Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 1. rész

 A kínai gazdaság (vásárlóerőparitáson) jelenleg már a 2. legnagyobb a világon és jó esélye van rá -lévén a népessége majd négyszerese-, hogy belátható időn belül beérje az amerikait is. Mintha ez valami rendkívüli és elképzelhetetlen esemény lenne  elméletek tömkelege burjánzik Kína várható gazdasági ill. politikai hanyatlásáról, akár összeomlásáról. Pedig a dologban semmi rendkívüli sincsen, az egységes államok közül a kínai gazdaság produkálta az elmúlt évezred túlnyomó részében a legnagyobb kibocsátást a világon egészen a XX századig, és fejlettségben is mindig az élvonalban volt. A legutolsó ilyen periódus a 19. század előtti nagyjából 140 év, a Mandzsu dinasztia uralmának (1644-1911) első fele. Ez, a mandzsu gyakorlatiasságot és puritanizmust a kínai szellemi és gazdasági potenciállal ötvöző uralom rendkívül sikeresnek bizonyult, és egyben a„legek” korszaka is lett. Kína történelmének (talán) a leginkább konfuciánus politikai berendezkedése, területének legnagyobb kiterjedése,….és a korszak 2. felében, Kínának a világ fejlett részéhez képesti legnagyobb hanyatlása (mely egészen 1976-ig -Mao haláláig- tartott).

 

A nomád veszedelem

 

A Tang Birodalom bukása (907) után -nem utolsó sorban a jelentős népszaporulat miatt- fokozatosan megerősödtek a Kínától északra és nyugatra nomadizáló népek. Kína így elvesztette a nyugati hegységei feletti biztonságos ellenőrzést -ez a Tangut Birodalom megalapításával (1038)

2 évszázadra állandósult is-, ami ahhoz vezetett, hogy elvesztek a nagyszámú lótartást lehetővé tevő hegyi legelők. Így a hadsereg komolyabb lovasság nélkül maradt, ami még jobban növelte a kiszolgáltatottságot. Ezzel az a helyzet állt elő, egészen a mongol hódításig, hogy amikor valamelyik törzs képes volt egyesíteni a sztyeppei népek nagyobb részét, az életveszélyes fenyegetést jelentett és Kína adófizetésre kényszerült -ami még tovább rontotta az erőviszonyokat-, vagy rosszabb esetben az északi országrész elvesztésével is járt.

Hogy Kína mégsem vesztette el önállóságát is, és a súlypontot délre tudták áthelyezni azért volt lehetséges, mert a 10-13. század -a Song-kor (960-tól)- egyben a gazdaság, technika és a tudományok fejlődésének valószínűleg leglátványosabb fénykora volt.

 

 

 

 

 

 

Még a mongolok is csak 1279-re, Ázsia nagy részének birtokábanupload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/ea/Mongol_Empire_map.gif, tudták elfoglalni egész Kínát, melyet Yuan-dinasztia néven uraltak.

 

 

A mongolok hatalmának megdöntésével (1387) a Ming-dinasztiakerült uralomra, és Kína egy rövid időre a világ legnagyobb tengeri- és úgy  2 évszázadra  Ázsia domináns szárazföldi hatalmává vált.

A 17. sz első fele a kínai történelmi ciklusok végein felbukkanóáltalános válság időszaka. A Ming államháztartás összeomlott, éhínségek és lázadások törtek ki, előállt az ilyenkor „szokásos”anarchia. Ennek ellenére igen meglepőnek tűnhet, hogy egy a Kínához képest ennyire törpe nép* -a mandzsu- képes volt több évtizedes küzdelemben egész Kínát elfoglalni, sőt utána tartósan uralni is.

 

 

 

 

 Ázsia „Poroszországa”

 

Csakhogy északon ez alatt egészen más folyamatok játszódtak le.

A mandzsu felvett név, a népcsoport azoknak adzsürcsiknek közvetlen leszármazottja, melyek a 12. században már egyszer meghódították É-Kínát, majd elkínaiasodva létrehozták a Jin Dinasztiát** ( ekkor sikerült áthelyezni a hatalom súlypontját délre és kapta ezért a Song-dinasztia a "déli" jelzőt), melyet később  a mongol hódítás semmisített meg. A  know-how –ut azért megőrizték.

 

A területük központja Mandzsúria dél-keleti része volt -a mai Liaoning és Jilin tartományok-, így közvetlen segítséget nyújthattak a Ming-csapatoknak a Koreát lerohanó japánok ellen (1592-98). De a kínai állapotok romlásával és a keleti mongolok csatlakozásával***Nuerhachi  önálló államot hozott létre - méghozzá egy nagyon erőset. Az északi térség eme részében hagyományosan magas volt a kínai lakosság aránya. Mivel a mandzsuk a kormányzatot és közigazgatást nagyrészt kínaiak részvételével építették ki, és a gazdaság is prosperált, a betelepülők száma egyre nőtt. A fő hasznot az északi közvetítő kereskedelem (gyöngy, szőrme, stb),  ezen belül a legnagyobbat pedig a Mandzsúriában termő ginzeng-gyökér hozta.

Az erőforrásokra alapozva Nuerhachi és utódja kialakította Kelet-Ázsia leghatékonyabbhadseregét. Egyesítették a mongol és a dzsürcsi nomád harcászatot a kínai hadtudománnyal, és így nemcsak a „zászlók” legénységében, de azok legfelső vezetésében is jelentős volt a kínaiak aránya.****

1621 : Nuerhachi a kezére került Shenyangot teszi meg fővárosává (ettől kezdve Mukden).

1635 : utóda, Abahai, -a drzsürcsi uralom  rossz emléke miatt- „mandzsu”-ra változtatja a nép nevét és „ Jin”-ről „Qing”-re („tiszta”) a dinasztiájét.

1638-1642 : elfoglalja teljes Mandzsúriát és Koreát.

1644 : támadás Kína ellen, majd a mandzsu hadsereg bevonul Pekingbe.

A Kínában már évek óta zajló lázadás ekkorra  teljes győzelmet aratott a császári seregek felett, és 1644-ben elfoglalták Pekinget, az utolsó Ming uralkodó pedig felakasztotta magát. Rá egy hónappal az inváziós mandzsu hadsereg -melyhez csatlakoztak a maradék császári erők is- megsemmisítő győzelmet aratott az óriási létszámú felkelőkön, majd átvette a hatalmat É-Kína felett. Délen folytatódott az ellenállás, de 1661-re a mandzsuk egész Kína uraivá váltak.

 

Terroruralom

 

Hiába töltötték be kínaiak a mandzsu állam katonai vezetésének legalább felét és közigazgatásának szinte egészét, a kínai néppel meghódításuk után a mandzsu vezetés a sztyeppei népek szokásai szerint bánt, nagy tömegmészárlásokat hajtottak végre, és szinte a rabszolgáikként kezelték őket. Teljes szegregációt valósítottak meg, kitiltották a hanokat Mandzsúriából, Pekingben két külön városrészt hoztak létre, megtiltották a vegyes házasságokat, és 12. századi elődjeikhez hasonlóan kötelezővé tették a copf viselését(*5). Az adókat megemelték, a parasztok egy részét megfosztották földjeiktől, és a Ming-kegyencek mintájára hatalmas mandzsu birtokokat alakítottak ki. Ezeken a parasztokat szabadon adták-vették, szökésért korbács vagy halál járt, melyet a rokonokra ill. a szomszédokra is kiterjesztettek. A szaporodó kalóztámadásokat brutális módszerrel szüntették meg : kiürítették és lerombolták a dél-kínai partvidék jelentős részét kb 30 km szélességben (*6).

A hivatalnoki réteg nagy része nem volt hajlandó együttműködni a hódítókkal, és visszavonultak birtokaikra. A népesség létszámának csökkenése folytatódott, az ország igen súlyos helyzetbe került.

 

A konszolidáció

 

A legnagyobb mandzsu császár -és egyben Kína egyik legkiemelkedőbb uralkodója-, Kang Xi(1662-1723) gyökeres fordulatot hajtott végre.

A Ming-korban széles körben elterjedt egy az akkori kelet-európaihoz hasonló jobbágyrendszer. A császároknak a kegyenc-rendszer kialakulása miatti óriási volumenű földadományai, a hivatalnokok felhalmozása, és a kereskedelmi tőkéknek a mezőgazdaságba fektetése következtében nagyszabású birtokkoncentráció alakult ki. Ezen majorságok földjét gyakran olyan bérlők művelték, a szolgáltatásokat olyan alkalmazottak végezték, akik személyükben is függtek, sőt családostul adták-vették őket. (Papíron csak a hivatalnokoknak lehettek jobbágyaik) Viszont a rendszer nem bizonyult stabilnak, mert a jobbágyság nem tudott kizárólagossá válni, és állandóak lettek a parasztlázadások a dinasztia uralmának vége felé (melyeknek sok földesúr is áldozatul esett). 

 

"Ha földesurak földet vásárolnak és adnak el, mostantól fogva meg kell engedniük bérlőiknek, hogy úgy tegyenek, ahogy akarnak. Nem adhatják el őket földjeikkel együtt, és nem kényszeríthetik őket arra, hogy szolgálatot teljesítsenek."

 

- szólt a császár 1681-ben kibocsátott rendelete. Ebben és más törvényekben szabályozta a parasztok személyi szabadságát, földtulajdoni joguk biztonságát, és nagy mértékben csökkentette az adókat. Visszaszorította az államigazgatásban elterjedt korrupciót, és a fizetések emelésével továbbfolytatta azt a közeledést, melyet már elődje elkezdett a vizsgarendszer visszaállításával. Kommunikációjának középpontjába a „morális rend” elérése került. Ez és az iskoláztatás nagy arányú kiterjesztése valamint a parasztság védelmét szolgáló intézkedései teljes mértékben megfeleltek a konfuciánus hagyományoknak, és az -igen széles- írástudó réteg aktívan felsorakozott mögé. Kiemelt jóindulattal viszonyult a kínai kultúrához és a tibeti buddhizmushoz egyaránt. Ugyanakkor a könyvkiadás -az inkább már az utódai alatt jellemző- támogatása és a hatalmas gyűjtemények összeállítása átfogó cenzúrával párosult. A gazdaság gyors fejlődése pedig lojálissá tette a kínai polgárságot – a kereskedőket.

 

A jólét

 

A népesség létszáma -a fél évszázada tartó felkelések és háborúk miatt- 1675 körül érte el mélypontját, mintegy 100-120 milliót, majd az elkövetkezendő bő másfél évszázad során megnégyszereződött. Ezen belül 1750 és 1850 között kb. 180-ról 440 millióra emelkedett, míg ugyanebben a 100 évben Európa népessége 145-ről 275 millióra nőtt, tehát a kínai növekedés üteme meghaladta az európait. Vagy összehasonlítva a 2 legintenzívebb növekedési periódust :Európában 1760 és 1910 közt 155-ről 448 millióra nő a népesség, Kínában pedig 1700 és 1850 közt kb. 125-ről 438 millióra. Ez azt jelenti, hogy a mandzsu kor  virágzó szakaszában(*7) lépést tartott az európai ipari forradalom demográfiai robbanásával. És a folyamat szintén az életszínvonal igen jelentős emelkedésével járt együtt.

 

A 19. sz. előtt a kínai gazdaság rendkívüli teljesítményekre volt képes de csak az olyan kulcstényezők egyensúlya esetén, mint az elég bevétellel rendelkező erős központi hatalom, hatékony közigazgatás, nem túl magas adóterhelés és létszámú hadsereg. Bármelyik tényező felborulása könnyen öngerjesztő negatív folyamatokat indíthatott el, ami válságba taszíthatta az egész rendszert. Ekkora amplitúdójú gazdasági-politikai-demográfiai kilengések Európában, 1-2 ritka kivételtől eltekintve, nem voltak.

 

A Kang Xi császár által elkezdett reformok az ismert kínai történelemben a parasztok legalacsonyabb adóterheléséhez vezettek, melyeknek fontos elemét képezte a fej- és földadó egységesítése és pénzbelivé válása. A puritán mandzsu udvartartás költségei eleinte alig tizedét tették ki a kései Mingének és csak lassan nőttek. Rendbe hozatták és bővítették a csatorna-rendszert valamint a közlekedési infrastruktúrát. Valóságos mg-i forradalom bontakozott ki, nagy  mértékben nőttek a terméshozamok és -az újvilágból érkezett új növények révén- széleskörűen bővült a választék is. A kézművesség fejlődésével gyorsan növekedett az ipari növények (gyapot, tea, cukornád) vetésterülete is. A fogyasztásban egyre jobban részesedtek a zöldség- és gyümölcs félék.

A mg. konjunktúrája a pozitív visszacsatolások következtében együtt járt a kézműipar és a kereskedelem látványos fellendülésével.

A legjelentősebb ágazat a textilipar volt, pl. központjának -Songjiang- üzemei kb. 200e munkást foglalkoztattak. A teaültetvények robbanásszerűen terjedtek, és a leveleket több száz alkalmazottas üzemekben dolgozták fel.

Fujian tartomány volt a papír-és cukorgyártás központja, a Kanton-közeli Foshan pedig Dél-Kelet Ázsiát látta el vas- és acéltermékekkel. A porcelángyártás egyenesen a 2. virágkorát élte.

 

Kína ismét az ipari termékek masszív exportőre lett, csak most minden korábbit meghaladó volumenben, és importja -nyersanyagok- messze alulmúlta a kivitelt. Mindamellett a külkereskedelem eltörpült a gigantikus belső mellett (ez jellemző, bár kevésbé manapság az USA-ra is). Ennek fő oka a különböző tartományok eltérő adottságainak nagyon széles spektruma volt. Az export Kína dél-keleti részére koncentrálódott, azon tartományokra -Fujian és Guangdong- melyek a Song-dinasztia óta betöltötték e szerepet(*8). Ez a kiterjedt országrész olyan mértékbenspecializálódott az ipari növények termesztésére és a késztermékek exportjára, hogy gabonát kellett importáljanak Sziámból és a Fülöp-szigetekről(*9).

Az Európába és azok gyarmataira irányuló export legjelentősebb tétele a tea lett (volumene a 18. században megtízszereződött), de intenzíven bővült a kerámia, a selyem és a faragott lakkáru kivitele is. A folyamatosan növekvő exporttöbblet oda vezetett, hogy Kína elkezdte kiszívattyúzni az ezüstöt Európából, következésképpen az  „Indiákon” bányászott ezüst egyre jelentősebb része Kínában kötött ki (ugye ismerős, ma ezt a dollárral csinálja).

A mandzsu kor konszolidációjának kezdete és fejlődésének csúcspontja között a kereskedelemből származó adójövedelmek megnégyszereződtek, a szinte folyamatosan növekvő állami bevételek megoszlását a következő táblázat mutatja :

              Föld-és fejadó     sóadó    kereskedelmi adó

1653             87 %             9 %               4 %

1766             73 %            14%              13%

A pénzügyi rendszer alapja az ezüst lett, a parasztság az adót rézpénzben fizette, de annak mértékét ezüstben határozták meg.

A Ming-korban ez nem volt lehetséges, mert az állam fokozatosan elsorvasztotta a külkereskedelmet (azaz az ezüst forrását), így komolyabb hazai ezüstbányák híján papírpénzzel próbálták megoldani a fizetési rendszert, ami állandó inflációhoz és instabilitáshoz vezetett. 

 

Ázsia szuperhatalma

 

A gigantikus állami bevételek és az eredetileg is nagyon hatékony mandzsu-kínai hadsereg offenzív külpolitikát tettek lehetővé. A 17. sz. derekán a mandzsuk még Kína pacifikálásával voltak elfoglalva, mikor északon megjelentek, és intenzív gyarmatosításba kezdtek az oroszok. 4 évtizeden át tartó csaták és várostromok (melyeket inkább kis létszámú erők vívtak) után végül 1689-ben aláírták a Nyercsinszki Békeszerződést, melyben rögzítették a közös határvonalat(*10). Ez nem is volt olyan egyszerű : a Golovin vezette oroszok az igen barátságos és konstruktív nyitóbeszédük után döbbenten hallották, hogy a mandzsu küldöttség határvonalnak a Lénát javasolja. Végül a mandzsuk jezsuita szakértői ütötték nyélbe az üzletet, melyhez a nyomatékot a várost körülzáró 10ezres kínai hadsereg adta.

Ez lett Kína első, európai hatalommal kötött szerződése, és Kang Xi annyira elégedett volt, hogy 3 évre rá kiadta híres türelmi rendeletét a keresztények védelmére. Az 1. ópiumháburú előtt a történelem során összesen 11 orosz követség érkezett az országba, majdnem annyi,  mint az összes egyéb európai nációjé együttvéve (13). Oroszországnak sikerült elérnie, amit senki másnak nem az 1. Ópium Háborúig : rendszeres kereskedő-karavánok, sőt egy állandó orosz kolónia Pekingben.

Az északi béke lehetővé tette, hogy a mandzsuk nyugat felé fordítsák tekintetüket.

 

Időközben a dzsungárok egy hatalmas közép-ázsiai nomád birodalmat hoztak létre, és vezetőjük -Galdan kán- 1686-ban megtámadta Nyugat-Mongóliát, mely törzsei a mandzsuk fennhatósága alá kéredzkedtek. Sokat ezzel nem kockáztattak, hiszen keleti rokonaik már majd  évszázada éltek így, és panaszra sem volt sok okuk. Kang Xi személyesen vezette 1696-ban a hatalmas, félelmetes lovassággal valamint erős tüzérséggel rendelkező hadseregét, és az Urgától délre megsemmisítő győzelmet aratott, a dzsungár hatalom pedig  megroppant.

Korábban a Yuan-dinasztia annyira támogatta a tibeti szerzeteseket, hogy a lámaizmus széles körűen elterjedt a sztyeppei népek körében. Így a dalai láma védelmezőjének szerepében tetszelegni nagy tekintélyt eredményezett Belső-Ázsiában. Ezt a közben legerősebb ázsiai hatalommá vált Kína sem hagyhatta ki. A dalai lámát már 1652-ben meghívták Pekingbe, ahol óriási pompával fogadták. Ettől kezdve a mandzsuk jelentősen támogatták a mongol és tibeti buddhista irodalmat és könyvnyomtatást.

Az első tibeti expedíciót a közben ismét megerősödött dzsungárok meghiusították (1706), majd ők meg is szállták a főbb tibeti városokat egy évtized múlva.

Most már egy komoly mandzsu-kínai haderő indult útnak, és 1720-ban végleg kiűzték a dzsungárokat Tibetből, melyben 1751-ben vetették meg szilárdan a lábukat. Ott maradtak (kisebb megszakítással) mindmáig.

A dzsungárokkal a végső leszámolás csak idő kérdése volt. 1757-ben a kínai hadsereg megsemmisítette az egész birodalmukat, jelentős részüket lemészárolták, és még a dzsungár név használatát is eltörölték. A határt egészen a Balhas-tóig és a Pamír-hegységig tolták ki, beolvasztva a Tarim-medence iszlám államocskáit is. A hatalmas nyugati térségek a „Xinjiang”, azaz az „Új területek” nevet kapták (melyet máig viselnek), és katonai kormányzás alá helyezték őket.

Kína elérte történelméneklegnagyobb kiterjedését, 11 millió km2-t, mely jó 10 %-kal volt nagyobb a jelenleginél. 1771-ben kemény küzdelmek után Burma is elismerte Kína fennhatóságát, és adófizetésre kötelezte magát, felsorakozván Korea, Vietnám és Sziám mögött (az utóbbi adót nem fizetett). A mandzsu-kor elérkezett hatalma csúcsára mind bel- és külpolitikai, mind gazdasági értelemben.

 

 

 

Kína-mánia

 

A korábban rendszeresen zaklatott jezsuitákat Kang Xi császár védelmébe vette, és a kínait gyakran meghaladó szakértelmüket széles körben felhasználta, így ez lett egyben a legjelentősebb misszió is a világon. Egyiküket a Csillagászati Hivatal élére nevezte ki, másoknak földrajzi, mérnöki és nyelvismereteit hasznosította. Saját magát is képezte segítségükkel - leginkább a csillagászat és a matematika érdekelte. Sokáig ők voltak az udvar tolmácsai és tanácsadói  is a külföldiekkel folyó tárgyalásokon.

Európa elsősorban a jezsuiták révén ismerte meg alaposabban Kínát, és az információk meg a míves áruk tömkelege nagyon komoly hatást váltottak ki. A végtelen erőforrások, azok rendkívüli koncentrációja, a kultúra fejlettsége lenyűgözte az európaiakat. Liebniz 10 éves kutatómunkával írt egy Kínát magasztoló könyvet, Voltaire egy kínai tragédia alapján írt drámát, Rousseau szenvedélyesen támadta Kínát, volt, aki Konfuciusz és Szókratesz között húzott párhuzamot. A kínai minta nagy hatással volt a tájkertészetre, a francia arisztokrácia Madame Pompadourt követve aranyhalakkal töltötte meg medencéit, az angolok azon vitáztak, hogy nem-e a kínai volt az emberiség nyelve Bábel tornya előtt, a nagy mennyiségben importált lakkbútorok jelentősen befolyásolták az európai stílust. Az operákban, a színházakban, a balettekben nyüzsögtek a mandarinok, eunuchok, hordszékek és lampionok.

