2012. május 11., péntek

Képíró Sándor pere


Képíró Sándor pere



"Nem törvényes a Képíró Sándor ellen benyújtott vád"
Dr. Zétényi Zsolt jogász, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat elnökségi tagja, volt országgyűlési képviselő, a háborús bűncselekmények elkövetésével megvádolt dr. Képíró Sándor ügyvédje szerint védence ellen politikai indíttatású per zajlik, nem egészen törvényes, nem kellőképpen megalapozott vád alapján. A Kuruc.info interjúja.

A neves jogász elmondja, hogy a Képíró Sándor elleni hírverésből bizonyos magyarországi és szerbiai zsidó körök is jócskán kiveszik a részüket.

- Ön szerint miért lett olyan fontos a Jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központnak, és a vele egy húron pendülőknek Képíró Sándor bíróság elé állítása hatvanhat esztendővel a második világháború befejezése után?

- Szerintem ez egy eltorzított politikai indítékú per, s egyben jogvédelemnek nem igen nevezhető tevékenység következménye.

- A bíróság nem végzett jogvédelmi tevékenységet?

- Efrájim Zuroff, a Jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ vezetője kezdeményezte az egészet, s az pedig külön történet, hogy e mögött milyen tőkés és egyéb erők állnak. Azzal kezdődött, hogy Képíró Sándort 2006-ban a lakóháza előtt, az utcán tévékamerával fölszerelkezve kérdőre vonták, s a képeket világszerte bemutatták. A törekvésnek van valami hamis aurája, aminek a magyarországi hatóságok talán nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amekkora valójában. Személyesen ismertem a néhány esztendővel ezelőtt elhunyt Simon Wiesenthalt, a róla elnevezett, úgynevezett nácivadász központ létrehozóját, aki mindig azt mondta, hogy nincs különbség a zsidóság ellen elkövetett, tehát a hitlerista bűntettek és a kommunisták bűncselekményei között. Az utódja, Efrájim Zuroff viszont kizárólag a zsidó kiválasztottságra helyezi a hangsúlyt, a zsidóellenes bűnök egyediségét hangsúlyozza, s ennek jegyében folyamatos nyomásgyakorlás érvényesül. Vitathatatlan, hogy megtette a magáét Képíró Sándor ügyének fényképekkel, videókkal is illusztrált állandó taglalása, traktálása a világhálón és a sajtóértekezleteken, miközben a hírverésbe a magyarországi és a szerbiai zsidóság bizonyos köreit is belevonták. A tevékenység még akkor is hatásos volt, ha ezt egyesek tagadják.

- Elég sokáig morfondíroztak azon, hogy bíróság elé állítsák-e Képíró Sándort. Miért vártak ilyen sokáig?

- Már 2006-ban megvoltak azok a bizonyítékok, amelyeket most itt a bíróság előtt taglalnak. Persze közben is folytattak nyomozást az ügyben, ám semmi kézzelfogható bizonyítékot nem találtak. Hogy mégis csak öt évvel később került ide az ügy, ez a fair eljárás elvének, pontosabban az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6-ik cikkelyének megsértése. Az említett egyezmény egyebek között azt is előírja, hogy ésszerű időn belül kell dönteni valakinek a felelősségéről. Arról nem is beszélve, hogy törvényes vád alapján kellene eljárni, magyarán, a vádnak kellene bírnia bizonyos megalapozottsággal.

- Miért nem törvényes ez a vád?

- Itt ezt nem kívánom taglalni.

- De védőként alkalmazza majd az erre vonatkozó érveit?

- Már hivatkoztunk arra, hogy a törvényes vádban pontosan le kell írni, hogy mi az a magatartás, amellyel a vádlottat vádolják.

- Nincs leírva?

- Ami itt le van írva, az alkalmatlan a törvényes vádra. Ha valaki, aki történetesen nem Képíró Sándor, hanem a járőr, karhatalmi kötelezettség folytán egy személyt, vagy többet letartóztat, őrizetbe vesz, akkor a járőrparancsnoknak kellene itt ülnie a vádlottak padján. Ám nem ő ül itt, hanem Képíró Sándor, aki nem lehet felelős bizonyos személy, vagy személyek haláláért. Honnan veszi az ügyészség azt, hogy aki Újvidéken bekerült a leventeotthon épületébe, az onnan egyenesen a Duna-parton kötött ki? Nem kellett ahhoz leventeotthoni igazolás, hogy valakit kivégezzenek. A leventeotthon arra szolgált, hogy beazonosítsák az embereket. Teljesen homályos a bizonyos halálok közötti okozati összefüggés, s az is, hogy a halálok milyen körülmények között következtek be. Rejtély továbbá az is, hogy milyen okozati összefüggés van Képíró Sándor magatartása és bármilyen haláleset között. Képíró Sándor tizenkét csendőrjárőrt ellenőrzött, s a tizenkét járőr létszáma ötösével számolva körülbelül hatvan ember. A tizenkét járőr egy időben tizenkét helyen tartózkodott. Vajon az ellenőrzésre kötelezett parancsnoknak, Képírónak, egyszerre tizenkét helyen kellett volna tartózkodnia? A konkrét csendőri intézkedések idején azonban egyik helyen sem volt jelen.

- A vád képviselői tudják bizonyítani, hogy mégis jelen volt?

- Dehogy tudják. Nem is kívánják bizonyítani. Mást mondok: Miért lenne felelős Képíró például azért, mert egy lakáson agyonlőttek egy zsidó házaspárt, akik szembeszálltak a csendőrrel, megfogták a fegyverét?

- Az idén februárban olvastuk a hírt, hogy Efrájim Zuroff elégedetlen a magyar hatóságokkal, amiért még mindig nem állították bíróság elé Képíró Sándort, s íme erre május elején már sor került.

- Elképzelhető, hogy van valamilyen összefüggés, de én nem tudok róla. A magyar kormányzatot egyébként folyamatosan bűnpártolással vádolják, miközben szó nem esik a 40 ezer délvidéki magyar gyilkosairól, pedig az egy masszív népirtás volt. Visszatérve Képíró Sándor ügyéhez, minden vádnak az egyéni felelősségen kell alapulnia. Ha valakit megvádolnak, azt is meg kell mondani, hogy ő mit követett el. Csakhogy a mi esetünkben egyáltalán nincs rögzítve, hogy Képíró Sándor magatartásában milyen okozati lánc vezetett bárkinek a halálához.

- Mit keres a magyar bíróságon egy olyan országnak, történetesen Szerbiának a hivatalos képviselője, amely ország még mindig nem adott számot a délvidéki magyar- és németirtásról?

- Joga van eljönni a budapesti bíróságra, de ez bizony az arcátlanság kategóriájába tartozik. A felháborító azonban az, hogy a magyar kormány támogatja Szerbia EU-csatlakozását, miközben föl sem veti a 40 ezer kiirtott délvidéki magyar ügyét, az ő haláluk semmit nem jelent a budapesti kormány számára.
Hering József2011 május 7.

=====================================================================================

Falvai Zsolt ügyész vádbeszéde

Picture
A dr. Képíró Sándor elleni büntetőper szerdai tárgyalásán Falvai Zsolt ügyész fegyházbüntetés kiszabását kérte a vádlottra, mert álláspontja szerint a volt csendőr százados „közel negyven” ember törvénytelen kivégzéséért felelős. Az ügyész enyhítő körülményként kérte mérlegelni a vádlott életkorát, valamint az „idő múlását”.

A tárgyalás kezdetén a bírói tanács elnökének kérdésére a vádlott elmondta, jól van, de fáradtnak érzi magát. „Mitől fáradt el?” – tette fel a kérdést Varga Béla bíró. Tudósító kissé meghökkent a kérdésen, mert egy évek óta vegzálás alatt álló, jelenleg 98. életévét taposó embernek talán joga van ahhoz, hogy mélységesen fáradtnak érezze magát. Pláne akkor, amikor tudja, hogy a koncepciós vád szülőatyját kell majd hallgatnia közel két órán keresztül.

Mielőtt Falvai Zsolt ügyész belevágott volna a perbeszédébe, Varga Béla bíró a bizonyítási eljárás záróakkordjaként - dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr indítványának eleget téve – felolvasta a Törvénytelen szocializmus című kiadvány néhány oldalát. Még 1989 februárjában, az utolsó kommunista kormány idején született meg a döntés, hogy egy bizottság tárja föl azokat a törvénysértéseket, jogtiprásokat, amelyek az „ötvenes éveket” jellemezték. A munkát két „stáb” végezte: egy jogász és egy történész albizottság. A tényfeltáró bizottság jelentése egy év alatt elkészült, de csak 1991-ben jelent meg – előbb az Új Magyarország című lapban, majd könyv alakban is.

Dr. Zétényi Zsolt azt kérte, hogy a bíróság ismertesse a könyv végén található – Kónyáné Kutrucz Katalin által jegyzett - Összefoglaló jelentés néhány oldalát. Az előző tárgyalási napról szóló tudósítás végén az említett jelentés néhány elemét már ismertettük, most újabb részleteket tárunk a kedves Olvasó elé.

A jelentés „Nyomozás (ÁVH)” című alfejezetében arról olvasunk, hogyan nem érvényesültek a büntetőeljárás szabályai a sztálinista diktatúrában. Íme néhány fontos részlet a közel öt oldalas szövegből:

"A hosszabb ideig tartó nyomozásoknál az eljárás folyamán – különböző időpontokban – többször hoztak előállítást, őrizetbe vételt, ill. előzetes letartóztatást elrendelő határozatot. (Különösen jellemző volt ez 1953-ra.) E határozatok gyártásában az Államvédelmi Hatóság és az ügyészség egyaránt jeleskedett."

"Részben az előzővel összefüggésben gyakran megállapíthatatlan, hogy a terhelt mikor került a hatóság őrizetébe. Néhány olyan esetben, ahol fennmaradt az ún. Vizsgálati Napló, kimutatható, hogy a gyanúsítottat már napokon keresztül kihallgatták az első őrizetbevételi határozat megszületése előtt. /…/"

"Az általam vizsgált egyetlen egy ügyben sem volt mód a nyomozati eljárásban védő részvételére. (Jellemző, hogy 1952-ben egy büntetőügyekről is író sajtótudósító ellen folytatott nyomozás során azt írja jelentésében a fogdaügynök, hogy a tudósító a büntetőügyekről szóló értesüléseit biztosan nem védőügyvédtől szerezte, mert akkor nem hinné azt, hogy a terhelt a nyomozás során ügyvédjével is tud beszélni, akkor tudná, hogy ez nem lehetséges.) /…/"

"Az általam vizsgált egyetlen egy ügyben sem érvényesült az ártatlanság vélelme. Soha nem vizsgálták a gyanúsított javára szóló körülményeket, sőt a megsemmisítési jegyzőkönyvek tanúsága szerint (nem működött tökéletesen a gépezet, ezért néhány megsemmisítésre ítélt irat mégis megmaradt) a terhelt javára szóló bizonyítékokat megsemmisítették. Általánosnak a bűnösség vélelme mondható, annak ellenére, hogy a hatályos törvények szerint a hatóságok a mentő körülményeket is kötelesek voltak az eljárás minden szakában figyelembe venni és kideríteni. /…/"

"A kihallgatásokról általában nem vettek fel jegyzőkönyvet, hanem ún. feljegyzést készítettek. Kihallgatási jegyzőkönyv csak a nyomozás befejezésekor készült, és a bíróság csak ezeket a jegyzőkönyveket kapta meg, nem pedig az egész nyomozati anyagot. (Ez látszik az ún. iratkísérő-jegyzékekből és a bírósági anyagokból is.) /…/"

"Általánosnak mondható a kényszervallatás. Szinte minden anyagban vannak erre utaló jelek. /…/ Nagyon gyakran építettek be a terhelt mellé ún. fogdaügynököt. A fogdaügynök nem egyszerű ’spicli’. A szokásos besúgó tevékenységen túl kikutatja a terhelt gyengéit, tanácsot ad a nyomozóknak arra vonatkozóan, hogy mivel fenyíthető, fenyegethető, illetve zsarolható a leghatásosabban a terhelt. /…/ A kihallgatási taktika (ha ugyan lehet kihallgatásnak nevezni ezt a poklot) nem kis részben a fogdaügynöki jelentésekre épül. Így részben ahhoz igazodik a kihallgatások durvasága, az esetleges kedvezmények, pl. enyhébb hangnem és a fenyítések, pl. sötétzárka. (A sötétzárka nem az őrizetes rendbontó magatartásának következménye, hanem annak, ha az őrizetes nem tesz a kihallgató kívánalmai szerinti vallomást.)"

"Nem csak a terhelt, hanem az elítélt is az ÁVH rendelkezése alatt állt. Az orvosi vélemény szerint már csak néhány hónapot élő, súlyos rákbetegségben szenvedő terheltet azzal adták át a bíróságnak, hogy még a halála előtt elítélendő, és az ítélet utáni további vizsgálat céljából vissza kell hozni az ÁVH fogdájába. Ez „természetesen” így is lett. Az elítélt két, emberfejnyi daganattal a testében az ítélet utáni kihallgatások során meghalt."

A fenti sorokból világosan kiderül, hogy a sztálinista diktatúrában a nyomozás során a büntetőeljárás legalapvetőbb szabályai sem érvényesültek. Különösen figyelemre méltó az, amit a kihallgatási jegyzőkönyvek készítéséről ír az összefoglaló jelentés szövegezője. Jegyezzük meg jól ezt a fejtegetést, mert az ügyészi perbeszédben ezzel kapcsolatban sajátos érvvel fogunk majd találkozni.

Az összefoglaló jelentésből még egy passzust érdemes idézni (igaz, előző tudósításunk végén ezt már megtettük, de nem árt az ismétlés):

„Minden olyan büntetőeljárás, amelyben az Államvédelmi Hatóság folytatta le a nyomozást – az ügy tárgyától függetlenül – a büntetőeljárás megcsúfolása, minden szakaszában törvénytelen. (Valószínűleg ugyanez a helyzet a Katonapolitikai Osztály által nyomozott ügyekben is, de ezt a kisszámú vizsgált ügyre tekintettel nem tudom megalapozottan állítani.)”

Jegyezzük meg ezt az idézetet is, később majd látni fogjuk, mennyire megragadták ezek a szavak Falvai Zsolt ügyész képzeletét.

A Törvénytelen szocializmus című kötet néhány oldalának ismertetésével befejeződött a bizonyítási eljárás dr. Képíró Sándor büntetőperében. Sem a védő, sem az ügyész nem kérte az elmeszakértői vizsgálat ismertetését, s hasonlóképpen nem került sor a szakértői vélemények felolvasására sem. Varga Béla bíró ezután közölte, hogy a költségjegyzék szerint a nyomozati és a bírósági eljárás költsége 4.397.908 forintra rúg, s ez az összeg valószínűleg már nem emelkedik.

Ezután kapott szót Falvai Zsolt ügyész, aki perbeszédét azzal a kijelentéssel kezdte, hogy véleménye szerint jogtörténelmet írunk (így, többes szám első személyben fogalmazott a jeles férfiú). Folytatni azonban nem tudta mondókáját, mert a bíró váratlanul néhány perc technikai szünetet rendelt el. A jegyzőkönyvvezető hölgynek támadt problémája az előtte heverő magnóval, de tudósító számára homályban maradt, hogy pontosan milyen technikai akadályt kellett elhárítani.

Néhány perc múltán tehát újra belevágott beszédébe az ügyész, s szavaiból kiderült: azért írunk valamennyien jogtörténelmet, mert valószínűleg még egy olyan perre nem kerül sor hazánkban, amelyben a második világháború alatt elkövetett háborús bűntett lenne a vád tárgya. (Tudósító e szavak hallatán merőn nézte a zuroffi vadászhorda hazai fegyverhordozójaként ismert Rosta Márton ügyvédet, akinek azonban az arcizma sem rezdült. Jeruzsálemi gazdája nemcsak Képíró Sándorra vadászott az elmúlt években, hanem az Ausztráliában élő Zentai Károlyra is, akinek kiadatását Magyarország évekkel ezelőtt már kezdeményezte – egyelőre eredmény nélkül. A rágalmazásban igencsak jártas zuroffi horda megalapozatlan vádaskodásai és az évek óta húzódó kiadatási procedúra következtében idén májusban Zentai agyvérzést kapott, beszédkészségét elvesztette.)

Falvai ügyész a jogtörténelem-írás ünnepélyes bejelentése után a tárgyra tért. Bevallotta, elgondolkodott azon, „milyen mélységben” kellene feltárnia beszédében az 1942 januárjában történt eseményeket, hiszen aki végigülte a tárgyalási napokat, az már kellően tájékozott. Falvai szerint két alapvető fontosságú kérdést kell feltenni: 1./ a vádirathoz csatolt két okirati bizonyíték (a VKF bíróságának 1944-es ítélete, valamint Nagy János honvéd főhadnagy 1948-as vallomása) fölhasználható-e bizonyítékként; 2./ vannak-e még olyan bizonyítékok, amelyek a vádlott egyéni bűnösségét alapozzák meg.

Falvai Zsolt elmondta: a kollektív bűnösség elvét nem ismeri a magyar jog, de szerinte a rendelkezésre álló bizonyítékok kellően bizonyítják Képíró Sándor személyes felelősségét és bűnösségét. Az ügyész azt is megjegyezte, hogy eleddig nem volt példa arra, hogy háborús bűntettel vádolt személy elismerte volna bűnösségét. Hogy ezzel a megjegyzéssel mi volt a célja Falvainak, azt tudósító nem igazán értette, de azt rögtön rögzítette jegyzetfüzetében, hogy az elhangzott kijelentés tanúsága szerint az ügyész nem ismeri a saját vádiratát. A vádiratban ugyanis éppen arra a Nagy János főhadnagyra (1942-ben még csak zászlós) hivatkozik a vád kiagyalója, akit háborús bűncselekményért ítéltek el 1948-ban, ráadásul a terhére rótt cselekményeket be is ismerte (az már más kérdés, mennyire volt önkéntes ez a vallomás).

Az ügyész kétségbe vonta dr. Szakály Sándor történész professzor szakértői véleményét, aki azt állította: Újvidéken szabályos razziára került sor 1942 januárjában, de az egyéni túlkapások vérengzést eredményeztek. Falvai ennek ellenkezőjét igyekezett bizonyítani, ezért részletesen taglalta, melyik napon milyen parancs, utasítás hangzott el a tiszteknek tartott eligazításokon. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a professzor nevét Falvai ügyész következetesen „Szakáli”-nak ejtette, szerintünk viszont a történész nevének végén „jé” hangot kellett volna kipréselnie magából a perbeszélőnek.)

Falvai Zsolt - szó szerint felolvasva a vádirat vonatkozó részét - precízen sorolta a dátumokat: mikor rendelte el a razziát a vezérkar főnöke, miként intézkedett ennek nyomán Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, majd milyen karhatalmi parancsot adott ki Grassy József ezredes. Falvai néhány érdekes megjegyzéssel is fűszerezte előadását. Grassy parancsából például azt idézte, hogy a szerb püspöki palota elé külön őrséget kellett állítani. Az ügyész föltette a kérdést: miért? Rögtön meg is adta a választ: azért, mert a razzia szervezői attól tartottak, hogy a püspöki palotát is megtámadják a razziában részt vevő csendőrök, rendőrök és katonák. Klasszikus talmudista okfejtés.

Falvai szerint dr. Képíró Sándor tisztában volt a Feketehalmy-Czeydner által kiadott rendelet és a Grassy József által kiadott parancs tartalmával. Az ügyész ismertette a járőrök összetételét, számát, feladatát, valamint azt, hogy hány járőrből álló csoportnak volt a parancsnoka dr. Képíró Sándor. Falvai szerint Képíróék közvetlen elöljárója, Gaál Lajos csendőr alezredes már az 1942. január 20-án lezajlott eligazításon arról beszélt, hogy nem szabályos razzia, hanem tisztogatás lesz, s a jogtalan fegyverhasználat is megengedett. Két nappal később Grassy József közölte, felettesei elégedetlenek az eredménnyel, s azt mondta, a razzia célja, hogy „a szemét és a piszok ússzon el”. Nem folytatom Falvai szavainak az ismertetését, aki lényegében a vádirat szövegét olvasta fel perbeszédének ebben a részében. (a Nemzeti Jogvédő Alapítvány honlapján elolvasható a vádirat teljes szövege)

Falvai ügyész a fentiek után azt fejtegette, hogy Újvidéken listát készítettek a megbízhatatlan személyekről: ekkor ugyanis a cél egyértelműen az „izraelita vallású” és a szerb nemzetiségű polgárok összeszedése volt (amennyiben nem volt megfelelő papírjuk, és nem tudtak jól magyarul). Falvai szerint parancs rögzítette azt is, hogy ezeket a személyeket nem a Levente Otthonba, hanem azonnal a kivégzőhelyre kell vinni. Képíró erről tudomással bírt, ahogy arról is, hogy a jogtalan fegyverhasználatokat nem fogják kivizsgálni.

Falvai ügyész elmondása szerint január 23-án a katonáknak, csendőröknek rumos teát és pálinkát is adtak, sőt Zöldi Márton segédletével egy „műháborút” is rendeztek (sérült katonákat produkáltak, akikről azt hazudták, partizánok sebesítették meg őket), hogy fokozzák a harci kedvet.

Falvai Zsolt ezek után már kizárólag Képíró Sándorra igyekezett koncentrálni. Elbeszélése szerint 1942. január 23-án Képíró járőrei a Gömbös Gyula útról indultak el, s útjuk során megölték a Gömbös Gyula és a Sarajevska utca kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a Rákóczi utca 40. szám alatti házban Weisz Irént (dr. Havas Péter tanúvallomásában Weisz Jolánt említett), a 102. szám alatt pedig Scheer Ferencet.
Falvai szerint dr. Képíró Sándor utasítására a Gömbös Gyula úton tartóztatták le Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akiknek a szabadon bocsátását hiába kérte egy Kárpáty János nevű rendőr tiszthelyettes, aki jól ismerte a Máriássy-testvéreket. Képíró nem engedett, és...

Itt álljunk meg, mert fontos részhez érkeztünk. A vádiratban azt olvassuk, hogy a Máriássy-testvéreket a Levente Otthonban működő igazolóbizottság elé kísérték, s később másokkal együtt kivégezték. Falvai Zsolt most új verzióval állt elő. Az ávós, katpolos módszerek nyomdokain haladva ő is az „amalgámozás” módszeréhez folyamodott. Mit is jelent az „amalgámozás”? Egyszerűen fogalmazva annyit, hogy bizonyos tények elferdítésével, valós és kitalált tények önkényes csoportosításával alakítjuk ki a kedvünkre való vádat. Ez volt a koncepciós eljárások közismert gyakorlata. Nézzük meg aprólékosan, az „amalgámozás” módszerével hogyan koholt új vádat Falvai ügyész.

Elmondása szerint a Máriássy-testvérek őrizetbe vételére Képíró adott parancsot, s az említett rendőr tiszthelyettes közbenjárására sem engedte őket szabadon. Ez a vádiratban is szerepel, de hogy mi volt a folytatás, azt már fentebb leírtam. A vádirattól eltérően Falvai szerdán már azt állította, hogy a Máriássy-testvéreket nem a Levente Otthonba vitték, hanem egyenesen a sportpályán felállított kivégzőhelyre.

Falvai új verziója szerint Képíró Sándor január 23-án délelőtt 11 óra körül Nagy János honvéd zászlóssal (későbbi főhadnaggyal) ellenőrizte beosztottjait, s útjuk során találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ezt a csoportot Képíró a kivégzőhelyre irányította, s megkérte Nagy Jánost, hogy a foglyokat teherautón kísérje el, s adja át a kivégzőosztag vezetőjének. Hogy erre mi a bizonyíték? Nagy János 1948-as vallomása (írtunk már erről korábbi tudósításunkban, de később még ismét visszatérünk erre a „bizonyítékra”). Falvai Zsolt azonban újabb bizonyítékot is lelt. A kivégzőosztagot irányító őrmester vallomásában is az áll – magyarázta Falvai -, hogy egy honvédtiszt mintegy 30 foglyot adott át neki ezen a napon. Sőt: a jugoszláv hatóságok által 1944 decemberében és 1945 elején felvett jegyzőkönyvekben az egyik tanú is azt állította, hogy a sportpályán kb. 30 zsidót (!) végeztek ki. Igaz, a tanú szerint január 22-én - és nem 23-án - történt a kivégzés, de Falvai ügyészt ez a dátumbeli eltérés nem akadályozta meg az „amalgámozásban”: szerinte a tanú bizonyára tévedésből helyezte egy nappal korábbra a történetet.

Falvai szerint a vallomások (különösen dr. Havas Péteré), az időbeli egybeesések azt bizonyítják, hogy a kivégzőhelyre induló teherautóra ültette fel Képíró a Máriássy-testvéreket is, akiket az új koncepció szerint nem a Levente Otthonba vittek, hanem egyenesen a sportpályára. Falvai lelkes magyarázatát hallgatva tudósító arra gondolt, hogy ezt a „bizonyítást” még Péter Gábor ávó-vezér is megirigyelte volna. Igen, kedves Olvasó, 2011-ben így kelt életre az „amalgámozás” rossz emlékű gyakorlata Budapesten, a Fő utcai bírósági épületben.

Tudósító a tárgyalás után korábbi jegyzeteit szorgosan áttanulmányozta, s nem lelte nyomát annak, hogy például dr. Havas Péter vallomása alátámasztaná a Falvai-féle koncepciót. Sőt: semmilyen tanúvallomást, dokumentumot nem lelt, amely igazolná az ügyészi mesét. Nagy kérdés, lehet-e ilyen koholt vádat következmények nélkül megfogalmazni a mai – állítólag jogállamként működő – Magyarországon.

Az ügyész a Máriássy-sztori új verziójának elmesélése után azt igyekezett bizonyítani, hogy a vádirathoz csatolt két okirati bizonyítékkal kapcsolatban – a történész szakértők véleményével ellentétben - nem lehet helye kételynek, kifogásnak. Szerinte az 1944-es ítélet és Nagy János vallomása is közokirat. Márpedig a törvény szerint a közokirat – ellenkező bizonyításig – a benne foglalt adatok, tények valóságát, a benne foglalt nyilatkozat megtételét hitelesen bizonyítja. A fentebb taglalt „amalgámozás” mellett ez a fejtegetés is elgondolkodtatta a tudósítót. Itt ugyanis elsősorban arról volt szó, vajon Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) tanúvallomása mennyire tekinthető „hitelesnek”. De ne fussunk előre.

Falvai ügyész először a VKF bíróságának 1944-es ítéletéről mondta el a véleményét. Elsősorban azt igyekezett bizonyítani, hogy ennek az ítéletnek a megsemmisítése az ítélethozatal után néhány hónappal nem volt jogszerű, erre az aktusra politikai okból, német nyomásra került sor. Szerinte a német követ követelte Sztójay miniszterelnöktől az ítélet megsemmisítését, vagyis „a németek hoztak akkor döntést”. Ismeretes, hogy a védelem arra az álláspontra helyezkedett - s ezt támogatta a szakértők véleménye is -, hogy a jogegység érdekében semmisítették meg az 1944-es ítéletet, nem pedig politikai nyomásra.

Falvai Zsolt arról is beszélt, vajon a vádlott cselekménye „ítélt dolognak” tekinthető-e. Köztudott, hogy ugyanazért a tettért kétszer nem lehet elítélni senkit. Ezért nagyon fontos annak eldöntése a bíróság részéről, miként értékeli az 1944-es ítélet megsemmisítését. Falvai ügyész mindenesetre arra az álláspontra helyezkedett, hogy az említett ítélet kapcsán nem beszélhetünk „ítélt dologról”. Indokai ebben az esetben sem tűntek meggyőzőnek.

Varga Béla bíró ezen a ponton szünetet rendelt el, s negyed óra elteltével Falvai ügyész Nagy János vallomásával folytatta perbeszédét. A kérdés most is az volt, vajon fölhasználható-e ez a vallomás bizonyítékként.

Az ügyész elismerte, hogy a honvédtiszt 1948-as perében a bíróság szabálytalanul volt megalakítva (ami abszolút semmisségi ok), tehát sem az ítélet, sem a tárgyalás jegyzőkönyve nem használható fel bizonyítékként. Érvelése szerint viszont a nyomozati szakaszban elhangzott vallomás igenis felhasználható.

