Gaudi a közgázon

Varga Domokos György

Tárcatükör? Magyar tükör!

Messze vezető elmélkedés és távlatos értékelés

Gaudi-Nagy Tamás és Navracsics Tibor nyilvános vitájáról

A Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézete Tárcatükör a Közgázon című rendezvényére – közismert politológus által vezetendő nyilvános vitára – meghívta Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi minisztert, valamint – „ellenfél” gyanánt – Gaudi-Nagy Tamást, a Jobbik országgyűlési képviselőjét. Azt is mondhatnánk, hogy a jog magas szintű kormánypárti tudorát, az egyik fontos tárca vezetőjét eresztették össze az ellenzékben lévő párt hasonlóan magas szintű jogi tudorával – akár még leendő igazságügyi miniszterével. Innen nézve valamelyest tanulságosnak, hasznosnak ígérkezett a szellemi ütközet: jobban belelátunk majd a szóban forgó tárca jelenlegi működésébe, jövőbeni jobbítási lehetőségeibe.

Onnan nézve azonban eleve lehettek kétségeink, hogy az efféle vitákban az üléspontok nem határozzák-e meg túlságosan erőteljesen az álláspontokat. A kormány képviselője – legyen bármennyire is szellemdús elme – nem tehet mást, mint hogy szárazabban vagy lelkesebben, de mindenképp előadja, hogy milyen nemes célok érdekében milyen hatalmas erőfeszítéseket tettek; az ellenzéki képviselő pedig elmondja majd, hogy mindez mennyi hibával, mennyi buktatóval, milyen szerény eredménnyel történt. A képet legfeljebb valamelyest árnyalja majd, ha szerencsésen úgy adódik, hogy az alkalmi politikai vitafelek a szokásosnál kulturáltabbak, s a kormányoldali fordít néhány szót az elkövetett hibáikra, az ellenzéki pedig néhány részeredményük elismerésére. Ahogy ez most Navracsics Tibornál és Gaudi-Nagy Tamásnál meg is történt. De hogy itt – a szervezői reményeknek megfelelően, szűk két órában – valamely miniszteri tárca elé olyan tükör állítódjék, amelynek jóvoltából a nagyközönség jobban eligazodhatna a sűrű változások dzsungelében, s tárgyilagosabban meg tudná ítélni, hogy most jó vagy rossz felé mennek a dolgok, vagy mi haladna jó, mi romolna rossz irányban, lássuk be, meglehetősen hiú ábránd.

Már csak azért is, mert – s minden bizonnyal ezt a szervezők is tudták vagy sejtették – magának a közönségnek sem ez volt – ez szokott lenni – a legfőbb elvárása. A közgazdasági egyetem hallgatósága e tekintetben pedig semmivel sem különb, mint bármely politikai tévéműsor nézőközönsége. Benyomásokért jön, a vita, az ütközet hevéért és kedvéért, rokonszenvért vagy ellenszenvért, s a hatalom sejtelmes világába szeretne beleszagolni; és egyáltalán nem a száraz ismeretekért, a számára mindenképp unalmas tárcatükörért iparkodik oda.

Leszögezhetjük tehát: tárcatükörnek csak töredékesen felelt meg, amit láttunk.

És magyar tükörnek?

1. Messze vezető elmélkedés

Nos, magyar tükörnek már sokkal inkább megfelelt. S ebbe a váratlannak mondható közjátékok is besegítettek. Elmélkedésünkben – némi kitérő után – kellő figyelmet szentelünk is nekik.

Kis magyar törzsi háború

A magyar politikai mezőt kettémetsző törésvonalról – kimondva vagy kimondatlanul – nagyon sokan és nagyon sokat írtak már a közelmúltban is, és írnak mostanság is, lévén igen nagy időszerűsége a kérdéskörnek. Csak a tájékozatlanabbak kedvéért szögezem le: egyfelől a nemzet, a haza, a magyarság iránt erőteljesebb elkötelezettséget és fogékonyságot mutatók, másfelől a mindezek iránt kevesebb megértést, megbecsülést, együttérzést kifejezők között húzódik a jókora szakadék. Az előbbieket szokás jobboldalinak nevezni (mérsékeltnek vagy radikálisnak), az utóbbiakat balliberálisnak. Az előbbiekre szokás sűrűn ráütni az antiszemita, rasszista, fasiszta, náci, nacionalista, szélsőséges, antidemokratikus, diktatórikus, populista stb. bélyegeket, az utóbbiakra pedig ráaggatni a nemzetellenes, magyarellenes, hazaáruló, zsidó, zsidóbérenc stb. jelzőket. A törzsi háború természetrajzát („a rendszerváltozás Magyarországán”) három egész könyvben (egy közös, vaskos kötetben) volt szerencsém elemezni – tehát mondhatom, hogy meglehetősen körültekintően, hivatkozásokkal amúgy bőven megtűzdelve. Ezért aztán alapos okom van arra, hogy most igyekezzem éppen csak annyira belemászni a témába, amennyire a Gaudi–Navracsics vita beszédes körülményeinek elemzése ezt megkívánja.

Nos, szöveges és képes híradások szerint Gaudi-Nagy Tamást mint a Jobbik országgyűlési képviselőjét már a bejáratnál tüntetők várták. Egyetemista korú (s meglehet, valóban egyetemista) ifjak harsány sípszóval fogadták, STOP feliratos mezben és plakáttal, felszólítva a világot, hogy állítsák meg a Jobbikot, a „nácik” és „rasszisták” pártját.

Nos, ebben eddig még nincs semmi rendkívüli.

Már csak azért sincsen, mert a folyosón s később az előadóteremben fellobbant rövid szóváltás hamar egyértelművé tette, hogy a tiltakozó ifjak demokrácia-logikája éppen ott és úgy bicsaklik meg, ahol és ahogy szellemi feljebbvalóiké, itthon és Európában egyaránt. Antidemokratikusnak, diktatórikusnak, gyűlölködőnek neveznek egy olyan pártot, amelyet választók juttattak az Országházba; amelynek még soha nem volt alkalma visszaélni a hatalmával, s még nem is lépett fel a nép ellenében; s amely párt gyűlölködése kimerül abban, hogy a Magyarországra leselkedő egyik legsúlyosabb veszedelemről, a cigányság etnikai jellegű térhódításáról nem hajlandó „politikailag helyénvalóan” (azaz balliberális módon) hallgatni, hanem – választóinak akaratát tiszteletben tartva – megoldást igyekszik keresni és kerestetni rá. Szétfeszítené ennek az elmélkedésnek a kereteit annak kifejtése, hogy mennyire helyénvalóan igyekszik e párt a szóban forgó súlyos gondot kezelni, akár elviekben, akár a gyakorlatban (lásd pl.: Magyar Gárda; Morvai Krisztina cigánytelepi látogatásai; Orosz Mihály Zoltán polgármester érpataki modellje stb.). Ahhoz viszont tárgyilagos szemlélődőnek kétség sem férhet, hogy aki elmulasztotta és elmulasztja számon kérni a Gyurcsány-féle politikai halmazon a szélsőségesen országrontó, nemzet- és magyarellenes (gazdasági és politikai) cselekedeteket, ide értve a békés tüntetők elleni ember- és életellenes, diktatórikus, sőt terrorisztikus (kíméletlen, brutális, megfélemlítő) fellépéseket; szóval, aki mindezt elmulasztotta és elmulasztja felhánytorgatni, annak semmiféle hiteles alapja nincsen bárki más politikai tényezővel szemben kinyilvánítani demokráciát féltő aggodalmait.

Ám a háborúság törzsi jellege éppen abban mutatkozik meg, hogy kulturális, szociális, családi, baráti kötődések képesek teljesen felülírni az ésszerűségi megfontolásokat. „Rasszista, rasszista!”, skandálták lelkesen az ifjak bő tucatnyian. „Tiltakozunk az ellen, hogy a Jobbikot beengedjék Magyarország első egyetemére! Tiltakozunk az ellen, hogy egy rasszistát, egy antiszemitát, egy ilyen pártnak a tagját beengedjék ebbe az egyetembe.” „Le a rasszizmussal, le a neonáci pártokkal!”