Ekkoriban jutott el a himlőoltás -török közvetítéssel- Európába, és tanácsolta Vauban XIV Lajosnak, hogy tartson kínai mintára rendszeres népszámlálásokat. A köztisztviselői vizsgarendszer is az érdeklődés fókuszába került, és szerepet játszott benne, hogy a francia kormány 1791-ben bevezette, valamint nem véletlen, hogy a Brit Birodalomban a Kelet-Indiai Társaság alkalmazta először (Indiában).

 

 

 

 

 

*Dzsingisz kán már szinte az összes kelet-ázsiai nomád népet egyesítette a kínai inváziója előtt, sőt akkor a kínai állam két részre volt bomolva.

 

** Ezért nevezi el az alapító Nuerhachi a dinasztiáját „Kései Jin”-nek.

 

*** A keleti mongolok csatlakozása fontos momentum, ugyanis a 12. században a nyomásuk is hozzájárult, hogy a dzsürcsi támadások nem bírtak a Déli Szung-dinasztiával.

 

****A kínai történetírás persze megpróbálja minél kínaibbnak feltűntetni a mandzsu államot.

 

*5 Jelszavuk : „ha meg akarod tartani a fejed, ne tartsd meg a hajad, ha megtartod a hajad, nem tarthatod meg a fejed”.

 

*6 Emiatt kényszerült Koxinga (holland nevén) -a híres kalózvezér- arra, hogy elfoglalja Taivant a hollandoktól 1661-ben.

 

*7 A népességrobbanás ebben az esetben is fáziseltéréssel jelentkezett a gazdaságpolitika változásaihoz képest.

 

*8 És melyeket majd Deng Xiaoping jelöl ki, hogy motorjai legyenek Kína a világgazdaságba történő berobbanásának.

 

*9 Erre legközelebb a 20. sz elején lesz példa, de akkor már nem a kézműipar dominanciája, hanem a mg-ot is érintő általános válság miatt.

 

*10 Az itt kijelölt határokat később, 1727-ben a Kjahtai Szerződésben korrigálják.

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 2. rész

A Kínai gazdaság 1820-ban még nem csak messze a legnagyobb kibocsátással rendelkezik a világon*, de a világ össztermelésének egyenesen a harmadát adja, majd ez az arány a dinasztia bukása idejére 9 % alá zuhan (OECD).
 Az a gazdaság zuhan ekkorát, mely előtte gyakran nem csak a legnagyobb összteljesítményű, de  mindig az egyik legfejlettebb is volt..

  
A nagy uralkodó, Kangxi által lefektetett gazdaság- és belpolitikai irányvonalakat követték tehetséges utódai -Yongzheng (1723-1735) ésQianlong (1736-1796)- császárok is. Sőt néhány téren még rá is tettek egy pár lapáttal. Ilyen volt pl. a kínai kultúra és a tibeti lámaizmus látványos támogatása, vagy a neokonfuciánus hagyománytisztelet kihangsúlyozása. A külpolitika is a megkezdett úton haladt tovább : nyugat felé területek bekebelezése, déli irányban hűbéres államok, északon viszont a jószomszédi viszony.

(A földrajzi objektumok elnevezéseinek mai változatát használom a nemzetközi standardnak elfogadott pinyin formában, kivéve a széles körben meghonosodott városneveket - pl. Kanton, Peking, stb.)

 A sárkány és a medve 
Ázsia akkori két szupernehézsúlyú bokszolója egymásnak máig kölcsönösen leghosszabb határvonallal bíró szomszédai is, ami bőven adott volna lehetőséget konfliktusokra. Ráadásul a sok ezer km-es közös határok mentén számtalan olyan nép élt, melyeket könnyen fel lehetett volna használni terjeszkedés ürügye céljából. Mégsem ez történt, sőt Oroszország egy évszázadra Kína legjelentősebb (gyakorlatilag egyetlen komoly) exportőre lett.
A Nyercsinszki békeszerződés (1689) után bő másfél évszázadon keresztül nem volt katonai jellegű konfliktus a két birodalom között, háborúra pedig egészen 1900-ig (a Boxer-lázadásig) nem került sor. Az Orosz Birodalom volt az egyetlen állam a földön, mely iránt Kína valamely tiszteletet érzett (méretei és a cár korlátlan hatalma miatt) és tanúsított, sőt kvázi egyenrangú partnernekismerte el - ezt kifejezendő borultak földre a kínai követek Anna cárnő előtt 1731- és 1732-ben. Az oroszok még Pekingbe is küldhettek karavánokat, de ottani orosz kolónia (akik saját ortodox papokkal, templomokkal is rendelkeztek) és a kínaiak között a diskurzus latinul folyt, a jezsuiták közvetítésével.
 
A Bajkáltól délre fekvő Kjakhta városa lett észak „Kantonja”, ahol (a sokkal erősebb) Kína 1727-ben még a mandzsúriai határ számára előnytelen kiigazításába is belement. Nagyrészt itt összpontosult az áruk cseréje, melyek forgalma dinamikusan bővült. Eleinte nagyobb súlya volt a selyemnek és a papírnak, de a kínai export legjelentősebb tétele fokozatosan a tea** lett, melyből 1800-ban már 8 M rubel értékben szállítottak.
Oroszország fő terméke a szibériai szőrme volt, de exportáltak textilárut és ónt is. A legjövedelmezőbb orosz exportcikk az elefántcsont volt, azaz a mamutagyar, ami a kínaiak egyik legkedveltebb gyógyszer-alapanyaga volt. A kínai kivitel mennyisége úgy harmadával haladta meg az ooroszét, így rengeteg ezüst áramlott Kínába. A Kelet-szibériai kormányzóság fővárosa (Irkutszk) hamarosan az ország egyik legmagasabb életszínvonallal rendelkező városává vált.
 
 Az aranykor  vége
 
Kínának a 18. századi legnagyobb horderejű eseménye a gazdasági boom mellett (és azzal összefüggésben) a demográfiai robbanás lett. Ennek egyik következménye a han lakosság kül- és belföldre irányuló kolonizációja volt, ami a birodalmon belül elsősorban a más etnikumú tartományok felé irányult. Ez a tény és az, hogy (nem utolsó sorban a betelepülés miatt) a kormányzat egyre jobban beleavatkozott ezek irányításába, a 18. sz. közepétől mindenfelé egyre terjedő lázadásokhoz vezetett. Mivel e tartományok (Taiwantól Yunnanon és Tibeten keresztül a Balhas-tóig) egyben természetileg a legjárhatatlanabb vidékei voltak az országnak, ezek sorozatos pacifikálása irreális mértékben megterhelte a költségvetést : pl. csak az 1770-es évek első felében 2 év állami bevétele ment el a hadjáratokra***. És mind ez pont a 18. sz. azon utolsó harmadában, amikor egyéb területeken is megfordultak az eddig pozitív tendenciák.
 

A belpolitikában az 1770-es évektől jelentős változások kezdődtek el. Az államhatalom túlzott koncentrációja és Qianglong császár egyre autokratikusabb módszerei következtében a bürokrácia nagyon felduzzadt, amit súlyosbított, hogy a kormányzásban 1775-től visszatértek a -Ming-dinasztia bukását nagymértékben elősegítő- kegyencekkel történő rendszerhez. Az „eredmény” az államigazgatás költségeinek felhízlalása (amihez hozzájárult még a császári udvar esztelenül növekvő pazarlása is), valamint a korrupció általánossá válása lett.
 Az utolsó hódítások és vereségek leapasztották a tartalékokat, noha az intenzíven gyarapodó népesség mg-i szükségletei a csatorna-munkálatok**** jelentős karbantartását és bővítését igényelték volna. A legnagyobb csapást ezekre a megerősödött korrupció jelentette, ugyanis a pénzeket tartományi szinten egyszerűen ellopták. Elkezdődött az árvizek évszázada. Kiadásai növekedésére a kormányzat az adóterhek növelésével, a hivatalnokok jövedelmének csökkentésével és rendeletek özönével reagált, ami az utolsó csepp volt a pohárban, és az etnikai alapú felkelésekhez csatlakoztak az általános paraszti megmozdulások is. Ezek aztán 1795-től átcsaptak a mandzsu kor első nagy parasztháborúiba.
 
 Így érkezett el Kína ama bizonyos 19. század küszöbére - immár Jiaqing (1798-1820) császár uralkodása alatt. Olyan általános válságról, mint ami a megelőző dinasztiák bukásait okozta, ekkor még szó sem volt. Ellenben már a negatív folyamatok kezdtek dominálni és strukturális reformokra lett volna szükség. Ezt a kormányzat nem ismerte fel, ugyanis a rendszer még működött, az adók befolytak, az ezüst ömlött külföldről, a hadsereg intakt és engedelmes, a társadalmi bázis pedig még szilárd volt, és -ami a legfontosabb- a dinasztia tekintélye ekkor még megkérdőjelezhetetlen. Az elmúlt 150 év fénye eltakarta a baljós árnyakat. Pedig még ezen sötét hazai árnyaknál is baljósabbak közeledtek - a tenger felől. 

Úgy jött létre a 18. századra a világ legnagyobb gazdasága Kínában, hogy a kézművesipar intenzív fejlődésével egyben az egyik legnagyobb exportőrré is vált. Csakhogy az ország lényegében nem importált (Oroszországot kivéve), így az ezüst legfőbb elnyelőjévé vált (ez adta a mandzsu-kor pénzügyi alapját is). Ilyen asszimetria tartósan nem maradhatott fenn. 
 
 A „nyugati barbárok”
 
Az első komolyabb európai kísérletet a hivatalos kereskedelmi kapcsolatok felvétele céljából a holland Kelet-indiai Társaság küldöttei követték el 1655-ben, de hiába jutottak el egészen a császárig, semmilyen eredményt sem tudtak elérni.
Az 1720-as években jött létre Kantonban a kínai kereskedők kartellje, a Gonghang (Cohong), mely 1754-ben megkapta az európaiak felé irányuló export monopóliumát, majd -miután a britek megpróbálták megkerülni őket Xiamanben és Ningbo-ban- az állam 1757-ben az európai kereskedők (az oroszokat kivéve) beszerzéseinek lehetséges forrását jogilag is erre a társaságra korlátozta . A kereskedelem igazi haszonélvezője (1834-ig, amikor elveszítette monopóliumát a kínai import felett) a brit Kelet-indiai Társaság lett, mely profitjának legfőbb forrásává immáron atea import vált (noha kínai részről ez csak 1 volt a jelentős exportcikkek közül). A problémát maga a Gonghang léte okozta, hiszen egyrészt monopol-eladó volt, másfelől kereskedői és a helyi mandarinok többféle jogcímen még sarcolták is a brit vevőket. Az áldatlan helyzeten javítandó, a brit kormány 1793-ban nagykövetet küldött Pekingbe.
 
 t annak élvezeti funkciójára, és kezdték el exportját is, mely úgy évi 200 láda (1 láda kb. 65 kg ópium) körül stabilizálódott, mivel inkább csak 1-2 déli tartományba jutott. 1729-ben a kormányzat betiltotta az egész birodalomban, így mennyisége le is csökkent.

Ellenben az 1757-ben alig 3000 katonával Plassey-nél kivívott brit győzelem nem csak India későbbi sorsára volt olyan nagy hatással.  Az itt, Bengáliában megszerzett területek  kiváló mg-i adottságokkal rendelkeztek, és hamarosan el is kezdték az ópium (meg később a tea) termesztését és exportját  - noha ez átlagosan még pusztán évi 400 láda szintjén maradt.
 
A Kína irányába tanúsított ekkorra már offenzívvá vált hozzáállásnak más oka is van. A 18-19. századok fordulóján 180 fokkal változott meg Európa szemlélete. Ennek előzménye, hogy Kína nem csak, hogy nem volt hajlandó a széleskörű kölcsönös kereskedelemre és az államok közti egyenrangú kapcsolatokra, de az ekkoriban Pekingben járt vagy csak oda készült (de addig el sem jutott) delegációkat továbbra is a régi, „császári” stílusban kezelték. Ez számtalan diplomáciai válsághoz vezetett, noha a rugalmatlan európaiak is hibásak voltak. A megerősödött európai nagyhatalmak egyre kevésbé tolerálnsak, különösen azért, mert már szemmel látható afejlettségbeli előnyük. Így Kínára ettől kezdve mint egy  lemaradó középkori birodalomra kezdenek tekinteni, melyet meg kell gyengíteni, majd kihasználni.
Az ópiumban ehhez a legtökéletesebb eszközre tettek szert.
 

A túlsúlyossá vált Sárkány eltesped

A 19. sz. első 2 évtizede -nem utolsó sorban a napoleoni háborúk miatt- Kínában még inkább a viszonylagos nyugalom időszaka.
Az ország igyekszik kiheverni az egészen 1803-ig tartó 8 év parasztfelkeléseit, legyűrni a folytatódó etnikai jellegűeket, és a császár m„Az angolok országából érkező hódolati adó átnyújtói ” -
 

ilyen és ehhez hasonló feliratok voltak a Lord Macartney által vezetett küldöttséget Peking felé szállító folyami dzsunkákon. Kína csak az Orosz Birodalmat volt hajlandó egyenrangú félnek elismerni, mindenki mást pusztán vazallusi státuszban(*5) kezelt. Mindamellett a megbeszélések barátságos hangnemben folytak -sőt, a császár az udvar teljes ledöbbenése mellett megelégedett egy mély meghajlással is- de se a Gonghang megszüntetését(*6), se más kikötők megnyitását nem érték el. A hivatalos válasz az volt, hogy Kínának nincs szüksége importcikkre, mert mindent elő tud állítani. Ami igaz is volt - nagyjából ez idáig.
 
 A „kulcsdeviza” 
Az újkori Kínai és a Brit Birodalom nem csak óriási kiterjedésében hasonlított egymásra, de abban is, hogy egyikük ezüsttermelése sem fedezte távolról sem a gazdaság pénzigényét . 

Következésképpen a britek (és a megjelent amerikai konkurencia) legsúlyosabb gondja mégsem a Gonghang volt, hanem az áru-, és így a pénzforgalom egyiránya. Még a brit pamutipar termékei sem voltak versenyképesek Kínában (maga Kína nagyobb mennyiségű ilyen terméket exportált Európába, mint importált), és így tehetetlenül kellett nézzék a rengeteg ezüst Kínába szivárgását. Ráadásul a kitört napoleoni háborúk felborították a világkereskedelmet, a brit kormány pedig megtiltotta, hogy brit érmével fizessenek kínai áruért, hiszen még a Sterling ezüstkonvertibilitását is fel kellett függesszék 1804-ben. Ezen ugyan valamennyire segített, hogy India jó felvevő piac volt, és az ottani pénzbevételekkel lehetett szépíteni a dolgon, de az alap probléma megmaradt.
  

Két dolgon törték a britek a fejüket : az egyik az ezüst helyettesítése valamilyen áruval, a másik pedig magának a tea-készítés mikéntjének a megszerzése (a japán export jelentéktelen volt). 1823-ban sikerült kicsempészni teamagot és csemetét, majd  1836-ban meg is jelent az "Assam" tea Kalkutta piacain. Az ezüst kiváltása érdekében a 18. sz. végén valóságos piackutatásba kezdtek, végül a következő század elején döntöttek a Társaság vezetői az ópium mellett.
Kína az ópiumot már a Ming-korban is ismerte, de csak gyógyításnál használták. A Macaut megszerző portugálok tanították meg őkeegpróbál lefaragni az állam központi kiadásaiból, amit a teljesen ellenérdekelt (hisz ők a fő haszonélvezői) felső elit sikerrel meggátol. Tovább mélyül az országmorális válsága, viszont a központi hatalom még erős, az export-bevételek nőnek, tartalékok még vannak.
De ez valójában csak a vihar előtti csend és az égbolt lassan elszíneződik.
Nagyjából az új császár, -a felelősségét amúgy komolyan vevő Dao Guang (1821- 1850)- trónra lépése idején szakad Kína nyakába a 19. sz. első felének 2 meghatározó válság-tényezője : az ópium és a túlnépesedés. Ezek a kormányzó elit inkompetenciája, tudatlansága és szűklátókörűsége miatt gyorsuló ütemben vezetnek a társadalmi robbanáshoz, valamint az állam és a gazdaság az 1860-as évekre majdnem teljessé váló összeomlásához.
 
 A demográfiai robbanásnak ez a végső, legintenzívebb szakasza Európában időben jó 50 évvel későbbre, az ipari forradalom utolsó hullámaira esett, amikor a mg. terményhozamait egyrészt már az ipar fejlesztései is növelik, másfelől pedig a későbbi hullámokban iparosodó perifériák rendelkeznek elég többlet gabonával. Kínában a hasonló népességszaporulat ellenére az utóbbi két tényező elmaradt, és a mg. megrekedt nagyjából az európai mg-i forradalom eredményei által is elért szinten.
 Míg a népesség növekedése a 18. században a gazdasági fejlődés szempontjából pozitív, a 19.-ben visszahúzó tényező lett. A mg-i termelés bővítésének intenzív módja elérte azt a felső korlátot, ahonnan továbblépni már csak az ipari forradalom eredményei révén lehetett volna, az extenzív módszert pedig az adott technológiával művelhető termőföld-mennyiség korlátozta. Ráadásul még a termelés hatékonysága is romlott, ugyanis a népszaporulat miatt a parasztok jelentős része felosztotta földjét fiai között. Az életszínvonal elkezdett csökkenni - nagyjából a 20-as évektől.
 Mindamellett a kézműves iparcikkek exportja dinamikusan bővül. Teából 1720 körül évi 13, míg 1830-ban már 360 tonnát exportálnak, a selyemkivitel 1750-hez képest 1830-ra az ötszörösére nő, az ezüst folyamatosan áramlik be. Tehát van még egy mankó, amire támaszkodni lehet, mert akülkereskedelem egyenlege masszívan szufficites.
 Az ópium pont ez alól húzza ki a talajt.
 
  „Ha sötétvörös felhők jönnek a sárkánykapu felől, tájfun közeleg.” (kínai mondás)
 
 Kína bízott gigantikus gazdasági potenciáljában valamint vélt kulturális és társadalmi magasabbrendűségében, így az európaiak erősödő nyomására nem okos sárkányként reagált, hanem inkább a homokba dugta a fejét. A kihívások hatására -Japánhoz hasonlóan- még jobbanbezárkózott. De a kaput aláaknázták és az nagyot robbant.
 
 Az ópiumbomba 
 Kína pénzügyi rendszere az ezüstpénzen alapult. Mivel a saját készletek igen szűkösek voltak, az ezüst a Mandzsu-kor előtt elsősorban Japánból érkezett, majd a világ nagyobb részéhez hasonlóan a latin-amerikai Peso lett a standard, a Spanyol Birodalom széthullása után pedig a mexikói bányákból ezüstalapra helyezett  amerikai dollár vette át szerepét. Így aztán egyre több féle külföldi ezüstpénz került a forgalomba, ráadásul  ezeket gyakran fedezetül használták papírpénz kibocsátásához is. A közös nevező a liang (vagy tael, ahogy még ma is használják a hong-kongi tőzsdén) volt, ami kb. 36 g ezüsttartalomnak felelt meg. (Igazából jó kínai szokás szerint ezekből is több mértékegységű volt, bár úgy 15 %-os szóráson belül egymáshoz képest). 1 liang kb. 1,5 ezüstdollárnak felelt meg. Sőt, az árfolyamok földrajzilag is eltértek egymástól, így egy egységes pénzrendszer hiányában olyan káosz alakult ki, melyből inkább csak a pénzváltók profitáltak.  Kínai területen bank nem volt egészen a 20. századig. A pénzkölcsönzést a kereskedők végezték, a legtipikusabb az uzsorakölcsön volt.

Ugyanakkor a mandzsuknak sikerült, ami a Ming-eknek még nem, egységesítették a fej- és földadót (így a parasztnak már nem volt érdeke a lélekszám eltitkolása), majd pénzbelivé változtatták azt, melyhez az ezüstmuníciót az exportbevételek adták. A paraszt rézpénzben fizette az ezüstben megállapított adóját -az adott ezüst/réz árfolyam alapján-, a kereskedő pedig javarészt ezüstben. Mivel Kínába az ezüst addig mindig befelé áramlott, az árfolyama inkább lefelé mutató nyomás alatt volt, ami létkérdés a jövedelmét rézpénzben kapó föld- és kézműves számára.
 

Ezt fordította meg az ópium importja :
 1730 előtt :  évi kb. 200 láda         1830 : kb. 20.000 láda
 1770-1810 : évi kb. 4-500 láda      1850 : kb. 68.000 láda.
 1817-21 :    évi kb. 5.000 láda
 
1830 körül a 20.000 láda értéke már az éves állami bevétel  kb. harmadát tette ki, miáltal az ezüst elkezdett kiáramlani az országból. Például az 1800 és 1820 között beérkezett ezüsttel megegyező mennyiség távozott csak 1831 és 33 között, pedig hol volt még az ópium behozatali csúcsa.
Az exponenciálisan növekvő ezüstpénz-hiány miatt nemcsak a gazdaság -és így az államháztartás- állapota került válságba, de a parasztságé is. Míg 1 liang ezüst 1820 előtt kb. 1000 rézpénzt ért, 1845-re már 2.200-at. Ill. fordítsuk meg a dolgot : míg 1820 előtt a parasztnak 1 ezüstegységnyi befizetendő adójáért a jövedelméből 1000 rézpénzt kellett adnia, addig 1845-ben már 2.200-at. 
 