Nagy János összesen négyszer tett vallomást (beleértve a bírósági tárgyalást is). A Katpolon, illetve az ávón tett vallomásairól azt mondta Falvai, hogy azok valóságtartalmához nem férhet kétség. Az ügyész megjegyezte: dr. Zétényi Zsolt bizonyára azzal fog érvelni, hogy a katpolos, ávós vallomásokat kényszerrel csikarták ki, tehát azokat felhasználni jelen perben nem lehet. Falvai szerint azonban ez nem igaz. A Törvénytelen szocializmus c. könyvből felolvasott - s fentebb töredékesen idézett - részletek ugyanis Falvai szerint csak az ÁVH-ra vonatkoznak, az ottani nyomozati munkára nézve vonnak le következtetéseket. A Katonapolitikai Osztályra viszont nem – magyarázta Falvai. Tudósító ennek az okfejtésnek a hallatán megint elhűlt, hiszen (éppen a Képíró-perre készülve) nemrég olvasta el újra Kubinyi Ferenc nevezetes könyvét (A Katonapolitika regénye), valamint néhány, ezzel a szervvel is foglalkozó dolgozatot. Azt minden, a témában kicsit is tájékozott olvasó tudja, hogy a katpolos „nyomozások” sem volt törvényesek. Hogy csak két egyszerű példát említsünk: itt sem volt mód a nyomozati eljárásban védő részvételére, s nem érvényesült az ártatlanság vélelme. A kényszerítő eszközökről, a kihallgatási jegyzőkönyvek elkészítésének a módjáról most nem írunk, tessék szorgalmasan olvasgatni Kubinyit.

Falvai összegzésként megállapította, hogy Nagy János első két vallomása tehát felhasználható, azokat semmilyen indokkal nem lehet kirekeszteni a bizonyítékok köréből. Az ügyész azt is hozzátette: nem lehet általánosítani, nem lehet azt mondani, hogy minden kihallgatási jegyzőkönyv fenyegetés, kényszer hatására született. Hogy a közönség értse a szavait, „szemléletes” példával is élt. Gerencséry Mihály egykori csendőrtiszt 1951-es kihallgatási jegyzőkönyvéből idézte, hogy a gyanúsított azt mondta: „Tagadom”. Tehát lehetett tagadni is az ötvenes években, bizonygatta lelkesen Falvai ügyész.

Tudósító ismét mély lélegzetet vett, mert idegei már nehezen bírták a terhelést. Az utóbbi két évtizedben ugyan sok furcsa dolgot megélt, de azt nem hitte volna, hogy egyszer bírósági tárgyaláson ávós vallomásokat fog majd lobogtatni egy ügyész! Sőt: közokiratként fogja tálalni azokat a bíróságnak!

Falvai hosszan beszélt Nagy János vallomásáról, ezt nem ismételjük meg, mert korábban erről már részletesen beszámoltunk.

Az ügyész azzal folytatta, hogy Képíró Sándor ebben a perben tagadta a bűnösségét. Képíró Sándor azt állította, hogy a „kiterjesztett” fegyverhasználatra vonatkozó parancsot nem továbbította alárendeltjei felé, tehát semmiféle bűncselekményt nem követett el. (Zárójelben szögezzük le: Falvai ügyész sem tudta bizonyítani azt, hogy vérengzésre utasító parancsot adott volna embereinek Képíró Sándor, erre vonatkozóan még közokiratnak minősülő ávós tanúvallomást sem tudott előbányászni.) Képíró Sándor azt is állította, hogy az 1943-44-es per politikai indítékú volt (ezt az állítást többek között a szakirodalom is alátámasztja).

Falvai kijelentette: a vádlott védekezését a bizonyítékok cáfolják. A hangzatos verdiktet azonban nem követte az állítólagos bizonyítékok felvonultatása. Az ügyész ismét zavaros fejtegetésbe bocsátkozott: szerinte Képíró írásban kérte a jogtalan fegyverhasználat engedélyezésére vonatkozó parancsot (Falvai megfogalmazása szerint írásos parancsot akart „kicsikarni”), mert felfogása szerint akkor mentesült volna a felelősségtől (?!). Éppen ez bizonyítja – érvelt Falvai -, hogy a vádlott pontosan tisztában volt azzal: kivégzésekről van szó, nem pedig razziáról. Falvai koncepciója szerint „megszervezett likvidálás” folyt 1942. január 23-án, ezt az erre vonatkozó parancsok léte is bizonyítja (ismét leírjuk: ilyen írásos parancs nincs az ügyész birtokában, ami pedig állítólag szóban hangzott el, azt bizonyítani illenék.) Falvai szerint az 1943-44-es perben Képíró elismerte, hogy nem vizsgálta ki az alárendeltje fegyverhasználatát. Ez pedig az ügyész szerint azt bizonyítja, hogy Képíró tudta, nem lesz következménye a jogtalan fegyverhasználatnak, tehát Képíró mulasztása szándékos volt. Ezekben az érvekben is jól tetten érhető az „amalgámozás” ávós módszere iránti ügyészi rajongás.

„Szó sem lehet arról, hogy egyéni túlkapásokról volt szó” – szögezte le emelt hangon Falvai ügyész. Bizonyítékként említette az 1944-45-ös jugoszláv jegyzőkönyvekből azt a tanút, aki arról beszélt: az egyik katona kacsintással jelezte a teherautó sofőrjének, hogy nem a Levente Otthonba, hanem a strandon lévő kivégzőhelyre kell vinni a „szállítmányt”. Még az egyszerű baka is tudta, hogy miről van szó - magyarázta Falvai. Majd levonta a következtetést: Képíró Sándor a Grassy József által január 22-én szóban közölt parancsot továbbította alárendeltjeinek.

Falvai szerint - Szakály professzor véleményével ellentétben - szabályos razziáról azért sem beszélhetünk, mert kijárási tilalom volt, senki sem tartózkodhatott az utcán. Vajon miért? – tette fel a kérdést. S meg is adta az „okos” választ: azért, hogy ne lássák a lakók, milyen vérengzés folyik odakint. Tudósító föltette magában a kérdést: mi ez, ha nem a magyar jogrendtől idegen kollektív vád plasztikus megfogalmazása?
Falvait ekkor már nagyon elkapta a lendület. Feltette az újabb kérdést: Képíró Sándor miért védte meg a Rex Szálló tulajdonosait, egy egész zsidó családot? A válasz: önös érdekből. Mert ha megölik őket, ki biztosítja neki a szállást, az ételt-italt. Falvai szerint minden tiszt - ismételjük meg: önös érdekből - igyekezett megvédeni a szállásadóját, Képíró is így cselekedett. Az ügyész ezen a ponton úgy érezte, a csúcsra ért, mert ezzel a teátrális kérdéssel fordult Varga Béla felé: „Miről beszélünk, tisztelt bíróság?” Mert hisz a napnál is világosabb, hogy Képíró Sándor háborús bűnös – ez volt a kérdésre adott, elhallgatott válasz.

Perbeszéde vége felé igencsak csapongott Falvai ügyész. Ismét elővette a Máriássy-testvérek ügyét, s felidézte az előző tárgyalási napon ismertetett egyik, 1945-ben felvett ávós jegyzőkönyvet. Ebben Báthory Géza csendőr alezredes elmesélte, hogy 1942. január 23-án, hivatalába igyekezve foglyok egy csoportjára lett figyelmes. A lefogottak között közismert újvidéki polgárok is voltak, s megpróbálta elérni ezek szabadon engedését. Nem sikerült, mert megjelent Grassy, s minden foglyot a Levente Otthonba kísértek az igazolóbizottság elé. Falvai levonta a következtetést: Báthory megpróbálta az embereket megmenteni, bezzeg Képíró ezt nem tette meg, mert – vallomása szerint – erre nem volt lehetősége. Falvai beleesett a saját csapdájába, hiszen Báthory sem tudott kiemelni senkit a csoportból. Ráadásul a magasabb rangú Báthory nem a járőrcsoportok egyik parancsnoka volt, hanem összekötő tiszt a hadtestparancsnokság és a csendőrség között. Ha az ő akciója nem sikerült, akkor miért kárhoztatja Falvai most Képírót? A razzia menetét, lefolyását parancs szabályozta, eszerint járt el Képíró Sándor is. Mi ezzel a baj?

S még egy érdekes adalék Falvai szájából. Csak hogy értse a kedves Olvasó, miféle őrületnek volt tanúja tegnap a tárgyalótermi közönség. Perbeszéde végén Falvai ügyész már azt óhajtotta bizonygatni, hogy az egész razzia igazából a zsidók ellen irányult (ügyészünk következetesen igyekezett az „izraelita vallású” megfogalmazást használni, ami ugyebár marhaság, mert nem minden zsidó vallásos). Szóval Falvai szóba hozta, hogy az V. hadtest parancsnokságától a délvidéki razzia során olyan jelentést is küldtek a vezérkarnak, amelyben ez állt: „Óbecséről elutazott húsz zsidó”. Mi ennek az értelme? (Ez Falvai kérdése, tudósító szerint ugyanis a mondat jelentése világos.) Az ügyész szerint a rövid mondat azt jelenti, hogy ennyi zsidót nem tudtak megölni Óbecsén. Tudósító a zuroffi horda hazai jogi képviselőjére pillantott, s azt regisztrálta, hogy Rosta Márton ügyvéd nagyon elégedett az ügyész faji jellegű, bugyuta nyelvészkedésével.

Falvai ügyész tehát perbeszéde végén eljutott a végkövetkeztetésig: Újvidéken is szervezett zsidóirtás zajlott (ez az interpretáció természetesen köszönő viszonyban sincs a történelmi tényekkel). Idézgetett még egyet s mást az 1944-45-ben felvett jugoszláv jegyzőkönyvekből, csak azt nem árulta el, hogy a vallomást tevő személyek Újvidék mely részén éltek. Ennek a pernek ugyanis az a tárgya, hogy a Képíró Sándor alá tartozó járőrök körzetében történt-e háborús bűntett, s ezért felelős-e a vádlott. Hogy Újvidék más részein mi zajlott le, az ebben a perben irreleváns.

Összegzésként az ügyész megállapította, hogy január 23-án parancs volt a vérengzésre, szerbek és zsidók kiirtására, ezt a parancsot pedig Képíró Sándor továbbította alárendeltjeinek. Falvai szerint szó sem lehet egyéni kilengésekről, hiszen a csendőrség híres volt a soraiban uralkodó fegyelemről, tehát parancs nélkül önkényeskedésekre nem is kerülhetett volna sor. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a perben elhangzott egyes vallomások szerint január 23-án a határvadászok hajtottak végre gyilkosságokat, s a kivégzőhelyeket is katonák „üzemeltették”.)

Zavaros, „amalgámos” perbeszéde végén Falvai ügyész a Btk. 42. § (2) bekezdése alapján fegyházbüntetés kiszabását kérte a vádlottra, a 62. § (1) bekezdése értelmében pedig indítványozta Képíró Sándor közügyektől való eltiltását, valamint azt, hogy a bűnügyi költségek viselésére is kötelezze őt a bíróság.

A perbeszéd végeztével tudósító hátradőlt, s végiggondolta a hallottakat. Ő is feltette magában Falvai kérdését: „Miről beszélünk, tisztelt bíróság?” Tényleg – miről is beszélünk?

Falvai Zsolt védelmébe vette az ávós, katpolos kihallgatási módszereket. Falvai Zsolt az „amalgámozás” ávós, katpolos módszerével kérkedett a bíróság előtt (lásd a Máriássy-sztorit). Falvai Zsolt a kollektív bűnösség elvére hagyatkozva vádaskodott, de konkrét bizonyítékot most sem tett le az asztalra.

Falvai Zsolt tehát - maga a törvénytelenség. Perbeszéde a cáfolhatatlan bizonyíték. Aki a mai Magyarországon ilyen hamis vádat konstruál, aki egy ávós jegyzőkönyvet közokiratnak nevez – tudósító szilárd véleménye szerint alkalmatlan a posztjára.

Ma, csütörtökön dr. Zétényi Zsolt perbeszédére kerül sor. Tudósító reméli, hogy az ügyvéd úr szavai nyomán mindenki számára egyértelmű lesz: a Falvai ügyész által képviselt koholmány, „amalgámozott” rágalom nem éri, nem érheti el a célját.
Falusy Márton2011 június 30.

======================================================================================

Zétényi Zsolt ügyvéd védbeszéde

Picture
A dr. Képíró Sándor elleni büntetőper tegnapi tárgyalásán dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr mondta el perbeszédét, amelyet a közönség nagy tapssal honorált. Falvai Zsolt ügyész jelezte a bíróságnak, hogy az elhangzottakkal kapcsolatban néhány észrevétellel kíván élni - erre július 18-án, az ítélethirdetés kezdete előtt lesz módja. Az ítélethirdetés két napot vesz majd igénybe.

Mielőtt e sorok írásába belefogott, tudósító elhatározta, hogy - az eddigi gyakorlatot felrúgva - kivételesen a perbeszéd végével indítja beszámolóját. A kedves Olvasót ugyanis bizonyára az érdekli a legjobban, hogy a fegyházbüntetést kérő Falvai ügyésszel ellentétben milyen indítvánnyal élt a védelem. Mielőtt dr. Zétényi Zsolt indítványát ismertetnénk, nem árt megismételni, milyen vádakkal illette a volt csendőr századost az ügyészség.

A vádiratban három vádpont szerepel, mindegyik olyan vélt vagy valós eseményt rögzít, amely az újvidéki razzia utolsó napján történt.

A I/1. pontban az áll, hogy 1942. január 23-án dr. Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei a Gömbös Gyula és a Sarajevska utcák kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a II. Rákóczi Ferenc utca 40. szám alatti lakásában az ágyban fekvő Weisz Irént, a 102. szám alatti házában Scheer Ferencet lőtték le indokolatlanul.”

A vádirat I/2. pontja szerint ugyancsak január 23-án délelőtt „dr. Képíró Sándor főhadnagy utasítására egyik kutató járőre őrizetbe vette Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akikről a környékbeli lakosok azt állították, hogy a magyar csapatok 1941. áprilisában történő bevonulásakor a honvédekre fegyverrel támadtak. Őrizetbe vételüket követően érkezett a helyszínre sógoruk, Kárpáty János rendőr tiszthelyettes, aki személyes jótállásra hivatkozva próbálta elérni dr. Képíró Sándornál, hogy rokonait engedje szabadon.
Ennek dr. Képíró Sándor nem tett eleget, így a Máriássy testvéreket a Leventeotthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérték.

A Máriássy testvéreket később több száz emberrel együtt ezen a napon kivégezték.”

S végül lássuk a I/3. vádpontot. Mielőtt idéznénk a vádirat vonatkozó részét, szükséges megjegyeznünk: ez a vádpont Nagy János honvéd főhadnagy (az újvidéki razzia idején még csak zászlós) 1948-as vallomásaira épül, amelyeket a párt erőszakszervezetei (ÁVH, Katpol) vettek föl. Lássuk tehát az utolsó – bizonyára a legsúlyosabb - vádpontot:

„I/3.
A vádlott 11.00 óra körüli időben Nagy János főhadnaggyal a II. Rákóczi Ferenc utcában ellenőrizte a beosztottak tevékenységét, amikor találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ekkor érkezett oda a hadtestparancsnokság tehergépkocsija is, amelyről forró teát osztottak a razziában részt vevőknek.

A vádlott megkérdezte a járművezetőtől, elvállalja-e, hogy az ott várakozó, összegyűjtött foglyokat elviszi a kivégzőhelyként megjelölt strandra. Miután erre a gépkocsivezető ráállt, a foglyokat felparancsolták a platóra. Kísérésükre Nagy János főhadnagy vállalkozott, aki a gépkocsit a szintén kivégzőhelyként kijelölt sportpályához irányította. Itt az éppen pihenőjüket töltő kivégzőszakasz parancsnokát Nagy János főhadnagy arra utasította, hogy a gépkocsin lévő embereket végezzék ki. A foglyokat ezután leparancsolták a platóról, a kivégzőhelyre kísérték, majd Nagy János főhadnagy jelenlétében kb. két percig tartó sortűzzel megölték őket.”

Összegzésként a vádirat megállapítja - s ezt szerdai perbeszédében megismételte Falvai ügyész -, hogy „a fent leírt magatartásával dr. Képíró Sándor vádlott közreműködött emberek törvénytelen kivégzésében”, ami az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. ME rendelet 11. § 5. pontjának harmadik fordulata értelmében háborús bűntettnek minősül (lásd a Btk. 165. paragrafusát).

S most nézzük, milyen indítvánnyal élt a fenti vádpontok vonatkozásában dr. Zétényi Zsolt.

Elsődlegesen indítványozta, hogy a bíróság szüntesse meg az eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény (a továbbiakban: Be.) 332. § (1) bekezdés c.) pontja alapján. Ez a jogszabályi hely kimondja, hogy „a bíróság az eljárást megszünteti, ha a cselekményt jogerősen elbírálták”. A korábbi beszámolókban írtunk arról, hogy a VKF bíróságának jogerős - dr. Képíró Sándort is elmarasztaló - 1944-es ítéletét nem sokkal később megsemmisítették, s ennek a jogi aktusnak a megítélése is tárgya jelen pernek. Az ügyész ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlott terhére rótt cselekmény nem tekinthető „ítélt dolognak”, a védelem viszont azzal érvelt, hogy a jelen per tárgyát képező cselekményeket egyszer már jogerősen elbírálta a bíróság.

Dr. Zétényi Zsolt az I/3. vádpont kapcsán másodlagosan azt indítványozta, hogy ebben a vádpontban a bíróság a Be. 332. § (1) bekezdés d.) pontja alapján szüntesse meg az eljárást. Ez a jogszabályi hely így szól: „A bíróság az eljárást megszünteti, ha a vád nem törvényes /2. §. (2) bek./”. Tudósító szerint dr. Zétényi Zsolt indítványának ez a legérdekesebb, legizgalmasabb része. A védelem szerint ugyanis a Nagy János honvédtiszt vallomására alapozott vád nem törvényes. A Be. 2. § (2) bekezdése szerint „törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi”. A Falvai ügyész által jegyzett, vádiratnak elkeresztelt szóhalmaz I/3. pontjában leírt cselekmény olyan vallomásban szerepel, amelyet a kommunista párt törvénytelenül működő terrorszervezete készített, s amelynek közokiratként való fölhasználása a jogállam bírósága előtt nemcsak kétséges, hanem vélhetően törvénysértő is (legalábbis tudósító meglátása szerint).

Végül dr. Zétényi Zsolt közölte: amennyiben a fenti indítvány elutasításra talál, akkor azt indítványozza, hogy a bíróság a Be. 331. § (1) bekezdése alapján a vádlottat mentse fel. A hivatkozott jogszabályi hely így hangzik: „A bíróság a vádlottat a vád alól felmenti, ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg, és az eljárást nem szünteti meg.”

Tömören összefoglalva a fentieket: dr. Zétényi Zsolt elsődlegesen a per megszüntetését indítványozta, ennek hiányában pedig a vádlott felmentését a vádak alól.

A perbeszéd végével kezdtük, most pedig térjünk vissza a tegnapi tárgyalási nap kezdetére. A csütörtöki napon jelentős - mintegy húsz perces - késéssel érkezett a tárgyalóterembe a bíróság. Miután mindenki helyet foglalt, dr. Zétényi Zsolt kapott szót.

Az ügyvéd úr elöljáróban megjegyezte: valóban jogtörténelmet írunk – tegnap fogalmazott így Falvai ügyész -, csak az a kérdés, miben és hogyan fog ez megmutatkozni. Dr. Zétényi jelezte, valószínűleg nem abban és nem úgy, ahogy azt az ügyész véli. Ez a felütés azt jelezte tudósító számára, hogy az ügyvéd úr vélhetően a zuroffi nácivadászok várható kudarcára, tehát a vádlott felmentésére, illetve az eljárás megszüntetésére gondol, ami tényleg jogtörténelmi jelentőségű esemény lenne – ismerve a zuroffi horda erejét, befolyását és gátlástalan nyomásgyakorlását.

Az ügyvéd úr elmondta, évtizedek óta foglalkozik háborús bűntettekkel, például a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyével. Azt fejtegette, hogy a múltat nem tudjuk teljes mélységében feltárni, ez az újvidéki razziára is igaz, hiszen az akkori viszonyokat, a 40-es évek kultúráját is át kellene élnünk, ami ennyi év elteltével lehetetlen. Zétényi doktor azt is leszögezte, hogy a történelmi sérelmeket nem a bíróságok orvosolják. Egy meggyötört ember van a tárgyalóteremben, az ő sorsáról kell dönteni – mondta.

Az ügyvéd úr föltette a kérdést: „ítélt dolognak” tekinthető-e a vád tárgyává tett cselekmény? Ennek eldöntése azért perdöntő, mert kétszer ugyanazért a cselekményért senkit sem lehet elítélni. Zétényi doktor kifejtette, hogy a bizonyítást a hatályos Be. szabályai, a jelen alkotmányosság elvei alapján kell lefolytatni. Ráadásul olyan eseményt kell megítélni jelen perben, amely a történeti múlt része, a két vagy három emberöltő előtti világot kell valahogy megközelíteni. Felvetődik az a kérdés is, hogy más hatóság bizonyítékaival kapcsolatban hogyan kell eljárni.

Zétényi doktor szerint először azt kell tisztázni, elbírálták-e már korábban a jelen per tárgyát képező cselekményt. A VKF bíróságának 1944-es ítéletével kapcsolatban olyan értelmezés vált uralkodóvá, hogy az ítélet „feloldattatása” egyben az ítélet megsemmisítését jelentette. Zétényi doktor szerint a „megsemmisítés” nem egyértelmű fogalom. Azt tudjuk, hogy a Honvédségi Közlöny 1944. május 31-én megjelent száma szerint Képíró Sándort teljes mértékben rehabilitálták, hiszen a Becsületügyi Szabályzat 45. paragrafusa alapján lefolytatott eljárás eredményeként tiszti rendfokozatába visszahelyezték.

Az említett paragrafus szerint erre akkor került sor, ha a bűnvádi eljárás kedvező kimenetelű volt, illetve ha jogegység érdekében semmisségi panasz folytán új határozattal büntetlen előéletűnek nyilvánították az érintett személyt. A vezérkar bíróságát megalkotó rendelet szerint az ítélet ellen rendes jogorvoslatnak nem volt helye, de a rendkívüli jogorvoslat lehetősége biztosított volt. Az ítélet „feloldattatása” Zétényi doktor szerint azt jelentette, hogy érdemi felülvizsgálatra került sor, s a jogegység érdekében hozott új határozatot is „feloldattatásnak” kell tekinteni. Joggal feltételezhető, hogy az ítélet „feloldattatása” érdemi felmentő ítéletet jelent, különben nem lehetett volna visszahelyezni rendfokozatába dr. Képíró Sándort a Becsületügyi Szabályzat szerint.

Dr. Zétényi Zsolt hivatkozott Babós József hadbíró ezredes 1945. november 12-én tett vallomására, aki szerint a VKF bíróságának jogerős ítélete ellen csak panasznak volt helye. Ha felülvizsgálatra volt szükség, az ügyet a koronaügyészhez tették át. Babós szerint az 1944-es ítélettel kapcsolatban is ez történt, tehát 1944-ben már jogerősen elbírálták dr. Képíró Sándor - jelen per tárgyát is képező - ügyét.

Zétényi doktor szerint a felülvizsgálat során megállapíthatták a törvénysértést, felmentés illetve enyhébb büntetés kiszabása is szóba jöhetett. Az ügyvéd úr szerint dr. Képíró Sándor esetében felmentő ítélet születhetett, erre utal a Becsületügyi Szabályzat előírása is. Ez pedig annyit jelent, hogy a volt csendőr százados cselekménye „ítélt dolognak” számít, a jelenleg folyó eljárást meg kell szüntetni, mert az a kettős elbírálás törvényben rögzített tilalmába ütközik.

Dr. Zétényi Zsolt a vádirat I/3. pontjában jelzett cselekménnyel kapcsolatban az 1944-es ítéletre hivatkozott: a VKF bírósága előtt zajló perben rengeteg tanút hallgattak ki, s a tények akkori feltárása nem vezetett el a vádlott személyéig, tehát ama harminc ember kivégzésében játszott személyes felelőssége nem állapíttatott meg. Zétényi doktor utalt a kivégzőszakaszt irányító Mülhauser őrmester vallomására, aki egyetlen szóval sem említett csendőrtisztet, kizárólag egy honvéd századosról beszélt.

Az ügyvéd úr szerint alapkérdés, hogyan viszonyulunk más hatóságok bizonyítékaihoz (az ávós, katpolos jegyzőkönyvekről, azok bizonyítékként való felhasználásáról van szó). Zétényi doktor szerint amikor ezeket a dokumentumokat értelmezzük, valójában „szellemalakokkal” folytatunk párbeszédet. Akkor vagyunk különösen nehéz helyzetben, amikor olyan hatóságról van szó, amelyről tudjuk, hogy törvénytelenül járt el. Az ügyvéd úr elmondta, hogy a Képíró-üggyel kapcsolatban megkereste egykori professzorát, hogy néhány eljárásjogi kérdést tisztázzon vele. Zétényi doktor szerint két alapvető követelményről beszélgettek: 1./ a bizonyítéknak hitelesnek, törvényesnek kell lennie; 2./ az adott bizonyítási eljárásnak teljesen zártnak kell lennie, azaz a jogi bizonyosság keretei között kell maradnia, elképzelésekre, eshetőségekre ugyanis nem lehet vádat alapozni.

„Az ügyész egy víziót vázolt föl” - folytatta eljárásjogi fejtegetését az ügyvéd úr. Falvai ügyész ugyanis vádiratában és perbeszédében egy elképzelt helyzetet tárt elénk, a bíróság azonban nem történetírással foglalkozik. Egyetlen kérdés lényeges: mit tett dr. Képíró Sándor, s mit tehetett volna másként, ha vele okozati összefüggésben történtek bűncselekmények.

Dr. Zétényi Zsolt elmondta, nem óhajt panaszkodni, de mindössze 8-10 óra állt rendelkezésére, hogy az ügyész beszédére reflektálva összefoglalja észrevételeit. Nézzünk néhány védői reflexiót.

Falvai ügyész szerint dr. Képíró Sándor továbbította alárendeltjeinek a törvénytelen fegyverhasználatra vonatkozó parancsot. Zétényi doktor föltette a kérdést: ezt az állítást mi bizonyítja? Feltételezésekre, víziókra ugyanis nem lehet vádat alapozni.

Az ügyész azt az „érvet” is bevetette, hogy a „legutolsó baka” is tudott erről a parancsról. Tudjuk, hogy a razziában közel ötezer katona vett részt. Falvai szerint tehát mind az ötezer katona bűnös? Mert - tette hozzá az ügyvéd úr - az ügyészi érvelés nyomvonalán haladva eljutunk odáig, hogy már az újvidéki razzián való puszta jelenlét is bűn volt (ne feledjük: perbeszédében az ügyész elutasította a kollektív vád elvét, ugyanakkor érveiben ez az elv köszönt vissza).

Falvai ügyész „megszervezett likvidálás”-nak nevezte az újvidéki történéseket. Dr. Zétényi Zsolt ezzel szemben ismét hangsúlyozta, hogy a razzia szabályos, törvényes volt, de az egyedi önkényeskedések vérengzésbe torkolltak.

Hol az a pont, ahol Képíró magatartása bűnössé vált? – tette föl a kérdést az ügyvéd úr. Beszélt erről az ügyész? Dr. Képíró Sándor bűnösségéről ugyanis nem lehet beszélni azon az alapon, hogy egyesek jogtalan fegyverhasználatra adtak parancsot - szögezte le dr. Zétényi Zsolt. Mert éppen azt nem sikerült bizonyítani, hogy a törvénytelen parancsot a vádlott tovább adta volna beosztottjainak.

Az ügyvéd úr kitért Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) 1948-as vallomására is. Zétényi doktor szerint Nagy az ávós kínzókamrákban előállt egy olyan történettel, amely „most elkezd burjánozni”. Amit ugyanis az ügyészi perbeszédben hallottunk, az „a feltevések gazdag tárháza”. Milyen „feltevésekről” van szó?

Aki olvasta az ügyészi perbeszédről szóló tudósításunkat, tudja, milyen elképesztő módon értelmezte az újvidéki püspöki palota razzia alatti védelmét Falvai Zsolt. Az ügyészi „feltevések gazdaság tárházának” egyik legbecsesebb darabja azonban az óbecsei történet sajátos kommentárja volt. Emlékeztetőül: Falvai arról beszélt, hogy a hadtestparancsnokság vezérkarnak küldött egyik jelentésében az olvasható, hogy húsz zsidó elhagyta Óbecsét. Ezt Falvai úgy értelmezte: ennyi zsidót nem sikerült megölni. Zétényi doktor frappánsan „elképesztő gondolati ficam”-ról beszélt az ügyészi értelmezés kapcsán. Az ügyvéd úr ismét leszögezte: a razziának nem volt zsidóellenes célja, a razzia a partizánok ellen irányult, és a korabeli közfelfogás a partizánszimpatizánsok közé sorolta a szerbek és a zsidók többségét.