Az egyik tévériporter felvetésére, miszerint a Jobbik most a legtámogatottabb ellenzéki párt, s „mindenképp érdekes, amit mondanak, nem?”, az ifjú tüntető hölgy szó szerint azt találta válaszolni, hogy „Igen, érdekes, de ilyen más országban nem létezik. Németországban kidobják az iskolából az ilyen embereket.” A tüntetők szószólója pedig – a vita zajlása közepette, ülőhelyéről felpattanva, kamerák kereszttüzében – azt kiabálta, hogy „Szégyen és gyalázat, Navracsics úr! Hogy lehet, hogy ön egy asztalhoz ült egy nyíltan antiszemita párt képviselőjével?”

Nos, mint látható, minden egyes megnyilvánulásuk arra irányult, hogy Gaudit s vele a Jobbikot – mint elvetemült kirekesztőket – rekesszék ki a demokrácia, a nyílt vita eme színteréről; no meg az országgyűlésből, általában pedig egész közéletünkből. És ez az önellentmondás semmiféle feszültséget, meghasonlást nem keltett, nem okozott bennük. Szemlátomást az sem ingatta meg őket, hogy Gaudi hirtelenjében azt vágta a fejükhöz, hogy „Mi vagyunk a demokraták! Ti mocskos kis diktátorok vagytok!”, de még az sem, hogy megjegyezte: „A ti főnökötöket előbb-utóbb börtönbe fogjuk zárni. Nagyon fájni fog nektek. Gyurcsánnyal együtt, igenis, nektek majd felelnetek kell Magyarország tönkretételéért.”

Holott, megint csak szigorúan tárgyilagosan – a demokrácia alapvetéséből – nézve, a jobbikos országgyűlési képviselő helytállót szólt: aki a párbeszédet, a vitát, a szabad szólást próbálja megakadályozni, az egyértelműen a demokrácia ellenében, az önkényesség, a diktatúra kialakulása irányában cselekszik. S abban is igaza volt Gaudinak – hisz ugyancsak a demokrácia alapvetéséből, a népfenség elvéből következik –, hogy a megválasztottaknak és hatalmuk támogatóinak előbb vagy utóbb, de felelniük kell azért, ha a rájuk bízott vagyonban, országban, nemzetben, emberekben súlyos károkat okoztak.

De ha tárgyilagosan nézve mindez ilyen világosan kitűnik, honnan ezekben a fiatalokban a tényekkel szembeni őszinte buzgóság, vagy szigorúbban fogalmazva: szellemi vakság, súlyos korlátoltság?

Vakok vagyunk, vagy szabadok?

A demokrácia alapvetése azt is feltételezi, hogy a szólásszabadságnak köszönhetően a választók hada – a nép – kellő ismeretek birtokában helyesen dönthet arról, kiket emel maga fölé. Ha viszont azt nézzük, hogy e demokratikusnak nevezett rendszerben az elmúlt húsz évben kik kerültek Magyarországon hatalmi pozícióba, s milyen hátrányos helyzetbe, milyen pótolhatatlan veszteségekbe taszították az országot, akkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a demokrácia játékszíntere (hadszíntere?) inkább azoknak kedvez, akik egyfelől kiválóan értenek a népbutításhoz, másfelől kevésbé gátlásosak az önérdek-érvényesítés tekintetében. A jóhiszemű nép szépen, kitartóan megeszi, amit az egymással – szintén merő haszonelvűségből – összefonódó politikai, gazdasági és médiahatalom főz neki. Ezért hát inkább vakok volnánk, mint szabadok.

A helyzet, szerencsére, ennél összetettebb. Annak például, hogy Magyarországon – ám nem csak nálunk – miért tudtak olyan sikeresen bánni a kettős mércével, s főleg a média fősodrában megnyilvánuló véleményformálók szerint miért csak a jobboldal lehet szélsőséges, közveszélyes és maradi, a balliberális oldal ezzel szemben emberbarát és fejlődéspárti, nos, e meglepő jelenségnek ma már jól kitapintható oka van. Mesterségesen alakított közvéleményről van szó, amelynek hátterében – egyebek között – a holokausztbiznisz, a bűntudattal való kufárkodás, az istentelen világuralmi törekvések és Lenin mindenkori hasznos hülyéinek szerencsétlen rövidlátósága egyaránt felfedezhetők. Erről is sokan és sokat írtak – különösen mostanság –, ezért nincs miért szaporítanom a szót; inkább két olyan – amúgy régebbi keletű – kutatási eredményre hívom fel a figyelmet, amely segít megérteni a szóban forgó jelenség meghökkentő tartósságát és hatóerejét. Például újdonsült egyetemista ifjaink esetében. Mondhatni: annál furcsább, hogy ez a megfigyelés és összefüggés eddig nem vált közismertté...

Solomon Asch két kutatásáról van szó.

Az elsőnél Asch kísérlettel bizonyította be, hogy mások határozott állásfoglalására az (egyetemista) kísérleti alanyok 37%-a adta fel azt a meggyőződését, hogy a bal oldalon látható egyenes hossza a jobb oldalon láthatók közül a C hosszával egyező. Inkább egy másikat választottak: önbizalom-hiányból, kisebbrendűségi érzésből, illetve a rossz megítélésüktől, a kirekesztésüktől való félelmükben.

És tegyük rögtön hozzá: ha nem szemmel látható vagy más érzékszervünkkel érzékelhető tényekről van szó, akkor még többen és még könnyebben adjuk fel meggyőződésünket...

Egy másik kísérletében Solomon Asch azt próbálta kideríteni, mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem bizonyos „központi” vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az „intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és óvatos” jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás kapták, de a „melegszívű”-t a „hideg” váltotta fel. Asch azt találta, hogy egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a „melegszívű” célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a „hideg”-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.)

Nos, a holokauszt, de még inkább az (anyagi és politikai) holokausztbiznisz, s a nyomukban kötelező normaként (politikailag helyénvalóként) megjelenő bűntudat és együttérzés miatt a második világháború óta egyszerűen nem létezett még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lett volna mérvadó körökben, mint az „antiszemitá”-nak. Ebből – illetve a pszichológiai vizsgálat eredményéből – következően ez a szó azért képes akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy vagy szervezet hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást.

Ezek után – e kísérleti eredmények ismeretében – hogyan is csodálkozhatunk azon, hogy megfelelő külső hatásokra fiatal – és persze nem csak fiatal – emberek teljesen elveszítik tájékozódó, illetve ésszerű ítélőképességüket. Felülnek a „politikailag helyénvaló” – mesterségesen táplált és formált – közhelyeknek, s ezeket mint egy valóságszűrő szemüveget hordják orrukon. E torzító látásmódban akár még egy olyasvalakit is ördögtől valónak gondolnak, eltakarítandó, kirekesztendő ellenségnek, akiről amúgy köztudomású, hogy mind politikusi, mind ügyvédi tevékenykedésének legnagyobb részét éppen a jogvédelem teszi ki. Méghozzá az önkény, a hatalom áldozatainak jogi védelme. Legyen az áldozat akár egy egyén, akár egy kisebb vagy nagyobb közösség – ideértve az egész magyarságot, az egész nemzetet is, határon innen és túl. Nyilván Gaudi-Nagy Tamásról beszélek. De beszélhetnék – s ugyanezt mind elmondhatnám – akár Morvai Krisztináról is, a Jobbik európai parlamenti képviselőjéről is, hisz a nevezetessé vált vita során ugyancsak ott ült a Corvinus Egyetem előadótermében, s a felvételek tanulsága szerint láthatóan szíven ütötte a kerge ifjak kétes tiltakozása.

Jó irányt vett Magyarország

Magyarország – s általában a magyar nemzet – leendő sorsán elmélkedve azonban mégis azt mondhatjuk: van okunk a derűlátásra. Egyebek között éppen a Gaudi–Navracsics találkozó váratlan körülményei erősíthettek meg ebben. Szépen múlik a vakságunk, politikai, közéleti értelemben lassan benő a fejünk lágya, egyre kevesebben s egyre kevésbé dőlnek be a krónikus bűntudatgyárosoknak. Éppen úgy, ahogy a pénzuralmistákkal lepaktált balliberálisok szegénységszólamai sem hangzanak s bódítanak már úgy, mint a régi szép szirénénekek.

