias beszámoló a halál tényleges bekövetkezéséről, pl. "Lajos király nagyot sóhajtott s aztán lehunyta a szemét", vagy valami ehhez hasonlót: igaz ez is semmi, ez sem sokat árul el, de mégis, mond valamit, akármilyen keveset, s hogy életrajzírója ezt is kerüli, az már meglehetősen különös. Miért zárkózik el hermetikusan a valóságtól az óvatos, tekervényes semmitmondásba? Mi a célja ezzel? Miért nem közli-közölheti a legegyszerűbb tényeket sem? És miért hivatkozik tüstént arra, hogy "az Úr elszólította"? Miért fontos számára ez a semmitmondó formula? Miért kellett az Úrnak elszólítania a nagy királyt?

Nagy Lajos ekkor még csak ötvenhat éves volt, tehát még távolról sem aggastyán, s még korántsem érett az "elszólításra". Nem kerül meg valamit ez a szófordulat? A hitelesnek vehető hazai tudósítások mind üresek, semmitmondóak ebben a vonatkozásban, s a szavakból úgy tetszik, a nagy király tökéletes rendben költözött át a másvilágra. S ki tudja, vajon nem éppen ezáltal árulnak el valamit? Ez azonban - a legjobb esetben is - alig több puszta sejtelemnél.

Ámde nem így áll a dolog a külföldi forrásoknál: roppant érdekes adatokat őriznek, s olyan tényekre utalnak, amelyek valószínűsítik, ha ugyan nem bizonyítják, hogy Nagy Lajos király orgyilkosság áldozatául esett. S valószínűvé teszik, hogy Küküllei köntörfalazása nem véletlen, s azért fogalmaz így, mert valóban elrejt, el kell rejtenie valamit. Meglehet, hogy még az ország gyásza is a király váratlan halála okozta megdöbbenésre utal? Külföldi adatok a király meggyilkolását tanúsítják, s bizonyítják azt is, hogy nemzetközi összeesküvés szövődött Nagy Lajos élete ellen, s ennek alapján tényként kell elfogadnunk a külföldi beavatkozás valóságát, a titkos erők behatolását, aknamunkáját. Efféle bizonyítékok fennmaradása, léte a legnagyobb ritkaság, hiszen az ilyen jellegű adatokat, ha egyáltalán létrejönnek, jól felfogott érdekeik folytán maguk a bűnrészesek semmisítik meg. Jegyzőkönyvek, önvallomások, írásos dokumentumok a legritkábban készülnek még közönséges gyilkosságokról is, hát történelmi gyilkosságokról, királyok élete ellen törő merényletekről.

Ezúttal azonban ez a ritka eset következett be; fennmaradtak az árulkodó adatok. És ez váratlan szerencse a történetkutató számára, hiszen Nagy Lajos halála körül nem kirívóak a gyanús körülmények: a király végeredményben tisztes kort ért meg, közel járt a hatvanhoz, és ami a magyar királyoknál szinte rendhagyó - negyven kerek esztendeig uralkodott. Mindez több mint elegendő a gyanú elaltatásához (más kérdés, hogy a puszta gyanúval amúgy sem megyünk semmire).
Ez a negyven évi uralkodási idő az Árpád-házi és vegyes-házi királyaink sorában szinte páratlan; egyes-egyedül Zsigmond teljesítette túl ezt a maga fél évszázados uralkodási idejével. (Jó kriminalisták viszont tudják, hogy a magas életkor csöppet sem akadálya a meggyilkoltatásnak, s elérhet valaki matuzsálemi kort, vagy éppenséggel haldokolhat: nem bizonyos hogy elkerüli az orgyilkosok tőrét vagy a méregkeverők halálos kotyvalékát.)

És ami a legmeghökkentőbb: ugyanez a helyzet Zsigmond király esetében. Zsigmondról is hasonló dokumentumok kerültek elő.
Mindez híven tanúsítja, mi folyik a történelem és a történetírás berkeiben.
Királyok láb alól való eltevése egyáltalán nem olyan rendhagyó jelenség, mint némelyek beállítani szeretnék, s ennek egyszerű oka, hogy jelentős és bonyolult érdekek hálózata fonódik a királyok személye és élete köré. II. Endre például egyáltalán nem minősíthető hisztériás rémlátónak. azért, mert betegesen félt attól, hogy megölik, megmérgezik. Se szeri se száma az efféle eseteknek.

De csak sorjában! Lássuk a tényeket.
A velencei tanács felbérelt egy nemesembert Nagy Lajos meggyilkolására. A felajánlott vérdíjat az illető kevesellte. Többet kért. Végül is megalkudtak. A megegyezés a leghatározottabb formában megtörtént. A felbujtó - a velencei tanács - megfelelő személyt keresett és talált a királygyilkosság végrehajtására. Az illető kész volt a merénylet véghezvitelére. A kitűzött vérdíjat a gyilkos jelölt kívánságára felemelték. A megállapodás létrejött. Ennyi az, amit hivatalos adatokból tudunk.
Úgy is mondhatnánk: konkrét, kézzelfogható tudásunk véghatára ez: ennyire terjed ki, nem tovább.

A többiről nem maradt fenn és nem áll rendelkezésünkre írásos bizonyíték.
Ez azonban nem zárja ki a gyilkosság megtörténtét. Sőt! ha a végrehajtás netán elmarad, úgy feltehetően rákerül a fenti bizonylatra egy záradék. Valami ilyesféle: "Nem történt meg"; "Végrehajtatlan maradt" stb.
Efféle záradék azonban hiányzik. Persze ez nem ellenbizonyíték.
Van azonban még valami, s igen nyomós valami, ami egybeesik a megrendelt halál tényével: Nagy Lajos halála váratlanul és hirtelen következik be.

Nagy Lajos nem szenvedett semmiféle betegségben, olyanban semmi esetre sem, ami hirtelen halálát okozhatta volna, szívére sem panaszkodott, teli volt életerővel, nagy tervekkel és a végrehajtásukhoz szükséges dinamizmussal.

Ez önmagában természetesen nem bizonyítja százszázalékosan az orgyilkosságot. De hol van a százszázalékos bizonyosság? Gyakorló jogászok sokat beszélnének erről a justizmordok vetületében: az elérhető legnagyobb bizonyosság nem több, mint felfokozott valószínűség: a bizonyosságot megközelítő valószínűség a legtöbb, amit elérhetünk. S hét évszázad távolából, az esetről szóló részletes tanúvallomások, tárgyi bizonyítékok s az exhumálás lehetősége híján úgy véljük, ez sem csekély eredmény a gyilkosság tényének megközelítéséhez.Végül, de nem utolsósorban: rendelkezésünkre áll Nagy Lajos király megöletésének kriminalisztikai ténybizonyítéka is. Egy kiváló kriminalisztikai munka - Katona Géza- Kertész Endre A bűn nyomában című műve kétségtelen tényként közli a nagy király meggyilkolását, velencei méreggel való elpusztítását:

"Nagy Lajos magyar királyt két nápolyi bosszúhadjárata, majd 1378-ban Velence ellen folytatott háborúja miatt a velencei köztársaság urai gyűlölték, és el akarták tenni láb alól. A városállam ügyeit irányító Tanácsban javaslatot terjesztettek elő megmérgezésére. Julian Baldachini velencei nemes 12000 aranyért és egy várkastélyért vállalkozott is a merénylet végrehajtására. A Tanács először sokallotta az összeget, de később, amikor a háromesztendős hadjárat alatt Nagy Lajos jelentős hadisikereket ért el, hajlandónak mutatkozott a vérdíj kifizetésére. Hogy később mi lett a vállalkozás sorsa, lehetetlen megállapítani. Nincs nyoma annak, hogy a vállalkozó szellemű nemes megkapta a kialkudott vérdíjat.  
A velencei merénylet semmi esetre sem a történetírói fantázia szülötte: Korabeli feljegyzések szerint a diplomáciai küldetésben levő velencei követeket aranyon kívül méreggel is ellátták, hogy azokat, akiket aranyon nem lehet megvásárolni, így tegyék el az útból." (i.m.286.)
Az I. (Nagy) Lajos élete elleni összeesküvés tehát bizonyítottnak tekinthető. Az egyetlen megjegyzés, amivel vitatkoznunk lehetne: a bűncselekmény végrehajtásának megállapíthatatlanságára vonatkozó vélekedés. A ténykörülmények, összefüggések, következmények vizsgálata, szakszerű logikai elemzése ugyanis, megítélésünk szerint Nagy Lajos király drámájánál is lehetőséget nyújt a végrehajtás tényének bizonyítására. A történeti tényanyag megbízható fogódzókat kínál a bűncselekmény megtörténtének bizonyítására. Vagyis nem kell itt megrekednünk, semmiképpen sem áll, hogy tudásunk határai a konkrét iratanyagnál, dokumentumoknál lezárulnak: a következmények, tényösszefüggések bizonyíthatják az előzményeket, éppúgy, mint az előzmények a következményeket.

Tekintsük át az összefüggéseket.
1./ A velencei titkos tanács okiratai közt, ránk maradt megállapodás Lajos király meggyilkolásáról,1381-ben történt: ekkor határozta el a velencei tanács, hogy megadja a kiszemelt orgyilkos által kért felemelt vérdíjat, a tizenkétezer aranyat és hozzá az igényelt kastélyt.
2./ A következmény: Nagy Lajos egy éven belül 1382-ben meghalt. A két időpont meglehetősen egybevág a gyilkosság előkészítéséhez és végrehajtásához szükséges idővel,
a/ Julian Baldachini, az felbérelt orgyilkos elrendezi otthoni dolgait, függő ügyeit és felkészül a nagy utazásra.
b/ Megteszi az utat Velencétől Budavárig, ami az akkori közlekedési és útviszonyok között hosszú hetekbe tellett.
c/ Baldachini összeköttetéseket teremt a király közvetlen környezetével, és sikerül bizalmas, mindenre kapható embereket szereznie, netán neki magának kell valamilyen módon befurakodnia - feltehetően a szolgaszemélyzet tagjai sorába nyert felvétel útján - a király környezetébe.
d/ Az orgyilkosnak elő kell készítenie az alkalmat a magával hozott méreg bekeverésére a királynak felszolgált ételbe vagy italba.
De menjünk tovább a gyanújelek nyomában.
3./ Nagy Lajos váratlanul halt meg. Márpedig a váratlan haláleset - mint olyan esemény, amelynek kiváltó és háttér okai ismeretlenek - mindig gyanúsnak minősül és hivatalból kivizsgálandó.
4./ Hirtelenül halt meg, rejtélyes körülmények között. Feltehető, ha nem így végzi, netán a krónikások sem burkolják virágos szólamokkal az általánosság ködébe tragédiáját, haláltusáját.
5./ Nem volt kétséges, hogy Nagy Lajos király léte veszélyt jelentett - már óriási hatalmánál fogva is - a velencei tanácsra. Magyarán: a számla egyik oldalon sem volt véglegesen és kielégítően rendezett. E tények felelnek a Cui prodest kérdésére, s egyben arra is, amit az élet elleni bűncselekményeknél elsőül vetnek fel a nyomozók: volt-e haragosa az áldozatnak? S volt-e üzlettársa, rokona; örököse, aki hasznot húzhat a halálából?

Itt pedig adottak voltak az érdekelt felek, méghozzá szép számban, a velencei köztársaságon túl is feltárhatók azok a külső és belső erők, amelyek érdekeltek voltak Nagy Lajos bukásában. Magyarország hatalma Nagy Lajos alatt ismét jelentősen megnövekedett, mondhatnánk az adott európai hatalmi, egyensúlyi viszonyok között jóllehet hajdani nagyságának még az árnyékát sem érte el - túlnövekedett. Átmenetileg a baráti Lengyelország is Nagy Lajos jogara alá került s valóban három tenger mosta az ország határát. Magyarország hatalmának ezt a növekedését a rivális hatalmak görbe szemmel nézték. Nagy Lajos sorsa a fenti leírt módon megpecsételődött.

ANJOU MÁRIA KIRÁLYNŐ MEGÖLETÉSE
   AVAGY
 FEHÉRLILIOMOS ANJOU-HÁZ MAGYAR ÁGÁNAK KIHALASZTÁSA

Anjou Mária királynő, Nagy Lajos leánya és utóda huszonöt éves korában halt meg. Haláláról életírója Márki Sándor (Anjou Mária királyné. Magyar Történeti Életrajzok. Bp. 1885.) a következő képet adja:
"Mária királynő 1395, május 17-én hétfőn, a keresztjáró napok alatt szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott. egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott s a királynét is maga alá szorította. A szenvedett rázkódás és sérülés végzetes volt. Az eszméletlen Mária idő előtt szülte meg gyermekét s amely pillanatban életet adott annak, nem lévén a közelben semmiféle segítség, ugyanazon pillanatban vesztette el saját s gyermeke életét. Úgy találták meg őket az erdőben."

Mindennapos, egyszerű eset. Gyanúra semmi ok. Nem is vette gyanúba még senki az ifjú királynő halálának körülményeit.
Hivatalos histórikusaink mindent a legnagyobb rendben találtak. Hóman- Szekfű Magyar történetének frappáns megfogalmazásában: "Mária királyné lováról bukva idő előtt adott életet első gyermekének s vele együtt meghalt." A Magyar Életrajzi Lexikon szerint: "Másállapotban lováról lebukva halt meg." Vagyis: minden pontosan úgy történt, ahogy leiratott, noha e fogalmazásokban már a felismerhetetlenségig elmosódnak az eset konkrétumai.

Mégis e szövegekből bizonyos ellentmondások ütköznek ki. Márki csikorgós szövege is meglehetősen zavaros és ellentmondásos.
Kezdjük ott, hogy Máriát hivatalosaink meglehetősen betegesnek festik. S aligha ok nélkül. Elég, ha arra gondolunk, hogy szeme láttára fojtották meg az anyját, Erzsébet királynét, s a lázadók fogságában lévén ő maga is alig kerülte el ezt a sorsot. Nehezen viselhette terhességét is. Ráadásul terhességének utolsó szakaszában volt.

Nos, miként képzelhető el, hogy egy terhessége nyolcadik vagy éppen kilencedik hónapjában levő nő, még ha egészséges is, "szokása szerint" kilovagoljon? Betegeskedő, állapotát nehezen viselő nőnél ez egyenesen elképzelhetetlen. Hát még, hogy lovon "vadászgasson"? Méghozzá magányosan! De hagyján, menjünk tovább. Márki látszólag mindent pontosan tud az apróbb részletekig, mintha ott lett volna, vagy szemtanú leírása alapján ismertetné a történteket. De honnan, mikor e balesetnek nem volt szemtanúja?

Egyéb furcsaság is akad itt bőven. A felbukott ló, mint írja "a királynét maga alá szorította", vagyis: a több mázsás állat rázuhant a királynőre. A halál okok közül elsőnek mégis a "szenvedett rázkódást"-t említi a "sérülés" mellett. S ha a paripa rájuk zuhant, és holtan találták őket az erdőben, úgy miként lehet, hogy a ló nem zúzta agyon őket, és Mária élve szülte meg gyermekét, s mindketten csak ezután haltak meg?

Vannak itt egyéb, még feloldhatatlanabb bonyodalmak. A Máriát ért súlyos lelki-fizikai megrázkódtatásokat figyelembe véve ezek lelki nyoma, mint tudjuk, letörülhetetlen -, alig érthető, hogy ha már ilyen állapotban rászánta magát a lovaglásra s ráadásul egymaga volt, miért a hegyek közé, a néptelen erdő sűrűje, felé vette útját? Rettenetes élményei után miként szánhatta rá magát erre? S itt már akarva- akaratlan szembetűnik, hogy szokatlanul kiélezett szituációjú baleset ez, olyan baleset, amely a valószínűség (vagy inkább valószínűtlenség?) szélső határán mozgó eshetőségek egész sorának bekövetkeztétől függ: egyébként nem jöhet létre, csak abban az esetben,
- ha az előrehaladott terhességű királynő, nehezen viselt terhességével, betegeskedésével nem törődve, lóra ül és kilovagol,
- ha egymaga megy, egyetlen kísérő nélkül,
- ha állapotával és az ésszerűséggel ellentétben a néptelen erdőbe vezető hegyi utat választja,
- ha lova megbotlik, s nem akárhogyan botlik meg, de úgy, hogy felbukik, - ha ráadásul úgy bukik fel, hogy rázuhan lovasára,
- mi több: ha úgy zuhan rá, hogy magzatával együtt agyonnyomja.
Ha e szélsőséges feltételek egyike is elmarad - Mária királyné és magzata életben marad.

És most vegyük kissé szemügyre a királynő lovának botlását: a botlásnak nagy erejűnek kellett lennie. De mitől, miért volt az. A végzetes következményekből arra következtethetünk, hogy a beteges, nyűgösködő állapotú, terhessége utolsó időszakában levő királynő szilajon vágtatott vagy legalábbis nyargalt. Ám ez miként elképzelhető?
A legtalányosabb mozzanat: miként maradhatott a királynő az erdő sűrűjében egyedül? A királyt, királynét szigorú etikett köti, magánéletét is szabályok irányítják, sohasem lehet egyedül. Királyné kíséret nélkül nem mutatkozhat a palotán kívül sehol, sem nyilvánosság előtt, sem utcán; köztereket erdőbe miként mehetne a királynő egyedül?

S e kíséret nemcsak disz: fegyveres védelem is: a kíséretnek kell biztosítani a királynő személyét minden esetleges támadás, bántalmazás, s előreláthatatlan veszedelem ellen: a kíséret felelős a királynő biztonsága -, testi épségéért, életéért. Hol maradt hát Mária királynő mellől a kötelező kíséret? Miként történhetett meg, hogy nem tartottak vele; amikor elindult? Vagy mikor maradhattak el mellőle az erdőben? Az egyetlen elképzelhető eshetőség: maga a királynő tiltotta meg- szembeszállva a megszeghetetlen etikettel -, hogy kísérete vele tartson. De miért tette volna ezt? Mi oka lehetett volna rá? Nyűgösen viselt állapotáról egy percre sem feledkezhetett el: Számolnia kellett bárminő rosszulléttel, szörnyű felelőtlenség lett volna hát, ha kíséretét maga mellől elparancsolja, s megtiltja, hogy kövessék. Ennek elrendeléséhez őrültnek kellett lennie.

De hát a kíséret? Kíséretének vezetője, s tagjai? Bárgyún, szó nélkül engedelmeskedtek, mondhatnánk; felelőtlenül magukra vállalták a felelősség ódiumát s a kötelesség mulasztás főbenjáró vádját? Mert nyilvánvalóan ez az az eset, mikor nem szabad engedelmeskedni a parancsnak, s az amúgy is veszélyeztetett királynőt követni kell tilalma ellenére is. De ki vélhetné egy pillanatra is, hogy a királyné adott ilyen parancsot? A kísérő apródok eltávolításának csupán egyetlen értelme lehetett: a szem- és fültanúktól való szabadulás, az elszigetelt környezet mesterséges létrehozása.

Tudjuk: az elszigetelt környezet úgyszólván nélkülözhetetlen előfeltétele az élet elleni erőszakos, titkos bűncselekmények végrehajtásának. Erre a maga helyén még visszatérünk. Itt érjük be azzal, hogy a királynő baleseténél kétszer is nyomára bukkanhatunk az ilyen irányú mesterkedésnek, először: mikor megszokott környezete a néptelen erdővel cserélődik fel; másodszor: mikor elszakad kíséretétől. Kinek állt Mária útjában? Halála kinek állt érdekében? Az ellenpártnak? Netán a férjnek, Zsigmondnak? Zsigmond alibije több mint tökéletes: egy. héttel előbb hadaival a Havasalföldre megy a törökkel szövetkezett vlachok ellen. Vagy az utolsó magyar Anjou tragikus halála mögött a Horváti párt bosszúját kell keresnünk? Mária ugyanis nemrégen a lázadók fogságába esve, esküvel fogadta a lázadók fejének, Horváti Jánosnak, szabadon bocsátása fejében, hogy semmit sem tesz ellene, nem tör életére, s később mégis borzalmas módon kivégeztette Horvátit.

MÁSODIK VAGY KIS KÁROLY KIRÁLY FELKONCOLTATÁSA

"Balázs Öld meg a királyt.
 Neked adom Ghimes várát. "
Középkori verstöredék

Kis Károly (1385. dec. 31- 1386. febr. 24.),  akit Nagy Lajos leánya Mária királynő uralkodása közben 1385. utolsó napján, december 31-én koronáztak meg, rendkívül merész és kockázatos politikai húzásokkal került a magyar trónra. Mikor Pál, zágrábi püspök felkeresi és a szakadár Horváti féle párt megbízásából felszólítja a törvényesen megválasztott Mária királynő ellenében Magyarország trónjának megszerzésére, Kis Károly "örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul a gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy; le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynők jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket koholnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent." (Thúróczy)

A hatalmas haddal érkező trónbitorló valójában foglyul ejti és házi őrizet alatt tartja a két királynőt, Máriát, és Erzsébetet, az anyakirálynőt, majd kényszeríti Máriát a lemondásra, és nagy hadi pompa közepette megkoronáztatja magát. A két királynő és hívei azonban csapdát állítanak. Erzsébet királyné és Garai Miklós, a nádor ispán - miként Thúróczy írja - "felkészültek a nagy gonosztettre. A nádor ispán kiokosítja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt a termeibe. Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsakertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáznyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé -közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől Zsigmond őrgróftól, arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette- lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királyné szállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor - mivel így állapodtak meg - nagy csapatot hozva magával behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujában visszamaradnak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnőjétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie; de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.

Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a  várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt az alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt a fején és szemöldökén, a két; szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig."
Az egykorú Monaci Kiss Károlyról szóló verses krónikájának szavaival:

"A csevegő Erzsébetnek közelében, figyelve
 Ült a király. Eközben a nap nyugalomra közelgett.
  Most Gara fél szemmel hunyoríta Balázsra, ki ott állt
  S elvállalta merészen a nagy terv teljesítését.
  A megadott jel után a gyanútlan fejedelem ellen
  Villogtatja piros kardját: megijedve a vastól,
  Hátra hajolt s arcával visszatekintve, amint volt,
  Elkerülé a csapást? hol homlokig ér a halánték,
  És szemet ér a szemöldök: a bősz kardlap behatol, nagy
  Vágást ejtve; felugrik, a jajt elnyomva vitézül.
  Amint új sebet óhajt ejteni rajta, - a bán nagy
  Lármával s kihúzott karddal gátolta meg abban.
  Eközben kiszökött s hálótermébe vonult el
  Károly nagybetegen s nyomait vérrel jelölé meg."

Thúróczy: "Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lakosztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig... félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresekkel látja el."
Hiába zárkózik el a sebesült király, nincs számára menekvés. Monaci:
"..: magyar őrizet veszi vissza a várat,
S a hálókamrának az ajtaját beszakítván
Elfogják a királyt s foglyul a toronyba rekesztik.
Hejha, a szerencse minő diadalt nyer az emberiségen!
Most a királynak börtöne egy torony, ahol imént még
Hogy hatalom vele része, saját őrsége vigyázott."

Thúróczy: "Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságban tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba, alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt; és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötétséget, a csoportosuló hadi érők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák; hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire (...).

Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fogságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve, belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét."
Monaci:
 "Őrizetre Visegrádnak várába helyezték
  A fejedelmet: míg sebeit gyógyítva hívé, hogy
  Megmenekül, a szegény, ím, kénytelen összeszorított
  Gégével, megfojtva sietni el a remegő és
  Bánatos életből; szabadon hagyják s temetetlen
  Tagjait."
Íme egy "kis" király kicsiny tragédiája.

MEGMÉRGEZTETÉS ELŐL MENEKÜLŐ KIRÁLY-CSÁSZÁR HALÁLROMÁNCA

Zsigmond király (1387-1437) halálrománcát röviden a következőkben foglalhatjuk össze:
- titokzatos betegség kínozta; alsó végtagjait annyira megtámadta a titokzatos kór, hogy már lábra állni sem tudott,
- betegesen félt attól, hogy előbb-utóbb megmérgezik,
- nem tudta, hogy már régebb idő óta mérgezik,
-   viszontagságait számba venni se könnyű, viharszerű jelenésekben telik el egész élete,
- többször szenvedett fogságot, lázadást, összeesküvést,
- Husz Jánost, a cseh husziták vezérét megégettette,
- kibékült a huszitákkal, bevonult Prága városába,
- hamarosan úgy érezte, csapdába került,
-   udvarában ekkoriban még a szokottnál is vadabbul dühöngött a cselszövés,
- feleségével is hadilábon állt, kénytelen volt őt fogságra vetni,
- betegsége hirtelen súlyosra fordult,
-   meggyilkoltatástól félve, kedves magyarjaival megszökteti magát Prága városából.
- Császári díszben úgy vonul ki az utcákra magyarjai kíséretében, mert attól tart: a csehek megakadályozzák távozását, mintha csak ünnepi díszmenetet tartana, császári díszben, koszorúval a fején a halál elől menekül hazafelé, Magyarországba, de késő már, későn eredt útnak, a halál utána szökik s útközben leteríti...

Mégis a lehetőségig a történeti adatokra, tényekre s e tényekből szervesen kinövő következtetésekre szorítkozunk ismertetésünkben. Nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt a tényt, mint külön érdekességet, hogy királyaink közül többen útközben halnak el, nem ritkán éppen Csehországban vagy Csehország közelében, mint Szent László, aki épp a cseh határra érkezve halt meg. Mindez persze lehet merő véletlen, s mi más is lenne?

Útközben, cseh földről távozóban (hogy ne mondjuk: menekülőben) hal meg "Zsigmond a király, a császár" is hatvankilenc éves korában; fél évszázados uralkodás után.  Miért halnak meg vajon királyaink aránytalanul gyakran, útközben, cselekvés közben? A kínálkozó tetszetős magyarázat meglehetősen egyszerű: sokat utazgattak akkoriban és fölöttébb lassú és fáradtságos volt az utazás. Ennek azonban ellentmond az, hogy a királyok csöppet sem utazgattak többet, mint a későbbi időkben, és viszonylag kényelmesen utazgattak. Fel kell tennünk hát, hogy akkoriban - valamilyen máig fel nem tárt ok miatt útközben nagyobb volt a halandóság.