Zétényi doktor röviden kommentálta a bíróság által meghallgatott egyetlen tanú, dr. Havas Péter „nagyon korrekt” vallomását. Az ügyvéd úr megjegyezte: a tanú két katonáról beszélt, de egy járőr 4-5 személyből állt. Hol volt a járőr többi tagja? Nem lehet kizárni – fűzte hozzá -, hogy a razzia harmadik napján elszabadult a pokol, s egyes katonák rabolni, fosztogatni kezdtek. Abban az utcában, ahol a tanú nagymamáját is megölték, tehetősebb polgárok laktak. Weisz Irén (más helyen Ilona) „egyszerű” rablógyilkosság áldozata lehetett, de ezért nem lehet felelőssé tenni dr. Képíró Sándort. (Tudósítónak ezen a ponton feltűnt, hogy a bíróság feszülten figyeli Zétényi doktor fejtegetését, hiszen az előadott magyarázat a legkézenfekvőbb válasz a történtekre.)

A vádirat második pontjában szereplő Máriássy testvérekkel kapcsolatban az ügyvéd úr elmondta: a csendőrségre vonatkozó szolgálati utasítás megfelelő szakaszára már korábban hivatkozott a védelem. Képíró Sándor - mint parancsnok - a járőrvezető jogkörét nem tudta befolyásolni, tehát törvényesen járt el, amikor nem akadályozta meg, hogy a testvéreket a Levente Otthonba, az igazolóbizottság elé kísérjék. Zétényi doktor röviden ismertette azokat a parancsokat, amelyek szabályozták a razzia menetét. Ezekből ismerjük az eljárás menetét, hogy a gyanús személyeket elő kellett állítani, s ebből a célból listákat is készítettek ezekről a személyekről. A listák alapján történő előállítás megfelelt a karhatalmi parancsnak, tehát nem volt törvénytelen.

Zétényi doktor érdekes adalékkal szolgált az igazolóbizottság működésével kapcsolatban is. A jugoszláv „tényfeltáró bizottság” által 1944-45-ben felvett jegyzőkönyvek egyikében egy magyar férfi arról beszélt, hogy a razzia idején mintegy 20 ezer ember fordult meg az igazolóbizottság előtt. Mivel tudjuk, hogy a hivatalos adatok szerint 869 személyt végeztek ki Újvidéken, ezért botorság lenne azt állítani, hogy az Levente Otthonba kísért személyeket később megölték. Éppen ellenkezőleg történt.

Visszatérve a Máriássy testvérek történetéhez: Zétényi doktor abszurdnak nevezte azt az ügyészi felvetést, miszerint a vádlott bűnt követett el azzal, hogy nem szegte meg a szolgálati kötelmet, s nem engedte szabadon a testvéreket. Az ügyész tehát azért vádolja dr. Képíró Sándort, mert a volt csendőr százados nem volt hajlandó törvénytelenül, a szolgálati utasítást megszegve eljárni (ez is figyelemre méltó „gondolati ficam” a törvényesség állítólagos őrétől).

Ezen a ponton Varga Béla bíró szünetet rendelt el, amelyet a közönség láthatóan jó hangulatban töltött el – köszönhetően Zétényi doktor pazar okfejtésének. Tudósító egyébként csak a szünetben regisztrálta, hogy a zuroffi vadászhorda hazai fegyverhordozója, Rosta Márton ügyvéd ezen a napon nem tette tiszteletét a bíróságon. Úgy látszik, őt csak Falvai ügyész vádbeszéde érdekelte, annak tartalmáról kellett jelentenie jeruzsálemi főnökének. Rosta tehát nem jött el, a szünetben viszont betoppant a tárgyalóterembe egy másik jeles férfiú, akit tudósító élőben még soha nem látott. Széles Gábor „médiamogul” házi zsidajáról, az egykor nyakkendőkkel házaló Vámos Györgyről van szó. Lenyűgöző látvány volt.

A szünet után Zétényi doktor egy ideig még elidőzött a Máriássy testvérek őrizetbe vételénél. Elmondta: az a tény, hogy sógoruk kérésére sem bocsátotta szabadon Képíró a testvéreket, nem értékelhető büntetőjogi szempontból, mert nincs semmiféle ok-okozati kapcsolat Képíró döntése és a testvérek későbbi halála között. Az ügyvéd úr arra is rámutatott, hogy az 1944-es ítélet hűtlenséget állapított meg, tehát az emberölés vádja nem merült föl a perben. A halottak fölsorolása - lásd Falvai ügyész vádiratát – csupán „háttérként” volt jelen az 1944-es ítéletben, hiszen akkor azt kellett bizonyítani, hogy a razzia résztvevői a magyar állam ellen hangolták a délvidéki lakosságot, illetve annak egy részét. A vádiratban nevesített halottak nem hozhatók kapcsolatba a vádlottal, vagyis nem mutatható ki ok-okozati kapcsolat dr. Képíró Sándor személye és a fölsorolt áldozatok halála között.

Ezt követően az ügyész által - a vád ácsolásához - fölhasznált közokirati bizonyítékokról mondta el megalapozott véleményét Zétényi doktor. „Ez a másodkézből szerzett bizonyítékok esete”, szögezte le elöljáróban az ügyvéd úr, majd ironikusan hozzátette: ha a közokirat perdöntő bizonyíték lenne, akkor egyrészt a közjegyzők szerepe felértékelődne, másrészt a bíróságok könnyű helyzetben lennének döntésük meghozatalakor. Zétényi doktor szerint azonban az ügyész által említett közokiratokat nagyon alaposan kell megvizsgálni. Elsőként azt kell megnézni, nincs-e ok ezen közokiratoknak a bizonyítékok köréből való kirekesztésére.

Az ügyvéd úr a már sokszor emlegetett Nagy János egykori honvédtiszt 1948-as vallomásairól beszélt, hiszen ezeknek a katpolos, ávós vallomásoknak az alapján született meg a vádirat I/3. pontjában olvasható vád. Falvai ügyész szerint ezeknek a vallomásoknak a hiteleségéhez nem férhet kétség, ezek megalapozottan bizonyítják a vádlott bűnösségét. Dr. Zétényi Zsolt szerint viszont ezeket a vallomásokat ki kellene rekeszteni a bizonyítékok köréből.

Zétényi doktor elmondta, a bíróság számára is közismert tényeket bizonyítani nem kell. A bíróság is ismeri az elmúlt hatvan év igazságszolgáltatási módszereit, hiszen gazdag szakirodalom - például számos forráskiadvány - ad bőséges tájékoztatást erről a korszakról. Az ügyvéd úr Nagy János vallomásaira is utalva kifejtette: a hivatkozott korszakban „a bűnüldözés kriminalizációjáról” beszélhetünk, vagyis ebben a korszakban maga a bűnüldözés vált bűnözővé. Az akkori nyomozati eljárások politikai célokat szolgáltak, törvénytelenek voltak. Zétényi doktor kijelentette: az egész korszak ilyen jellegű iratait a legnagyobb kétellyel kell kezelni. Ami pedig azt az ügyészi érvet illeti, hogy a katpolos iratokat nem lehet egy kalap alá venni az ávós iratokkal, Zétényi doktor nem habozott kijelenteni: a kommunista párt által felügyelt Katonapolitikai Osztály az ÁVH „édestestvére” volt. (Tudósító nem állhatja meg, hogy ne idézze Kubinyi Ferenc A Katonapolitika regénye című könyvének utolsó sorait: „Mivel zárhatnám ezt a könyvet? Talán John Carrington híres mondásával: ’A forradalom olyan tűz, amelyben egyesek elégnek, mások viszont a saját pecsenyéjüket sütik meg.’ A magyar történelemben ilyen lacikonyha volt a HM Katonapolitikai Osztálya.”)

Zétényi doktor kijelentette: az adott korszak bűnüldözése annyira „bemocskolódott”, hogy jelen per bíróságának meg kell fontolnia, a bizonyítékok mérlegelése során összeköti-e magát ezekkel a bemocskolódott szervekkel és azok irataival, hiszen az 1945-1950 közötti időszak „a masszív törvénysértések kora volt”.

Folytatva a Falvai ügyész által hitelesnek elfogadott közokiratokkal kapcsolatos gondolatmenetét, Zétényi doktor feltette a kérdést: megfelelnek-e ezek az iratok a törvényes feltételeknek? Mert miről is volt szó Nagy János egykori honvédtiszt ügyében?

Bizonyított tény, hogy a délvidéki események idején Nagy János részt vett a hercegszántói pópa megölésében. Igazából ezért ítélték el, de mellesleg „bevallott” egy olyan cselekményt is, amelyre a nyomozati szerveknek nem volt semmiféle bizonyítékuk. Annak a harminc embernek a kivégzéséről van szó, amelyért a mostani per vádiratának harmadik pontja dr. Képíró Sándort teszi felelőssé. Vajon miért tette meg ezt a vallomást Nagy János?

Tudjuk, az ávós, katpolos nyomozati módszerek fontos kelléke volt a kényszerítés. Maga Nagy János mondta el később, hogy fenyegetés hatására született a vallomása. Érdekes mozzanat, hogy az 1948-as tárgyaláson Nagy János - fenyegetésre hivatkozva - előbb visszavonta korábbi vallomását, majd a bíró figyelmeztetésére ismét a régi vallomását vette elő. Nagy János tehát presszió hatására tette meg és tartotta fenn a Képíró Sándorra nézve is terhelő vallomását. Megjegyzendő, hogy amikor Nagy János kiszabadult a börtönből, az újvidéki „tényállás” már nem szerepelt bűnei között.

Zétényi doktor föltette a költői kérdést: ha élne, vajon most milyen vallomást tenne Nagy János? Zétényi szerint ugyanis a Rex Szállóban történteket hitelesen tálalta az egykori honvédtiszt. Tudjuk, ennek a szállónak a tulajdonosait mentette meg Képíró, de ez Nagy későbbi vallomásából már nem derül ki. Akkor már csak annyit állít Nagy János, hogy nem tudtak bemenni a szállóba, mert Képíró elzavarta őket. Magyarán: Nagy János nem arról beszélt, hogy Képíró megmentette az említett családot, csupán annyit közölt, hogy őt és társait Képíró elzavarta a helyszínről. (Zárójelben: ez a remek észrevétel azért fontos, mert Falvai ügyész azzal próbálta meg Nagy vallomását „hitelesíteni”, hogy az egykori honvédtiszt nemcsak terhelő dolgokat mondott Képíróról, hanem a zsidó család megmentését is Képíró számlájára írta. Mint Zétényi doktor szavaiból kiderült, Falvai ügyész ebben az esetben is tévedett.)

Zétényi doktor ezután Pozdor zászlóst hozta szóba, akiről már harminc évvel ezelőtti emlékezésében is írt dr. Képíró Sándor. A vádlott ugyanis azt állítja, hogy az említett Pozdort zavarta el a szállóból. Pozdor azonban nem létezik – szögezte le az ügyvéd úr, a szakértők nem találták nyomát ilyen személynek. Pozdor és Nagy János tehát azonos személy – vonta le a következtetést Zétényi doktor (ezt a véleményt erősíti az a tény is, hogy Cseres Tibor Hideg napok című - az újvidéki razziáról szóló - kisregényében szerepel Pozdor zászlós, akinek a „mintája” vélhetően Nagy János volt; Pozdor neve éppen a Cseres-regény olvastán ragadhatott meg Képíró Sándor emlékezetében).

Még érdekesebb volt Zétényi doktornak az a feltételezése, hogy Képíró és Nagy János találkozása a Rex Szállóban zajlott le, nem pedig úgy, ahogy a vádirat harmadik pontjában olvassuk. Az ügyvéd úr annak az eshetőségét sem zárta ki, hogy Nagy János talán azért beszélt 1948-as vallomásában dr. Képíró Sándorról és a harminc ember kivégzéséről, mert úgy gondolta: a várható halálos ítélet árnyékában ezzel a vallomással haladékot kap, hiszen Képíró esetleges perében koronatanúként szerepelne.

Összegzésként Zétényi doktor megismételte: Nagy János vallomásait nem lehet hitelesnek tekinteni, ezek presszió hatására készültek, vagyis - a történész szakértők véleményével egybehangzóan - ki kell zárni ezen iratokat a bizonyítékok köréből.

A vádiratban szereplő vádpontok ízekre szedése után Zétényi doktor - perbeszéde zárásaként - a büntetőeljárás néhány alapvető rendelkezését foglalta össze. Mivel a perbeszéd eme záró szakaszában nagyon fontos mondatok hangzottak el, s mivel ezekről a sajtó bizonyára nem számolt be kellő alapossággal, ezért tudósító szükségesnek tartja tömören összefoglalni a legfontosabb megállapításokat.

Zétényi doktor elsőként a Be. 2. § (2) bekezdésére hívta fel a figyelmet, mely szerint a vád akkor törvényes, ha „meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye” szerepel a vádiratban. Falvai ügyész vádiratnak nevezett szóhalmazában meghatározott személy tényleg szerepel (dr. Képíró Sándor), a „pontosan körülírt”, törvénybe ütköző cselekmény azonban hiányzik. Éppen erre a hiátusra mutatott rá Zétényi doktor: a vádiratnak ugyanis az a bökkenője, hogy a benne olvasható állítások semmiféle bizonyítékkal nincsenek aládúcolva. Az ügyész vádirata tehát nem tett eleget a hivatkozott jogszabályi helyen rögzített eljárási követelménynek.

Zétényi doktor ezután a Be. 10. paragrafusát idézte fel, mely szerint „abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot nem köti a más eljárásban /…/ hozott határozat, illetve az abban megállapított tényállás”. Ez az elv természetesen érvényes Nagy János vallomásaira is, amelyeket a vádirathoz bizonyítékként csatolt Falvai ügyész.

A Be. 28. § (1) bekezdése kimondja, hogy „az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye”. Zétényi doktor szerint ez az elv sajnos nem érvényesült maradéktalanul, mert a nyomozás során a terhelt fontos indítványát elutasította az ügyészség. Már többször említettük, hogy dr. Képíró Sándor a Rex Szálló tulajdonosait megmentette a kivégzéstől. A család egyik, a razzia idején még gyerekkorban lévő tagjának tanúként való meghallgatását évekkel ezelőtt indítványozta az ügyészségnek dr. Zétényi Zsolt, de az indítvány elutasításra talált. A tanú másfél évvel ezelőtt meghalt. (Zárójelben jegyezzük meg: „a masszív törvénysértések korát” jellemezte az a gyakorlat, hogy a mentő, enyhítő körülmények vizsgálatát kizárták az eljárásból. A törvénysértések kora tehát mégsem múlt el maradéktalanul, hiszen a maradékként ténykedő Falvai ügyész a „nagy” elődök útmutatása szerint járt el.)

Dr. Zétényi Zsolt a Be. 78. § (4) bekezdésére is felhívta a figyelmet, amelyben ezt olvassuk: „Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.” A törvény szerint az ügyész dolga a vád bizonyítása. Falvai ügyész olyan bizonyítékokat (Nagy János vallomásai) mellékelt a vádirathoz, amelyeknek törvényességét előzőleg nem vizsgálta meg. Pedig különösebb jogi képzettség nélkül is megállapítható, hogy a sokat emlegetett 1948-as vallomások Nagy János „eljárási jogainak lényeges korlátozásával” készültek, hiszen ebben az eljárásban sem volt biztosított például a védő részvétele, ráadásul kényszerítés formájában a nyomozó hatóság által elkövetett bűncselekmény is megalapozottan vélelmezhető. Zétényi doktor jogosan ismételte meg többször is elhangzott álláspontját: ezeket a „bizonyítékokat” az ügyészségnek eleve el kellett volna vetnie.

Perbeszéde végén Zétényi doktor előterjesztette indítványát, melyet a bevezetőben igyekeztünk alaposan ismertetni. Az indítvány elhangzása után annyit mondott még az ügyvéd úr, hogy személyes meggyőződése szerint dr. Képíró Sándor csendőr százados emberek kivégzéséért nem felelős, ilyesmire utasítást nem adott, törvénytelenséget nem követett el.

Mikor Zétényi doktor leült, a közönség jelentős része tapssal köszönte meg a míves védőbeszédet. Tudósító szemérmes ember, ezért a látványos tetszésnyilvánítás nem kenyere, tenyereit tehát nem csapta össze. Most azonban - a klaviatúrával töltött magányos órák alatt - szemérmessége elillant. Újra elolvasva a fenti sorokat, átböngészve jegyzeteit tudósító elismerősen bólint: „ez jó mulatság, férfi munka volt”, tisztelt ügyvéd úr!

2008 őszén mondta dr. Zétényi Zsolt: „a Képíró-ügy lesz a nácivadász akció egyik legnagyobb kudarca”. Adja Isten, hogy így legyen. Ha a bíróság is meghajol a védőbeszédben elhangzott, cáfolhatatlan érvek előtt, akkor július 18-án, az ítélethirdetés napján tényleg jogtörténelmet írunk.
Falusy Márton2011 július 1.

=====================================================================================


Ítélethirdetés előtt
Amikor a dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben elhangzottak a perbeszédek, megkértem dr. Zétényi Zsoltot - a vádlott jogi képviselőjét -, hogy még az ítélethirdetés előtt adjon nyilatkozatot lapunknak (a bíróság július 18-án, hétfőn hirdeti ki az ítéletet). Az ügyvéd úr készségesen tett eleget a kérésnek. Másfél héttel az ítélethirdetés napja előtt lakásán kerestem fel dr. Zétényi Zsoltot, akivel közel három órán keresztül beszélgettünk Képíró Sándor ügyéről, a per tanulságairól és hátteréről.

Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának a vezetője, 2006-ban jelentette be, hogy dr. Képíró Sándor személyében újabb állítólagos háborús bűnösre bukkant. A bejelentés óta igyekeztem nyomon követni az „ügyet”, elolvastam minden fellelhető híradást, a nácivadász nyilatkozatait, s természetesen a Zétényi Zsolttal készült interjúkat is. Amikor megtörtént a vádemelés, az újvidéki razziával kapcsolatos szakirodalom fontosabb darabjait is (újra) átböngésztem, elolvastam a megfelelő jogszabályokat, s mindezen ismeretek birtokában követtem nyomon az egykori csendőrtiszt büntetőperét a Fő utcai épület tárgyalótermében. Az ítélethirdetés előtt azért kerestem meg dr. Zétényi Zsoltot, mert a perbeli bizonyítási eljárás után ugyanaz az érzés uralkodott bennem, mint a per kezdete előtt: a Képíró Sándor elleni vád teljességgel megalapozatlan. Arra gondoltam, hogy a laikus szemlélő benyomásait a képzett jogász - a vádlott védője - véleményével, érveivel szembesítem.

Az ügyvéd úr dolgozószobájába betoppanó látogatót először a rengeteg könyv látványa ragadja meg. A belvárosi lakás belmagassága nem csekély, a könyvespolcok méretét próbálom megsaccolni: vajon a legfelül tornyosuló könyvek eléréséhez mekkora létra kell?

Miután elhelyezkedtünk a fotelokban, előkészítem a magnót, a mikrofont, majd a jegyzeteket, kérdéseket tartalmazó listámra pillantok. Elhatároztam, hogy provokatív kérdésekkel indítom a beszélgetést, ezt a szándékomat közlöm is az ügyvéd úrral, aki egyetértően bólint.

Elmesélem Zétényi Zsoltnak, hogy a Hárec című izraeli napilap honlapján 2011. május 13-án jelent meg Efraim Zuroff Keserédes győzelem című – a Képíró-perrel kapcsolatos – írása, amelyben őt is jellemezte. Kétszer is felolvasom a következő mondatot: „A jobboldali politikai körök prominens alakja, Zétényi Zsolt ügyvéd legalább egy alkalommal becsmérlően beszélt ’a zsidók’-ról, és világossá tette, hogy számára Képíró védelme – misszió.” Megjegyzem, hogy a cikkben idézőjelben szerepel „a zsidók” kitétel, tehát bizonyára valami kitüntetően általános zsidózásra gondolt a nácivadász. Hol és mikor beszélt Ön becsmérlően a zsidókról, mert ilyesminek nem találtam nyomát a sajtóban – kérdezem az ügyvéd úrtól.

Zétényi Zsolt röviden válaszol: „Nem tudok róla, hogy becsmérlően beszéltem volna a zsidókról.” Én lépnék is tovább, belekezdek a következő - szintén egy hasonló idézetre vonatkozó - kérdésbe, de az ügyvéd úr folytatja a válaszát.

„A ’legalább egy alkalommal’ kifejezés eléggé rosszindulatú” – mondja Zétényi Zsolt -, „mert a zsidókról elég egy alkalommal nem megfelelő módon beszélni ahhoz, hogy az illető bizonyos körök számára teljes mértékben szalonképtelenné váljék. Egyébként véleményszabadság van, s én nem tartom botránynak, ha valakinek nincsen jó véleménye a zsidókról. Nem tartom magamat ilyen követelményrendszer rabjának, miért ne lehetne akár zsidókról, akár másokról bármilyen véleményem. Zuroff úrnak persze meg kellene mondania, mit hallott tőlem, mert ez így általánosító kijelentés. Ami Képíró Sándor védelmét illeti, én ezt soha nem mitizáltam. Képírót ártatlan embernek tartom, akinek a személyét, személyiségét nagyon súlyosan megsértették. Ő tehát sokszorosan védelemre szorul éppen a vele kapcsolatos előítéletek és téveszmék miatt, mert a minden embert megillető méltányosság és igazságos megítélés vele szemben nem érvényesült. Képíró Sándor diszkriminált személy, akinek a védelmét ügyvédi kötelességemnek tartom az emberi méltóságról alkotott általános felfogás miatt, valamint azért, mert ártatlan az ellene felhozott vádakban.

A nácivadász akcióját se jónak, se helyesnek, se célravezetőnek, se szükségesnek, se erkölcsösnek nem tartom. Ezt a véleményemet nyíltan vállalom – számos zsidó és nem zsidó véleményhez hasonlóan. Nem tudom elfogadni a nácivadász által alkalmazott perlési politizálást. A perlési politizálás amerikai fogalom, s azt jelenti: egy adott eljárás által valamilyen magasabban védendő eszmét, értéket vagy érdeket akarnak előtérbe helyezni. Egyértelmű, hogy Zuroff úrnál erről van szó, ezt ő nem is titkolja. Nem a védendő értéket, hanem az érvényesítésnek a módját és az alaptételeit hibáztatom. Képíró Sándor védelmét tehát ezért is fontosnak tartom, de hogy ezt missziónak tekintse az ember - ez azért túlzottan romantikus felfogás. A fentieken túlmenően hadd mondjam meg azt is, hogy nem tartom magamat jobboldalinak. Konzervatív ember vagyok.”

Második, s egyben utolsó provokatív kérdésem szintén a nácivadász egyik kijelentésével kapcsolatos. A Hetek című hetilap 2010. október 15-én megjelent száma interjút közölt a nácivadásszal. Az újságíró feltette a kérdést: mi volt a benyomása Képíró Sándorról? Íme a válasz: „Tipikus kelet-európai antiszemita. Véleményem szerint az ilyen emberek nem feltétlenül hittek a náci faji ideológiában, miközben kollaboráltak a nácikkal. Különböző okok miatt váltak antiszemitává: például évszázadokon át a keresztény antiszemitizmuson nevelkedtek, vagy gazdasági okokból gyűlölték a zsidókat. Ami közös bennük: a zsidók gyilkolása közben meg voltak róla győződve, hogy hazafias cselekedetekben vesznek részt. És ez ennek a borzalmas történetnek a lényege.”

Az idézet felolvasása után Zétényi Zsolt felnevet, s azt mondja: Képíró Sándor elég öreg, de nem annyira, hogy évszázadokon keresztül nevelődött volna a keresztény antiszemitizmuson. Hamar túllépünk a pongyola fogalmazás kiváltotta derültségen, s megkérdezem az ügyvéd urat, szerinte miben áll Képíró Sándor tipikusan kelet-európai antiszemitasága.

„Először is ismerni kellene a tipikus kelet-európai antiszemitát” – mondja ironikus éllel Zétényi Zsolt -, „s azt is, hogy milyen a tipikus nyugat-európai, vagy a tipikus amerikai antiszemita. Képíró Sándortól soha nem hallottam - legelkeseredettebb állapotában sem - antiszemita megjegyzést. Még egy félmondatnyit sem, pedig az elmúlt öt évben nagyon megalázták, s fizikailag-egészségileg is tönkretették. Amikor a haragjának adott hangot, akkor is név szerint csak a Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának a vezetőjét említette, nem általában a zsidókat. Az idézett állítás ráadásul ott sántít, hogy soha nem beszélt Képíróval, s Képírótól olyan nyilatkozatot sem olvashatott, amelyben antiszemita kijelentés lett volna. A nácivadász itt olyan összefüggést teremt, amely ebben a perben újra és újra előjön. Szerinte ugyanis Újvidéken antiszemita terrorcselekmény történt, ennek a cselekménynek az elkövetői megegyeztek abban, hogy zsidókat fognak kiirtani. Ez a vád legprimitívebb kifejtése.

Ehhez képest a razzia idején katonai rend érvényesült, az írásbeli parancsokban gyilkosságokra való felhívás nem szerepelt, s az sincs bizonyítva, hogy a zsidóölésre szóbeli parancs hangzott volna el. Ha a feltételezésekben a legmesszebb megyünk el, de még a realitás talaján maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a razzia katonai vezetése a magyarokhoz nem lojális szerbekről és a zsidókról vélekedett úgy, hogy ők a magyar állam érdekeitől viszonylag távolabb vannak, a partizánokkal inkább rokonszenveznek, mint mások. Ez lehetett az oka annak, hogy a razzia idején ezek ellen a csoportok ellen fordultak. Megjegyzem, hogy még az újvidéki városparancsok Grassy József antiszemita motívumai sem egyértelműek. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a razzia során több száz ember sérelmére súlyos bűncselekmények – rablások, gyilkosságok – történtek.”

Zétényi Zsolt lassan, megfontoltan beszél, érezhető, hogy a lehető legpontosabb megfogalmazásra törekszik. Amikor a fotelben hátradől, elárulom neki, bevezetésképpen miért tettem föl az idézetekkel megspékelt, két provokatív kérdést. A jeruzsálemi nácivadász ugyanis úgy minősítette Képíró Sándort és ügyvédjét, hogy állításait semmivel nem támasztotta alá. Ez az eljárás engem a Képíró Sándor elleni vádiratra, az ügyész perbeszédére emlékeztetett, hiszen a volt csendőrtiszt elleni vádakat meglátásom szerint sem a vádiratban, sem a perbeli bizonyítási eljárásban és az azt követő vádbeszédben nem sikerült alátámasztani. Egy súlyos állítás a legcsekélyebb bizonyíték nélkül – semmit sem ér.

Érvényes ez a sajtóban megjelent megannyi írásra is. Az atv nevű tévécsatorna például igencsak kivette a részét a Képíró Sándor elleni hajszából. Az atv honlapján az elmúlt fél évben többek között ilyen címmel jelentek meg tudósítások: „Kifütyülték a náci háborús bűnöst a pesti bíróságon”; „Erkölcsi elégtételt akar az újvidéki tömegmészárlások egyik szervezője”; „A csendőrségért aggódik a zsidóúsztató háborús bűnös”; „Elgyávult a háborús bűnös, el is vesztette perét”. Tudjuk, hogy Képíró Sándort soha nem ítélték el háborús bűntett miatt. A Fővárosi Ítélőtábla négy évvel ezelőtti jogerős végzésében azt is kimondta, hogy Képíró Sándor nem áll végre nem hajtott ítélet hatálya alatt, s mindvégig büntetlen előéletű volt.

Adva van tehát egy büntetlen előéletű ember, akit a média egy része konzekvens módon háborús bűnösként, tömeggyilkosság szervezőjeként, sőt zsidóúsztatóként emleget. S ezeknek a gyalázkodásoknak nincs semmi jogi következménye. Zétényi Zsolt csöndben megjegyzi, hogy az idézett mondatok nemcsak becsületsértő, hanem rágalmazó állítások, hiszen a „zsidóúsztatás” is teljesen valótlan állítás Képíróval kapcsolatban, aki semmiféle bűncselekményt nem követett el. Ahogy az is rágalom, hogy 1946-ban 14 évre ítélte a népbíróság a volt csendőrt.

Bár jogi kérdésekben laikus vagyok, egyetértek az ügyvéd úrral, s éppen ezért azt tudakolom tőle: mivel magyarázható, hogy a nácivadász ellen indított rágalmazási perben első fokon felmentő ítéletet hozott Vadász Viktor bíró. Hiszen a nácivadász is tényként állította, hogy Képíró háborús bűnös, sőt hivatkozott a nem létező 1946-os ítéletre is. A bíróság mégis felmentette őt a rágalmazás vádja alól - igaz, nem jogerősen -, az ítélet szóbeli indokolásában azonban a bíró például meg sem említette a nácivadász nyilatkozataiban rendszeresen visszatérő 1946-os, fiktív ítéletet. Vajon miért?