Hasonlóan katasztrofális hatásokkal járt a beáramló ópium az államigazgatásra és a társadalmi morálra is. Az előbbi már amúgy is alapvető reformokra szorult, hiszen szerkezete végtelenül centralizált volt. Ezzel az volt a gond, hogy ennek előfeltétele a  gyors információáramlás és a hatékony reakció, aminek viszont pont az ellenkezője volt igaz az országban. Következésképpen a kormányzat soha nem rendelkezett elég információval (és főleg nem időben), és az ellenőrzés hatásfoka is elégtelen lett, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a császári udvar soha sem tudott rugalmas, adekvát választ adni az újabb és újabb, korábban ismeretlen kihívásokra.
 Noha a kormányzat azonnal felismerte az ópium-beáramlás okozta veszélyt, és rendeletek sorával igyekezett visszaszorítani a fogyasztást, ezeknek semmilyen érdemi eredménye sem lett. Ugyanis alokális hatóságok saját maguk is érdekelve voltak az üzletben. Legtöbb esetben ők vagy a katonák működtették ópium-barlagokat, ill. egyszerűen megkapták a sápot a kereskedőktől, majd abból tovább osztottak a fentebbi szinten álló hivatalnokoknak, ők meg a kormányzóknak.
 
 Kelet-Ázsia történelmének fordulópontja - az első ópiumháború 
 Az udvarban több álláspont alakult ki a két véglet, a teljes tiltás ill. az adókivetéses legalizálás között. Abban mindenki egyetértett, hogy a baj nagyon nagy. Végül, egy olyan kvalitású kormányzó (2 déli tartományé) koncepciója győzött, amilyen elvétve akadt csak a mandarinok között. A megvesztegethetetlen Lin Zexu a teljes tiltás híve volt és már régóta ádáz harcot vívott a terjesztők és a korrupt hatóságok ellen, de úgy, hogy segítséget nyújtott a leszokáshoz is. A császár 1839-ben főbiztossá nevezte ki és a bűn fellegvárába, Kantonbaküldte. Emiatt senki sem aggódott, hisz a hatóságok, a kereskedők és a britek mennyei harmóniában dokkolták be és küldték tovább az ekkor már évi közel 50.000 láda ópiumot.
Lin nem viccelt : a kínaiaktól az ópiumot elkobozta, a brit, portugál és amerikai kereskedőket pedig felkérte készleteik átadására. Mivel ez nem hatott, kínai szolgáikat eltávolítatta és  mintegy 350 külföldit takarítói és konyhai munkára fogott. Ezt mindössze 3 napig bírták és a brit kereskedelmi főfelügyelő (C. Elliot kapitány) utasítására beszolgáltatták az ópiumot. 20.300 láda gyűlt össze, tartalmukat oltatlan mésszel összekeverve megsemmisítették, a britek pedig visszahúzódtak Makaóra.
 
 „Ha sem magadat, sem az ellenséget nem ismered, minden csatában alulmaradsz” (Szun Ce)
 
 Hiába voltak elragadtatva az udvarban, Lin tudta, hogy a neheze csak most jön, és elkezdte Kanton megerősítését. Tolmácsok segítségével nyomon követte az angol újságokat, valamint könyveket is lefordítottak neki, miáltal –szinte egyedüli mandarinként- felismerte a Brit Birodalom valódi erejét. Példáját más kínai vezetők nem követték.
1840-ben a brit kormány Sir Gordon Bremer vezetésével egy többtucat hajóból álló flottát küldött Kínába. Egyik része Kantont vonta blokád alá, a másik pedig elindult észak felé, és útközben elfoglalta, teljesen kifosztotta, majd pedig felgyújtotta a Shanghai alatti Wangpang-öbölben, egy szigeten fekvő 50ezres Zhoushan (akkor : Dinghai) városát. Az eset nagy port vert fel a birt hadseregben és Európában is.
 A császár megdöbbent, és amikor a brit flotta (5 hadi, 3 gőz- és 21 szállítóhajó 3.000 katonával) megérkezett a Pekinghez legközelebb eső (ma : Bohai) öbölbe, hagyta magát meggyőzni a fenyegetett tartomány beijedt kormányzója által, hogy a britek követelései tkp. jogosak, a hibás az őrült Lin Zexu volt. Őt le is váltotta, és helyébe ezt a Qi Shant nevezte ki. Az pedig megegyezett Elliot kapitánnyal, hogy a tárgyalásokat Kantonban folytatják.
 A britek fellélegeztek, hisz a közelgő téli viharok miatt úgyis hamarosan vissza kellett volna fordulniuk. Különben sem lett volna sok keresnivalójuk errefelé, hiszen a Peking körüli tartományokban százezres haderő állomásozott. Ellenben délen alig volt reguláris katonaság - a városokat milíciák védték, melyek kiképzésének egyik alapeleme volt az ellenség megrémisztése arcgrimaszok segítségével.
 
Kantonban döbbenten hallgatták a kínaiak a britek békefeltételeit (pl. Hong-Kong átadása, kikötők megnyitása, stb.), de nem engedtek. 1841 január 7.-én a Nemesis gőzhajóval (a képen jobb kéz felől hátul)megerősített brit flotta támadásba lendült, és az Anson-öbölben megsemmisítette a dél-kínai hadiflottát, azután pedig szétlőtte a várost védő erődöket. A teljesen megzavarodott Qi Shan most már elfogadta a diktátumot, de ez egyik fél főnökeit sem elégítette ki. A feldühödött császár azonnal  hadat üzent az angoloknak, Qi Shant láncon vitette Pekingbe, majd Kanton élére unokaöccsét -Yi Shant- nevezte ki. Jelentős erősítés is érkezett a szomszéd tartományokból. A britek elkezdték az ostromot. A kínai tüzérség parancsnoka olyan rosszul állította fel az ágyúit, hogy azok el sem érték a tüzelő brit hajókat, de elfogadható magyarázatot talált rá :
  „Ütegeink szilárdan állnak a földön, míg a barbárokéi fel-alá bukdácsolnak a vízen. Ők mégis eltalálnak minket, míg mi melléjük lövünk. Ennek egy oka lehet, a hitetlenek boszorkánysága”
 
A probléma megoldására a nők által használt éjjeliedényeket kiakasztatták az ablakokba, hogy azok tartalma semlegesítse a varázslatot.
Yi Shan 19. százai mandarinhoz méltóan oldotta meg a helyzetet (noha létszám szerint közel tízszeres túlerőben volt). 1841 május 27-én elfogadta a követeléseket, és megtoldotta 6 M ezüstdollár kártérítéssel. A császárnak ezt persze nem merte bevallani, hanem azt írta, hogy :
 „A barbárok megálltak a város kapujánál, mert az égen egy hatalmas fehér természetfeletti lényt láttak megjelenni.”
 
 De a Lord Palmerston vezette brit kormány -melyet a kínaiak teljesen ésszerűtlen magatartása is bátorított- most már többet akart, és emelte a tétet. Sir H. Pottinger személyében magas rangú megbízottat és erősítést küldött. 1841 nyarán 15 hadi-, 10 gőzös és 50 szállító-hajó és 9.000 katona indult Hong-Kongból északnak. Bevették a Taiwan magasságában fekvő Xiament, mely nyolcezres helyőrsége 1 napi ágyúzástól megijedt és elmenekült, majd célba vették Kína legérzékenyebb(*7), egyben tengerről legsebezhetőbb részét, a Jangce alsó folyásánakkörnyékét.
Zhoushant harcban ismét elfoglalták, Ningbo és Shanghai harc nélkül kapitulált.
1842 júliusában a flotta felúszott a Jangcén, és erejének demonstrálásához stratégiai fekvésű célpontot keresett. A folyó és a Nagy-csatorna találkozásánál fekvő mandzsu lakosságú Tingjian-ra esett választásuk, melyet kemény küzdelemben be is vettek. A britek elképedtek, mikor a lakosság a szemük láttára lett tömegesen öngyilkos . Majd felsorakoztak az ország kvázi központja, Nanking -a korábbi és későbbi főváros- előtt.
A kínaiak idegei eddig bírták, és 1842 augusztus 29.-én aláírták az első Kínára kényszerített szerződést. A Nankingi szerződés Hong-Kongot(*8) brit fennhatóság alá helyezte, további 4 kikötőt nyitott meg a (javarészt ópium-) kereskedelem előtt, a brit állampolgárokat kivonta a kínai törvények hatálya alól (területenkívüliség elve), a Gonghangot megszüntetik, és Kína 21 M ezüstdollár kártérítést fizet 3 év leforgása alatt. Ez utóbbi 1 év állami bevételének kb. harmada volt. Ugyanakkor Kína 5%-os vámot vethetett ki az importra.
 
 A Nankingi szerződés rendelkezései közül Shanghai kikötőjének megnyitása járt (áttételesen) a legsúlyosabb hatással. Ez adta a gyutacsot és a gyújtózsinórt a hamarosan kialakuló társadalmi bombához, amely felrobbanása a kínai történelem messze legnagyobb és egyben legpusztítóbb hatású parasztlázadását eredményezte, a Taiping-felkelést.
 
Előtte álljunk meg egy kicsit, és nézzünk át a Sárga-tenger túlsó partjára. Ugyanis az 1. ópiumháború kimenetele nemcsak Kína, de Japán történelmében is mérföldkő.
Még az ópiumháború előtt, 1839-ben írta a korabeli japán politika legbefolyásosabb alakja (Tokugawa Nariaki) :

  „Mondhatnak bármit, a Qing-Birodalomnak hatalmas ereje van. Ezért a barbárok nem fognak könnyelműen támadást intézni ellene…Oroszország minden bizonnyal úgy fog dönteni, hogy először megszállja Japánt, majd továbbindul Kína meghódítására. Félelmetes és gyűlöletes helyzet ez !”
 
És alig telik bele fél évszázad , Kínának maga Japán adja meg a kegyelemdöfést : a Qing-kor legnagyobb katonai vereségének formájában.
A két országban nagyon sok idáig a hasonlóság az utóbbi bő 2 évszázad eseményeit illetően - azokat tekintve úgy 50 éves csúszással.
A 17. század Japánban is a káoszból a rendbe történő átmenetet hozta -ott úgy 50 évvel korábban (*9)- valamint egy intenzív gazdasági fejlődést és demográfiai robbanást : nagyjából a 18. sz elejéig. Ezután a folyamatok itt is stagnálásba fordultak át, majd jöttek a válságjelenségek is. A társadalmi, politikai rendszer stabil volt ott is, azzal az eltéréssel, hogy míg az utóbbi Kínában végtelenül központosított, addig ott decentralizált. A külföldieket ott is egy város (Nagaszaki) elkülönített részébe engedték csak be.
 Először Japán is az orosz nyomással szembesült, majd a 19. század elejétől az ő partjainál is megjelentek a britek. Japán is teljes elzárkózással reagált a próbálkozásaikra és az 1. ópiumháború eredménye őket is megdöbbentette. Ugyan -ellentétben Kínával- a japán vezetés megértette, hogy a helyzet életveszélyes lett, és gyökeres változtatásokra lesz szükség, de az ettől kezdve ott is egyre rendszeresebbé váló incidensekre ők sem a megfelelő választ adják, az erősödő válság ott is polgárháborúba torkollik, és az 1860-as évekre a japán állam is teljes válságba kerül.
 
A kínai vezetésnek az 1770-es évektől volt rá úgy 50 éve, hogy -nem is túl kemény- reformokkal elejét vegye a folyamatosan romló helyzetének. Erre már sok példa volt korábban, a Ming Hongwu vagy Kangxi sokkal rosszabb körülmények között hajtotta végre a konszolídációt. A gazdaság relatív hanyatlása egyértelmű volt, a politikaira és társadalmira rámutatott az értelmiség. Néhány erőtlen császári kísérlet kivételével mégsem történt semmi. Nagyjából 1820-tól a Taiping-felkelésig (1851) a háttérfeltételek drasztikusan romlottak a gazdaság stagnálása, a túlnépesedés, az ópium okozta társadalmi és államigazgatási válság és az ezüst kiáramlása miatt. De még voltak olyan tényezők, melyekre lehetett volna támaszkodni  -még (jól-rosszul) működő központi irányítás, a dinasztia tekintélye, erős kézműves ipar, alacsony adósságállomány stb.- és drasztikusabb átalakításokkal megfékezni a válságot. A tűzoltáson kívül megint nem tettek semmit sem.

Az elkövetkezendő események ugyan pont ezen elemek alól húzzák majd ki a talajt, de a játszma még messze nem dőlt el.
  

 *A mandzsu korban (az USA és Németo. megerősödéséig) az indiai és a francia gazdaság követte, azzal, hogy Akbar alatt India lehetett az 1.
 
 **A gyengébb minőségű teákat tömbösítve szállították (marhavérrel összeragasztva), de a másik, melyet bőrzacskókba csomagoltak, Európában a csúcs ínyencségek közé számított : ez volt az „Orosz Karaván” tea.
 
  ***Tovább rontotta a helyzetet, hogy a mandzsuk 1789-ben elszenvedték első háborús vereségüket, amikor Vietnámban államcsínnyel megdöntötték a nekik adót fizető dinasztiát, majd pedig tengeren és szárazföldön is legyőzték a kínai hadsereget (így jött létre a független Nguyen-királyság).
 
 ****Ezek jelentőségét Kínában nem lehet túlhangsúlyozni, az árvízvédelmen és öntözésen kívül a szállítás is nagyrészt vízen zajlott
 
 (*5) A György királynak címzett (amúgy jóindulatúnak szánt) választ így zárták :
 „Reszkess, engedelmeskedj és ne kövess el tiszteletlenséget”
 
 (*6) Ezzel már megpróbálkozott egy brit, James Flint, aki Tiencsinbe utazott 1759-ben, de a benyújtott petíción úgy felháborodott ugyanez a Qian Long császár, h őt magát 3 évre bebörtönözte, a szöveget lefordító kínait pedig kivégeztette.
 
 (*7) A Jangce tengerhez közeli két oldalán fekvő mai Jiangsu tartomány és déli szomszédjának északi része volt a legtermékenyebb része Kínának. Az innen induló Nagy-csatornán át láttál el északot élelemmel, a fő közlekedési csomópontja volt Kínának. De az itteni számos nagyvárosba (köztük 2 volt főváros) koncentrálódott hagyományosan leginkább a kézműves-ipar is. A jelentős partmenti városok nagy tengeri kereskedelmi forgalmat is bonyolítottak.
 
 (*8) A hong-kongi kopár sziget értékére úgy jöttek rá, hogy mikor a portugálok kemény vámot vetettek ki a Makaói átrakodással zajló ópiumforgalomra, a britek Hong-Kong öblében létesítettek úszó logisztikai bázist.
 
 (*9) Ott Peking 1644-es elfoglalásának az előzmények és a következmények szempontjából leginkább a Szekigaharai csata felelne meg 1602-ben.

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 3. rész

Barack Obama minap Pekingben kérte meg Kínát –mint az amerikai államadósság legnagyobb (kb. 1/3-ának) finanszírozóját-, hogy továbbra is szíveskedjenek vásárolni az államkötvényeiket. Ez még 10 éve is elég meglepő hír lett volna, hát még Mao halálakor, amikor az 1 főre eső kínai jövedelem valahol az afrikai szinten volt található.

De 1842-ben ettől még fényévekre vagyunk.

Kína messze legnagyobb parasztfelkelésének részleteibe igyekszem nem belemászni, mert azok nélkül is jól érthető annak kimenetele és következményei, de a 2. ópiumháborúnak nevezett bohózatéba igen, mert sokat elárul a kínai vezetés szemléletéről és az európaiak hozzáállásának változásáról. Az időszak főbb  eseményei :

 

1842 : az 1. ópiumháború vége, a Nankingi békeszerződés

1851-64 : a Taiping-felkelés

1853-56 : a Krími háború

1856-1860 : a 2. ópiumháború

1858 : Az Aiguni békeszerződés (az oroszokkal)

 

Előtte azonban ismét egy kis orosz téma - vajon, mi köze lehet a jelenlegi legnagyobb címletű rubelbankónak a mandzsu Kínához ?

 

Az ópium háborúk között zajlott a krími háború is, így a Brit oroszlán és a Gall kakas nagyjából egy időben tépázta meg a Medvét és a Sárkányt is. De, mivel az utóbbiról Nankingban kiderült, hogy csak papírból van, a Mackó kinyújtotta keleti mancsát felé. Ez azért is logikus volt, mert az 1. ópiumháború fő haszonélvezője pont az a két hatalom volt, melyek nyugaton mindent megtettek, hogy megakadályozzák Oroszország (balkáni) terjeszkedését. Dél-kelet Szibéria* megszerzése, teljesen egy rendkívüli egyéniség tevékenységének eredménye, aki végül az Amur grófjaként halt meg.

 

A „hasznavehetetlen folyó” -

 

jellemezte I Miklós cár a közel 3.000 km hosszú Amurt, mely mellékfolyóival ma az orosz-kínai határ közel 100 %-át alkotja (pl. a legkeletibbet az Uszuri). A Mandzsu-korban pedig a Kelet-Szibéria és Kína közötti választóvonal kulcselemét jelentette. A Nercsinszki békeszerződéssel (1689) Kína megszerezte az Amur északi partvidékét is (Dauria), és a folyón való hajózást is megtiltották. De azt az oroszok amúgy is hajózhatatlannak vélték (mint ahogy a Szahalint is félszigetnek hitték), így a körülötte fekvő hatalmas területek iránt sem érdeklőttek.

1847-ben I Miklós a kaukázusi és török-háborúk 38 éves háborús hősét Nyikolaj Muravjov tábornokot nevezte ki Kelet-Szibéria főkormányzójának, aki korábban már többször bizonyította kreativitását és feddhetetlenségét. 2 évvel később a hivatalos tiltás ellenére expedíciót indított, mely kiderítette, hogy mégis csak hajózható az Amur, a Szahalin pedig sziget, majd a folyó torkolatában megalapította Nyikolajevszk városát. Ez a békeszerződés nyílt megszegése volt, a külügyminiszter tajtékzott, de a cár Muravjov mellé állt :

„ahol egyszer már felhúzták az orosz zászlót, ott többé már nem vonhatják le”

 

Az események Muravjovot igazolták : kitört a Taiping-felkelés, és 1852-ben Perry sorhajókapitány behajózott Nagaszakiba. Az orosz keleti külpolitika a Muravjov kijelölte irányba fordult, így 1853-ban az orosz lobogó is követte az amerikait. De ekkor Kína nagy szerencséjére kitört a Krími háború, mely során a nyugati barbárok az északiak ellen fordultak. Nem sokáig örülhettek. 1854-ben egy addig Kelet-Szibériában soha nem látott esemény történt – a kínai kormányzat teljes döbbenetére. Muravjov úgy döntött, hogy megerősíti a csendes-óceáni kikötőket, és egy 75 bárkából álló flottát hajózott le az Amuron – rajta tüzérség, gyalogság, kozák lovasság, élén egy helyben épített gőzhajó, az Argun. Ismét jól számított.

A kamcsatkai Petropavlovszknál az azt elfoglalni igyekvő 6 hajóból álló brit-francia egységsúlyos vereséget szenvedett, majd az újonnan alapított Nyikolajevszket is sikerült megvédenie. Keleti pozíciói megerősödésével és a Krími háború 1856-os lezárásával az orosz vezetés úgy döntött, hogy -a taipingoktól vereséget szenvedett és éppen a 2. ópiumháborút vívó- Kínát kész helyzet elé állítja. 22.000 katonát vezényeltek az Amur mellé, és 2 hadihajó cirkált állandóan rajta. 1858-ban (az oroszok által 1689-ben elvesztett) Aigunban kötötték meg a békeszerződést, melyben (és az azt kiegészítő 1860-as pekingiben) Oroszország megkapta nemcsak Dauriát, de az Uszuritól keletre fekvő területeket is : egészen Koreáig.

 

Muravjov 1860-ban még megalapította Vlagyivosztokot, majd az Amur grófja címmel és az államtanács tagjaként vonult vissza, majd telepedett le Párizsban. 1881-ben halt meg. Sajnos, azt már nem érhette meg, amikor egy másik nagy egyéniség -Szergej Witte gróf- feltette a koronát művére, megkezdve 1891 május 19.-én a világ leghosszabb vasútvonalának építését : Vlagyivosztokban.

A jelenlegi legnagyobb értékű Rubel bankón, az 5.000 címletűn (= kb. 33.000 Ft.), Muravjev-Amurszkij gróf habarovszki emlékműve látható (ebbe a városba internálták később az utolsó kínai császárt is 1947-től).  

 

A belföldi helyzet fokozódik

 

Az 1. ópiumháború kimenetele nem csak a dinasztia tekintélyére mért súlyos csapást, de egyben az újkori kínai történelem egyik korszakhatárát hozta. Azt hihetnénk, hogy a megalázó vereség és az egyre rosszabb gazdasági helyzet végre rádöbbentette a politikai vezetést, hogy komoly reformokra lesz szükség. De nem így történt.