Vegyük sorra a vitaest idevágó, fontos elemeit!

1. A Budapesti Corvinus Egyetem (pontosabban ennek Politikatudományi Intézete) meghívta Gaudi-Nagy Tamást, a Jobbik országgyűlési képviselőjét

Hogy ez nem volt magától értetődő, azt éppen a balliberális ifjak („hasznos hülyék”) heves és lelkes tiltakozása igazolja vissza. Sándor Péter, a Politikatudományi Intézet részéről a vitaest házigazdája, helyénvalóan élt a demokrácia játékszabályaival. Nem fogta el a pánik a rendzavarástól, hagyta, hogy az ifjak kifejezzék tiltakozásukat, utána viszont határozottan felszólította őket, hogy ez nem pártpolitikai rendezvény, hagyják el az előadótermet. A tiltakozókat kivezették.

2. A műsorvezető nyugodt derűje

Az összbenyomás szempontjából ugyancsak jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy a vita vezetője is nyugodt derűvel s némileg lekezelő megértéssel fogadta a balliberális ifjak többszöri akcióját. A vége felé még azt a finom élcet is megengedte magának, hogy azzal a megjegyzéssel tért rá a hallgatói kérdésekre: „Ha senki nem szeretne felállni, áttérünk a villámkérdésekre.” A legvégén pedig ezzel búcsúzott: „Nagyon köszönöm mindenkinek, aki akár ülve, akár állva hallgatta végig...”

3. A kormány és a kormánypárt „legitimálta” a Jobbikot

Voltaképp jól tükrözi a helyzet – már említett – visszásságát maga a szó: egy demokratikusan megválasztott, a törvényeket tiszteletben tartó pártot (a Jobbikot) egy másik (a Fidesz), ill. a kormány azzal „legitimálhat” (azaz „törvényesíthet”), hogy képviselője (Navracsics) szóba áll a képviselőjével (Gaudival). Az „egyenlők vagyunk, ám vannak még egyenlőbbek” tipikus esete. Ám attól még, mert ez a demokrácia szemszögéből nézve képtelenség, reálpolitikai szempontból egyáltalán nem az. A világ erőtereinek alakulását sem a demokratikusan választott tisztségviselők határozzák meg, hanem egész más erőcsoportok, s véletlenül sem valamiféle demokratikus választásokon megígért irányok szerint. Mivel a szóban forgó erőcsoportok eredendően globalisták (világuralmisták), egyáltalán nem kedvelik a Jobbikhoz hasonló nemzeti („nacionalista”) pártképződményeket, ezért aztán bátran leszögezhetjük: a Fidesz és a kormány politikai kockázatot vállal akkor, amikor a legszükségesebbnél, az elkerülhetetlennél nagyobb mértékben ismeri el a Jobbik partiképességét (szalonképességét). Például azzal, hogy nyílt vitába bocsátkozik vele, illetve erős embere annak az erős emberével. Nos, az a tény, hogy ezt a kockázatot vállalta, két fontos fejleményre utal. Egyfelől arra, hogy valamelyest csakugyan működik a nemzeti erők közötti összefogás (a nemzeti együttműködés) a nemzetellenes erőkkel szemben. Másfelől arra, hogy ma már nincs akkora kockázata szembemenetelni sem a diktatórikus világuralmi erőkkel, sem az őket akarva-akaratlanul támogató, politikailag korrekt hasznos hülyékkel, mint amekkora kockázata ennek korábban volt.

De még ennél is többet lehet kijelenteni: Magyarország nemzeti kötődésű politikai erői eljutottak addig a felismerésig, hogy annak van nagyobb kockázata, ha nem térnek le sürgősen a balliberálisok kijelölte útról. Ha még mindig a főáramú vélemény-megmondóknak igyekeznek megfelelni a nemzeti erők tényleges összefogása, együttműködése helyett.

4. A Jobbik képviselője magabiztosan kezelte a helyzetet

Nemcsak a Jobbiknak, de általában a nemzeti erőknek a közvélemény előtti elfogadottsága szempontjából fontos, hogy képviselőik magabiztosnak, nagyvonalúnak mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, jól állják a riporteri és nézői támadásokat. A balliberális médiumok legtöbbje nem engedheti meg magának, hogy hitelességét azzal tegye kétségessé, hogy távol tartja magától – műsoraitól – a nemzeti elkötelezettségű pártokat és személyiségeket. Ezért inkább arra törekszenek, hogy ahol lehet, előnytelen helyzetben mutassák, nyilvánosan sarokba szorítsák, lejárassák őket. Ilyen helyzetekből fordítani a magabiztos szerepléssel, nagyon sokat hoz a politikai konyhára. Nehéz lenne túlbecsülni például annak a politikai hozamát, ahogy Morvai Krisztina az akkor még javában élő tévéműsorban, a Kereszttűzben nekirontó újságírókkal szemben állta fölényesen a sarat; mint ahogy a szóban forgó Navracsics–Gaudi vita eseményét is maradandóvá tette a jobbikos képviselő néhány jókor csattanó megjegyzése. Amidőn – már-már menetrendszerűen – újabb tiltakozó pattant fel ültéből és kiáltotta a kamerák előtt világgá, hogy „A Corvinus nem kér a Jobbikból! Mit keres itt egy ilyen primitív párt képviselője Magyarország legjobb egyetemén?”, Gaudi páratlan nyugalommal megkérdezte: „Melyik meccset nézted?” A közönség hálásan nevetett. „Mert ami itt zajlott, az szerintem nem támasztja alá, amit állítasz.” „Vona Gábor azt nyilatkozta – jött a következő próbálkozás –, hogy a Jobbik nem demokratikus párt” „Nem olvastad tovább a mondatot – felelte rá kapásból Gaudi. – . Az, csak nem a ’liberális’ értékek szerint.” Újabb nevetés. Amikor pedig vezették ki a lelkes tiltakozókat, a Jobbik országgyűlési képviselője – teljesen természetes hangon – utánuk szólt: „Maradjatok bent (nevetés). Felőlem nyugodtan.”

5. Már itt is látszik: kilóg a lóláb

Leszögezhető, hogy bár aligha változtak meg akár nálunk, akár másutt az egyetemistákra vonatkozó jellemzők – vagyis nem csökkent az igazodási hajlamuk –, az, amihez igazodnak, lassacskán mégiscsak megváltozott. Amint már az óvodáknál, általános iskoláknál tapasztalhatjuk a nemzeti kultúra szembeötlő erősödését, a magyar egyetemi hallgatók köreiben végzett felmérések is arról tanúskodnak, hogy a balliberális pártok és személyiségek iránti rokonszenv erősen megcsappant, jócskán megnövekedett viszont a nemzethez erősebben kötődők esetében. „A közönség hálásan nevetett” elemnek ebben rejlik a nagy jelentősége: a jövő értelmiségi nemzedékénél ellenállhatatlanul elindult s terjed a megvilágosodás. Ha Solomon Asch kutatási eredményéből, a 37%-ából indulunk ki – abból, hogy ennyien hajlamosak elfogadni mások véleményét azzal szemben, amit a saját szemükkel láthatnak –, és ismét hozzátesszük, hogy kevésbé átlátható összefüggéseknél még könnyebb megvezetni embertársainkat, akkor a hallgatók részéről tapasztalható, általánosnak mondható derűs egyetértésből azt a fontos következtetést vonhatjuk le, hogy az inga átért a túloldalra, s mára a „balliberális” eszmeiség került olyan kisebbségbe, amelyhez nem illendő csatlakozni, amelyet nem illendő elfogadni.

E szembeötlő, erőteljes változás az elmúlt néhány év során nem következett volna be, ha egyfelől a balliberális törzs haszonlesői nem vetették volna el oly mértékig a sulykot, hogy már azok számára is kilógott a lóláb, akik bár addig velük rokonszenveztek, ám a kevésbé igazodó hajlamúak közé tartoztak (tehát nem a 37%-ba); másfelől, ha a nemzeti törzsben nem lettek volna (nem lennének) olyan megnyilatkozók, akik felkészültségükkel, szívós és hiteles fellépésükkel igazolni tudták és tudják a bizonytalankodók számára, hogy „jól látjátok, higgyetek csak végre a szemeteknek, csakugyan kilóg az a lóláb”.

Az ugyanis, hogy ami kilóg, az látszik is – épp Asch kísérleteiből tudhatjuk –, nem magától értetődő. Ugyancsak az emberi lélek jellemző tulajdonságaihoz tartozik, hogy nehezen fogad be olyan tényeket, amelyek ellentétesek addigi meggyőződésével, inkább mentségeket keres. „Igaz, hogy Gyurcsány hazudott, de ezt őszintén elmondta, tehát valójában igazságbeszéd volt.” „Igaz, hogy verték a tüntetőket, kilőtték néhányuk szemét, de azért, mert randalíroztak.” „Igaz, hogy romlott az életszínvonal, de nem csak itt, hisz világválság van.” „Még mindig jobb, ha Gyurcsányék maradnak, mintha a szélsőjobbal, antiszemitákkal összejátszó Orbánék jönnének.”

Különösen nehezen látható meg és vehető számításba a lóláb, ha az addig mérvadónak – mintának, igazodási pontnak – tekintett nagyhatalmi körök sem hajlandók meglátni. Márpedig az Európai Unió tekintélyes tisztségviselői és hangadói – rokonszenvező sajtóikkal és a magyar hazaárulókkal egyetemben – éppen így cselekedtek. A maguk lelki (törzsi) és anyagi kötődései – miként e napokban (2012 márciusában) is javában megtapasztalhatjuk – arra ösztönzik őket, hogy elővegyék az „A-fegyvert” (antiszemita-fegyvert) és ennek különböző válfajait, ismervén és alkalmazván az Asch-nél megismert hatásmechanizmust. Az elvetemültebbje egyenesen a magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort vádolja fasiszta, náci, diktátori hajlamokkal, az eggyel mérsékeltebbek megelégszenek azzal, hogy egy antiszemitának, fasisztának, szélsőjobboldalinak stb. kikiáltott párttal (a Jobbikkal) igyekeznek összemosni őt és pártját, ahogy ezt balliberális ifjaink is tették a Corvinus előadótermében.

Nos, emiatt van óriási jelentősége annak, amit az imént említettem: hogy voltak és vannak a nemzeti törzsben olyan felkészült személyiségek, akik szívós és hiteles fellépésükkel szembe tudnak szállni a szemfényvesztéssel, a kettős mércékkel, a képmutatásokkal. Orbán Viktort mindenképp elismerés illeti azért a határozott, mégis diplomatikus kiállásért, amelyet a nemzeti és keresztényi alapvetésűként tálalt politikája védelmében ország-világ előtt tanúsít. Hangsúlyos szó a „diplomatikus” is, mert ez tette és teszi lehetővé, hogy a világ erőcsoportosulásaiból és hangadóiból kiállhassanak mellette azok, akiknek ugyancsak nem tetszenek a balliberális eszmeiségű, politikailag helyénvalónak hirdetett világuralmi nyomulások, törekvések. Azt is mondhatni, hogy az orbáni diplomatikus eltökéltség, és az ellenében minden diplomatikussága dacára indított elementáris balliberális támadás kapóra jött mindazoknak, akikben már eddig is ott sejlett, vagy tán már meg is fogalmazódott a felismerés, csak még megfelelő alkalmuk nem akadt a hangoztatására. A kezdeti balliberális letámadások után amerikai, angol, francia, német, lengyel, cseh és egyéb sajtótermékekben sorra jelennek meg Orbánt és politikáját méltató cikkek, illetve a méltatlan letámadásának okait boncolgató elemzések. Nem csoda. A politikailag korrektnek ítélt felfogáshalmaz – beleértve a kívánatos elhallgatásokat, öncenzúrázásokat – elképesztő rombolásokat képes véghezvinni a világban, hétköznapi kis dolgainktól kezdve a globális háborús fenyegetésekig. És mind többen vannak, akik ezt megértik, és mind többen keresik az alkalmat, hogy a maguk erejével, lehetőségeivel hozzájáruljanak az eddigi irány megváltoztatásához. Csak egyetlen eset a példa kedvéért.

Az alábbiakat Ben Stein írta és olvasta fel a CBS rádió vasárnapi kommentárjában. Az előzménye az volt, hogy a Fehér Ház hivatalosai a karácsonyfát első ízben „ünnepi fá”-nak nevezték.

„Bevallom, zsidó vagyok és minden egyes ősöm is zsidó volt. És engem nem zavar egy csöppet sem, ha az emberek ezeket a gyönyörűen kivilágított, feldíszített fákat karácsonyfának nevezik. Nem érzem magam fenyegetve. Nem érzem, hogy meg lennék különböztetve. Ezek a fák azok, amik: karácsonyfák.

S egyáltalán nem zavar, amikor az emberek ’Boldog karácsony’-t kívánnak nekem. Nem gondolom, hogy megaláznának, vagy gettóba akarnának csukni. A tény az, hogy valamiképpen kedvelem is. Azt bizonyítja nekem, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk, akik együtt ünnepeljük az évnek ezt a boldog időszakát. S egyáltalán nem zavar az sem, hogy egy jászoljelenet van felállítva az egyik forgalmas útkeresztezésben, közel a tengerparti házamhoz, Malibuban. Ha az emberek egy betlehemet akarnak, az ugyanúgy rendben van számomra, mint a Menorah néhány száz yardnyira arrébb.

Nem szeretem, ha piszkálnak amiatt, hogy zsidó vagyok, és ugyanúgy nem gondolom, hogy a keresztények kedvelik, ha piszkálják őket azért, mert keresztények. Gondolom, az istenhívők belefáradtak és belebetegedtek a piszkálások időszakaiba. Fogalmam sincs, honnét származik az ötlet (...)

Vagy akár kifejezhetem másképp is: honnét jött az ötlet, miszerint imádnunk kell a hírességeket, de tilos Istent imádnunk? Lehet, hogy ez is annak a jele, hogy öregszem. Viszont vagyunk egy csomóan, akik elgondolkodnak azon, honnan jönnek ezek a hírességek, s hova lett az az Amerika, amelyet mi ismertünk. (...)”

Jogi nyelv: a visszafelé elsült fegyver

Az imént fontos elemként emlegettük, hogy a nemzeti oldal szószólói kellő felkészültséggel szálltak szembe a balliberális szemfényvesztéssel. Két elemet említsünk meg itt: az idegen nyelv és a jogi nyelv ismeretét.

A dolog természeténél fogva a nemzetárulók általában jobban ki vannak kupálódva idegen nyelvből, mint a magyarságukhoz erőteljesebben kötődők. Ám ha a nemzettel – és tegyük hozzá: az emberiséggel – szembeni igazságtalanság túlságosan szembeötlővé és elviselhetetlenné válik, akkor egyszeriben megszaporodik azoknak a száma, akik bár kezdetben barátságosan viszonyultak a balliberális eszmevilághoz – élvezték például a Soros-ösztöndíjasok kiváltságait, „jó” körökben mozogtak, jól fizető pozíciókba jutottak, idegennyelvi gyakorlatra tettek szert –, új tapasztalataik birtokában szembefordulnak addigi támogatóikkal, és általában azzal a törzsi környezettel, amely gyökereik – magyarságuk, nemzetük, kereszténységük – puszta létét fenyegeti. Ha pedig ezt a szükséges pillanatokban nem a maguk „egzotikus” anyanyelvén, hanem támadóik világnyelvén teszik, mintegy az ő nyelvükön visszafeleselve nekik és szólva egyúttal az egész világhoz, a hatás megsokszorozódik.

A kellő felkészültség másik fontos eleme a jogi nyelvben, a jogi fogalmakban való jártasság. S ennek is megvan a maga alapos magyarázata: a balliberális világuralmisták a legutóbbi időkig sikeresen alkalmazták a jog (és tegyük hozzá: a közgazdaság) nyelvét valódi szándékaik, törekvéseik elrejtésére. A szabadságot, az emberi jogok védelmét, a diktátorokkal és a terroristákkal való leszámolást tűzték zászlóikra, foglalták politikai szólamaikba, s szálltak meg aztán ily módon – számukra valójában stratégiai szempontból fontos – országokat, rendre elpusztítva nem csupán a „diktátorokat”, katonai erőket, de számolatlanul és kíméletlenül a civileket és a kulturális kincseket is. (És megint csak tegyük hozzá: a szabad versenyt istenítve pedig felszámolták vagy végzetesen meggyengítették a nemzeti gazdaságok önvédelmi képességét.) Az általános emberi jogokra, az egyenlőség, a diszkrimináció-mentesség kívánalmára hivatkozva gyengítik a nemzeti önállóságot, a férfi-nő kapcsolaton alapuló családi kötelékeket, s ha törekvéseik úgy kívánják, tüzelnek egymás ellen etnikumokat. Mivel így vagy úgy, az egész „nyugati” világ igazodott ehhez a nyelvhasználathoz, az ezen a nyelven való beszédet a mindenkori hatalmak kénytelenek jobban meghallani, kevésbé tudják semmibe venni, mint ahogy ezt általában a politikai kinyilatkoztatásokkal teszik.

Nos, egyelőre még a nemzeti oldal köreiben is kevesen észlelték, hogy az általános politikai helyzet kedvező irányú változásában milyen fontos szerepet játszottak és játszanak a nemzeti jogvédők. És talán még a Jobbikban sem értik meg igazán, hogy milyen fontos számukra: legnépszerűbb képviselőik, Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás majdnem mindig inkább jogvédőként nyilvánulnak meg, semmint politikusként, politikai frázisok pufogtatóiként. Egy egész könyvet volt szerencsém a nemzeti jogvédők munkásságának szentelnem (Jogvédők a nemzet szolgálatában, NJA, 2011), ezért is állíthatom meggyőződéssel: a nemzeti önvédelem erősítésének egyik lehetséges legfőbb terepe a jogi számonkérés, elszámoltatás. A konkrét törvényi paragrafusokra való hivatkozással, büntetőügyi eljárok indításával, vagy az ezek során mutatott jogi felkészültséggel jó esély nyílik arra, hogy a nemzettel, a hazafiakkal szemben fellépők, a magyarságot kifosztók, a történelmet meghamisítók, a kettős mércét alkalmazók felett bírák ítélkezzenek, méghozzá elmarasztalólag.

Azáltal, hogy Kristóf László kivégzett csendőrnyomozót a magyar bíróság rehabilitálta, és dr. Zétényi Zsolt ügyvédi (és tegyük hozzá: nemzeti jogvédő) munkájának köszönhetően a bíróság visszamenőleg felmentette a gyilkosság vádja alól, a jog szavával és a bíróság tekintélyével kimondatott, hogy jogalkalmazásban elfogadhatatlan a kettős mérce s a nyomában járó történelemhamisítás. Jelesül az a fajta kétmércés megítélés, amely egyfelől a Ságvári Endre-féle kommunisták fegyverhasználatát a feladatukat teljesítő nyomozók ellen hősies helytállásnak tekinti; másfelől viszont a feljebbvalóik parancsát jogszerűen teljesítő nyomozókat jogszerűen felakasztandóknak...

Azáltal, hogy Képíró Sándor csendőr századost dr. Zétényi Zsolt sikeresen védte a zsidók irtásában való bűnrészesség vádja alól, egy darabig biztosan elvette a nácivadászok kedvét attól, hogy újra Magyarországon (Magyarországgal) próbálkozzanak, itt működtessék az „A”, vagyis az „antiszemita”-fegyverüket, itt űzzék holobizniszüket.

Azáltal, hogy a nemzeti jogvédők (Gaudi-Nagy Tamás, Grespik László) támogatásával a 2006-os őszi rendőrterror egyik áldozata, Gőbl György – később a Közhatalom Jogsértettjeinek Egyesülete alelnöke – szívós munkával utánajárt a hatalom által eltitkolt vagy titkosított dokumentumoknak, filmfelvételeknek, a nemzeti jogvédők sikeresen cáfolhatták a bíróságokon a politikusi, ügyészségi és rendőrségi állításokat, a rendőri tanúvallomásokat, melyek szerint a rendőrség határozott fellépését a tömeg erőszakos fellépése indokolta. Bizonyíthatóvá és bizonyítottá vált, hogy a rendőrség ünnepelni vágyó, békés tüntetőkre támadt rá kegyetlen brutalitással, életveszélyes eszközöket is bevetve, teljesen indokolatlanul és felelőtlenül, csupán a megfélemlítést – no meg a megsértett hatalom bosszúvágyát – szolgálva.

Azáltal, hogy a nemzeti jogvédők – mindenekelőtt Gaudi-Nagy Tamás, messze vezető elemzésünk fő alanya – minden alkalmat megragadott arra, hogy a Balsai-jelentés nyilvánosságra hozatalát sürgesse, s Orbán Viktor végül engedett a követelésnek, lehetővé vált, hogy a nemzeti jogvédők – és mások, például a Hír Tv Célpont című műsora – megragadják ennek egyik legfontosabb és legsúlyosabb megállapítását: a 2006-os brutális rendőri fellépések miatt a felelősök – köztük Gyurcsány Ferenc – terrorizmussal vádolhatók, ugyanis a törvényi szabályozásra figyelemmel „terrorcselekménynek nem csak a külföldi sajtóhírekből és mozifilmekből a közvélemény által is ismertebb cselekmény minősülhet, hanem hatályos büntetőjogunk szerint a lakosság megfélemlítése is, amennyiben az erőszakkal párosul”. A terrorizmus büntetési tétele ráadásul 10-től 20 évig terjed, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető, emiatt pedig – szemben a legtöbb büntetési lehetőséggel, amelyek máris elévültek – ez még nem évült el, megmaradt tehát az igazságszolgáltatás, a számonkérés lehetősége.

Hogy ennek mekkora hordereje van, annak fényében érthető meg, hogy Budaházy Györgyöt éppen terrorizmussal vádolják s tartják fogva. Természetesen, ha igazi terroristáról lenne szó, véletlenül sem engedték volna két év múltán házi őrizetbe; ám e népszerű hazafi terrorizmussal való megvádolására éppen azért volt szükség, hogy a hatalom ezzel is az erőszakos fellépéseinek jogosultságát igazolja a közvélemény előtt. Ha ezek után a nemzeti oldalnak – a nemzeti jogvédők (legelsősorban is Gaudi-Nagy Tamás, Morvai Krisztina és Gőbl György) fellépésével, hathatós segítségével – sikerülne azt elérnie, hogy Budaházy helyett valamelyik 2006-os politikai vagy rendőri vezető kerüljön elítélésre és fogdába, akkor annak olyan gyengítő hatása lenne az egész balliberális táborra, hogy vitathatatlanul helyénvaló lenne a megállapításunk: a jogi fegyver visszafelé sült el.

Egészséges munkamegosztás a mérsékelt és radikális nemzeti erők között

A Gaudi–Navracsics vitának (illetve vita körülményeinek) elemeiből egy olyanra hívnánk most fel a figyelmet, amelynek létezését, működését – jó okkal – inkább a balliberális oldalon szokás emlegetni, méghozzá a lejáratás, az elmarasztalás szándékával. A mérsékeltebb és a radikálisabb nemzeti erők okos munkamegosztásáról van szó. Ha erről a Jobbik beszélne, akkor radikális hívei számának megcsappanásával kellene számolnia; ha meg a Fidesz, akkor a balliberális táborból elszippantott mérsékeltjei, illetve a szélsőjobbtól rettegő hívei elvesztése miatt aggódhatna.

A munkamegosztás lényege, hogy amit a Fidesz, illetve a kormány nem akar vagy nem tud kimondani és sürgetni kormányzati pozícióból, azt a Jobbik megengedheti magának ellenzékiből. Megtapasztalhattuk mostanság, hogy milyen hatalmas világerők mozdultak meg akár egy olyan jelentéktelennek tűnő kormánytörekvésre is, hogy a magyar bírák nyugdíjkorhatárát az átlagéra szállítsák le. A mérsékelt nemzeti erők jobbító törekvéseinek ráadásul nemcsak a kül- és belföldi balliberálisok között vannak elszánt ellenlábasai, hanem a kormányzó párton, a közigazgatáson és ezek holdudvarán belül is. Éppen ezért is annyira fontos, hogy Gaudi-Nagy Tamás és jogvédős társai – ha kell, a Jobbik mint párt besegítésével – a maguk jogi felkészültségével, tiszta jogi nyelvezetével állandó támadásban legyenek a nemzetromboló erőkkel szemben. E fellépésük vagy kapóra jön a kormányzó erőknek, vagy kényszerhelyzetet teremt – a dolgok kedvező alakulása szempontjából ez voltaképpen már mindegy is. Gaudi-Nagy Tamás például a Fidesz kormányra kerülése után – nyilván bizonyos türelmi idő elteltével – ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy szóvá ne tegye a nyilvánosság előtt: még mindig az az ember a Budapesti Nyomozó Ügyészség vezetője, akinek lelkén annyi ártatlan ember elítélése és hamisan tanúskodó rendőr felmentése szárad. Nehéz azt innen, kívülről megmondani, hogy Falvai Zsolt leváltásához végül mi vezetett: az-e, hogy az új hatalom addig is meg akart szabadulni tőle, csak szüksége volt arra, hogy a nyilvánosságon keresztül – Gaudiék fellépésének köszönhetően – támogatást nyerjen; vagy csak azért érezte hirtelen szükségét a leváltásának, nehogy csorba essék a népszerűségén a helyén hagyott vezető ügyész miatt. Akár így, akár úgy, mindenképp okunk adódott örülni.

Demokrácia vagy királyság?

Végezetül vizsgáljunk meg a Gaudi–Navracsics vita kapcsán egy mindennél messzebb vezető kérdést. Gaudi megjegyezte: örül annak, hogy a köztársaság szó kikerült az Alaptörvényből – s itt utalt arra, hogy a köztársaságok jönnek-mennek, a magyar alkotmányosság lényege – a Szent Korona eszmeiségre épülő történeti jogfolytonosság – viszont marad. A műsorvezető kapva kapott az alkalmon, s megkérdezte tőle: milyen államformát szeretne? S ő – habár láthatóan némi habozás után – kijelentette: számára sokkal szimpatikusabb államforma a királyság.

A habozása nyilván nem annak szólt, hogy még nem döntötte volna el korábban magában, hanem annak, hogy politikai szempontból nem kockázatos-e. Tárgyilagosságra törekvő szemlélőként és elemzőként az imént az okos munkamegosztásról mondottakat tudom megerősíteni: a nemzet egésze szempontjából egészséges és kívánatos, hogy a Szent Korona eszmeiségen alapuló királyság gondolatát hiteles demokraták felvessék és hirdessék. Tudomásul kell ugyanis venni a következő tényeket: 1) Az a fajta demokrácia, amelyet külső világhatalmak követendőnek állítanak elénk, e pillanatban világszerte működésképtelennek tűnik, két okból is: egyrészt a soha senki által meg nem választott pénzhatalmak jóformán mindenütt maguk alá gyűrték, saját céljaik és törekvéseik hálójába fogták a valóban választással hatalomra jutott kormányerőket; másrészt működésének hosszú távú alapját a gazdaságilag elmaradottabb országok, földrészek kizsákmányolása teremtette meg. 2) Egy messze előre tekintő, s kiváltképp eltökélt magyar politikus (s miért ne remélhetnénk, hogy Orbán Viktor valóban ilyen) a demokrácia talapzatán állva alapos okkal gondolhatja úgy, hogy az ország rászorul arra az eszmeiségre és erkölcsiségre, amelyet a Szent Korona és a kereszténység testesít meg. S el is mehet addig, hogy gondja legyen rá: kerüljön be mindez az új alaptörvénybe. Ám ugyanő egy demokratikus kormány fejeként tovább már nem léphet súlyos politikai veszteségek komoly veszélye nélkül. Csak sejthetjük, hogy nem is nagyon akarna: Orbán minden bizonnyal a demokratikus rendszer híve, s elképzelhetőnek tartja, hogy ügyes kormányzással a demokrácia létező hibái jelentősen mérsékelhetők.

Hogy valóban mérsékelhetők-e, ez azonban egyelőre csak puszta reménykedés, és egyáltalán nem bizonyosság. Ugyanis egyáltalán nem zárható ki, hogy az elkövetkező években világszerte várható, akár földrengésszerű változások Magyarországnak csak úgy nyújtanak esélyt a túlélésre, ha a nemzetellenes, országfosztogató erőknek túlságosan nagy szabad teret nyújtó demokrácia helyét egy olyan államiság veszi át, amelyet Gaudi-Nagy Tamás ecsetelt a nyilvánosság előtt, a Budapesti Corvinus Egyetem előadótermében, a kormánypárt miniszterével folytatott vita során.

Ez a királyság az alaptörvények sorozatából álló történeti alkotmányon, a Szent Korona eszmeiségén nyugodna, tehát magába foglalná az önrendelkezés, valamint a korlátozott, osztott és ellenőrzött hatalom alapelvét. Ennek pedig legfőbb lényege, Gaudi megfogalmazásával élve: „meg kellett fogadniuk az uralkodóknak azt, hogy Magyarország érdekeit mindenkor elsőnek tekintik”.

Végkövetkeztetés

Habár van igazság abban, amit Navracsics Tibor is hangoztatott idevágólag, hogy „az ördög a részletekben rejlik”, Magyarországot nem a részletkérdéseknek, hanem a legalapvetőbb kérdéseknek a felelet nélkül és megoldatlanul hagyása állította lejtőre. Ennek fényében, értő szemmel és füllel követve, a maga teljességében kell roppant hasznosnak ítélnünk a Gaudi–Navracsics vitát.

2. Távlatos értékelés

Habár egy ilyen, tárcatükörnek nevezett vita során – mint megállapítottuk – kicsi az esélye annak, hogy akár az előadóteremben, akár a tévé képernyője előtt ülők helyénvalóan, azaz szakpolitikai szempontból tárgyilagosan és mérvadóan tudják megítélni az elhangzottakat, utólagosan – a vágatlan filmfelvételnek köszönhetően – elkészíthetünk egy száraz, tényszerű összesítést. Ilyenkor sem mindegy, persze, hogy milyen szemüveget veszünk fel, hiszen az a felvetésünk változatlanul igaz marad, hogy nem létezik olyan kormányzati munka, amelyet ne lehetne alapos okkal kritikával illetni. Különösen nem létezhet akkor, ha a szóban forgó kormány „fülkeforradalmi” eltökéltséggel és hevülettel lát neki a magyar társadalom gyökeres átalakításának, s erre a magyar társadalom vitathatatlanul rá is szorul.

Nos, olyan szemüveget érdemes magunkra vennünk, amelynek segítségével egy-egy érintett témát illetően 1) világosan láthatjuk az álláspontokat; 2) érzékelhetjük az álláspontok jövőre mutató jelentőségét. Az utóbbi azonban már megint az alkalmazott szűrő (szemüveg, látásmód, értékrend) függvénye, ezért jó előre leszögezzük, ill. nyilvánvalóvá tesszük: megítélésünk – értékítéletünk – a rendszerváltás elmúlt 22 évének tapasztalatainak összességén alapszik. Úgy ítéljük meg, hogy a rendszerváltozásnak nevezett folyamat vitathatatlan kudarca, és e vitathatatlan kudarc már meglehetősen jól kikristályosodott és világosan megmutatkozó elemei, összetevői lehetővé teszik számunkra, hogy az álláspontokat távlatosabban, s ilyen értelemben megfelelőbben és tárgyilagosabban értékeljük, felülemelkedve a napi pártpolitikai és a csak rövid távú, emiatt súlytalan „szakpolitikai” szempontokon.