„A bíró tudja, hogy miért nem hozta szóba ezt a rágalmat” – mondja enyhe mosollyal Zétényi Zsolt. – „Az atv honlapjáról Ön által idézett mondatokat most hallom először. Az az igazság, hogy nem ismerem az említett írásokat, egyszerűen távol tartottam magam a gyalázkodásoktól. Lehet, hogy ez hiba. Az atv-nek nyilatkoztam egyszer-kétszer, mert úgy gondoltam, hogy aki megkérdez, annak nyilatkozom. Lehet, hogy az idézett mondatok ismeretében megtagadtam volna a nyilatkozatot. De én ezekről az írásokról nem tudtam. A nem jogerős, felmentő ítéletről hadd mondjam el: véleményem szerint a bíró eléggé abszurd álláspontot képviselt. A bíró azt a filozófiát fejtette ki, hogy a nácivadász állításainak lehetnek ugyan valótlan tényelemei, de egészében indokolt volt, hogy ezeket a kijelentéseket megtette, mert a magyar állam szerinte megtagadta a jogvédelmet, illetve nem megfelelő módon teljesítette a jogsegély iránti kezdeményezését.

Egy rágalmazási perben olyan tág értelmezési terepre tévedt a bíróság, amely terepen azt nem mentik föl, akit nem akarnak. A bíróság álláspontja szerint ugyanis mindig lehetnek olyanok a környülállások, a viszonylatok (bár ez szerintem teljes mértékben alkotmányellenes álláspont), hogy ezektől függően a valótlan, becsmérlő tényállítások miatt sem kell elmarasztaló ítélete hozni. Ez a nézet szerintem elfogadhatatlan. A legutóbbi időkig az volt a bírói gyakorlat – s ezt a bíró is tudja -, hogy a rágalmazás nem függ attól, az illető tudja-e vagy sem, hogy amit mond, becsületsértő. Annyit kell tudnia, hogy a kijelentése tartalmilag becsület csorbítására alkalmas. Ha valótlan állításáról azt hiszi, hogy való tény, ez nem mentesíti őt a felelősség alól. Egyetemista koromban a rágalmazás kérdésköréből írtam a szakdolgozatomat. Egy rágalmazási ügy mindig bokros, de nem zavaros történet, elméleti háttere nagyon szépen kibontható. Mint említettem, a rágalmazónak nem kell tudnia arról, hogy valótlanságot mond, de ha állítása valótlannak bizonyul, akkor azért helyt kell állnia. A felmentő ítélet szóbeli indokolásában elhangzott, hogy a vádlott jóhiszeműen tette meg nyilatkozatait, abban a tudatban, hogy amit állít, igaz. Ez az érv a nácivadász esetében nem áll meg: téves az a bírói megállapítás, hogy ő azt hitte, való tényeket állít, s mindezt a közérdek által indokolt módon és formában teszi.

Téves az a feltevés, hogy megfelelő tájékozódás után rágalmazó állításait valónak hitte. Ha Zuroff úr egy magyarországi, hiteles történésztől kér tájékoztatást, akkor tudnia kellett volna, hogy vádjai nem igazak. Ha csak az 1944-es ítéletet elolvassa, tudnia kellett volna, hogy abban Képíró terhére nem szerepel emberölési tényállás. De visszakanyarodva a lényegre: ha a nácivadász jóhiszeműen mondta volna, amit mondott, cselekménye akkor is büntetendő lenne. Rágalmazási ügyben nem az a lényeges, ki mit hisz, hanem az, hogy a becsület csorbítására alkalmas tény valótlan vagy sem. A nácivadász becsület csorbítására alkalmas valótlan tényeket állított, tehát rágalmazott.”

Efraim Zuroff könyvéből (Operation Last Chance – One Man’s Quest to Bring Nazi Criminals to Justice) tudjuk, hogy Pécsi Tibor történész is szerepet vállalt a Képíró Sándor elleni vadászatban. A vádemelés bejelentése után néhány nappal, 2011. február 17-én az atv Jam című műsorának a vendégeként nemcsak sok badarságot beszélt Pécsi, hanem ismét elhangzottak hazug, rágalmazó állítások (a fiktív 1946-os ítéletet is tényként emlegette a történész, holott a Képíró elleni vádiratban természetesen ez a butaság nem szerepel). A beszélgetés során kiderült, hogy Pécsi Tibor még a vádlott életrajzi adataival sincs tisztában: az újvidéki razzia idején főhadnagy, s nem százados (ahogy Pécsi állítja), az 1943-44-es perben nem XV., hanem XIII. rendű vádlott volt Képíró Sándor. Pécsi a Holokauszt Emlékközpont honlapja szerint az említett intézmény oktatási programjainak a felelőse. Pécsi korábbi írásainak, említett televíziós nyilatkozatának ismeretében felmerült bennem a kérdés: nem kínos a Holokauszt Emlékközpont vezetőinek, hogy oktatási programjaikat egy felületesen tájékozódó, ráadásul bizonyíthatóan rágalmazó ember felügyeli? Zétényi Zsoltnak átadom a tévés nyilatkozat pontos átiratát, de előtte néhány elképesztő megállapítást fel is olvasok belőle. Aztán várom, mit szól mindehhez az ügyvéd úr.

„Ha én az említett történész helyében lennék, nagyon kellemetlenül érezném magam” – mondja kisebb szünet után Zétényi Zsolt. – „Az idézett kijelentések szerint elemi szintű tájékozódásra sem futotta az energiájából, tehát olyasmiről beszél, amiről nincsenek ismeretei, holott a tájékozódásra minden lehetősége meglett volna.”

Pécsi Tiborról szabad asszociációval Feldmájer Péter Mazsihisz-elnök jut az eszembe, aki az egyik hetilapba írt – a bíróságot és a szakértőket is sértő – olvasói levelével nemrég kisebb vihart kavart. Az elmúlt évek során Feldmájer sem kímélte Képíró Sándort, rágalmazó, durva kijelentéseinek azonban semmi jogkövetkezménye nem volt. A Mazsihisz-elnök többször is háborús bűnösnek nevezte Képírót (akinek elítélése szerinte „példaértékű” lenne), holott ügyvédként jól tudja, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Amikor 2011. február 14-én megjelent a hír, hogy vádat emeltek dr. Képíró Sándor ellen, a Mazsihisz „megelégedéssel” fogadta, s a következőképpen kommentálta a bejelentést: „Képíró Sándor az egykori dokumentumok szerint, mint középszintű parancsnok, részt vett az újvidéki tömeggyilkosságokban, és felelősség terheli az ott megölt több ezer zsidó áldozat (sic!) haláláért is. A bűnösségét 1944-ben a Horthy éra alatt a hadbíróság meg is állapította, az ítélet végrehajtását csak Magyarország német megszállása akadályozott meg (sic!), mert az ítéletet megsemmisítették. A háborús és népellenes bűntettek soha nem évülnek el, reméljük, hogy a magyar bíróságok az európai jogi követelményeket alkalmazzák, és megfelelő büntetéssel sújtják a bűnösségét makacsul tagadó, és az utóbbi időkben többeket alaptalanul vádoló Képíró Sándort.”

Amikor ezt a közleményt olvastam, sok egyéb mellett feltűnt a „több ezer” újvidéki zsidó áldozat említése. Ez a „több ezer” enyhén szólva túlzás. Nem enyhén fogalmazva: ordító hazugság. Újvidéken a magyar adatok szerint 556, a jugoszláv adatok szerint 809 zsidó halt meg a razzia során – mindkét szám alatta marad az ezernek (a Vajdasági Történeti Múzeumnak az áldozatokra vonatkozó összeállítását Györkei Jenő: Idegen bírák előtt című könyve közli fotokópiában, az adatokat innen merítettem). Feldmájerék kitaláltak még néhány ezer zsidó áldozatot, akiknek a haláláért „egykori dokumentumok”-ra hivatkozva Képíró Sándort tették felelőssé, aki szerintük „részt vett az újvidéki tömeggyilkosságokban”. Ilyen egykori dokumentum természetesen nem létezik, ez az állítás is Feldmájerék agyszüleménye. Zétényi Zsolt elmeséli, hogy bizony indult rágalmazási per a Mazsihisz elnöke ellen is, de az ügy végül megfeneklett. A bírót ebben az ügyben is Vadász Viktornak hívták.

„Feldmájer már korábban is nagyon súlyos gyalázkodásokat eresztett meg” – mondja Zétényi Zsolt. – „Képíró Sándor ügyvédei indítottak is eljárást vele szemben, amit meg is nyerhettek volna, mert az állítások gyalázatos és valótlan mivolta egyértelmű volt. Csakhogy a bíró arra az eredményre jutott, hogy az ügyvédeknek nem volt szabályos meghatalmazásuk. Szerinte a magánindítványt Képírónak személyesen kellett volna megtennie, vagy legalábbis olyan meghatalmazást kellett volna adnia, amelyben ő kifejezetten arra hatalmazza föl az ügyvédeit, hogy ebben az ügyben, ilyen és ilyen tényállítások miatt Feldmájer Péter ellen indítsanak eljárást. Ilyesfajta meghatalmazást ügyvédek nem szoktak írni. A bíróság formai kifogása miatt az ügy végül is megfeneklett, a magánindítványt jogerősen elutasították. Feldmájer tehát rendkívül jól érezheti magát, joggal gondolhatja úgy, hogy nyugodtan tehet gyalázkodó kijelentéseket, hiszen még érdemi tárgyalásra sem került sor az ügyében. A Zuroff úr elleni rágalmazási ügyben is igyekeztek ezt a technikát alkalmazni: mivel nem jelent meg személyesen a tárgyaláson Képíró Sándor, megszüntették az eljárást. Az én esetemben azonban ez a kifogás már nem jött be, mert a bírói végzést megfellebbeztem, s a végzést hatályon kívül helyezték.”

A Wiesenthal Központ (SWC) májusi jelentése az ún. „háborús bűnösök” listájának az élére helyezte Képíró Sándort, aki az SWC szerint „részt vett az újvidéki tömeggyilkosság szervezésében, melynek legalább 1250 áldozata volt”. Ez a „legalább” - a mazsihiszos torzításhoz hasonlóan - ugyancsak elgondolkodtató, hiszen a megfogalmazás azt sugallja, hogy lehet ennél több áldozat is, az 1250 fő csak az alsó határ. Ez persze szintén ferdítés, hiszen a magyar adatok szerint 879, a jugoszláv adatok szerint pedig 1246 - zsidó, szerb, ruszin, magyar és orosz - áldozata volt összesen az újvidéki razziának (az adatokat szintén Györkei Jenő említett könyvéből idézem). Érdekes, hogy az atv honlapján május 23-án megjelent írás szerint Ana Frenkel (a nácivadász munkatársa) újabb adatokra hivatkozva azt állította: Újvidéken legalább 4000 embert öltek meg a razzia során. Hogy milyen adatokról van szó, s honnan, melyik ládafiából kerültek elő – rejtély.

Ahogy az is rejtély, milyen adatok birtokában kezdett vadászni Képíróra a nácivadász, aki a Hetek című lapban megjelent, korábban már említett 2010-es interjúban így nyilatkozott: „Képíró ügye egy nagyon különleges eset, mert nagyon sok részletes, precíz információm van vele kapcsolatban.”

Milyen precíz információkra gondolhatott Zuroff? – tettem föl a kérdést Zétényi Zsoltnak. Végigültem a tárgyalást, de számomra nem derült ki, mik ezek a precíz, részletes információk.

„Számomra se derült ki” – mondja az ügyvéd úr. – „Nekem nincs sok részletes, precíz információm. Egyetlen olyan információ sincs a birtokomban, amely Képíró büntetőjogi felelősségét érintené. Ezért mindenkinek az ítélőképességére bízom az idézett kijelentést, amelyben a nácivadász azt akarja mondani, hogy ha a per során kiderülne, hogy Képíró ártatlan, erre az esetre azt az állítást kockáztatom meg, hogy én viszont tudom, hogy bűnös, csak ezt most még nem akarom megmondani. Ez az állítás nem tisztességes. Ezt nyugodtan mondhatom még akkor is, ha az ilyen jellegű eljárás elleni ellenszenvemet a nácivadász lefordíthatja úgy is, mint antiszemita kijelentést. Persze csak abban az esetben, ha ő a zsidóság reprezentánsának tartja magát. Én nem tartom annak. Nekem határozott véleményem van azokról az emberekről, akik szerint a pontos igazság nem lényeges, az a kérdés, hogy kiről mondjuk a gyalázatot.”

Zétényi Zsolt elmeséli, hogy az egyik tévécsatornán látta a Nácivadászok című sorozat egy-két részét. A számára legvisszataszítóbb epizód arról szólt, hogy egy Észtországból elszármazott antiszemitát (mint egy üldözött vadállatot) hogyan cserkész be egy Moszad-ügynök.

A Dél-Amerikában élő észt menekült bizalmába férkőzik egy Moszad-ügynök, és valamilyen üzleti ürüggyel elcsalja egy másik országba, talán Venezuelába. A Moszad által bérelt lakásban hét ügynök fogadja az üldözött vadat. Amikor elkezdik agyba-főbe verni, azt kéri, engedjék beszélni. Hadd tudja meg, miért is verik agyon. Ezt a lehetőséget azonban nem adják meg neki. A következő képen egy véres ládát mutatnak, amibe az agyonvert embert belegyömöszölték. Az észt embert lépre csaló ügynököt (akiről áldozata korábban felvételt készített) persze nem találták meg, mert évekre kivonták a forgalomból. A filmben megszólaltatták az áldozat fiát is, aki az apja elvesztése miatt érzett fájdalmán és a megbotránkozáson túl megjegyezte: azt az egyet szeretné tudni, hogy az apja ellen valójában mi volt az a vád, ami miatt ilyen gyalázatos módon megölték. Ezzel végződik a film. A nézőben pedig ott motoszkál a kérdés: miért is volt gazember ez az észt ember? Miért is kellett megölni? Olyasmit ugyanis nem tudunk meg róla, hogy gyilkosságokban vett volna részt, csupán általános kijelentések hangzottak el arról, hogy zsidóellenes akciók részese volt. Meglepő, hogy a film készítői sem tartották feladatuknak, hogy legalább összefoglalva közöljék, mi is volt az áldozat bűne.

Az ügyvéd úr által elmesélt történet azért is érdekes, mert a Képíró Sándor elleni vádiratban sem szerepel semmi bizonyíték. Vannak állítások arra vonatkozóan, hány újvidéki áldozat haláláért felelős, de ezeknek az állításoknak a való voltát a per során sem sikerült bizonyítani. Ahogyan a jeruzsálemi nácivadász a legcsekélyebb bizonyíték nélkül zsidóellenességgel vádolta meg Zétényi Zsoltot és Képíró Sándort, úgy a vádirat is csupán általánosságokat tartalmaz. A több napig tartó bizonyítási eljárás során semmi olyasmit nem hallottam a tárgyalóteremben, ami a vádlott bűnösségét bizonyította volna. Vagy lehet, hogy rosszul hallgattam az iratismertetést? Zétényi Zsolt megnyugtat: helyes következtetést vontam le a bizonyítási eljárásból.

„Az a kérdés, hogy Képíró mit tett 1942. január 21-én, 22-én és 23-án” – magyarázza az ügyvéd úr. – „A bűn nem egyszerűen tények leírása. Nem olyan ez, mint a filmkészítés, ahol összevágjuk az epizódokat, s a vágások által a kész film kifejez valami mondanivalót. A büntetőjogban más a helyzet: okozati összefüggésre van szükség a tényállás különböző elemei és az elkövető magatartása között. A bűn pszichikus viszony az ember és egy bűnös cselekedet között. Aki tehát vádol, annak be kell bizonyítania, hogy a vádlott elkövette a bűnt, az adott cselekmény tekintetében megvolt a belátása, a választási lehetősége, megvolt a módja a bűnös cselekmény elhárítására. Amikor ennyire megfoghatatlan a tényállás, az is fontos szempont, hogy a vádlottnak milyen a beállítódása. A nácivadásznak azért sincs igaza, mert ha bizonyítani lehetne, hogy Képíró Sándor átkozódó antiszemita, ez a beállítódás akkor se lenne elegendő a bűnösség megállapításához.

Általánosságban azonban elmondható, hogy a bűnös ember pszichés beállítódásának van jelentősége, különösen akkor, ha ez a lelki, morális beállítódás a konkrét cselekménnyel kapcsolatos. Képíró Sándor esetében ezért nemcsak annak a vizsgálata fontos, hogy 1942. január 23-án mi történt, hanem az előtte való két nap történései sem mellőzhetők. Képíró ugyanis vállalta - s ez nem volt kockázatmentes cselekedet -, hogy komoly aggályait fejezze ki a kiterjesztett fegyverhasználattal kapcsolatban. Azt is tudjuk továbbá, hogy megmentett egy szerb zsidó családot anélkül, hogy foglalkoztatta volna, kik is ezek az emberek. Egyszerűen abból megfontolásból cselekedett, hogy jogellenes cselekményekre, rablásra, gyilkosságra nem kerülhet sor. Itt tehát egy olyan pszichés, lelki beállítódásról van szó, amely tényszerűen igazolt. Képíró már 1980-ban leírta ezt a történetet. Tény az, hogy a szerb zsidó család megmenekült, tény az, hogy gazdag szerb zsidókról volt szó, ezek mind tények. A razzia idején ötezer katona volt Újvidéken, de összesen két csendőrről tudunk, akik ellentmondtak a kiterjesztett fegyverhasználatnak. Az egyik Képíró Sándor volt, a másik Kun Imre százados. Ezek nem lényegtelen mozzanatok akkor, amikor valaki fikciókat tár a bíróság elé.

Ebből persze nem az következik, hogy Képíró említett beállítódása egyedüli ügydöntő bizonyíték lenne, de mikor ennyire megfoghatatlan a történet, akkor ennek igenis van jelentősége. Képírót régóta ismerem, hosszú beszélgetéseket folytattam vele, amelyeket rögzítettem is. Soha, semmilyen zsidó- vagy szerbellenes kijelentést nem hallottam tőle. Jellemző, hogy a megmentett családról azt sem tudta, hogy zsidók voltak-e vagy szerbek. Ezt a bíróság előtt is így mondta el, s nekem is, négyszemközt.”

Az ügyvéd úrral folytatott beszélgetésben elérkeztünk tehát a Képíró Sándor elleni büntetőperig. Köztudott, hogy a vádiratban két bizonyítékra hárul az a szerep, hogy alátámassza a háborús bűntett vádját. Az első bizonyíték: a VKF bíróságának 1944-es ítélete, amelyben a XIII. rendű vádlottként szereplő Képíró Sándort hűtlenség miatt 10 évre ítélték. Ezt az ítéletet azonban 1944 májusában megsemmisítették, tehát jogi értelemben nem létezik. Felmerül a kérdés: egy jogilag nem létező ítéletet fel lehet használni egy később perben?

„Nem lehet” – válaszolja Zétényi Zsolt. – „Ezt Zinner Tibor történészként alaposan kifejtette. Igyekszem precízen fogalmazni. Abban az esetben, ha ezt az ítéletet valamilyen eljárási okból, eljárási hiba miatt semmisítették volna meg, akkor az új tényekkel együtt az ítélet indokolásában szereplő tényeket is fel lehet használni háttéranyagként. A magyar jog a szabad bizonyítás elvén nyugszik, ami azt jelenti, hogy mindenféle bizonyíték fölhasználható. Képíró esetében - különös tekintettel Babos József hadbíró ezredes 1945-ös nyilatkozataira – nagyon komolyan feltételezhető, hogy az ítélet megsemmisítésekor nem egyszerűen egy eljárási aktusról, hanem felmentésről volt szó. Az a tény, hogy az iratok csupán egy napig voltak a Legfelsőbb Honvéd Törvényszéken, nem meghatározó mozzanat, az a fontos, hogy megszületett a határozat: az ítélet „feloldatott”. Ez a megfogalmazás magában foglalhatja a felmentést is, a Becsületügyi Szabályzat 45. szakasza is ezt látszik igazolni, hiszen e szakaszra való hivatkozással helyezték vissza rendfokozatába Képíró Sándort.

Az ügyét tehát érdemben kellett a bíróságnak elbírálnia, különben nem kapta volna vissza a rendfokozatát. Az érdemben való elbírálás azt jelenti, hogy a bíróság állást foglalt abban, elkövette-e Képíró a terhére rótt bűncselekményt vagy sem; azt jelenti, hogy vagy felmentik, vagy elítélik a vádlottat. Ha Képíró Sándor ügyében felmentő ítélet született, akkor ezt az 1944-es, megsemmisített ítéletet nem lehet fölhasználni. Az in dubio pro reo elve szerint nem értékelhető a vádlott terhére olyan tény, amely egyértelműen nincs bizonyítva, tehát kétség esetén a vádlott javára kell dönteni. Ez az elvet azokra a tényekre is alkalmazni kell, amelyek a vádlottra nézve kedvezőek. Ilyen tény például, hogy Képíró Sándort az 1944-es ítélet megsemmisítése után visszahelyezték a rendfokozatába, erre pedig csak akkor volt lehetőség, ha a büntetőeljárás számára kedvező kimenetelű volt, tehát felmentéssel zárult. Erre persze egyesek azt mondják, hogy akkoriban semmi sem ment szabályosan. Akkor azt is meg lehetne kérdezni: az elítélés viszont szabályos volt? 1944. október 15. előtt a magyar államnak, s így a magyar bíróságnak is még megvolt a relatív legitimitása.

Összefoglalva azt tudom mondani: az in dubio pro reo elve arra is vonatkozik, hogy ha van adat, amely Képíró 1944-es felmentésére utal, akkor ezt a lehetőséget úgy kell értékelni, hogy felmentették a vád alól. De lépjünk tovább. Hol van az 1944-es ítélet alapdokumentuma, a 705 oldalas jelentés vagy jegyzőkönyv, vagyis hol vannak azok a vallomások, amelyekre az ítélet épül? Milyen nyilatkozatokat vettek fel több ezer embertől? Hiszen már 1942 áprilisában-májusában készültek ilyen iratok, bár az is lehet, hogy csak feljegyzéseket készítettek, s nem vallomásokat. Az 1944-es perben is kihallgattak tanúkat, de nincs adat arra, hogy Képíró Sándorra bárki terhelő vallomást tett volna.”

Az 1943-44-es perben tehát nem hangzottak el Képíróra nézve terhelő vallomások. S olyan megállapítást sem tartalmaz a később megsemmisített ítélet, hogy Képíró - a mostani vádirat megfogalmazásával élve - „közreműködött emberek törvénytelen kivégzésében”, hiszen ebben a perben hűtlenség volt a vád, nem emberölés.

„Az emberek törvénytelen kivégzésében, megkínzásában való részvétel, közreműködés emberölési tényállást rejt” – folytatja Zétényi Zsolt. – „Az külön kérdés, hogy ez a tényállás alkotmányellenes is lehetne, s az Alkotmánybíróság miért nem minősítette az 1945. VII. törvényben szereplő ezen tényállást alkotmányellenesnek, miközben az említett törvény nagy részét megsemmisítette. A törvény 11. szakaszának 5. pontját azonban nem semmisítették meg, s a döntés mögött az a megfontolás is ott lehetett, hogy egy ilyen lépés óriási felzúduláshoz vezetett volna a sértettek és a hozzátartozók körében, hiszen nagyon sok embert ítéltek el a 11. szakasz 5. pontja alapján. Ennek megvitatásába azonban most ne menjünk bele. A fontos az, hogy az említett tényállásban emberölés szerepel, tehát azt lehet elítélni, aki emberölésben bűnösnek - tettesnek vagy részesnek - találtatik.

Az 1943-44-es perben a bíróságnak viszonylag könnyű dolga volt, hiszen hűtlenséggel vádolták Képíróékat, a razzia során elkövetett sok gyilkosság, rablás, fosztogatás csak háttértörténet volt az ügyhöz. Nem kellett tehát azt bizonyítani, hogy például Képíró felelős emberek megöléséért. Le lehetett írni egy sztorit, amelyben Képíró vagy bűnös, vagy nem, és lebegtetni lehetett azt, hogy a beosztottai megöltek néhány embert – annak elemzése nélkül, hogy jogszerű volt-e a fegyverhasználat vagy nem. Abban a perben tehát az emberölést nem kellett bizonyítani, az emberöléseket viszont azért kellett háttérként behozni a perbe, mert különben a hűtlenség vádja nem állt volna meg. Ha abban az időben Képíróékat emberöléssel gyanúsították volna meg, igen nehéz helyzetben lett volna a vád és a bíróság is. Így azonban könnyű helyzetben volt, mert a vádban általános tényállás szerepelt, s a bíróság eldönthette, elhiszi-e a történetet vagy nem. A vád tudta, hogy fellebbezésnek nincs helye, azt is tudta, hogy a tárgyalásvezető, az ítélet megszövegezője, dr. Babos József ezredes, aki a vizsgálatot vezette. Ez az eljárás semmiféle jogállami próbát nem áll ki.

A büntetőeljárást a jelen büntetőeljárási szabályok szerint kell lefolytatni, ami azt jelenti, hogy a bizonyítékokkal szemben a jelen követelményeit kell támasztani. A bizonyítékok szabad mérlegelése csak az egyik elv a büntetőeljárásban. Van ezen kívül más elv is, például az, hogy nem használható fel olyan bizonyíték, amelyet az eljáró hatóság - idézem a büntetőeljárásról szóló törvény 78. § (4) bekezdését - „bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg”. Összegezve az eddig elmondottakat: az 1943-44-es perben csak azt igyekeztek bizonyítani, hogy sokan meghaltak a razzia során, de nem foglalkoztak az egyes fegyverhasználatok jogszerűségével, mert nem emberölés volt a vád, ami ráadásul igen aprólékos bizonyítást is igényelt volna. Közel hetven év múltán egyesek most megfordítják az egész történetet, s azt mondják: nem érdekes, hogy hűtlenségért ítélték el Képírót, az a fontos, hogy a később megsemmisített ítéletben halálesetekről is szó van. De ezek a halálesetek - ismétlem – csak a hűtlenség vádját alapozták meg, ha pedig az egész történetből kihagyjuk a hűtlenségi elemet, akkor az ítéletben csupán általános kijelentések maradnak. Olyan kijelentések, amelyek semmiképpen sem bizonyítják, hogy Képíró Sándor emberölési bűncselekményt követett volna el 1942-ben.

Hangulati elem például az ítéletben az, hogy a Képíró felügyelete alatt álló területen ismeretlen személyek aljas módon megölték Weisz Irént. Ennek a gyilkosságnak az ítéletbeli említése nagyon jó adalék ahhoz, hogy a délvidéki lakosság a razzia során történtek miatt fölháborodott. Ez persze a hűtlenség megállapításához sem feltétlenül elegendő, de hangulati háttérként még elmegy háború idején. A mostani per azonban nem erről szól. Most az a kérdés: felelős ezért s a vádiratban említett többi halálért Képíró? A vád dolga ez lett volna: ha van egy vallomásunk Weisz Irén megölésére, akkor keressünk arra bizonyítékokat, hogy ez a cselekmény valamilyen módon Képíróhoz köthető. Tehát hogy tudott vagy tudnia kellett erről az emberölésről, adott-e parancsot ilyen cselekményre, megakadályozhatta volna-e, és így tovább. Erre volt kísérlet Weisz Irén unokájának néhány héttel ezelőtti tanúmeghallgatása, de rögtön kiderült, hogy a tényállásról semmi többet nem tudtunk meg. Azt eddig is tudtuk, hogy megölték az idős asszonyt, az unoka vallomása után pedig kicsit árnyaltabban, szemléletesebben tudjuk ugyanazt. De hogy ennek a gyilkosságnak Képíróhoz bármi köze lenne, arra nézve semmilyen adat nem merült fel.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a razzia idején nemcsak megöltek zsidókat, hanem nagyon sokan meg is menekültek. Meg lehet nézni a korabeli statisztikákat: Újvidéknek a razzia idején mintegy 61 ezer lakosa volt, s egy 1941-es adat szerint 3621 zsidó élt a városban. Ha igaz lenne az a vád, hogy a razzia célja a zsidóirtás volt, akkor feltehető a kérdés: hogyan menekült meg a zsidók többsége? Tehát azt is lehet mondani, hogy bár sok zsidót megöltek, a korábbi írott parancsokat kiadó katonai vezetés végül mégis meggátolta más zsidók és persze nem zsidók megölését. Weisz Irén unokájának a tanúvallomása erről is szólt, hiszen ő is megmenekült, bocsánat kértek tőle, valamint a többi őrizetbe vett személytől, s valamennyien hazatérhettek. A katonai vezetés tehát véget vetett a rablásnak, gyilkolásnak, és bocsánatot kért. Föl lehetne tehát tenni a nácivadász stílusában a cinikus kérdést: hány zsidót öltek meg és hánytól kértek bocsánatot? Weisz Irén unokájának tanúvallomása arról is szól, hogy a razzia idején meggátolták a zsidók többségének a megölését, hiszen több mint háromnegyedük megmenekült.”