 

A legnagyobb bajok a gazdaságban törtek a felszínre. A túlnépesedés, a növekvő adók (melyet az erősödő ezüst/rézpénz árfolyam is tovább súlyosbított) és a csökkenő hivatalnoki fizetések következtében úgy 2 évtizede romló életszínvonalhoz társult a mindent elborító korrupció és az elsikkasztott gátkarbantartási pénzek hiányában egyre pusztítóbb árvizek**. A háborús jóvátételi kötelezettség újabb adóemelést és fizetéscsökkentést vont maga után. Új „iparág” is létrejött : arabszolga-kereskedelem, mely során munkásokat (kulik) és kislányokat gyűjtöttek össze (nagyrészt megtévesztéssel ill. erőszakkal) és exportáltak a világ különböző tájaira.  Noha a „szállítási veszteség” néha a 30%-ot is elérte, a kínai hatóságok is érdekeltek voltak az üzletben.

Az elégedetlenség országszerte nőtt, de nem a „nyugati barbárokkal”, hanem a mandzsukkal szemben. Már csak a szikra kellett a robbanáshoz.

 

Az 1. ópiumháborút lezáró Nankingi szerződés következtében a kínaikülkereskedelem bő 2/3-a  átterelődött Shanghai-ba. Kiépül a "Bund" (a kép a 20. század elején készült), mely a nyugati világban lassan fogalommá válik. Ettől kezdve az eddig elég jelentéktelen városka a kínai gazdaság és kereskedelem fővárosa, és Ázsia első

számú bevásárlóközpontja lesz – egészen a maoista hatalomátvételig.

 

Ellenben délen, a Kanton körüli tartományokban jelentős rétegek estek el eddigi jövedelmeiktől a kereskedelem lezsugorodása miatt. Kereskedők, szállítók, nyersanyagtermelők és feldolgozók, valamint akik az ő keresletüket elégítették ki. A gazdasági visszaesés itt volt a legszembetűnőbb.

 

A „Mennyei királyság”

 

Így nem meglepő, hogy amikor a Kantonhoz közeli Guangxi tartományban egy Hong Xiuchuannevű -magát kereszténynek valló- fantaszta piacképes történettel és eszmével állt elő, gyorsan tekintélyes számú hívőre tett szert. A koncepció lényege az volt, hogy Jézus őt küldte, hogy felvegye a harcot a Gonosz (a mandzsuk) ellen azzal a céllal, hogy kiűzze azt, a dinasztiát megbuktassa, majd saját uralma alatt hozza létre a testvéri egyenlőség országát. Ennek érdekében magának a „Mennyei Király”, dinasztiájának a Taiping (Nagy Béke) nevet adta. A mandzsukról kissé elmarasztalóan írt :

 „Ha megvizsgáljuk, hogy honnan ered ezeknek a tatároknak a nemzetsége, azt találjuk, hogy ősapjukat egy fehér róka és egy sárga kutya nemzette; ugyan mi más származhatott ebből a nászból, mint egy szörnyeteg ?”

 

Gazdasági programja mellett Marxé is elbújhatott volna. A földek egyenlő felosztása, majd kommunákba olvasztása, és ott a magántulajdon megszüntetése, valamint a „feleslegek” beszolgáltatása. Ez később ugyan nem bizonyult túl nyerőnek, de bölcsen nem erőltette a dolgot, sőt még kis piros könyvet sem írt róla – szemben egy követőjével, aki pont egy évszázaddal később meg is valósította a gyakorlatban ezt a koncepciót az egész országban (az ismert „eredménnyel”).

Azért ő természetesen egyenlőbb volt a többieknél, így nagy háremet tartott, és helyben lenyakaztatta, aki nem ereszkedett térdre előtte (kései utódja kis túlzással ezekben is követte). Mindenesetre igen tehetséges szervező volt, a néhány ezres kezdő csapatot alaposan felkészítette a harcra, a későbbiekben pedig nagyon ügyesen választotta ki a hadvezéreit. Átütő erőt jelent majd a fanatikus bányászok tömeges csatlakozása, ugyanis az ostromoknál vakmerően alagutakat fúrnak, aláaknázzák és felrobbantják a falakat.

 

A fegyveres lázadás 1851-ben robbant ki, és miután végül csak sikerült legyűrniük az ellenük küldött kisebb császári seregeket, robbanásszerűen továbbterjedt. 1853 elején -sorozatos győzelmek után- a bányászok megkoronázták eddigi munkájukat, és Nanking (ekkor Kína 2. legnagyobb városa) falai két helyen is leomlottak. A hatalmas hordszéken, 36 ágyassal bevonuló Hong megtette fővárosának, és a rohamtempóban, tízezer munkással felépített óriási „Tiltott Városban” rendezte be udvartartását. A város egészen 1864-ig a felkelés központja maradt.

A taiping haderő ekkor már többszázezres volt, a hadműveletek több irányban folytak, és amikor 53 májusában egy hadsereg indult Peking ellen, a fővárosban pánik tört ki. Gazdagok tízezrei menekültek vidékre és a tábornokok egymás után jelentettek beteget. Végül két, a taipingok számára ismeretlen tényező mentette meg a helyzetet : a megérkezett kőkemény mongol lovasság valamint a beköszönő tél. A felkelők nem szenvedtek döntő vereséget, és rendezetten visszavonultak. Ha ezt a hadjáratot komolyabban előkészítik, akár győzhettek is volna, és az új dinamikus, tehetséges vezetés valószínűleg Kína javára szolgált volna.

Időközben az egyik alvezér -a külföldi iskolákban tanult Yang***- profin megszervezte a közigazgatást, így a taiping társadalmi bázis tovább bővült.  1856-ban az összpontosított (de alacsony harcértékű kínai parasztokból álló) császári haderő döntő vereséget szenvedett, utána pedig a taipingok kiterjesztették hatalmukat a leggazdagabb országrész egészére.

 

Ez nem csak 1 nagy vereség volt, hanem beláthatatlan folyamatok elindítója lett, ugyanis kiderült, hogy a mandzsu állam képtelen leverni a lázadást. Helyi, tartományi szinten kellett összefogjanak az arisztokrácia, a kereskedők, a hivatalnokok és a hadvezérek, hogy megteremtsék a forrásokat, és hatékonyabb haderőket állítsanak fel, flottákat építsenek, rendet teremtsenek. A taiping-hatalomnak is szüksége volt pihenésre, és belső hatalmi harc is dúlt, így a nagyjából 1860-ig terjedő időszak nagyobb összecsapások nélkül telt el. A császári udvarnak ez alatt lehetősége sem lett volna beavatkozni az eseményekbe, ugyanis éppen értelmezési vitába keveredett a világ két legerősebb hatalmával.

 

Kissé sajátos helyzetértékelés

  

A Taiping-felkelés nyugodtabb időszakában 1856 és 1860 között zajlott az az összecsapás, mely végleg egyértelművé tette Ázsia nagy fejlettségbeli lemaradását.

Az 1. háború eredménye Japánt megdöbbentette, és az elit felmérte az erőviszonyok végzetes eltolódását (bár a reformokba csak a 2. után vágtak bele). A kínai elit viszont egészen érdekesen értékelte a történteket.

 

„A barbár angolokat sikerült lépre csalnunk, ebben az évben aztán beállítottak a francia és amerikai barbárok is. A szájuk íze szerint beszéltem velük is. (….) Teljesen felesleges bármit is elvárni ezektől, és annak sincs semmi értelme, hogy felvilágosítsuk őket ostobaságukról. A jelentéktelen részletekben mindent rájuk kell hagyni, és arra kell összpontosítanunk, hogy a lényeges kérdésekben sikereket érjünk el.”

 

- mondta Yi Ying, kantoni mandarin, aki ezzel egyben a többség véleményét is tolmácsolta. A háború eseményeit úgy kezelték, mintha azok meg sem történtek volna. A Nankingi egyezményszerintük komolyabb kitételeit –pl. az 5 kikötő megnyitását- ahol lehetett megpróbálták elszabotálni, sőt a jelentéktelenebbnek ítéltek közül néhányra még pozitívan is tekintettek. Ilyen volt a külföldiek területenkívülisége vagy a Shanghai koncessziós terület örökös bérbeadása, mert ezek a szituációk korábban a teljesen merev adminisztrációnak csak „felesleges bosszúságokat” okoztak.

Így Kantonba továbbra sem engedték be a kereskedőket, sőt minden, az egyezmény betartásátkérő felhívás vagy érdemi válasz nélkül maradt, vagy utóbb letagadták azt. Úgy tűnt, hogy ez a módszer működik is, hisz semmilyen retorzió sem érte őket. Nem tudták, hogy a barbárokat éppen egy valódi háború köti le teljesen –a krími (1853-56)-, sőt ők még bővíteni is szeretnék koncesszióikat. De a párizsi béke után megint ráértek  foglalkozni Kínával,

 

A 2. ópiumháború – mely inkább csak az első folytatása

 

Ye Mingchen mandarin -a két dél-nyugati tartomány kormányzója- 1855-ben lett kantoni császári megbízott, és a már bevált módszer szerint továbbra sem engedte be a külföldieket Kantonba. Sőt, mikor azok a nankingi szerződésre hivatkoztak, ő provokatív közönnyel reagált, és fogadni sem volt hajlandó őket. 1856-ban kiváló ürügyet nyújtott a Krímben épp felszabadult briteknek és franciáknak : kalózkodás vádjával (jogszerűen)letartóztatta egy állítólag hong-kongi bejegyzésű hajó 12 kínai tengerészét. Követelések, visszautasítások, fenyegetőzés. Végül 3 brit hadihajó kezdte lőni a Kanton falait és Ye rezidenciáját, aki kertjében a becsapódó lövedékek közt egy fa alatt nyugodtan olvasott – prezentálva megvetését. Végül a britek eredménytelenül visszavonultak.

 

Időközben Hong-kongban megpróbáltákmegmérgezni a külföldi kolóniát. A megbízott kínai pékek túlbuzgósága tette lehetővé, hogy időben kiszúrják a kenyerekbe berakott szükségtelenül sok arzént. Angliában nagy botrány lett belőle, de a parlamenti válság és az indiai felkelés miatt még várni kellett a megtorlással.

 

1857 decemberére Seymour admirális vezetésével felvonult az egyesített brit-francia flotta. Bevette Kantont (Yet Kalkuttába deportálták), majd a szokásoknak megfelelően észak felé vették az irányt. A tengerparti városokat most békén hagyták, hiszen azok már működő vagy reménybeli koncessziók voltak, inkább nyílegyenesen Tiencsinbe hajóztak. Tiencsin Peking kikötője, de nem a tengerparton fekszik, hanem a Pei folyó partjain, mely összeköti a várost a tengerrel, de a víziutat a nagy Dagu-erődrendszer (a mai „Tanggu város” szabadkereskedelmi zónában) zárja el. Ez azért létkérdés, mert Peking és Tiencsin közt nincsen semmilyen természetes akadály sem.

 

1858 májusa van, alig 2 éve, hogy a taipingok (noha előtte Peking alól visszaverték őket) döntő vereséget mértek az egyesített császári hadseregre; északon pedig 22.000 katonával és hadihajókkal a háta mögött pont ebben a hónapban –Aigunban- próbálja legalizálni hódításait a zseniális Muravjov főkormányzó. Ezért, miután a barbár flotta felhajózott a megerősítetlen Dagu-erődök között, császári megbízott érkezett, aki elfogadta az összes követelést (10 újabb kikötő megnyitása, keresztény misszionáriusok, követségek Pekingben, némi jóvátétel stb.), amit ma aTiencsini egyezménynek nevezünk.

Megegyeztek, hogy a ratifikáció 1 év múlva lesz Pekingben, így az európai haderő visszavonult. A mandarinok nagyon elégedettek voltak, hogy megint túljártak az ostoba barbárok eszén. Ki is adták a történtekről az alattvalóknak a császári ediktumot :

 

„A barbárok egészen Tiencsinig merészkedtek hajóikkal. Követeink udvariasan, de határozottan tolmácsolták neheztelésünket; ez meggyőzte őket arról, hogy jobb, ha távoznak”

 

A következő évben meg is érkeztek a külföldi követek a Dagu-erődhöz (21 hadihajó és 2.200 katona kíséretében), és meglepődve vették észre, hogy a folyó el van zárva akadályokkal. Sehol egy lélek, csak járőröző katonák. Nagy nehezen sikerült előkeríteni egy alacsony rangú mandarint, aki csak kitérő válaszokat adott, meg azt az üzenetet is hozta, hogy a követek csak kíséret nélkül mehetnek tovább. Végül a diplomaták türelme elfogyott, és a hadihajókkal sorra áttörték a kihaltnak tűnő erődök falai közt fekvő vízi akadályokat. Ekkor lehullt az elit mongol tüzérséget rejtő álca. A erődök falairól össztűz zúdult a csapdába csalt európaiakra, akik súlyos károkat szenvedve visszavonultak Shanghaiba. Az udvar újabb közleményben tudatta a diadalt :

 

„A lázadó barbárok ördögi cselekedeteihez csatlakoztak a francia barbárok is; bűntetteik miatt rászolgáltak a halálra. Tanácsadóink meggyőztek bennünket, hogy mutassunk szigort, és a gyeplőt feszesen tartva zabolázzuk meg őket.”

 

Viktória királynő és kollégája, III. Napoleon, igen cvíder lett. Egy év múlva, 1860 áprilisábanhadat üzentek Kínának.

Júliusban Ázsiában soha nem látott erejű hajóhad érkezett Dagu alá. Közel 200 hadi- és szállítóhajó, fedélzetükön 10.000 brit és bő 6.000 francia katona valamint a teljhatalmú megbízottak, Lord Elgin és Gros báró. A kínai haderő meg se próbálta akadályozni a partraszállást, és az európaiak könnyedénbevették az erődöket, majd bevonultak Tiencsinbe A kínaiak visszavonultak, és 1 hét múlva császári megbízott -Kuai Liang miniszter- érkezett, aki az összes követelést elfogadta, még azt is, hogy a két követ kísérettel Pekingbe menjen. Ám telt az idő, és nem történt semmi. Sőt, olyan pletykák keringtek, hogy Kuai Liang valójában semmilyen felhatalmazással sem rendelkezik, és csakugyan, minden módon igyekezett húzni az időt. Kiderült, hogy a kínaiak csak a téli viharokra várnak, melyek majd elsöprik a támadókat.

A bepipult barbárok erre továbbnyomultak, és Pekingtől úgy 20 km-re megálltak. Itt megint megjelentek a kínaiak, akik beleegyeztek, hogy  európai követséget fogadnak a fővárosban.  A Harry Parkes vezette küldöttség el is ment. Ám hamarosan néhányuk visszatért, és elmondták, hogy mindenkit börtönbe vetettek, csak ők tudtak megszökni.

 

Az európaiak megdöbbentek és szeptember 21.-én a Baliqiao hídnál C. Cousin-Montauban vezetésével (ezért lett "Baliqiao vicomtja") megsemmisítővereséget mértek a gyalázatosan vezetett császári hadseregre. Az elit mongol tüzérség megsemmisült, a kínai veszteségek a 25.000 főt is elérhették. A császár még aznap elmenekült Mandzsúriába, testvére Gong herceg pedig üzenetet küldött a követekkel kapcsolatban :

 

„Ugyan mit számít néhány ember olyan hatalmas birodalomnak, mint Anglia vagy Franciaország ?”

 

A maradék kínai sereg a Nyári Palota (Pekingen kívül van,  és a képen csak töredéke látszik) felé hátrált, ahova be is vonultak az európaiak, majd teljesen kifosztották. De még mindig semmi hír nem volt a foglyokról, viszont a pusztítás közben találtak egy francia egyenruhát. Később Gong herceg egyik üzenetében utalt rá, hogy a követek esetleg megsérültek. Végül egy mandarin, aki valamilyen koporsókról beszélt, elintézte, hogy néhányat idehozzanak. Kiderült, hogy a foglyokat megkínozták, majd többségüket kivégezték. Parkes és a túlélők kiszabadulása után a felháborodott brit megbízott -Lord Elgin- elrendelte a palotakomplexum felgyújtását. Francia kollegája -Gros báró- hiába tiltakozott az értelmetlen és valóban barbár tett ellen.

A mandzsu császárok az évszázadok során felhalmozott kincseik túlnyomó részét Pekingben a Tiltott Városban ill. a Nyári Palotában helyezték el. Most az utóbbi értékek vagy Európába kerültek, vagy később a kínai fekete piacokon tűntek fel, esetleg elpusztultak a fosztogatás során, a maradék pedig megsemmisült a tűzben. Az utóbbi két pusztítás kárát értékét Lord Elgin később több millió (akkori) fontra becsülte.

 

Azt, hogy ez a császári udvarnak mekkora sokkot okozott, nem nehéz elképzelni. Nem is maga az anyagi veszteség, hanem a dinasztia presztízse és biztonsága. Gong herceg azt várta, hogy szokás szerint megfosztják a dinasztiát a tróntól. Nem értették, hogy ez miért nem következett be, és a békefeltételeket szó nélkül elfogadták. Az 1858-as Tiencsini szerződést erősítették meg(*4) 1860-ban Pekingben, kiegészítve a 10 kikötőt magának Tiencsinnek a megnyitásával. Szabad hajózás a Jangcén, követségek létesítése Pekingben és 16 M liang kártérítés. Ezek nem voltak súlyos feltételek, de volt egy, amelyik nagyon komoly következményekkel járt.

 

Az, amelyikben szabad hittérítést, missziók és templomok létrehozását engedélyezték akeresztény egyházaknak. Ezek ugyanis rendszeres konfliktusokba torkolltak, a nép meggyűlölte a külföldieket, így végül ez lett a boxer-lázadás legfontosabb kiváltó oka, amelyik –szemben a Taipinggal- egyenesen a külföldiek ellen irányul majd.

A most már pökhendi és a kínaiakat teljesen lenéző hatalmak részéről ilyen hosszú pórázra engedni az egyházat Kínában ostobaság volt, ugyanis egyenesen akadályozta legfontosabb céljaik (a kereskedelem és befektetések) biztonságos elérését.

Még ez évben megérkeztek az oroszok is, és velük a Pekingi szerződést írták alá, melyben hozzájuk csatolták az Uszuri-folyótól keletre fekvő területeket is. Tekintve, hogy az Aiguni-egyezményben ezeket még csak „közös” státuszúként határoztak meg, de azóta mintegy 40.000 orosz és kozák települt ott le.

 

Az ország leggazdagabb területei a taipingek kezén, újabb háborús vereség, területi veszteségek, a kincstár teljesen üres, a tartományok nagy része felett gyakorlatilag megszűnt a központi hatalom, a császár nem hajlandó (vagy nem mer) kimozdulni Mandzsúriából, sőt egy éven belül meg is hal, az örökös kisgyerek. Kínára, úgy tűnt, hamarosan rászámolnak.

 Vajon mit csinált közben a másik két ázsiai nagyhatalom ?

A belpolitikailag és gazdaságilag kvázi konzerválódott Oroszország szinte minden irányban terjeszkedni igyekezett. Ez itt, keleten és a Kaukázus térségében sikerült is, de a Balkán elfoglalásának kísérlete a Birodalom „ópiumháborúját” eredményezte a Krímben.  A párizsi békefeltételek nagyon megalázóak voltak, viszont a mérvadó rétegek rádöbbentek hatalmas elmaradásukra(*5), minek következtében II Miklós halála (1855) valódi korszakhatár lett.

 

A „törpe majmok” – ahogy a kínaiak becézték őket (már nem sokáig)- szintén nem csináltak sok mindent. Illetve elsősorban rettegtek. Először Oroszországtól, majd a brit flottától is, melyről a hollandok olyan hírt hoztak, hogy 1842-ben Japán ellen készül. Az 1. ópiumháború után hatályon kívül helyezték azt a rendelkezést, hogy az esetleg megjelenő külföldi hajókra (a hollandokat kivéve) azonnal lőni kell, majd a sorozatos incidensek hatására még tovább mentek. A „bakufu” (a shogunátus) vezetése úgy döntött, hogy a „kokutai” (a nemzet valós formája) megőrzése érdekében igyekeznek teljesíteni a külföldiek követeléseit (és egy sor egyenlőtlen szerződést írtak alá), de úgy, hogy közben megerősítik a hadsereget és a veszélyeztetett tengerpartokat. Ebben ugyan volt ráció (pl. úgy tiltották meg az ópium importját, hogy elősegítették a többi áruét), de egyre csak romlott a helyzet, és az USA 1858-ban elérte a területenkívüliségi elvet. Így ez a stratégia sem jött be, és Japán 1860-ra teljes politikai válságba süllyedt. Ugyanis az ország külpolitikai státuszának és biztonságának ilyen drámai zuhanása alapjaiban ingatta meg a vezetés hatalmát.

 

 

*A hatalmas terület rendkívüli értéke az Usszuri folyó és az óceán közti rész. 

Először is Oroszország most már létrehozhatott 1 erős csendes-óceáni bázist ill. központot, melyekre idáig az éghajlat miatt nem volt lehetősége, mert így a legdélebbi partszakasz kb. 2000 km-rel került lentebb. A másik pedig, hogy ez a terület kiemelkedően gazdag szénben és színesfémekben : közülük több az országos termelés nagyobb részét adja.

 

** A Sárga-folyó csak 1841 és 1843 között háromszor lépett ki a medréből, de a legnagyobb árvíz 1855-ben volt, amikor egyenesen medret változtatott és kb. 400 km-rel odébb ömlött a tengerbe. Ilyen katasztrófa utoljára 1324-ben történt, majd 1938-ban ismét.

 

*** Őt a féltékeny Hong hamarosan meg is ölette.

 

(*4) Az aláírók közt voltak még a hivatalosan semleges Oroszo. és az USA. Bár az utóbbinak a Tattnal vezette hadihajója megsértette a semlegességet, ugyanis az ő tűzerejének fedezete alatt tudtak csak visszavonulni a bitek és a franciák 1859-ben a Dagu-erődök alól.