A rövid, tényszerű értékelések – reményeink szerint – közérthetők lesznek. Az egyik értékelés kíván csak előzetesen egy részletesebb kifejtést. Aki megfordult már pártban vagy kormányban, illetve ezekhez közeli szervezetben, vagy létezett már ilyeneknek a közelében, az megtapasztalhatta, milyen erőteljesen érvényesülnek bennük a hatalmi, hatalomtechnikai megfontolások, szempontok. A rengeteg és szerteágazó feladat súlya alatt kicsi a nyitottságuk a másokra való odafigyelésre, a másokkal való együttműködésre, sokkal inkább fegyelmet és lojalitást követelnek, és erőből („izomból”) igyekeznek mihamarabb megoldani azt is, aminél pedig hosszabb távon mindenképp gyümölcsözőbb lenne a külső javaslatok és a magasabb rendű szempontok elfogadása. Szó sincs itt arról, amivel a balliberális oldalról támadják a mostani kormányerőket, már hogy öncélú diktatúra kiépítésére törekednének, sőt még azt is elfogadhatjuk, hogy végső soron – 22 év lejtmenet után – a leghatározottabb céljuk a magyar nemzet erősítése, feltámadásának elősegítése. Ám az említett tapasztalatok birtokában nekünk is határozottan le kell szögezni: az amúgy demokráciának nevezett rendszerben a pártok azért tehették meg a magyar nemzettel s az egész országgal azt, amit – azért siklathatták ki az egész rendszerváltást –, mert a valós nemzeti és állampolgári szempontok és érdekek mindig hátérbe szorultak a párt- és kormányhatalmi szempontokkal és érdekekkel szemben, méghozzá amiatt, mert – különböző okoknál fogva – szinte teljesen hiányzott a nemzet, ill. a civil társadalom önvédelmi képessége, felkészültsége. Éppen ezért hiába kínálja magát az a felfogás, amit Navracsics Tibor is hangoztatott, hogy a kétharmados többség birtokában törvényesen és demokratikusan cselekszenek, a több mint két évtizedes súlyos tapasztalatunk birtokában történő értékeléskor azt az álláspontot kell előremutatónak tekintenünk, amely a nemzeti és állampolgári önvédelem erősödése szempontjából nagyobb biztosítékkal kecsegtet.