A Képíró Sándor elleni vádiratban szereplő 1944-es, megsemmisített ítélet tehát aggályos és alkalmatlan bizonyítási eszköz az ügyvéd úr szerint, sőt az is kijelenthető, hogy ez a bizonyíték nem törvényes és nem hiteles. Zétényi Zsolt szerint ugyanis a törvényességet és a hitelességet a jelen követelményei szerint kell megítélni, márpedig az 1944-es eljárás semmilyen jogállami, alkotmányos próbát nem áll ki.

A vád egy másik, ugyancsak kétes bizonyítékot is letett a bíróság asztalára: Nagy János egykori honvédtiszt 1948-as vallomásait. Megkérdezem Zétényi Zsolttól, tudomása szerint a rendszerváltozás óta előfordult-e olyan eset, hogy ávós, katopolos vallomásokat bizonyítékként használtak föl büntetőperben? Az ügyvéd úr ilyen esetről nem hallott. Nem véletlen, hogy Zétényi Zsolt perbeszédében törvénytelen vádat említett, hiszen a büntetőeljárásról szóló törvény korábban már említett 78. § (4) bekezdése tiltja az ilyen jellegű bizonyítékok felhasználását. Laikusként megkérdezem: ha törvénytelen a vád, a bíróság nem teheti meg, hogy nem tűz ki tárgyalást, hanem egyszerűen visszadobja a vádiratot? „De igen” - hangzik Zétényi Zsolt lakonikus válasza. Jelen esetben a bíróság ezt nem így ítélte meg.

Adva van tehát egy vádirat, általános kijelentésekkel. A vádirat mellékleteként szereplő két bizonyíték finoman szólva is aggályos. Magyarán: a vád mindkét lábára sántít. Nem lepődtem meg tehát, amikor a bizonyítási eljárás végeztével az ügyész semmitmondó perbeszédét hallgattam. Meglepődés helyett viszont nagyon megdöbbentett az ügyész két kijelentése. Az egyik: a Rex Szálló tulajdonosaival - a Képíró által megmentett szerb zsidó családdal - kapcsolatban azt találta mondani Falvai Zsolt ügyész, hogy Képírónak érdeke fűződött a család megmentéséhez, mert különben ki adott volna neki szállást, ételt-italt. Ugyancsak megdöbbentő volt a Máriássy testvérek vádiratbeli történetének „kiszínezése”. Perbeszédében az ügyész már nem azt fejtegette, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé vitték, hanem azt állította, hogy Képíró őket is a kivégzőhelyre küldte azzal a teherautóval, amely a vádirat harmadik pontjában említett 30 embert szállította a kivégzőhelyre. Elképesztő volt hallani ezeket a mondatokat, leginkább a megmentett családdal kapcsolatos érvelést.

„Igen, ez döbbenetes, elképesztő volt” - mondja Zétényi Zsolt. - „Az ügyész saját koncepciójának a rabjává vált.”

Elmesélem Zétényi Zsoltnak, hogy laikusként, külső szemlélőként milyen benyomás alakult ki bennem a Képíró Sándor elleni büntetőperről. Végigültem vagy egy tucatnyi tárgyalási napot, s azt tapasztaltam, hogy a három vádpont egyikével kapcsolatban sincs bizonyíték, én legalábbis ilyenről nem hallottam a per során. Iszonyatos mennyiségű iratot ismertetett a bírói tanács elnöke: 1944-45-ös jugoszláv jegyzőkönyveket, a 40-es évek második felében, az 50-es évek elején született ávós vallomásokat stb. Leszámítva az említett Nagy János vallomásait, ezekben az iratokban Képíró Sándor neve elő sem fordult. Mi szükség volt akkor a sok irat felolvasására – kérdezem Zétényi Zsolttól.

„Mivel a szabad bizonyítás elve érvényesül - magyarázza az ügyvéd úr -, az ügyész megjelöl bizonyítékokat, s ezeket a bíróság ismerteti. Ez nem azt jelenti, hogy a bíróság ezeket az iratokat alkalmasnak találja a vád bizonyítására. Arról van szó, hogy a bíróság az elé tett bizonyítékokat a tárgyalás részévé teszi, s szükségesnek tartja, hogy hangozzék el a papírom lévő anyag. Hogy a mostani perben mennyire volt jelentősége az iratismertetésnek, azt csak az ítélet tükrében tudjuk eldönteni. Mert ha az ítélet arról szó, hogy a bíróság minden lehetséges és minden lehetetlen, abszurd bizonyítékot is a per tárgyává tett, s ezekből nem vonható le olyan következtetés, ami Képíró Sándor bűnösségére utalna, akkor ez az eljárás azért jó, mert később nem lehet támadni a bíróságot, nem lehet hivatkozni arra, hogy ez vagy az a bizonyíték nem került ismertetésre. Ezen a tárgyaláson minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog elhangzott.

Az alapkérdés tehát az, hogy a bíróság megvizsgált-e minden bizonyítékot, mert ha nem, akkor kedvezőtlen ítélet esetén arra lehet hivatkozni, hogy a bíróság bizonyos bizonyítékokat nem vett számba. Jelen esetben nem ez a helyzet: ebben a perben minden ismertetésre került, tehát bármelyik fél számára kedvezőtlen ítélet esetén a fellebbezésben nem lehet majd arra hivatkozni, hogy a bíróság bizonyos indítványoknak nem tett eleget. Ha tehát a kérdésére keressük a választ, ez lehet az egyik feltételezés. A másik feltételezés, hogy ezekre az iratokra bűnösséget kimondó ítéletet akarnak alapítani. Ez persze abszurd változat, én ezt nem tudom elhinni. Ezek a bizonyítékok ugyanis erre a célra alkalmatlanok. De hogy ki lehessen mondani az alkalmatlanságot, előbb a per tárgyává kell tenni ezeket az iratokat. Én jóhiszeműen ezt tudom feltételezni. Meglátjuk. Aki nyomon követte a pert, tudja, hogy terhelő bizonyíték nem hangzott el. Korábban szóba hozta a nácivadász állítólagos precíz információt: ezeket ő, vagy az ügyész miért nem osztotta meg a bírósággal? Az eljárás során a bíróság többször is megkérdezte, van-e még bizonyítási indítvány, van-e még valami abszurditás, kétszáz éves irat vagy valami más. A bíróság tehát minden lehetőséget megadott. Miért nem jelentkezett a nácivadász azokkal a részletes, precíz információkkal?”

Ha már a jeruzsálemi Wiesenthal-iroda vezetője ismét szóba került, eszembe jutott, hogy a nácivadász többször is azt nyilatkozta: a Képíró-per azért nagyon fontos, mert a magyar társadalomnak szembe kell néznie a múltjával. Ez persze prejudikáló állítás, hiszen Zuroff úr - ki nem mondva ugyan – eleve bűnösnek minősíti Képírót. De nekem más bajom is van a nekünk, magyaroknak címzett intéssel. Azt kérdezem Zétényi Zsolttól: lehet kollektív módon szembenézni a múlttal? S ha igen, pontosan mivel kellene szembenéznünk? A kérdésekhez állításként hozzáteszem: nemrég olvastam, hogy a háború végén a szerbek által megölt délvidéki magyarok tömegsírjainak a feltárására nincs pénz.

„Igen, és a sírjelek, a keresztek is rendszeresen eltűnnek” – fűzi tovább a szót az ügyvéd úr. - „Azt pedig, hogy az említett úr miféle szembenézésre gondolt, nem kívánom magyarázni. Ön is tudja, vagy sejti, hogy szerinte a magyar társadalomtól egy újabb bocsánatkérés és bűnbánat lenne szükséges. Én ezt nem gondolom. A nácivadász úgy véli, hogy a Képíró-per megrázóan fog hatni a magyar társadalomra, vagyis bizonyos eljárásokkal föl lehet kelteni a közös bűnösség érzését. Legyünk őszinték: őt egyáltalán nem érdekli a magyar társadalom lelkiismerete, és az sem, hogy ez a társadalom mire ébred vagy nem ébred rá. Ő ki akar lépni abból a kalitkából, hogy egy nagyon marginális, és nagyon rosszul és szűken értelmezett zsidó érdeket képvisel. Tisztában van ezzel a helyzettel, zsidó érdek helyett ezért arról beszél, hogy itt a magyar társadalom öntisztulásáról van szó, tehát ő valami jót tesz velünk, megmutatja nekünk a magyar társadalom igazi arcát. Ezt persze nem igazi meggyőződés mondatja vele, hanem az a szándék, hogy a par excellence bosszúálló motívumról elterelje a figyelmet. Szponzorált akcióról van szó, s ebben az akcióban eredményeket kell produkálni.”

Közbevetve megjegyzem: ha a vadászterületen nincsen vad, akkor senki sem finanszírozza a vadászatot.

„Igen” – mondja Zétényi Zsolt -, „ráadásul egy ilyen öncélú embervadászat a legtöbb emberben visszatetszést kelt. Ha azt mondják, hogy ilyen akciókkal egy egész társadalmat kell megjavítani, a múlttal való szembenézésre ösztönözni, akkor erre nem felelhetek mást: álságos ez az érvelés.”

Igencsak eltelt az idő, odakinn már besötétedett. Beszélgetésünk végén idézem az ügyvéd úr néhány évvel ezelőtti szavait, miszerint a Képíró-ügy „a nácivadász akció egyik legnagyobb kudarca lesz”. Zárásul megkérdezem: most, az ítélethirdetés előtt is így gondolja?

„Most is így gondolom, igen” – mondja határozottan Zétényi Zsolt. – „Hozzáteszem, hogy tudtommal ez az utolsó nagy ügyük, s ezért hallatlanul fontos ez nekik. Nem is tudjuk talán, mennyire fontos ez az ügy egy bizonyos érdekcsoportnak. Ha fölmentő ítélet születik, akkor majd persze egyes körök megmagyarázzák: mi megüzentük a nácivadásznak, ne csináljon hülyeséget, de nem hallgatott ránk. Ha bűnösséget kimondó ítélet születik, más lesz a helyzet. Ennek a pernek sajátos üldözési filozófiája van, ami eltér Simon Wiesenthalétól, akivel én személyesen is találkoztam. Wiesenthal azt vallotta, nincs különbség a zsidók és a nem zsidók ellen elkövetett bűnök között. Ezt a felfogást a jeruzsálemi nácivadász nyilvánosan tagadja. Arra akarja a magyar társadalmat ráébreszteni, hogy a zsidók ellen elkövetett bűnök súlyosabbak? Ez nemcsak ellentétes az eredeti wiesenthali felfogással, de ostoba álláspont is, amivel tényleg maga ellen fordított sok embert.”
Szalay László2011 július 17.

======================================================================================


"Az öregség nem mentheti föl a Képíró Sándorhoz hasonló elvetemült bűnözőket"

Picture
Efrájim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója a Képíró Sándor perében hozott első fokú ítélet előtti percekben a Kuruc.infónak adott exkluzív interjúban kijelentette: a vádlott fizikailag és szellemileg elég egészséges ahhoz, hogy bíróság elé álljon.

Különben is Képíró Sándor személyesen harminc embert küldött a biztos halálba Újvidéken, s ezért lakolnia kell a bűneiért.

 Mit gondol, milyen ítélet születik ma?

- A vallási bölcseink valamikor azt mondták: „A jeruzsálemi szentély lerombolása után bolondok művelik a próféciát”. Mivel én nem szeretném azt, hogy engem is bolondnak nézzenek, ezért kérem, ne vegye tőlem rossz néven azt, ha most nem bocsátkozom előzetes jóslásokba.

- Miként vélekedik arról, hogy ma egy 98 éves embert ítélnek el, vagy mentenek föl?

- Először is, 97 éves. Másodszor, engem egyáltalán nem zavar, hogy mennyi idős. Számomra a fizikai és a szellemi állapota a fontos. Amint az mindenki számára világos, Képíró nagyon jól tudja azt, hogy itt mi történik, tiszta gondolkodású. Ha elég egészséges ahhoz, hogy pert indítson ellenem rágalmazás miatt, akkor ahhoz is elég egészséges, hogy bíróság elé álljon. Nem az a fontos, hogy milyen születési dátum van beírva neki, hanem az állapota. De figyeljen csak ide, az eltelt sok esztendő nem kisebbítheti a bűnöző vétkét, az öregség nem mentheti föl az olyan elvetemült bűnözőket, mint amilyen Képíró. Az összes áldozatának, Újvidék minden áldozatának kijár annyi, hogy Képíró megfizessen a bűneiért.

- Csakhogy az eddig megismert periratok szerint elég gyenge lábakon áll a vád, más szóval, nincs megfelelő bizonyíték Képíró Sándor ellen.

- Ez az állítás egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Először is, Képíró beismerte azt, hogy ott volt (Újvidéken – H. J.), s mi azt is pontosan tudjuk, mi volt a feladata. Ő volt a letartóztatások felelőse a városközpont környékén. A letartóztatások idején hat embert gyilkoltak meg, s ezenkívül Képíró személyesen küldött harminc embert a folyóra azért, hogy ott meggyilkolják őket. Nem a begyűjtőpontra, hanem a folyópartra küldte őket. Úgy látszik, nagyon is jól tudta, hogy mi történik majd velük a folyónál.

- Mivel tudják alátámasztani azt az állítást, hogy személyesen ő küldte őket a halálba? Van erre bizonyítékuk?

- Igen, van. Rendelkezésünkre áll az a világos tanúvallomás, amely egy 1948-as bírósági tárgyaláson hangzott el, s amely az egyik legfontosabb bizonyítékunk. De még akkor is, ha ez a tanúvallomás nem lenne, hat embert gyilkoltak meg az ő parancsnoksága alatti városrészben a letartóztatások idején. Az 1944-es periratból pedig azt is tudjuk, hogy utasítást kapott a letartóztatottakkal szembeni erőszak alkalmazására. Erre ő azt mondta: írásban is akarom látni ezeket az utasításokat. S hogy miért? Azért, mert jogász létére nagyon is jól tudta, hogy azok az utasítások teljesen törvénytelenek. A parancsnok erre azt mondta: az ilyen jellegű utasításokat kizárólag szóban adják. Mit tett erre az idézőjelesen „jámbor” Képíró? Teljesítette ezeket az utasításokat, s egyáltalán nem érdekelte az, hogy mi lett a sorsuk az ártatlanul meggyilkolt embereknek. Őt kizárólag a saját alibije érdekelte.
Hering József2011 július 18.

=====================================================================================

Picture


Az ítélethirdetés első napja

Picture
2011. július 18-án, hétfőn megszületett az ítélet a dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben. Varga Béla tanácsvezető bíró dél körül olvasta fel az ítélet rendelkező részét, mely szerint a Fővárosi Bíróság „dr. Képíró Sándor volt csendőr századost az ellene emelt, a Btk. 165. szakasza szerinti háborús bűntett vádja alól felmenti”. Varga Béla bíró is tisztában volt azzal, hogy bizonyos tekintetben történelmi pillanat részesei voltak mindazok, akik a teremben tartózkodtak, ezért a „felmenti” ige előtt kisebb szünetet tartott, így adva még nagyobb nyomatékot az ítéletnek. A pillanat azért nevezhető történelminek, mert tudósító tudomása szerint Efraim Zuroff ekkora vereséget még soha nem szenvedett.

Lehet, hogy a förtelmes zuroffi nácivadászat alkonya Budapesten kezdődött el?

Mielőtt a hétfői ítélethirdetés részleteibe mélyednénk, vessünk egy pillantást az ítélet sajtóvisszhangjára. Itthon az atv nevű cionista kanális honlapján jelent meg hosszabb tudósítás egy „ml” szignójú szerző tollából (vélhetően Molnár László nevű hitgyülis tollforgató „szellemi” termékéről van szó). A cikk címe: Első fokon felmentették Képíró Sándort. Az opusz az említett honlapon 11 óra 52 perckor jelent meg, tehát szinte az ítélet rendelkező részének a felolvasásával egy időben. Ezt a szöveget tudósító fél négykor kinyomtatta, majd fél kilenckor ismét megcselekedte ugyanezt, mert ugyanazzal a címmel, ugyancsak 11 óra 52 perc megjelöléssel más tartalmú szöveg volt már látható az említett kanális honlapján. Tudósító mindkettőt archiválta. Akit érdekel a két szöveg összevetése, látogasson el előbb a mazsihisz honlapjára (itt az „ősverzió” olvasható), majd az atv honlapján olvassa el a javított változatot. Tanulságos.

Tudósító az alábbiakban az említett szöveg mindkét verziójából merít. A cikket jegyző „ml” azt írja, hogy „a bíró indoklása szerint Képíró hadnagyként vett részt az újvidéki razziában”. Ilyen hülyeséget nem mondott Varga Béla – Képíró ugyanis a razzia idején főhadnagy volt, ezt Varga Béla pontosan tudja. A derék „ml” arról is tájékoztat, hogy Zuroff egyetért a szerb főügyésszel - aki szerint nem történt igazságszolgáltatás -, „hogy fel fognak lebbezni”. Ilyesmit magyar ember nem mond, mert magyar ember tudja: az idézett esetben az igekötő nem válik el az igétől. Ugyanakkor „ml” közlése is marhaság. Kicsoda Zuroff, hogy majd ő „lebbezni” fog? Méghozzá „fel”? Fellebbezni a vádnak és a védelemnek van joga. A derék „ml” itt elszólta magát, s beavatott minket a nagy-nagy titokba (amit eddig is sejtettünk): Falvai Zsolt ügyész szerepe a végrehajtóé, a döntést Zuroff hozza meg.

A mi jó „ml”-ünk arról is beszámol, hogy Képíró utolsó szó jogán elmondott – illetve felolvasott – szavai hallatán „egy bácsi” elsírta magát „a padsorok között” („között”, tehát vélhetően valahol a földön hevert a bácsi), de – tessék csak figyelni! – „még előtte a felperest, dr. Efraim Zuroffot illette méltatlan jelzőkkel”. Tehát mielőtt a padsorok között tengődő-fekvő bácsi sírni kezdett volna, vélhetően öblös hangon lezsidózta a kipás gazembert. Az idézett tényállítással az a baj, hogy Zuroff nem felperes. Felperes és alperes polgári perben szerepel. Büntetőperben a vádlott (valamint annak védője) és a vád képviselője között zajlik a meccs. Kár, hogy „ml” ezt sem nem tudja (ami pedig a bácsi állítólagos méltatlan jelzőit illeti: nincs olyan méltatlan jelző, amelyet Zuroff meg ne érdemelne).

Na de lássuk a lényeget. A derék, kissé tájékozatlan „ml” idézi Zuroffnak az ítéletet „méltató” szavait. Íme: „Magyarországon Képírót a náci megszállás mentette meg a börtönből. Most pedig olyan helyzet állt elő, mintha feltámadtak volna a nácik, akik újra felmentették őt a tettei súlya alól.” Imígyen szóla a csúf, kipás ember, tudósító pedig csupán arra kíváncsi, mit szól ehhez Varga Béla és két bírótársa. Úgy fest ugyanis, hogy itt le lettek nácizva a bíró urak és az egy szem bírónő. Mert ők mindhárman feltámadt náciknak tekinthetők, ami azért súlyos állítás, mert akkor ugye közeleg az ún. „holocaust” újabb felvonása, kezdik beüzemelni a lágereket, Feldmájerék mehetnek máris a gettóba egy napi hideg élelemmel, s egy váltás kipával. Nagyon hülye ez a Zuroff, mindenhol hibernált, vagy egyenesen feltámadt nácikat vizionál.

Az atv után kukkantsunk bele az amerikai sajtóba, nézzük, mit ír a nagyhírű New York Times. A Nicholas Kulish névre hallgató szerző cikkéből tudósító mindössze néhány apróságot emel ki. A vélhetően alsó-szudáni eredetű szerző azt írja, hogy Képírót kétszer ítélték el: először 1944-ben, majd távollétében 1946-ban. A szerző Zuroffot idézi, aki elmondja: „gyalázatos” ítélet született – amely ellentmond a bizonyítékoknak, minden logikának -, s ezért ő nagyon meg van döbbenve (ezt tudósító örömmel nyugtázza). „Szomorú nap ez Magyarország számára. Szomorú nap az áldozatok és azon emberek számára, akik megértik, milyen fontos az ilyen emberek bíróság elé állítása, még ha oly sok év telt is el a bűncselekmény óta” – nyilatkozta az elképedéstől sokkos állapotba került judeonáci vadász.

Az amerikai lap szerint Képíró ügye mellett a februári vádemelést követően kiállt a „szélsőjobboldali” (magyarul: nem cionista) Jobbik, majd arról olvasunk, hogyan emelkedett fel a semmiből az eltelt öt év alatt a radikális párt. A magyar olvasó persze fölkapja a fejét: mi köze van a Jobbik politikai megerősödésének Képíró Sándor ügyéhez? Természetesen semmi, de a cionista agytekervények ugye egészen másképpen forognak. A cionista „logika” azt diktálja, hogy az állítólagos „szélsőjobboldali” veszély ellen az a legjobb orvosság, ha dr. Képíró Sándort dutyiba küldik. Ilyen primitívek ezek.

A Washington Post az AP hírügynökség beszámolóját vette át. Itt is azt olvassuk, hogy Zuroff gyalázatos döntésnek tartja az ítéletet, és a szerb ügyész is elégedetlen a verdikttel, Van azonban még valaki, aki bőszen tiltakozik. Az amerikai lap idéz egy Elan Steinberg nevű zsidót - az ún. „holocaust”-túlélőket és leszármazottaikat tömörítő amerikai szervezet emberét -, aki szerint a holotúlélők (így, testületileg) az emlékezet és az igazságszolgáltatás elárulásának tartják a felmentő ítéletet. Hogy pontosan kiknek a nevében, milyen felhatalmazás birtokában beszélt az említett zsidó – rejtély.

S végül lássuk, miről ír a neves cionista napilap, a Jerusalem Post. A felmentő ítéletről szóló cikk szerzője Jeremy Sharon, aki szintén leírja azt a rágalmat, hogy 1946-ban is született Képíró ellen ítélet, amelyben „bűnösnek találták, és 14 évi börtönre ítélték, de nem tartóztatták le, amikor 1996-ban visszatért Magyarországra”. Az előbb már idézett Elan Steinberg nevű főholoember ebben a cikkben is megszólal, s kifejti, hogy a felmentő ítélet azért is különösen „nyugtalanító”, mert napjainkban „szélsőséges elemek” veszélyeztetik a magyar politikai életet (?!?). Steinberg arról is vartyogott valamit, hogy a náci múlttal állítólag nem szembesülünk eléggé.

Persze ebben a cikkben is a judeonáci vadászé a főszerep, aki itt is „gyalázatosnak”, majd „érthetetlennek” nevezi az ítéletet, amely „sérti az újvidéki mészárlás áldozatainak az emlékét”. A bosszúszomjas Zuroff közölte: „Minden lehetségest meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk az ítéletet, s hogy gondoskodjunk arról, hogy Képíró börtönben fejezze be életét, nem pedig békében és nyugalomban, amivel ma őt megjutalmazták.” Zuroff azt is megjegyzi, hogy „a fasiszta bűncselekmények áldozatai” számára „fájdalmas” ítéletet örömmel fogadták a magyar „ultranacionalisták”.

A Jerusalem Post cikke után, a hozzászólások között tudósító két érdekes leletre bukkant. „Israeliboy” fedőnevű olvasó azt kérdezi: az izraeliek miért nem ölik meg Képírót, ahogy már sok nácit felkutattak és megöltek. Senki sem ejtene könnyet érte, ha azt hallaná, megölték ezt az embert – fejezi be rövid mondókáját „Israeliboy”. (Csupán zárójelben: nem kellene gondoskodni Képíró Sándor védelméről? Sok példa van arra, hogy a cionisták elraboltak és/vagy megöltek nekik nem tetsző embereket.) A másik zsidó hozzászóló - ő „rigoletto” névre hallgat, vélhetően púpos, gnómszerű cionistáról van szó – azt írja, hogy a jelenlegi Magyarország politikai klímáját tekintve az ítélet nem tekinthető váratlannak. Azt tanácsolja, hogy senki se utazzon Magyarországra, senki ne vásároljon magyar terméket, s senki ne vegyen igénybe magyar szolgáltatást (a „senki” természetesen a cionista söpredéket jelenti).

Végezetül pillantsunk bele egy német lapba is (Der Spiegel). A neves hetilap honlapján szintén Zuroffé a főszerep (az ítélet természetesen „botrány”-ként említődik), s a nem létező 1946-os ítélet említése ebből a szövegből sem hiányzik.

A tudósításokban van egy közös vonás, bizonyára feltűnt a kedves Olvasónak: Zuroff mondókáját minden beszámoló hozza, dr. Zétényi Zsolttól viszont egy árva szót sem idéznek. Mintha az ügyvéd úr nem is létezne, vagy ott se lett volna az ítélethirdetésen. Pedig igen hosszan nyilatkozott a médiának – már a tárgyalás után. Dr. Zétényi Zsolt valahogy nem érdekelte a külhoni sajtót – a sokkos állapotba került kipás ember viszont igen. Jellemző.

Eme felvezető után nézzük, mi történt 2011. július 18-án, hétfőn a Fő utcai tárgyalóteremben. A tárgyalásra rengetegen voltak kíváncsiak, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, s már jócskán elmúlt 11 óra, amikor elkezdődött a tárgyalás. Képíró Sándort a mentő hozta az épületbe, mert egy hete kórházban kezelik. Állítólag rossz gyógyszert adtak neki (nem a kórházban), ezért szorul kezelésre. Képíró csak az ügyész és a védő rövid felszólalását, majd az ítélethirdetés elejét hallgatta végig, azután a mentő visszaszállította őt a kórházba. A mai tárgyalási napon sem lesz jelen a teremben Képíró Sándor.

Tudósító korábban már megírta, most megismétli: a sajtó munkatársai után a követségi dolgozók, a zuroffi horda tagjai (élükön a kipás vadásszal) mehettek föl a tárgyalóterembe, s néhány perccel 11 előtt a „maradék”, az érdeklődő közönség is lehetőséget kapott arra, hogy helyet találjon magának a teremben. Mielőtt ezt megtehette volna a nép, egy hölgyszerű bírósági alkalmazott jött le a lépcsőn, s odaszólt a biztonsági embernek: „Öt perc és jöhet a csorda.” A „csorda” volt az érdeklődő nép, amelynek – a zuroffi söpredék szerint – szembesülnie kellene a náci múlttal, s össznépi bűnbánatot kellene gyakorolnia. Úgy azonban nehéz ám szembesülni, ha a szembesülés helyére korábban érkeznek a kiválasztottak, s a bűnbánatra vágyó nép alig fér be a szembesülésre kijelölt terembe. Tudósító ezért elhatározta, hogy igyekszik a keddi napon szembesülni, tehát lencsevégre kapni a „csordát” emlegető hölgyet, s a fotót tájékoztatásul - egyben tisztelete jeléül - eljuttatja Varga Béla bírónak.

A tárgyalási nap Falvai Zsolt rövid beszédével indult, amelyben az ügyész dr. Zétényi Zsolt védőbeszédére reflektált. Falvai nehezményezte, hogy az ügyvéd úr nem foglalkozott a Máriássy testvérek történetének újszerű – az ügyészi perbeszédben elhangzott – verziójával. Dr. Zétényi Zsolt tényleg nem foglalkozott az ügyész elméjének elképesztő szüleményével, s ezt teljes joggal tette: mindenféle bolondságra felnőtt ember nem reagál.

Falvai azt is kifogásolta, hogy Zétényi Zsolt szerint a vád nem élt a közvetlenség elvével. Az ügyész elmondta: az újvidéki razzia régen volt, nincsenek már tanúk, csak okirati bizonyítékokra lehet támaszkodni. Falvai visszautasította, hogy törvényességi kifogás merülhetne fel egyes bizonyítékokkal kapcsolatban. Perbeszédét idézve ismét Nagy János 1948-as vallomásait hozta szóba, s azt igyekezett bizonyítani, hogy ezek törvényesen felvett vallomások. Falvai azt bizonygatta, hogy nemcsak a nyomozás során – tehát a katpolos, ávós kihallgatások idején -, hanem a bírósági tárgyaláson is ugyanazt vallotta Nagy János (tudósító ezen okfejtés hallatán magában hümmögött egyet). Aztán az ügyész azt is kifejtette, hogy bizonyára „gyakran” fordultak elő törvénytelenségek a katpolos, ávós kihallgatások során, de általánosítani nem szabad (tudósító ismét hümmögött, s egy szép állítást ízlelgetett magában: Auschwitzban bizonyára „gyakran” fordultak elő törvénytelenségek, de általánosítani nem szabad. Vajh’ mit szólna ehhez a magvas gondolathoz Efraim Zuroff ki-tudja-hanyad-generációs túlélő?)