 

(*5) Londonból harmadannyi idő alatt ért az utánpótlás a Krímbe, mint az ország belsejéből.

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 4. rész I.

"Wen Jiabao kínai miniszterelnök nemrégiben a Financial Timesnak elmondta, hogy nem lát esélyt arra, hogy Kína húzza ki a többi országot a pácból. Arra szólította fel az USA-t, hogy tartsa magát korábban tett ígéretéhez, vagyis őrizze meg hitelességét és vállaljon garanciát a kínai tulajdonban álló eszközök biztonságosságára."
(Portfolio.hu, 09.04.08)

A 2. ópiumháborútól a japán-kínai háború kitöréséig terjedő időszak a kínai történelem talán legvitatottabb korszaka. Ezt kísérelem meg összefoglalni, úgy, hogy a  fajsúlya miatt kénytelen vagyok kétfelé bontani. Ami pl. azt jelenti, hogy a korszak gazdaságáról ebben írok, a külpolitika és az udvar eseményeiről javarészt a következőben.

Elég valószínű, hogy ezt a kort érdemes újragondolni az elmúlt 25 év (Deng 1992-es shanghai beszéde óta) gazdasági csodájának tükrében - ugyanis ezt javarészt pont azon eszközök révén érte el, melyektől Kína olyannyira igyekezett megvédeni magát a 19. században. De a Japánban és Oroszországban párhuzamosan zajló történésekre is egyre gyakrabban kitérek, hisz a szálak hamarosan úgyis összeérnek. Az 1850-es években mindhárom ázsiai nagyhatalom megkapta a maga pofonját a nyugati hatalmaktól : Kína a 2. ópiumháború, Japán megalázó incidensek és szerződések, Oroszország pedig a Krími háború formájában. Leginkább csak rajtuk múlt, hogy hogyan reagálnak.

1861-1908 : Cixi (régensi) uralma

1864 : a Taiping-felkelés vége

1868 : az 1. kínai gőzhajó vízrebocsátása

1869 : a japán polgárháború vége, a reformok kezdete

1875 : Tong Zhi császár halála, Cixi 2. puccsa

1884-85 : háború a franciákkal

1894-95 : a kínai-japán háború

 

2 háborús vereség, a még zajló Taiping-lázadás, a 24 tartományból 16 felkelők kezén, jelentős területi veszteségek északon,  ugyan milyen csapás jöhet még ?

 

A következő évben Mandzsúriában meghalt az államügyekkel nem törődő, és kicsapongó életet élő beteg Xian Feng (1851-1861) császár. Testvére, Gong herceg, szövetségesei  segítségével puccsot hajtott végre a kijelölt régensi csoport ellen, és az elhunyt császár egyetlen fiának (egyben örökösének) anyját -Cixit- neveztette ki régenssé. Papíron ez kettős régensséget jelentett : a másik illetékes az özvegy császárné volt, de őt egyáltalán nem érdekelte az uralkodás (Tong Zhi = Együttes Uralkodás)

Cixi fokozatosan teljhatalomra tett szert, mely 1908-ig tartott. Neve az elkövetkezendő 50 évben elválaszthatatlan Kína fokozatos összeomlásától. De az új (gyerek)császár (Tong Zhi 1861-1875) haláláig még nem volt annyira meghatározó a személyisége -mert, lévén a császár anyja, elég megalapozott volt régenssége- mint később, így végre rátermett vezetők kerülhettek hatalomra.

 

Előttük óriási feladatok álltak : leverni a lassan kifulladó Taiping-felkelést, helyreállítani a gazdaságot, majd megkísérelni a modernizációt.

 

A Taiping-hatalom közben konszolidálódott (a képen a "Mennyei Király" trónja), de kezdte elveszíteni társadalmi bázisát, hiszen a populista ígéreteiket nem tarthatták be. A háromszög egyetlen nagypályás és eddig passzív résztvevője -a nyugati barbárok- aktivizálódása új dimenziót vitt a konfliktusba. Az ideológiailag több ponton is rájuk támaszkodó taiping vezetés idáig messze elkerülte Shanghai környékét, sőt, mivel pont a kínai tea- és selyemexport bázisait uralták együtt is működtek a külföldiekkel. Ráadásul, Hongnak egyik nyugati oktatásban részesült unokaöccse (Hong Rengan) egy olyasmi átfogó modernizációs programmal rukkolt elő, mint a később megvalósuló Japáné lett. Erre esély persze  nem adódott, már csak azért sem, mert miután az angolok és a franciák lerendezték a mandzsu kormányzatot, piacuk stabilitását féltve mégis felléptek a felkelők ellen, noha közvetlenül nem akartak beavatkozni.

 

Amikor 1860-ban a taiping csapatok megközelítették Shanghait, a kínai és a nyugati kereskedők kiötlötték a megoldást. Nyugati vezetésű és felszereltségű, igazi nemzetközi  összetételű zsoldossereget állítottak fel, élén egy „condottieri”-vel, aki biztosította a zsoldot, a megfelelő részt a zsákmányból és az esetleges szabad rablásokból. Hangzatos neve a „Legyőzhetetlen Sereg” lett (a képen), legnevesebb vezetője pedig Charles G. Gordon őrnagy (a később Szudánban hősi halált halt istenített brit hős). Ez a haderő (és más, bérelt tüzérségi egységek) segített a tartományi szinten felállított, megújult vezetésű modernizált kínai seregeknek a felkelők fokozatos visszaszorításában. 1864-ben pedig visszafoglalták Nankingot is, ahol a háremhölgyei között élő „Mennyei Király” menekülés helyett megmérgezte magát.

Leverték a többi felkelést is, melyekkel a Taipingok együttműködni soha sem voltak képesek, de a hatalmas nyugati muszlim területek elszakadását egyelőre nem tudták megakadályozni.

 

A háború következményei tragikusak voltak. Több tízmilliónyi halott, az anyagi veszteség felmérhetetlen, a belkereskedelem leállt, a gazdaság a tönk szélén, pusztító árvizek, de a legmaradandóbb hatása a központi hatalom összeomlása és a dinasztia tekintélyének eltűnése lett. A központi irányítást már inkább csak az ország északi része felett sikerült úgy-ahogy helyreállítani, amivel megteremtődtek az alapok az ettől kezdve fokozatosan kialakuló „hadurak” rendszeréhez.

 

 

Az államháztartás szanálása és a mandarinok ír réme.

 

A Taiping-lázadás végére az ország gazdasága és a központi irányítás szinte lebénult. A felkelést csak úgy lehetett leverni, ha tartományi szinten fogtak össze a vezető rétegek, teremtették meg az erőforrásokat, és találták meg a valóban hozzáértő katonai vezetőket, akik meg kellett tanuljanak együttműködni a külföldiekkel is. Így alakult ki az új -kvázi technokrata- réteg, belőlük lettek az első hadurak :   Zeng Guofan, Zuo Zongtang és Li Hongzang. Utóbbi lett a kor legkreatívabb kínai vezetője, aki társaival együtt világosan felismerte Kína hatalmas lemaradását, sőt az udvarban is érvényesíteni tudta elképzeléseik egy részét.

 

Kínának idáig nem volt külügyminisztériuma, hiszen „külügyei” sem voltak. 1861-ben állították fel, élére természetesen Gong herceg került, aki inkább a nyitottságot képviselte az udvarban (persze ez azért nem volt európai értelemben vett minisztérium)

 

A mg-i adókat kb. 30 %-kal csökkentették, az öntözőcsatornákat és a gátakat lehetőség szerint rendbehozatták, sőt a pénzügyeket is sikerült új alapokra helyezni - nagyrészt a külföldi barbárok révén. Még a felkelés első éveiben egy új -forgalmi- adófajtát vezettek be, a „lijin”-t (kicsit hasonló az ÁFA-hoz), melyet a belkereskedelemben szállított hazai termelésű áruk után kellett fizetni, de az átütő eredményt a külkereskedelmi vámok hozták.

 

A kereskedelem volt az ipari forradalom fő mozgatórugója, így ez kellett volna legyen Kína megerősödésének és modernizációjának legfontosabb eszköze is.

 

Ekkoriban a kínai gazdaság szinte teljesen a faluközösségeken alapult, beleértve az áruk cseréjét is. Az 1. ópiumháború előtt az ezeken kívüli -azaz a valódi- kereskedelmi forgalom a becslések szerint a GDP alig 10 %-át tette ki, és ennek a 10 %-nak a városi termékek (porcelán, fémek, a nagyobb vállalkozások selyemárúi stb.)  még a tizedét sem. A hosszútávú verziójában a kereskedelem termékeinek mindössze 1/5-e vett részt, így ezt könnyű volt monopolizálni, melyet a 10 bejegyzett kereskedő csoport meg is tett. Ugyanakkor ezek tőkeereje kicsi volt (miként a pénzkölcsönzőké is), kivéve az abszolút elitet, a külkereskedelmet a Nankingi szerződésig kizárólagosan, közvetlen állami felügyelet mellett bonyolító kantoni Gonghangot. (A privát gazdasági szervezetek úgy 90 %-át Kína dél-keleti negyedében jegyezték be.)

A kereskedelmet gátló tranzakciós költségek legnagyobbika a pénzügyi rendszer kuszasága volt. Az ezüst funkcióiról vita folyik, de az kétségtelen, hogy rengeteg külföldi típusa volt forgalomban, és mivel az ezüstimportot a 19. sz. elejétől teljesen az amerikaiak kezdték dominálni (ezt főleg a latin-amerikai piac és ezüst miatt tehették*), az ezüstdollár lett a standard, amiből kb. 1,5 ért 1 liangot. Az árfolyamok, miként a termékárak is országszerte nagy eltéréseket mutattak.

 

A Tiencsini Békeszerződés után várható volt a külkereskedelem rendkívüli felfutása, ami átlag évi 5%-os növekedéssel meg is történt : volumene 1890-ben már 480 M liang, az állami bevételek bő ötszöröse. Úgy 1865-től az ópium, mely mennyisége nőtt, de az egységára lezuhant, már csak a harmadát adja az importnak (1890-re pedig csak ötödét), melynek legnagyobb tétele fokozatosan a pamutáru lesz, és egyre inkább teret nyernek a fémtermékek is. Az export is lépést tart, élén a teával, a selyemmel   és a textilárukkal. A behozatal kb. 7 %-kal haladta csak meg a kivitelt -ez a Nankingi Szerződés előtt a 18%-ot is elérte. (Kína külker egyenlege úgy 1820-tól lett negatív). Ekkora forgalmat precízen mérni és ellenőrizni kellett, amire a korrupt, és modern ismeretekkel nem rendelkező kínai adminisztráció nem lett volna képes.

Következésképpen felállították a külföldiek (a „külügyminisztérium”-nak alárendelve) a „Tengeri Vámfelügyeletet” 1861-ban, melynek vezetője két év múlva a brit Sir Robert Hart lett. Majd 50 éven keresztül töltötte be ezt a posztot, sőt évtizedekre ő lett a legbefolyásosabb külföldi Kínában. Igazgatta a kikötőket, felügyelte az áruforgalmat, és beszedette azt az 5%-os importvámot, melyet még anno a Nankingi szerződésben határoztak meg Kína javára. De, ezen túl megpróbált segíteni a modernizációban is. Terveket dolgozott ki egy modern pénz- és postarendszer, sőt flotta felállítására. Az udvar természetesen nem fogadta el egy alantas barbár segítségét, hiszen olyan mélyre mégse süllyedhettek ebben, mint a „törpe majmok” (a japánok).

Olyan eredményesen dolgozott, hogy 1890-re már a vám lett aközponti kormányzat legfontosabb bevétele, olyan, melyet nem tudtak megdézsmálni a korrupt mandarinok. (Ugyan, a földadó összegszerűen úgy felével nagyobb volt, csak hát annak legnagyobb része felett a tartományok rendelkeztek.) Az adórendszer többi eleme még mindig az Európában sok évszázada túlhaladott kvázi „adóbérleti” formában működött.

Az állam éves bevételeinek alakulása (országos szinten) millió liang ezüstben (vagy taelben) :

 

                               A taipingek előtt      1890-1895

Gabonaadó                       30                      32

sóadó                               5                        3

importvámok és illetékek      0                       22

lijin (belforgalmi adó)           0                       15

hivatali címek eladása          1                        5

Összesen                          36                     87

 

 Az állami bevételek folyamatosan nőttek, míg a népesség nem. Ugyanakkor ez már nem az az állam, ami a felkelés előtt-alatt volt, hanem -a Taipingok leverésének módszerei miatt- jóval decentralizáltabb. Az új „hadúri” csapat hatékonyabban szervezte meg tartományaik közigazgatását, és ők álltak élére a modernizációnak is. Központi szinten pedig elengedhetetlen segítséget jelentett a zord ír által felügyelt folyamatosan növekvő volumenű, és be is folyó importvám. Az egyre több megnyittatott kikötő vonzotta a kínai vállalkozásokat és munkásokat, újszerű képzettségekre kellett szert tenni, elkezdett kialakulni a kínai polgárság csírája.

 

Ebben az 1860 és 1895 közti időszakban rendszeresek lettek az incidensek a külföldiekkel. Ezek fő oka a keresztény hittérítők -a Tiencsini szerződésből adódó- megjelenése volt, akik nagyobb  részben erőszakos, türelmetlen emberek voltak,  mélyen lenézték és semmibe vették a kínaiak kultúráját és szokásait. Katolikusok és protestánsok egyaránt fanatikus elszántsággal léptek fel a térítés érdekében. De gyakori félreértésekhez vezetett az is, hogy az árvaházak fizettek is a gyerekekért. Az események szokványos menete az lett, hogy a megölt, kirabolt stb. hittérítők után Kína kártérítést fizetett ill. újabb koncessziós területet adott. De ezek komoly kárt nem okoztak az országnak, ugyanis a jóvátételek összesen (kb. 6 M liang a japán háborúig) is alig ötödét tették ki a két ópiumháborút lezáró szummának, ráadásul a megnyitott néhány újabb város a gazdaságot serkentette. (1901 és 1842 között Kína 26 szerződést írt alá 12 hatalommal, melyekben összesen 73 koncessziót adott)

 

 

A 35 éves haladék

 

Az 1860-as években csökkent a Kínára nehezedő nyomás. Európa a saját háborúira figyel, Oroszország reformál, az amerikaiak és a japánok viszont saját honfitársaikat gyepálják. Ezeknek az eseményeknek a hatásai javarészt a 70-es évekre is áthúzódtak, valamint az oroszok és a britek Közép-Ázsiát igyekeztek felosztani, de 1879 és 1880 igen csúfos két év lett számukra. Az oroszokra a türkmének Geok Tepe körül, a britekre az afgánok Maiwandnál, a zuluk pedig Isandlwanánál mértek nagy port felvert kiadós vereséget.

 

A kínai vezetés két következtetést vont le, és ültetett át a gyakorlatba. Az egyik a külpolitikai fordulat volt. A döntés az lett,, hogy most már nem tehetik meg, hogy csak színleg tartják be a szerződéseket, hanem ellenkezőleg azok mindenre kiterjedő betű szerinti követése lett a cél.

 

„Így az elkövetkezendő időkben nem okozhatnak váratlan katasztrófát, még akkor sem, ha időnként bizonyos követelésekkel állnak is elő”

       

 - írta a külügyminiszter, Gong herceg egy memorandumában.

A másik pedig, hogy a haditechnikában óriási a lemaradás, és ezt sürgősen pótolni kell, de : a kínai tudományt véve alapul.  Az 1870-es évektől a japán háborúig a modernizációs projektek legnagyobb része  Li Hongzang égisze alatt zajlott  :

 

„Közhivatalnokaink magasan képzettek az irodalom klasszikusainak értelmezése terén, katonai vezetőink viszont zömmel tudatlanok és korlátoltak. (…) Lebecsüljük a külföldiek találmányait, mint olyasmit, ami értéktelen számunkra, és amikor nehézségeink támadnak, arra hivatkozunk, hogy képtelenek vagyunk megtanulni ezek használatát. Nagy-Britannia és Franciaország nemrég még azt hitte, Japánnal is így bánhat el, ám annak az országnak a népe nem ijedt meg : az ifjúságának színe-javát külföldre küldte a gyárak és a hadiipar tanulmányozása céljából. A japánok a fegyvergyártáshoz szükséges gépeket vásárolnak és ma már saját hazájukban készülnek fegyvereik; gőzhajók és ágyúk építésére is képesek. ”

 

Vezetésével nagymértékű állami beruházásokba kezdtek a fegyver- és hajógyártási ágazatokban. Ezek legjelentősebbjei a shanghai hajó- és fegyvergyár (1862), a mawei gőzhajógyár (1866) vagy az 1872-ben alapított Kínai Gőzhajózási Társaság, Shanghaiban (japán párja a Mitsubishi). 1887-ben Kantonban megnyitják a Haditengerészeti Akadémiát, Tiencsinben pedig a vasúttársaságot, és 1894-re megépül a vonal Shanghaig (Japánban ekkor már 3.200 km van). Bányákat tártak fel, acélgyárak épültek. A beruházásokban a külföldiekkel üzletelő, és így tőkét felhalmozott kínaiak, az ún. „komprádorok” is részt vettek (a század végére már több, mint tízezren vannak, összvagyonuk 4-5szöröse az éves állami bevételeknek). Ezekben bizony javarésztmegelőzték a japánokat, akik pl. 1860-ban már csak 1/5 annyi szenet bányásztak, mint 200 éve, és ahol 1868-ban még javában dúl a polgárháború, és még kormányzat sincs, nem, hogy reformok.

Természetesen a sikeres nagyberuházások szinte kivétel nélkül külföldiek vezetésével vagy segítségével valósultak meg.

A legtöbbet a hadiflotta-építési programra költöttek, ami végül alapvető hibának bizonyult. Egyrészt az igencsak kérdéses harcértékű hajók a duplájába kerültek, mintha a britektől vették volna, másfelől ahogy haladt előre a projekt úgy kellett egyre több (és drága) külföldit alkalmazni.

(A hadiflotta-építéshez hasonló lett a maoista "iparosítás" is, csak ott orosz szakértők tízezrei töltötték be igencsak hálátlan szerepüket, és az "eredmény" is jóval gyatrábbra sikeredett. Ellenben az 1980-as évek elején pont a ló túloldalára estek át, ugyanis komplett japán gyárakat vettek meg, melyeket persze nem sikerült integrálni a hazai gazdaságba)

 

A másik probléma a tulajdonforma lett.

 

Japánban egyértelműen elhatárolták az állami és a magántulajdont a gazdaságban, a törvények pedig pontosan meghatározták az államigazgatás jogkörét ill. feladatait – ahogy azt a nyugattól egy az egyben átvették. A kkv-ok tisztán privátak voltak, a nagycégek pedig vagy államiak (a stratégiai ágazatokban), vagy javarészt az egyre erősödő „zaibacuk” részei, melyek együttműködtek az iparági stratégiában az állami vezetéssel. A magáncégek irányításába az állam természetesen nem szólhatott bele.

 

Kínában a hadiiparhoz köthető jellegű létesítmények kizárólag állami tulajdonban voltak, viszont  más iparágakban a tisztán polgáriak egészen sajátos „kínai konstrukcióban” leledztek. A tőkét a kereskedők/komprádorok adták, ill. néha az állam is besegített, de a működést felügyelték a mandarinok is. Ezzel kiválóan sikerült átültetni a mindent elborító korrupciót a lassan kialakuló modern ágazatokba (pl. a fellendülő textilipar) is, és biztosítani, hogy működésük fő szempontja gyakran ne a hatékonyságnövelés legyen. A független privát vállalkozások terjeszkedését a mandarinok akadályozták, a külföldi tőkével társulni nem lehetett , sőt a koncessziós területeken kívül azok beruházásait sem engedélyezték.

Ugyanakkor ezzel egy időben az orosz állam még kamatgaranciával is csábítja a nyugati tőkét, Japán pedig olyan hatékonyan használja ki hazai forrásait, hogy egyre kevésbé van rá szüksége.  

 

Az kérdéses, hogy a mg. átalakítása mennyire lett volna elengedhetetlen feltétele a modernizációnak, mindenesetre Japán ezzel, II Sándor cár pedig a jobbágyfelszabadítással (1861)  kezdte. Az Orosz Birodalom iparosodását a mg- termelés többletére és a külföldi tőkére alapozta, Japán javarészt a bányászatra és az intenzíven fejlesztett könnyűiparára (selyem- és textil). A kínai állam viszont a kereskedelemre kivetett vámokra. Míg az előbbinél a Sztolipini reformokkal (1906) végre sikerült összekapcsolni a mg-t és az ipari termelést, Japánban pedig az egyik legelső célkitűzés volt ez, Kínában a mg. nem lett se piaca, se finanszírozója az iparnak.  