Világos az is, miért akadunk fenn ezen, hacsak pillanatra is: felfogásunkban az "útközben" egyértelmű a "cselekvés közben" fogalmával, az akarati, fizikai cselekvésnek ez a formája pedig némileg ellentmondani látszik élettani okok miatt bekövetkező halálnak.
Fennakadhatunk kissé a Zsigmondot kínzó s az alsó végtagjait sújtó, járását bénító betegségen is, noha tudjuk, a kor előre haladtával nem ritkán jelentkeznek mozgásszervi megbetegedések: királyaink egy bizonyos, s különös módon főleg XIV- XV. századi csoportjánál szokatlanul gyakran jelentkeznek ezek a mozgásszervi betegségek, olyan királyoknál is; akikre legfeljebb a tudatlanságot tetéző dölyf foghatja rá az öregkort, mint Hunyadi Mátyásra, aki 49 éves korában vagy Róbert Károlyra, aki ötvennégy éves korában halt el, nem is szólva arról, hogy az általában "köszvénynek" elkönyvelt betegség nem egy esetben viharos gyorsasággal bekövetkező halált eredményezett: mindez pedig mérgezésre utaló jelekkel egybevetve, már eleve jogossá teszi e betegségek jellegének megkérdőjelezését.

Itt kell megemlítenünk, hogy Zsigmond király és császár emlékezetét egyáltalán nem ápoljuk úgy, ahogy talán megérdemelné, részint, mert viharos, regénybe illően kalandos, küzdelmes élete számos tanulsággal szolgálhat, részint, mert idegen származása dacára megkülönböztetett ragaszkodással és szeretettel volt "derék magyarjai" iránt: a "római szent birodalom" választóinak pl. azt írta: "nem azért vagyok úr S tekintélyes, mert császárotok vagyok hanem csak mert a magyaroknak vagyok királya".
De ragaszkodását, nagyrabecsülését számos más módon is kimutatta, legmegrendítőbben alighanem a halála előtti napok fejleményei során. Tagadhatatlan, hogy a magyarság hatalmi görbéje huzamosabban országló, jelentősebb vegyes-házi királyaink - Róbert Károly, Nagy Lajos, Zsigmond - alatt ismét némi emelkedést mutat a X-XI. századi nagy elvéreztetéses csapások, a XI- XII. századi pusztító belvillongások, nemzeti szabadságháborúk és a XIII. századi rettentő tatárpusztítás után. S jól lehet hajdani hatalmi szintjét és kiterjedését többé nem éri el, Európának mégis egyik vezető hatalmává nő vissza, noha a nemzeti meghasonlás erőtényezői külviszályokkal egybefonódva továbbéleződnek, s Zsigmondnak a nagyhatalmú uralkodónak sem az élete, sem szabadsága, sem koronája, trónja nincs biztonságban. Ezt már Thúróczy krónikája megállapítja. Kont és 31 társának kivégzése - írja - "volt a hamu alatt lappangó szikra, amely utóbb hatalmas tűzvészt vetett Zsigmond király és a magyarok közé; és ez volt az oka, hogy uralkodása életének utolsó napjáig sohasem volt biztonságos."

Thúróczy tehát itt - közvetve és akaratlanul - azt fejezi ki, hogy Zsigmond életét nem betegsége, hanem a kiéleződött viszálykodás fenyegette. És e viszálykodás árnyékában hatalmasodik el a király betegsége, annál is inkább, mivel a belviszályhoz ádáz külviszály is társul. Életének viharos eseményeit - a vesztes nikápolyi csatából való regényes menekülését (1396), a hatalmas bárók által történt visegrádi fogságra vetését (1401), a cseh huszitákkal való küzdelmét és egyéb viszontagságainak ismertetését, mint tárgyunkon kívül esőt mellőzve, csupán a halálát közvetlenül megelőző eseményekről számolunk be.

Végnapjaiban, 1427-ben, a cseh huszitákkal való megegyezés után bevonul Prágába. Udvarában nyilvánvalóvá válik a cselszövés, meggyőződése: sötét erők az életére törnek, tombol a féktelen gyűlölködés, a husziták "a velük egyet nem értők vagyonára és vérére szomjaznak" és "olyan kegyetlenségeket követtek el a keresztények ellen - arra törekedve, hogy a keresztény hitet megdöntsék -, amilyet a keresztények a pogányok ellen sem gyakoroltak soha".

Zsigmond állapota prágai tartózkodása során hirtelen súlyosabbra fordul. Úgy érzi, kelepcébe jutott, itt a vég, már menekülne Prágából. Hűséges magyarjaihoz fordul, segítségüket kéri a meneküléshez.
De adjuk át a szót Thúróczy Krónikájának:
"Mivel az öreg fejedelmet magas kora, a sok gond meg a bénaság gyötörte, erőt vett rajta a súlyos betegség, és amikor öreg testének elgyöngüléséből felismerte, hogy az élet végső határához közeledik, titkon magához kérette a magyar főembereket, akik elkísérték, és így szólt hozzájuk: "Kedves fiaim! Úgy gondolom, hogy a világ legfőbb alkotója megelégelte már az én életem napjait, legalábbis ezt érzem testem elgyöngüléséből. Attól tartok, hogy ha engem itt ér a halál, rátok rohannak majd a csehek, akik engem és titeket is gyűlöltek, és benneteket meg vagyontárgyaitokat is kapzsi módon kifosztják. És tudjátok meg, hogy én, aki eddig is kedveltelek benneteket, most is szívem mélyéből kedvellek, miattatok gyötör a legnagyobb gond, és az engem bágyasztó betegséggel és egyéb ügyekkel nem törődve, éjjel-nappal csupán a ti megszabadításotokra gondolok: Meg is találtam a ti megmeneküléstek bizonyos útját, s ezen az úton, azt hiszem, épségben visszaadhatlak benneteket otthonaitoknak. Holnap szakállamat és hajamat rendbe hozva, ősz fejemét koszorúval díszítve helyezzetek el egy gyaloghintóban, császári trónusomon ülve velem együtt vonuljatok végig a város közepén, és vigyetek ki engem magatokkal együtt azok közül, akik véretekre szomjúhoznak."

Ezek után a szavak után a császár szeméből előtörtek a könnyek, és végigfolytak az arcán. A magyarok megfogadták a tanácsát s "az öreg uralkodót tiszteletreméltó ősz hajával, zöld koszorúval felékesítve végigvitték a városon". Festők ecsetjére, drámaírók tollára kívánkozó jelenés: az ősz uralkodó, Európa egyik hatalmassága, "Zsigmond a király, a császár" menekül gyaloghintóban, uralkodói díszben a halál, a méregkeverők elől Prága városából maroknyi magyar hívének kíséretében.
Elképzelhetetlenül nagy könnyebbség volna, ha most itt, olvasóink szeme láttára előhúzhatnánk a méregkeverésnek azokat az eszközeit s magának annak a méregnek a maradékát is, amellyel Zsigmondot meggyilkolták, vagy ezek híján az orgyilkosok részletes önvallomását arról, miként adagolták és miként juttatták be a király szervezetébe a mérgeket. Sajnos efféle nyilatkozatok, jegyzőkönyvek, tanúvallomások nem nagyon állnak rendelkezésünkre, minekutána az orgyilkosoknak, méregkeverőknek esze
ágában sincs, hogy efféle nyilatkozatokat fogalmazzanak és örök tanulságul az utókorra hátrahagyjanak. Mi több, ha efféle nyilatkozatok, vallomások megírattak és fennmaradtak volna, mérget vehetnénk rá hogy stílszerűen fejezzük ki magunkat -: ezek közönséges, durva hamisítványok, minek célja távolról sem a való igazság feltárása, hanem épp ellenkezőleg-a félrevezetés, az igazi bűntettesek kilétének elleplezése.

Zsigmond király és császár megmérgezéséről azonban - akárcsak Nagy Lajos király esetében - különös szerencsénkre mégis fennmaradtak - ha nem is beismerő vallomások -, de, ami ennél- fontosabb és hitelesebb: titkos egyezségek jegyzőkönyvei, jelentések, utasítások, számlák és bizonyos nyugták, mégpedig a Velencei Titkos Tanács titkos ügyiratai között.

S ezek között feltalálhatók a Zsigmond király és császár megmérgezésével kapcsolatos megegyezésekre, előkészületekre vonatkozó adalékok is. Bizonyos: vannak  akik előszeretettel- Írnák Zsigmond mérgezéstől való rettegését a beteges képzelődés, az üldözési mánia számlájára. De Zsigmond nem ért rá efféle beteges képzelődésekre. Nagyon is jól tudta, mitől fél, mitől kell tartania.

Egyébként ezt az egész századot áthatotta a megmérgeztetéstől való félelem, mégpedig nem oktalanul. A méregkeverés és fontos emberek méreggel való eltevése úgyszólván mindennapos gyakorlattá vált. A méregkeverés hallatlan elharapózását tanúsítják, hogy egyházi zsinatok sora foglalkozott ezzel a halálnemmel és újra meg újra egyházi átokkal sújtották a méregkeverőket.

   A Velencei Titkos Tanács nem kevesebb, mint 35.000 aranyat ajánlott fel Zsigmond megmérgezésére. "Zsigmond király megölésére érkezik hasonló javaslat (mint Nagy Lajos király esetében) a velencei Tanácshoz. Nem tudni miért, de megemelik az összeget, 35.000 aranyat szavaznak meg erre a célra. A Tanács döntése szerint - a biztosabb siker érdekében - a méregtermeléséről hírhedt Veronából kell beszerezni az akcióhoz szükséges méreganyagot." (i.m. 386-387)

Okirati bizonyítékok, jelentések, bizonylatok állnak tehát rendelkezésünkre s így nem lehet kétséges, hogy Zsigmond királyt megmérgezték. Mégis hangsúlyoznunk kell: a király megmérgezését nem kizárólag és
nem is elsősorban az okirati bizonyítékok igazolják, hanem a történelmi tények, tényösszefüggések, körülmények, nevezetesen:

1. A Zsigmond udvarában folyó titkos intrikák, amelyek még feleségét is ellene fordítják.
2. A három évszázad óta titkos eszközökkel, pusztító támadásokkal újra meg újra levert, megbénított magyar   hatalom túlságos megerősödése Zsigmond uralkodása során: ezért vált több más hatalom mellett Velencének is elsőrendű érdekévé a magyar császár-király megmérgezése.
3. Szubjektív vetületű tanúskodás: Zsigmond alapos félelme megmérgeztetésétől.
4. Ezt húzza alá Zsigmond díszpompás felvonulásnak álcázott menekülése. Ez ugyanis nem csupán Zsigmond orgyilkosságtól való félelmének arányait jelzi, de ami még ennél is többet elárul Zsigmond helyzetéről: a király élete Prágában ellenséges kezekben van, olyan ellenséges hatalmi erők birtokában, akik, ha nyíltan akarna távozni Prágából, ezt megakadályoznák: a király-császár tehát valójában ezeknek az ellenséges erőknek a foglya, s ezért csak álcázottan, szökésszerűen kísérelheti meg a menekülést, megtévesztve azokat a titkos erőket, amelyek hatalmukban tartják és őrködnek fölötte. Szökik, mint fogházból a rab, őreit kijátszva s megtévesztve.

Zsigmondnak sikerül is kijutnia a prágai kelepcéből, azonban, sajnos túlságosan későn szánta rá magát a menekülésre, késő volt már, a gondosan adagolt mérgek hatása alól már nem menekülhetett, "óhajtott hazájába már nem érkezhetett meg", hazája tornyait már nem láthatta meg többé: útközben, menekülés közben Znaim vára közelében végzett vele a halál.

HABSBURG ALBERT KIRÁLYT IS A VÉRHAS VITTE EL?

Albert királynak (1437-1439) a török kiverésére indított, Szendrő várának felszabadítását szolgáló hadjárata során a táborban vérhas járvány ütött ki, ennek nyomán a tábor feloszlott, a király visszatért Budára.
Heltai Gáspár krónikája szerint a magyarok "meghasonlának a táborban, miérthogy a hévség miatt igen meghalának az vérhassal, és mind királyostól visszamenének a táborból Budára. A király is, miérthogy mindennap jóllakott vala a hévségben dinnyékkel, az vérhasban esék. És midőn meg nem állhatatnák asztat rajta az orvosok, mégérzé, hogy meg kell halni. Ez okáért felviteté magát Bécsbe. De az útban testamentumot tőn, és Neszmélyben, egy faluban meghala". (i.m:193.)

Heltai Gáspár tudósítása fontos körülményeket mos egybe, nem jelöli meg, hogy a magyar tábor Titelrévnél volt, az ország déli végein, és azt sem, hol, mikor betegedett meg a király.

A korábbi Thúróczy krónika pontosabb, s tán hitelesebb képet ad. "A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást, leginkább azért, mivel közülük sokan szenvedtek a vérhastól: régi szokásuk szerint "farkast" kiáltva a király akarata ellenére külön-külön és összevissza elszéledtek; otthagyták a király táborát. Albert király Budára érve megbetegedett. És mivel Bécsbe szándékozott menni, nem tekintve gyöngélkedő állapotát, folytatta útját Bécs felé. Amikor Simon és Júdás apostolok ünnepén (1439. okt. 27-én) Neszmély faluban megszállt, betegsége súlyosbodott, és egyévi, kilenc hónapi és huszonnyolc napi magyarországi uralom után (1439. okt. 27-én) e faluban meghalt. (i.m.367.)

Történelmi tények, adalékok, források egybevetése alapján néhány lényegi megállapítást tehetünk.
1. A király 1439. július elején indítja el a déli végek elleni török támadás hírére a királyi sereget, s a titelrévi magyar táborban a rekkenő nyári hőség idején való ott tartózkodása során üt ki a vérhas járvány, ami végső fokon a tábor szétszéledéséhez vezet.
2. A tábor a király akarata ellenére széled szét.
3. A király ekkortájt még ép és egészséges.
4. Albert király Budán betegszik meg. Sajnos a tábor feloszlásának, a királyi sereg visszaindulásának és Budára érkezésének pontos idejét nem ismerjük. Bizonyos azonban, hogy az akkori körülményeket és a seregszállítás körülményeit figyelembe véve, az utazás hetekig tartott.
5. Budán nem volt vérhasjárvány. Semmilyen erre vonatkozó adatot nem ismerünk.
6. A vérhas egyik legjellemzőbb sajátossága rövid lappangási ideje, ez legfeljebb 2-7 napig terjedhet.
7. Albert betegsége tehát elkülöníthető és elkülönítendő a táborban kiütött vérhas járványtól.
8. A vérhas főleg csecsemő- és aggkorban jár súlyos, halálos következménnyel. Albert viszont javakorabeli férfi, 40 éves volt, és orvosok kezelték. Elkezelték talán? Az is megeshetett.
9. Gyanúra adhat okot, hogy Albert király - akárcsak jó néhány királyunk - útközben halálozott el: az utazás viszontagságai közepette bajosabb a vigyázás, az egészségügyi biztonság biztosítása.
10. Végül figyelembe kell vennünk egy egészen sajátos körülményt: történelmi orgyilkosságnál, ahol rendkívül nagy érdekek fűződnek nem csupán a gyilkosok kilétének, de magának a gyilkosság tényének az eltitkolásához, gyakran kerül előtérbe a kérdés, amit a tényleges esetnek egy kitalált, másodlagos esettel való letakarásának nevezhetünk.

Mert korántsem elég az, ha nincs méregmaradvány, méregpohár, sem más efféle bűnjel, ha feléled a gyanú és felvetődik a gyanús körülmények alapján: mi okozta a halált? A gyanú végeredményben nem más, mint az össze nem illőség tényének felismerése, megsejtése, annak felfogása, hogy az adott haláleset körül szokatlan, rendhagyó jelek mutatkoznak: vagyis a gyanú a rejtett, az álcázott felé, s ilymódon a gyilkosok leleplezése felé tereli az emberi figyelmet, történelmi gyilkosságoknál pedig - ahol nem a büntetőeljárás lefolytatása, a bűntettesek kézrekerítése és megbüntetése a fő, hanem mibenlétének rögzítése, a cui prodest? elve alapján annak a megállapítása, milyen politikai erőcsoportok állhatnak az adott királygyilkosság mögött, hiszen az - a közönséges élet elleni bűncselekményektől eltérően - nem annyira az adott személy (a király), hanem az általa képviselt hatalmi erő, a nemzet, az ország ellen irányul.

Így hát elsőrendű érdekek fűződnek egyfelől magának a gyilkosság tényének álcázásához, természetes halálnak feltüntetéséhez (másfelől felderítéséhez). A gondos; széleskörű gyanúelterelés folytán gyakran a valós esetnek, valós képnek egy másik mesterségesen alkotott kép kerül a helyébe, a tényleges cselekménytörténet helyébe egy műcselekmény helyeződik. Mivel pedig az orgyilkosok és az őket irányító titkos politikai erőcsoportok leleményessége is véges; előszeretettel élnek kínálkozó, kézenfekvő s lehetőleg már kipróbált sablonokhoz, hogy ilymódon megnyugtatólag tudjanak válaszolni a "miért halt meg? hogyan halt meg?" nyugtalanító kérdésekre. Egyik ilyen kínálkozó sablon az orgyilkosság okozta halálesetnek valamely járványhoz való ragasztása, hiszen a járvány olyasféle jelenség, akár egy szélvihar: jelentős területre terjed ki és bárkit elérhet. S hogy ez valóban így van, tanúsítja, hogy ebben a korban valósággal divattá válik királyaink halálának a járványokhoz ragasztása. Járványok viszik el ez ügyes beállítás szerint - királyaink és nagy történelmi személyiségeink egész sorát. Alberten kívül járványban hal el állítólag saját utószülött fia, Ötödik László is, s járvány viszi el - állítólag - Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is. Ez a halál-magyarázat tehát valósággal divattá vált a mérgezéseknek e hírhedt századában.
Fenti tényeket mérlegelve a fiatalon, útközben, két évi uralkodás után s meglehetős hirtelenül orvosai gyűrűjében elszenderült Albert király halálát legalábbis gyanúsnak kell minősítenünk.

A VÁRNAI CSATA KIRÁLYÁLDOZATA

Plangite meceli; me plangant omnia mundi"
(Sirassatok egek, sirat a Föld kereksége)
(Gyászének I. Ulászló haláláról)

I. Ulászló király (1440-1444) magyarra mindmáig lefordítatlan gyászversének első sora ráillene egy fél évezred korán sírba aratott gyermekkirályainak, virágjában elhullt magyar királyainak egész sorára, mert nem a végzet értelmetlen-vak természetfölötti automatizmusa végzett velük s nem természeti-biológiai okokból roskadtak a sírba, hanem a történelmi cselszövények láthatatlan erőinek váltak áldozataivá.
Első Ulászló kereken húsz éves volt, mikor a hatalmas törökverő vezér, Hunyadi János seregével a várnai csatába indult. Hunyadi Európán végigvisszhangzó véres küzdelmei, az ősi szkíta magyar Nándorfehérvárnak visszavívása után a várnai vérviaskodás vésődött legmélyebben a világ emlékezetébe.

Török támadással indult a küzdelem, de Hunyadi; nehéz tusa után visszaverte és megfutamította Karadsa pasa ázsiai török lovasságát, és űzőbe vette őket. Ugyanakkor a török jobbszárny heves támadást indított a magyar balszárny ellen. Látván, hogy az meginog a nyomástól, Hunyadi visszafordult, megjelenése valósággal megfordította az ütközet állását: már csak a janicsár gyaloghadtest állt sértetlenül.

Ekkor - ha hihetünk a korabeli beszámolóknak - a fiatalságában hevesvérű, tapasztalatlan király Hunyadi sikerén föllelkesülve, a török futását látva, abban a hiszemben, hogy a csata eldőlt, dandárával merészen előretörve, a janicsárokra vetette magát. De a janicsárok visszaverték a támadást, s az örvénylő közelharcban a király lova megsérült, felbukott, lovasát is földre vetve, a rárohanó janicsárok pedig végeztek a királlyal, egyikük; Khodzsa, lecsapta a fejét, s azt dárdára tűzve a viaskodóknak felmutatta. "Vitézül víva a király, és általméne a törökök seregén mind szinte, ahol az janicsároknak serege vala az Amurantes környül. De az janicsárok környülvevék a királyt és általverék lovát, és ott leesék a király, és levágák az janicsárok őtet " (Heltai Krónika 224.)

Királyuk halálát látva a magyarok pánikba estek, hátrálni, menekülni kezdtek, s szanaszét szóródtak. Az ütközet sorsa eldőlt. A török lovasság üldözéséből megtérő fővezér is menekülni volt kénytelen.
Győzelem ittasan rivalgó török lovasok dárdára tűzve hordozták az ifjú magyar király fejét.

ÖTÖDIK LÁSZLÓ KIRÁLY TRAGÉDIÁJA ÉS A BŰNPALÁSTOLÁS
"Itt a kehely, igyál, uram, László király"

Rövid szünetelés után ismét egy több-mint-gyanús, váratlan-hirtelen prágai halál: A mindössze tizenhét éves V. Lászlót (1444-1457) viszi el a végzet tizenkét évi uralkodás után. Ötéves kisgyermekként ültették a trónra. Kortárs szerzők, egykorú adatok szerint makkegészséges volt és menyasszonyát várva a boldog jövendő képeit szövögette.
Arany János balladája (V. László) izgalmas képét fest a tragédiáról:


"Ki az? mi az? vagy úgy "

"Fordulj be és aludj

 Uram László király:

 A zápor majd eláll,

 Az veri ablakod. (...)

"Miért zúg a tömeg?

 Kívánja eskümet?"

 "A nép, uram király,

 Csöndes, mint a halál.

  Csupán a menny dörög."

(...)


"Hah! láncát tépi a

  Hunyadi két fia -"

"Uram, uram, ne félj!

  László, tudod, nem él

  S a gyermek, az fogoly."

"Óh adj, óh adj nekem

 Hűs cseppet, hű csehem!"

 "Itt a kehely, igyál,

  Uram, László király,

  Enyhít... miképp a sír!"


Arany verse a kor mozgalmas- világát, sokrétűen bonyolult politikai küzdelmeit is felidézve alighanem többet mond egynéhány szürke "szak-dolgozatnál".

Thúróczy János Magyar Krónikája eképpen ismerteti az esetet: László király "miután egy kevés időt Bécsben töltött, átment Csehországba, és Mátyás grófot erős őrizet alatt Bécs várában hagyta. Amikor azonban Prága városában élvezte a királyi pompát, hirtelen súlyos betegség támadta meg, amely utolsó leheletének pillanatában életétől, hitszegése alól is feloldozta. Hogy halálos méreg okozta-e halálát, amelyet Podjebrád Györgynek, az ország kormányzójának rendeletére adtak neki, vagy csak egyszerűen elszólította az Úr, bizonyosan nem tudnám megmondani. Sok ember szája nyílik mindenféle kiszínezett elbeszélésre. És ki tudhat mindenkinek hitelt adni?"

De lássuk, mit is mond Thúróczy:
1. Az ifjú király "élvezte a királyi pompát", vagyis makkegészséges volt s örült az életének.
2. Hirtelen súlyosan megbetegedett és meghalt.
3. Beszélik, hogy halálos méreg okozta halálát.
4. S hogy a mérget Csehország kormányzójának rendeletére adták be neki.
5. Lehetséges persze, hogy csak úgy egyszerűen "elszólította az Úr".
6. Hisz annyi mindenfélét beszélnek, és nem lehet mindenkinek hitelt adni.

Mit állapíthatunk meg fentiek alapján?
a/ Egy makkegészséges, életerős fiatalember hirtelen megbetegedése és halála - kivált ha ez ismeretlen okból, ismeretlen betegség folytán következik be, (mert Thúróczy, aki kortársa V. Lászlónak (1435-1490) - és ezt érdemes jól megjegyeznünk - nem ismeri V. László "betegségét") - feltétlenül erős ok a gyanúra, annyira, hogy aligha képzelhető el ma bűnüldöző szerv, amely ennek alapján ne rendelné el a vizsgálatot.
b/ A szóbeszéd épp erre alapozódik - szél fúvatlan nem indul -, s hogy az efféle szóbeszéd nem felelőtlen fecsegés, tanúsítja, hogy maguk a bűnüldöző szervek nem egy eltűnés, gyilkosság stb. esetében éppen efféle szóbeszéd alapján indulnak el.
c/ Mi több, e "szóbeszéd" rendkívül pontos, részletes és határozott: nemcsak azt tartalmazza, hogy a királyt megmérgezték, de név szerint azt is megjelöli, kinek rendeletére adták be a mérget.
d/ Thúróczy valamilyen okból vonakodik az állásfoglalástól, s ezért a szokásos krónikaírói taktikához nyúl: ismerteti, a tényeket, de ő maga mossa a kezeit.
Heltai Gáspár (1575) részletesebb beszámolója a Thúróczyénak pompás kiegészítését adja:

"Mikoron annak utána László Király közelgett volna Prágához, kijőve elejbe a Roketzán - nagy sok papokkal és nagy sok deákokkal, kik a római pápának ellenségei valának. És nagy szép oratióval és örömmel fogadák őtet. De a király megútálá őket, és fél kedvvel megköszöné. Meg sem köszönte volna, ha Podiebrad meg nem szólította volna, mert a püspekek magoknak foglalták vala teljességgel: Annak utána elejbe jövének a pápás papok nagy sok keresztekkel, ereklyékkel és nagyon kintórnálnak vala. Ezeket látván örült azoknak, és szép szóval köszöne nékik, és leszállván a lóról térdre esék a kereszt előtt, és megcsókoló azt. Látván ezt a csehek, kik pápától nem függnek vala, igen bosszankodának rajta. De nem szólának semmit.