Falvai Zsolt ügyész végül levonta a következtetést: Nagy János katpolos, ávós kihallgatásainak törvénytelenségét semmi sem támasztja alá (hogy a kihallgatások törvényességét mi igazolja, arról viszont valahogy elfelejtkezett a daliás ügyész). Miután a rettenetes emlékű Katpol és ÁVH ügyészi védelmet és elismerést kapott (amit ijesztő volt hallani 2011-ben, Budapesten), dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr emelkedett szólásra. Megismételte korábban már kifejtett álláspontját: törvényes, hiteles bizonyítékok a perben nem szerepeltek, az 1945 előtti iratok pedig semmiféle bűncselekményre nem utalnak. A katpolos, ávós módszereket védelmező ügyésznek válaszolva kifejtette, hogy nemcsak az akkor fölvett jegyzőkönyvek tartalmát, hanem keletkezését, születésének körülményeit is számításba kell venni a bizonyítékok mérlegelésekor. A nyomozati munka ugyanis 1945 után egyértelműen politikai célokat szolgált. „Várjuk a bíróság igazságos ítéletét” – zárta rövid beszédét dr. Zétényi Zsolt.

A két beszéd után a vádlott kapott lehetőséget az utolsó szó jogán, helyette Szöőr Anna ismertette Képíró Sándor rövid üzenetét: „Ártatlan vagyok, soha nem öltem, soha nem raboltam, a hazámat szolgáltam”. A képírói üzenetből azt is megtudtuk: azért jött haza 1996-ban, mert számára Magyarország nélkül nincs élet.
Ezt követően a bíróság visszavonult, majd negyedóra elteltével sor került az ítélethirdetésre. Az addig nagyon magabiztosan viselkedő Efraim Zuroff és vérszagra összegyűlt külhoni és hazai bandája igencsak meglepődött: Varga Béla bíró ugyanis kihirdette a felmentő ítéletet.

A bíró szavait nagy taps fogadta, a cionista vadászrészleg szomorkodott. Amikor az ítélet indokolás részének felolvasását megszakítva a tárgyalóteremből kivitték Képíró Sándort, hogy mentővel visszaszállítsák a kórházba, Zuroff kihasználta az alkalmat, és sajtótájékoztatót rögtönzött a tárgyalóteremben, majd távozott. Kivonulását nagy tapssal honorálta a magyar közönség. (Zuroff nem hagyta el a bíróság épületét, a tárgyalás végén az egyik sarokban ücsörgött egy hölgy társaságában, irogatott valamit egy papírlapra, s telefonált – miközben tőle néhány lépésre dr. Zétényi Zsoltot faggatta a sajtó.) Zuroff távozásával egy időben a vérszagra összegyűlt, de csalódott horda többi tagja is elszivárgott, úgyhogy idővel egyre tisztább lett a levegő.

Varga Béla bíró az ítélet indokolásának felolvasását a vádirati elemek ismertetésével kezdte. Tudósító ezt nem ismétli meg, hiszen korábbi beszámolóiban erről már részletesen írt. A bíró megjegyezte, hogy az ügyész egy ponton módosította a vádat – a Máriássy testvérekkel kapcsolatban állt elő új verzióval (erről tudósító az ügyész perbeszéde kapcsán már szólt). Varga Béla ismertette az ügyész és a védő jogi álláspontját, a két fél perbeszédében elhangzott, az ítélettel kapcsolatos indítványokat.

Varga Béla ezt követően a felmentett Képíró Sándor életrajzát ismertette, majd öt pontra bontva ismertette a bíróság által megállapított tényállást.

Az első pont az újvidéki razzia előzményeit, tehát az 1942. január elején elkezdődött délvidéki razzia eseményeit foglalta össze. Ezt követően Varga Béla rátért az újvidék razzia ismertetésére, s ennek kapcsán előre közölte: a vádiratban szereplő két bizonyíték egyikét, a VKF 1944-es ítéletét a bíróság kirekeszti a bizonyítékok köréből, az ítélet megállapításaira nem fog hivatkozni. Varga Béla ismertette az újvidéki razziával kapcsolatban kiadott parancsokat, de rögvest megjegyezte: ezekre a parancsokra sem hivatkozhat ítéletében a bíróság, mert a parancsok eredetijét az ügyészség nem nyújtotta be, azok tartalmát csak a VKF 1944-es ítéletéből ismerjük, ezt az ítéletet azonban – mint előbb jeleztük – a bíróság kirekesztette a bizonyítékok sorából. A tanácsvezető bíró hozzátette: ezekben a parancsokban olyasmi is szerepel, ami éppen Képíró Sándor védelmére szól.

Varga Béla a razzia idején az újvidéki Levente Otthonban felállított igazolóbizottsággal kapcsolatban elmondta: a bíróság szerint mintegy kétezer embert minősíthetett, igazolhatott a bizottság, bár van olyan jugoszláv adat, amely 20 ezer embert említ.

A legizgalmasabb részhez érkeztünk el, Varga Béla ugyanis részletesen beszámolt arról, hány fős karhatalmi egység volt jelen a razzia idején, Újvidéken. Az 5500 fős karhatalom összetétele igen érdekes képet mutat: többek között jelen volt az újvidéki 16. magyar királyi határvadász zászlóalj (ők ugyanolyan kakastollat viseltek, mint a csendőrök); egy kiskunhalasi gyalogezred két zászlóalja; egy utászezred egyik zászlóalja; egy kerékpáros zászlóalj; az újvidéki rendőrség stb. A csendőrség részéről jelen volt a makói, a szekszárdi és az újvidéki csendőriskola állománya. Hogy pontosan hány csendőr volt jelen a razzián, nem tudjuk, de a honvédséghez képest elenyésző volt a számuk (háromszáz-négyszáz körül). Ezen a ponton Varga Béla megismételte: a bíróság kiemeli, hogy a határvadászok is kakastollat viseltek.

A bíró által ismertetett második pontban már Képíró Sándor is szerepet kapott, aki az 1942. január 19-én kézhez vett parancs értelmében másnap este érkezett meg Makóról Újvidékre. Varga Béla részletesen elmondta, hogy ezen az estén milyen eligazításra került sor, hogyan határozták meg a razzia menetét (a város fölosztása a járőrök között, a razzia kívülről haladt a város belseje felé stb.). A bíróság - ez nagyon fontos! – tényként fogadta el, hogy a Gaál Lajos csendőr alezredes által elrendelt szabadabb fegyverhasználat ellen Képíró Sándor fölemelte a szavát, mert a szóbeli parancs ellenkezett a csendőri utasítással. A bíróság megállapítása szerint Képíró kérésére Gaál Lajos azt közölte, hogy ilyen szóbeli parancsot nem szoktak írásba adni, ezért a közlést Képíró Sándor úgy vette tudomásul, hogy rá a parancs nem vonatkozik, ő azt nem hajtja végre. Ez az ítéleti tényállás egyik nagyon fontos eleme, hiszen emlékszünk arra, mennyire másként, milyen abszurd módon „értelmezte” ezt a történetet az ügyész (és természetesen a hibbant judeonáci vadász).

Varga Béla ezután részletesen bemutatta, hogyan tagolódott egy-egy kutatócsoport kutatójárőrökre, egy-egy járőr hány emberből állt. A bíró ismét fontos megállapítást tett: szerinte Képíró nem ismerhette az alárendeltjeit, ami igen fontos szempont, hiszen nem tudhatta, egyesek mi mindenre képesek. Hogyan vállalhatunk felelősséget olyan emberekért, akiket nem is ismerünk? – tette föl a kérdést Varga Béla. Példaként említette, hogy a vádiratban is szereplő Máriássy testvéreket például egy olyan csendőr vette őrizetbe, aki az újvidéki iskola állományába tartozott, tehát őt sem ismerhette korábban Képíró Sándor. „Ez nem elhanyagolható tény, ha valakinek a büntetőjogi felelősségét vizsgáljuk” – vonta le a következtetést Varga Béla.

A folytatás még érdekesebbre sikeredett. Varga Béla ugyanis azt feszegette, hogy nemcsak kutatójárőrök vettek részt a razziában, hanem gyűjtő és kísérő járőrök is. Az őrizetbe vett személyeket a gyűjtő járőrnek kellett átadni, tőlük pedig a kísérő járőr vette át és kísérte az őrizeteseket a Levente Otthonba. Varga Béla föltette a kérdést: a gyűjtő és a kísérő járőrök hová tartoztak? Csendőrök voltak? Katonák? Nekik mi közük volt Képíró Sándorhoz? Ezt a kérdést senki sem vizsgálta – állapította meg a bíró. Senki sem vizsgálta meg, hogy nekik ki és milyen parancsot adott. „Ez borzasztó fontos kérdés” – mondta Varga Béla, aki hozzátette: hetven év telt el, s ezekre a kérdésekre ma már nem kapunk választ.

A három napig tartó újvidéki razzia első két napja lényegében megfelelt a kiadott utasításoknak – állapította meg a bíróság. Az is igaz, hogy a vezérkari főnök által elrendelt „tisztogatás”, „megtorlás” értelmezési zavart is okozhatott, hiszen ezeknek a szavaknak a jelentése nem egyértelmű. Ami biztos: január 22-én este történik valami, ami megváltoztatja a razzia menetét. Ekkor hozzák át a nyilvántartó könyveket a rendőrségtől, s ezek – valamint besúgók, spiclik információi – alapján szerb és zsidó személyekről listát állítanak össze. A listán olyan személyek is szerepeltek, akik már korábban az igazolóbizottság elé kerültek, s utána hazatérhettek. Például a Máriássy testvéreket is igazolták január 22-én, másnap mégis újra elvitték őket.

A járőrvezetők tehát január 23-án már listával a kezükben végzik a dolgukat, célirányosan fognak le személyeket. Ha a listán szereplők jól beszéltek magyarul, vagy ha közülük valaki szolgált a K.u.K. hadseregben, akkor nem vették őrizetbe. Nagyon szűk volt tehát a járőrök mozgástere, s ebbe Képíró nem szólhatott bele – ahogy az a másik öt csendőrtiszt sem, akik Képíróhoz hasonlóan szintén egy-egy 50-60 fős járőrcsoportot felügyeltek.

Korábbi tudósításunkban már beszámoltunk arról, hogy a szekszárdi csendőriskoláról érkező Zöldy Márton szervezte meg azt az ál-partizántámadást, amely a harci kedv növelését célozta. Zöldy három csendőr fejét-karját bekötöztette, mintha megsebesültek volna. Vajon tudott-e erről a történetről Képíró Sándor? Képíró azt vallotta, hogy erről a kitalált partizántámadásról csak az 1943-44-es per során hallott, s Varga Béla szerint is életszerű, hogy a harci kedv növelését célzó hazugságról sem Képíró, sem társai nem tudtak semmit.

A tanácsvezető bíró szerint 1942. január 23-án reggel szabályszerűen kezdődik a razzia, az emberek előállítása. Az állomány ekkor még abban a tudatban van, hogy az őrizetbe vett személyeket a Levente Otthonba kell vinni. Ezen a napon rumot és pálinkát osztottak az állománynak, amelynek egy része ittas állapotba kerül. A kísérő járőrök később már nem az igazolóbizottság elé, hanem egyenesen a strandon felállított kivégzőhelyre vitték az embereket. De a Levente Otthonban is változás történt: az igazolóbizottság elé vitt személyek egy része idővel szintén a strandra kerül.

Január 23-án, délelőtt 10 óra körül húsz embert végeznek ki a laktanya udvarán. Egy órával később harminc embert végeznek ki a sportpályán. A fegyverropogás kb. délután 3 óráig tartott, ekkor állították le a kivégzéseket. A strandról mintegy 600 embert kísértek vissza a Levente Otthonba, ahol a magyar tisztek részéről nemcsak bocsánatkérés hangzik el, hanem az is, hogy az életüket Horthy Miklós kormányzónak köszönhetik.

A razzia utolsó napján, délelőtt 10 és 11 óra között tehát valami változás történt a városban, s ezért elsősorban Zöldy Márton, valamint a városparancsnok, Grassy József a felelős. Hogy minderről mit tudtak Képíróék – ma már megállapíthatatlan. Varga Béla bíró szerint egy dolog biztos: a reggeli általános eligazításon nem hangzott el kivégzésekre, rablásokra-fosztogatásokra vonatkozó parancs.

A bíróság állást foglalt abban a kérdésben is, mennyi áldozata volt az újvidéki razzia során bekövetkezett vérengzésnek. Az újvidéki zsidó közösség több mint kétezer áldozatot említ – mondta Varga Béla -, de a bíróság ennél alacsonyabb számot fogadott el hitelesnek. Eszerint az áldozatok száma 800 körül volt.

Az ítélet indokolásának harmadik pontja már kimondottan Képíró Sándorra vonatkozik. A bíróság megállapítása szerint a vádiratban is szereplő Máriássy testvérek őrizetbe vétele és a Levente Otthonba kísérése nem róható Képíró Sándor terhére. A testvérek szerepeltek azon a listán, amely alapján január 23-án összeszedték az embereket. Azt is tudjuk, hogy a testvérek rokona – egy helybéli rendőr tiszthelyettes – korábban már többször közbenjárt a Máriássy testvérek érdekében, márpedig az írásos parancs értelmében ez tilos volt. Képíró tudata az volt, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé kísérik. Később jutott csak tudomására, hogy valójában mi is történt. Varga Béla feltette a kérdést: mi Képíró felelőssége ebben az ügyben? Hiszen a történtekről nem volt tudomása.

A bíróság az ítéletben megpróbálta föltérképezni, mit csinált, hol volt 1942. január 23-án Képíró Sándor. Ez azért fontos, mert a vádirat kizárólag ezzel a nappal foglalkozik, a Képíró terhére rótt cselekmények ekkor történtek. Tudjuk, hogy Képíró Sándor ezen a napon délután 2-3 óra tájban a Rex Szállóba érkezett (itt szállt meg január 20-án). Tudomására jutott ugyanis, hogy egy katonai járőr jelent meg az épületben. A szálloda tulajdonosai – egy három gyermekes szerb zsidó család tagjai – már felöltözve, útra készen várakoztak, Képíró azonban a katonákat elzavarta. A katonai járőr vezetője egy zászlós volt, akit Cseres Tibor Hideg napok című regényében Pozdornak nevez, de ilyen nevű zászlós valójában nem létezett.

Képíró Sándor már az 1943-44-es perben kérte az említett család meghallgatását, de ennek a kérésnek a bíróság nem tett eleget. Jelen ügyben, a nyomozás során a védelem kérte a megmentett család utódainak a meghallgatását – ezt a kérést Falvai Zsolték elutasították. Mindezek ellenére a család megmentésének történetét a Varga Béla vezette bírói tanács hitelesnek fogadta el, hiszen többek között a Rex Szállóban történtek miatt ítélték el 1948 végén Nagy János honvéd főhadnagyot (aki 1942-ben még csak zászlós volt). Varga Béla hangsúlyozta: az említett történet mentő körülmény Képíróra nézve, hiszen Nagy Jánosék gyilkolni, rabolni érkeztek a szállodába, s ezt akadályozta meg fellépésével Képíró Sándor. „Ezt nem lehet csak úgy kidobni az ablakon” – mondta emelt hangon Varga Béla bíró. Hiszen Képíró Sándor nemcsak hogy kérdőre vonta a zászlóst, hanem embereivel együtt el is zavarta a szállodából (a bíró idézte Képíró akkori szavait: „Takarodj innen!”). Képíró Sándor az esetet jelentette közvetlen elöljárójának. Gaál Lajosnak is.

Az ügyészség szerint Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei” négy embert öltek meg, őket név szerint említi a vádirat. A bíróság ítélete ezt a megfogalmazást elvetette: a bíróság szerint „ismeretlen katonák és csendőrök” ma már kideríthetetlen körülmények között megölték Weisz Ilonát, a Steinberger házaspárt és Scheer Ferencet. A bíróság fogalmazására tudósító külön felhívja a figyelmet: a vádirattól eltérően a bíróság nem említi Képíró Sándor nevét, nem beszél Képíró alárendeltjeiről, csupán ismeretlen személyek említődnek.
Ezen a napon – tehát január 23-án – fél kettő és kettő óra között két határvadász vagy csendőr jelent meg abban a lakásban, ahol Weisz Ilona is lakott. Varga Béla hangsúlyozta, hogy a vádirat téved: az áldozat neve nem Weisz Irén, hanem Weisz Ilona. Ebben a lakásban élt az akkor még gyermek Havas Péter is, akit a bíróság tanúként hallgatott meg. Éppen a tanúvallomásból tudjuk, hogy a lakás valamennyi lakóját - a nagymama, Weisz Ilona kivételével – teherautóra parancsolták, az egyik katona a vezetőfülkébe ült, a másik pedig visszament a lakásba, s megölte az ágyban fekvő, idős Weisz Ilonát.

Képíró Sándor korábbi vallomásában elmondta: erről a cselekményről nem volt tudomása. Varga Béla föltette a kérdést: vajon hol volt ekkor Képíró Sándor? Talán a Rex Szállóban? Mert – jelentette ki a bíró – egyszerre két helyen nem lehetett. Varga Béla hivatkozott arra, hogy Havas Péter tanú jelen volt az 1946-os újvidéki per tárgyalásán: ebben a perben elhangzott, hogy a vérengzéseket határvadászok hajtották végre. Varga Béla szerint nem lehet tudni, kik mentek be Havasék lakásába. Azt tudjuk, hogy nagyjából ezzel egy időben a Rex Szállóban is történt valami. Lehet, hogy a 16. határvadász zászlóalj akcióját hiúsítja meg éppen ekkor Képíró Sándor? – kérdezte Varga Béla bíró. Majd újabb kérdéssel toldotta meg az előzőt: miért nem vethető fel az, hogy Weisz Ilonát is határvadász(ok) ölték meg?

Az ítélet indokolásának negyedik pontjában a bíróság a később megsemmisített 1944-es ítéletről fejtette ki álláspontját. Varga Béla elmondta: ez az ítélet kollektív ítélet volt, ahogyan ezt Képíró Sándor is állította. Ennek illusztrálására a tanácsvezető bíró idézett egy mondatot az 1944-es ítélet szövegéből. Azt tudjuk - tette hozzá Varga Béla -, hogy az ítélet 1944 májusában „feloldatott”, az ügy visszakerült a vezérkar főnökéhez (aki ekkor már nem Szombathelyi Ferenc, hanem Vörös János volt), ő pedig irattárba tette a megsemmisített ítéletet, a korábban elítélteket pedig visszahelyezte rendfokozatukba.

Az indokolás ötödik pontja Képíró Sándor egészségi állapotának a rövid leírását tartalmazza. Eszerint magas életkora és az ebből adódó fizikai-szellemi kopások ellenére a vádlott nem szenved elmebetegségben, gyenge hallása ellenére jól lehet vele kommunikálni, a külvilágból érkező ingereket felfogja.

Varga Béla bíró ezen a ponton félbeszakította az ítélethirdetést, amely ma 9 órakor folytatódik és vélhetően 11 óra körül be is fejeződik.

 
Az ítélethirdetés második napja
A dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben meghozott ítélet ismertetésének második napját jóval kisebb érdeklődés kísérte, mint az ítélet hétfői kihirdetését. Július 19-én, kedden a bizonyítékok kerültek terítékre: Varga Béla bíró hosszan ismertette, milyen bizonyítékok alapján hozta meg határozatát a bíróság, milyen bizonyítékokat és milyen megfontolásból vetett el a háromtagú tanács. A tanácsvezető bíró azzal a bejelentéssel kezdte a napot, hogy a dél körül befejeződik az ítélet ismertetése. A határidőt nem sikerült tartani: majdnem három óra volt, amikor tudósító kiballagott a Fő utcai épületből. Mivel tudósító nagyon sokat jegyzetelt, s jegyzetei feldolgozása sok időt vett igénybe, ezért csak némi késéssel tudta elküldeni részletes beszámolóját a szerkesztőségnek.

Varga Béla bíró elöljáróban közölte a hallgatósággal, hogy nemsokára - természetesen csak az ítélkezési szünet után - a Fővárosi Bíróság honlapján olvasható lesz az ítélet anonimizált változata (ami annyit jelent: a személyes adatokat törlik a szövegből).

Ezt követően dr. Képíró Sándor vallomásait ismertette Varga Béla bíró. A volt csendőr százados mind a nyomozati szakban, mind a bíróságon azt vallotta, nem követett el bűncselekményt. Képíró 2009 őszén tett részletes vallomást az ügyészségen, jelen per során azonban élt a hallgatás törvény biztosította jogával. A büntetőeljárás előírásai szerint ilyen esetben a nyomozati vallomást kell ismertetnie a bíróságnak. Varga Béla elmondta, a nyomozás során négy alkalommal hallgatták ki Képírót, s ezeket a vallomásokat ismertette tömören a bírói tanács elnöke.

Dr. Képíró Sándor a nyomozás során elismerte, hogy 1942. január 21. és 23. között részt vett az újvidéki razziában. Elmondása szerint csak az 1943-44-ben, a VKF bírósága előtt lezajlott per során jutott tudomására, hogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök „megtorlást és tisztogatást” rendelt el Újvidéken. A bíróság megjegyezte, hogy Szombathelyi parancsában az idézőjelbe tett szavak szerepeltek, ezt más bizonyítékok is alátámasztják. Képíró Sándor elmondta, hogy 1942. január 20-án érkezett meg Újvidékre, s még akkor este eligazítást tartott Gaál Lajos csendőr őrnagy, aki ismertette a razzia menetét (ostromállapot kihirdetés, járőrcsoportok felállítása, a város felosztása, stb.), s azt, hogy a razzia során kiket kell a Levente Otthonban működő igazolóbizottság elé irányítani. A csendőrség részéről az újvidéki és a makói csendőriskola egy-egy tanszázada, valamint a szekszárdi csendőriskolából egy szakasz vett részt a razziában, A csendőrtisztek feladata volt a járőrök ellenőrzése, irányítása, ők tehát nem vettek részt az igazoltatásban, hiszen csendőrtiszt nem számított hatósági közegnek.

A razzia első két napján nem volt túlkapás, a parancs szerint zajlott minden. Csak a harmadik napon, január 23-án került sor kivégzésekre a Duna-parton, de ebben kizárólag honvéd alakulatok vettek részt, a kivégzéseken egyetlen csendőr sem volt jelen.

Cseres Tibor Hideg napok című regényére válaszul írta meg évtizedekkel ezelőtt a maga visszaemlékezését Képíró Sándor (közismert, hogy Cseres művében szerepel egy Képiró Sándor nevű, igen elvetemült csendőrtiszt), s a bíróság az előbb említett vallomások, valamint eme visszaemlékezés alapján állapította meg a tényállást. Képíró egyik legfontosabb állítása: nem igaz, hogy a január 20-án megtartott eligazításon „tisztogatást” említett volna Gaál Lajos csendőr őrnagy. Ahogy az sem igaz, hogy Grassy József városparancsok eligazítást tartott volna neki január 22-én. Képíró azt is hazugságnak nevezte, hogy elhangzott volna arra vonatkozó parancs, hogy golyószóróval kell végiglőni az utcákat.

Képíró vallomása szerint az említett eligazításon Gaál Lajos csendőr őrnagy azt mondta, hogy a legkisebb ellenállás esetén is fegyvert kell használni. A hatályos előírások szerint viszont csak támadás esetén használtatta fegyverét a csendőr, ezért Képíró azt mondta Gaálnak, hogy a szolgálati szabályzat szerint a parancsot nem lehet végrehajtani, ezért írásban kéri a parancsot. Gaál Lajos közölte: ő sem írásban kapta a parancsot, ilyesmit nem szoktak írásba foglalni. Varga Béla bíró szerint Gaál Lajos válaszát Képíró Sándor úgy értelmezte, hogy a „lezser” fegyverhasználatra vonatkozó szóbeli parancs rá nem vonatkozik, azt ő nem hajtja végre, tehát alárendeltjei felé nem továbbítja.

Varga Béla bíró elmondta, hogy Képíró Sándor nem tudta megmondani, mely utcákban ellenőrizte a járőröket, s ugyanezt vallotta az 1943-44-es per során is. Zöldy Mártonnal kapcsolatban Képíró elmondta: csak az 1943-44-es tárgyaláson tudta meg, hogy Grassy József Zöldy kérte meg egy színlelt „csetepaté” megrendezésére, amivel a partizánveszélyt akarták igazolni.

A vádiratban is szereplő Máriássy testvérek ügyéről Képíró elmondta, hogy egy újvidéki rendőr tiszthelyettes - Máriássyék rokona - tényleg megpróbált közbenjárni nála a testvérek szabadon engedése érdekében. Képíró ekkor beszélt a testvéreket őrizetbe vevő - csendőr őrmester - járőrvezetővel, aki azt jelentette, hogy a testvérek neve szerepel az őrizetbe veendő személyek listáján. Varga Béla elmondta: ha Képírónak ezt az elbeszélését boncolgatjuk, akkor az sem állapítható meg, hogy a testvéreket előállító őrmester Képíró alárendeltje volt-e vagy sem. Képíró egyébként a testvérek szabadon engedéséről nem dönthetett, s ezt a rendőr tiszthelyettessel is közölte. Varga Béla megjegyezte: a vádirat állításával ellentétben nem tudjuk, ki adott parancsot arra, hogy a Máriássy testvéreket a Levente Otthonba kísérjék. A csendőrjárőr vezetője? Képíró Sándor?

Képíró egyébként azt vallotta, hogy a Máriássy testvéreket nem ismerte, nem tudja, mi lett a sorsuk. Varga Béla bíró úr szerint azt kellene megállapítani, hogy Képíró Sándor 1942. január 23-án, délelőtt 10 órakor mit tudott a testvérekről, s nem hetven év múlva kell kitalálni valamit, és azt a terhére róni. Az elkövetéskor fennálló tudattartalmat kell vizsgálni, s nem utólagos feltevésekből kell kiindulni. Képíró abban a tudatban volt, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé viszik – fejtegette Varga Béla.

A bírói tanács elnöke ezután a vád minősítését boncolgatta. A vádirat nem azt mondja, hogy az áldozatokat Képíró Sándor lőtte le. A vádiratban az szerepel, hogy a volt csendőr százados „részese” volt a törvénytelen kivégzéseknek.

A „részes” kategóriába a bűnsegély és a felbujtás tartozik. A vádirat - ki nem mondva - felbujtással vádolja Képírót. Varga Béla szerint a volt csendőr százados akkor lett volna felbujtó, ha tud a kivégzőhelyekről, s utasítást ad arra, hogy őrizetbe vett embereket a kivégzőhelyekre vigyék. Ilyen utasítást azonban nem adott, erre vonatkozó bizonyíték nincs – szögezte le Varga Béla.
A bíró azt is hozzátette, hogy a felbujtó csak azért felel, amire valakit felbujt. Ha a felbujtott túllép a felbujtásban megfogalmazottakon, akkor a felbujtó a magyar jog szerint ezekben a cselekményekben nem bűnös.

Varga Béla elmondta: Képíró a nyomozati eljárás során kérte, hogy a Rex Szálló tulajdonosainak még élő leszármazottait hallgassák meg. A bíró tudomása szerint minden érintett meghalt, de egyes információk arról szóltak, hogy egy leszármazott még él, aki viszont azért nem volt hajlandó vallomást tenni, mert a környezetében egy esetleges pozitív vallomást rossz néven vettek volna. Tudósító ezen a megjegyzésen igencsak elgondolkodott, s azon töprengett, milyen környezetben is él vagy élt a potenciális tanú.
Varga Béla kijelentette: a bíróság nem tartotta fontosnak a lehetséges leszármazottak felkutatását, mert tényként elfogadta Képíró Sándor életszerű vallomását a Rex szálló tulajdonosainak a megmentéséről. (Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, mit is nyilatkozott a Klubrádiónak Feldmájer Péter Síp utcai zsidóführer. A törpe vezér szerint a bíró túlterjeszkedett a vádon, amikor „olyan megállapításokat tett, amiből (sic!) az látszik, hogy ő szíve szerint nemcsak fölmentené a vádlottat, hanem ki is tüntetné rögtön, mint zsidómentőt”. Feldmájernek valami rejtélyes okból nagyon fáj, hogy néhány újvidéki fajtársát hét évtizeddel ezelőtt Képíró Sándor megmentette. Érti ezt valaki?)

Képíró tagadta, hogy 1942 januárjában szervezett zsidó- és szerbölés történt volna Újvidéken. Vallomása szerint szó sem volt zsidó- és szerbellenes akcióról.