 

Ellenben a nagyberuházásokhoz kellett volna csatlakozzon egy átfogó állami infrastruktúra-fejlesztés, a potenciális exportágazatok fejlesztése, valamint az oktatási és a politikai-közigazgatási rendszer reformja. Az utóbbiakhoz rendelkezésre is álltak volna külföldi tanárok, szakértők és a nyugati egyetemek - mint a japánoknál, akik ezrével alkalmazták őket, és küldték külföldre tanulni legtehetségesebb fiaikat. Japán 1871-ben hozza létre nyugati segítséggel az Oktatási Minisztériumot, és kezdi kiépíteni az országos rendszert, 1890-re pedig már a releváns korú gyerekek úgy 50%-a jár alapfokú iskolába, ahol elsősorban a nyugati tantárgyakat tanulják.  Kínából kb. 200 diákot ki is küldtek tanulni a 70-es években, de útjuk jórészt inkább kudarcnak bizonyult. Néhány nyugati ismeretekkel foglalkozó intézményt és hadiiparhoz szükséges szakiskolát létrehoztak ugyan, de ez persze kevés volt.

 

A vasútrendszer kiépítése adhatta volna a legnagyobb lökést a felzárkózáshoz - tekintettel a sokféle terméket előállító hatalmas, államilag egységes, de területileg nagyon fragmentált (pl. nagy árkülönbségek) piacra . Sőt, a megszaporodott természeti csapások tragikus következményeit is jelentősen csökkenteni lehetett volna.

Oroszországban a vasútépítés lett a modernizáció fő katalizátora, és a századfordulóra a világ 2. leghosszabb hálózata épül ki, melynek gyümölcsei pont akkor segítenek majd a nagyipari áttörésben (1906-1913), amikorra Kína már minden szempontból a padlóra kerül. II Sándor cár 1857-esproklamációja :

 

"Felismertük, hogy hazánk óriási kiterjedése nem nélkülözheti a megfelelő közlekedési rendszert....a legjobb, ha a saját és külföldi magántőkéhez fordulunk úgy, hogy kihasználjuk a nyugat-európaiak tapasztalatait."

 

Kínában a külföldiek gyakran fel is hozták a témát. A francia nagykövet javaslatára a külügyminiszter, Gong herceg (az egyik legnyitottabb vezető) válasza:

 

„Tökéletesen értem, hogy önök Európában arra használják a vasutat, hogy egyik helyről a másikra jussanak. Kínában mi ugyanezt kordéinkkal tesszük. Igaz, sokkal lassabban utazunk, de hiszen mi nem is sietünk.”

 

Hiába tett meg mindent Li Hongzang (akit a modernizációs tevékenységéért tüntetett kiViktória királynő a nevét viselő Nagykereszttel 1896-ban Londonban) egy vasúthálózat kiépítése érdekében, sokáig mindössze Tiencsint egy közeli szénbányával összekötő szakaszt tudott elérni, és ezt is csak 1881-re (Ázsiában ekkor már kb. 16.000 km, Oroszországban pedig 23.000 km vasút van). A mandarinok és a lakossághozzáállása túlnyomórészt az volt, hogy az olyan felesleges dolgok, mint a vasút vagy a távíró teljesen értelmetlenek, ráadásul csak felzaklatnák a föld és a levegő szellemeit. Az utóbbi igaznak is bizonyult, amikor felállították az első vezetéket, majd a kábelekből a szél vérfagyasztó hangokat csalt ki, sőt a gyorsan rozsdásodó fém alkatrészekről vörös vízcseppek hullottak a földre. A levegő szellemei kevésbé zavarták a japánokat, akik a kínai háborújukig már 6.500 km távíróhuzalt helyeztek üzembe.

 

A politikai, oktatási és közigazgatási reformok még csak szóba sem kerültek. Még a legradikálisabb reformerek is a hagyományos intézményrendszerre alapozva próbálták volna modernizálni az országot. A kínai politikai és társadalmi berendezkedés fölényét pedig ékesen bizonyították a felfedező küldöttségek, akik leírták, hogy Európában minden a feje tetején áll : a politikai rendszer a néptől emelkedik az uralkodóig, a családot a feleség irányítja, az étkezésnél előbb jön a leves, sőt, amikor itt nappal van, akkor Angliában éjszaka. A külföldi gyógyszereket nem használták (az udvarban még a századfordulón sem merték), a nyugati orvostudományt pedig boszorkányságnak tartották. Ellenben Japánban a nyugati orvoslás elterjesztése kiemelt kormányprogram volt.

 

Egy terület volt, ahol a kínai modernizáció lépést tartott az orosszal és a japánnal : élére itt is a legrátermettebb vezetők kerültek. Csakhogy a kínai udvar nem járult hozzá a rendszerszintű átalakításokhoz. A Li Hongzang vezette „technokraták” nem kaptak elegendő központi támogatást (bár ő az udvar legbefolyásosabb kegyence lett), a szükséges ismeretekkel nem rendelkező (de erre nem is törekvő) hivatalnoki réteg és a társadalom pedig kifejezetten ellene volt a „barbár praktikáknak és boszorkányságoknak”. Mindezek ellenére valamelyest rendbe tudták tenni a gazdaságot, az állami bevételek országos szinten több, mint megduplázódtak, az összeomlás veszélye elmúlt.

 

 

 

*Ennek oka a 18. századi Spanyol Birodalomig nyúlik vissza. A köztudatban ez gyorsan hanyatló és szegényedő államként él, pedig nem így volt. A század úgy középső  60 éve a viszonylagos  reformok kora mind a hazai gazdaságban, mind az amerikai birtokokon (ezek eredményeként épült ki a világ 2. legnagyobb hadiflottája is). Az egyik legfontosabb lépés a gyarmati közig. átszervezése mellett a pénzverés reformja lett.

Az 1720-as évekig az ezüstpezót kezdetleges kézi módszerekkel (kalapáccsal), privát verdékben készítették, így alakja sem volt azonos, és sokba is került. Ekkor államosították és modernizálták a pénzverdéket szerte a Birodalomban, miáltal kiváló minőségű ezüstpénz jött létre, amely Peso egészen a latin-amerikai gyarmatok függetlenedéséig (kb. 1820) megőrizte világstandard szerepét.

A 17. századtól az angol kereskedők egyre nagyobb teret nyertek a latin gyarmatokra irányuló áruexportban, és az így nyert ezüst nagy szerepet játszott a Sterling ezüstalapjában. De egyben ez -vagy ennek Spanyolországot is megjárt változata- fedezte a Kínából jövő áruimportot is (meg kisebb mértékben a francia és holland kereskedők ezüstje).

Az amerikai Függetlenségi háborúba beléptek a spanyolok is, így a latin-amerikai világ egyre inkább lezárult a britek előtt, ami folytatódott a napoleoni háborúk közben is. Fel kellett függeszteni a Sterling konvertibilitását, és ez egyenesen vezetett az 1. ópiumháborúhoz.

Helyükbe a spanyol szövetséges amerikaiak léptek, akik domináns szerepre tettek szert az Európai és az Amerikai kontinens közti kereskedelemben. Az ottani spanyol gyarmatok eleve nagy felvevő piaca volt  az észak-amerikai és a reexportált európai áruknak (hisz áru helyett inkább "ezüstpénzt" termeltek), de az amerikai kereskedők elkezdték a kínai termékek terítését is. Így végül az a helyzet állt elő, hogy ők európai, saját és kínai áruért cserébe latin-amerikai ezüstöt kaptak, amiért kínai terméket vettek, amit aztán otthon és Európában terítettek. Ezért aztán az ebből kiszorult britek fel kellett "találják" az ópium exportját.

A spanyol amerikai birodalom széthullása után a létrejött államok többsége összevissza formájú és ezüsttartalmú pénzt kezdett el verni, így egyre kevésbé fogadták el pénzeiket. Kivéve Mexikót, ahol amerikai segítséggel megőrizték a fegyelmet, ugyanis az USA erre alapozta pénzügyi rendszerének sarokkövét, az ezüstdollárt. 

Ezért fizethettek a kínaiak jó ideig (úgy az ópiumháborúig) nagyrészt mexikói ezüsttel az ópiumért.

Az 1820-as évektől új fajta fizetési módszer is terjedt Kantonban. Az amerikai merchant az árujáért váltót vásárolt Londonban, majd ezzel fizetett a kínai kereskedőnek, aki ezt az angolnak adta cserébe az ópiumáért, mert ő Kalkuttába akart pénzt utalni. (Igazából a kínai láncszem ritkább volt).

 

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 4. rész II.

Azt tudjuk, hogy Vietnám a 20. században nem épp a francia „gloire” forrása : elpáholták őket a japánok és a vietkongok is. Vajon mi történt a 19.-ben, amikor az események következményeként a három indokínai ország  fél évszázados sorsa mindössze 3 szavazaton múlt az 544-ből ?

 A kínai-francia háború (1883-85) hatásai ugyan elég jelentéktelenek voltak Kínára nézve, de ez volt az egyetlen európai hatalommal vívott szárazföldi küzdelem, ahol Kína nem szenvedett vereséget, és amely bebizonyította, hogy megfelelő vezetéssel és harci szellemmel ellen lehet állni nekik.

 

 Háború a franciákkal

 

Vietnám (északi és középső részének neve kínai eredetű, a délié európai) területén a 17. század óta egy jelentős (kb. 300ezres) katolikus népesség alakult ki – jórészt francia és spanyol papokkal. A gyakori felkelések, incidensek és állami keresztényüldözések egyikét használta ki Francia- és Spanyolország, hogy 1858-ban megtámadja az országot , mely akkor már bő 50 éve egységes, kínai hűbéres  császárság volt a Nguyen-dinasztia uralma alatt. Az ibériaiak úgy keveredtek az ügybe, hogy az ekkor kivégzett papok spanyolok voltak, és halálukat megtorlandó főként  filippínó katonákkal operáltak.

Ezzel egy időben folyt a 2. ópiumháború is, ráadásul a vietnámiak komoly ellenállást tanúsítottak, így csak 1862-re sikerült protektorátust létesíteni az ország legdélibb területén, Kokinkínában, melyet a Tu Duc császár miniszterével aláírt Saigoni Szerződés szentesített.

A franciák a hódítást elsősorban a dél-kínai előrenyomulás bázisának szánták, azzal a céllal, hogy megkerüljék a kínai kereskedelem tengerparti -egyben angolszászok dominálta- gócpontjait. Hamarosan megszerezték az ország középső részét, Annamot is, amit a 2. Saigoni Szerződés legalizált 1874-ben.  Míg a vietnámiak északról kiindulva déli expanzióval hozták létre  országukat, a franciák pont fordított irányban hódították meg azt.

 

A kínai-vietnámi határvidéket ekkoriban volt taiping-egységek, a „Fekete Zászlók” uralták. Nem tartoztak senki alá, megvámolták a kereskedelmet (10 %), és gyakran vállaltak harci feladatokat, ha megfizették. Ők nem a könnyen beijedő szedett-vedett állami talpasok voltak, hanem jól irányított profi katonák. Vezetőjük Liu Yongfu, a modernkori külföldiek elleni legsikeresebb kínai hadvezér volt, és szinte önálló államot hozott létre a kína-vietnámi határ környékén. Jó pár fiatal kalandvágyó európai is szolgált Liu alatt ( magas hivatalos kínai katonai rangja is volt) tisztként, aki felhasználta ismereteiket haderejének fejlesztését illetően. Ha érdekei úgy kívánták, együttműködött a dél-kínai vezetőkkel, akik előtt komoly tekintélye volt.   

 

Őket hívta segítségül az uralkodó, amikor 1873-ban Francis Garnier -egy francia egység élén- megkísérelte kiterjeszteni a protektorátust az északi Tonkinra is. Liu Yongfu szétzúzta a franciákat Hanoi alatt, sőt -a hatáskörét amúgy túllépő- Garnier is életét vesztette. Mivel Franciaország ekkor még a német kalandjának következményeit nyögte, jobb híján letagadta az expedíciót, de kárpótolta magát a 2. Saigoni Szerződéssel, amely kettős igazgatást hozott létre Annamban.

 

1882-ben egy másik parancsnok –Henri Riviere- bevette Hanoit. A vietnámi kormány Kínához fordult, amely a „Fekete Zászlókkal” és reguláris haderővel megszállta vazallusának északi részét – a katonai központ (a modernkori francia hadtörténetben hírhedt) Lang Song lett. Az aktuális francia politika nem akart háborút, így Tonkint inkább felosztották Li Hongzhanggal.    

Az erősítést kapott Riviere (a képen)undorodott a kompromisszumtól, és elfoglalta a Nam Dinh erődöt (1883.03), mely a Hanoi és a tenger közti vízi utat zárta el. Bejött neki, mert közben Párizsban a gyarmati terjeszkedés híve, Jules Ferry került hatalomra, aki visszavonta a Kínával kötött egyezményt. Ezután Liu Yongfu falragaszok révén Hanoiban csatára hívta a franciákat. Riviere támadásba lendült, de  a „Papír Hídnál” teljes vereséget szenvedett (1883.05.19), sőt ő maga  is elesett.

 

Franciaország felzúdult, komoly erősítést indítottak, és létrehozták a Tonkini Haditengerészeti Divíziót –élén Courbet admirálissal-, mely bevette Vietnám fővárosát, Hue-t. Aláíratták a Huei szerződést (08.25), mely protektorátussá nyilvánította az egész országot. Közben a Bouet tábornok vezette megerősített tonkini haderőt két csatában is megállították a védekező „Fekete Zászlók”.

Mialatt folytak Shanghaiban a tárgyalások, Courbet admirális összevonta a tonkini haderőt, és abban a reményben, hogy egy gyors győzelem még nem vezet kínai hadüzenethez, megtámadta a Son Tay-t védő „Fekete Zászlókat” (12.14.-én a képen). Hosszú, változó valamint súlyos francia és persze sokkal súlyosabb kínai veszteségekkel járó küzdelem után  Liu Yongfu végül visszavonult észak felé. Úgy érezte, hogy a reguláris kínai és vietnámi haderő cserbenhagyta, és többé nyílt ütközetnek nem tette ki az embereit az abszolút tüzérségi fölényt élvező franciákkal szemben.

Újabb erősítésekkel 10.000 körülire nőtt a tonkini haderő, mely vezetését Millot tábornok vette át, és egy nagy offenzíva során simán kiverte a császári hadsereget Bac Ninh-ből (1884.03.12), mely fejveszetten menekült hátrahagyva mindent - pl. jó pár Krupp ágyút.

 

E miatt, és a további tavaszi francia sikerek következtében Li Hongzhang aláírta a Tiencsini Egyezményt, melyben Kína vállalta csapatai kivonását Tonkinból. Csakhogy ez Kínában hatalmas felzúdulást váltott ki, ezért senki sem mert parancsot adni a kivonulásra – azonban erről a franciákat hivatalosan nem tájékoztatták. Az egyezményben határidő nem szerepelt, amit a franciák úgy értelmeztek, hogy azonnal. Így a Dugenne alezredes vezette egységük el is indult Lang Song átvételére. Bac Le városnál császári haderőbe ütköztek, de Dugenne nem kért utasítást Hanoiból, hanem az ultimátuma lejártával megtámadta őket (06.23). A franciákat ismét bekerítették, csak töredékük ért vissza épségben.

 

Franciaország felháborodott, és aljas kínai csapdáról beszéltek -pedig erről szó sem volt-, így a kormány 350 M frank kártérítést követelt. Kína ezt visszautasította, ezért a francia haditengerészet is támadásba lendült. Taiwan szigetén partraszállva elfoglalták Keeling (08.05) városát, de a stratégiai célok elérését a beérkező kínai haderő egészen a háború végéig meg tudta hiúsítani - jórészt mert a sziget partvonala nagyrészt szinte páratlanul meredek sziklafalakból áll (ezért sem szálltak itt partra az amerikaiak a 2. vh.-ban)  

 

A fő csapást a Courbet vezette, összesen 14.500 tonnát nyomó, 12 hajóból álló flotta mérte Fuzhoukikötőjénél (1885.08.23). A Zhang Peliun vezette 8.000 tonnányi kínai „Fujian flotta” a fuzhoui hajógyárban (Mawei) készült 9 fagőzösből, valamint 2 vékonypáncélzatú külföldi hajóból állt. A francia zászlóshajó a „Volta”, a kínai a Yangwu” (a képen) volt. A közelben tartózkodó 12 nagy hadi-dzsunka nem vett részt a küzdelemben. Brit és amerikai hajók szinte páholyból figyelték az eseményeket. A harc 3 órán keresztül tartott, végére a kínai flotta -9 elsüllyedt hajóval- teljesen megsemmisült. A franciák egyet sem veszítettek, sőt mindössze 10 halottjuk és 48 sebesültjük volt. A hivatalos kínai veszteség 831 halott volt, sok túlélőt az angolszászok húztak ki a vízből. Később a franciák szétlőtték a hajógyárat, majd a tenger felé hajózva a Min folyó erődítményeit is.

 

1884 szeptemberében a Tonkini Hadsereg főparancsnoka Briere de L’Isle tábornok lett, és vezetésével meghiúsítottak egy kínai támadást a Vörös-folyó deltájában. Biztosítva ezzel Hanoit, elkezdte észak-keleti irányú offenzíváját a kínaiak fő bázisa, Lang Song irányába. Ennek során a   császári csapatokat több csatában  (Lam, Chu)  megverték, de a Kep bevétele utáni sebesült- és fogolymészárlás felháborította az európai közvéleményt. Ennek közvetlen kiváltó oka a (ritkán előforduló) közelharc során elszenvedett jelentős francia veszteség volt, de a háború általában is igen kegyetlen módszerekkel folyt. A kínai "Guanxi" hadsereget visszaszorították a határhoz, így ismét közeledtek Lang Song felé.  Viszont egy ellentámadás során Ha Hoa-nál  a császáriak bekerítették és részben megsemmisítették az Idegen Légió 2 egységét.  

 

Ekkor Courbet ismét a tengeren mért csapást. Shanghaiból délre érkezett a Nanyang Flotta, mely gerincét 3 német gyártmányú cirkáló alkotta, de ők bölcsen elmenekültek (lévén gyorsabbak). Viszont 1885 feb. 11.-én rátalált a Shipu-öbölben 2 kisebb hátra maradt hajójukra, melyeket parti erődök is védtek. Elég érdekes "csata" (a képen) alakult ki. A franciák éjjel megtorpedózták az egyiket, ahol akkora pánik tört ki, hogy az szétlőtte a másikat, az erődök pedig lőtték mindkettőjüket.

 

Még e hónapban –engedve a kínai nyomásnak- Nagy Britannia lezárta távol-keleti kikötőit a francia hadihajók elől. Részben erre válaszul Courbet blokádalá vonta a partvidéket, és feltartóztatta a rizst északra szállító hajókat. Mivel ez teljesen ütközött a nemzetközi joggal, a rizst illegális hadiszállítmánynak minősítette. Komoly károkat a háború végéig nem okozott, de ha nem húzza el az udvar a Shanghai-Tiencsin vasútvonal megépítését 1894-ig, akkor még annyit sem tudott volna.

 

Közben de L’Isle tábornoknak végre a gerilláktól is sikerült megtisztítania a Vörös-folyó deltáját, így minden  erejét a Lang Song elleni offenzíva folytatására összpontosíthatta. 1885 februárjában 7.200 katonát indított a kínai erők központja ellen. Miután több ütközetben is megfutamították a császári csapatokat, bevették a várost (02.13), melyet a Ky Lua -nál elszenvedett újabb vereségük után a kínaiak kiürítettek. De az eltökélt vezetéssel bíró császári sereg a határ előtt rendezni tudta sorait. A franciákkal szemben keleten a „Guanxi”, nyugaton pedig a „Yunnan” hadsereg (a szomszédos tartományok nevei) állt, ám az utóbbi számíthatott a Fekete Zászlókra is, noha nyílt csatába  Liu Yongfu nem igen ment bele.

Nyugaton a „Yunnan”-hadsereg már régóta ostromolta Tuyen Quang város erődjét, mely hősiesen védekezett. Ezért a franciákat Lang Song megszállása után kettéosztották, és I’Isle tábornok személyesen vezette felmentésükre nyugati irányba az 1. dandárt. Márc. 2.-án Hoa Moc-nál lezajlott a háború legkeményebb ütközete (ebben részt vettek a fekete zászlósok is), melyet a franciák csak nagyon súlyos veszteségek - közel 500 halott és sebesült- árán voltak képesek megnyerni (a képen a franciák az egyik visszavert  roham után). Ugyanakkor ez a győzelem egyben az erőd felmentését és a kínaiak Yunnan felé szorítását is jelentette.

 

Keletnek pedig d’Négrier tábornok jóval gyengébb 2. dandárja indult, és a Dong Dang-i ütközettel (02.23) kiverte a „Guanxi” hadsereget Tonkin területéről, de a határ átlépéséhez nem érezte magát elég erősnek – mint, ahogy nyugaton az 1. dandár sem ahhoz, hogy megtámadja a fekete zászlós védelmet (nem a „Yunnan” csapatoktól tartottak főleg) Következésképpen patthelyzet alakult ki.

 

Márciusban újabb komoly erősítések érkeztek Tonkinba, hogy felújítsák a kétirányú offenzívát. Párizsból az az utasítás jött, hogy Kína területére helyezzék át a háborút. L' Isle tábornok azt válaszolta, hogy -tekintettel a kemény ellenállásra- ehhez nincsen elég ereje, de persze engedelmeskednie kellett.

 

Briere I’Isle a támadás súlypontját az észak-nyugati irányba tervezte, így Negrier tábornoknak javarészt védelmi jellegű instrukciókat adott. De ő a kínai betörések miatt úgy döntött, hogy megelőző csapást mér a „Guanxi” Hadseregre.  

A Zhennan-átjáró egy fontos déli kereskedelmi útvonal kínai határposztja (a képen). Az itt kialakult  ütközetben a franciák kb. 1600 katonával vettek részt, a kínaiak pedig akár húszszoros túlerőben is lehettek, de ezt kiegyenlítette az európai tűzerő. A  megerősített kínaiak elsöprő győzelmet arattak, mely következtében  a franciák alig tudtak elmenekülni, majd nagy veszteségek után visszavonultak Lang Song felé.

 

Ennek védelmében vívtak 5 nap múlva újabb nagy csatát a most már ellentámadó „Guanxi” haderővel Ky Lua-nál, és most ők verték vissza a kínaiakat, akiknek frontálisan támadó sorait nagyon megritkították. Csakhogy d’Négrier súlyosan megsebesült, így át kellett adja a vezetést Herbinger alezredesnek.

Ő erősen túlértékelte az ellenség pillanatnyi erejét, és attól félt, hogy körbekerítik Lang Songt. Ezért még márc. 28.-án este parancsot adott annak kiürítésére, utána pedig pánikszerűvisszavonulásba kezdtek – egészen Chu-ig. A megvert kínaiak így bevonultak Lang Songba –ahol rengeteg ott hagyott francia muníciót találtak-, majd Dong Song-ig nyomultak előre a franciák nyomában.

 

Előtte a nyugati frontról is rossz hírek jöttek. Az akcióba lendült fekete zászlósok megleptek, majd megfutamítottak egy zászlóaljat Phu Lam Tao-nál (03.23).

 

Briere de I’Isle tábornok Hanoiban –a megkapott értesülések alapján- márc. 28.-án drámai hangvételű üzenetet küldött Párizsba, ami hatalmas port vert fel. Március 30.-án bizalmatlansági indítvány által megbuktatták az egész kormány, sőt Ferry teljes politikai karrierje véget ért. Az új kormány megbízottja és Li Hongzhang  1885 június 9.-én ratifikálták az eredeti Tiencsini Szerződést, melyben Kína elismerte a vietnámi francia protektorátust, de kártérítést nem fizetett, valamint visszakapta a franciák által közben elfoglalt Pescadores-szigeteket.

 

Felvetődött, hogy Franciaországnak ki kellene vonulnia Indokínából. Ez a javaslat 1886-ban a parlamentben mindössze 4 szavazattal maradt alul : 274 nem és 270 igen arányban.  

 

Kína úgy vívott meg egy háborút az egyik legerősebb hatalommal, hogy az szárazföldön őt legyőzninem tudta. Így, noha 1885-ben Tiencsinben elismerte annak vietnámi protektorátusát, arról már szó sem lehetett, hogy más hátrányok is érjék. A hajókárok sem voltak túl jelentősek. Úgy tűnhetett –és a kormányzat túlnyomó része így is értékelte-, hogy az ország és a vezetés pozíciói megerősödtek, az irány és a tempó összességében jó, s tartható. A „törpe majmok” pedig csak süllyedjenek anarchiába, ha már felforgatnak mindent, amit az ősök létrehoztak, ráadásul ezrével küldik fiaikat „tanulni” a barbárokhoz.

 

 

Ezt látszottak alátámasztani a nyugati események is.

1865-ben Kokand kánja -a muszlimok szimpátiájára alapozva- meghódította egész Ujguriát (azaz a Góbitól nyugatra fekvő területeket) A britek különösen támogatták, mert az oroszok elleni közép-ázsiai ütközőállamot látták benne. Csakhogy 1878-ra sikerült visszafoglalni Zuo Zongtangnak (egyike a 3 reformer vezetőnek), melyet utána egységes tartománnyá szerveztek Xinjiang néven. Közben az oroszok megszállták a Balhas-tótól dél-keletre eső részt (Ili-völgy), de végül 1881-ben kiegyeztek, és 9 M tael ezüsttért cserébe Kína visszakapta nagy részét. A Balhas-tó dél-keleti partja Oroszországnál maradt.

 

 

Arról sincs szó, hogy Kína valamiféle „félgyarmati” sorban lett volna ebben időszakban. Akülföldiek nem szóltak bele a kínai bel- vagy külpolitikába, sőt kifejezetten ügyeltek rá, hogy ilyen téren ne sértsék meg a kínaiak érzékenységét. Sir Robert Hart elődjét azért menesztették 2 év után, mert brit hadihajóval biztosította egy császári sereg taipingok elleni felvonulását, noha tartalmilag a „Legyőzhetetlen Sereg” bizony közvetlen külföldi segítség volt. A nyugatiakra ugyan nem vonatkoztak a kínai törvények, de a sajátjaik igen. A „területenkívüliség” Japánban is működött, sőt ők jóval több egyenlőtlen szerződést kötöttek. Amikor pedig a külföldiek látták, hogy Japán mekkora erőfeszítésékkel próbál hozzájuk hasonlítani kénytelenek voltak önként újratárgyalni ezeket. A sort Nagy-Britannia kezdte 1894-ben, pedig akkor Japán ereje messze eltörpült még az európai hatalmakéhoz képest. Nem gátolták a modernizációs törekvéseket, sőt ők maguk próbálták nyomni azokat. Mivel a külkereskedelem volumene lassan már többszörösen meghaladta még a kínai állam bevételeit is, a nyugat érdeke egy olyan stabil és fejlődő Kína volt, melyet azért kordában lehet tartani.

 

Kínában most már a tartományok összesen nagyobb hatalommal bírtak, mint az udvar. Csakhogy pont a tartományok újszerű vezetői (a hadurak) álltak Li Hongzang vezetésével a modernizáció élére, melyben a központi kormány csak a katonai jellegű beruházásokban volt partner, és ellenállt minden másban - még a szárazföldi haderő érdemi korszerűsítésében is. Ennek az attitűdnek lelke és fő forrása egy nő volt -Cixi- majd 50 éven keresztül.

 

Kína második császárnője

 

Már volt egy (igen figyelemre méltó) császárnője Kínának : Wu Zetian a 7. sz. végén, és Cixi lett a következő. Azt, hogy csak régens volt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, ugyanis abszolút hatalmat összpontosított a kezében, valamint a külföldi kormányok is császárnőként emlegették és kezelték.

Intelligens és tehetséges volt, mégis teljesen az ő neve fémjelzi Kína nagy bukását. Csak egy dolog számított neki : a hatalom. Kiépített maga köré egy kegyenc-rendszert, akik pozíciója kizárólag tőle függött. Külpolitikája a korlátlan együttműködés volt, ami értelmes is lett volna, ha közben elindul az ország mindenre kiterjedő reformja (így csinálták a japánok is). De pont az ellentettjét csinálta, ellenállt minden strukturális átalakításnak, melyről úgy érezte, hogy csökkentené hatalmát. Mivel mindegyik szükségszerűen ezzel is járt volna, az összesnek ellenállt. És ebben támogatta őt a mandarinok nagy része is, aminek nem csak az volt az oka, hogy féltették pozícióikat, hanem a modern világot illető szinte teljes műveletlenségük is.

Cixi régensségét megint csak puccsal hosszabbította meg, miután 1875-ben meghalt fia, Tong Zhi császár. A felesége terhes volt, és ha fiút szül, úgy –pont Cixi mintájára- ő kellett volna legyen a régens. Cixi ezt nem várta meg, hanem kegyencei segítségével egy 3 éves császári rokont neveztetett ki örökösnek, aki Guang Xu néven „uralkodott” 1908-ig. A tragikomédiában (mert a puccs az volt) még Li Hongzhang is támogatta, mert korábban a régensnő is az ő intézkedéseit. A császár özvegye érdekes módon 2 hónappal szülése előtt meghalt. Pu Yi szerint Cixi korlátozta táplálkozását.

 

Jelleme gátlástalan és kegyetlen volt. (A Tiltott Várost estére bezárták, és „férfi” a császári család tagjain kívül ott nem tartózkodhatott, ezért volt a több ezer eunuch.) A személyzetből szinte bárkit bármilyen csekélységért is megveretett vagy megöletett. Fokozatosan mindenki rettegni kezdett tőle. Az utolsó császár (Pu Yi 1908-1912) írja, hogy egyszer úgy megdühödött menyére, hogy hívta az eunuchokat, hogy botozzák meg a fia (a császár) szeme láttára, és csak az mentette meg a nőt, hogy a férje elájult. A császári család nevelője azt írta naplójába, hogy amikor a későbbi Guang Xu apja (Shun herceg, akinek Pu Yi az unokája lett) meghallotta, hogy fia lesz az új császár, kétségbeesésében fejét verte a földhöz.

A franciákkal vívott háborút használta fel Cixi arra, hogy megszabaduljon egyetlen potenciális vetélytársától, az önálló és az átlagnál jóval nyitottabb gondolkodású Gong hercegtől – aki több, mint 2 évtizede töltötte be a kulcsfontosságú külügyminiszteri posztot, és a reformerek főként rá támaszkodtak az udvarban. Ekkor, 1885-ben ünnepelte –óriási felhajtással- az 50. születésnapját is, mely alkalomból a legújabb kegyenc (Li Lianying eunuch) azt kérte, hagy nevezhessék Cixit ettől fogva „Öreg Buddhának”, ami Kínában tán a legtiszteletteljesebb formula.

 

Kína új „erős embere” a császár apja, Shun herceg lett. Ő annyira rettegett Cixitől, hogy mindenben csak az ő kegyeit kereste, így egyik legszorgalmasabb talpnyalója lett. 1887-ben nagykorú lett Guang Xu császár, de Cixi nem adta át a hatalmat, hanem egyszerűen ellehetetlenítette őt, sőt személyében is teljesen függővé tette (3 év múlva Japánban már megtartják a parlamenti választásokat is). A kegyencek a császár bármely rendelkezését csak az „Öreg Buddha” jóváhagyása után teljesítették. Ez a klikk (és a kínai mandarinok nagy része is) megelégedett a Li Hongzhang és társai által elért néhány látványos eredménnyel –köztük Ázsia messze legnagyobb hadiflottájával-, és nem óhajtották veszélyeztetni hatalmukat az amúgy is megvetett barbárok további praktikáinak szolgai utánzásával.

 

Cixinek sikerült bebetonoznia hatalmát, valamint ultrakonzervatív és a végletekig korrupt rendszerét. Mindezt éppen akkor, amikor a Sárga-tenger túloldalán egy olyan hatalom volt felemelkedőben, mely legjobb hagyományait ötvözte gazdasági rendszerében a nyugati eredményekkel, hadseregében a porosz rendszerrel, hadiflottájában pedig a brit haditengerészeti ismeretekkel.

 

Kína tündöklése és bukása - a Mandzsu kor 5.

1895 után egy akkor még igen szokatlan jellegű turizmus virágzott fel Kínában : a katasztrófa-turizmus. Külföldiek ezrei akarták látni a császári Kínát, melyről mindenki tudta, hogy végnapjait éli. Pedig, mint láttuk, az 1890-es évek elején ez még egyáltalán nem így tűnt. Az összeomlás lavinaszerű volt, és most már elsősorban a külső tényezők okozták. Vagy másként, kiderült, hogy az alapvetően megváltozott külső körülményeknek nem tudnak ellenállni a messze elégtelenül reformált belső alapok. De az ország még kapott egy utolsó esélyt, hiszen a külföldiek többségének egyáltalán nem volt érdeke Kína összeomlása.

 

A kínai-japán háború  Ázsia egyik meghatározó népe számára 100 éves páratlan gazdasági sikersztorijának, a másiknak pedig 100 éves egyedülálló válságának kezdetét jelentette (az 1990-es évek közepén kezdődött Japán évtizedes stagnálása valamint Kína betörése a világpiacra). Másfelől az első volt azon két konfliktus közül, melyekben a 3 ázsiai nagyhatalom eldöntötte, hogy ki lesz az úr a Távol-Keleten az elkövetkezendő fél évszázadban.

 

Van egy elhíresült történet Cixinek a Nyári Palotában állómárványhajójáról (a képen), hogy azt a flottára szánt pénzből építtette. Pu Yi szerint, amikor a császárnőtől folyamatosan rettegő nagyapját (Shun herceget) megbízták a hadiflotta továbbfejlesztésével, ő maga kanyarintott le egy összeget a (britek által felgyújtott) Nyári Palota rekonstrukciójához, hogy ilyen módon is Cixi kedvében járjon.

Utólag nézve ezzel jártak jobban.

 

Li Hongzhang anno létrehozta - még a taipingok ellen és tartományi forrásokból - az első olyan kínai hadsereget, mely modern tüzérséggel is rendelkezett. Ezt tovább fejlesztve és bővítve jöttek létre azon egységek (a képen), melyek fő feladata elsősorban Tiencsin és Peking védelme volt, és őket Beiyang-hadseregnek  kezdték hívni.  A Beiyang „Északi Óceánt”  jelent, ami arra utal, hogy ezen külföldi koncessziók külkereskedelméből befolyó vámbevételek és illetékek voltak a fejlesztés elsődleges forrásai. Noha ezek a csapatok messze Kína leghatékonyabb haderejét jelentették, azért európai értelemben vett szisztematikus kiképzésről és felszerelésről nem volt szó. Nem utolsó sorban azért, mert Lit minden téren gátolta a mandarinok korrupciója és alkalmatlansága.

 

Ugyanakkor a hatalmas katonai költségvetés túlnyomó részét Ázsia legnagyobb hadiflottájának kiépítésére fordították -jobb híján-, hisz az udvarban nem volt meg az eltökéltség a szárazföldi hadsereg általános reformját illetően. Ennek következménye az lett, hogy a fejlesztéseket olyan területre koncentrálták, ahol nem tudott érvényesülni Kína két nagy hadászati előnye – hatalmas területe és kimeríthetetlen emberanyaga.

 

Li Hongzhang két nagy haditengerészeti támaszpontot hozott létre. A Bohai-öbölmaps.google.com/maps védelme rendkívül fontos stratégiai kérdés, hiszen rajta keresztül lehet csak eljutni Tiencsinbe (mely ekkor már Kína 2. iparvárosa) majd Pekingbe. Szerencsére a bejáratát leszűkíti két félsziget. Az északinak (Liaodong) déli csücskében épült ki Port Arthur (ma Dalian), a délinek (Shandong) északi partján pedig Weihaiwei (ma Weihai) kikötője, mely utóbbi az északi flotta bázisa is lett. Ezek mintegy elzárták az öböl bejáratát. Az öböl torkolatában fekvő Dagu-erődöket (lásd : 2. ópiumháború) pedig német mérnökök vasbeton felhasználásával újjáépítették,  és Krupp-ágyúkkal is ellátták.

 

Kína 4 hadiflottája közül az északi – a Beiyang Flotta - lett a legerősebb az 1890-es évekre (aminek fő oka a japánok aktivizálódása volt). Gerincét  német csata- és brit hadihajók alkották. Élükön a Stettinben készült 11 km-es hatótávolságú Krupp-ágyúkkal felszerelt „Dingyuan” (a képen) és „Zhenyuan”.  Ezeket a  kb.  7.400 tonnás monstrumokat már a kínai-francia háború előtt át kellett volna adja a Stettiner AG Vulcan , de a francia kormány kérésére visszatartották, ugyanis ezek jobbak voltak, mint a távol-keleti francia flotta bármely tagja.  Ez a haditengerészeti egység  papíron önmagában erősebb volt, mint az egész Japán Birodalmi Hadiflotta.

 

Az 1890-e évek elején Japán lakossága még a tizede sincs Kínáénak, és az ipari termelés is csak ekkor kezd majd komolyan felfutni. Japán elsősorban még inkább nyersanyagot és félkészterméket ad késztermékért cserébe, az export úgy 40 %-át a selyemfonal teszi ki. A még kevés nagyvállalat többségét az állam alapította, de a következetes reformok következtében egyre hatékonyabbá válik azoknak és a kisüzemeknek az együttműködése (vertikális kooperáció).  

Ugyanakkor az importban folyamatosan nő a beruházási termékek részaránya, sőt a mezőgazdaságban és a bányászatban szinte forradalom zajlott le az állam aktív támogatásával, valamint 1895-ig már 3.200 km sínt és 6.500 km távíróhuzalt is lefektettek. Közben Kínában gyakorlatilag csak a Tiencsin-Shanghai vasútvonal kész (melyhez a külföldiek nyomása is kellett), a távíróval szemben pedig túl nagy az ellenállás, vagy pl. autó kínai tulajdonban egy darab sincs.

Az állam bevételei folyamatosan nőttek, ezért lehetővé vált a haderő korszerűsítése is. Már 1873-ban bevezették az általános hadkötelezettséget, és francia ill. brit katonai missziók segítségével elkezdték egy modern hadsereg és flotta felállítását. Fiatal tisztek százait küldték európai akadémiákra, így sikerült átültetni a gyakorlatba is az új ismereteket. Végül aktív külföldi segítséggel a mintegy 120 ezres szárazföldi haderőt porosz, a flottát pedig brit mintára szervezték meg. Az utóbbi túlnyomórészt modern európai hadihajókból állt, de csatahajót takarékossági okokból nem vettek. 

Az Ito Hirobumi vezette Japán pont ezekre az évekre jutott el oda, hogy nettó nyersanyag- és élelmiszer-exportőrből nettó importőr lett, miközben a gazdaság valamint a népesség növekedése is kezdett felgyorsulni.

Következésképpen alapjaiban változott meg Japán külső világképe. Az 1890-es évek elejétől állandó téma lett külföldi bázisok megszerzése :

 

„Így külföldre telepíthetjük a lakosságot, s elővédet teremthetünk a nemzet számára”

 

- írta egy szakértő, Taguchi Ukichi 1891-ben. Vagy, ahogy egy későbbi kormányjelentés fogalmazott :

 

„Korea népessége a területéhez képest igen alacsony, ezért könnyedén otthont tud adni sok japán földművesnek. Ha így teszünk, akkor helyet találunk fölös népességünknek, és növelni tudjuk a ritka élelmiszerek utánpótlását.”

 

„A Japán szívének szegezett tőr”

 

-          mondta a kínai hűbéres Koreáról egy német katonai tanácsadó, és igaza is volt.

Ránézve a térképre látszik, hogy noha területileg elég kicsi probléma, de súlyát tekintve igen nagy. Ugyanis innen kiindulva (persze a szükséges tengerészeti feltételek megléte esetén) bármelyik fél szárazföldi támadást indíthat a másik ellen, amint ez már többször is előfordult : 1274-ben és 1281-ben a mongolok, ill a japánok részéről az 1590-es években. Míg az utóbbiakat a Ming-Kína könnyen hárította koreai együttműködéssel és mandzsu segédcsapatokkal, az előbbieket Japán csak a tájfunok segítségével, ezért azok megrázó történelmi eseményekként maradtak fenn.

Illetve Japán részéről most már két másik tényező is fontos szempont lett. Az egyik az orosz terjeszkedési ambíciók, melyektől a legjobban féltek. A másik a gazdasági megfontolások, tehát a japán gazdaság nyersanyag-, élelmiszer- és exportpiac-igénye. Korea egyrészt jelentős mezőgazdasági kapacitásokkal (és szénkészletekkel) bírt, másfelől a ritkán lakott Mandzsúria Kína nyersanyagokban messze leggazdagabb tartománya volt.

 

A kínai-japán háború

 

Korea ekkor már évszázadok óta Kínának adót fizető hűbéres állam, és pont az 1880-as években csapott oda Kína - a mindkét nagytestvér által mélyen lenézett - egyre rakoncátlanabb „fokhagymazabálóknak”. 1876-ban még túl gyenge volt, amikor az „ágyúnaszád-diplomáciát” piszok gyorsan eltanuló Japán Koreától kereskedelmi kikötők megnyitását kényszerítette ki (Ganghwa-i Szerződés), de amikor 1882-ben mindenféle puccsok és lázongások törtek ki Szöulban (aktív japán részvétellel), kínai haderő érkezett Juan Shikai (valójában ő lesz az utolsó császár) vezetésével, és rendet rakott – foglyul ejtve a japán csapatot is. Végül 1885-ben megegyeztek (Tiencsini Szerződés), mely során elismerték egymás befolyását Koreában, és kivonták csapataikat. De mivel a koreai belpolitika két egymással küzdő frakcióra oszlott (a konzervatív kínai, a reformista pedig japán támogatással), így sorozatos belső válságok jöttek. Ezek háborúvá eszkalálódása csak idő kérdése lett.

 

1893-ban nagyméretű (nacionalista) felkelés tört ki Koreában, és a király Kínától kért katonai segítséget (1894.06.01), amit meg is kapott. Válaszul bevonultak a japánok is (1894.06.08), a királyt elmozdították (1894.07.23), majd az új régens „felkérte” őket, hogy kiverjék a kínai csapatokat. Kína erre hadat üzent (1894.08.01).

Az európaiak ledöbbentek Japán vakmerőségén, hisz a Qing-birodalom látványosan stabilizálódott a 2. ópiumháború óta. A kínai kormány már készülődött Cixi következő évben esedékes 60. születésnapjának (ez Kínában kiemelt évforduló) megszervezésére, így hozzákapcsolták egy nagy győzelmi parádé előkészületeit is. Japán merészségében valószínűleg szerepet játszott az is, hogy már a britek kvázi szövetségese volt, ami egy vereség esetén megóvhatta őket a legsúlyosabb következményektől.

 

A szárazföldi ütközeteket aránylag kisebb (max. 15 ezres) létszámú erők  vívták, mert az utánpótlást Kínának is nagyrészt tengeren kellett szállítania. Ugyanis nem építettek vasutat még a létfontosságú Port Arthurhoz sem, ami azt eredményezte, hogy nem tudták ellensúlyozni megfelelő létszámfölénnyel az ugyan általában úgy harmadával kisebb, de jobban felszerelt és sokkal hatékonyabban kiképzett japán hadsereg fölényét. (Viszont 60 év múlva ez sikerül majd ugyanitt.) Következésképpen a háború a tengeren kellett eldöljön, ahol az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, sőt az egész kínai hajóhad (a 4 flotta) elsöprő túlerőben volt.

A tenger ura mégis Japán lett, miután a Yalu-folyó (Kína és Korea határa) torkolatában az Ito Sukeyuki admirális vezette egyesített flottája 1894.09.17.-én tönkreverte a Ding admirális irányította kínai Beiyang-flottát.

A japán zászlóshajó a (francia) Matsushima volt, mely 4.277 tonnájával alig fele olyan nehéz volt, mint a két nagy német csatahajó. A japánok 12 (főleg francia és brit) a kínaiak 14 (nagyrészt német) hadihajót hoztak, úgy, hogy mindkét flotábban volt 1-2 hazai építésű is. Míg egyik részről szinte az egész Birodalmi Flotta jelen volt, a kínaiaknál még a teljes Beiyang-csoport sem, a másik 3 flottáról nem is beszélve. A hajóhadak hasonló erőt képviseltek, és lévén a kínai hajók átlagosan valamivel kisebbek, a fő hangsúly a két hatalmas csatahajóra került.

Az ütközet nagyon baljósan kezdődött az utóbbiak szempontjából. Mivel a két  német csatahajó lőtávolsága jóval nagyobb volt, mint bármely japán hadihajóé, a Dingyuan zászlóshajó már nagy távolságból leadta az első lövéseket. Nem egyértelmű, hogy konstrukciós vagy kezelési hibából adódóan (vagy mindkettő), de az egyik lövés elsodorta a hajóhidat, súlyosan megsebesítve Ding admirálist is. Ito admirális viszont hatásos manőverezéssel és tüzeléssel fokozatosan teljes fölényt harcolt ki. 

A vereség után a két kínai zászlóshajó és a flotta maradványai el tudtak menekülni Weihaiwei kikötőjébe. Nekik 5 hajójuk süllyedt el, 3 pedig megrongálódott, a győzteseknél 4 hajó sérült meg.

A Naniwa-cirkáló volt a japán alakzat utolsó hajója, kapitányát Togo Heihachiro-nak hívták.

 

A szárazföldi hadműveletek már júli 28.-án elkezdődtek a koreai Asan városánál, ahol a japánok győztek. Ettől kezdve úgy szorítják ki Koreából a kínaiakat, majd foglalják el a Liaodong-félszigetet Port Arthurral együtt (1894.11.21), hogy minden csatát ők nyernek meg. Kína ezzel az év végére elvesztette Peking és Tiencsin védelmének északi bástyáját, sőt Port Arthur egyben Mandzsúria kulcsa is volt.

A Beiyang-flotta megmaradt hajói (nem is volt mind ott a Yalu-folyónál) a nagy hideget és a téli viharokat a déli félsziget kulcserődítményében, a Weihaiwei-kikötőben szándékoztak kihúzni. De 1895 jan. 20.-án a japánok egy szédületes húzással sikeres partraszállást hajtottak végre a város mellett, majd egy 23 napos ostrom során – néha mínusz 26 fokos hidegben - bevették az erődöket. Végül ezek ágyúinak segítségével fejezték be az ott horgonyzó észak-kínai hadiflotta szinte teljes elpusztítását, mely során a Dingyuan megsemmisült, a Zhenyuan-t pedig a japánok elfoglalták (majd átalakítva részt vesz az orosz háborúban is). Ding admirális elutasította régi barátja, Ito admirális ajánlatát, hogy menedéket kapjon Japánban, és a kapituláció után inkább öngyilkos lett. Ugyanakkor a japán szárazföldi erők vezetője, Odera tábornok is elesett a harc során.

A tavasz beköszöntével (Mandzsúriában brutális a tél) északon folytatták az offenzívát, és az utolsó nagyobb ütközetet Yingkou kikötőjénél vívták (1895.03.05), amely természetesen japán győzelemmel ért véget.

 

A lenézett „törpe majmok” Kínát szó szerint kiütötték, így Cixi ez évre tervezett hatalmas ünnepségeit csendben lefújták. Az udvart megszállta a rettegés. Egy kínai volt csak, akit a japánok nagyon tiszteltek – Li Hongzhang-, így ő utazottShimonoseki japán városába, hogy a békefeltételekről tárgyaljon. A legrosszabbra volt felkészülve, de a japán követelések még azt is messze túlszárnyalták :

Korea, a Liaodong-félsziget és Port Arthur, a közben elfoglalt Pescadores-szigetek (Taiwan kulcsa), maga Taiwan, 200 M liang ezüst (a kínai állam éves bevételének több mint duplája vagy a Dingyuan hadihajó árának 117-szerese), sőt egyenesen Tiencsin és annak északi vasútvonala. Kínát ez (mert Port Arthurral és Tiencsinnel a Bohai-öböl japán kézbe került volna) totálisan kiszolgáltatta volna Japánnak, akik féktelen mohósága itt már jól érzékelhető volt.

Egy váratlan incidens jött közbe. Egy fanatikus merénylő rátámadt Li Hongzhangra, és súlyosan megsebesítette. Ezt a japánok a császár megsértésének vették, és igen csak szégyenkeztek. Így végül eltekintettek Tiencsintől és a vasúttól, de a többi maradt. 1895 április 17.-én írták alá a Kína sorsát megpecsételő szerződést.

 

Csakhogy 6 nappal később német-francia-orosz kommüniké tájékoztatta Japánt, hogy a Liaodong-félsziget új státusza veszélyeztetné a békét, így Japán kénytelen volt azt visszaadni.

Taiwant ellenben inkább látták japán kézben, mint egymáséban (beleértve a briteket is). Viszont a szigetet még meg kellett hódítani, ugyanis Taiwan május 23.-án kikiáltotta függetlenségét és a köztársaságot, majd régi ismerősünket, Liu Yongfut bízta meg védelmével. Vezetésével 5 teljes hónapig ellen tudtak állni a japánoknak, akik az ő elmenekülése után, október 21.-én vették birtokba az egész szigetet, ahol elkezdődött  a japánok intenzív betelepülése (pl. 1920-ig már 166.000).

 

Valójában az 1890-es évek közepe a japán modernizációs áttörés időszaka, de az újra megszilárdult nemzeti öntudaté is egyben…....Fukuzawa Yukichi 1896 :

 

„Az ember aligha tudja felsorolni a restauráció óta véghezvitt összes civilizált vívmányunkat – a feudalizmus felszámolása, a társadalmi osztályok közötti akadályok részleges megszüntetése, a törvényeink felülvizsgálata, a közoktatás kiterjesztése, a vasútépítések, a villamosítás, a postai szolgálat, a nyomtatás és így tovább. Ám mindezen vívmányok közül a legkiemelkedőbb fejlemény az volt, amit mi tudósok 30 éve még elképzelni se tudtunk volna, hogy egy nagy háborúban Japán visszaállította a császárság tekintélyét.”

 

Az Ázsiában eddig példátlan összegű jóvátétel komoly szerepet játszott abban, hogy Japán 1897-ben aranyalapra helyezhette valutáját, ami óriási lökést adott a további fejlődéshez.

 

Kína szétcincálása

 

A háborús vereség szégyenteljes volt, és a kínaiak egyszerűen nem tudták megemészteni, hogy a lenézett „törpe majmok” ennyire elverték őket. A külföldiek ezután következő lépései tovább rontottak a helyzeten. A nyugatiak nagyon meglepődtek Japán ekkora győzelmén, majd levonták a konzekvenciát. A mandzsu állam jelen formájában teljesen életképtelen, összeomlása már csak idő kérdése.

Versenyfutás kezdődött a koncért.

A sort a távol-keleti pozícióit Japántól féltő Oroszország nyitotta meg, azzal, hogy 1896-ban meghívta Li Hongzhangot II Miklós koronázására. Őt nagyon megviselhette, hogy szeme láttára omlott össze 40 évi küzdelmének legtöbb eredménye, és ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy hagyta megvesztegetni magát. Összesen több részletben közel 2 M dollárnyi rubelt fizettek ki neki, amiért aláírta a szövetségi szerződést Japán ellen, és engedélyezte vasút építését Madzsúrián keresztül.

 

A következő évben egy új szupernehézsúlyú versenyző lépett a ringbe, miután nem éppen kiugró tehetségű császára a „Sárga Veszedelemmel” kezdett riogatni . Az ürügyet német hittérítők lemészárlása szolgáltatta, így jóvátétel gyanánt német koncesszióklétesültek a Shandong-félszigeten tsingtao-i központtal, mely maradandó nyomot hagyott maga után : a sörgyárat  (itt harcolnak majd magyar tengerészek az I. vh.-ban a japánok ellen).

Erre (még nála is gyengébb képességű) keleti unokaöccse gyorsan reagált, így az oroszok 1898-ban megszerezték Port Arthur kikötőjének 25 éves bérleti jogát, amivel fokozatosan ölükbe hullt Mandzsúria nagy része. Ezt annak fejében kapták meg, hogy a szövetségi köteléket kiterjesztették Németország ellen is. Fontos, hogy minden területi koncesszió több évtizedes tartós bérlet formáját öltötte, ugyanis Kína területi felosztását ellenezte a Csendes-óceán mindkét domináns hatalma is : a britek és az USA. Ez logikus volt, hiszen, ha mindenki egyenlő jogokat kap az országgal zajló kereskedelemben, akkor abból a legnagyobb szeletett ők tudják majd kihasítani maguknak (ezért lett ez a vezérelve az USA Kína-politikájának úgy fél évszázadra). 

Egy vásári komédia is lezajlott, ugyanis felbátorodván, bejelentkezett Olaszország is. Természetesen válaszra sem méltatták (hiszen az Aduai csata híre Pekingbe is eljutott), amire ultimátummal reagáltak. Miután a kínaiak ezt is figyelmen kívül hagyták, az olaszok jobb híján megszégyenülten elkullogtak, és rajtuk nevetett az európai közvélemény.

 

És ez így ment, egészen 1902-ig (ekkor olasz, osztrák, belga koncessziók), tehát minden évben újabb és újabb koncessziókat kényszerítettek ki. Kína elvesztette külső függetlenségét, a japánoknak fizetendő sarc erőn felüli terhet jelentett (a kínai és a japán források nagyságrenddel eltérő végső kifizetett összeget hoznak) de belpolitikájába még mindig nem szóltak bele. Sokat rontott a helyzeten, hogy -mivel a nagyobb gazdaságok sorra áttértek az aranyalapra- az ezüst (tkp. a kínai pénz) árfolyama lezuhant. 1 liang (tael) ezüst vs. 1 dollár (aranyalapú volt már) :

1870 : kb. 1,5 $;   1887 : 1,2 $;    1902 : 0,6 $

 

Kínában még mindig nincs pl. telefon sem, noha Japánban még az újságírók is már évek óta használják. Vagy megint, ugye a vasút.

A századfordulóig (mint már többször volt szó róla) csak a Tiencsin-Shanghai távolsági vonal készült el, azaz a két legjelentősebb (persze elsősorban külföldi) ipari központ közötti. Ugyanakkor az Orosz Birodalomban eddig 50.000 km körüli volt a vasútvonalak teljes hossza, amibe a becslések szerint 4,5 milliárd rubelt fektettek, ebből 2,6 milliárdot az állam állt, sőt az összes külföldi tartozás 70 %-át (ebben az állami kölcsönök is benne vannak) a vasúti hitelek alkották. A 2.600 millió rubel kb. 1.700 millió liang ezüstnek felelt meg akkor, azaz a kínai állam úgy 19 évi bevételének. Ebből látszik egyrészt az, hogy a külföldi tőke nélkül Kínának esélye sem volt modernizálódni (a mintegy 10.000 komprádor össztőkéjét az állam 4-5 évi bevételére becsülik csak), másfelől pedig, hogy a GDP-hez képest irreálisan alacsony volt a központi költségvetés újraelosztása. Ezért is volt az, hogy az egyik legelső japán lépés az adóreform lett.

 

A Száznapos Reform, avagy a kései Mandzsu-kor egyetlen átfogó modernizációs kísérlete

 

Nemcsak mi, de már a korabeli külföldiek is nagyon csodálkoztak, hogy miért nem kezdett bele a kínai vezetés az átfogó reformokba, hiszen ekkor már Japán példája is égbekiáltó volt, sőt maguk a nyugatiak (de nem a japánok) is támogatták volna ezeket. A vereség majd az újabb és újabb koncessziók országszerte óriási felháborodást okoztak, és nemcsak a külföldiek lettek a bűnbakok, de a Cixi körüli kormányzati csoport (és az általuk kinevezett mindenféle mandarinok) pozíciói is meginogtak. Ez egyben a császár helyzetének megerősödését is jelentette, aki körül nevelőjének irányításával egy kvázi reformer párt alakult ki. Li Hongzhang elérte, hogy visszahívják Gong herceget (aki 25 évig volt külügyminiszter, majd Cixi elküldte, mert túl nyitott volt), és együttesen a császár mögé álltak.

 

A gyorsuló ütemben romló állapotokat nagyon unták a külföldiek is (ekkor már közel 1.000 vállalatuk volt a koncessziós területeken), akiknek életveszélyes lett közlekedni is a belső országrészekben. A növekvő káosz csak Japánnak és Oroszországnak volt jó, mert ők leginkább területet akartak: Mandzsúriát, csakhogy ők pont egymásban látták a fő ellenséget. A többi nyugati hatalom (beleértve az egyre dominánsabb Amerikát is) célja elsősorban a beruházások és a kereskedelem koncessziókon kívüli kiterjesztése volt, aminek sokkal jobban kedvez egy stabil és fejlődő Kína. Nem véletlen, hogy a császárság bukása után mindig az ennek megvalósítására legtöbb eséllyel rendelkező hadurat támogatják majd.

Így aztán a nagyobb külföldi koncessziókban (a védelmük alatt) már intenzíven terjedt egy reformmozgalom, melynek fő ideológusa a fiatal kantoni Gong Youwei lett. Jellemző, hogy a császárhoz intézett egyik felirata a nyugati koncessziók lapjaiban jelenhetett csak meg. Vezérelvük a japán átalakulás lett, és amikor Li és Gong herceg 1897-ben elintézték, hogy a fiatal Guang Xu császár fogadja Gongot, az Meiji császárt állította példaképül eléje.

Cixi pártjának legerősebb támogatója Ronglu volt. Már sokféle posztot töltött be, most éppen a hadügyminiszterit, az északi kikötők felügyelőjét stb. A „kormány” tagjai pozícióinak súlya és mennyisége egyenes arányban volt a Cixi legbefolyásosabb eunuchjaira költött pénzeikkel. Az alattuk levő szint mandarinjainak viszont a kormánytagoknak átadott összegekkel, és így tovább.

Viszont a hadsereg kulcsfigurája a reformszövetség tagja volt. Juan Shikaitábornok nemzeti hősnek számított a 80-as évekbeli koreai sikerei miatt, és 1895-ben őt nevezték ki a Peking körüli legerősebb modernizált hadsereg élére. Így a császár tanácsadói úgy vélték, hogy számíthatnak rá, következésképpen Guang Xu kinevezte a hadügyminiszter (Ronglu) helyettesévé. A reformok sorsa leginkább rajta múlt. 

 

Nézzük meg még egyszer, milyen politikai módszerekkel lépett a reformok útjára a másik két ázsiai nagyhatalom.

 

 

Oroszországban maga, az ekkor még óriási hatalommal bíró cár állt a modernizáció élére, melyben támogatta a másik politikai erő, az arisztokrácia is (nacionalizmusból és mert, az a további gazdagodással kecsegtetett) De ez azzal is járt, hogy a reformok nem érintették hatalmának alapjait, így az 1861-es jobbágyfelszabadítás nem érte el célját, a mezőgazdaság még nem tudott az iparhoz kapcsolódni. Mivel az ország inkább európai jellegű berendezkedésű volt, a hivatalnoki réteg pozícióit természetszerűleg nem veszélyeztette a modernizáció. Viszont a külföldi tőke becsábítását és a szinte extrém méretű  vasútfejlesztést (1900-ra a világon 2. leghosszabb) nem gátolta a nemesség, sőt II. és III. Sándor is jó képességű uralkodó volt, így csak sikerült beindítani az iparosodást. Az pedig végül a sztolipini reformokkal és az azt követő nagyipari áttöréssel csúcsosodik ki, élén egy igazi nagyágyúval – gróf Szergej Witte pénzügyminiszterrel.

 

Japánban az 1860-as évek elejére szinte mindenki tudta, hogy változtatni kell, és azt is, hogy ez csak erővel fog menni. Különböző szövetségek alakultak, akik a japán történelem különböző államformáival kísérleteztek, majd ahogy sorra kiderült, hogy nem működnek, az ország egyre jobban csúszott bele az általános polgárháborúba. Végül 1869-re a Sat-Cho szövetség győzött, akik a császárt helyezték a politikai rendszer középpontjába. Először felszámolták (erővel persze) a daimyo-rendszert, majd a szamurájokét is (pl. kardviselés betiltása, sorkatonai szolgálat stb; az utolsó lázadásuk 1877-ben volt). 1871-től pedig a teljhatalomra szert tett központi kormányzat elkezdte a császár nevében  Japán totális átalakítását, melyet hosszú időn keresztül a kiemelkedő képességű Ito Hirobumi vezényelt.

 

Kína az orosz mintát nem választhatta, ahogy Japán sem, mert míg az előbbinél a mandarinok, úgy az utóbbinál a daimyok (és hűbéseseik) ellenérdekeltek voltak a változtatásokban (ez a két réteg szerepe hasonlított az orosz arisztokráciáéra). Igaz, korlátozott reformoknak állhatott volna élére Cixi, aki számíthatott kiépített, hű klientúrájára és az északi hadseregekre (itt voltak csak modernebb egységek), sőt valószínűleg a reformista császári párt is mögé állt volna. Ugyan olyan kiemelkedő értelmiségi réteg, mint az oroszoknál itt persze nem volt (ahogy Japánban sem), de alapozhatott volna a külföldiek tudására és tőkéjére. Sőt Kína – szemben az iparosodás előtti Oroszországgal - nagy mennyiségben rendelkezett könnyűipari exportcikkekkel is.

Vagy megpróbálhatta a reformszövetség – japán mintára - a fennálló rezsim megdöntésével  átvenni a hatalmat a császárra hivatkozva , amihez a katonai támogatást Yuan Shikai adja. A mandarinok széleskörű obstrukcióját (hiszen a kínai államigazgatás tagjainak motivációi szöges ellentétben álltak az ipari forradalom követelményeivel) valószínűleg segíthetett volna semlegesíteni, hogy az udvar legfontosabb jövedelme (a külker vámok és illetékek) nem az ők, hanem a külföldiek ellenőrzése alatt álltak, akik szívesen támogatták volna a reformokat is. Kína számára a 24. óra utolsó percei ketyegtek.

 

De Cixi még most sem vállalta fel a reformokat, mert ezek a teljesen kontraproduktív kegyencrendszeren alapuló hatalmának jelentős csorbítását vonták volna maguk után, így a császári párt lépett - a japán verzió szerint. Puccsot terveztek végrehajtani Cixi konzervatív klikkje ellen, mely kulcsfeladataiban (a katonai hatalomátvétel, Ronglu megölése és Cixi letartóztatása) való részvételt elvállalta Juan Shikai.

 

A császár reformcsomagját 1898.06.11.-én bocsátotta ki -sajnos az elhunyt Gong herceg támogatása nélkül- mely rendeletek özönével árasztotta el az országot. Ezek leginkább a japán átalakulást mintázták, kinyilvánított céljuk Kína modernizálása és megerősítése volt.

 

A mandarinok nagy része bepánikolt, és Cixitől várta a védelmet. Ő melléjük is állt, de az országos hangulat miatt nem mert nyíltan fellépni a császár ellen. Juan Shikai ellenben elment Tiencsinbe, ahol elárulta Ronglunak a puccs tervét, aki gyorsan Pekingbe utazott Cixihez. A palotát katonáikkal körbevették, majd a félelemtől reszkető császár meg kellett alázkodjon Cixi előtt, aki üvöltözött vele, sőt állítólag legyezőjével arcon is ütötte, és ettől kezdve házi őrizetben tartotta. Az ediktumokat, melyeket a mandarinok amúgy is igyekeztek elszabotálni, 103 nappal kibocsátásuk után visszavonták, több reformert lefejeztek, Gong Youwei pedig Shanghaiba menekült a britekhez.

 

A reformokból nem lett semmi sem. A mandzsu-kínai állam teljes csődöt mondott. Ahhoz, hogy az ország elindulhasson a modernizáció útján, először szét kell zúzni a külföldi tőkét gátló béklyókat, a beruházások és a kereskedelem  pedig magát a rendszert ássák majd alá.

Cixi rendszere még 10, a császárság pedig 13 évig agonizál, de közben lezajlik a Mandzsu-kor több szempontból legrendhagyóbb eseménysora, mely egyben az akkor már 2121 éves császári intézmény létjogosultsága alól is végleg kihúzza a talajt: a Boxer-lázadás.