Prágába jutván a több dolgok után tanácsba gyűlének és külömb-külömb helyekre való követeket választának, és elbocsátának. És traktálának egyéb dolgok felől: Mint kellene a pápa ellenségének - kiket ők eretnekeknek neveznek vala - eleit venni. Mint kellene az országokat megoltalmazni a törökök ellen. Mint kellene megengesztelni az Friderik császárt, és miképpen kellene menyeközét készíteni, etc. És nagy és díszes követséget bocsátónak Franciába az Károly királyhoz, a menyasszonynak az attyához. Ebben valónak a magyari urak közül kétszázan, az bécsországbéliek közül is kétszázan, csehek közül is kétszázan: Ezek között vala a pataviai püspök századmagával. Ennek felette sok asszonyi állatok és leányzók, hogy ezek elhoznák a menyasszonyt. Nagy gazdagsággal és fényességgel vala ez a követség.
Mikoron ekképpen mindenek készen volnának, és immár minden országokból jötten-jövének a menyegzőre, ím mi lőn: Karácson havának 23. napján éjjel 12 órakor a László király sebes betegséggel hirtelen megbetegüle. Egybehívták mindjárt az orvosdoktorokat, de minden tanácsok és cselekedetek a doktoroknak hiába lőn. Elhívatták az Podiebrádi Györgyöt is, és a király annak szólván monda: A te emberséged és nagy hívséged énnálam nyilván vagyon. A te jóvoltodból vagyok én a cseheknek királya. Azt tudám, hogy sokáig lönnénk együtt e dicsőségbe, de az Isten nem akarja, hanem jobb életbe akar vinni. Én meghalok. Ez okáért tégedet két dologra kérlek. Először, hogy felvegyed az országnak gondját. Másodikra, hogy a magyarokat mind békében hazabocsássad, azonképpen a bécsországiakat is mind a többit, kik idegyűltenek. És kezét nyújtá  Podiebrádinak. Podiebrád igen kezde sírni, annyira, hogy semmit nem szólhata ezekre a királynak. Végre vigasztalni kezdé a királyt, és felfogadá azokat a királynak, melyeket kíván vala tőle.

Annak utána a király minden ő ékességét testamentumba hadja a prágai egyháznak. Annak utána meggyónék a paphoz, és urat vőn. És a feszületre tekintvén Krisztus Urunknak imádságát kezdé, a Mi Atyánkat. És mikoron szinte a végefelé jutott volna annak imádkozásába, kiméne a lélek belőle nagy csendességgel.
Vala pedig szinte az napon, mikoron esztendővel azelőtt megesküdt vala az Hunyadi Jánosnénak és Hunyadi Lászlónak és Mátyásnak Temesvárott, hogy ő attyokfia akarna lenni, és hogy soha az Hunyadi Lászlónak
vétkéért - az gyönyét ciliai grófot megölte vala - bosszút nem akar állani, hanem örökké akarná azt elfelejteni. Nagy csoda lőn ez. Így bünteté az igaz Isten az háládatlanságot az Hunyadi Jánoshoz, és a hitnek megszegését őbenne. Lőn pedig ez, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1458.

Mikoron eképpen kimúlt volna az László király, Podiebrád titkon kivoná a gyűrűt a király ujjából, és hazasietvén levelet íra a bécsi udvarbírónak a király nevével, és meghadja, hogy mindjárást és nagy hamarsággal küldené az Hunyadi Mátyást Prágába, a Podiebrádi Györgynek kezébe. És így cseleködék az udvarbíró látván a király pecsétjét. Mert reménysége vala Podiebrádinak, hogy az Hunyadi Mátyást megsarccolná igen nagy sommába. Így lőn Hunyadi Máttyás foglya az Podiebrádinak. Es nagy tisztességben tartja vala őtet.

Mikoron annak utána kihiredék a királynak halála, nagy rémülésbe lőnek mind az országok. De a magyarok nemigen bánkódnak vala rajta, miérthogy megszegte volna az ő hitit, és ártatlanul levágatá vala az jeles ifiút, az Hunyadi Lászlót. A csehek mindjárt nagy gyűlést tőnek, és abban királlyá választák az Podiebradi Györgyet." (Krónika az magyaroknak dolgairól 264-266)

Csemege ez a tudósítás egy modern kriminalistának; hiszen benne minden adott, ami nemcsak a bűntényt, a királygyilkosságot tanúsítja, de a bűnelkövetők kilétét is. Csemegézzünk hát kissé a Heltai nyújtotta tényadatokban és az érintett körülményekben. Mindenekelőtt fel kell hívnunk a figyelmet rá, hogy a történelmi kriminalisztika bizonyos vonatkozásaiban jelentősen eltér a közönséges, mindennapi kriminalisztikától, többek között az összefüggések feltárásában, noha ennek fontos szerepe van a köznapi bűnfelderítésben is. A cui prodest? (kinek használ: kinek származik előnye a bűncselekményből) szintén az összefüggések megvilágítására irányul, fogódzót adva a bűncselekmény hátterének és tetteseinek felderítésében. Történelmi, politikai bűncselekményeknél az összefüggések szerepe, érthetően, hasonlíthatatlanul nagyobb, hiszen egy nagyságrenddel nagyobbak, szélesebbek a hozzá fűződő érdekek is, messze túlterjedve személyes érzelmeken, érdekeken, anyagi előnyökön: a történelmi titkos bűntett, legfőképpen orgyilkosság, királygyilkosság népek, országok sorára hathat ki, nemzedékek sorsát határozhatja meg és megváltoztathatja a történelem menetét: érthető hát, ha mindezek arányában nő meg a háttértényezők és vele az összefüggések szerepe: a történelmi-politikai érdekviszonyok szövevénye viszont letörölhetetlen nyomait őrizheti meg vezető államférfiak, uralkodók meggyilkolásának.

László király esetében árulkodóan egybevág időpont, helyszín és eseménytörténet. Röviden összefoglalva:
1. Az ifjú király - vitatni sem lehet, hogy bábkirály - trónja mögött ádáz politikai küzdelem dúl. Közismert, hogy trónkövetelők bajosan tűrik bábkirályok elnyúló uralkodását.
2: László jó volt - bábkirálynak - a trónra, míg a politikai bonyodalmakat felfogni sem tudó gyermek volt, aki készséggel vette, hogy helyette mások cselekszenek.
3. A király azonban felcseperedett.
4. Fokozta a bajt és halaszthatatlanná tette a közbeavatkozást egy olyan fejlemény, ami a trónkövetelők (esetünkben a trónra törő Podjebrád György) várakozásait, számításait egyszer-s-mindenkorra keresztülhúzhatta.
5. A bábkirály házasodni készült, az előkészületek folytak, a menyasszony érkezését várta.
6. Világos a sor: házasság, asszony, gyerek: a trónkövetelő reményei füstbe mennek, mégpedig mindenképpen, még akkor is, ha netántán nem születik gyerek: mert már ketten ülnek a királyi trónon; László és felesége. Cselekedni kellett tehát, méghozzá haladéktalanul.
7. László halála tehát Podjebrád György szemszögéből, ha trónra akart kerülni, elkerülhetetlen volt: ennek elérésére itt volt az utolsó lehetőség, az utolsó alkalom.
8. A menyegzői előkészületek tehát - nem ritka eset - magukkal hozták a halált. Mihelyt a menyegzői előkészületekre sor került és elindult frank földről a fényes nászmenet, nem lehetett tovább halogatni a dolgot - meg kellett indulnia a gyilkolásnak is.
9. Rendkívül sokatmondó az is, hogy a király rosszulléte és nemsokára halála is - éjszaka, éjfélkor következik be "az éjszaka leple alatt": vagyis tökéletesen elszigetelt környezetben.
10. Még a helyszín is - hogy ez a fantasztikus halál Prága városában esett meg, ahol már nem egy királygyilkosság történt - tanúsít, valószínűsít valamit. Prága ugyanis közismerten szoros kapcsolatot tartott a velencei méregkeverő körökkel.
11. Podjebrád Györggyel kapcsolatban sem lehetnek illúzióink. Drámaírók, szatíraírók tollára kívánkozik az a jelenet, ahogy krokodilkönnyeket ont László haláltusáján, s mihelyt kiszenvedett, lehúzza a király ujjáról irathitelesítő pecsétnyomó gyűrűjét s a még ki sem hűlt király nevében közokiratot hamisít: gyorsfutárral László nevében levelet küld Bécsbe rányomva hitelesítésül a király pecsétnyomó gyűrűjét - a király álparancsával, hogy Hunyadi Mátyást azonnal szállítsák Prágába, hogy ilymódon minden eshetőségre készen - a magyar királyi trón elsőszámú esélyesét is markában tartsa. (A király halálának híre csak utólag terjedt el.)
12. Végül, hogy a cui prodest? kérdésében a leghalványabb kétely se maradjon fenn: László halála után Podjebrád György lép a cseh királyi trónra.

Ransanus, Hunyadi Mátyás király olasz histórikusa kertelés nélkül kimondja: "Nem sokkal azután pedig, hogy Csehországba ment,
Prágában - mely város az egész nemzetnek és országnak
központja-méreggel megölve meghalt". Külön érdekességként megemlítjük, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár Chronica Hungarorum példányára ismeretlen kéz a következőket jegyezte fel V. László haláláról: "Gonosz Prága! Kelemen étkével (méreggel) pusztítsd el,
jaj, László, Téged Kelemen ragad el alattomosan..."

Némelyek azonban sehogy sem tudnak a történelmi orgyilkosságokba belenyugodni, mintha csak holmi véd- és dacszövetség érvényesülne. Az orgyilkosságokra, tömeggyilkosságokra, politikai gyilkosságokra épülő kelet-európai sztálinista rendszerekben ez érthető volt, hiszen a történelmi gyilkosságokat takargatva önmagukat is takargatták. A különös az, hogy a politikai orgyilkosságok takargatása bértollnokokkal, áruló írástudókkal évszázadok óta nagy erőkkel folyik és napjainkra is kiterjed. A szándékos eltussolást kiegészíti a történelmi tudatlanságból fakadó rövidlátás; a jóhiszemű tévedés és a kriminalisztikai ismereteknek úgyszólván teljes hiánya, s a nemgondolkodás ragálya: ha egy tévtan, mételytan lábrakap, tüstént akad, aki fújja.

Szegény László királyról is megszületett a pestisben elhalálozás legendája. A pártállam éveiben készült Magyar Életrajzi Lexikon névtelen cikkírója ehhez igazodva írja: "Prágába ment, ahol előkészületeket tett menyasszonyának, VII. Károly francia király leányának, Margit hercegnőnek fogadására, de búbópestisben hirtelen meghalt."
Milyen egyszerű ez! (legalábbis annak látszik) - a pestis vitte el. Nándorfehérvár hősét Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is - a fáma szerint - a pestis vitte el.

Csakhogy akkor Prágában nem volt búbópestis járvány. És évszázadokon át senki nem hallott róla, hogy Ötödik László pestisben húnyt volna el.
Sajnos a bubópestis- halál elmélete - bármilyen tetszetős is egyébként tarthatatlan. Belátták ezt kedves prágai szakírók, szakértők, szaktörténészek és szakszakszaktudósszaktársszakok, és - feltehetően sokak örömére megállapították, hogy Lászlót nem ölték meg, nincs méreg, nincs gyilkosság, nincs titkos összeesküvés; nincsenek kámzsás gyilkosok, és nincs a királynak beadott "hűs csepp" sem. László király, miként erről az újságok beszámoltak, fehérvérűséghez hasonló rákos megbetegedésben halálozott el. A legszakabb szakok állapították meg ezt, muzeológusok, históriográfusok, és antropológusok meg miegymás. (És itt senki se gondoljon, antropológusokról is lévén szó Petőfi koholt barguzini sírjára.)

"Ötszáz évig tartotta magát az a találgatás - így az újságcikk -, amely szerint Podjebrád György (...) mérgeztette meg V. Lászlót, hogy az ifjú király helyébe léphessen. Az 1440 és 1457 között élt király testében nem találtak- a mérgezésekhez akkoriban használatos - arzént. (Milyen óriási
szerencse, hogy más mérget nem használtak a kor hírhedt méregkeverői!) (Higany viszont akadt.) A higany jelenlétéből viszont! - nehogy itt bárki is rosszat gondoljon - arra következtettek, hogy V. László előrehaladott rákos megbetegedésben" szenvedett.

Hát kérem, le a kalappal a magas szaktudomány előtt! Tizenhét éves virgonc, vasegészségű ifjúról, aki lázasan készül menyasszonya fogadására és a menyegzőre, kiderül, hogy előrehaladott rákos beteg. Kriminalisztikai szempontból ez valóságos happy end! Szó sincs róla, hogy a kedves csehek gyilkoltak volna. Azt már nem! A halálos kórtól roskadozó ifjú király szervezetébe - orvosi kezelés folytán jutott a csontjaiból is kimutatható higany.

Szenzációs tudományos fordulat következett be tehát. E felfogás hívei szerint a szerencsétlen király csontjaiban talált pusztító anyag - a higany bizonyítja, hogy László királlyal nem orgyilkos méregkeverők keze végzett. Lám csak lám mire jó igazság s tudomány.
 
 

BÉCS VÁRÁBAN MEGMÉRGEZETT KIRÁLY

Kissé részletesebben kell foglalkoznunk legderekabb uralkodóink egyikének, Hunyadi Mátyás király (1458-1490) halálának körülményeivel, annál is inkább, mivel a magyar népi köztudatban mindmáig erősgyökerű a hit, hogy Mátyás király nem természetes halállal halt meg, de orgyilkosok keze végzett vele. Nagy kérdés persze, kideríthető-e még egyáltalán, miként halt meg Hunyadi Mátyás azon az ominózus 1490.
április hatodikai napon Bécs városában? Betegség következtében, természetes halállal, vagy orgyilkos méregkeverők végeztek vele?
Hivatalos histórikusainktól, sajnos, erre a kérdésre sem kapunk elfogadható választ. Félezer esztendő nem volt rá elég, hogy tisztázzák ezt a csöppet sem jelentéktelen kérdést. Vélekedések persze születtek bőven, az eshetőségek minden színében pompázva, ámde anélkül, hogy továbbmentek volna a puszta bizonykodásnál. A bizonyítatlan állítás pedig a semmi értékhatárán mozog valahol.

De vajon egyáltalán van-e ok a gyanúra? Lássuk az alaptényeket! Mátyás király 1490. április 4-én Bécsben éhesen tért meg a hosszúra nyúlt virágvasárnapi ünnepélyről, kulcsára fügével kínálta, a király megkóstolta, felháborodott, rosszul lett, ágynak dőlt, és alig két napra rá, április 6-án reggel kiszenvedett. Alighanem már ennyiből is kitetszik, a király halálának körülményei - még ha eltekintünk is a mindig kockázattal járó idegen környezettől - eléggé gyanút keltők. Halála váratlanságán túl, gyanúra ad okot a hivatalosnak tekinthető vélekedések belső ellentmondásossága. Fölöttébb elgondolkoztató, hogy még a halál okainak megjelölésében is hiányzik az egyetértés: a legkülönfélébb halálnemek közt az agy- és szívszélhűdés mellett erős felindulás, vértolulás, köszvényes roham, mellhártyagyulladás és mérgezés is szerepel. Intő jel az is, hogy szinte azon nyomban széltében felburjánzik a szóbeszéd, s nemcsak hazánkban, de egész Európában. Legkivált Olaszországban és Franciaországban terjed el a híre, hogy Mátyás királyt megmérgezték. Mindez eléggé jelzi, hogy a magyar király halála körül nincs minden rendben.
Vegyük hát kissé alaposabban szemügyre, mi történt, s hogyan történt, mert nagyon ideje már feloldanunk a Zrínyi említette szégyent.

   A virágvasárnapi ünnepély

"Virágvasárnap (április 4.) az összes követ, a pápai legátus és valamennyi főrend kíséretében - írja Bonfini, a Mátyás udvarában élő olasz történetíró, Beatrix királyné felolvasója - gyaloghintón vitette magát a vár erkélye alatti emelvényre, melyet erre az alkalomra előző nap emeltetett. Ott akart méltóképpen ünnepelni. Haja rendezett és fésült, arca derűs. Pompás felszereléssel állíttatott itt oltárt a virágvasárnapi szokásos szertartáshoz. Hihetetlen türelemmel, mintegy hat óra hosszat tartózkodott ott. Az istentisztelet végeztével a trón elé hívatta a velencei követet, lovaggá ütötte, aranyos ruhával és felkantározott lóval ajándékozva meg, nagy tisztességgel elbocsátotta." Ilyen gyönyörűen indult a nap s vele a halál Mátyás királyhoz. Vagy nem is volt olyan gyönyörű, s amit látunk Bonfini szűkszavú közvetítésében, az csupán az események felszíne?

Látszólag színtelen-érdektelen tudósítás ez, valójában azonban Bonfini fontos tényeket közöl. Figyelemre méltó az a megjegyzése, hogy a király "hihetetlen türelemmel" ülte végig a fárasztó ünnepélyt, s ehhez fűződő tényközlése, hogy az ünnepély hat órán át tartott. Ez egyben azt jelenti, hogy az ünnepély gondosan előre elkészített megtervezett program szerint - hallatlanul elhúzódott. Az ügyrend megtervezői természetesen tudták, hogy az ünnepélyen a király is részt vesz, s azt is, hogy egészsége kíméletet kívánna, mégis - vagy tán épp ezért - ilyen hosszúra tervezték meg az ünnepséget: a király teherbírását és idegeit mindenesetre a végsőkig próbára tették; erre utalnak Bonfini szavai: Mátyásnak hihetetlen türelemre volt szüksége, hogy az egész ünnepélyt végigülje.

Sajnos; nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött. De ha reggel nyolckor kezdődött, úgy délután két óráig, ha kilenckor, akkor délután háromig kellett ott ülnie a királynak. És még egy furcsa tény: Beatrix királyné távolléte. Miért nem üli végig ő is királyi férje mellett az ünnepélyt? Miért fontos mindez? Tüstént meglátjuk.

Mátyás kiéheztetése
Későre jár, már délután két vagy még inkább három óra lehet, mire a hosszú üléstől törődött király visszatér palotájába. Az ebéd ideje már rég elmúlt, és a friss levegőtől a király megéhezett. Valósággal elgyengült az éhségtől. Bonfini szavaiból már bontakozik a végtelenül emberi s álcázott mivoltában elképesztő dráma: "Minthogy addig még semmit sem evett, gyengeség vett erőt rajta; belső szobáiba vonult vissza. Még három óra hosszat nem reggelizett, mert rossz volt a gyomra. A királynét is várta, ki az ünnepen a város templomait látogatta." Bonfini itt ellentmond önmagának (ez a későbbiekből is kitűnik), csak, mentségül hozza fel, hogy rossz volt a gyomra, hiszen ő állította már előbb, hogy elgyengült az éhségtől: Mátyás azért nem vett ételt magához, mert "a királynét várta".
Számoljunk gyorsan: délután kettő-három lehetett, mire az ünnepély véget ért, Mátyás még további három órán át nem evett, vagyis délután öt-hat óráig éhezett.

S itt emlékeztetnünk kell Bonfini fentebbi szavaira: "minthogy addig (vagyis aznap) még semmit sem evett": a király tehát éhgyomorral ment el az ünnepélyre, amely - mint ezt ő maga is tudta - hat órán át tartott.
És itt ütközünk bele először a tervszerűségbe, az események gondos elrendezettségébe. Bonfini e közlése mögött Mátyás kiéheztetésének fontos, de mindmáig figyelmen kívül hagyott mozzanata rejlik. Mátyás tudta, hogy csak délután két-három őrá körül keveredik haza, az ésszerűség tehát azt követelte, hogy egyék valamit, mielőtt elindul. Miért nem tette ezt? A kézenfekvő magyarázat: valami megakadályozta ebben.
Tudni szeretnénk, mi lehetett ez. Két összefüggő tényezőre kell rámutatnunk. Ha Mátyás kiéheztetése tervszerűen folyt - miként ez a későbbiek során bizonyossá válik -, úgy nem lehet kétséges, hogy a reggeli elmaradását is ez okozta. Tudjuk továbbá, hisz leveleiben ő maga vall erről, hogy Mátyás milyen áldatlan állapotban élt feleségével: napirenden voltak a hangos, botrányos s nem ritkán tettlegességig fajuló jelenetek: a király végtelen jósággal és türelemmel viselte felesége nehéz természetét. Beatrix hisztériája, féktelen uralmi vágya azonban az utóbbi időben tűrhetetlenné vált, úgyhogy Mátyás kénytelen volt feleségével szemben rokonaihoz fordulni segítségért. Könnyű volt hát reggel civakodást provokálni, s így a király éhesen ment el a virágvasárnapi ünnepélyre.

Foglaljuk össze ebből a szempontból az eddig történteket:
a/ Éhesen ment el hazulról.
b/ "Hihetetlen türelemmel"  végigülte az érthetetlenül elnyújtott, hat óra hosszat tartó ünnepséget.
c/ Éhségtől elgyengülve tért haza.
d/ De még mindig nem juthatott ételhez, még további három órán át várakozott étlen-szomjan.

Miért? mert - Bonfini szavával élve - a királynéra várt, "reá várakozott". De vajon miért várt ilyen hosszú ideig, miért nem evett nyomban hazatérése után legalább pár falatot? Kétségkívül megteszi, ha teheti, s tudja, még három óra hosszat kell várnia. Világos hát, hogy percről percre hitegették: tüstént megjön a királyné, és tálalják az ebédet. Ki nem gondol arra itt, hogy attól még ehetett volna valamit? Kivált, mikor látta, hogy óráról órára folyik a halogatás. Ha magához vesz egy-két falatot, attól még kiadósan ebédelhetett volna ilyen hosszú koplalás után. Miért nem élt hát ezzel az eshetőséggel a király? Egyszerűen azért, mert nem tehette, mivel - Fraknói Vilmos szerint - "A királyné az ebéd idejét későre tűzte ki". Későre tűzte ki; feltehetően megtiltotta, hogy Mátyásnak - az ő hazajöttéig - bármilyen ételt adjanak - egyetlen ételen kívül.

Az bizonyítja ezt, hogy mikor Mátyás végképp türelmét vesztve követeli, hogy azonnal adjanak enni, nem kaphat mást, csak fügét, "romlott" fügét. Fügét ebéd előtt! Étvágycsinálónak! Édeskés, ragacsos fügét! És egyáltalán, hogyan jut Mátyás eszébe a füge, épp a füge? S honnan tudja, hogy van füge? Világos: a fügét Péter kulcsár ajánlja a királynak, méghozzá azzal, hogy nincs semmi egyéb, nem hozhat mást, csakis fügét. Így kell értenünk Bonfini állítását, miszerint "Péter kulcsárral picenoi fügét hozatott" - nem lévén más választása.

Mindez azt is elárulja, hogy Mátyás bécsi palotájában Beatrix az úr, az ő intésére várnak, s az ő tilalmának engedelmeskednek a királyi szolgák, szakácsok, étekfogók. Beatrixnek hatalmas külön olasz udvartartása van a királyi udvaron belül, olasz udvaroncokkal, diplomatákkal, titkos futárokkal, mondhatnánk ellenkirályi udvartartása, hiszen Beatrix Mátyás közeli halálára aspirálva minden eszközzel a királyi hatalom megszerzésére tör.

A füge
Péter kulcsár, mikor látta, hogy Mátyás megelégelte a koplalást, és nem hajlandó tovább várni, rávette, éhének csillapítására egyék egy kis fügét. Az éhes ember, ahogy mondani szokták, még a vasat is megeszi, és Mátyás hagyta rábeszélni magát, mondván: - Péter kulcsár, hozd a fügét. - S a füge nemsokára ott állt a király asztalán. Természetesen nem egy szem füge, hanem egy egész tál.

Histórikusaink még a füge milyenségében sem tudtak egyetértésre jutni. Bonfini picenóinak mondta, mások anconainak, volt, aki romlottnak minősítette, egyesek rothadtnak, némelyek férgesnek vagy éppenséggel mérgezettnek. Szalay László azt írta: visszajövet még órákig várakozott az ebédre, majd "anconai fügéket adatott magának, s mohón kapott utánuk, de rothadtak voltak".

Nem érdektelen kérdés: hogy kerülhetett a király asztalára romlott vagy rothadt, férges füge? A királyi élelembeszerzők ugyanis nem holmi piaci szutykos kofától vették meg pudvás, rothadt gyümölcsét, hanem úgy hozatták azt a külön erre a célra kiválasztott-kijelölt olasz "őstermelőtől", aki, a saját jól felfogott érdekében válogatottan legszebb, legjobb gyümölcseit küldte - busás pénzért - a király konyhájára. Miként lehetséges, hogy a őstermelő - akinek a gondos szállítástól anyagi gyarapodása függött - nem vette észre, hogy a királynak szánt szállítmányba hitvány, romlott fügéi kerültek? S miként nem vették ezt észre a király szállítói, szakácsai étekfogói. És Péter kulcsár sem, aki csaknem bizonyosan azzal tukmálta rá a fügét Mátyásra, hogy az azon frissiben érkezett Olaszhonból.

Mi több, maga Mátyás sem látta, hogy a füge romlott, rothadt, noha ezt penetráns szagon kívül színe is jelzi, s elárulják a szívósan rágós héjon levő sérülések, repedések is. Vagyis a füge csak belülről volt "romlott".
Mátyás engedett a kulcsár rábeszélésének, és evett a fügéből. Ahogy az első falatokat lenyelte, arca elváltozott, borzalmas íz hatotta át a torkát, száját, gyomrát, és felindultan rátámadt a kulcsárra.

Bonfini csak ennyit mond erről: A füge "állott, romlott volt. Mikor a király megízlelte, úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant." Bonfini szava itt nem fedi pontosan a valóságot, miként ezt a szinte azon nyomban beálló következmények is tanúsítják. Mert itt nem a felszolgálás holmi ügyetlenségéről, elővigyázatlanságáról volt szó, hanem arról, hogy valami iszonyú történt: a királlyal olyasmit etettek meg, ami az egész testét átjárta, felkavarta: ezt jelzi Mátyás szokatlan felindulása, haragos kitörése: még percek múlva is alig lehetett - úgy-ahogy - lecsitítani. Nem, itt nem holmi közönségesen romlott fügéről volt szó. Ha a füge lottyadt, rossz ízű, mért "állott", Mátyás néhány szigorú, feddő szóval napirendre tér az eset fölött. Éppen mérhetetlen felháborodása tanúsítja, hogy itt valami egészen rendkívüli történt. Különben is, ha a füge valóban rothadt, romlott, a király, mihelyt beleharap, tüstént megérzi, mert a romlott íz rögtön szétárad az ínyén, s a falatot nem nyeli le, hanem kiveti szájából, kiköpi, szinte ösztönösen - belénk ágyazott ősi védekező készség ez, amely jószerével akaratunktól függetlenül működik -, utána pedig, hogy a kellemetlen íztől megszabaduljunk, célszerű valamilyen folyadékkal kiöblíteni szánkat. Kétségtelen, hogy ebben az esetben Mátyás is így jár el, csakhogy a neki átnyújtott füge romlott íze csupán később oldódott fel, akkor, mikor már lenyelte: nemsokára már mutatkoznak a rosszullét első jelei, s másfél nap múlva Mátyás király már halott volt. Alig 47 éves volt, amikor kiterítették.

Akik előre tudták Mátyás halálát

Mátyás halála, általános megdöbbenést keltve, váratlanul következett be. Halála hirtelenül, előzmények nélkül és előreláthatatlanul történt. S különösképpen mégis akadtak, akik tudták, rövidesen meghal. Frigyes német császár például, aki engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett Hunyadi Mátyással, a Habsburg-ház hatalmas ellenségével szemben, teljesen bizonyos volt abban, hogy Mátyás halála napokon belül bekövetkezik. "Az öreg császár - olvashatjuk Hóman-Szekfű Magyar történetében (II.561.) szilárdan hitt asztrológusaiban, akik Mátyás korai halálát jövendölték neki."

A csillagjósok - teszi hozzá Fraknói Vilmos - "Mátyás halálát közeli kilátásba helyezték". De nemcsak ő, mások is rebesgették - méghozzá a lehető leghatározottabb formában - Mátyás közeli végét. Miképpen lehetséges ez? Hisz az orvostudomány még nem állt azon a fokon, hogy egy hatalmas energiájú, robusztus erejű uralkodóval szemben ilyen megállapítást tegyen. Persze nem is orvosok, hanem asztrológusok, diplomaták jövendölték ezt. De milyen alapon? Aki hisz az előreláthatatlan előrelátásában, az lehetőnek ítéli a lehetetlent. Az oktalanban csak oktalan hihet. Mellőzzük hát a misztikumot s a valóságot vallatva keressünk magyarázatot.

Babonás volt a császár? Mért ne lehetett volna, s babonás lévén hihetett a jövendölésekben. De ennyire szilárdan? Vakon hitt csillagjósaiban, s vakhit töltötte el őket is, hogy kétségtelen bizonyosságként merték állítani jövendölésük beteljesültét. Nem játszott ebben sehol semmi szerepet a valóság? Ha nem, úgy elképesztően felelőtlenül jártak el, és sokat kockáztattak, mivel ha jóslatuk fiaskót vall, s tudásuk kóklerségnek bizonyul, könnyen lehet, hogy szedhetik sátorfájukat.
Az állítólag köszvénnyel küszködő Mátyás egészségi állapota a Budáról Bécsbe költözködés viszontagságai során jelentősen javult. Annyira, hogy ennek híre - érdekes módon - tüstént eljutott a német császári udvarba is. Frigyes császár a hír hallatára dührohamot kapott.
Mit árul el ez? Kétségkívül azt - egyebek között -, hogy Frigyes mást várt, nem Mátyás egészségének jobbulását, hanem rosszabbodását.
Ám józan gondolkodású ember akkor se dühöng, ha valami nem az ínye szerint történik, megteszi ilyenkor egy vállrándítás, néhány csöndes szitok, epés megjegyzés.

Frigyes dühöngése: a megcsalatkozott, becsapott ember dühkifakadása, kontárok otromba munkája tönkretette reményét. És még valamit elárul ez a dühöngés: a császár intézkedését a hiba korrigálására. Sejthetjük, mi volt ez az intézkedés. Ennek tudatában arra a következtetésre juthatunk, hogy Mátyás gyors halálát - egészségének javulása okozta. A jobbulást követte a dühöngés, a dühöngést a gyors, hirtelen halál.

Mindezt a különféle tények egész sora támasztja alá: Mátyás király 1489-ben tárgyalásokat kezd Frigyes császárral és fiával, Miksa római királlyal az "örök béke" megkötése és fia utódlási jogának biztosítása érdekében Mátyás kész ellenszolgáltatás nélkül visszaadni Ausztriát, ha Frigyes Miksa lemondanak a Habsburg-háznak a magyar trónra támasztott örökösödési igényéről. Mátyás ezzel roppant előnyöket kínál egy erőltetett jogcímről való lemondás ellenében. Frigyesnek és Miksának tehát fontos érdekei fűződnek a tárgyalások folytatásához. Mátyás váratlan halála előtt azonban Frigyes szinte érthetetlen lépésre szánja magát: megszakítja a tárgyalásokat. "Frigyes a tárgyalásokat megszakasztotta - írja Weisz K. János neves osztrák histórikus -, mert csillagászai megjövendölték Mátyás korai halálát."

A tárgyalások megszakításának tehát ez az egyetlen oka. Mint vélekedjünk arról, aki  kézzelfogható roppant előnyöket- többek között egy egész ország visszanyerését- eldob egy bizonytalan jövendölésért?
Csakhogy Frigyes - mint már említettük - egészen biztos volt dolgában. S nemcsak ő és csillagászai, de fia, Miksa római király is bizonyos volt Mátyás előreláthatatlan halálában. Annyira, hogy - Mátyás halálára számítva - mozgósította és készenlétbe állította hadseregét, hogy Mátyás halála után rátörhessen a magyar hadakra. Miként egyik historikusunk megállapítja, a Habsburgok "mintha előre tudnák Mátyás halálát", kész sereggel rohantak ránk.

Felmerülhet a kérdés: ugyan mit tehetett volna Frigyes német császár és Miksa római király Mátyás élete ellen, miként férkőzhetett volna be emberei útján a magyar királyi udvarba, hogy ott a titkos merényletet végrehajthassa? És itt ütközünk a jelentőségében elmellőzhetetlen ténybe: Frigyes titkos ügynökei útján állandóan figyeltette Mátyás egészségét. Frigyes és Miksa meg a magyar királyi udvar között a Habsburgok titkos futárszolgálatot létesítettek, s ez a két udvar között egy napig sem szünetelt. A futárok a Mátyás udvarában élő titkos ügynököktől és azok szálláscsinálóitól, pártfogóiktól szerezték értesüléseiket, pontosabban szólva: Beatrix idegenektől hemzsegő udvarából.

Nem különös ez? Mi köze volt Frigyes császárnak Mátyás egészségéhez. Miért figyeltette? Miféle érdeke fűződött ehhez? Mátyás korántsem volt halálos beteg. Ha köszvénye volt is, azzal még hosszú évekig elélhetett. Értelmetlen és érthetetlen hát ez a figyeltetés, hacsak föl nem tesszük, hogy Frigyesnek különös oka volt rá, magyarán. ha ő mérgeztette Mátyást. Így egyszeriben szerves egységbe tömörül minden: a figyeltetés, a dühöngés, majd a gyorsan beálló halál. De nemcsak a német császár csillagjósai, nemcsak Frigyes és Miksa vette teljesen bizonyosra Mátyás közeli halálát: a magyar királyi udvarban is elhangzottak efféle "jóslatok", értesülések. S ezek a híresztelések Beatrix királyné környezetéből szivárogtak ki. Beatrixéből, aki lázas buzgalommal készült a Mátyás halála utáni hatalomátvételre. Mindenáron keresztül akarta húzni Mátyás erőfeszítéseit, hogy fiát utódjává tegye, és királlyá koronázza. Elvakultan és gátlástalanul arra tört, hogy - Mátyás (hamarosan bekövetkező) halála után - kezébe ragadja a teljhatalmat. Titkos kapcsolatot tartott fenn ügynökei révén mind Frigyessel, mind Miksával; és természetesen Mátyás belső ellenségeivel is.

Galeotto Marzio is tanúsítja, hogy a magyar királyi udvarban jószerével már nyílt dolog volt nemcsak az, hogy Mátyás hamarosan meghal, de az is, hogy rendszeresen mérgezik. Azt mondták Mátyás királynak - írja Galeotto (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről, 61.1.) - hogy, bizonyos emberek a környezetéből mérget kevertek az elpusztítására, és ennek a mesének első hallásra volt is némi valószínűsége. A király így szólt: "Ne féljen alattvalói mérgétől és tőrétől az, aki igazságosan és törvényesen uralkodik." Nem minden bizonyítható, ami valószínű. E szavakkal szégyenítette meg a vádaskodókat, hogy többé ne gondoljanak ilyen őrültséget, ugyanis a bűnösök tekintetéből és taglejtéseiből rájött a vádaskodók irigységére és csalafintaságára."
Nem bocsátkozhatunk itt a szöveg részletes elemzésébe, csupán néhány észrevételre szorítkozunk.

a/ Galeotto szövege diplomáciai jellegű, s fölöttébb ellentmondásos: szemmel láthatólag arra törekszik, kényes tartalmát úgy mondja el, hogy ne vonhassák érte felelősségre.
b/ Mátyás király megmérgezése a legkonkrétabb formában kerül itt elő: magának a királynak adják tudtára ezt, méghozzá nem feltételes vagy jövőbeli eshetőséggel, hanem folyamatban levő tényként.
c/ Ráadásul nem egyvalaki, hanem többen közlik ezt a királlyal.
d/ Galeotto nyomban szabadkozik, s a vádat "mesének" mondja, de tüstént hozzáfűzi, volt némi valószínűsége, igaz, csak "első látásra", később azonban a vádat ismét valószínűnek mondja.
e/ Tudjuk, s ezt talán a régiek is tudták, hogy a legigazságosabb kormányzás sem véd meg senkit a merényletektől. Mátyás mondása példátlan jóhiszeműségének jele.
f/ Kielemezhetetlenül zavaros a záró mondat; nem tudni, kik azok a "bűnösök", akiknek taglejtései a vádaskodók irigységét tanúsítják.
Mátyás király tehát nagyvonalúan elhárította magától a feladatot, hogy utánanézzen a bejelentésnek. Márpedig, ha Galeotto igazat mond, úgy tovább nő annak valószínűsége, hogy Mátyás állítólagos "köszvénye" is hasonló okokra vezethető vissza.

Mi sem jellemzőbb, hogy még Bonfini is beáll a "jósok" sorába. "Mintegy isteni sugallatra megjövendöltem - írja -, hogy Magyarországon egy év alatt megbomlik az egyetértés, s ezért, közel a király halála; a magyarok pedig négy pártra szakadnak, mert négy király küzd majd az országért. A király megrendült egészségi állapota támasztotta alá jóslatomat."
Ismét egy szerfölött fura szöveg: Mátyás azért hal meg, mert megbomlik az egyetértés, nem fordítva: az egyetértés azért bomlik meg, mert meghal a király.

Mennyi jós! S tevékenysége mindnek egyre irányul, mind Mátyás halálára esküszik. Ugyan honnan ez a sok bizonyosságot hirdető jóslat onnan veszi például Bonfini az "isteni sugallatot"? Két konkrét fogódzónk van ehhez. Miként könyvének szövegösszefüggéseiből világosan kivehető, Bonfininek Mátyás Budáról való elindulásakor, de még átmeneti komáromi tartózkodása idején sincs meg e "jövőbe látó" képessége; az csupán később, Bécsben alakul ki, tehát csak napokkal a király halála és az ezt megelőző fügeevés előtt.

Miként vált épp itt és kizárólag ebben a vonatkozásban jövőbe látóvá Bonfini? Nem azt jelzi-e csalhatatlanul, hogy a királyi udvarban nyílt titok volt, hogy Mátyás rövidesen meghal? Még tovább mehetünk egy lépéssel. Bonfini; mint Beatrix felolvasója s honfitársa, a királyné bizalmasai közé tartozik. A Mátyás közeli haláláról szóló értesülések innen jutnak Bonfini fülébe.

Foglaljuk össze az itt elmondottakat:
1/ Mátyás királynak három hatalmas, halálos ellensége van, akinek útjában áll: Habsburg Frigyes német császár, Habsburg Miksa római király és saját felesége, Aragóniai Beatrix királyné. Mindhárom Mátyás halálára esküszik; mindhárom udvarban elterjedtek a magyar király közeli haláláról - mint kétségtelen bizonyosságról - szóló hírek. Frigyes császár attól tart, hogy az Európa-szerte hallatlanul népszerű magyar uralkodó elragadja császári koronáját. Ugyanakkor Frigyes a Habsburgok számára akarja megkaparintani a magyar trónt, fiával, Miksa római. királlyal egyetértésben.
2./ Beatrixnek is útjában van a királyi férje, eszelősen szabadulni szeretne tőle, hogy trónjára ülve élvezhesse a teljhatalmat.
3. Frigyesnek kémszolgálata rendszeresen jelenti Mátyás egészségi állapotának minden változását. A beállt javulás hírére Frigyes dührohamot kap, és - feltehetően - intézkedik.
4./ Miksa római király hadsereget von össze, hogy Mátyás halálának hírére megrohanja Mátyás csapatait.
5./ Mátyás hirtelenül meghal.

Egy különös, kierőszakolt orvoscseréről.

Mátyás király egészsége 1489 tavaszán romlott meg, ekkor támadt rá az a kór, amit méltatói - jobb híján - köszvénynek neveztek. Baja pontosan akkor kezdődött, amikor visszatért Bécsből Budára, s rövidesen úgy elhatalmasodott rajta, hogy nem bírván lábára állni, hordszéken vitette magát. Megbetegedésével egybeesett egy sokak szemében tán jelentéktelen személyi változás a király környezetében. -Beatrix addig mesterkedett, követelőzött és intrikált Mátyás kipróbált orvosa, Julius Aemilius ellen, míg Mátyás beletörődött, hogy eladdig ismeretlen olasz orvosra bízza egészségének ápolását: A derék Julius Aemilius a háttérbe szorult. Az orvoscserét követte Mátyás megbetegedése.

Mi köze volt Beatrixnak Mátyás orvosához? Mi kifogása lehetett ellene; ha maga Mátyás meg volt vele elégedve, és rendben volt az egészsége is? Miért intrikált ellene? Miért követelte, és hajszolta keresztül, hogy a maga emberét tegyék a helyébe? Miért volt ez halaszthatatlan számára? S miért hanyatlott ezt követően Mátyás egészsége? Történeti tény: Mátyás ebben az időben- részint Beatrix hatalmi törekvéseinek ellenhatásaként - végképp elhatározta, fiát teszi meg utódjául, és minden lehetőt megtett ennek megvalósításáért. Beatrix viszont mindenre kész volt, -hogy ezt meghiúsítsa, és az áhított teljhatalmat megszerezze.

Az ájtatos királyné maszkja

Mátyás számára, mint láttuk, a hosszú koplalás napja volt a virágoknak ez az 1490-i vasárnapja: a hatórás ünnepély után újabb három óra telt el, de Beatrix még nem került elő, és a "gondos" asszony éhes ura elöl az elemózsiát elzáratta! Felmerül a kérdés: vajon mi tarthatja távol, miféle életbevágó ügy? Milyen halaszthatatlan dolga lehet, mi tartóztathatja fel ilyen soká az idegen városban ünnepi napon? Beatrixot - a jelek szerint egy csöppet sem izgatja, mi történik Mátyással. Eszébe sem jut, hogy netán szenved az éhségtől és várakozástól. Nem jut eszébe? Pontosan tudja, hogy az egyébként is beteg ember milyen nehezen reagál az éhségre, s ő mesterkélte ki, hogy éhen távozzon hazulról, és ő tiltotta meg, hogy a fárasztó ünnepségről megtérve akár egy falatot adjanak neki - természetesen a fügén kívül.

Ámde még mielőtt bárki is elmondaná a rossz asszonyról szóló dörgedelmeket, sietve megjegyezzük: Beatrixot ájtatossága, jámbor hívői lelkülete, az Úr szolgálata tartja távol, s így ha netán hibázik férjével szemben, annál dicséretesebb magasztos hitbuzgalma. Beatrix sorra látogatja a város templomait, s templomról templomra járva, minden egyebet feledve ájtatoskodik: ájtatos buzgalmának, úgy látszik, nincs határa. Vajon mi volt a kvóta? Hány templomlátogatást tűzött ki, és hányat látogatott meg? S miért? Valamennyi bécsi templomot? S melyikben mennyit időzött? Sajnos erről nem szól a krónika. Még azt sem tudjuk, hánykor kezdte, de azt eleve elvethetjük, hogy Mátyással együtt indult, s kilenc órán át a templomokat járta, ezt a lótást-futást nem bírta volna a gyönge, petyhüdt izomzatú királyné.

Kézenfekvő a magyarázat: a királynét valamilyen titkos, létfontosságú érdek késztethette rá, hogy ne vegyen részt férjével együtt a virágvasárnapi ünnepségen. Mi lehetett ez az érdek? Nyomára juthatunk, ha meggondoljuk: ha a királyné Mátyással együtt ott ül az emelvényen, úgy egyrészt minden mozdulata, perce a nyilvánosság előtt folyik, másrészt a királlyal kell odamennie és vele távoznia; így pedig nincs evésletiltás, nincs későre tűzött ebéd, és nincs füge sem. Következésképp: Beatrix azért nem vett részt Mátyással együtt az ünnepélyen, mert ki akarta vonni magát az ellenőrzés alól: szabaddá akarta tenni magát, hogy ellenőrizetlenül cselekedhessék.

Ámde mi lesz, ha ezen a napon valami iszonyatos történik, például megmérgezik a királyt, s Beatrix holmi közönséges foglalkozással töltötte idejét ezen a napon? Világos az is: a palotában nem maradhatott anélkül, hogy gyanúba ne keveredjék. Vagyis olyan foglalatosságról kellett gondoskodni, ami ájtatosságában legalábbis vetekszik a királyéval; másrészt indokolja a királyné távollétét az egész időszak alatt, s a tetejébe: ellenőrizhetetlen.

Ki gyanúsítana egy ájtatosságában ennyire túlbuzgó királynét?
Mindez fontos adalék a következők megértéséhez. Mátyás, nem bírván türtőztetni éhségét, enged a kulcsár unszolásának, és eszik a fügéből, mikor a poklos íz szétárad testében, felháborodott szavakkal támad a bűnös kulcsárra. Ebben a pillanatban megjelenik a királyné. Bonfini beszámolója szerint: "Mikor a király megízlelte (a fügét), úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant. Eközben érkezett meg a királyné, tőle telhetően csillapítja, csendesíti, nyugtatja férjét."
Vagyis: mihelyt Mátyás a fügét lenyelte; s felháborodott kiáltozásával ennek tanújelét adta, azonnal megjelent a nap egész folyamán elérhetetlen királyné! Amíg nincs fügeevés - nincs Beatrix; mihelyt ez megtörténik tüstént felbukkan Beatrix!

Miként lehetséges ez? Csak egy módon - ha nem hiszünk vakon a kiélezett véletlenekben- ha Beatrix a fejleményeket lesve ott lapult a közelben, s Mátyás haragjának kitörését hallva, sietett cinkosa védelmére.
Bonfini akaratlanul is híven jelzi a király haragjának fokát, szinte csillapíthatatlan voltát, hisz a királyné csak "tőle telhetően" tudja csillapítani. Mátyás haragjának ez a csillapíthatatlansága jelzi: itt bűntény történt.

A gondos, szerető asszony maszkja

Mátyás borzalmas állapotban van, percről-percre jobban elhatalmasodnak rajta a fügeevés tünetei, feje kóvályog, látása elködösül, lábán se bír állni. Felháborodását is rosszulléte oltja ki. Ekkor Beatrix a szerető asszony mezében úgy nyilatkozik meg, hogy kötetnyi lélekrajzzal sem lehetne szebben jellemezni. Negédes s ide semmiképp sem illő kedveskedésekkel veszi körül a szerencsétlen királyt, figyelmét a kulcsárról, a fügéről, a rosszullétről szándékosan másra tereli. Ő, aki míg Mátyás evett volna, a legcudarabbul éheztette férjét, most, hogy az a rátörő, fokozódó rosszullét következtében már nem tud, nem is akar enni, álnokul kedveskedve étellel kínálja, valósággal erőltetné belé az ételt, hogy mindenki lássa; milyen jóságos, szerető, férjéről gondoskodó asszony ő. Ha eddig Mátyás egy falathoz sem juthatott, most Beatrix intésére, bőségesen hoznak mindenféle pompázatos ételt. Beatrix meg, a hűséges, áldott jó feleség a már- már elaléló, elhanyatló királyt szinte erővel venné rá, hogy egyen.
"A királyné az ebédre terelte a szót - tudósít Bonfini -, s mindenféle ízes ételekkel szolgált neki, de ő nem nyúlt semmihez. Azt mondja, feje szédül, szeme homályosodik. Hálószobájába viteti magát." Mátyás ekkor még tud beszélni. Beatrix pontosan megtudakolhatná, mi baja, mi történt, megvizsgáltathatná a fügét, és felelősségre vonhatná a kulcsárt. Beatrix mindezt nem teszi meg, ehelyett ételt akar tukmálni a halálos rosszullétbe hanyatló királyba.

Orvosok néma tanúskodása

Mátyás állapota rohamosan romlik. Az események drámai gyorsasággal peregnek. Bonfini szerint mihelyt hálószobájába ér, szélütés éri (erre az állításra még visszatérünk), majd nyomban összefutnak a rokonok, főurak, főpapok és természetesen az orvosok is.

Ha jól megfigyeljük, a rosszabbodás fokozatai közt nincsenek átmeneti szakaszok; a fügeevést követi a gyomor felkavarodására utaló szédülés és, a látási zavar, a beteg már nem képes fenntartani magát, pár perc múlva nagy testi fájdalmak törnek rá, beszédképességét elveszti, s csak a következő szavak kiáltására képes: "jaj!" és "Jézus!", azaz pontosabban szólva: csak jajgatni tud; már csak artikulátlan hangok kiadására képes, miként ezt a körülállók által "jaj"-rak, "Jézus"-nak hallott j-és hangok (jéja,ju) jelzik.

Bonfini, aki sokkal többet tud, mint amennyit mond, s aki a tényeket itt is a lehetőségig tompítja, sőt torzítja is, döbbenetes képet fest a jelenetről: "Hálószobájába viteti magát. Ekkor hirtelen szélütés éri. Hivatva nyomban megjelent Corvinus herceg, unokatestvérei, Geréb Péter és Mátyás, továbbá Dóczy Orbán egri püspök és Bakócz Tamás kancellár, Zápolya István gróf várkapitány és Báthori István vajda meg a többi főúr.
A főurak és főpapok összefutására mindenki, aki csak jelen volt, rémületében csaknem eszméletét vesztette. Látták ugyanis mindnyájan, hogy a királyt nagy testi fájdalmak gyötrik, s a súlyos betegség megfosztotta beszélőképességétől. Csak azt kiáltozta: "jaj, jaj!" és "Jézus!". Más szót nem tudott kimondani."

Félbe kell szakítanunk Bonfini előadását, mert - talán szándéktalanul egy mozzanattal előrébb hozza Mátyás beszélőképességének elvesztését. Mátyás ekkor még beszélőképessége birtokában volt, hiszen ki tudta mondani a fenti szavakat is, csupán a gyöngeségtől nem tudott beszélni: beszélőképességét minden bizonnyal Beatrix beavatkozása után veszítette el.

Efféle mozzanatcserék nem ritkák Bonfininél. Fentebb például a Mátyás betegágya körül összesereglettek felsorolásánál nem említi az orvosokat, jóllehet az ő jelenlétük - betegségről lévén szó - elsőrendű fontosságú, de ittlétük csak később egy mellékmondatból derül ki.
Dermedt csönd feszül a haldokló király ágya körül. "A felség iránti nagy tiszteletből senki sem merte megérinteni, hozzá szólni, vagy étekkel segítségére lenni." S nemcsak a hozzátartozók; főurak, főpapok, de még az orvosok sem. Az orvosok sem; akiknek pedig ez kötelességük volna: Senki sem mer hozzányúlni, megérinteni, csupán egyedül Beatrix. "Csak a királyné - folytatja Bonfini-: összeszorított száját erővel felnyitja, és valami éltető orvosságot önt bele."

Az általános rémülettől senki sem mer moccanni a királynén kívül. Az orvosok sem: Beatrix - miután már elvégezte erőszakos beavatkozását, amelynek hatására a király szeme kifordul - az orvosok jóváhagyását, támogatását kéri, de hiába: "Tanácsot kér az orvosoktól, kérleli őket, akik (ám ők) a súlyos betegség láttán megrettentek." Mitől rettentek meg az orvosok? A betegtől? Vagy a "súlyos betegségtől", ahogy Bonfini mondja? Orvos megrettenhet ettől, s megrettenhet annyira, hogy még felszólításra sem hajlandó hozzányúlni betegéhez? Mitől hát? Amitől a többiek: ők szakértőkként a többieknél tisztábban látják: itt valami irtózatos történt. Rémületük, néma mozdulatlanságba dermedésük, orvosi kötelességük teljesítésének megtagadása minden szónál, nyilatkozatnál hívebben jelzi: itt nem közönséges betegségről van szó: a királyt megmérgezték, s ők ezért nem hajlandók vállalni az irtózatos felelősséget még a beteg megérintésének erejéig sem. Mi több, a királyné a szemük láttára folytatta illetéktelen "gyógykezelését", amelynek egyetlen célja és eredménye: a mérgezés betetőzése, a királygyilkosság kiteljesítése, véglegesítése s annak megakadályozása, hogy Mátyás király egyetlen szót is szólhasson, egyetlen szóval is kifejezhesse végakaratát.
Rettegnek az orvosok, rettegnek a főpapok, főurak, mindenki. S rémületük nemcsak az elébük táruló látványnak szól, nemcsak annak, amit Beatrix művel, hanem annak is, ami fenyeget: tudják, aki egy meggondolatlan szót szól - a halál fia.

Egyedül Beatrix nem fél. A némaságba és mozdulatlanságba dermedettekkel szemben lázasan tevékenykedik, s amit tesz, elárulja: gondosan felkészült -. az előreláthatatlanra! S könyörtelen eréllyel keresztülhajtja, amit kitervelt. Nem kell az orvosokkal konzultálnia, férje bajának okát firtatnia. Nem kell a "gyógy folyadékot" sem elkészítenie -a gyilkos kotyvalék már készen áll, nem kell a keverésével bajlódnia, csupán be kell juttatnia Mátyás testébe, a fogai közé. A haldokló király ellenáll, arca megrándul, száját összeszorítja. Görcsöl talán? Görcs merevíti össze keményen száját, fogait, vagy - miként a drámát dermedten szemlélő orvosok - Mátyás is sejti, tudja: Beatrix az életére tör, semmi jót nem várhat tőle, s mérget, halálos mérget akar önteni a torkába? Kétségbeesetten védekezik, ahogy erőtlensége engedi, száját görcsösen összeszorítja: a haldokló így ad jelt, így juttatja kifejezésre tiltakozását: akiben emberi lélek él, meg kellene fontolnia ezt, s valamilyen módon megtudakolnia, mit akar. De Beatrix semmibe veszi ezt, durván, erőszakkal szétfeszíti a magatehetetlen beteg száját, és torkába önti a gyanús folyadékot.

"Valami éltető orvosságot önt bele" - mondja Bonfini, de bizony ez éppen fordítottja az "éltető"-nek, miként ezt a következmények a legdrámaibban tanúsítják. S egyáltalán, honnan került elő ez a folyadék? Ki készítette, miért s mikor? Kétség nem férhet hozzá: nem orvos készítette; a folyadék gyilkos hatása bizonyítja ezt, ha orvos készítette volna; úgy miért nem orvos adta be? Ha meg nem orvos készítette; akkor miért erőszakolja bele Beatrix a királyba? A legfőbb bizonyosság azonban az,  hogy az orvosok megtagadják a közreműködést.

A következmények döbbenetesek: Mátyás elveszti a beszélőképességét; többé már egyetlen értelmes, tagolt szó kiejtésére sem képes, s csak artikulátlan hangokat hallat. Voltak kétségkívül eddig is fájdalmai, de a folyadék torkába öntése után a szerencsétlen király a már szinte elviselhetetlen kínok poklába zuhan, s velőtrázóan ordít. Beatrix még vesződik vele, és "ahogy ilyenkor szokás" - az egész folyadékot beleerőlteti.

A "kezelés" eredménye óriási: a király fájdalmai elviselhetetlenek: úgy ordít, mintha elevenen nyúznák. Ép hang többé nem jön ki a torkán. Mi történt? Mi történhetett? Nincs más magyarázat: Beatrix valamiféle maró folyadékot önthetett a torkába, az felmarta a király szájüregét, légutait, gyomrát, és szétroncsolta hangszálait. Kétségkívül a dráma csúcspontja ez: a tehetetlenség csúcspontja; a szörnyű látványtól lenyűgözötten állnak a jelenlevők, szólni, moccanni senki sem mer. Mátyás egyébként - Bonfini szavaiból következtetve - a folyadék beleerőltetése után eszméletét veszthette, vagy ellenállásának, erőfeszítésének visszahatásaként, vagy a belsejét maró folyadék hatására, s ájulásából kisvártatva a fájdalom tépte fel. Beatrix még ebben az állapotában sem kíméli a királyt. "Most fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Majd elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy szokták ily veszedelemben. Majd fülébe kiáltoz, felnyitja kifordult szemét."

Bonfini alighanem félreérti itt a királyné célját. Beatrix e műveletei nem annyira az életre keltést célozzák, mint inkább érzékelési próbák; gyakorlott méregkeverőként meg akar bizonyosodni róla, van-e még a királyban élet, észlelhetők-e még az életjelenségek. Miután mindezt elvégezte, visszazökken - a jól bevált recept szerint - a férjéről szeretőn gondoskodó, gyöngéd feleség szerepébe, s mivel-érzékelési próbáival meggyőződött róla, hogy Mátyás immár egy szót is képtelen kiejteni; nógatni kezdi, szóljon, beszéljen, mondja meg, mit kíván; mit parancsol.

Láttuk, ugyanezt tette a fügeevés körül: míg Mátyás evett volna - megakadályozta ebben, mihelyt nem tudott enni - étellel kínálgatta, S ugyanígy járt el az orvosokkal is: jelenlétükben s velük mit sem törődve, őket nem kérdezve, durván nekiesett férjének, erőszakkal, száját felfeszítve torkába öntötte gyilkos kotyvalékát, majd ennek megtörténte után az orvosokhoz fordult, kérve, segítsenek, adjanak tanácsot, mondják meg mit tegyen.
Még valamit az orvosokról: halállal viaskodó beteg vergődött: kínban előttük, s ők mégis megtagadták tőle a segítséget; még attól is óvakodtak, hogy közelebb menjenek hozzá és megérintsék! Minden tanúvallomásnál  többet mondó tartózkodásuk, elutasító magatartásuk hármas tényre világít:

1./ Meg voltak győződve arról, hogy a királlyal olyasmi történt, amiben orvosi - és emberi - tisztességük elveszte nélkül semmilyen részt nem vállalhatnak: Magyarán: Mátyást megmérgezték.
2./ Az orvosok látták: a királyt immár semmi sem mentheti meg, s ők sem segíthetnek rajta, nyilvános gyilkolást folytató királyné csak szóban kéri közreműködésüket, gyakorlatilag azonban megakadályozza őket ebben.
3./ Az orvosok tudják - éppúgy, mint a többi jelenlevő, hogy Beatrix emberei figyelik őket: a haldokló király ágyánál a hatalom már a királyné kezében van: ez magyarázza magatartásukat.

Beatrix "kuruzslása" után Mátyás állapota zuhanásszerűen romlik. Bonfini szavával szólva "őrjítő kínjai" vannak. Iszonyatos szenvedésekkel telik az éjszaka. Mátyás úgy üvölt a kíntól, hogy hangja a vaskos falakon áthatolva belepi a környéket. Beatrix valósággal őrt áll Mátyás ágya fölött: senki sem közelíthet hozzá. Másnap megismétli az iménti szörnyű műveletet, és ismét beleönti folyadékát Mátyás torkába, jóllehet már szemmel látható, hogy a király halálán van. Ez az újabb beavatkozás, Mátyás király sorsának végleges megpecsételése fölöslegesnek és érthetetlennek látszik. Beatrix azonban biztosra megy, és semmit sem kockáztat. Emlékezzünk csak Mátyás állapotának korábbi jobbulására; ami dühöngésre késztette Frigyes császárt. Beatrix attól retteg, hogy Mátyás hirtelen, szinte emberfölötti energiája, életereje diadalmaskodik a halálon, s a király egyszer csak felül, beszélni kezd, s leleplezi az ellene szőtt összeesküvést és megmérgeztetésének körülményeit. Már csak pár órája van hátra. Öntudatánál van. Bonfini tudósítása szerint közölni akar a jelenlevőkkel valamit, de képtelen rá. Beatrix szüntelenül biztatja: szóljon, mondja meg, mit kíván, de papírt nem tesz elébe, hogy leírja akaratát.

Kiegészítő vonások Beatrix portréjához
Az 1480-as években alighanem Beatrix volt a leggyűlöltebb nőszemély az országban. Ez megalapozott volt: Beatrix gyűlölte a magyarokat, őket a - lehetőségig mellőzte, elnyomta; idegenekkel vétette körül magát, s ahol csak lehetett, idegeneket rakott a vezető tisztségekbe. Összeférhetetlen természetével, féktelen uralmi vágyával, örökös intrikáival, követelőzéseivel, hisztérikus kitöréseivel végképp megrontotta házastársi kapcsolatát a királlyal: amit művelt; azt csak a végtelenül jólelkű és jámbor Mátyás tűrhette.

De bízzuk jellemzését a legilletékesebbre, magára a királyra. Mátyás a sógorához, Alfonso calabriai herceghez intézett bizalmas levele, miként életrajzírói megállapítják, valóságos vádirat Beatrix ellen:
" a Királyné asszonynak mindent, ami hatalmunkban van, készséggel megteszünk és meg fogunk tenni a jövőben is, de mikor oly dogokat követelnek, milyek nincsenek hatalmunkban vagy egyébként kivihetetlenek; ne nekünk tulajdonítsák; ha azokat tagadni vagyunk kénytelenek. Arról van ugyanis szó, hogy ő Felsége és a fenséges Úr is nekünk a Királyasszonyt, hitvesünket ajánlják; ámde jól tudjuk, hogy ezek az ajánlások nem Ő Felségétől, nem is Ő Fenségétől, hanem magától a királynétól erednek, ki ha nem is nyíltan, de leplezetten arra törekszik, amit mi semmiképp meg nem tehetünk. A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a Mi halálunk után - amennyiben az megelőzné az övét, - ő legyen az uralkodásban utódunk s vegye kezébe a kormányzás gyeplőit, amit, ha még úgy akarnánk is, kieszközölni nem tudnánk, sőt még csak szóba sem hozhatunk alattvalóink előtt, hacsak az ő örök gyűlöletüket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk. A magyar nép ugyanis készebb magát egy szálig levágatni, mintsem (ilyen) asszony uralmát eltűrni; nagyon jól emlékszik még rá, s még most is szájában az íze, hogy mikor hajdan egyszer asszonyi uralom alatt állott, ez az uralom vajmi rossz volt s az országnak kárára szolgált. Ehhez járul, hogy a királynét - őszintén és bizalmasan szólva -, alattvalóink nem igen szeretik, amit mi sajnálattal látunk, de szeretetet beléjük utóvégre nem önthetünk, a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem igyekszik... folyamatos sopánkodással, majd perpatvarkodással, könnyekkel zaklat bennünket éjjel-nappal."

Pár sorral alább:
"minden józan érvelés csak inkább fölizgatja, mintsem megnyugtatja a királynét... a legjobb tanács is, mely nézetével, akaratával ellenkezik, csak nézete és akarata melletti még makacsabb kitartásra ösztönzi, s jó tanácsainkkal csak elégedetlenségét szítjuk." Árulkodó a levél időpontja - 1489 májusa. Ekkor már kitört Mátyás furcsa "köszvénye". S hogy ez nem köszvény volt, az is tanúsítja, hogy Beatrix ekkor már nem csak számít királyi férje halálára, de tűzzel-vassal arra tör, hogy - Mátyás rövidesen bekövetkező halála után - kezébe ragadja a teljhatalmat. Mátyás - Bonfini tudósítása szerint - 1489 elején betegszik meg, s íme májusban már Beatrix aspirációiról számol be a király. Ez a sokatmondó egybeesés aligha véletlen.

S ettől kezdve, Mátyás 1490. április 6-án bekövetkező haláláig Beatrix csaknem az eszelősek megszállottságával, vagy mondjuk: Mátyás közeli halálának teljes bizonyosra vételével küzd az egyeduralom megszerzéséért s ebben nem ismer korlátot, erkölcsi gátlást, levetkőzvén minden nőiességet, sőt minden emberi érzést. Lélekbúvárok számára is érthetetlennek tetszhet, miként jut el egy minden jóval elhalmozott királyné a szinte példátlan kegyetlenséggel véghezvitt férj-, illetve királygyilkolásig.
   
   Már lánykorában is gyilkolt?
Két olasz krónika maradt ránk a tizenhatodik századból, kevéssel a Beatrix halála (1508. szept. 12.) utáni időből Francesco Confuorto, illetve Silvio et Ascanio Corona nevén. A kéziratos krónikák - melyekből több példányt a nápolyi nemzeti könyvtár kézirattára őriz - hibátlan pontosságú adatokat sorolnak fel Beatrix lánykori életéről, s beszámolnak viselt dolgairól. Eszerint szerelmi viszonyba bonyolódott egyik apródjával, Ramire Vilarantóval. A szerelmesek szenvedélyükben minden korláton áthágtak. A nagy szerelem azonban tragikus és hirtelen véget ért: Ramire Vilarantót 1475 egyik napján - Beatrix ekkor már Hunyadi Mátyásnak, Magyarország királyának menyasszonya volt - megfojtva, kötéllel a nyakában találták hálótermében.

Mi áll e véres szerelmi dráma hátterében? Némelyek kétségbe vonják a történet hitelességét, holott ezt számos körülmény valószínűsíti: a felső arisztokrácia köreiben széltében terjed a szerelmi szabadosság (gondoljunk itt Borgia Lukréciára), s Beatrix szülők nélkül nevelkedik. A hatalmas Magyarország királyával kötött eljegyzés után Beatrix szerelmi kapcsolata kényessé válik, az előtte álló szédületes karriert veszélyezteti, nem is szólva arról, hogy elsőrendű politikai érdek is fűződik ehhez a házassághoz.

A viszonyok ilyetén alakulása folytán másokkal is megesik, hogy ami édes volt, keserűvé, a sóvárgott gyűlöletessé és kerülendővé válik, nemhogy a hatalmi vágytól megszállott és azt már ekkor mindenek fölé helyező Beatrixnél. Egy jellemző adat: Beatrix már ekkor, 1475-ben, egy évvel a Mátyással kötendő házasság előtt Magyarország királynéjának nevezi és nevezteti magát! Berzeviczy Albert - ki tudja, milyen meggondolásból? - azt a harmatgyönge ellenérvet hozza fel Beatrix e lánykori gyilkossága ellenében, hogy megtörténte esetén tudomására kellett volna jusson a Nápolyba látogató magyaroknak.

Csakhogy a gyilkosságokat - beleértve a legközönségesebbeket is - már akkoriban sem ütötték dobra. Világos, hogy ez még fokozottabban áll egy olyan gyilkosságra, amelynek eltitkolásához elsőrendű politikai érdekek
fűződtek, hiszen kitudódása esetén kétségkívül fuccsba megy a megtervezett házasság. Bizalmas udvari körökbe a jelek szerint mégis kiszivárgott a hír - innen meríthette értesüléseit a két krónikás -, ám ezek a körök jól felfogott érdekükben óvakodtak attól, hogy terjesszék. De még ha mindenkinek teletömik is fülét a hírrel, bizonyosra vehető, hogy a Nápolyban megforduló, háztűznézőben járó magyarok elöl eltitkolják; erről kétségkívül maga Beatrix gondoskodott, s arról is, hogy a magyarokat mindenütt saját megbízható emberei vegyék körül.

Miként mehetett végbe ez a véres dráma? S főleg miért? Mi volt a gyilkosság kiváltó oka? Könnyű elgondolni, méghozzá anélkül, hogy alaptalan találgatásokba bocsátkoznánk. Nagyjából a szokásos eset: Beatrix az újonnan támadt fényes kilátások reményében és érdekében szabadulni akart kényelmetlenné vált szerelmesétől, Don Ramire Valaranto azonban nem akart beleegyezni abba, hogy kisemmizzék. Beatrix szerencséje révén ő is emelkedni akart, mivel pedig bizonyára sokat tudott viselt dolgairól, szerelmi orgiáiról, végső szorultságában fenyegetésre fogta a dolgot: ha szerelmese hatalmi érdekből eltaszítja, ő leleplezi üzelmeit. Egyszóval zsarolt, mellékes, hogy féltékenységből, hiúságból vagy kincs- és hatalomvágyból. A szerelmesek közt viharos jelenetre került sor. Nem volt megoldás. El kellett némítani őt!

Mátyás király hihetetlen jámborsága

Galeotto Marzio elbeszélése szerint a Podjebrád György cseh királlyal folyó háború során valaki felajánlotta Mátyás királynak, hogy megmérgezi ellenségét. "De a király tüstént meghagyta - írja Galeotto -, hogy semmiképpen se támadjon méreggel Györgyre.
- Mi itt karddal harcolunk -így szólt - nem méreggel. Hiába olvastam volna a történetet Fabriciusról, aki megírta Pyrrhus királynak, a rómaiak legdühödtebb ellenségének halálát? (...)
E szavak után figyelmeztette Györgyöt, hogy csak előre megízlelt, és csakis híveitől néki nyújtott ételt és italt vegyen magához, mivel a megmérgezés veszélye fenyegeti."

Láttuk fentebb: mikor őt magát a leghatározottabb formában figyelmeztették, hogy mérget kevernek az ételébe, Mátyás király nagyvonalúan elutasította. Nem volt hajlandó a megmérgeztetéséről szóló hírt tudomásul venni, s ahelyett, hogy a legszigorúbban kivizsgáltatta volna, mi az alapja, s van-e alapja a figyelmeztetésnek, ellenségét Podjebrád Györgyöt viszont csekélyebb okkal ő maga inti, vigyázzon. A túlságos magabiztosság, hiába is tagadnók, óvatlanság hinni abban, hogy mindenki más a legmagasabb erkölcs követelményei szerint cselekszik: végzetes lehet. Mátyás e két megnyilatkozásában mintegy tragikus halálának előjátékát láthatjuk. A korabeli világ távolról sem a legmagasztosabb példákra figyelve követi az erényt és kerüli a bűnt. Mátyás megrendítő tisztessége, jóhiszeműsége jószerivel egyedülálló kora uralkodói közt! A kémkedés (és méregkeverés) e virágkorát így jellemzi egyik szerzőnk: "Nemcsak hivatalos hírszerzők működtek, hanem a kémek, brávók, méregkeverők, orgyilkosok, besúgók, árulkodók, agent provocateur-ők valóságos légiója is: minden pillanatban veszélyben forgott mindenkinek az élete, aki bármely hatalmi csoportnak csak kis mértékben is útjában állt. Bármely középkori olasz állam története bőségesen nyújt példákat erre a titkos szolgálatra és az említett megdöbbentő és sötét eszközök használatára." Bizonyos körök tehát éppen Mátyás kijelentésével ellentétesen cselekszenek: "nem karddal, de méreggel verekszünk." S aki kissé behatóbban ismeri a rómaiak történetét, az tudja, Róma sem vetette meg az "egyéb eszközöket". Mátyás a maga programját fogalmazta meg, s páratlan telki nemességet sugárzó szavaival mintegy előrevetítette önnön végzetét, mert olyan uralkodó, aki "a legmagasztosabb példákat magába szíva követi az erényt, és kerüli a bűnt", rajta kívül talán csak a mesében akad.

Szerémi György eltérő előadása Mátyás király haláláról

Szerémi György ( 1490-1548) Magyarország romlásáról c. művének "Mátyás készülődik a török ellen. Bécsben megölik. Temetése." c. fejezetében merőben más képet fest Mátyás király haláláról Bécsben "A török császár futára gyakran kért engedélyt a királytól, hogy hazatérhessen, de a király vele akart Törökországba menni. Egy nap így szólt a császár követe: Király uram, ez a város, melyben szállást adtál a magyaroknak, hogy itt lakjanak, nem a tied, mert ez a nép idegen nép s különbözik a magyaroktól. Tanácslom felségednek, telepítsd ki őket s adj nekik más földet, ahol lakhatnak, s tiszta szittyákat hozass ide, s oszd szét nekik a palotás házakat. - Mondta a király: Hidd el, úgy megfélemlítem őket, hogy sohasem mernek megmozdulni felségünk ellen. - Higgy nekem, király - mondja a török -, rövid az ember élete; ha ma nekem, holnap neked. - Így ez volt a török jóslata. A szegény király azt hitte, hogy nem hal meg." Vagyis: még a török futár is tudott Mátyás küszöbönálló haláláról: "Közben a mágnások és a főemberek egy rejtekhelyen gyűlést tartottak a király ellen s mondták: Mit tegyünk a királlyal, mert újabban megint háborút akar indítani, mégpedig a tengeren s a Duna folyón és sok idegen népet akar behozni a földre. Ez az átkozott ember nem akar békében maradni, s nekünk gyermekeinkkel együtt nem hagy nyugtot a saját házunkban. Mit tegyünk hát? - István kincstárnok, a király komája azt felelte: Öljük meg! - A többiek, a hozzá hasonlóak azt mondták: nem tehetjük, mert kamarásai erősen őrzik az ajtóit. - István így szólt: Én mindig bemehetek hozzá, s kikémlelem, mikor marad vele csak egy a kamarásai közül; akkor könnyen megölhetjük őt. - És előkészítettek egy háromélű cseh kardot. De előbb megjósolták a királynak, hogy kegyetlen halállal kell kimennie e világból az égi atyához. És ezt a király mindig eszében tartotta, s szívében mindig szomorú volt."

(Szerémi e szavai - újabb jóslat formájában - meglehetősen egybevágnak Galeotto Marzio már idézett állításával, miszerint Mátyást - kétségkívül főemberei - figyelmeztették: mérget kevernek az ételébe.)
"Hogy István koma már kikémlelte a királyt, ruhája alá kapta hüvely nélkül a mondott kardot - folytatja Szerémi -, s más két főembert vett maga mellé. Hogy az ajtóra jöttek, István kopogtatni kezdett. A király a tűznél csak egyedül melegedett. Ez volt tavasszal, április hónapban. Azt mondta kamarásának a király: Nézd meg, ki az. Ha Istvánon kívül valaki más, ne ereszd be. - A kamarás kinyitotta az ajtót, s őt rögtön torkon ragadták; látta a kamarás a maga s a király veszedelmét, s mondta nekik: Ne öljetek meg. Íme én veletek vagyok, hozzátok hasonló akarok lenni, Elengedték őt, beeresztette őket. És amidőn a király a belépőket meglátta, mondta: Barátaim, miért jöttetek? - De már érezte vesztét a király s mondta: Komám, tedd hamar, amit tenni akartok. - Majd megragadták a. királyt s az asztalra dobták. István előrántotta köpenye alól a háromélű kardot, s alulról alfelébe döfte egészen a melléig. Három nap és három éjjel nagy kiabálással ordított a király. Sokan akarták látni kegyetlen halálát, de senkit sem engedtek bemenni a királyhoz. Ez volt nagyböjtben,"

Szerémi e beszámolóját némelyek hiteltelennek, felelőtlen mendemondának, pletykának ítélik, úgy vélvén, hogy amit a köznép érez, gondol, beszéd tárgyává tesz, az csak pletyka lehet, pedig Szeréminek ez a valóban köznépi forrásokból átvett beszámolója igazabb az igaznál: tévedései ellenére is olyan igazságot tükröz, amit bízvást nevezhetünk hátborzongatóan valóságosnak, döbbenetesen hitelesnek, éppen mert nem a tényleges történés részleteit, hanem azok leglényegét vetíti elénk. Azt tükrözi, miként vésődött Mátyás király kínhalála magyar köznép tudatába, a király bécsi palotája körül szolgálatot teljesítő katonák, közemberek agyába, érzékeibe: Szerémi népi forrásokból, hallomásokból eredő tudósítása, a király halála köré szőtt egész népi látomás arra a mondatra épül, hogy "Három nap és három éjjel nagy kiabálással ordított a király." Mátyás királynak ez a valóságban elhangzó, őrjítő kínok csikarta átható ordítozása bontotta-robbantotta ki e látomás képeit a palota körül őrködő katonák képzeletében: Szerémi leírása tehát kívülről vet fényt a palotára. Ennek segítségével mintegy mi is érzékelhetjük, mintha magunk is a palota körül állnánk, a nagy király haldoklásának jeges ostorokként ránk zúduló hangjait. S hogy Mátyás király leírhatatlanul szörnyű ordítozásához kétség sem férhet, azt Bonfini is tanúsítja. "Iszonyú kínok között töltötte az éjszakát - írja Bonfini nyomán Szalag László (Magyarország története III. 364) -; ordított, mint az oroszlán." Berzeviczy Albert pedig (Beatrix királyné 455.) így jellemzi: "Mátyás, mint életében, úgy halálában is oroszlánhoz volt hasonló: a puszták királyának vérfagyasztó üvöltéséhez hasonlítja történetírója a kiáltásokat, melyeket haláltusájában hallatott."

Hiteles történeti eredőkre vezethető vissza Szerémi híradásának a király életére törő főúri összeesküvésre való utalása is. Bonfini - ő maga tudja, miért - nemcsak a Mátyás életére törő nemzetközi összeesküvést hallgatja el, de a belső összeesküvést is, jóllehet vitathatatlan, hogy a Mátyás elleni összeesküvések úgyszólván egymást érték; s azokban korábbi atyai pártfogója, Vitéz János, sőt Csezmicei János (Janus Pannonius) is részt vett, s az összeesküvés leleplezése után menekülés közben érte a halál. A magyar főúri ellenzék részessége Mátyás halálában aligha vitatható.
Kortörténeti gyökerekre megy vissza már a gyilkolás módja is, mi lényegében nem más, mint a karóba húzás egy változata. Ekkoriban már országszerte terjengtek a hírek a vlach ördögfejedelem, Dracula (Vlad Tepes = Karóbahúzó Vlad - 1456-1462) rémtetteiről. A világtörténelemnek ez a legbestiálisabb tömeggyilkosa hitelesnek tekinthető adatok szerint negyvenezer embert húzatott karóba, nem kímélve saját népét sem, mely "az ördög e földi megtestesülése" elől tömegesen menekült át Magyarország erdélyi tartományaiba. Az ördögvajda a megrohant falvakat karóba húzott emberek élő sövényével kerítette körül, s aztán a falvakat az emberi testekből álló kromlechekkel együtt felgyújtatta. E példátlan iszonyatosságok élénken foglalkoztatták a népi képzeletet.

De Szeréminek még arra is van gondja, hogy cáfolja, hiteltelenítse a Bonfini feljegyezte - s eseményrajzában hitelesebbnek tetsző - változatot, elárulván ezzel, hogy ismeri Bonfini leírását. "A mágnások azt költötték - írja -, hogy az udvarnokok és kamarások összevesztek és botrányt csaptak. Az egyikre irigykedtek a többiek, mert ez kedveltebb volt a királynál, mint emezek. És ezek, mondják, egy aszalt fügébe, melyet a király nagyon szeretett enni, mérget tettek. De figyelembe veendő, ahogyan történt. Ekkor ugyanis sokan bemehettek volna a királyhoz, s látták volna a király betegségét. (Látták is - G.K.E.) Azért itt fennáll a gyanú. A világkrónikába úgy írták be halálát, hogy mellhártyagyulladása volt."

Polgári vélekedések

Polgári történetírásunk behatóan, kellő alapossággal ezt a kérdést sem vizsgálta meg, holott - miként ez elemzésünkből is kitetszik - a Mátyás király haláláról szóló beszámolók kiáltó ellentmondásai, homályos pontjai, s nem kevésbé a nagy király megmérgezéséről, meggyilkolásáról szóló határozott állásfoglalások nem csupán azt tették nyilvánvalóvá, hogy Mátyás király halála nem tisztázott kérdés, de azt is, hogy ez a halál fölöttébb gyanús körülmények között történt. Mi több, a hivatalos polgári történetírás - szinte érthetetlenül - egyebet sem tett az ellentmondások, gyanús körülmények elkendőzésénél. Fraknói Vilmos bizonyítatlan vélekedésének igazolására - "orvosi tekintély illetékes ítéletére óhajtván támaszkodni" - e szerfölött bonyolult s inkább kriminalistára, oknyomozó historikusra, mint orvosra tartozó kérdésben a kor viszonyaiban járatlan orvosi szaktekintélyhez, dr. Korányihoz fordult, s annak nyilatkozatáról az alábbiakban számolt be:

Dr. Korányi "lekötelező szívélyességgel közölte a történeti adatok beható tanulmányozása utáni véleményét, mely szerint a feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordultak elő. Az egész kórkép - írja egyebek között - súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet rögtöni kezdete miatt gyulladásnak tekinteni nem lehet, hanem agygutaütésnek. Ennél tartós rángások ritkán fordulnak ugyan elő, de előfordulnak mégis oly esetekben, mikor a vér vagy az agygyomrocsokba, vagy pedig az agyfelületre az agyhártyák alá ömlik. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik; míg a baj bekövetkezését előkészíti: a királynak nehezen indokolható indulat rohama a rossz füge miatt, a rákövetkező szédülés és káprázati érzés... Ha áll az, ami valószínű, hogy - mint köszvényeseknél többször történik - szívtúltengés fejlődött ki, az agy-véredényeknek törékenységre vezethető megbetegedésével, amelyek a gutaütést érthetővé teszik." "Hunyadi Mátyás király 1890. 391."

Fraknóinak mintha érdeke fűződne a mérgezés cáfolásához, mert már- már a hamisításig menő túlzásoktól sem riad vissza. Az egyetlen "szakvéleményt" másutt már szaktekintélyek holmi általános és egységes állásfoglalásának igyekszik feltüntetni: "Csakhamar terjedni kezdett a hír - írja -, hogy Mátyás halálát méreg idézte elő, és Beatrixet gyanúsították. De orvosi tekintélyek nyilatkozatai szerint, a leírásokban, miket Mátyás betegségéről bírunk, a mérgezés tünetei nem fordulnak elő." (A M.nemz.története IV.318)

Bajza óta tudjuk: a tekintélyelv irodalomban, tudományban olyan, mint a dolgok intézésében a protekció; ahol ez érvényesül, felborul az értékrend, a szakértelem, s hogy ez mennyire így van, a fentiek is tanúsítják. Bonfini beszámolójában, mint láttuk, nincs szó semmiféle "tartós rángások"-ról. Kimaradt a nyilatkozatból a beszélőképesség elvesztése és a fülsiketítő ordítozás közti rejtett ellentét is, amely a tagolt beszédhez szükséges hangszálak összeroncsolódását jelzi, s kizárja a beszélőszervek megbénulását. Kimaradt Beatrix fizikai erőszakot is alkalmazó elképesztő "kuruzslói" tevékenysége is. Vajon miért? S mit szólunk ahhoz, hogy a "rothadt" (mérgezett!) fügével megetetett király több mint jogos haragját "nehezen indokolható indulatroham"-nak minősíti? S hogy értsük azt, hogy a "feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordulnak elő"? Miként szerepelhetnének ezek a "feljegyzésekben", mikor Bonfini gondosan elrejti, amit tud, s csak a sorok között beszél, Szerémi pedig egy erőszakos gyilkosságvázlatot ad elő. De tovább menve: mi az, hogy "a mérgezés tünetei"? Miféle mérgezésé? Hisz ahány mérgezés, annyifélék a tünetei. A többit hagyjuk; ennyi vaskos melléfogás több mint elég egyetlen rövid "szakértői" nyilatkozatban.

Fölöttébb érdekes észjárás, ami azt illeti: Mátyás tett valamit (fügét evett), s cselekedete körül valami nem volt rendben (a fügével baj volt), s a király nyomban rosszul lett, hamarosan meg is halt, de halálát mégsem az okozta, hanem - valami előzetes vagy áttételes tényező. Nem a förtelmes füge, dehogy!, saját "indokolhatatlan indulata" végzett vele. Vagyis: Mátyás féktelen haragjában önmagát ölte meg. Ez a kacifántos szemlélet sajnos nem új keletű a német irodalomban. Zrínyi is észrevételezi ezt: "Egy német historikus azt írja, hogy az ő halálának oka a harag volt, holott valami rossz figékért úgy megharaguvék, hogy meghala belé. Hitetlen eb, ugatsz a megölt oroszlánra, de nem ártasz néki." (Mátyás király életéről való elmélkedések)

A gyanúra okot adó körülményék vizsgálatából indultunk ki, és eljutottunk a sokrétű bizonyításig, ennek során- ha érintőlegesen is - felmerült -. az élet elleni bűncselekmények klasszikus kérdése: cui prodest? (kinek érdeke?), s erre is választ kaptunk. De a cui prodest kérdése nemcsak a bűncselekményre magára vonatkozik, hanem kiterjed mindazokra a manipulációkra is, amelyek célja a valóságos tényállás eltakarása, megmásítása, s ha lehet, a bűncselekmény teljes eltitkolása: az efféle mesterkedések következménye a gyilkosság öngyilkosságnak, balesetnek, természetes halálnak való álcázása, a bűntárgyak eltüntetése, hamis búcsúlevél és hamis tanúk előállítása: a bűncselekmény tehát nem szűnik meg magával a bűncselekménnyel, de az elrejtés és a feltárás vonatkozásában gyakran tovább folytatódik a bűnüldözés és a bűnvédelem antagonisztikus párharcában.

Súlyosak az efféle eltitkolások eszmei-erkölcsi kihatásai is. Mátyás király halálokainak és körülményeinek valósághű feltárása óriási energiaforrása lehetett volna a magyarság összefogásának, önvédelmének, hatalmas emelője, lendítője önvédelmi harcának, jövőjének. A valóság elrejtése viszont mélyreható zavarodást idézett elő a korabeli nemzeti köztudatban, ráadásul pedig a tudati tehetetlenség és a kirekesztettség leverő érzését. Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésére. S ezért nincs igazuk azoknak, akik - különös módon - a "történelmi gyanakvás" ellen hadakoznak. Éberségre valóban szükség van, mert - ki tagadná? - a történelemben nemcsak a jó erői tevékenykednek.
Vajon a történelmi múltban nem voltak ártó erők, káros törekvések? Vagy nem helyes ezeket megmutatnunk? Nincs szükség távlati - történelmi - éberségre?

Ennek a fordítottja szükséges: gyanútlanítás, történelmi vakhit, vakká tétel? Kinek az érdeke ez? Ki akarhatná, hogy ne lássuk, s miért? Hisz köztudomású: az igazság eltakarása megvakítja a népeket, és védtelenné teszi őket.

VELENCE PORÁVAL MEGITATOTT KIRÁLY AVAGY DOBZSE LÁSZLÓ MENNYBEMENETELE

Mindenekelőtt egy hallatlanul jellemző adat: a céltudatos, keményakaratú, az ország érdekeit szolgáló s az elidegenedett szellemű oligarchákat vaskézzel kordában tartó Mátyás király után a főurak, miként ezt nyíltan be is vallották, olyan királyt akartak "kinek üstökét markukban tarthatják". Épp ezért Ulászló cseh királyt hívták meg a magyar trónra. Második Ulászló legfőbb "érdeme" az országveszejtő oligarchia szemében: tutyimutyisága, tunyasága, akaratlansága, legfőbb ajánlólevele, hogy még a kis Csehországban sem tudott rendet, tekintélyt tartani. Ő történelmünk egyik leggyászosabb figurája, a hírhedt Dobzse László (II. Ulászló - 1490- 1516), aki mindent mindenkire ráhagyott, mondván: Dobzse, dobzse! S róla szólván, nem mulaszthatjuk el felidézni Petőfi köztudatba ivódott versét:
Dobzse László őfelsége
Magyarok királya (...)
Parancsolni nem szeretett,
Nem is értett hozzá,
S hogy ha értett vón is, szavát
Nem fogadt az ország.

Petőfi a tehetetlen, ellenérdekek ütközői közé került királyt rajzolja, a kényszerhelyzetben levő "reálpolitikust", aki az engedékenység csodaszerével kíséreli meg az átevickélést áthághatatlan ellentéteken. Sorsa így eleven példázat. A jóakarat és jóhiszeműség nem ellensúly a politikában, s Dobzse Lászlót alighanem dobzsesága vitte a sírba.
Gyomként nőttek a bajok, a királyt - többek között - pénztelenség gyötörte: ekkoriban vált köztudottá: pénzügyekkel is meg lehet ölni egy királyt, egy országot. A budai Fugger- bankház immár fél Európát behálózó ügynöksége - kihasználva a korlátlan hatalomra törő s a központi magyar államhatalmat romboló elidegenedett szellemiségű idegen főurak marakodását - miként ezt immár cáfolhatatlan adatok bizonyítják - sötét manipulációi folytán titkos szerződéseket köt a Magyarország fölötti hatalom megszerzésére. Mi több, az álarcos, titkos erők magával a királlyal, II. Ulászlóval is szövetségre lépnek. A Fuggerek és titkos szövetségeseik magyarországi hatalomátvételét az 1515. évi Habsburg- Jagello egyezmény biztosította. (L. Hermann Zsuzsanna idevágó adatközléseit a Fuggerekről szóló műveiben - Az 1515 évi Habsburg- Jagello egyezmény: Jakob Fugger, továbbá Dr. Zakar András Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből c, munkáját.)

"A Habsburg- Jagello családi találkozás a Fuggerek tervei szerint jó időre elrendezte Európa sorsát - írja Dr. Zakar András (i.m.l2.) -: itt jegyezte el Máriát Lajos, a magyar királyfi, aki már meg volt koronázva, nővérét, Annát pedig Ferdinánd. Ulászló hazatérve néhány hónap múlva Budán meghalt. Amit tőle a bankárok meg akartak kapni, azt megkapták, többé már nem volt szükségük rá, sőt veszedelmes is volt, mert elmondhatta, hogyan kényszerítenék hitszegésre."

Dobzse László révén oda jutottak a dolgok, hogy már a "Dobzse, dobzse!" (Jól van, rendben van!) sem volt elég; s dobzsénél jobb dobzsének ígérkezett a teljes királykikapcsolás: a Habsburg Máriával eljegyzett és már megkoronázott Lajos még csak tíz éves volt ugyan, de ez már lehetőséget adott a gyermekkirály formulához való visszatérésre. A Habsburg- Jagelló egyezmény révén már készen állt az új királyi pár (a tízéves Lajos és jegyese), az új termés; a száradó régit hát le kellett immár vetni. A mór megtette kötelességszegését, a mór mehet! Ulászló fölöslegessé tette önmagát a hazaáruló egyezménnyel. S milyen érdekes: ment is haladéktalanul, késedelem nélkül: az átkos egyezmény megkötése volt utolsó történelmi tette. Bécsből hazatérve súlyosan megbetegedett és rövidesen, pár hónap múlva,1516. március 13-án kimúlt.

Meghalt mintegy megrendelésre. Lám milyen érdekesen szövik a párkák a királyok életének fonadékát: fölöslegessé tette magát az egyezménnyel és - micsoda vaskövetkezetesség! - már vége is lett. Vagy talán másról van szó? Csupán arról, hogy a Magyarország és Európa sírját ásó sötét hatalmak nem várhattak tovább, s mivel a zuhanás újabb lépcsőjét már előkészítették, nem vesztegették idejüket? És még egy érdekesség: határozott párhuzamosságot figyelhetünk meg itt Mátyás király halálával. Mintha az ő esetét lekoppintották-lekopírozták volna. Megfordult Bécsben - súlyosan megbetegedett - rövidesen meghalt.

Persze, lehetséges, hogy mindez csak véletlen. Lehetséges, hogy a véletlen a, históriaírásban nem más, mint a tudatlanság takarója, akárcsak a tetszőleges, alátámasztatlan állítások, találgatások? Szerencsénkre Második Ulászló haláláról is maradtak ránk határozottabb állítások, kézzelfoghatóbb adatok. Előkerültek bizonyos mérgezésre utaló történelmi nyomok II. Ulászlóra vonatkozólag is. Természetesen itt sincs szó arról, hogy bárki is hátrahagyta volna a gyilkos fegyvert, tőrt, méregpoharat (gondos csomagolásban) és önvallomással összekapcsoltan a gyilkosság pontos részletes leírását. (Ha efféle "dokumentum" fennmaradt volna valahol - bízvást tekinthetnénk szándékos félrevezetésnek, célzatos hamisításnak.)

"A velencei mérgezések veszélye, úgy látszik, a későbbiekben sem szűnt meg - vallja Katona G. - Kertész I. A bűn nyomában c. munkája.
Erre utal Benedictis budai velencei követ jelentése, aki II. Ulászló udvarából származó híresztelésekre hivatkozva, azt jelenti, gazdáinak, hogy A KIRÁLYT ÁLLANDÓ AGGODALMAK GYÖTRIK, MEGMÉRGEZÉSTŐL FÉL. Arról nem szól a követi jelentés, hogy vajon kinek a keze lett volna az állítólagos merényletben.

Más források szerint azonban II. Ulászló tulajdon felesége, is (Candalei Anna) ÁLLANDÓ VEVŐJE VOLT A VELENCEI MÉREGPIACNAK, s így lehet, hogy a királyné okozott nehéz perceket királyi párjának." (i.m.287)
Ulászló király megmérgezéstől való félelme, s az erről szállongó híresztelések egybevágnak s bizonyára nem alaptalanok. A velencei méreg, mint oly sok más esetben is történelmünk során itt is előkerül.
A nemzetközi titkos hatalmi törekvések ütközőpontjában álló király korai hirtelen-váratlan halála a méregkeverői próbálkozások sikerét tanúsítja.

LAJOS KIRÁLYRÓL MINDENKI TUDTA: MOHÁCSRÓL NEM TÉR VISSZA
Történelmi kataklizmáink egyik legvégzetesebb, történelmünket a legmélyéig átszántó törésvonalak, halálvonalak, halálzónák egyik legnagyobbikának peremén, amely az ősi ország feldarabolásához, két világhatalom általi szétszakításához s másfél évszázados török igához, négy évszázados nemzetpusztító idegen uralomhoz vezetett - egy alig húszéves férfi holtteteme hever, a gyermekfővel, tízévesen trónra léptetett Második Lajos király (1516-1526) teteme, s korántsem képletesen, hanem a maga kézzelfogható testi mivoltában.
Miként került az a fiatal király az irdatlan, vérző történelmi szakadék legkülső szegélyére?

Nem tudni. Hivatalos historiográfiánk nem ad rá választ, illetve téves, megalapozatlan, hamis választ ad, s nem tudni, mi történt Lajossal, s mi történt az országgal, a magyarsággal, nem tudni, hogyan, miért, mi okból került ennek a fiatal királynak a holtteste az óriási kataklizma peremére.
Közel fél évezred, több mint négy és fél évszázad viharzott el II. Lajos király teteme fölött és még mindig nem történt meg a tetemrehívás, - históriaírásunk ebben a kérdésben is néma.

Nem, dehogyis néma, beszél, de szava ellentmondásos és elakad a felületen, a felület felületén, mintha valami akadályozná. Akár ha ebben az időben létezne egy félelmetes ellenerő, mely a históriafeltáró erővel a maga titkos, habsburgista, nemzetölő érdekei folytán szembefeszülve megakadályozná a tények tárgyilagos tényleges feltárását. Napjaink eljöveteléig úgy maradt minden, ez a kérdés is, a maga kezdeti lefátyolozottságában és ellentmondásosságában, mintha egy rejtett erő akadályozná a másik erőt a történelem valódi arcának feltárásában, a véres bukások okainak kimutatásában.

II. Lajos király belefulladt a sekélyvizű Csele-patakba - pontosan, időzítetten a magyar államiságra és a magyar népre sújtó iszonyú kataklizma kezdeti metszéspontjában, a mohácsi csatavesztés napján, 1526. augusztus 29-én. A Csele-patak persze megáradt - ez volt a Csele-patak csele - ezért fulladt bele. Nemzedékek éltek és haltak e jámbor - s fölöttébb megnyugtató hitben. A végzet hatalma! Az emberek s nemzetek sorsát meghatározó titokzatos természetfölötti erők emberi ész számára kifürkészhetetlen akarata. A sors felfoghatatlan elrendelései. A végzet bábja az ember. A Véletlen merész mesterhúzása. Nyugodj békén, Lajos!
És e halál nagyon is ésszerű: a patak megáradt, medre is megnőtt, a királyt nehéz páncélja lehúzta, s úszni is aligha tudott. Így történt. Másként nem is történhetett. Roppant egyszerű módon végezte: roham - patak - fulladás. Képzeletmozgató halál. Sárffy Ferenc, Győr várának parancsnoka, aki Mária királyné parancsára a királyné hű embere, Czettrich Ulrik kíséretében indul a király holttestének felkutatására, a következőket jelenti II. Lajos tetemének megtalálásáról: "Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt - mintegy isteni útmutatásra - a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni.
Mi is követtük példáját mindnyájan: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott:

"Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos!" s térdre borulva, sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak.
Egy gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod, kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán. Ezután a jó isten segedelmével útrakeltünk..."

Sárffy Ferenc győri várkapitány egykori, szemtanúi jelentése - amelyet a könnyebb áttekintés kedvéért tördeltünk - kizár minden kétséget II. Lajos király halálát illetően, hiszen világosan kimondja: "nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem". Márpedig ha nem volt rajta seb - zúzódást és fojtogatási nyomokat is beleértve -, úgy kétségtelennek vehető, hogy II. Lajos királyt nem ölték meg, s nem erőszakos halállal végezte. Ámde azért mégis akad egy-két olyan bökkenő, amely mellett csak figyelmetlen, gondolattalan ember mehet el.

Lajos király páncélosan bukott a megáradt patak árkába, hogyan került le hát róla, s hova tűnt a páncélzat? És miként lehetséges, hogy zuhantában sehol sem sértette meg testét a páncélzat? És egyáltalán: hogyan került ide a patak árkából (vagy a mocsárból), ki találta meg, miért hozta ide, s miért temette külön sírba? Miért temette el egyáltalán, hisz - miként a jelentés előző részeiből tudjuk még szanaszét hevertek mindenfelé a temetetlen holttestek. Tudta-e hát az ismeretlen valaki, hogy a király holttestét találta meg? Tudnia kellett, másként kétségkívül ott hagyja a többi temetetlen halott között, nem ássa ki a mocsárból, s nem temeti külön sírba. Ámde, ha tudta, miért nem tett a sírra jelet, hogy a király teteme nyugszik itt? Továbbá: miért nem jelentette nyomban, hogy megtalálta a király tetemét, hisz ezért még jutalmat is remélhetett?
Miért tűnt el névtelenül és nyomtalanul? S mit tett a király páncéljával, amelyből kihántotta? Elvitte talán a páncélt magával? Hova hurcolta volna el és miért? A király fegyverei kétségkívül értékesebbek voltak, s a fegyvereket Czettrich és Sárffy mégis hiánytalanul megtalálták. Miként Sárffy írja:

"Czettrich... nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba, s ez alatt kereste a királyi hullát kísérőivel együtt. De nem találta meg, hanem csak a király fegyvereire akadt itt rá." A mocsárban, az iszap alatt, amely olyan mély, hogy hullák is rejtőzhetnek ott! Hát nem fantasztikus ez? Több, mint fantasztikus! A király, akit kísérők, testőrök stb. egész gyűrűje vesz körül, szőrén-szálán nyomtalanul eltűnik a csatában, de úgy, hogy senki sem tudja, hova lett, hova tűnt el, s Czettrich itt - miként egy delejes pálcával dolgozó varázsló - szinte keresgélés nélkül megtalálja a király fegyvereit - az iszap alatt! A hiszékenységnek is vannak határai. De menjünk tovább a Sárffy- féle jelentés furcsaságainak vonalán. A királyi tetem sírban való megtalálása körül még hátborzongatóbb-érthetetlenebb jelenetek peregnek. Micsoda képtelen, bizarr ötlet egy frissen hantolt sírban keresni a csatában eltűnt király hulláját?

A temetetlen holtak között ez az egyetlen sírdomb maga is szerfölött különös jelenség. Érthetetlen, teljesen érthetetlen, miért van egy sír ott, ahol mindenki temetetlenül hever? Még különösebb, hogy a sír egészen friss hantolású. Legfeljebb egy vagy; két napja hantolhatták, de meglehet: röviddel azelőtt, hogy a tetemkeresők odaérkeztek: "Friss sírdombot pillantottunk meg" - írja Sárffy. Ismét valami egészen szokatlan következik: Czettrich, a királyné főmegbízottja tüstént, ahogy odaérnek, elkezdi "a földet kezével lekaparni".

Mi a különös ebben? Sok minden. A tetemkeresésre induló csapat miként ez természetes, s miként ezt a jelentésből is tudjuk, felkészül feladatára, s visz magával mindent, ami szükséges, így - a királyi tetem reménybeni feltalálása esetére - még halotti inget is, koporsót is. Miként lehetséges hát, hogy ásót, kapát nem visznek magukkal? Ha pedig ezek ott vannak kezük ügyében, miért kezdi Czettrich a puszta kezével kaparni a sírdombot? Még furább az eset, ha meggondoljuk, hogy a sírok átlagos, hagyományos mélysége két méter körül járhat? Miképpen remélheti hát Czettrich puszta kézzel előkaparhatni az ismeretlen, jeltelen sírból a király tetemét?

De Czettrichnek - éppúgy, mint a "király fegyvereinek" megtalálásakor ezúttal is ördöge van: nem kell attól félnie, hogy körmei belevásnak a kaparásba - máris előbukkannak a holttest lábai. Czettrich - írja Sárffy - "ekkor fedezte fel azt a jegyet, mely őfelsége lábán volt". Miféle jegyet? Honnan tudta Czettrich, hogy valamiféle jegy volt a király lábán, illetve azt, hogy az milyen volt? Hisz ő nem a király, a királyné környezetéhez tartozott, s aligha lehetett alkalma a király lábának részletes megfigyelésére. Persze a királyné elmondhatta neki a király esetleges ismertetőjegyeit, de puszta hallomás aligha lehetett elegendő az állítólagos jegy azonnali és kétségtelen azonosításához, azaz, hogy Czettrich ráismerjen az általa sosem látott "jegy"-re. Márpedig Czettrich ezt teszi: ráismer a jegyre: "hangosan felkiáltott: "Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos!" s térdre borulva, sírva megcsókolta."

Amint látjuk, szerfölött különös história ez: egy jeltelen, ismeretlen sír előtt állunk, friss sír előtt, benne egy ismeretlen, földdel fedett tetemmel, amelynek csak a lába látszik ki, de az agnoszkálás, a tetem azonosítása méghozzá "egész bizonyos"-an máris befejezettnek tekinthető: Czettrich, aki ezt a lábat, illetve a király lábát meztelenül sosem látta, minden kétkedést félrehárítva máris megállapította, hogy a király teteme az. Márpedig itt Czettrich véleménye-kijelentése a döntő, ó a teljhatalmú megbízott. Sárffy akaratlanul elárulja ezt, Czettrich iménti kijelentéséhez a következőket fűzve: "Minthogy így felismertük": a tetemnek a királlyal való azonosításához tehát elég volt az, hogy Czettrich kijelentse: a földdel takart tetem - a királyé.

De itt ismét idéznünk kell az egész mondatot:
"Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak." Lajos királyt tehát nem az arcáról, fejformájáról, hajszínéről ismerték fel, hanem a fogain levő jegyekről, azaz még csak nem is a fogazatáról, csupán a fogain levő jelekről! "Pontosan felismertük" - mondja Sárffy, de nem mondja meg pontosan, sőt sehogy, milyen "jegyeket" találtak a tetem fogain, alighanem azért, mert ő maga sincs tisztában vele, miféle "jegyek" azok; karcolások, csorbaságok, törések?
Miként azt a mondat elején levő "felismertük"- ből világosan láttuk; hogy a tetemet egyedül Czettrich "ismerte fel", tehát indokolatlan volt és megtévesztő a többesszámú forma használata, bizonyosra vehetjük, hogy az ugyanebben a mondatban másodszor is szereplő "felismertük" is kizárólag Czettrich bemondására vonatkozik. A hulla fogain levő állítólagos, rejtélyes "jegyeket" Sárffy és Czettrich csak akkor ismerhette volna fel, ha annak idején nagyítón tanulmányozta a király, most meg a hulla fogait.

Mennyivel egyszerűbb, ha a tetem arcáról, hajáról ismernek a királyra. És erre minden lehetőség megvolt, hiszen a jelentés szerint a hulla még teljesen romlatlan volt. Itt egy meghatározó fontosságú körülményre kell felhívnunk a figyelmet: az időtényezőre. Lajos király, mint tudjuk, 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csata napján tűnt el, vagyis akkor halt meg. Sárffy Ferenc jelentése a királyi halott keresés eredményéről december 14-én kelt, tehát csaknem pontosan három és fél hónap múlva. Mivel pedig a jelentés elkészítése és illetékes helyre való eljuttatása érthetően mód felett sürgős volt, országos fontosságú ügyről lévén szó, továbbá mivel a jelentés megfogalmazásában kétségkívül Czettrich Ulrich, a királyné megbízottja is részt vett, a jelentés semmi esetre sem készülhetett sokkal a helyszínen végzett vizsgálódások után, annak időpontját tehát semmiképpen sem tehetjük november közepénél-végénél előbbre. Következésképp II. Lajos teteme - három hónapig hevert a mocsárban, mielőtt a frissen hantolt sírba helyezték át.

Milyen állapotban lehetett ekkor a tetem? Elgondolható, ha nem hiszünk a csodákban, márpedig Sárffy határozottan kijelenti: "sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő". Vagyis: Sárffy maga is - az eltelt tetemes idő miatt - jószerivel csodálatosnak tartja a talált hulla romlatlanságát, épségét. Meglehet: így rejtetten tudatja kételyeit. Akadt azonban "szakértő", aki - a szemtanú Sárffyval szemben természetesnek, elfogadhatónak minősítette a talált hulla állapotát. "Kenyeres Balázs, a törvényszéki orvostudomány nevezetes egyetemi tanára - írja Erdélyi László - azt állapította meg, hogy az nem lehetetlen, hogy a halott hat hétig (augusztus 24. - október 13.) feküdt nedves helyen, s ez alatt a rothadás kezdeti szembetűnő jelenségei csökkentek, illetve megszűntek."
Tekintsünk el itt attól, hogy e szakértő még a mohácsi csata időpontját (augusztus 29.) sem ismeri, és önkényesen lerövidíti a halott keresés megtörténtének időpontját, mert még furább jelenségről van szó itt: a "lehetetlen" fogalmával való elterjedt visszaélésről, a "nem lehetetlen"-nek bizonyítékul való felhasználásáról. E sajátos és széltében elterjedt "bizonyítás" a következő, kimondatlan logikai látszatra épül:

a/ Valójában a lehetetlen sem lehetetlen.
b/Ami nem lehetetlen, az lehetséges.
c/ Ami lehetséges, az valószínű.
d/ Ami valószínű, az jószerivel bizonyosnak fogadható el.
Vagyis: ami lehetetlen - e mesterfokú, kimondatlan rabulisztika szerint az bizonyos!

Ha mi nem a lehetetlenre építünk, úgy alighanem be kell látnunk, hogy a friss sír és a friss (teljesen romlatlan) hulla közt összefüggésnek kell fennállnia, azaz: a jelentés "friss sírdomb"-jában egy szerencsétlen ifjú friss hullája feküdt; akárkié, de nem II. Lajos király három hónapja bomladozó hullája. Miként került e sértetlen testű ismeretlen ifjú a frissen hantolt sírba kétségkívül a Czettrich Ulrik érkezése körüli időben - ki tudná? Működnek a történelemben olyan erők, amelyeknek céljaik érdekében semmilyen élet sem drága. A Czettrich által fellelt és azonosított állítólagos királyi hulla egy további szembetűnő sajátossága: teljesen mezítelen, nincs rajta semmilyen, királyi voltára, származására utaló jel. Se rajta, se a síron.
Ismeretlen kezek gondosan eltávolítottak róla minden személyi-tárgyi jelt, amelyről kilétére lehetett volna következtetni: így egyedül Czettrich Ulrik bizonykodása azonosította a királlyal az ismeretlen hullát.

Néhány szó Czettrich Ulrikról

A Sárffy-féle jelentés szerint Czettrich Ulrik, Mária királyné bizalmasa látnoki képességekkel rendelkezik:
1. Már távolról felismeri azt a helyet, ahol - szerinte - a király teteme hever, tehát azt a helyet, ahol - állítólag - II. Lajos király elesett. Honnan tudhatja ezt? Megfoghatatlan, hiszen ezt csak akkor tudhatná, ha az ütközet során s a király állítólagos halálakor ott lett volna. II. Lajos király közelében. De még akkor is! Ráismerni a csata dühöngő forgatagában s a kétségbeesett és végzetes menekülés körülményei közt az egyszer látott helyre, méghozzá jókora távolból - több mint képtelenség. Ám Czettrich Ulrik ragadozó sasszeme - ha hihetünk a jelentésnek mégis megteszi ezt. "még oda sem értünk - írja Sárffy -, már Czettrich ujjával mutatta meg a helyet".

2. Még tán ennél is hitelesebb, amit Czettrich a következőkben művel: a mély iszap alól - amely olyan mély, hogy hullákat is rejthet - kiemeli Lajos király fegyvereit.

Valójában szerfölött különös jelenet tanúi vagyunk: megpillantják "egy ló tetemét a mocsárban"; Czettrich úgy véli, Lajos teteme is ott van s beugrik és az iszap alatt keresi "a királyi hullát kísérőivel együtt": ebben téved ugyan, a hullát nem találja, de elképesztő helyismerete csalhatatlanul megtalálja a király fegyvereit. A mocsárnak, amelyben hullák rejtőzhetnek, legalább lábszárig kell érnie: Czettrichnek tehát jóformán arcát is bele kell merítenie a mocsárba, hogy kinyújtott karral elérje a király állítólagos fegyvereit. Bárki beláthatja, hogy ilyen körülmények között keresgélni, méghozzá eredményesen, több mint fantasztikum - a képtelenségek birodalmába tartozik.

3. A friss sírhant megpillantásakor Czettrichet fogja el "isteni sugallat"; hogy abban fekszik a király: az tanúsítja ezt, hogy Czettrich ér legelébb a sírhoz, különben is ő irányítja ezt az egész tetemkeresést, és odaérve ő kezdi rögtön puszta kézzel lekaparni a hulláról a földet: Czettrich tehát előre "megérzi", hogy Lajos király fekszik ott, noha megmagyarázhatatlan, miként és miért került a három hónapos királyi tetem a frissen hantolt sírba.
4. Mihelyt előkerül a holttest jobb lába, Czettrich máris csalhatatlanul felismeri "egészen bizonyos" felkiáltással a lábszár alapján -II. Lajost, s mintegy megindultságának, odaadó hűségének jeléül - csókolgatni kezdi a hulla lábát. Czettrich ezúttal is "előrelát", mert a sírban - legalábbis az ő bizonykodása szerint - csakugyan a király fekszik;

5. Noha a friss sírból előkerülő hulla arca - miként a jelentésből ez határozottan, habár közvetetten kitűnik- nem azonosítható a királyéval: az azonosítás nem az arc, hanem a fogakon levő rejtélyes és meghatározatlan jelek alapján történik meg ("aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak"). Ha jól megfigyeljük, Czettrich mintegy előtte már az eseményeknek: mindent előre tud és előre lát.

Ami kimaradt a jelentésből
A Sárffy-féle jelentés, miként láttuk, meglehetősen részletes.
Két alapvető, elemi tény azonban hiányzik a jelentésből: a pontos hely és időmegjelölés. Bármiről tudósítsunk is, sarkalatos követelmény a hol, mikor, kivel (történt) megjelölése. Aligha kétséges: maga Sárffy Ferenc is tisztában van ezzel, hisz jelentése végén ott a keltezés. "Győr várában,1526. december 14." De azt már nem közli, mikor érkezett hozzá Czettrich Ulrik, s azt sem, mikor értek ki a feltehetően Mohács-környéki mocsárhoz, és arról is megfeledkezik, hogy jelölje a hulla Székesfehérvárra vitelének napját. Három nagy fontosságú időpont megjelölését mulasztja hát el egymásután. Véletlen ez vajon?

Czettrich megérkezésének időpontját a ködös "a napokban" megjelölésbe burkolja ("A napokban a királyné elküldte hozzám Czettrich Ulrikot").
A mocsárhoz érkezés napját teljesen elnyeli. A Székesfehérvárra érkezés időpontját a következő formulával üti el: "Midőn Székesfehérvár elé értünk...". Még ennél is beszédesebb, mondhatnánk: árulkodóbb a színhely pontos megjelölésének gondos elkerülése: A színhelyre így vezet be: "mikor ahhoz a helyhez értünk..." Vagyis: úgy tesz, mintha előzőleg már meghatározta volna a tetemkeresés helyét; ezt azonban hiába keresnénk. Később ugyanezt a bevált, ködösítő formulát alkalmazza: "Nem messze ettől a mocsártól..."

Milyen mocsártól? Nem tudjuk meg. Még csak a leghalványabb utalást sem kapjuk erre vonatkozólag. Még annyit sem, hogy vajon egyáltalán Mohács környéki mocsárról van-e szó? A "mocsár" szó többször szerepel a jelentésben, de mindig egyedülálló csupaszon, az általánosság ködében ("megláttuk egy ló tetemét a mocsárban"; "nem törődve a mocsárral"; "Nem messze ettől a mocsártól"). Túl következetes mindez ahhoz, semhogy véletlennel magyarázhatnánk: a konkrét hely és idő megjelölésének -elkerülése alkalmas rá; hogy ellenőrizhetetlenné, megfoghatatlanná tegye az elmondottakat, s következetes keresztülvitele épp ezért feltételezi a szándékosságot.
A Sárffy-féle jelentés készítői azonban, nem lévén elméleti szakírók, aligha lehettek az elméleti tudatosságnak azon a fokán, hogy elvi megfontolásokból mellőzzék, céljaik érdekében, a hely- és időjelölést. Őket csak konkrét okok kényszeríthették erre. Csak az, ha a jelentés elkészítése során olyan tényekbe ütköztek, melyek valósággal rákényszerítenék őket a hely- és időmegjelölések elhagyására. Bizonyításunknak ez az achillesz- pontja, hiszen bizonyításunk nélkül ez csonka volna.

Reménytelen feladatnak tetszik, hogy mintegy a jelentés sorai mögé pillantva, föltárjuk a mögötte húzódó titkos elgondolásokat. Szerencsére ez mégis lehetséges, méghozzá oly módon, hogy külön tudjuk bizonyítani a pontos időmegjelölés, külön a pontos helymegjelölés elhagyására vezető okokat. A titkos háttér-okokat történelmi eseményekkel világíthatjuk meg. Vegyük csak a legszükségesebb tényeket. Magyarország királyának, II. Lajosnak nyoma veszett a mohácsi ütközetben. Senki sem tudja pontosan, mi történt a királlyal, s a legkülönfélébb hírek özöne szállong. Egy azonban bizonyosra vehető: a király életét vesztette. Új király választása szükséges hát. Ehhez azonban elengedhetetlen előfeltétel a kézzel fogható tárgyi bizonyosság;, a halott király teteme. Az új király megválasztásához tehát elő kell keríteni a halott király földi porhüvelyét.

Zápolya, az elsőszámú királyjelölt enélkül nem léphet trónra. Mivel pedig mint tudjuk, Zápolyát 1526. november 5-én a székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta; november 10-én pedig megkoronázta, bizonyos, hogy ezt megelőzően fel kellett kutatni II. Lajost, és meg kellett történnie a halott király eltemetésének. Olyan logikai-történeti szükségszerűség ez, amelyet az ésszerűség alapjáról senki sem tagadhat. Épp ezért feltétlenül hitelesnek kell elfogadnunk Szerémi György erre vonatkozó tudósítását, amelynek szigorúan idetartozó részeit kivonatosan idézzük:

"Másrészt küldött a vajda (Szapolyai - G.K.E.) embereket, hogy keressék meg Lajos király holttestét a csatatéren. És volt a királynak egy nagyon kedves -káplánja, név szerint. Tatai Miklós; őt küldte ki János vajda. És megtalálva a holttestet már Székesfehérvárra szállították. És amikor meghallotta ezt János vajda, Tornai Jakab útján azonnal koronát készíttetett színaranyból az aranyművesekkel, s utasította őket, hogy minél gyorsabban készítsék el. Azután elindult Budáról, hogy meghallotta, hogy Lajos király holttestét megtalálták, s hogy a korona már elkészült." "Azután pedig az egyháziak mindent elrendeztek, ami szükséges volt Lajos király temetéséhez. Én odaszaladtam uramhoz; Lajos királyhoz, hogy lássam és tapasztalatot szerezzek. Dávid János, Tatai Miklós voltak igazi káplánjai Lajos királynak.

Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljétek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgálhattuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt. így történt Lajos király halála. Biztosan fel tudjuk az igazságot tárni János király halála után (-...)"

"Ily módon láttam én előbb említett káplán-társaimmal a három szúrást testén; arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, s az ujján jegygyűrű volt még tanúságul." "Azután pedig Lajos királyt kiemelték, s szombaton, Szent Márton hitvalló előünnepén felöltöztették őt a püspökök dalmatikába, lábára szandált húztak, fejére színarany diadémot tettek és ünnepélyesen megemlékezést tartottak lelkéért; szerzetesek és papok áldozatot mutatva be érte (...) Azután egy márvány sírba helyezték." (Szerémi 110-113). Fentiek szerint mindennek még 1526. november 5., azaz Zápolya királlyá választása előtt kellett végbemennie.

Ámde az országot pusztító és feldaraboló erők immár gáttalan tevékenysége folytán kísérteties jelenségekre, az események kísérteties megismétlődésére került sor. A Székesfehérvárott törvényesen, a hagyományoknak megfelelően megtartott király választás után még egy hónap sem telt el, és 1526. december elsején Pozsonyban új király választást tartottak: a megvesztegetéssel, csalással, árulással előkészített pozsonyi rész-gyűlés oligarchái a törvényes uralkodó, János király ellenében Habsburg Ferdinándot "választották" az ország királyává. Volt hát két ellenkirály. (S miként az előzőekből láttuk: ez mindenkor a romlás csalhatatlan jele.)

Ám az eseményismétlődés még korántsem merült ki ebben. Két élő király lévén, a különös körülmények nyomására - meg kellett kettőződnie a szerencsétlen halott királynak, II. Lajosnak is. A mohácsi csatában eltűnt királyi tetem felkutatására kiküldött csoport hiába tért vissza a szerencsétlen II. Lajos tetemével, alig két hét elmúltával újabb halott kutató csoport indult - ezúttal az exkirályné, Habsburg Mária megbízásából - a királyi tetem megkeresésére. S mit ad az ég? Ha azok megtalálták a halott király tetemét - megtalálták emezek is.

Hiába temették el Zápolya hívei II. Lajost Székesfehérvárott; három hétén belől ugyanitt hasonló ünnepélyességgel ismét eltemették II. Lajost. Hihetetlen, de így igaz. Megismétlik a temetést! Ilyesmi persze csak a bolondok házában fordulhat elő, nem pedig egy koronázó székváros az ország nyilvánosságának színe előtt: Márpedig tagadhatatlan tény: két jelentés számol be a királyi holttest felkutatásáról és megtalálásáról és ünnepélyes eltemetéséről. Mindkettő szerint Székesfehérvárott történt, mégpedig azért itt, mert másutt nem történhetett. Székesfehérvár volt ekkor a koronázó székváros, és itt volt a magyar királyok ősi temetkezőhelye: mindkét félnek ide kellett temetnie hát - ha akarta, ha nem - a maga II. Lajosát. Miként az olvasó sejti, volt azért egy-két bökkenő. S most ne beszéljünk arról, mit szóltak volna a székesfehérváriak - a tisztségviselő előkelőségek és a köznép az annak rendje és módja szerint eltemetett és békében nyugvó király újból való eltemetésének abszurd színdarabba illő parádéjához, illetve a temetési szertartás megismétléséhez egy második II. Lajossal, csupán egy tényt vegyünk: miként rendezhették volna meg Mária exkirályné, illetve Habsburg Ferdinánd hívei ezt a temetési paródiát - a János hatalmában levő Székesfehérváron? Kell-e mondanunk? - sehogy!

És ez fejti fel a titkát, hogy miért kerüli a Sárffy-féle jelentés a konkrét, pontos időmegjelölést, mégpedig nemcsak az indulásnál és a királyi tetem állítólagos megtalálásánál, de a Székesfehérvárra érkezésnél is: "Ezután a jó Isten segedelmével útra keltünk, s mindenütt háborítatlanul utaztunk. Midőn Székesfehérvár elé értünk, Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hoztunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból, a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett."

Miért kerülik a Sárffy-féle jelentés megszövegezői ilyen betegesen a pontos időjelölést és általában a konkrétumokat? Az ok itt: kísérlet a két temetés - a valódi és a kieszelt - bizonyos fokú egybemosására. Rákényszerülnek erre, hisz épelméjű emberrel bajos volna elhitetni ezt a második temetést; a szövegnek tehát módot kell adnia a két temetés egybekeverésére. A tökéletes megoldás persze a teljes egybeolvadás volna, illetve a lemondás e második fiktív temetésről, elemi érdekei azonban rákényszerítik a Habsburg-pártot e sokrétű és bonyolult fikcióra.

A Sárffy-féle jelentés részben Mária exkirályné, Habsburg Ferdinánd nővére rehabilitálását szolgálja, s azt akarja tanúsítani, hogy Mária királyné nem követett el mulasztást halott férjével szemben, hiszen, íme - legalábbis a Sárffy jelentés szerint - ő is embereket küldött férje tetemének felkutatására, és azt - a jelentés szerint - meg is találta. Fő célja azonban e manővernek politikai volt, és valójában arra lett volna hivatott, hogy János király megválasztását törvénytelennek tüntesse fel és hiteltelenítse. Ha ugyanis ez a Habsburg-párt által papíron konstruált fiktív királytemetés a későbbiekben - bármilyen módon és bármilyen eszközökkel - dokumentálható, úgy bizonyítható, hogy az ország két ellenkirálya közül nem Habsburg Ferdinándot, hanem Zápolyát választatták meg, törvénytelenül és Zápolya ily módon detronizálható. Ha ugyanis Czettrichék, Mária exkirályné emberei találták meg az igazi II. Lajost, úgy Zápolya törvénytelenül, csalás, hamisítás útján jutott a trónra egy ál-királytetem és egy ál-király temetés segítségével. Később azonban a körülmények alakulása folytán a Sárffy-féle jelentés ilyen értelmű felhasználása szükségtelenné vált, és így ez történelmünk egy bedöglött aknája maradt. Így jutottunk el végső, rejtett okához annak is, hogy e nagy agyafúrtsággal kieszelt jelentésből miért hiányzanak a pontos helymegjelölések.

A jelentést a maga teljes egészében íróasztalnál tákolták össze, s készítői egyszerűen nem tudták, hogy például milyen nevű mocsarat írjanak be. Szarvashibát követtek el a jelentés összeállítói azáltal is, hogy fiktív halott kutatásuk színterét nem egyeztették Czettrich korábbi elbeszélésének színhelyével, illetve, hogy megfeledkeztek Czettrich elbeszéléséről. Czettrich ugyanis a mohácsi csatából való menekülése után azon frissiben beszámolt Mária királynénak II. Lajos halálának körülményeiről. Szavait Thurzó Elek és Da Burgio pápai nuncius jegyezte fel és közölte 1526. szeptember 5-én - tehát alig hat nappal a nagy tragédia után - kelt jelentésében:

Da Burgio pápai követ jelentése:
"Múlt hó 29-én, szerdán, őfelsége megütközött a törökkel, s a csata a mieink tökéletes vereségével végződött. Őfelségéről azt beszélik, hogy vitéz küzdelem után épségben távozott a harctérről, de nem tudni, hogy hová. Ez a hír volt itt elterjedve, s ez tartotta magát három napig. De akkor megérkezett Czettrich Ulrik, a király kamarása és legbizalmasabb embere, s elmondta, hogy őfelsége vele és Aczél Istvánnal (barátom, ki Rómában volt a szent évben, és őszentségével is beszélt) megmenekült a csatából, menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de midőn, át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt ebbe a patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a felség veszedelemben van, utána ugratott, de ő is megfulladt." Észrevételeink:
1. De Burgio nem holmi felelőtlen szóbeszéd nyomán mondja el itt a történteket, hanem magának Czettrich Ulriknak a személyes beszámolója alapján.
2. A királyt eszerint ketten menekítik ki a csatából: Czettrich Ulrik és Aczél István.
3. A király halálának színhelye: "a Duna egy kicsi ágacskája", illetve a Dunába ömlő megnevezetlen patak torkolata.
4. Mocsárnak; mocsaras résznek itt nyoma sincs, s a jelzett körülmények folytán még csak a talaj elvizesedéséről sem lehet szó: a király lova itt bokrosodik meg és- ágaskodik fel; a megbokrosodás lónál hőkölést, toporzékolást; felágaskodást jelent.
5. A lováról leeső király belefullad a vízbe, a patak vizébe, tehát nem mocsárba fullad.
6. Nem tudni, mi történik a király lovával, kiúszik-e, vagy úgyszintén a vízbe fullad? A Sárffy-féle jelentés szerint a király lova is megfullad, hisz ott találják a király döglött lovát. Ámde, hogy a lovasától megszabadult ló a vízbe fulladhasson, ahhoz legalább 2 - 2 1/2 méter mély víznek kell lennie.
Ilyen mély patakvíz a torkolatban kétségkívül belesodorja a király tetemét a Dunába.
7 A víz jelzett mélységét tanúsítja, hogy a király másik kísérője, Aczél István lovastul ugrat a vízbe II. Lajos után.
Ha ugyanis a víz sekély, úgy Aczél István semmiképpen sem érheti el lóhátról a vízbe merült királyt, csak ha leszáll lováról; célszerűbb hát és biztonságosabb, ha ez esetben gyalog ugrik a vízbe a király után.
8. AczéI István lova nem bokrosodik meg, mint a királyé, így hát, mikor ura után ugrat, hogy azt kimentse, semmi ok rá, hogy ő is leforduljon, lezuhanjon lováról, s ő is belefulladjon.
9. Mindez csalhatatlanul jelzi, hogy a víz itt olyan mély, hogy az ember lovastul is elsüllyed benne.
10. Világos hát, hogy ez a víz semmiképpen sem poshadhatott-mocsarasodhatott el a következő hetekben, illetve: ez a környék, a Dunába ömlő mélyvizű patak torkolata semmiképpen sem mocsarasodhatott el.
11. Da Burgio, jelentéséből egy különös hiány is kitetszik: Az elsőszámú kísérő, Czettrich Ulrik cselekvésének hiánya. Czettrich a király halálos veszedelmének perceiben nem ugrat a király után: semmit nem tesz a megmentésére. ráadásul ez a látszat Czettrich szavai nyomán alakul ki, hiszen Da Burgio az ő elbeszélését szövi jelentésébe. Sajnálatos oka lehet erre.
12. Szavai ellenőrizhetetleneknek tűnnek, hisz ő az egyetlen szemtanú. Vajon mi mindebből valós, és mi valótlan? Tisztázható-e még ez egyáltalán? Vizsgálódjunk hát tovább.

Több sajátosság ötlik szemünkbe. A király csatából való kimenekítésének célja: életének megmentése. Az eredmény: a cél fordítottja: II. Lajos. király halála. Másként fogalmazva: a király élete a csatában veszedelemben forog, ezért kimenekítik a csatából, a veszedelemből. A kimentés ára: halál. Vagyis, fordított szemszögből: ha a király nem futamlik el a csatából életben maradhat, így sorsa beteljesedik. A tömegveszedelemben - ahol arat a halál - nem éri baj, menekülése életébe kerül. Más szóval: II. Lajos nem a veszedelmiben, hanem a veszedelem elmúlta után pusztul el. Nem furcsa ez? Nem süt ki ezekből a sajátosságokból valamiféle megkomponáltság, emberi akarat működését sejtető szándékosság?

Tüstént felvetődik az ellenérv: mi értelme lett volna ennek? Egyszerűbb lett volna azt mondani: II. Lajos király a csatában esett el. Ez az eshetőség azonban csak látszólagos: ez esetben meg kellett volna a holtak közt találni a király tetemét, az pedig nem volt a harcmezőn. A királyt meg a csatában orvul megölni, kísérete, apródjai, testőrzői közt lehetetlen lett volna. Maga az ütközet tehát - ha bárki is bármilyen okból a király életére tört - semmiképp sem volt alkalmas a király elrekkentésére. Ha ez bárkinek is érdekében-szándékában állt, úgy el kellett őt távolítania az ütközet kavargó embersokadalmából, ki kellett ragadni őt, s el kellett szigetelni őt környezetétől, hogy titkon végezhessenek vele. Íme, hátborzongatóan ismét visszatért a megkomponáltság, az emberi tudatos szándék működésére utaló cselekmény-irányultság. Mert pontosan ez történt, ha hihetünk Czettrich Ulrik Da Burgio megőrizte beszámolójának: ketten "menekítik" Lajos királyt a mohácsi csatából, mindössze ketten: a magyar Aczél István és a cseh Czettrich Ulrik. Miért hátborzongató ez?

Mert mindinkább erősödik bennünk a felismerés, hogy titkos akarat mozgatja a háttérből a bábokat: S mert az események pergő kockáit követve, mindinkább kibontakozik szemünk előtt az a folyamat, amelyet a kriminalisztika nyelvén az áldozat elszigetelésének, az elszigetelt környezet mesterséges létrehozásának neveznek, s amelynek lényege: valamilyen ürüggyel kicsalni {vad erőszakkal kivinni) a kiszemelt áldozatot szokott környezetéből, aztán - szem- és fültanúk híján -végezni vele. Ketten kísérték a királyt, mindössze ketten. A tragédia lezajlása körüli időpontban, azzal egyidejűleg, vagy éppenséggel azt megelőzően - a kísérők száma egyre apad le: Aczél István, Da Burgio pápai övet barátja - életét veszti. Az elszigetelt környezet teljessé válik. A három lovas közül csak a cseh Czettrich mayád életben: ő tudja egyedül, mi történt; azt mond, amit akar. Tatai Miklós plébános szerint - s ezt Szerémi György megerősíti - II. Lajos titokban megvizsgált holttestén több, háromélű cseh kardtól származó szúrást találtak.

Czettrich azt mondja: a király lova megbokrosodott, s a Duna-ágba zuhant és megfulladt. Aczél István utána ugratott, és ő is vízbe fulladt. Így maradt-hármójuk közül egyedül Czettrich életben. E ló megbokrosodásról szóló mese első pillanatra hihetőnek tetszik: vad csatából menekültek lovaikat hajszolva, így esett meg a baj. Az ám, csakhogy már messze jártak a csatamezőtől. És senki sem üldözte őket: Semmi okuk nem volt rá, hogy eszeveszetten száguldjanak. Ha meg nyugodtan kocogtak mitől bokrosodott meg a király lova? Thurzó Elek kincstárnok azt írja - feltehetően Czettrich szavai nyomán -, hogy a király a csatában sértetlen maradt, lova azonban súlyosan megsebesült.

Lajos király eszerint súlyosan sebesült lovával versenyt nyargal két sértetlen lovú kísérőjével, mi több; meg is előzi őket, s így ugrat - súlyosan sebesült lovával - a Duna-ág árkába, hogy ott halálát lelje. A képtelenségek betetőzéseként láttuk, hogy Aczél István ugyancsak lovastul ugrat a nehéz páncéljában már a víz alá merült király kimentésére. Képzeljük el, ahogy lova körül felkavarodik, felhabzik a víz: miként akarja így a víz alá merült királyt megtalálni, kivált, hogy a jelzések szerint már este van. Tudjuk: Aczél István is - lovastul? - vízbe fulladt, legalábbis Czettrich szerint.

Czettrich pedig, a derék, hűséges Czettrich, az első számú bizalmas ember - miként ez saját beszámolójából is kitetszik - kisujját sem mozdítja a vízbefúlók kimentésére, hanem, mint aki legjobban végezte dolgát, nyargalton-nyargalvást száguld Neszmély felé, hogy ott 1526. augusztus 31-én, tehát nem egészen két nappal a mohácsi csatavesztés után a Budáról Pozsony felé menekülő királynéval találkozzék. Nagy kérdés: honnan tudta az esti Dunaparton magára maradt Czettrich, hogy a Budán hagyott királynét már Neszmélyen találja? Még nagyobb rejtély: a mohácsi katasztrófa augusztus 29-én az esti órákban teljesedett ki, miként juthatott hát rengeteg málhájával és kíséretével Habsburg Mária, az exkirályné már augusztus 31-én a tatai járásban, Komáromtól nem messze fekvő Neszmélybe? Továbbá: miért nem küldi tüstént vissza Czettrichet férje tetemének a Duna-ágból való kiemelésére? Miért várt ezzel közel negyedévet, s miért csak Habsburg Ferdinánd december 1-i királlyá választását közvetlenül megelőző napokban küldi ki Czettrichet? Minderre (és még sok más, nem is érintett kérdésre) itt nem térhetünk ki. De talán ennyivel is érzékeltetni tudtuk a bomlasztó titkos erők Mohács előtti munkáját.

Hogy Czettrich Da Burgio feljegyezte első beszámolója körül távolról sincs minden rendben, azt maga Da Burgio is érzi és éreztetni akarja, mert idézett jelentését a következő meglepő fordulattal fejezi be: "Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott; mint addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt, de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat, mert a csata napja óta már egy hét eltelt; s őfelségéről még mindig nem hallani semmit. Ha életben volna, akkor hírt is kapunk róla." Ha valamicskét is értünk a diplomáciai nyelvhez, úgy arra kell gondolnunk, hogy Da Burgio zárómondatának valódi jelentése: óvatosságra intés és kételyek kifejezése. És hogy a kép teljes legyen - II. Lajos király halálának van még egy korabeli variánsa.

II. Lajos halálának harmadik egykorú változat.

Szerémi György Magyarország romlásáról c. munkájában közli Tatai Miklós káplán Verancsics Antalhoz írott levelét. Ebben a következőképpen számol be II. Lajos király haláláról:

"Lajos királyt.:. békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és esős; két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános szobája meleg volt, s ott Lajos királyt kivetkőztették ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar készítettek neki kis ennivalót, hogy már egyék. Mondta Tomori Pál: Egyék hamar királyi felséged, mert a törökök gyorsan utánunk sietnek. - És Szepesi Györgyhöz szól: Nagyságod menjen szállására, én is hasonlóképpen az enyémre. Ne késlekedjünk, mindjárt lovagolnunk kell Buda felé. - Én kész vagyok - mondja György -, menjen csak tisztelendő uraságod a szállására, én bizony a királyt megvárom. Tomori Pál elsietett szállására szolganépével, lámpásokkal. Azután pedig György mondja Lajos királynak: Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot s a mi atyai jogunkat Lőrinc herceg összes birtokaira, aki lekötötte magát magtalanságra, s így a mi atyánk is viszont neki. - Lajos király mondja: Nem az én akaratom, hanem a mágnásoké és főpapoké. - Megragadta a királyt dühösen hajánál, s mindjárt jobb oldalába-három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal.

Czettrich és a királyi felség más kamarásai megijedtek; s Tomori Pál szállására futottak, s mondták nagy hangon: Gyorsan, gyorsan, nagyságos uram, mert megöli Lajos királyt Szepesi György. - Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, azonnal felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta Szepesi György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont Pál érseket ölték meg. És az éjszaka nagyon sötét volt; házakat gyújtottak fel tűzzel a faluban, s a tűz lángja mellett több mint két óráig tartott a harc mindkét részről. És oly nagy volt a zaj, hogy két mérföldre elhallatszott a levegőben kiáltozásuk. Úgy mondják, hogy a törökök császárának csatájában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halálának óráján. György csapata megmaradt; Tomori Páléból kevesen menekültek el.

Az elébb mondott György hadnagya és népe tanácsot tartott, s a nevezett György. meg Pál főembereket ugyanott a falu templomában egy márványsírba tették. És a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb és fedetlen fejjel, a királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vittél éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél és őt ott hagyták.

És ott feküdt a szegény Lajos király Keresztelő János fővételének napjától Szent Márton hitvalló napjáig: (...) Ezek után kezdett János vajda tudakozódni Lajos királyról, mintha nem tudná (mi esett vele G.K.E.) És ezután az udvari emberek közt terjesztették az udvari emberek, hogy egy halász megtalálta testét egy gödörben elmerülve a Csele tó mellett, Lajos királyt. És elküldött minket, két káplánt érette kocsival, s így találtuk meg őt ugyanazon módon, mint meg van írva róla fent. És testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre. János vajda Budáról készíttetett neki száz arany forintból egy nagyon szép koronát aranyművesekkel s tisztességgel temette el; mint királyt illik, s mint az ő kegyes urát, Szent Márton hitvalló napján, szombaton. És önmagát vasárnap koronáztatta meg a magyarok királyává, akit végül legkevésbé tiszteltek és féltek."

Szerémi György a következőket fűzi Tatai Miklós káplán leveléhez: "Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt." "Ily módon láttam én előbb említett káplántársaimmal a három szúrást testén; arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, s az ujján jegygyűrű volt még tanúságul." Van még Szeréminek egy roppant fontos megjegyzése, amely arra utalni látszik, hogy a királyi udvarban némelyek előre tudták, hogy Lajos királyt megölik a háború során: "a csillagjósok kimesterkedték neki, hogy ne menjen háborúba; mert otthagyják."
Ha nem hiszünk a misztikus megérzésekben, ez a megjegyzés mintha a Lajos király elleni udvari összeesküvésre utalna. Egy újabb megjelent munka szerint: "Levéltári kutatások felfedték, hogy a dunaszekcsői plébános feljegyzése szerint Czettrich Ulrik, a királyné kapitánya ölte meg Lajos királyt, és csak később helyezték el a Csele patak mellé." (Dr. Zakar András Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Svájc 1976.)

Jászai Pál viszont arról tudósított (A magyar nemzet története a mohácsi vész után c. munkájában), hogy a székszói templomban - tehát ugyanott, ahová Tatai Miklós tudósítása szerint Tomori Pált és Szepesi Györgyöt temették- történt ásatás során két holttest maradványaira bukkantak.

Rövid összefoglalás és elemzés

A Szerémi- Tatai- féle változattal háromra emelkedett a II. Lajos halálának körülményeit ecsetelő részletesebb egykorú tudósítások száma. Vajon a három verzió közül melyik az igazi; melyik felel meg a valóságos tényeknek? Talán helyes, ha itt- anélkül, hogy állásfoglalásra törekednénk- a könnyebb áttekintés kedvéért sűrítetten összefoglaljuk a halálával kapcsolatos fontosabb adatokat.

II. Lajos három halála
a/ Lováról lebukva a Duna-ágba (Dunába ömlő patak torkolatába) fullad.
(Czettrich elbeszélése)
b/ Megnevezetlen lapályon elterülő sekély mocsárba fullad. (Sárffy-féle jelentés)
c/ Szepesi György (Zápolya János testvére) öli meg három kardszúrással.
(Tatai Miklós káplán levele)

II. Lajos király két holttestének eltérő adatai

Szerémi-Tatai-féle jelentés	Sárffy-féle  jelentés
Vértől ázott ruháiba és	Teljesen mezítelen
lepedőbe van göngyölve
Testén aranyhímzéses ing,	nincs rajta semmilyen
	ruhadarab,
nyakában kis kereszt,	dísz, ékszer,
aranyláncon, ujján jegygyűrű	ami királyi voltára utalna.
Nincs szaga	teljesen romlatlan, semmilyen
	része nincs feloszlóban,
	vadonatúj hullához hasonló
Jobboldalt három cseh kardtól	Teljesen sértetlen, nincs
	rajta semmiféle
eredő szúrás nyoma	seb, még egy tűszúrásnyi
	sem, csak egészen kicsike az
	ajakán.
Székesfehérvárott temetik el	Székesfehérvárott temetik el
1526 november 5-e, illetve	Habsburg Ferdinánd
	1526. december
Zápolya megkoronázása előtt	1-jei királlyá választása előtt.

  III.
Lajos király halálának három vagy négy színtere
Természetesen Lajos király három halála - ha hihetünk az egykorú beszámolóknak - más-más színhelyeken ment végbe. Tatai Miklós levele szerint, miként láttuk, a királyt Székcső faluban ölték meg, s tetemét utólag szállították a Csele tóhoz, és ott egy üreget ásva elföldelték. E színhely vizsgálatát célszerű okokból itt elhagyjuk és csupán a másik hármat vetjük egybe.

Da Burgio levele	Sárffy féle jelentés
Dunapart, Duna-ág; pataktorkolat	Dunának, Dunába torkolló
	pataknak nyoma sincs
Mély patakmeder árka, s	Nyílt terep, lapály
	mocsárrészlettel,
feltehetően fák, bokrok	távoli sírdombbal.
Mélyvíz, amely két lovast nyel	Sekély legfeljebb fél méter
el lovastul	mélységű latyak (iszap)
	amelyben Czettrich állítólag
	megtalálja a király fegyvereit.

Új, s a többiektől eltérő színhelyet ír le Brodarics is:
"A mocsár is nem egyet nyelt el örvényeiben, sokan azt mondták, a király itt pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt." A színhelyek, miként látható, merőben különböznek, az eltérések szembe szökőek, s aki ezt nem látja, az bizton összetéveszthet egy buja folyóközt vagy őserdőt a sivataggal. Épp ezért megdöbbentő és szinte hihetetlen, hogy a kutatás még ezekre a kiáltó ellentétekre sem figyelt fel.

Mi volt elkerülhetetlen?

Méltóbban aligha közelíthetnénk e szakasz lezárásához, mint egy nemrégen megjelent, hivatalos történész könyvéből vett idézettel. Ezt a háttérbogarászást s a felesleges fürkészkedést kerülve, imponáló tömörséggel foglalja egybe a mohácsi csatáról alkotott értékítéletét: "A mohácsi csata végül is annyi pontos összefüggés, annyi kiszámítható következmény után egy véletlennel lett azzá, ami: II. Lajos király halálával, amely utat nyitott a kettős királyválasztáshoz; és ezzel Magyarország feldarabolásának kezdete lett. Ez a véletlen mégsem rí ki az összefüggések sorából: Magyarország adott helyzetében oly végtelenül sok véletlent burkában üthette fel fejét az elkerülhetetlen, hogy teljesen fölösleges azt fürkésznünk, mi történik, ha élve marad a király."

Mielőtt mélységesen fejet hajtanánk e sommás szaktudósi ítélkezés előtt, kérjük olvasóinkat, nehogy ezt bárki is holmi zagyva szóhabaréknak, agyrontó zűrzavarnak minősítse, vagy pedig a letargiába, mindenbe beletörődésre nevelés, s a gondolkodástól való elriasztás példájának tekintse, mert ez - Anonymussal szólva - "nagyon is szép és elég illetlen dolog volna", hiszen nem erről van szó; ez a szöveg a maga nemében - nem habozunk kimondani - valóságos remeklés, hiszen olyan csapdákat állit a gondolatnak, hogy a legagyafúrtabb rébuszgyártó is megirigyelné. Egyetlen mondat, sőt mondatrész csapdájába zárja például a determinizmust a totális indeterminizmussal: az okszerű összefüggések kiszámítható következményeit a véletlen teljesíti ki, méghozzá oly módon, hogy "ez a véletlen mégsem rí ki az összefüggések sorából"; következésképp ez a véletlen is az összefüggések, a pontosan kiszámítható következmények közé tartozik. Továbbá az elkerülhetetlen alakjában megjelenő determinizmus - az oksági összefüggések lánca - csupán a "végtelenül sok véletlen" burkából ütheti fel tétova (s kissé tán bizonyára nehézkes) fejét.

Vagyis a determinizmus az indeterminizmus csapdájából pislog, a logika meg az ellentmondások csapdájából. Még rosszabbul jár azonban a középkori Magyarország. Senki se gondolja, hogy tragikus sorsát, feldarabolását, három felé szaggatását holmi nagyhatalmi imperialista törekvések - így pl. a török világhatalom expanziója, illetve a Habsburgok évszázados aspirációja Magyarország valamilyen módon való megkaparintására - és titkos összeesküvések okozták. Nem, nem csupán a véletlen, a véletlenek véletlenjének véletlenjétől függő véletlenek véletlenjének a véletlenje, az elkerülhetetlen burkába ágyazódva; a szerző azt akarja éreztetni velünk, hogy Magyarországnak ennyi is elég, sorsa a hajszál hajszálán függ, illetve végzete szükségszerű már ekkor is. Miért szükségszerű? Erre nem kapunk választ.

A sok felesleges fürkészkedés pedig minek? Tegyük hozzá: II. Lajos király halála valóban elkerülhetetlen volt. E veszélyből menekedőnek halálba vivő menekülése tagadhatatlanul bizonyos előre elrendezettségre utal, s így aztán nem volt számára kiút, nem volt számára menekvés.

A romlás lépcsőfokai

Az összeesküvésre utaló egykorú jel elég akad. Idéztük Szerémi megjegyzését az udvari csillagászokról, akik kereken megmondták: Lajos király nem jön haza a törökökkel vívott háborúból. (Honnan tudták?) De se szeri se száma az erre utaló, egykorú adalékoknak. A Mátyás halála után gyönge vezetők és rossz tanácsadók kezére jutott Magyarország a világhatalmi harcban vesztett.

Ki hiheti, s miféle történetszemlélet hitetheti el ezt?  Kőszikla nem törhet szét hangyalábkarcolástól, birodalom sem rejtőző szalmaszáltól: hatalmas romboló erők munkálkodása kell ahhoz, hogy bekövetkezzék az erózió, s annak nyomán a világ sorsára kiható, népeket saraboló-forgató omlás.
Mindenekelőtt a nemzettudatot, az önvédelem összetartó pántjait kell fellazítani a közösségtagadó önzés, nemtörődömség és erkölcstelenség szellemével; e hajszálrepedésekben aztán megfészkelhet az ártó szándék, a nem mindenkor látható árulás: a romlás titkos erői.
Véletlen? Véletlen irányítaná a történelmet? Bármit mondjanak is a véletlen igehirdetői, a véletlen szerepe alárendelt; véletlen jellegű. Lehetetlen nem látnunk itt a hatalmas, titkos erők viaskodását a kulisszák mögött, az eseményfelszínen mozgó emberalakok, egyedek és tömegek hátterében. S ezeknek az erőknek érdekében áll a végbement események, történeti tragédiák valóságos okainak és hátterének eltakarása, a bűnök eltitkolása, s ez valójában nem más, mint a végrehajtott bűncselekmény szellemi síkon való megismétlése, a bűntett fedőrétege:

Az eset zárókövéül hadd álljon itt egy Táncsics-idézet:
"A Báthory-párt által azon hír terjesztetett el, hogy Szapolyai, ki a rászállt Ujlaky-féle örökség által szerfölött gazdaggá lett, a még mindig gyermektelen királyt jó módjával elrekeszteni, s ha nem is helyette királlyá, de legalább az ország kormányzójává lenni szándékozik; mennyiben volt ennek alapja bizonyossággal nem tudni. Ellenben tehát Báthory párt titkos egyesületet szőtt, amelynek célja vala Szapolyait megölni, célról magát a királyt is Thúrzó Elek Visegrádon értesítette, sőt a királyné rábeszélésénél fogva az ingatag ifjú király ebbe bele is egyezett, s e célból mintegy 200-an alá is írták magukat a terv megvalósítására, de bármennyire titkolták is ez összeesküvést, kitudódott, s Burgio a királyt figyelmezteté, hogy hozzá nem illő, ha eképpen akarná hatalmát növelni. Így álltak a dolgok, midőn Szulejmán az országot mindinkább fenyegetvén; már a Száván át bejőni készült."

SZAPOLYAI JÁNOS HALÁLSZERZŐDÉSE

A végzetes 1526-os évi mohácsi csatavesztés mögött rejlő Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés ismét előhozza az ellenkirályok mély meghasonlást, válsághelyzetet tükröző jelenségét. Egy hónapon belül két király lép a trónra. 1526. november 11-én Szapolyai János (1526-1540), 1526. december 1- én pedig Habsburg (I.) Ferdinánd (1526-1564). Ettől az időponttól pár éven át e két ellenkirály eltérő sebességű életórája -jelzi a magyar történelem  ritmusát.

Az egyik, a gyorsabb pergésű, a Szapolyai Jánosé egy hosszú, fényben és árnyban változó korszak végét jelezte, a másik, a lassú ritmusú, a Habsburg Ferdinándé egy új, hosszú, csaknem négyszáz éves romlás- és gyászteli korszak kezdetét, a magyarság ellen titkos háborút folytató álarcos hóhérkirályok korszakát. Szapolyai uralkodott összesen tizennégy évig, miként ez táblázatainkból is kitűnt, Habsburg Ferdinánd pedig harmincnyolc évig.

Habsburg Ferdinánd trónralépte - és ezzel az idegen, mindvégig magyargyűlölő Habsburg-dinasztia hatalomra kerülése - a magyar történelem végzetes fordulatát jelzi. Vége szakad az eddigi, titkos történelmi szívrohamokat jelző, gyors felpörgésekkel váltakozó király-ritmus is, s egyszeriben lassúvá, nyugalmassá, mondhatnánk egészségessé válik: A hosszú életű és hosszú uralkodású királyok roppant, négy évszázados korszaka következik. Csakhogy ez a ritmuslassulás nem válik a magyar nép javára. Míg eddig romlás és épülés fent és lent többé-kevésbé együtt tartott, ettől az időponttól minél inkább hosszabbodik az uralkodók élete, annál inkább rövidül és fogy a magyar népé.

Szapolyai halálának drámájáról Szerémi György a következőket írja a Magyarország romlásáról c. művében: "Jöttek Ferdinánd királytól követek János királyhoz Erdélybe, s Perényi Péter elküldette az olasz fizikust Ferdinánd követeivel (...)" (Hadd emlékeztessünk itt; mint érdekes egybeesésre, hogy közvetlenül halála előtt Mátyás királyhoz is ugyanígy érkeztek német és olasz követek.)

"Már a király napról-napra kezdett felkelni ágyából, s a palotában időzött, amikor megjelent az olasz orvos Perényi Péter levelével (...)"
"Hogy a követek a királynál megjelentek, ez gyorsan adatta elő küldetésüket gyengélkedése miatt; hogy ott ne kutassanak (...)"
"Végül a király elfogadta az italt gyomra tisztítására. Hogy megízlelte, mindjárt földre esett; s a szegény király mondja: Fogjatok meg és tartsatok, mert ez az én utolsó ételem és italom: - A követek már megkapták János királytól a választ, s az olasz orvos is visszatért a követekkel Németországba. Azután a király haláltusában volt. Kassai János volt a kamarása Boza Bence után. Ő csoda dolgokat látott és hallott a királyi felség szájából, borzasztó látomásokat, igen rút káromkodásokat. És, hogy nem egyhamar kaptak észbe az udvaroncok; gyónás nélkül múlt ki a világból." Fentiekhez a kötet egyik szerkesztője a következő megjegyzést fűzi: "Szapolyai János halálának ez a leírása egyáltalán nem felel meg a számos szemtanúi leírásnak."

Tegyük fel: Szerémi tudósítása nem hiteles. Egyáltalán hajlunk arra, hogy szemtanúi leírások bizonyság-értékét kétségbe vonjuk. Ha ugyanis titkos mérgezésül van szó, akkor a vélekedéseket jószerint az döntheti el; hogy az illető a jámborság, a jóhiszemű könnyenhívés, illetve gyanakvás milyen fokán áll. Ha nem azonnal ható a méreg, mint az utolsó Árpád, Harmadik Endre esetében, úgy a nem szakértő szemlélődők jobbára betegség okozta fájdalmaknak veszik a mérgezési tüneteket, kivált az arzén és más hasonló szerek esetében. Gondolnunk kell Mátyás királyra, aki az Olaszországból hozatott fügét lenyelve - valamint a Beatrix "gyógyitalától" három napon át úgy üvöltözött - anélkül, hogy értelmes szót ki bírt volna adni -, akár az oroszlán, s némelyek mégis úgy vélték, hogy a csúz gyötri vagy szélütés érte. Külön hír, ok, nyom nélkül a titkos mérgezést ki gyanítaná?

Elképzelhető hát, hogy a szemtanúi leírások a bizonyítás szempontjából érdektelenek. Talán helyesebb, ha a történelmi körülményeket; az esemény-összefüggéseket fogjuk vallatóra, s beérjük azzal, annyival, amennyit ezek mondanak. Vajon ne hederítsünk az efféle (egyébként történeti tényekre támaszkodó) híradásokra sem, miszerint Habsburg Ferdinánd - "felbérli Haberdenatz Jánost a törvényes magyar király (Szapolyai) meggyilkolására"? Véletlen, hogy az orgyilkos rajtaveszt és "zsákba varrva a Gellértről a Dunába kerül"? Hisz ez legfeljebb azt érzékelteti, hogy Szapolyai - Ferdinánd útjában volt s mindenáron szabadulni igyekezett tőle. Ragaszkodjunk a tényekhez; illetve tényösszefüggésekhez.
De miről vallanak a tények?

Szapolyai és Ferdinánd 1538-ban, a váradi egyezményben titokban egyezséget kötött egymással. Az egyezmény szerint amennyiben Szapolyai fiú utód nélkül halna el, úgy trónját, országát Habsburg Ferdinánd örökli. Láttuk: pontosan ugyanilyen egyezményt kötött Második Ulászló is -röviddel halála előtt.
Tévedés és túlzás kockázata nélkül halálszerződésnek nevezhetjük ezt a -szerződést, mert aligha kell túlságos elmeél ahhoz, hogy az effajta szerződés érdekeltté teszi a másik felet abban, hogy szerződő társa magtalanul halálozzon el, még pedig ennek biztosítására lehetőleg mielőbb. II. Ulászló csak pár hónappal élte túl ezt a szerződést. Emlékeztetőül idézzük fel a mondottakat:

"Meghalt - mintegy megrendelésre. Lám milyen érdekesen szövik a párkák a királyok életének fonadékát: fölöslegessé tette magát az egyezménnyel és micsoda vaskövetkezetesség! - már vége is lett: "Szapolyai nem tartotta - tarthatta - magát az egyezményhez; és 1540. július 7-én fia született. 1540. július 7-én. Sajnos, Szapolyai nem siethetett fia látására.
Tizenegy nappal születése után,1540. július 18-án Szapolyai már halott volt. Véletlen volt? Fatális véletlen? Miért is ne lehetett volna az? - a véletlen hajszálpontosan kimért; bravúros cselfogása. -A VÉLETLEN, amely minden nemtudomnak, bűnnek pompás ködtakarója. Nem a Habsburgokkal kötött halál szerződés vitte a sírba, nem a felbérelt gyilkosok, hanem a véletlen. A VÉLETLEN HÍMES PALÁSTJA, AMIT MINDIG ELŐSZERETETTEL ÖLT FEL A BŰN, A MEGTÉVESZTÉS ÉS A TITOK:

AZ UTOLSÓ HABSBURG-KIRÁLY TITOKZATOS HALÁLA

Mellőztük, mint vizsgálódásunk szemszögéből számunkra érdektelent, a Habsburg királyok halálának oknyomozását. Nem állhatjuk meg azonban, hogy - hacsak pár szóban is - ki ne térjünk az utolsó Habsburg-király, IV. Károly (1916-1918) halálára. Tragikus világ, tragikus ország tragikus királya IV. Károly. Világpusztulásban, az első világöldöklés kellős közepén, 1916-bon kerül huszonkilenc éves ifjú emberként a magyar trónra és hat év múltán Negyedik Károly már halott. Két évvel trónra lépése után elűzték trónjáról. Újabb négy év után kiterítették: Négy évvel a rettentő világkavarodás után, amelynek népgyilkos örvényei, világpusztító forgószelei még napjainkra sem ültek el.

Harmincöt éves trónja fosztott királyként miért kell elpusztulnia? Mérhetetlenül sokat ártottak a Habsburgok a magyaroknak: végpusztulás felé taszították "magyar királyokként" Magyarországot és a magyar királyságot.

Nem akarunk illúziókat kelteni, de ez az utolsó Habsburg-király talán jóvátett volna valamit, mégpedig nem megigazulása, netántán magyarszeretete, belső szándéka, akarata folytán, de mert mást nem tehetett volna: az irtózatos bukás kényszeríti rá ezt, mert a régi bűn utak mind a pokolba szakadtak.

S hogy az nem szépítő hazugság - a területrablók dühe tanúsítja. Renitens király volt ez a Negyedik Károly. Nem nyugodott bele magyar trónja elvesztésébe. Kétszer is visszatért, szomorú bohózatba illő nevetséges csapattal, hogy visszaszerezze trónját és koronáját - egy egész félre- siklott, elvadult világ ellenében. Kétszer is sikertelen puccskísérletet hajtott végre ez a Negyedik Károly. Kétszer is visszaűzték. Próbálkozásának hírére fölbolydultak a világpusztulás haszonlesői és haszonélvezői. Tiltakozott a bűnösök szövetsége. A kisantant háborúval fenyegetőzött, jóllehet fennen hirdeti minden világelv, világfórum: minden népnek, országnak elemi joga, hol milyen államformában kíván élni.
Sok gondot okozott Negyedik Károly a bűnösöknek, a trianoni világbűntény részeseinek és felelőseinek.

Negyedik Károly a két puccskísérletével, ha mást nem, azt bebizonyította, hogy szófogadatlan, renitens király ő. Renitens király volt. Milyen érdekes: Ferenc József a hosszú "boldog békeidőben" hatvannyolc kerek esztendeig uralkodott és 86 esztendőt élt meg. Negyedik Károly aki a véres nagy világszakadék közepén lépett az agg király örökébe, két évet is alig ért meg a trónon, s mihelyt befejeződött a nyíltszíni világháború, hogy átadja helyét a még pusztítóbb békeálcának; 1918-ban Negyedik Károly királyságát is elhordták a szelek. Ki mert volna lázadni a csalásra, hamisításra; megvesztegetésre épült szörnyű diktátumok ellen?

Negyedik Károly vissza akart állítani valamit: csak a trónját akarta. Elfogták, őrizetbe vették; s a győztes Antant Madeira szigetére internálta.
Itt rövidesen - 1922. április 1-én - harmincöt éves korában elhunyt az akadékoskodó király. Hogyan s mint? Kivizsgálásra vár. Bizonyos körök halálnak hírére megkönnyebbültek. Noha tudni kellene: a világ sorsa nem egy emberen forog, a bűn hatalma véges, s a világfolyamatok mélyáramai előbb vagy utóbb maguknak utat törnek.