Varga Béla elmondta, hogy az ügyészi nyomozás során olyan tanúkat hallgattak meg, akik a razzia idején gyerekek voltak. Az ő vallomásaikból, valamint az 1944-45-ben a jugoszláv tényfeltáró bizottság által felvett jegyzőkönyvekből is tudjuk, hogy a razzia utolsó napján listák alapján vették őrizetbe az embereket, s a listákon többségében szerbek és zsidók szerepeltek.

Képíró Sándor a vádiratban is említett Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) személyével kapcsolatban is tett vallomást. Az ügyész szerint Képíró kérésére Nagy János a kivégzőhelyre vitt harminc személyt, s - az ügyészi perbeszédben megfogalmazott, a vádirattól eltérő, új vádpont szerint - közöttük voltak a Máriássy testvérek is. Képíró tagadta, hogy az említett Nagy Jánost ismerte volna. Varga Béla idézte Képíró szavait: „Az élő Istenre esküszöm, hogy én senkit soha meg nem öltem; azért nem lehetek háborús bűnös, mert egy razziában vettem részt.”

Képíró szerint a történet két részből állt: igazoltatásból és megtorlásból. Az elsőt a csendőrség végezte, az utóbbit a honvédség hajtotta végre. Képíró szerint az 1944-es ítélet a kollektív bűnösség elvére épült, s aki elolvassa ezt az ítéletet, az ezt nem is tagadhatja. (Talán emlékszik a kedves Olvasó arra, hogy hétfőn, az ítélethirdetés első napján, Varga Béla bíró úr Képíróéval egyező véleményt fogalmazott meg, s állítása alátámasztására idézett is az ominózus ítéletből.)

Az 1944-es ítéletben két történettel próbálták Képíró tevékenységét körülírni. Az egyik a Máriássy testvérek ügye volt. A másik: a Képíró felügyelete alá tartozó területen történt fegyverhasználat. A bizonyítási eljárás során is elhangzott, hogy egy fegyverhasználatra sor került Képíró körzetében, de ez jogos fegyverhasználat volt, mert a csendőrt támadás érte (egy kövér asszony és a férje is meghalt).
Képíró vallomásában kitért arra is, hogy álláspontja szerint a VKF bíróságának nem volt hatásköre arra, hogy csendőrök ügyében ítélkezzék. Varga Béla bíró elmondta, ez az állítás téves, s ezt korabeli jogszabállyal is alátámasztotta.

A vádirat szerint Képíró „ismeretlen alárendeltjei” - pontos címmel megjelölve a tett helyszínét - megölték Weisz Irént, a Steinberger házaspárt és Scheer Ferencet. Képíró Sándor ezekről a halálesetekről semmit sem tudott. Az 1943-44-es tárgyaláson, s a mostani nyomozás során is egyetlen fegyverhasználatot ismert el, nevet azonban nem említett. Itt érdemes megállanunk, mert Varga Béla érdekes kifogással élt a vádirattal szemben.

A bíró föltette a kérdést: ha Képíró Sándor a nyomozás során elismerte, hogy az ő körzetében sor került egyetlen fegyverhasználatra, akkor ezt a tényt miért nem emelte be a vádiratba az ügyész? A vádiratban szerepel a Steinberger házaspár. Nem tudjuk, kik ők, még a keresztnevüket sem írta le a vádirat szövegezője. Varga Béla elmerengett: lehet, hogy a Képíró említett fegyverhasználat során lelőtt nőről és férfiról van szó? Mint a bizonyítási eljárás során elhangzott, egy nagydarab nő támadta rá az igazoltatást végző csendőrre, majd a férje is támadólag lépett föl, ezért mindkettőjüket lelőtte a csendőr. Varga a vádiratban említett Steinberger házaspár hölgy tagjára célozva föltette a kérdést: „Ez lenne az a nagydarab zsidó nő?”

Varga Béla a Képíró által elismert fegyverhasználatról végül megjegyezte, hogy ezt a bíróság nem vizsgálja, mert nem része a vádiratnak, márpedig a bíróság nem terjeszkedhet túl a vádiraton.

Varga Béla bíró ezután rátért a vádirat mellékleteként becsatolt 1944-es ítéletre. Ezt az iratot a védelem aggályosnak találta, dr. Zétényi Zsolt írásban fejtette ki ezzel kapcsolatos álláspontját. Ezt a kérdést azonnal meg kellett vitatni – mondta Varga Béla. A bíró megjegyezte, benne is komoly aggályok merültek föl a bizonyítékokkal kapcsolatban, ezért az a döntés született, hogy történész szakértőt rendel ki a bíróság. A választás Zinner Tibor professzorra esett.

Varga Béla az 1944-es ítélettel kapcsolatban azt is megjegyezte: nagy kérdés volt, hogy mi történt Képíróval az ítélet után, hiszen visszahelyezték a rendfokozatába.
Varga Béla ezen a ponton szünetet rendelt el, s már ekkor érezhető volt, hogy maratoni hosszúságú lesz az ítéleti indokolás keddi napra rendelt maradékának az ismertetése.

Szünet után azzal folytatta előadását Varga Béla, hogy az ügyészség a vádirati tényállást alapvetően az 1944-es ítéletre, Képíró Sándor kihallgatására, néhány szerb állampolgár vallomására, valamint az 1948 decemberében elítélt Nagy János honvéd főhadnagy 1948 októberében felvett vallomásaira alapozta.
A per során az ügyész kifejtette, hogy mind az 1944-es ítélet, mind Nagy János 1948-as vallomáscsokra okirat, az ezekben rögzített állításokat el kell fogadnunk igaznak mindaddig, amíg valaki azok hitelességét meg nem cáfolja. A védelem ezzel szemben már a tárgyalás kezdetén közölte: az 1944-es ítélet vádirati példányának a hitelessége aggályos. Egyrészt nem volt hiteles másolati példány, hiányzott az ítélet utolsó oldala (amelyen a pecsétek és az aláírások találhatók). „Magyarországon ez így van” - emelte föl a hangját Varga Béla, majd hozzátette: nem tudja, máshol mi a szokás, de hazánkban egy irat akkor hiteles, ha azon pecsétek és aláírások találhatók, illetve ha a másolatot hitelesítették. A közönség értette a célzást, tudósító is Efraim Zuroff orcájára vetette pásztázó tekintetét.

Varga Béla a fentiekhez hozzáfűzte, hogy a védelemnek tökéletesen igaza volt, amikor aggályosnak találta az 1944-es ítéletnek a vádirat mellékleteként szereplő példányát. 2006-ban egy másik eljárásban a bíróság kimondta az 1944-es ítélet végrehajthatatlanságát, s az akkori eljárás anyagai között szintén szerepelt az 1944-es ítélet egyik példánya. Ezt az ítéleti példányt is csatolták jelen per irataihoz, de ezzel az irattal szemben is kételyek merültek föl. Kiderült, hogy ez a példány vélhetően az eredeti ítélet szerbre lefordított verziójának magyarra visszafordított változata, de a Novi Sad megjelölés gyanúsnak bizonyult, mivel a hitelesítés dátuma akkor került az iratra, amikor még magyar uralom alatt volt az említett település, melynek neve akkor Újvidék volt, s nem Novi Sad.

A bíróság tehát már a tárgyalás kezdetén tisztában volt azzal, hogy bár az 1944-es ítéletből két példány is rendelkezésre áll, ezek egyike sem hiteles másolat. Az egyik ítéleten a „Jeruzsálem” felirat volt olvasható (tudósító mozgást regisztrált a közönség soraiban), ami azt jelzi, hogy a 2006-os ügyben eljáró bírónő mintha faxon kapta volna meg az anyagot a judeonáci vadásztól. Ekkor kérték fel Zinner Tibor történész szakértőt, hogy kutassa fel az ítélet eredeti példányát.

Hogy mi derült ki a zinneri kutakodásból, az a következőképpen foglalható össze: a jugoszláv hatóságok által 1946-ban megrendezett újvidéki per kapcsán az 1944-es per iratait vélhetően megküldték a magyar hatóságok, de ezek az iratok ma már nem lelhetők fel.

Varga Béla bíró úr tehát szépen levezette, hogy olyan közokiratnak nevezett dokumentum szerepelt vádirati bizonyítékként, amely nem minősül közokiratnak. Ezt egyébként még egy laikus is megállapította volna, hiszen a közokirat ismérveit törvény rögzíti. Tudósító magában elmerengett: hogyan fordulhatott elő az, hogy egy szedett-vedett papírhalmazt közokiratnak minősített Falvai Zsolt ügyész? Valami baj volt a szemével? Vagy nagyon nagy vadásznyomás nehezedett rá?

Varga Béla - miután kivesézte az 1944-es ítélet két rendelkezésre álló példányának a hibáit - elmesélte, hogy a nyomozati iratok között volt egy beadvány, amely azt tartalmazta: nem kell itt már bizonyítani semmit, van egy 1944-es ítélet, abban minden benne van, az alapján szépen el lehet ítélni a vádlottat, s lehet is már vinni a tömlöcbe. Tudósító nem tudja, kicsoda az említett beadvány szerzője, de nem lenne meglepődve, ha a beadvány szövege alatt Zuroff, vagy ne adj’ Isten Feldmájer Péter neve szerepelne.

Tudósító azért említi meg a Síp utcai zsidóführer nevét, mert tudomása szerint ez a csokornyakkendős nibelung is kavart ebben az ügyben. Na de térjünk vissza az említett beadvány bírói értékeléséhez. Varga Béla bíró úr igen ingerülten azt mondta, hogy aki ezt a beadványt írta, nem sokat érthet a joghoz. „Itt nem így működnek a dolgok, itt még jogállam van” – szállt a szózat az efraimi fülek felé (kár, hogy Feldmájer nem volt jelen). Hogy még jobban értse Zuroff, miről is van szó, Varga Béla közölte: Magyarországon nincs olyan bíró, aki egy ilyen ítéleti példány alapján megállapítaná Képíró Sándor büntetőjogi felelősségét.

Mint már korábban utaltunk rá, a szakértő megállapította, hogy a 2006-os eljárás anyagából megszerzett ítéleti példányt előbb magyarból lefordították szerbre, majd visszafordították magyar nyelvre. A szakértő ezt a logikát nem értette. „Én sem” – fűzte hozzá Varga Béla. Tudósító azon merengett, talán meg kellett volna kérdezni Zuroff papát, végtére is ez a példány a cionisták által megszállt Jeruzsálemből, tehát valami zuroffi iratgyártó műhelyből érkezett fax útján hazánkba, s a nácivadász talán érti a magyar agyak által fölfoghatatlan logikát.

Miután szép hosszadalmasan elmagyarázta Varga Béla bíró, hogy az ítélet említett két példánya semmit sem ér, levonta a magyar agy számára logikus következtetést: „Ki kell dobni az ablakon ezt a két ítéletet” (szó szerint idéztük a bíró urat). Sajnos minden ablak zárva volt, pedig a felszólításnak tudósító nagyon szívesen eleget tett volna. Varga Béla ismét fölemelte a hangját, mondván, ezen ítélet alapján gondolták Képíró elítélését, ami igazán abszurd felvetés. (Tudósító most is a zuroffi arcot fürkészte, hiszen a bírói megjegyzések címzettje félreérthetetlenül a nácivadász volt. Ekkor már nagyon komor volt ez a rút arc.)
Az 1944-es ítélet kalandos története azonban még nem ért véget, hiszen „a magyar zsidó hitközösségtől” (Varga Béla úr említette így a Síp utcai különítményt) támadás érte a bíróságot.

Feldmájer Péter a HVG-ben többek között azt írta, hogy a bíróság csukott szemmel jár, rossz a szakértő, nem tudja, hol kell keresni az ítéletet. Feldmájer közölte: az ítélet hiteles példánya nála van, az utolsó oldalon van pecsét, sok aláírás. Varga Béla a feldmájeri kavarás elmesélése közben megjegyezte: „a munkánkat igazából a védelem segítette”; ez a kijelentés pedig azt is jelenti, hogy a Síp utcai csokornyakkendős nibelung – nem segített. Ő csak szidalmazott.

Miután a bíróság a HVG-ből megtudta, hogy az ítélet teljes, hiteles példánya Feldmájer birtokában van, levelet írtak neki, amelyben két kérést fogalmaztak meg. Egyrészt arra kérték, küldje meg a birtokában lévő ítéletet. Másrészt arra is megkérték, adjon tájékoztatást arról, hogyan került a birtokába a dokumentum. Feldmájer az első kérésnek eleget tett, de nem árulta el, hogyan jutott hozzá a fénymásolt irathoz.
A Feldmájer birtokában lévő irat utolsó oldalán tényleg vannak aláírások (többek között Szombathelyi Ferencé), viszont - a sajtóban közölt dokumentumrészlet is bizonyítja – az iraton pecsét nem látható. A történész szakértő az aláírásokat hitelesnek fogadta el, bár az ítéletnek ez a - nagyobb sorközzel gépelt, ezért nagyobb oldalszámú - változata is csak az eredeti ítéletről készült másolat, de hitelesnek nem tekinthető, mert a másolatot nem hitelesítették. (Zárójelben érdemes ismét utalni a Klubrádióban elhangzott Feldmájer-nyilatkozatra.

A törpe führer - mellesleg gyakorló ügyvéd - azt magyarázta öntelt hangon, hogy a szakértők végül neki adtak igazat, amikor elismerték, hogy a birtokában lévő irat „pontos és hiteles másolata az 1944-es szövegnek”. Ilyen marhaságot a szakértők nem mondtak, mert ahogy a bíróság is közölte, ez az ítéleti példány sem hiteles, csupán egyszerű - tehát hitelesítés nélküli - másolat. Ennyit röviden Feldmájer jogászi kvalitásairól.)

Varga Béla megjegyezte, hogy csak az 1944-es ítélet hitelességének kérdésében ennyi kört kellett megtenni. Az ügyész azt állítja, az 1944-es ítélet közokirat, de ez nem igaz, mert hitelesítés hiányában a másolat csak iratnak, s nem közokiratnak tekintendő. Falvai Zsolt ügyész feszülten figyelt, néhány méterrel arrébb pedig a rút arc fölött megremegett a barnás színű kipa. Érezhető volt, hogy Varga Béla előadásában olyan állítások következnek, amelyek végleg romba döntik a vád már amúgy is roskatag épületét.

A bírói tanács elnöke elmondta, hogy a per kezdetén felmerült az eljárás megszüntetésének a kérdése is. A védelem ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy 1944-ben már elbírálta a bíróság ezt az ügyet, tehát az ítélt dolognak számít, a mostani eljárás így a többszörös eljárás tilalmába ütközik.

A bíróságnak azt kellett vizsgálnia - fejtegette Varga Béla -, hogy mi történt később az 1944. január 22-én meghozott és február 18-án jogerőre emelkedett ítélettel. A védelem csatolta a megfelelő bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy az ítélet 1944 májusában „feloldatott”, Képíró Sándort visszahelyezték rendfokozatába – méghozzá „1944. február 18. napjával”, ami megegyezik az ítélet jogerőre emelkedésének a dátumával. Varga Béla bíró megjegyezte: annyi megállapítható volt, hogy a másodfokú eljárásban „csináltak valamit”. A védelemnek az volt az álláspontja, hogy jogegység érdekében perorvoslatra került sor, s ennek eredményeként kedvező ítélet született. A védelem tehát jogosan mondhatta azt, hogy meg kell szüntetni az eljárást, hiszen a büntetőeljárásról szóló törvény tiltja a többszörös elbírálást – magyarázta Varga Béla.

A védelem nem volt egyedül ezzel az állásponttal – folytatta a bíró. Ismert tény, hogy Falvai Zsolt ügyész 2009. szeptember 14-én elrendelte dr. Képíró Sándor őrizetbe vételét, de a Budai Központi Kerületi Bíróság ugyanezen a napon kelt végzésében a lakhelyelhagyási tilalom elrendelésére vonatkozó ügyészi indítványt azzal az indokkal utasította el, hogy a büntetőeljárást és a nyomozást meg kell szüntetni, mert a gyanúsított terhére rótt cselekményt 1944-ben már jogerősen elbírálták, ezért Falvai Zsolt „akciója” a többes elbírálás törvényben rögzített tilalmába ütközik.

Amikor tehát az ügyészség idén februárban megküldte a bíróságnak a vádiratot, a bíróság azon gondolkodott, hogy a Budai Központi Kerületi Bíróság említett végzésében foglalt indokot akceptálva megszüntesse-e az eljárást, vagy sem. A tárgyalást előkészítő szakban végül az a döntés született, hogy kitűzik a tárgyalást, s majd a tárgyaláson fognak állást foglalni az eljárás megszüntetésének a kérdésében.

Varga Béla bíró elmondta: megkérték a történész szakértőt (Zinner Tibor professzort), hogy még egyszer nézze át a levéltári iratokat annak kiderítése érdekében, mi történt a VKF bíróságának 1944. február 18-án jogerőre emelkedett ítéletével. Kutakodásai során a szakértő meglelte a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék naplókönyvét, amelyből csak annyi derült ki, hogy 1944. május 26-án a jogerős ítélet „feloldatott”, s visszaküldetett a vezérkar főnökének.

A bíróság elfogadta a védelem arra vonatkozó érvelését, hogy jogegység érdekében hozott perorvoslat történt. Ezt az érvet az 1943-44-es per tárgyalásvezetőjének, dr. Babos József ezredesnek a háború utáni vallomása is alátámasztotta. Varga Béla bíró szerint azonban jelen per bírósága gondban volt: nem lehetett eldönteni, milyen okból semmisítették meg az ítéletet. A korabeli bűnvádi eljárás szabályait ismertetve Varga Béla elmondta, rendkívüli jogorvoslatra csak akkor kerülhetett sor, ha az eljárás során törvénysértés történt (csak ilyen esetben volt helye panasznak). A jogorvoslat eredményeként a vádlottat felmenthették. Képíró esetében jelen per bírósága szerint nem ez történt. A jogorvoslat eredményeként enyhíthették az ítéletet. Képíró nem ez történt. Akkor tehát mi történt?

Varga Béla bíró elmondta: a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a rendkívüli jogorvoslat eredményeként az ítéletet megsemmisítették, s az ügyet visszaküldték az illetékes bíróságnak, vagyis a honvéd vezérkar főnökének. A vezérkari főnök ebben az időben már nem Szombathelyi Ferenc volt, hanem Vörös János, aki megtehette volna, hogy új eljárást rendel el. Nem ezt tette. A visszaküldött - már megsemmisített - ítélet az irattárba került, tehát Vörös János nem lépett az ügyben.

Varga Béla a fentieket összefoglalva leszögezte: az 1944-es ítéletet megsemmisítették, tehát úgy kell tekinteni, mint ami nem is létezik. Erre a jogilag nem létező ítéletre tehát hivatkozni nem lehet (szegény-szegény Feldmájer, hiába bütykölt ezt-azt azzal a fránya másolattal!). Az 1944-es ítélet megsemmisítése tette lehetővé, hogy jelen per bírósága újra tárgyalja ezt az ügyet – vonta le a következtetést Varga Béla.

Itt van tehát a különbség a bíróság és az ügyészség álláspontja között: az ügyészség szerint az ítélet felhasználható bizonyítékként, a bíróság viszont kirekesztette azt a bizonyítékok köréből. Különbség mutatkozott a bíróság és a védelem álláspontja között is, hiszen a védelem szerint 1944. május 26-án felmentő ítélet született, tehát az ügyet egyszer már elbírálták. A bíróság - mint fentebb utaltunk rá - ezzel ellentétben arra a megállapításra jutott, hogy az ügyet jogerősen nem bírálták el, tehát annak tárgyalása nem ütközik a többes eljárás törvényi tilalmába.

Varga Béla pontosításként elmondta: ha 1944-ben felmentés, vagy büntetésenyhítés történt volna, vagy a kormányzó végrehajtási kegyelmet gyakorolt volna, akkor a mostani bíróság megszüntetné eljárást. Mivel azonban az ítéletet megsemmisítették, ezért úgy kell kezelni ezt az ügyet, mintha semmi sem történt volna, mintha 1944. január 22-én nem született volna ítélet. Varga Béla azt is elmondta, hogy az 1944-es ítéletben egyébként „ragyogó mentővallomások” találhatók Képíró Sándorra nézve, de ezeket a bíróság nem veheti figyelembe, hiszen a megsemmisített ítéletet szőröstül-bőröstül kirekesztette a bizonyítékok köréből.

Az 1944-es ítélettel kapcsolatos hosszú és érdekes fejtegetéssel lezárult az ítélet indokolásának egyik nagyon fontos része. Varga Béla bíró úr ismét szünetet rendelt el. Tudósító most saját hatáskörben ugyancsak szünetet rendel el, de arra kéri az olvasókat, nem menjenek messzire, mert hamarosan következik a folytatás.

Tudósító az első részt azzal fejezte be, hogy a bíróság kirekesztette a bizonyítékok köréből a vádirat első „bizonyítékát”, a már többször taglalt 1944-es ítéletet. E közlés után szünet következett. A szünetben megérkezett Rosta Márton ügyvéd, a nácivadász egyik hazai segítője. Ábrázatán látszott, hogy még nem heverte ki a felmentő ítélet okozta csapást; a folyosón ődöngve, majd a tárgyalóterembe bekukkantva gazdáját kereste, akit végül sikerült is meglelnie.

Amikor a bíróság bevonult, Efraim Zuroff új pozíciót foglalt el a tárgyalóteremben: míg korábban dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr mögött ücsörgött, mostantól a bíróság jobbján, egészen közel Varga Béla bíró úrhoz, a tolmács társaságában támasztotta a falat (a közelében forgató csoport állítólag szintén a cionista terrorállamból érkezett).

Varga Béla bíró folytatta az ítéleti indokolás ismertetését. Miután a vádirat két bizonyítéka közül az elsőt (az 1944-es ítéletet) már képletesen kidobta az ablakon, most a másik bizonyítékra, Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) 1948-as - ávós, katpolos - vallomásait vette górcső alá. Írtuk már korábban, hogy a védelem kérte ezeknek a vallomásoknak a kirekesztését a bizonyítékok köréből, mivel a kommunista diktatúra erőszakszervei által felvett jegyzőkönyvek felhasználása törvénytelen.

Nagy János honvéd főhadnagyot 1948-ban vették őrizetbe, s elsősorban azzal vádolták, hogy 1941 áprilisában Hercegszántón megölte a szerb pópát. Emiatt egyébként már 1941-ben eljárás indult ellene, de Nagy akkor egy honvédre hárította a felelősséget, s a hamis vallomás után megszüntették ellene az eljárást.
Amikor Nagyot 1948 októberében kihallgatták a katpolon, majd az ávón, nemcsak a pópa megölését vallotta be, hanem Képíró Sándorra is terhelő vallomást tett. Varga Béla bíró részletesen ismertette és elemezte Nagy János vallomásait.

Nagy János összekötőként vett részt az újvidéki razziában. Elmondása szerint 1942. január 23-án Képíróval együtt ellenőrizte a járőröket, amikor egy 30 fős csoporthoz érkeztek. Egyszer csak a helyszínre érkezett egy autó, amelyről teát osztottak a járőröknek. Képíró ekkor adta parancsba, hogy teherautóval vigyék el a 30 embert a kivégzőhelyre. Varga Béla bíró megjegyezte: Képíró és Nagy között nem volt alá- vagy fölérendeltségi viszony.

Nagy eleget tett a parancsnak, s az autóval elkísérte a 30 embert a sportpályán felállított kivégzőhelyre, ahol valamennyiüket agyonlőtték. A lövöldözés Nagy vallomása szerint mintegy két percig tartott.
Nagy János a vallomásában azt is elmondta, miként akarták őrizetbe venni és kivégezni a Rex Szálló tulajdonosait (akiket - mint már korábban megírtuk - Képíró Sándor mentett meg). A szálló tulajdonosai elleni akciót Gaál Lajos csendőr őrnagy és egy százados ötölte ki. Az volt a terv, hogy fegyvert rejtenek el a szállóbban, majd egy járőr „véletlenül” rábukkan a fegyverre, s a partizánokkal való együttműködés miatt őrizetbe veszik és kivégzik a szálló tulajdonosait. A terv azonban meghiúsult, Képíró ugyanis elzavarta a járőrt.

Varga Béla elmondta: az ügyész által beadott két vallomás is átgépelt jegyzőkönyv, a bíróság azonban beszerezte az eredetiről készült másolatot. A bíróság még egyéb iratokat is beszerzett: Nagy Jánosnak a népügyészségen tett kihallgatási jegyzőkönyveit, a népügyészség vádiratát, Nagy János önéletrajzait, Nagy Jánosnak a szegedi megyei bíróságon 1957. május 4-én felvett meghallgatási jegyzőkönyvét, stb. Miután a beszerzett iratok teljes listáját felolvasta, Varga Béla bíró megjegyezte: a vád nem tartotta fontosnak ezen dokumentumok felkutatását, az iratokat Zinner Tibor történész szakértő bányászta elő a Csongrád Megyei Levéltárból. Tudósító ezen a közlésen nagyon elgondolkodott: az ügyészi slendriánságnak vajon mi lehetett a mélylélektani oka?

Emlékszik talán a kedves Olvasó: a bizonyítási eljárás végén dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr kérte a bíróságtól a Törvénytelen szocializmus című - az 1989-ben felállított tényfeltáró bizottság jelentése alapján készült - kötet néhány oldalának a felolvasását. Megírtuk, hogy a védelem indítványát Falvai Zsolt ügyész hevesen ellenezte. Azt is megírtuk korábban, hogy a könyv mely részeit ismertette Varga Béla bíró, sőt bőségesen idéztünk a felolvasott anyagból is. Tudósító nem ismétli meg a korábban írottakat, csupán jelzi: a tényfeltáró bizottság a büntetőeljárások törvénytelen voltát részletesen szemléltette, az ávós kihallgatások törvénysértő jellegét pontokba szedve bizonyította. Mivel az ávós, katpolos eljárások eleve törvénysértők voltak (súlyosan megsértették az akkor hatályos büntetőeljárás szabályait), ezért dr. Zétényi Zsolt - korábbi álláspontját megismételve - védőbeszédében indítványozta Nagy János vallomásainak a kirekesztését a bizonyítékok köréből.

A vád viszont azzal érvelt, hogy nem minden eljárás volt törvénysértő, általánosítani nem lehet. Falvai Zsolt ezért fenntartotta álláspontját: a Nagy-féle vallomások hitelt érdemlőek, azokat a bíróságnak bizonyítékként kell fölhasználnia.

Varga Béla - miután röviden ismertette a vád és a védelem álláspontját Nagy János vallomásainak felhasználhatóságával kapcsolatban - hivatkozott a Törvénytelen szocializmus című kötet egyik fontos, összefoglaló megállapítására az 1945-1962 közötti időszakra az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt a jellemző. A tanácsvezető bíró hozzáfűzte, hogy amikor a bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat értékeli, akkor a ma hatályos büntetőeljárási törvény előírásaira hagyatkozik. Mivel a bíróság egyetértett a védelem felvetésével, ezért az eljáró tanács több iratot is bekért (ezekre fentebb már utaltunk).

Varga Béla elmondta: a bíróság több törvénytelenséget állapított meg Nagy János 1948-as ügyében. Nem volt például biztosítva a gyanúsítottat megillető kötelező védelem. A becsatolt kihallgatási jegyzőkönyvek három rubrikát tartalmaztak: védőt választok; nem kérek védőt, hivatalból kérek kirendelni. Ez a három lehetőség mind a katpol, mint az ávó formanyomtatványán szerepelt, de nem volt kitöltve! Nagy Jánosnak az egész nyomozás alatt nem volt védője, csak a vádirat megszületése után rendeltek ki védőt. Nagy János védelemhez való joga tehát sérült - vonta le a következtetést Varga Béla, s hozzátette: már ez az egyetlen mulasztás is hatályon kívül helyezési ok.

De nem is ez a legfontosabb törvénysértés Nagy János ügyében. Az iratok alapján nem lehet megállapítani a letartóztatás valódi időpontját. Varga Béla elmondta: 1948. október 23-án rendelték el Nagy előzetes letartóztatását, miközben tudjuk, hogy legelőször 1948. október 14-én hallgatták ki a katpolon. Varga Béla föltette a kérdést: mikor vették Nagyot őrizetbe? A bíróság a történész szakértő által beszerzett iratok alapján meglelte a választ. Nagy Jánosnak a népbírósághoz benyújtott egyik kérelmében az olvasható, hogy kéri, október 12-étől számítsák az előzetes letartóztatást. A tanácsvezető bíró szerint ez világosan bizonyítja, hogy Nagyot több napig hatósági határozat nélkül tartották őrizetben, s az ő ügyében ez a legsúlyosabb törvénysértés. Varga Béla szerint ez a tény világosan bizonyítja: „a Katona Politikai Osztály azt hiszi, hogy mindent megtehet”.