Vitatémák	Lényegi álláspont		Értékelés
	Navracsics Tibor	Gaudi-Nagy Tamás	Navracsics Tibor	Gaudi-Nagy Tamás
Közjogi rendszer változása, Alaptörvény, általános	Az alaptörvényben feltételezett hiányok abból adódnak, hogy „nem egy pártban ülünk”. Másképp gondolkodunk a világról, nem probléma. Az, hogy a Fidesznek és a KDNP-nek kétharmada van, ez a választópolgárok döntése. Senki nem machinálta meg. Albizottságokban mások is rész vettek, de a vitát egy ponton le kellett zárni.	Jó alkalom lett volna arra, hogy a régihez visszatérjünk, s az új körülményeknek megfelelően újrafogalmazzuk Magyarországot. Volt egy ígéretes változat – pl. kétkamarás parlamenttel –, aztán egy új koncepció érvényesült. „Lenyomták a torkunkon.” Semmibe vették mások javaslatait. Nemzetgyűlésnek kellett volna alkotmányozni – a rendszerváltozás érzését ekkor kaphattuk volna meg. Legyen egy nyílt vita arról, hogy milyen államformát szeretne Magyarország Nem került bele: -a magyar föld alkotmányos védelme -a nemzeti vagyon visszaszerzésének alkotmányos feltételei -a kommunista rendszer meghatározó képviselőinek kizárása a hatalomból; -a civil szféra (a második kamarába) Jó, hogy: -kimaradt az ország nevéből a köztársaság szó -alaptörvénynek nevezik (és nem alkotmánynak)	A kétharmadra, a törvényes választási győzeleme hivatkozva hárítja a (nemzeti) együttműködést és indokolja sratégiai jelentőségű szabályozások kimaradását az Alaptörvényből.	Kulcsfontosságú, a nemzet létét fenyegető hiányosságokra hívja fel a figyelmet.
Közjogi rendszer változása, Alaptörvény, népszavazás	Az 50% + 1 fő volt az eredeti, ezt csak a NATO-csatlakozás miatt enyhítették. A helyi népszavazásnál megmaradt az 50% +1. A népszavazás egy kivételes eszköz. Ha jelentős dologról van szó, meg lehet ennyi embert mozgatni, ha pedig nem jelentős és nem lehet, ne használják a népszavazást politikai fegyverként egy képviseleti demokráciában.	A népszavazásnál „még a megátalkodott Horn-rendszerben is” ha a választásra jogosultak egynegyede + 1 fő egy irányba szavazott, akkor az eredményes és érvényes szavazás volt. Ezt most felvitték 50%-ra. A népszuverenitás, a közvetlen hatalomgyakorlás lehetőségét drasztikusan lekorlátozták. .	Hatalmi szempont kerül előtérbe	Nemzeti önrendelkezési, önvédelmi szempont hangoztatása
Közjogi rendszer változása, Alaptörvény, Alkotmánybíróság	Nem tették elérhetetlenné. A képviselők 25%-a fordulhat az Alkotmánybírósághoz. „Az, hogy a Jobbik nem szerzett 25%-ot, ez számszaki probléma.” Az eddigi lehetőség túlterheltté és működésképtelenné tette az Alkotmánybíróságot	Ellenzéki képviselők számára elérhetetlenné tették az Alkotmánybíróság elérhetőségét; eddig egyetlen képviselő is az Alkotmánybírósághoz fordulhatott	„Számszaki probléma” – hatalmi arrogancia	A hatalommegosztás fontossságának hangoztatása
Közigazgatás, általános	Versenyképessé kell tenni az államot is. Megindult a központi államigazgatás átalakítása, a megyei kialakítása, a járásival kialakítják a közigazgatási végpontokat. Kultúraváltásra is szükség van.	Nem versenyképesnek kell lennie, hanem minőséginek. Hogy az embereket szolgálja. A jogi szabályozás sok esetben minősíthetetlen. Jó minisztériumi, szakpolitikai előkészítés után kormánypárti képviselők kedvükre belenyúlnak a tervezetbe.	Az elképzelés helyességét hangoztatja. A versenyképesség említése nem helyénvaló.	A gyakorlat fontosságát és valóságos ellentmondásait hangoztatja.
Közigazgatás, járási rendszer	Az eddigi több mint háromezer végponttal (önkormányzattal) szemben kb. 180 végpont (járás) lesz. Az önkormányzatok maradhatnak, de az államigazgatási feladatok ellátásához kevesebb végpont szükséges. Az ügyek befogadása viszont sokkal több helyen lenne. Ésszerűbb, egyszerűbb, olcsóbb működés várható. A járási hivatalok élén ne a bajtársiasság elvén történjék a kiválasztódás, és ne lehessen aktív országgyűlési képviselő a vezetője.	Sérül az önkormányzatiság. Amit eddig saját hatáskörben meg tudtak oldani (pl. Érpatak, cigány– magyar együttélés), az a körzetesítés miatt nehézségekbe fog ütközni.	Az államigazgatás, a központi irányítás szempontját helyezi előtérbe. A pártosság veszélyére maga is figyelmeztet. (Felülemelkedés az önös szemponton, hitelesség.)	A pártelvű állami szabályozások elősegítették az ország kivéreztetését. A helyi önellátás, önrendelkezés az egyik lehetséges út a helyzetből való kilábalásra. Az államigazgatási és önkormányzati feladatok szétosztása még nem történt meg, ezért fontos e szempont érvényesítése.
Közigazgatás, kormányhivatalok vezetése	A megyei kormányhivataloknál van egy politikai és van egy szakmai vezető. A kormányhivatal főigazgatója közigazgatási szakember. A politikai vezető a kormányzati politika megvalósításáért vállal politikai felelősséget. Az előző rendszerben éppen az volt a baj, hogy köztisztviselőnek kellett politikai döntést hozni. Ezért lesz 2014-től összeférhetetlen.	„Ha ez a miniszter úr véleménye a járási vezetésről, akkor miért engedik, hogy a kormányhivatalok élén aktív országgyűlési képviselők legyenek?” Egy ilyen felelős munkát nem szerencsés országgyűlési képviselőnek ellátnia. Ez álláshalmozás. Annak örülök, hogy összeférhetetlen lesz. .	Az elképzelés helyességét hangoztatja a kettős vezetés tekintetében. Csak „zárójelben”, a 2014-re előriányzott törvény említésével ismeri el az összeférhetetlenséget .	A gyakorlat fontosságát hangoztatja. Az összeférhetlenségre, álláshalmozásra vonatkozó észrevételét vitapartnere visszaigazolja.
Igazságszolgáltatás, intézményrendszer	Megindult az igazságügyi, bírói szervezet reformja, most készülnek a büntetőtörvénykönyv vitájára, nyilvánosságra hozták a Ptk kodifikációját. Oly mértékű a bírósági ügyhátralék, hogy az emberek úgy érzik, értelmetlen bírósághoz fordulni, mert nem dől el az ügyük. Az Országos Bírósági Hivatal élén az irányításban kifogásolt összpontosítás a döntések gyorsítását szolgálja.	Az igazságügy drámai, csődközeli helyzetben van. Az egy bíróra jutó személyzet a legkisebb EU-ban, a legrosszabb feltételek között dolgoznak.. „Hajléktalan-szálló.” Ezért nem tudnak gyorsak, hatékonyak, pártatlanok és szakmaiak lenni. A Néprajzi Múzeumot is vissza kell kapniuk. Előzetes letartóztatások körülményei: egy gyilkosságért elítélt fegyházkörülményeit éli át az előzetesben lévő. Konszenzusos, szakmai alapon megszületett a javaslat, „a kormánytöbbség laza mozdulattal elutasította”. A jogalkotás ne személyekről szóljon, hanem modellekről („noha örülök, hogy ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke nincs a helyén”)	Elismeri a helyzet kritikusságát. Ezzel magyarázza a szervezeti változásokat; s csak ezek következményének tekinti a személyi változtatást.	Elismeri, hogy kedvére való a személyi változás, de akkor sem tartja szerencsésnek a személyre szóló jogalkotást. (Felülemelkedés az önös szemponton, hitelesség.) Helyénvalóan hangoztatja, hogy még a konszenzussal született elképzelést is lesöpri a kormányoldal. A hatalomtechnikák alkalmazásával szemben a jogalkotás tisztaságát félti.
Igazságszolgáltatás, intézményrendszer, közvetítői rendszer	„Tervezzük.”	Közvetítői rendszert javaoltunk a bíróságok tehermentesítésére, egyetértett vele a miniszter úr. Mi van vele?	Elismeri a hiányosságot, a lépés szükségességét.	Egy helyénvaló javaslat, elképzelés megvalósítását szorgalmazza.
Igazságszolgáltatás, Btk	Szigorúbb büntetőpolitikára van szükség Magyarországon, mert az állampolgárok úgy érzik, megrendült a közbiztonság. Növeltük a rendőrség létszámát.	A Jobbik ugyanezt szeretné, mert a szavazói ezért szavaztak rá. Születtek szigorítások (három csapás, a Magyar Gárda felvetése), szabálysértéseket elzárással sújtanak piti és tömeges szabálysértéseket (lehetetlenné teszik a vidéki emberek életét), de nincs áttörés a végrehajtásban. Az új Btk. irányát jónak ítélik. Jó például, ahogy az önvédelem jogát kezeli; a garázdaságot, a közvagyon elleni bűncselekményt szigorúbban kezeli. De mi azt vártunk, hogy kigyomlálják belőle az összes, a Gyurcsány–Bajnai időszakban beletett alkotmányellenes jogszabályt. A miniszter úr azt mondta, döntsön ezeknél az Alkotmánybíróság. Ez meg az új helyzetében kukába dobta az összes idevágó beadványt.	A szavazók elvárására hivatkozik. Az alkotmányellenesnek ítélt jogszabályok megtartására nincs szava: a hatalom szigorú fellépésének lehetőségét minden esetben (bűnözőkkel és tüntetőkkel szemben) egyaránt (vélhetőleg) helyesnek ítéli. .	A szavazók elvárására hivatkozik. Elismeri a helyes irányt Helyénvalón szól viszont azokról a hatalmi önkényt szolgáló, a rendőrségi fellépést elősegítő jogszabályokról, amelyeket az előző kormány alkotott.
Igazságszolgáltatás, Btk., önkény	A büntetés csak akkor jár, ha a rendőr felszólítja, feddje fel az arcát, és az illető nem hajlandó rá.	A tüntetésen, sportrendezvényen való arceltakarást az új Btk. („amely szakítani kívánt az elmúlt 8 év jogtipró, önkényes rendszerével”) megtiltotta. 60 nap elzárás vagy 300 eFt-ig terjedő büntetés jár érte. Mi azt javasoltuk, hogy minősített esetben büntessenek az eltakarásért: ha úgy támadja meg a rendőrt, dupla büntetést kapjon.	A hatalom szempontját tartja fontosabbnak. Lehet benne taktika is: a rendőrségtől is csak így várható, hogy ne feddje el az arcát. Semmiképp nem tüntetőbarát, mert az ellenzéki javaslat elfogadásával is elérhető lett volna a hangoztatott cél.	Állampolgári szempontokat hangoztat. A rendőri provokációra pl. valóban jó esélyt ad a jogszabály.
Igazságszolgáltatás, elszámoltatás, Budaházy-ügy		A mai napig folynak koncepciós eljárások. 2006 őszén több mint 200 embert vágtak előzetesbe. Budaházyt már az Orbán-kormány idején helyezték vád alá. A legtöbb tüntetést szétverő rendőrfőnök jelenleg nagykövet.	Feltűnő, hogy a válaszok elmaradtak. A halatom ösztönös magabiztossága.	Tényszerű felvetések
Igazságszolgáltatás, Ptk.	53 éves, alapvetően megváltoztak a körülmények. Az ötpárti egyeztetést úgy hívják, hogy parlament. Jó, lehet ötpárti egyeztetés, de a Ptk. speciális eset, mert nem a kormány koncepciójáról van szó, „felkértünk egy szakértői csoportot”.. Ott van minden a honlapon, gyakorlatilag bárki hozzászólhat.	Nem szerencsés, hogy egy nagy massza lesz, mindent összeraknak. Az emberek millióit érintő ügyben ötpárti egyeztetés kellene. Ellenzékben még sokszor hiányolta a miniszter úr. A parlamentben 350 törvény született másfél év alatt, ott futószalagon megy a jogalkotás. „Nincs füle a bizottsági ülés vagy a plenáris ülés többségének arra, amiket ott elmondunk.”	Az önjáró hatalom udvarias hárítása.	A nemzeti együttműködés jogos számonkérése
Romafelzárkózás	Elfogadtattuk az európai roma keretstratégiát, ennek a nemzeti stratégiáját is elfogadtattuk, s most próbálunk előbbre jutni uniós forrásokra támaszkodva	Próbálnak tenni, de semmi nem történik. A Jobbik azért kapja meg rasszista jelzőt, mert felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar–cigány együttélésben drámai helyzet van. A létfeltételeit veszítette el a cigányság a „rendszerváltásnak nevezett gengszterváltoskor”, sokan a bűnözés útjára léptek, és nem védik meg ellenük a tisztességes magyar embereket és javaikat.	Hatalmi, taktikai megfontolás, a megoldás eltologatása	Nemzeti, önvédelmi szempont hangoztatása. A cigányság iránt megértő, a magyar emberekkel szemben fellépő bűnözők miatti helyzetet viszont drámainak tekinti.
Titkosszolgálati múlt feltárása	Nem szavaztam, így egyeztettem össze a frakciófegyelmet a lelkiismeretemmel.	Nem érv az, hogy sok aktát ledaráltak. Miért beszélünk rendszerváltozásról, ha nem tisztítjuk meg a közéletet? Nagy szükség lenne az ügynökmentesítésre, hogy ne lehessenek ügynökkártyák.	Métányolandó, tisztességes magatartás	A közélet megtisztítása nemzeti szempontból. valóban múlhatatlanul szükséges. (Hogy megtisztítható-e ügynöktörvénnyel, az értékelő számára viszont kétséges.)