Varga Béla újabb kérdést tett fel: vajon mi történt október 12. és október 14. (az első kihallgatás) között? Mit csináltak Nagy Jánossal az első két napon? „Ez senkit sem érdekel” – emelte föl hangját Varga Béla, s tudósító tudta, ez a mondat Falvai Zsolt becses füleinek volt címezve. (Tudósító zárójelben megjegyzi, hogy a közönség Varga Béla előadását feszülten, egy pisszenés nélkül figyelte.)

Varga Béla elmondta, számára már a kezdet kezdetén gyanús volt, hogy az első, 1948. október 14-én lezajlott kihallgatáson Nagy János azonnal mindent elismert. „Én is voltam ügyész, tudom, hogy ez nem így történik” – mondta, s saját tapasztalati alapján rövid magyarázatot is fűzött a kijelentéshez (melyet ezen a helyen – lévén nem tartozik a tárgyhoz – sajnálattal mellőzünk).

A nyomozóhatóság tudott Nagy János hercegszántói tettéről (a szerb pópa megöléséről), újvidéki tevékenységét azonban nem ismerték, Nagy mégis önként beszélt a razziáról, s a pópa megölésénél messze súlyosabb cselekménnyel vádolta meg önmagát (30 embernek a kivégzőhelyre való kísérése). Vajon miért? Varga Béla fölhívta a figyelmet arra, hogy 1941-ben Nagy mindent megtett azért, hogy a pópa megölésének bűnét elhárítsa magától. 1948. október 14-én pedig mindent önként elmondott. „Életszerűnek találják ezt? – fordult Varga Béla a közönséghez, majd kisebb szünet után hozzátette: a bíróság szerint két napos tortúra hatására tette meg vallomását Nagy János.

Nagy Jánost végül három cselekmény miatt állították bíróság elé: 1./ a hercegszántói pópa megölése 1941. április 11-én; 2./ Harminc ember kivégzésében való részvétel 1942. január 30-án; 3./ az újvidéki Rex Szálló tulajdonosai elleni gyilkossági kísérlet ugyancsak 1942. január 23-án.

Amikor elkezdődött Nagy János pere, a vádlott a tárgyalás kezdetén az utolsó két vádponttal kapcsolatos beismerő vallomását visszavonta. Bírói kérdésre Nagy János azt válaszolta: veréssel fenyegették meg, ha vallomását visszavonja. A népbíróságot azonban nem érdekelte, mi történt Nagy János kihallgatásain, mert a vádlott végül fenntartotta korábbi vallomásait. A népbírósági tárgyalást vezető bíró - a vádlott „idegállapotára” hivatkozva - nem fogadta el Nagynak a tárgyaláson tett vallomását, helyette a katpolos vallomást fogadta el.

Varga Béla mindehhez hozzáfűzte: az első két napon nagyon megdolgozhatták Nagyot a katpolon. Márpedig az akkor hatályos perrendtartás is tiltotta a vallomás kikényszerítését. A bíró utalt a történész szakértők véleményére, hiszen például Zinner Tibor professzor is azt nyilatkozta: számára egyértelmű, hogy Nagy János kényszer hatására tett vallomást.

A bíróság a fentiek alapján - elfogadva a védelem álláspontját – kirekesztette a bizonyítékok köréből Nagy János erőszakkal kikényszerített vallomásait. Tudósító mereven nézte Falvai Zsolt ügyészt, aki szinte magába roskadva ült, hiszen a vádirat mindkét bizonyítéka a kukában landolt. Tudósító egy pillanatra megsajnálta az összetörtnek látszó férfiút, de aztán úrrá lett érzelmein. Végtére is Falvai magának kereste a bajt, figyelmesebben kellett volna dolgoznia.

Varga Béla ezután kifejtette, hogy nemcsak Nagy János kihallgatási jegyzőkönyveivel van baj: az őt elítélő bíróság sem volt szabályosan megalakítva (erről korábban már részletesen írtunk, tudósító most sem ismétli magát), ezért Nagy János anyagát a bíróság megküldte a Legfőbb Ügyésznek. Varga Béla elmondta: a Legfőbb Ügyész óvására a Legfelsőbb Bíróság eljárási hiba m


Néhány szó a ma reggel elhunyt Képíró Sándor védelmében

Picture
Életének 98. évében szombat reggel meghalt Képíró Sándor volt csendőr százados - ezekkel a szavakkal kezdődik az MTI által kiadott közlemény, amely 10 óra 45 perckor került fel a távirati iroda honlapjára. A rövid szöveget szinte minden médium átvette. Kár volt. A nevében magyar MTI-nek ugyanis sikerült a nagy „bravúr”: még holtában is rágalmazta dr. Képíró Sándort.

Ezt a bűnt nem lehet szó nélkül hagyni. Az MTI közleményének végén az olvasható, hogy évtizedekkel ezelőtt két eljárás is zajlott dr. Képíró Sándor ellen: 1944-ben hűtlenség miatt 10 évre ítélték (ezt az ítéletet „a német megszállás után érvénytelenítették”), majd „1946-ban a Népbíróság 14 évre ítélte háborús bűnök miatt”. Ezzel az állítással zárul a közlemény, az olvasó emlékezetében tehát az marad meg, hogy egy igazi háborús bűnös hunyt el ma reggel Budapesten.

Az MTI közleményét szinte minden médium átvette, így a nem létező 1946-os ítéletről szóló hazug mondat olvasható többek között a HVG, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, az atv, a Hír TV, az Echo TV honlapján. Igazi népfrontos egység jött létre: a bal- és a jobboldali médiában egyetlen újságíró sem akadt, aki ezt a rágalmat törölte volna az MTI-től átvett szövegből. Szomorú.

A fő ludas persze a magát magyarnak nevező távirati iroda. Nemcsak az a munkatárs a bűnös, aki a nem létező 1946-os ítéletre való hivatkozást a közlemény végére illesztette. Ezért a rágalomért az intézmény vezetője is felelős, hiszen a munkatársak kiválasztása az ő hatáskörébe tartozik. Illő lenne hát, ha Belénessy Csaba vezérigazgató benyújtaná a lemondását. Jobb helyeken ez így szokás.

Az MTI közleménye ugyanis azt állítja a ma reggel elhunyt volt csendőr századosról, hogy egyszer már elítélték háborús bűnök miatt. Tudjuk, ez nem igaz. Tudjuk, hogy ez aljas rágalom. Az MTI-nek sikerült úgy tálalnia a halálhírt, mintha egy valódi háborús bűnös távozott volna az élők sorából. Ez a „hiba” nem lehet véletlen - ez a gyalázat nem maradhat következmények nélkül.

Tudjuk, hogy az 1946-os nem létező per és ítélet legendája a züllött nácivadásztól, Efraim Zurofftól származik. Igaz, az utóbbi időben már ő sem hivatkozott erre az állítólagos ítéletre: ráébredt arra, hogy ami nincs, arról nem lehet beszélni. Hazai segítője, Pécsi Tibor azonban még idén februárban is az 1946-os ítéletről fecsegett az atv stúdiójában - minden következmény nélkül. A rágalmazó Pécsi a Holokauszt Emlékközpont munkatársa - az oktatási programok felelőse. Állítólag „történész”. Súlyos felelősség terheli azért, hogy a nem létező 1946-os ítéletre sűrűn hivatkozott és hivatkozik ma is a hazai és külhoni média.

Karsai László azok közé tartozik, akik kezdettől fogva keményen kritizálták a zuroffi vadászatot. Jóval a Képíró-ügy előtt, még 2004 augusztusában a következőket írta az ÉS hasábjain:

„Nemcsak én bíráltam ezt a vérdíjas akciót. Ungváry Krisztián történész, Révész Sándor szerkesztő és más publicisták is hozzám hasonló álláspontot képviselnek. A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ történészei vagy a Yad Vashem Archives Magyarországi Kutató Csoportjában dolgozó történészek szintén velem értenek egyet.”

Karsai tévedett: a Páva utcai intézményben dolgozó Pécsi Tibor és kollégája, Pető-Dittel Szilvia is segítette Zuroff „munkáját”, mindketten szerepet vállaltak ebben az aljas vadászatban. Mindketten sokat tettek azért, hogy megkeserítsék és tönkretegyék a büntetőjogi értelemben bűntelen dr. Képíró Sándor utolsó éveit. Ez a két bűnös ma is a Páva utcában dolgozik.

De nemcsak Efraim Zuroff, Pécsi Tibor, Pető-Dittel Szilvia követtek el súlyos bűnt dr. Képíró Sándor ellen. Az ügyészség gyalázatos szerepét sem lehet elhallgatni. Egyrészt évekig elhúzták a külső nyomásra megindított ún. „nyomozást”, másrészt olyan vádiratot tákoltak össze, amely alapján normális országban nem lehetne vádat emelni senki ellen. A Falvai Zsolt ügyész által jegyzett, „vádiratnak” nevezett fércmű is magán hordozza a bűn jegyeit: a vádat ugyanis semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá. Falvai ügyész hamis, koholt vádat fogalmazott meg, s ez a tény sem maradhat következmények nélkül. A hamis vádat ugyanis a törvény bünteti.

Aki végigülte a Képíró-per tárgyalási napjait, látta, hogyan romlott folyamatosan dr. Képíró Sándor állapota. Ilyen aljas ügy egy fiatal szervezetet is megviselt volna. A volt csendőr százados tehát nem élte meg a másodfokú tárgyalást, perét meg fogják szüntetni. Ami azt jelenti: jogerősen nem mentette fel a bíróság dr. Képíró Sándort a háborús bűntett hamis vádja alól. Előre borítékolható, hogy a zuroffi társaság éppen ezt fogja hangsúlyozni, s holtában is rásütik majd a háborús bűnösség bélyegét.

Ne engedjük, hogy így legyen. Azt se engedjük, hogy az MTI rágalmazó közleménye következmény nélkül maradjon. Ami történt ugyanis - a hatályos Büntető törvénykönyv 181. paragrafusa szerint kegyeletsértés. Nem maradhat büntetés nélkül.

Mindezek után némuljunk el egy időre, s ki-ki hite szerint gondoljon a ma reggel elhunyt dr. Képíró Sándorra.

Aztán hallgassuk meg Gabriel Fauré gyönyörű Requiemjének záró, In Paradisum kezdetű tételét. (A szöveg magyarul körülbelül így hangzik: „A mennyországba vezessenek az angyalok, érkezésedkor fogadjanak téged a vértanúk, s vigyenek be e szent városba, Jeruzsálembe. Az angyalok kara fogadjon téged, és Lázárral, az egykori szegénnyel nyerd el az örök nyugodalmat.”)

Dr. Képíró Sándor ma visszaadta lelkét Teremtőjének. Requiescat in pace.
Falusy Márton2011 szeptember 3.

Átkokat szór dr. Képíró Sándorra a zuroffi horda

Picture
Szombat reggel halt meg dr. Képíró Sándor, s mivel még tartott a sabbat, a gyűlöletzsidók hallgattak. Aztán mikor véget ért az ünnep, megkezdődött a halott gyalázása. A züllött Efraim Zuroff előbb Facebook oldalán mocskolódott, majd késő este a Simon Wiesenthal Központ (SWC) honlapján megjelent a hivatalos közlemény is. Az alábbiakban a zsidó söpredék megnyilatkozásaiból szemelgetünk.

Amikor sabbat elmúlt, Facebook oldalán megszólalt a jeruzsálemi züllött fővadász, Efraim Zuroff. A lehető legrosszabb hírek Magyarországról - kezdte bejegyzését a kipás szörny.

Szerinte Képíró halála megfosztotta őket attól az esélytől, hogy a fellebbezés nyomán a magyar bíróság - most, amikor Magyarország demokrácia - újra megállapítsa a volt csendőr százados bűnösségét. Újra - ez a szó a lényeges. Zuroff tehát azt hazudja, hogy korábban már megállapította magyar bíróság dr. Képíró Sándor háborús bűnösségét.

A jeruzsálemi fővadász bejegyzéséhez többen is hozzászóltak. A „Holocaust emlékét őrzők társasága” nevet viselő újvidéki különítmény führere, Alaksandar Veljic több hozzászólást is megeresztett. Szerinte Képíró felmentése az áldozatok leköpése volt, hiszen a néhai csendőr százados több mint 4000 (?!) ártatlan ember halálát követelő népirtásban vett részt. Veljic szerint az a legrosszabb, hogy Képíró szabad emberként halt meg. Az emlékőrzők führere mejegyezte: amit a budapesti tárgyalóteremben lehetett látni, azt üzente, hogy Képíró és társai utódai újra elkövetnék ugyanazokat a bűnöket, ha lehetőségük nyílna rá.

A főemlékőrzőhöz hasonlóan egy Bert Yellen nevű söpredék is több hozzászólással gazdagította Zuroff Facebook oldalát. Yellen szerint az áldozat - Magyarország. „A levegő, a fák, a sziklák soha nem felejtenek” – írta az ihletett ember. Aztán leszállt a költői szférákból a hozzá jobban illő pöcegödörbe, s így kommentálta Képíró halálát: „Bárcsak megrohadna a pokolban.” Yellen reagált Veljic szavaira is, aki szerint az a legrosszabb, hogy dr. Képíró Sándor szabad emberként halt meg. Yellen szerint ez nem igaz, Képíró nem volt szabad ember: „Úgy halt meg, mint egy állat - függetlenül attól, mit mondott a bíróság.”

Néhány órával később Efraim Zuroff újabb szöveggel ajándékozta meg híveit. Közölte: az egyetlen vigasz a borzasztóan nagy csalódást keltő halálhírben, hogy az ügyvéd (értsd: dr. Zétényi Zsolt) nyilatkozata szerint a bírósági tárgyalás károsan hatott dr. Képíró Sándorra, aláásta az egészségét. Ez az igazság pici győzelme - kommentálta az ügyvéd úr szavait a gyűlöletzsidó. Zuroff tehát örül annak, hogy a per alatt rohamosan romlott a néha csendőr százados állapota.

A hozzászólások most sem maradtak el. Csupán egyetlen bejegyzést idézek, egy Joseph Emmanuel nevű, genetikusan gyűlölködésre kiválasztott alak rövid mondatát: „Képíró neve örökre összefonódik a náci történelemmel.” Hogy Emmanelé mivel fonódik össze, azt most ne részletezzük.

Éjfél közeledtén végül a Simon Wiesenthal Központ (SWC) honlapján is megjelent a hivatalos közlemény, melynek már a címében „mély csalódottságának” adott hangot a szervezet amiatt, hogy dr. Képíró Sándor a felmentő ítélet elleni fellebbezés elbírálása előtt meghalt.

A közlemény szerint a bíróság felmentő ítéletében azt állapította meg, hogy bár „Képíró nem ártatlan, az ügyészség elmulasztotta meggyőzően bizonyítani a bűnösségét”. Milyen szép, talmudista zagyvaság! Akit felmentenek, az ártatlan. Ha nem lenne az, elítélnék. Hogy milyen indokkal mentik föl a vádlottat - a végeredmény szempontjából lényegtelen. A világ minden államában alapelv, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme - amíg jogerősen el nem ítélik. A gyűlöletzsidókat ez persze nem érdekli: akit kiszemelnek, az nem menekülhet. Még holtában is gyalázzák.

A közlemény idézi Efraim Zuroffot, aki szerint a felmentő ítélet nemcsak az igazságszolgáltatás „borzalmas paródiája” volt, amely megsértette az áldozatok emlékét, s bátorítja azokat, akik tagadják Magyarország részvételét az ún. „holocaust” idején elkövetett bűncselekményekben, hanem ellenmondott a terjedelmes történelmi és jogi bizonyítéknak, melyek nagy része az eredeti, 1944-es ítélet alapját képezte.

A külföldi olvasó készséggel elhiheti Zuroff hazugságait, hiszen nem ismeri az ügyet. Aki végigkövette a Képíró-per tárgyalási napjait, tudja: semmilyen bizonyítékot nem tudott föltálalni az ügyészség. Az „eredeti”, 1944-es ítélet alapját képező állítólagos bizonyítékok nem léteznek, ezekből egyetlen sajtcédulát sem tudott prezentálni az ügyész szerepét nagyon silányan alakító, Falvai Zsolt névre hallgató kreatúra. S bár többször is leírtuk, kénytelenek vagyunk újfent hangsúlyozni: az „eredeti”, 1944-es ítéletet megsemmisítették, jogilag tehát nem létezik. Úgy kell kezelni, mintha meg sem született volna.

Tehát dr. Képíró Sándor büntetlen előéletű volt - mindhalálig. Ezt egyébként bírósági végzés is kimondta. Kár, hogy erről mélyen hallgat a zuroffi horda.

A nácivadász központ közleménye sajnálatát fejezi ki azért, hogy Képíró Sándor a másodfokú eljárás előtt meghalt. Szerintük ugyanis várható volt, hogy néhány héten belül a másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet. Az SWC tehát nagyon csalódott, hogy Képíró „halála meggátolta az elítélését és megbüntetését”.

A zuroffi horda nem tudja megemészteni, hogy a magyar bíróság - pontosabban a Varga Béla bíró úr vezette tanács - felmentette a hamis vádak alól dr. Képíró Sándort. Közleményükben azt sugallják, hogy az ügyészi fellebbezés nyomán minden bizonnyal elítélték volna a volt csendőr századost - de a halál sajnos közbeszólt. Aki ismeri az ügyet, tudja: másodfokon sem ítélték volna el dr. Képíró Sándort, mert a koholt vádat semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá.
Falusy Márton2011 szeptember 4.


A holozsoldos Falvai Zsoltnak a vádlottak padján a helye


Polt Péter legfőbb ügyész leváltotta Falvai Zsoltot - a Budapesti Nyomozó Ügyészség eddigi vezetőjét - és áthelyezte a Fővárosi Főügyészségre. A pontosság kedvéért idézem, mi olvasható az Ügyészségi Közlöny 2012. évi 1. számának 68. oldalán: „A legfőbb ügyész dr. Falvai Zsolt budapesti nyomozó ügyészségi vezető ügyészt áthelyezte a Fővárosi Főügyészséghez főügyészségi ügyészi munkakörbe.”

Új munkahelyén tehát nem vezető lesz a derék férfiú, hanem egyszerű, beosztott ügyész. A hírnek sokan örültek, én azonban többet vártam volna a legfőbb ügyésztől.

Aki követte az elmúlt évek eseményeit, tudja: Falvai Zsoltnak több „zűrös ügye” volt. Már a 2006-os események után is sokat tett azért, hogy hírhedt alakként vonuljon be a köztudatba. Pályájának ezeket a gyanús mozzanatait azonban most mellőzőm. Egyetlen ügyét ismerem alaposabban: a néhai dr. Képíró Sándor elleni hajszában játszott szerepét.

 Az egykori csendőr százados ugyanis a Falvai Zsolt által összeeszkábált „vádirat” alapján került bíróság elé.

Képírót két hazai segítője közreműködésével Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Center jeruzsálemi irodájának a vezetője „találta meg” Budapesten, s a már akkor is nagyon idős egykori csendőr századost háborús bűnösként tálalta fel a nemzetközi sajtónak.

(Zárójelben egy rövid megjegyzés: a holoiparos Zuroffnak Magyarországon két holoiparos-tanonc segített, bizonyára önzetlenül: Pécsi Tibor és Pető-Dittel Szilvia. Ez a két szégyenteljes alak ma is a Páva utcai „holocaust”-emlékközpont munkatársa, Pécsi például az oktatási programok vezetője. Ennyit a Páva utcai műintézmény komolyságáról, szellemi-erkölcsi színvonaláról.)

Miután a jeruzsálemi bűnöző úgymond Képíró nyomára bukkant, rögvest a magyar ügyészséghez fordult. Évek teltek el, mire a nyomozást végző Falvai Zsolt összebütykölte a „vádirat”-nak nevezett nyelvi képződményt (a vádirat elkészülte előtt is történtek „érdekességek”, például Falvai őrizetbe vette az agg Képírót, de a bukott ügyészke ámokfutásának ezen részleteivel nem traktálom az olvasót.)

A vádiratot tavaly februárban nyújtotta be a Fővárosi Bíróságnak bukott emberünk, s a bíróság gyorsan cselekedett: júliusban már az ítélethirdetésre is sor került. Aki ismeri a hazai bíróságok tempóját (értsd: csigalassússágát), méltán meglepődhetett ezen a gyorsaságon.

De mi a baj Falvai Zsolttal? Miért baj az, hogy vádiratot bütykölt össze? Hiszen ez a dolga, ezért kapja a fizetését.

Falvai Zsolttal az a baj, hogy koncepciós „vádiratot” tákolt össze. Az évekig tartó nyomozás során egyetlen olyan bizonyítékot sem sikerült előbányásznia, amely a háborús bűnösség gyanúját megalapozta volna.

Olyan „vádirat” fűződik a nevéhez, amelynek olvastán nyugodtan kijelenthetjük: kilóg a holoipari lóláb. Ezt az ügyet ugyanis a holdingként működő Holoipari Művek egyik részlege (Zuroff egyszemélyes irodája) kreálta, s ehhez a mocskos akcióhoz zsoldosként csatlakozott Falvai Zsolt. Hogy miért lett holozsoldos, nem tudom. Egyszer majd az is kiderül.

Kérdés persze, hogy a bíróság miért fogadta be a „vádiratnak” nevezett koncepciós, holoipari terméket. Csak találgatni tudok. A tavalyi tárgyalást vezető Varga Béla tisztességéhez kétség sem fér: aki jelen volt tárgyalási napokon, tudja, a bíró úr korrekt módon vezényelte le a pert. S mivel semmi bizonyítékot nem tárt a bíróság elé az ügyészi segédlettel működő holoipari részleg, Varga Béla bíró felmentő ítéletet hozott.

Azt hiszem, Varga Béla bölcs döntést hozott, amikor tárgyalásra alkalmasnak minősítette Falvai Zsolt „vádiratát”, bár bizonyára tudta, hogy a „vádirat” nem felel meg a törvényi előírásoknak, tehát azt vissza kellene küldenie a feladónak. Hogy miért nem tette ezt?

Engedjen meg nekem az olvasó egy rövid gondolatmenetet.

A büntetőeljárási törvény lehetőséget ad arra, hogy a bíróság visszadobja a nem megfelelő vádiratot. Mint írtam, Falvai irománya semmi bizonyítékot nem tartalmazott, ezt a holoipari terméket tehát Varga Béla bírónak vissza kellett volna dobnia.

De… Varga Béla azt is mérlegelhette, hogy dr. Képíró Sándor idős ember, bármikor meghalhat. Ha tehát visszadobja a vádiratot, telik-múlik az idő, Falvai mester „nyomoz” tovább, s addig „nyomozgat”, míg már nincs ki ellen vádat emelni, mert Képíró Sándor meghal. Varga Béla bíró azonban - gondolom én - tisztában volt azzal, hogy ebben az esetben Képíró Sándoron rajtamarad a bélyeg.

Ha meghal a tárgyalás előtt, a zuroffi holoipari söpredék azt fogja mondani: bűnös volt Képíró, a magyar szervek lassúnak bizonyultak, megint megúszta egy háborús bűnös. Varga Béla bíró pedig - gondolom én - nem akarta megadni ezt az örömöt ezeknek az erkölcsi szörnyeknek (Zuroff nevezte erkölcsi szörnynek Képírót, én csak visszaküldöm a minősítést a jeruzsálemi feladónak.)

Varga Béla bíró tehát befogadta a vádiratot, s - gondolom én - azt mondta magában: „Tűzzük csak ki a tárgyalást, az ügyész által beadott minden iratot, úgynevezett bizonyítékot vegyünk sorba, hívjuk fel az ügyész figyelmét a per során többször is arra, hogy tárja elő még elő nem tárt bizonyítékait, s ha az utolsó fecniig mindent letett az asztalra, akkor kihirdethetjük az ítéletet. Mert ha nincs semmi bizonyíték, felmentő ítélet lesz - nemcsak első fokon, hanem másodfokon is. Ha pedig meglesz az ítélet, újabb pert már nem indíthatnak Képíró ellen.”

Ilyesmikre gondolhatott Varga Béla bíró - gondolom én -, ezért olvasott fel a maratoni tárgyaláson annyi - a per tárgya szempontjából - fölösleges iratot. A holozsoldos ügyész pedig pofára esett. Ahogy megbízói is. Nem számítottak ugyanis arra, hogy Varga Béla bíró nemcsak hogy nem holozsoldos, hanem okos is.

A per legérdekesebb mozzanata az ügyész és a védő perbeszéde volt. Dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr beszédét méltán honorálta tapssal a közönség: ez a perbeszéd nemcsak tárgyszerű, hanem méltóságteljes is volt, ráadásul választékos magyar nyelven hangzott el. Falvai Zsolt ügyész beszéde viszont botrányosra sikeredett: egyrészt sajátos, a magyarhoz kísértetiesen hasonlító, de azzal mégsem összekeverhető nyelven beszélt, másrészt olyan megdöbbentő kijelentésekre ragadtatta magát, amelyek méltán váltottak ki (finoman fogalmazva) ellenérzést a hallgatóságból. Egyetlen példát hadd idézzek fel.

A vád egyik „bizonyítéka” egy olyan vallomás volt, amelyet a hírhedt Katonapolitikai Osztályon vettek fel 1948-ban. A védelem - jogszabályi hivatkozással is aládúcolt - érve az volt, hogy a kommunista diktatúra erőszakszerve által fölvett vallomás nem szerepelhet bizonyítékként, hiszen az ÁVH-n, a Katpol-on erőszakkal, kényszer hatása alatt csikartak ki vallomásokat. Falvai Zsolt a perbeszédében viszont azzal érvelt: nem bizonyítható, hogy a Katpol kényszert alkalmazott volna. Ennek hallatán bennem - bennünk - meghűlt a vér. Ismerős érv, ugye? Tudjuk - bár régen volt -, Kuncze Gábor idején a Belügyminisztérium olyan igazolást állított ki, hogy az ÁVH-n az 50-es évek elején senkit sem vertek.

Aki végigülte a kétnapos ítélethirdetést, élvezettel hallgatta, miként szedi ízekre, cáfolja meg Varga Béla bíró Falvai Zsolt botrányos érvét. Felejthetetlen élmény volt.

Többen megírták már: tavaly nyáron a felmentő ítélet kihirdetésével bődületes pofont kapott a holoipar. Az érdem elsősorban dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úré, de nem szabad megfeledkeznünk Varga Béla bíró úrról sem. Nem véletlen, hogy a bődületes pofon gyűlöletrohamot eredményezett: a holoipari kommandó nemcsak Képírót, a felmentő ítéletet kihirdető bírót, hanem az egész országot gyalázta.

Akkor már sejteni lehetett, hogy dr. Képíró Sándor napjai meg vannak számlálva: a per alatt állapota rohamosan romlott, s az egykori csendőr százados a másodfokú tárgyalás előtt elhunyt. Amikor halálhíre megjelent a sajtóban, a züllött Efraim Zuroff azon lelkendezett, hogy ő és csapata is hozzájárult az agg férfi halálához. Zuroff örült Képíró halálának.

Érdekes, ettől a gyalázatos kijelentéstől még az a Feldmájer Péter is elhatárolódott, aki korábban szintén ocsmány rágalmakkal illette az elhunytat. (Ez az elhatárolódás persze csak annak bizonyítéka, hogy a förtelmességnek is vannak minőségi fokozatai. Tehát jelen esetben Zuroff förtelmesebbnek bizonyult, mint Feldmájer, ami persze nem jelenti azt, hogy a Síp utcai ember ne lenne kellően förtelmes).

Falvai Zsoltot most „áthelyezte” a legfőbb ügyész, de a holozsoldos ember ma is ügyész. Ez pedig elfogadhatatlan. Itt az idő, ki kell vizsgálni a Képíró-ügy egész folyamatát.

Milyen kapcsolatban állt a holoipari művek említett részlegével Falvai? Hogyan fordulhatott elő, hogy ilyen koncepciós vádirat került a bíróság asztalára?

Mert azt nehéz elképzelni, hogy egy vezető ügyész ennyire buta lenne. Ki kell tehát vizsgálni, holozsoldosi minőségében milyen törvénytelenségeket követett el Falvai Zsolt, s miért vállalta ezt a gyalázatos szerepet. Önkéntes zsoldos volt (ami ugye elég különös hivatás), vagy netán ellenszolgáltatás fejében vállalta a zuroffi követelések kiszolgálását?

A kérdésekre választ vár a közvélemény. Mert ne feledjük, mi lett ennek a koncepciós ügynek a vége. Fogalmazzunk világosan: állami, pontosabban ügyészi segédlettel halálba kergettek egy idős embert. Dr. Képíró Sándor haláláért ugyanis nemcsak Efraim Zuroff, hanem hazai zsoldosa, Falvai Zsolt is felelős. Nem lehet megspórolni a felelősségre vonását.
Szalay László2012. február 22

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése