2018. május 20., vasárnap

Végítéletgép





Végítéletgép


Nukleáris fegyverek





A nukleáris fegyver olyan fegyver, amelynek az energiája atommag-átalakulásból származik. Két típusa kétféle magátalakulást használ fel: az atombomba esetén maghasadás következtében, a hidrogénbomba esetén magfúzió következtében az atommag kötési energiája szabadul fel. Rendkívül nagy pusztító ereje van: egyetlen ilyen fegyver képes elpusztítani egy várost. Mivel a hasadáson és a fúzión alapuló bombák közös jellemzője, hogy az atommag átalakítása révén szabadítanak fel energiát, a legpontosabb közös elnevezés e robbanóanyagok különféle formáira a nukleáris fegyver.
A weblap témája többpartíciós; célja a tulajdonságaikban nagyjából azonos nukleáris fegyverek részekre osztott rövid bemutatása, ismertetése.



A kobaltbomba





  • Szilárd Leó vetette fel a lehetőséget, hogy amennyiben egy atomfegyver külső burkolata kobaltból készül, az a robbanás során neutronbefogással kobalt 60-as izotóppá alakul át, amely erős gamma sugárzó. 5,27 éves felezési idejével a robbanás helyszínét tartósan lakhatatlanná tenné. Szilárd szerint néhány ilyen bomba akár az egész élővilágot elpusztíthatná a Földön.
  • Működésének alapképlete: Cobalt 59 + neutronok => Co 60 A hosszú felezési idő és a nagyon erős gamma sugárzás lehetősége miatt nem készítettek ilyen bombát háborús célokra.
A kobalt borítás a lentebb felsorolt izotópokból készülhet

A kobalt izotópjai
Izotóp
t.e.
felezési idő
B.m.
B.e. (MeV)
B.t.
56Co
mest.
77,27 d
Epsilon
4,566
56Fe
57Co
mest.
271,79 d
Epsilon
0,836
57Fe
58Co
mest.
70,86 d
Epsilon
2,307
58Fe
59Co
100%
Co stabil 32 neutronnal
60Co
mest.
5,2714 év
Béta
2,824
60Ni






Hidrogénbomba



Atom robbanás szemléltetése
  • Kidolgozója Teller Ede, Magyar származású fizikus.
  • Fúzión alapul, könnyebb elemekből lesz nehezebb elem -> hatalmas energia felszabadulás. /egyéb nevei: fúziós bomba, termonukleáris fegyver/
  • Kétfázisú atombomba: fissziós + fúziós rész együtt ad hatalmas energiát.
  • Az atombombának van tömegkorlátja, a hidrogénbombáknak nincs.
  • A hidegháborús készletek maradványaként, a volt szovjetköztársaságok területén, még ma is, kb. 700-800 tonna magasan dúsított uránium, illetve 150-200 tonna plutónium van. (Megjegyzem, az atombombához elég 25 kg magasan dúsított urán, vagy 8 kg plutónium.. )
  • A fúzió hőmérséklete nyáron, kellemes 50 millió °C fok (árnyékban is), ennek okozója az üzemanyaga: deutérium – tricium(H-3.-ik radioaktív izotópja) / hélium 3 p+ - litium 6 / bór 11
  • 1 fisszós és 1 fúziós(mélyhűtött deutérium-trícium) részből áll.
  • Az atombomba rész biztosítja a kezdeti energiát, amely elég a plazma állapot eléréséhez -> ebből lesz majd a fúzió.
  • Röntgensugárzás ->Teller-Ulam-tükör-> több millió atmoszféra sugárnyomás..


Az antianyagbomba



  • Az antianyagban az atomot a proton, neutron és elektron helyett azok antirészecskéi, az antiproton, antineutron és pozitron építik fel.
  • saxisok is antianyagból? (határfelület-ütközés-sugárzás, ami nincs.)
  • 1 golflabda nagyságú antianyag labda el tudná pusztítani a Föld 1/8-ad részét.
  • Amikor az anyag energiává alakul, valamennyi anyag mindig megmarad, csak az anyag egy része alakítható energiává.
  • Érdekesség, hogy a Földön létezik antianyag előállítására alkalmas készülék, ugyan iszonyatosan kicsi mennyiségben állít elő antianyagot, így ennek az anyagnak az összenergiája egyenlő egy gyufa meggyulladásának energiájával.
  • A képek illusztrációként mutatják, hogy egy antianyag előállítására alkalmas, bonyolult lineáris gyorsító által napjaink technikájával több tíz év alatt előállított piciny tűhegynyi antianyag összenergia mennyisége körülbelül megegyezik egy Begyulladó gyufáéval.
  • Az anyag-antianyag találkozásnál nem ez a helyzet, mindkettő teljes mennyisége energiává alakul. (1 gramm antianyag energiamennyisége egyenlő 1000 űrsikló külső tartályainak potenciális energiájával.)

Képek











Az atombomba

''Az atombombák, vagy fissziós bombák energiájukat a nehézatommagok hasadásából nyerik: nehéz atommagok (urán vagy plutónium) hasadnak könnyebb elemekké neutronokkal való besugárzásuk révén (ezek az elemek hasadásukkor újabb neutronokat hoznak létre, melyek újabb atommagokat bombáznak, láncreakciót eredményezve).''
Az alfa, béta és gamma sugárzás. Veszélyességük fokát jelzi, hogy az elsőt egy papírlap, a másodikat egy csempe, a harmadikat viszont több tíz méter hosszú ólom lemez nyeli csak el. Egy gerjesztett maghasadás. Egy lassított neutron egy urán-235 atommag hasadását okozza, melynek során két könnyebb mag és három szabad neutron keletkezik

Maghasadás szemléltetése Ezeket történelmi okokból atombombának nevezzük. Az elnevezés nem pontos, mivel a kémiai reakciók szabadítanak fel energiát atomok kapcsolódásából, nem a hasadás, valamint a fúzió (a könnyű atommagok egyesülése) sem kevésbé atomi jellegű, mint a maghasadás (fisszió). E lehetséges félreértés ellenére az atombomba kifejezést széles körben használják kimondottan a nukleáris fegyverekre, s leginkább a fissziós bombákra. Az atombombák méretét nem lehet tetszőlegesen növelni, mivel egy kritikus tömeg felett külső hatás nélkül is beindul bennük a láncreakció.
A Castle Bravo kísérleti robbantás. 1954. márc. 1. Marshall-szigetek. 15 megatonna. A fúziós fokozat lítium-deuteridből készült.

















A Cár-bomba (CCCP)



  • A nagy baráti országok, nagy eszmei megértésen alapuló nagy közössége alkotta meg ezt a fegyvert. A Szovjetunió jellemzője volt a nagy egyetértés és a nagy összefogás egy nagy vezető ideje alatt. Ebből adódóan a Cár-bomba hatalmas méretet képviselt.
  • Erődemonstráció céljából készült, kb. 50 megatonnás volt(limitált széria).
  • Levegőben robbantottak 1961 okt. 30.-án, Novaja Zemlja környékén.
  • A robbanás tűzgömbje elérte a földfelszínt, és kis híján a bombát kioldó repülőgépet is. A fényhatás még 1300 km távolságból, így a Finnektől is látható volt. (A hőhatás akkora volt, hogy még 100 km-es távolságban is harmadfokú égési sérüléseket okozott. A robbanáskor kialakult gombafelhő 64 km magasra emelkedett, és 30-40 km széles volt.)
  • A Cár-bomba felrobbantása (39 nanoszekundum) volt ez idáig az emberiség történetében mesterségesen felszabadított legnagyobb energia, amely nagyjából megegyezik a Nap ugyanennyi idő alatt kibocsátott energiájának 1%-ával.










Neutronbomba



  • Megnövelt sugárzású nukleáris fegyver, fúziós bombához hasonló.
  • Nehézfém neutron visszaverő réteg hiánya jellemzi.
  • Az így létrejövő ionizáló neutronsugárzás nagyon pusztító hatású, minden élőt elpusztít. (Házat azért nem dönt össze, de az élethez nélkülözhetetlen fehérjék biztosan elemeikre hullnak szét).
  • Egy 1 kilotonnás neutronbomba deutérium igénye 5 g, tríciumból pedig 12 grammnyi szükséges.
Neutron bomba képlete
A trícium-deutérium fúzió normál sűrűségen nem indul meg. Tudniillik, ha előzőleg a fúziós anyagot erősen összepréseljük, akkor áll szolgálatunkban csupán a megfelelő sűrűség. Ebből nyilvánvaló, hogy a hasadási bombát burkoló fúziós köpeny a robbanás hatására egyszerűen szétrepülne, mielőtt a fúzió megindulhatna - ezért is nincs nehézfémből készült neutron-visszaverő köpeny. A következő táblázat az üzemanyag szerint létrejövő hőmérsékletet kiloelektronvoltban tartalmazza:
Neutron bomba típusok
Üzemanyag Mennyiség
deuterium 2 - tricium 3 13.6 1.24×10-24
deuterium 2 - deuterium 2 15 1.28×10-26
deuterium 2 - hélium 3 58 2.24×10-26
p+ - litium 6 66 1.46×10-27
p+ - bór 11 123 3.01×10-27
Fuzió alapelve
Deutérium-tríciumfúziója, a fúziós reaktor működésének alapelve.
A táblázatból az is látszik, hogy ajánlatos a Trícium-Deuterium kombinációt használni a fúziós részhez. Habár gyakorlatilag a periódusos rendszer szinte minden, vasnál könnyebb izotópjának fúziója energiát termel, messze a deutérium-trícium (D-T) fúzió termeli a legtöbbet és igényli egyúttal a legkevesebb befektetést. Gyakorlatilag a gazdaságos D-T fúzió beindításához is rendkívüli technikai nehézségeket kell leküzdeni.








Második atom­fegy­ver­ke­zé­si ver­seny

- I. rész



1945, az Egyesült Államok által Japán ellen bevetett atombombák óta az atomfegyverek árnyékában élünk.
Amerikának 1942-től 1945-ig hihetetlen erőfeszítésébe került az első atombomba kifejlesztése, de kétségkívül kifizetődő volt. Az atomfegyverek a legfélelmetesebb tömegpusztító fegyverek, melyek nem csak hatalmas pusztításra képesek, de alkalmazásuk után évekkel is áldozatokat szedhet az általuk kibocsátott radioaktív sugárzás. Noha az atomfegyverek előállítása komoly összegekbe kerül, mégis kétségkívül a politikai hadszíntér jolly jokere lett a hidegháborúban, és még ma is az, amint az láthatjuk Észak-Korea illetve Irán esetében. Ebben a cikkben egy rövid áttekintést szeretnénk adni az atomfegyverek felépítéséről, a gyártásukkor felmerülő nehézségekről, illetve arról, hogy ki és miért akar ilyen fegyver a birtokában lenni.


Nagy tisztaságú U-235 fém
A fissziós (maghasadás elvén működő) egyszerű atomfegyverek a maghasadás láncreakciójára épülnek. A maghasadásnál egy neutron kettéhasít egy nehéz atommagot, ami könnyebb atommá alakul, és közben jelentős mennyiségű energia szabadul fel. Ha a felszabaduló neutronok kellő mennyiségben tudnak újabb atommagokat széthasítani, akkor beindulhat a láncreakció. Ehhez az szükséges, hogy a reakció folyamán legalább kettő vagy több szabad neutron keletkezzen, valamint hogy a neutron lehetőleg újabb maghasadást tudjon okozni. Ha a maghadásból felszabaduló neutronok közül átlagosan egy okoz újabb maghasadást, az a kritikus állapot, ekkor a láncreakció stabil - ez zajlik az atomreaktorokban.

Ha ez az arány átlagosan egy alá csökken, az anyag szubkritikus, és a láncreakció előbb-utóbb leáll. Ha viszont a maghasadásból felszabaduló neutronok több atommagot is szét tudnak hasítani, akkor szuperkritikus állapotról beszélünk, vagyis a láncreakció megfut. Az atomfegyvereknél a cél az, hogy minimális idő (a másodperc milliomod, milliárdod része) alatt minél több maghasadás jöjjön létre, hogy a hirtelen felszabaduló energia hatalmas robbanásban szabaduljon fel. Fontos megjegyezni az időtényezőt: az atombombák még azelőtt felrobbannak, hogy az összes hasadóanyag felemésztődne a láncreakcióban, vagyis a hasadóanyag egy része mindenképpen kihasználatlan marad. Még a legfejlettebb nukleáris fegyverek hatásfoka is csak 40% körül mozog, az egyszerűbb atomfegyvereknél pedig csupán néhány százalék körül van.

A fissziós reakciókhoz hasadóképes anyagra van szükség. A két leggyakrabban használt hasadóanyag két nehézfém, az urán-235 (U-235) és a plutónium-239 (Pu-239). Ugyan elviekben más hasadóanyagok is szóba jöhetnének, de a természetben csak az U-235 található meg, az is viszonylag kis mennyiségben. Mivel felezési ideje 712 millió év, így a természetes uránércnek már csak mintegy 0,72%-a U-235, és, ha nagyon lassan is, de egyre csökken ez az arány.

A reakció beindulásához szükség van egy ún. kritikus tömeg eléréséhez, amit befolyásol az adott hasadóanyag tisztasága, mérete és alakja. Az U-235 kritikus tömege gömb formában mintegy 47 kg, a Pu-239-nek 10 kg körüli. Noha ez a szám látszólag igen kicsinek tűnik, az U-235 aránya a természetes uránércben mindössze 0,7%, a katonai célú felhasználáshoz viszont 80-90% felettinek kell lennie, amihez dúsítani kell, helyesebben fogalmazva csökkenteni a szennyező anyagok, mint az U-238 arányát.


A Zippe-féle centrifuga
Ez igencsak nehéz művelet, mivel az U-235 és az U-238 tulajdonságaikban nagyon közel áll egy­más­hoz, így idő- és energia­igényes módsze­rekkel lehet csak szétvá­lasztani őket. A Manhattan-terv keretében az 1940-es évek közepén az urándúsításhoz hatalmas gyárakat kellett felhúzni, amelyek gigászi mennyiségű elektromos energiát és vizet igényeltek - ezek a dúsítók vitték el a teljes Manhattan program költségvetésének mintegy 90%-át! Jelenleg a legáltalánosabb és leghatékonyabb megoldás az, hogy speciális centrifugák segítségével dúsítják az uránt.

Ezekbe a Zippe-féle centrifugákba urán-hexafluoridot (UF6) táplálnak be. Az U-238 a mintegy 90 000-es fordulatszámon pörgő dob belső palástja mentén, a kicsivel könnyebb U-235 pedig a dob tengelyében gyűlik össze. A szétválást további hevítéssel könnyítik meg, majd a gázokat kivezetik a dobból. A dobot mágneses elven működő csapágyak tartják a helyén, és légüres térben forog, hogy csökkentsék az ellenállást (a kerületi sebesség a legtöbb centrifuga esetén hangsebesség felett van).

Ezek a centrifugák igen magas szintű gyártástechnológiát követelnek meg, és nem olcsó darabok, ráadásul a megfelelő tisztaságú U-235 előállításához egymás után többször is el kell végezni az eljárást a kinyert gázon, hogy eltávolítsák belőle az U-238-at. Mégpedig sokkal többször, mint a legtöbb civil célú reaktorok esetében - például a paksi atomerőműbe kerülő fűtőanyag-kazetták üzemanyagának csak mintegy 3,6% az U-235-tartalma, míg ugye a katonai célú hasadóanyag ideális esetben 90%-os vagy még nagyobb tisztaságú urán kell. Látható tehát, hogy a civil és a katonai célú U-235-dúsítás között nagyon komoly a különbség.

Egy urándúsító centrifugakaszkád

Egyetlen ilyen centrifuga egy év alatt csak alig pár gramm katonai szintre dúsított U-235-öt képes előállítani. Egy U-235 hasadóanyagú fissziós bomba létrehozásához nagyságrendileg ezer ilyen másfél méter átmérőjű, szuperszonikus sebességgel forgó centrifuga egy éves, folyamatos munkája szükséges. A plutónium előállítása valamivel egyszerűbb. Az U-238 neutronbesugárzásra Pu-239-cé alakul. A nukleáris reaktorokban ez a folyamat állandó, de ez az anyag újabb neutron hatására Pu-240-né alakul tovább, amely már elvileg nem használható nukleáris robbanótöltetbe, mivel a Pu-240 túl sok neutront szabadít fel spontán. Ahhoz, hogy a kinyerhető anyag ne legyen túl szennyezett, a reaktorból viszonylag rövid idő alatt el kell távolítani a Pu-239-et tartalmazó fűtőrudat, melyből kémiai úton kivonható a szükséges izotóp.

Ha a fűtőelemeket nem távolítják el, vagyis üzemszerűen, békés céllal használják a reaktort, akkor a keletkező Pu-239 folyamatosan Pu-240-né alakul, így a kiégett fűtőelemekben lévő Pu-239-tartalom túl szennyezett lesz. A katonai célú plutónium csak legfeljebb 7%-ban tartalmaz Pu-240-et, ideális esetben pedig csupán 2-3%-ot. A civil reaktorokból kikerülő plutónium azonban akár 20%-nál is több Pu-240-plutónium-izotópot tartalmazhat.

Az X-10 plutóniumgyártó kísérleti reaktor 1943-ban

Noha az általános vélemény az, hogy ez a plutónium nem használható atomfegyverben, ezt némi kétkedéssel kell fogadnunk. Anglia 1953-ban egy kísérleti atombombát robbantott fel, a Totem I-et, ami hagyományos nukleáris reaktorból kikerült plutóniumból készült. Legalább 17%-os volt a Pu-240 tartalma, célja pedig pont az volt, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek a Pu-240 szennyezésről. India legalább egy kis robbanóerejű kisérleti töltetett robbantott fel, amely civil nukleáris reaktorból származó plutóminot használt.


Egy 11 cm átmérőjű, 5,3kg-os,
99,96%-os tisztaságú Pu-239-gyűrű
Ugyan kétségkívűl nem ideális az ilyen kiégett civil reaktor-fűtőanyagból származó plutónium egy nukleáris fegyver létrehozására, de a jelek szerint korántsem lehetetlen. A nagyhatalmak általában speciális reaktorokat használtak, melyek feladata kifejezetten a Pu-239 előállítása volt, de mára ezek jó részét leállították, mivel egyfelől kevés új plutónium fegyver készül, ráadásul a nukleáris leszerelés miatt sok bombát szétszereltek, amelyekből szintén jelentős mennyiségű plutónium került a raktárakba. A mai napig mintegy 300 tonna katonai célú plutóniumot gyártottak, az USA mintegy 100 tonnát, Szovjetunió/Oroszország körülbelül 180 tonnát, Franciaország, Anglia és Kína pedig 12 tonna körül.

A bomba alapvető működése

Adva van tehát a szükséges mennyiségű U-235 vagy Pu-239 hasadóanyagunk. De hogyan fogjuk elérni, hogy rövid idő alatt megfusson a reakció? Ez két fő eljárással valósítható meg. Az elsőnél két vagy több, a kritikus tömegnél kisebb anyagmennyiséget robbanótöltetekkel összelöknek, amihez általában plusz neutronforrást is biztosítanak, hogy a láncreakció garantáltan beinduljon. A hirtelen megfutó reakciót a gyors neutronok hozzák létre. Rövid idő alatt hatalmas energiák szabadulnak fel, és a másodperc milliomod része alatt több millió fokos hőmérséklet keletkezik. 
Ez az eljárás egyszerű, és a hatása sem kérdéses. Ilyen elven működött a Little Boy, amit Hirosimára dobtak le 1945 augusztusában. Azonban ez az eljárás csak U-235 esetén működhet, Pu-239 esetén nem, mivel abból nagyobb számban szabadulnak fel spontán neutronok, és a láncreakció által keletkező hő egyszerűen szétvetné a bombát, mielőtt a részek megfelelően egybeérnének, és kellően reaktívvá válna. Ennek a problémának a megoldására dolgozták ki a berobbantásnak nevezett megoldást.

Itt a reakcióanyag egy üreges gömb (de egyes bombáknál később állítólag áttértek az amerikai focilabdára emlékeztető alakra), amely körül robbanóanyag van. A robbanóanyagnak igen rövid idő alatt kell a Pu-239-et egyetlen pontba összenyomnia. A hirtelen felületcsökkenés (ahol a keletkező neutronok megszökhetnek) és a megnőtt sűrűség miatt szuperkritikussá válik az anyag. A reakció megindulását itt is egy neutronforrás biztosítja, és egy U-238- vagy berilliumtükör veszi körbe a plutóniummagot, amely nagyban javítja a fegyver hatásfokát. 
A modern, összetett berobbantási módszerekkel hatásosan lehet csökkenteni a szükséges reakcióanyag mennyiségét. Amíg egy tiszta Pu-239 hasadóanyag kritikus tömege gömb formában mintegy 10 kg körüli, berobbantásos eljárással ez 4 kg-ra, a fejlettebb berobbantásos megoldásokkal pedig egyes becslések szerint akár 1-2 kg-ra is lecsökkenthető. A berobbantásos eljárás használható az U-235-bombáknál is, ahol a kritikus tömeg mintegy 15 kg-ra csökkenthető le.




2006. március 01. 13:12, szerda


Cifka Miklós


Második atom­fegy­ver­ke­zési ver­seny - II. rész


A második részben bemutatjuk milyen fejlesztési korlátokba ütközött az atombomba és kitérünk az "ítéletnap" fegyverekre is.
Mint 
korábbi cikkünkben kifejtettük, az atombombák fejlesztésénél a hatékonyság és kezdetben a rombolóerő növelése elsődleges volt. Azonban a fissziós bomba további fejlesztése falba ütközött, mivel méreteit nem lehet korlátlanul növelni. Egyfelől mert problémás jelentősebb mennyiségű hasadóanyagot úgy beleplántálni a bombába, hogy az anyag a kritikus tömeg alatt maradjon, másfelől még nehezebb elérni, hogy a hasadóanyag nagy hatásfokkal érje el a szuperkritikus állapotot, még mielőtt a reakció szétvetné azt. 

Hirosima az atomrobbanás után - mindössze 15 kilotonnás volt

A nukleáris fegyverek hatóerejét a viszonylagos robbanóerő alapján határozzák meg: nagyságrendileg mennyi hagyományos TNT (trotil, trinitro-toluol) robbanótöltet pusztító hatásának felel meg. A Hirosimára 
ledobott Little Boy robbanóereje mintegy 15 000 tonna (15 kilotonna) TNT-vel volt egyenértékű, a Nagaszakira ledobott Fat Man pedig nagyságrendileg 21 kilotonnával.

Tudni kell ugyanakkor, hogy a hagyományos nukleáris fegyvereknél a felszabaduló energiának 
csak a felét teszi ki a robbanás ereje. Körülbelül 35%-a látható és ultraibolya tartományú fény, hő, valamint röntgensugárzás útján, a maradék 15% pedig radioaktív sugárzásként realizálódik. A hagyományos fissziós bombák robbanóereje jellemzően nem megy 150-200 kilotonna fölé, a legnagyobb ilyen töltet (amennyire a hozzáférhető információk alapján ez megállapítható) 500 kilotonnás robbanóerővel bírt.Tuningolt fissziós bomba

A maghasadásról már volt szó, ott nehézelemek bomlottak le könnyebb elemekre. Ennek ellentéte a magegyesülés, amikor könnyűizotópokból nehezebb anyagok jönnek létre. Ez a fúzió, amivel az a legnagyobb probléma, hogy hihetetlen magas hőmérsékletre (és/vagy nyomásra) van szükség, hogy beinduljon, mégpedig nagyságrendileg százmillió Celsius-fokra. Az egyik legalapvetőbb fúzió a deutérium-trícium (D-T) fúzió, amelynél a két hidrogénizotóp egy héliumatommá olvad össze, miközben neutron szabadul fel. A felszabaduló neutron határozottan jól jön a fissziós bomba hatásfokának növelésére, hiszen még több maghasadás jöhetne létre a hasadóanyagban. Így jött létre a tuningolt fissziós bomba, ahol a berobbantási térben D-T-gáz található. 

A D-T fúzió lezajlása

Említettük már, hogy a fissziós bombánál a hasadóanyagnak csak egy kisebb része hasad fel a láncreakció alatt (a Little Boy esetén mindössze alig 1,4%, de a legtöbb fissziós bombánál is általában 20% alatti az arány). Ezzel a megoldással viszont a hatásfokot jelentősen meg lehet növelni, és vele együtt a robbanóerőt is. Egy önmagában 20 kilotonna TNT-vel egyenlő robbanóerejű fissziós bomba ereje a tuningnak köszönhetően mintegy 40 kilotonnára nő. Ennek megfelelően a bomba előállítási költsége is csökkenhet, hiszen az adott robbanóerőhöz kevesebb hasadóanyagra lesz szükség.

A hidrogénbomba, vagyis termonukleáris fegyver

A tuningolt fissziós bomba alapján látható, hogy lehet még több energiát kisajtolni a nukleáris bombából, csak azt kell megoldani, hogy a fúzió mértékét tovább növeljük. Teller Ede és Stanislaw Ulam közösen dolgozta ki a többfokozatú nukleáris fegyvert (így a hidrogénbombát ismerik Teller-Ulam konstrukcióként is), de később a többi nagyhatalom tudósai is feltalálták ugyanezt. A probléma az, hogy a deutérium tárolása problémás, leginkább folyékony állapotban megoldható, de egy bomba belsejében az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletet fenntartani nem egyszerű, főleg nem praktikus. Megoldásként lítium és deutérium vegyületét (lítium-deuterid) alkalmazták, amely szilárd halmazállapotú, és viszonylag olcsó. 

A kétfokozatú termonukleáris bomba felépítése

A lítium-deuterid a korai hidrogénbombáknál hengeres alakban volt elhelyezve U-238 burkolatban, a közepén egy üreges rúd alakú Pu-239 vagy U-235 gyújtógyertyával. A henger előtt egy fissziós bomba foglalt helyet, melynek a felrobbanása akkora nyomást hoz létre, hogy a henger összepréselődik, a belsejében lévő gyújtógyertya szuperkritikussá válik, így a litium-deuteridben a nagy hő és a rendkívüli nyomás hatására megindul a fúziós reakció, hihetetlen mennyiségű energiát szabadítva fel. Az újabb változatokban a második fokozat nem hengeres, hanem gömb alakú a feltételezések szerint, mivel ez egyfelől kedvezőbb a második fokozat berobbanásának szempontjából, másfelől kevesebb helyet foglal el, ami a kis méretű robbanófejeknél nagy előny. A fent említett változat a kétfokozatú nukleáris fegyver, ahol az első fokozat a fissziós robbanótöltet, mely begyújtja a második fokozatot. Ezek lehetnek viszonylag "tiszta" fegyverek is, ha a felszabaduló energia nagy része a fúziós fokozatból származik (viszonylag kicsi a felszabaduló radioaktív sugárzás, és kevés a felhasználatlan, szétterülő hasadóanyag mennyisége).

A következő lépcsőfok az, amikor a második fokozat egy harmadik fokozatot (például U-238-at) bombáz gyors neutronokkal, így a harmadik fokozatban is maghasadás jön létre (fisszió-fúzió-fisszió fokozat). A kétlépcsős termonukleáris fegyver akár 20-50 millió tonna (megatonna) TNT robbanóerejét is elérheti, de az egymást követő fúziós és fissziós fokozatokkal elvileg korlátlan méretű termonukleáris robbanószerkezetett lehet létrehozni. 

Az 50 megatonnás Cár volt a valaha felrobbantott legerősebb bomba

A valaha tesztelt legnagyobb nukleáris fegyver egy kétfokozatúvá visszabutított háromfokozatú szovjet bomba, a 27 tonnás Cár volt, melyet 1961. október 30-án detonáltak. Robbanóereje a becslések szerint 50 megatonna körül volt, eredeti változatában, háromfokozatú robbanás esetén pedig meghaladta volna a 100 megatonnát is.
Videó a Cár bomba tesztjéről
A neutronbomba

Ha egy kis méretű termonukleáris fegyvernél a felszabaduló neutronokat nem tartjuk bent a reakció lezajlása alatt a bomba belsejében, neutronbombát kapunk. Tömören így lehetne felvázolni e fegyver működését, amelynél a cél az volt, hogy az energia legnagyobb részét nukleáris sugárzás, elsősorban neutronsugárzás és röntgensugárzás formájában szabadítsuk fel. Egy neutronbombánál ez az arány az 50%-ot is elérheti, míg a hagyományos nukleáris fegyvereknél csak a 15%-a szabadul fel ebben a formában.

A neutronbomba két fő tervezett alkalmazási területe az ellenséges nukleáris robbanófejek tönkretétele, illetve az erős neutronbesugárzás által, ballisztikus rakéta-elhárító rakéták robbanófejeként használva. A harctéri, taktikai alkalmazás volt a másik cél: a neutronbomba robbanóereje viszonylag kicsi, de a felszabaduló neutronsugárzás elég nagy távolságból is képes halálos sugárzást okozni a területen lévő katonáknak.

Egy 1 kilotonnás neutron robbanófej felrobbanásakor az attól 690 méterre lévő korai T-72-es harckocsi személyzete szinte azonnal harcképtelen lesz, és rövid idő alatt meghal, de még ha a robbanás után egy új személyzet is száll a harckocsiba, a besugárzott acélpáncélzatból a személyzet 24 óra alatt halálos mértékű sugárzást kap. Nyílt terepen védelmi felszerelés nélkül tartózkodó katona 1100 méteres távolságon belül rövid időn belül meghal, 1350 méteren belül pedig rendkívül súlyos (mintegy 50%-os halálozási arányt jelentő) besugárzást szenved el.

A neutron robbanófejek előnye, hogy a baráti csapatokhoz viszonylag közel is bevethető, de természetesen a kockázati tényező így sem elhanyagolható. A modernebb harcjárművek egy részébe gyárilag neutronelnyelő burkolatot építenek a veszély csökkentése céljából.
Kobaltbomba, és más ítéletnap-fegyverek

Az ítéletnap-fegyverek egyik klasszikus változata az, hogy a Föld előre meghatározott pontjain egyszerre robbantanak fel nagy mennyiségű termonukleáris fegyvert, és a légkörbe kerülő radioaktív anyagok annyira elszennyezik a Föld felszínét, hogy az már alkalmatlan lesz az életre (nukleáris tél). Más elképzelések szerint föld és/vagy tenger alatti nukleáris robbantásokkal gigászi földrengéseket és szökőárat lehetne produkálni, melyek hatalmas pusztításra lennének képesek. Ezen tervek legnagyobb része azonban inkább a tudományos-fantasztikumhoz áll közel, mint a valósághoz. Persze ez nem jelenti azt, hogy az ítéletnap-fegyver teljesen fantazmagória lenne.

Szilárd Leó vetette fel először 1950-ben azt, hogy hamarosan akár olyan nukleáris fegyvereket is kifejleszthetnek, amelyekkel az egész Földön kiirtható az emberiség. A felvázolt terv alapja olyan termonukleáris fegyver, ahol a neutronsugárzás hatására egyébként stabil anyagokból (kobalt, arany, tantál vagy cink) erős gammasugárzást kibocsátó radioakítv izotópot hoz létre és szór szét az egész világon.


Szilárd Leo 1949-ben
A nukleáris fegyverekből bizonyos mennyiségű radioaktív anyag mindenképpen a légkörbe kerül, de a legveszélyesebb keletkező izotópok viszonylag rövid felezési idejük miatt hamar el is tűnnek. A kobalt-60 izotóp azért ideális e fegyver számára, mivel 5,26 éves felezési ideje miatt kevés az esély arra, hogy egy bunkerben ki lehessen húzni addig, amíg az izotóp magától eltűnik a légkörből. Leó - aki a kezdektől fogva az atomfegyverek által felvetett morális problémák egyik fő szószólója volt - nem komoly tervként hozakodott elő ezzel a rémképpel, hanem éppen a nukleáris fegyverkezés szélsőséges veszélyére akarta felhívni a figyelmet. Amennyire tudni lehet, egyetlen ország sem készített soha kobaltbombát.
Jövőbeli atomfegyverek

Több atomhatalom is szembesült azzal a problémával, hogy a nem tudják pontosan a sokszor évtizedekkel korábban legyártott nukleáris robbanófejeik hogyan is viselkednének, ha adott esetben szükség lenne rájuk, illetve nem merültek-e fel velük kapcsolatban biztonsági problémák. Egyes rendszerben lévő nukleáris fegyverekben a hasadóanyag akár 40-45 éves is lehet. Ugyan bizonyos becslések szerint még a 100 éves hasadóanyag sem okozhat komolyabb problémát a tárolás során, illetve akkor sem, ha esetleg működésbe kellene lépnie. Más vélemények ezt a szemléletett kritizálják, és nehezményezik az atomarzenál elavulását.










2006. március 07. 16:24, kedd

Cifka Miklós


Második atom­fegy­ver­ke­zési ver­seny

- III. rész



Magukban az atomtöltetek még nem elegendőek a katonai alkalmazáshoz, valahogy célba is kell juttatni őket. Térjünk ki egy kicsit ki arra, hogy milyen lehetőségek is állnak rendelkezésre egy atomhatalom számára, hogy a nukleáris fegyvereit bevethesse.
I. rész - | - II. rész - | - III. rész
Stratégiai és taktikai osztályozás


Egy 152 mm-es szovjet tüzérségi
lövedék, nukleáris robbanótöltettel
Az első atomfegyverek a II. világháborúban városok ellen lettek bevetve, alapvetően nyomásgyakorlás céljából. Ahogy egyre több és több nukleáris fegyvert állítottak hadrendbe, az atomfegyverek céljai is egyre sokrétűbbek lettek, a hadviselés egyre több pontján lettek rendszeresítve. A hidegháborúban az elsődleges a másik fél nukleáris arzenáljának, katonai vezetési pontjainak semlegesítése, illetve városainak, sűrűn lakott régióinak elpusztítása volt. Ez gyakorlatilag a stratégiai célpontok listája, és az ezek elpusztítására szolgáló eszközök a stratégiai, vagy más néven hadászati atomfegyverek.

A nukleáris töltetek ugyanakkor hatalmas pusztító erejüknek, és az ehhez képest viszonylag kis méreteiknek köszönhetően a hadszíntér szinte minden pontján feltűntek. Nukleáris robbanófejek kerültek a rövid hatótávolságú harctéri rakéták orrába, melyek egész ellenséges hadoszlopokat tüntethettek el. A mélytengeri aknákba, amelyek a tenger mélyén megbúvó ellenséges tengeralattjárókat semlegesíthették, de a tengeralattjárók is nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedókat kaptak, amik egész flottacsoportokat küldhettek a tengerfenékre. Az 1950-es években még egyes amerikai vadászgépek is nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakétákat kaptak, hogy felkészüljenek a feltételezett szovjet bombázó-invázióra. Ezeket az eszközöket a harctéren vetik be, ezért harcászati, vagy más néven taktikai atomfegyvereknek nevezik őket.

A legnagyobb felrobbantott amerikai atombomba, a 15 megatonnás Castle Bravo

Persze sok esetben nehéz meghatározni, hogy egy fegyver mikor minősül katonai szempontból taktikainak, és mikortól stratégiainak, de általánosságban azokat az atomfegyvereket tartják stratégiai atomfegyvernek, amelyek hatótávolsága 5000 km felett van, és alapvetően az ellenség hátországára való csapásmérésre szolgálnak.

Légibombák

A leghagyományosabb alkalmazási mód mind a mai napig használatban maradt, noha jelentőségük alaposan lecsökkent. A légibombák immár nem csak a bombázók, de a vadászgépek arzenáljában is megjelentek, elsősorban taktikai feladatkörben, vagyis az ellenséges hadsereg frontvonalhoz közeli bázisai, katonai létesítményei, vagy a csapatösszevonás területei ellen végrehajtandó csapásmérésre. A légibombák között vannak szabályos "Lego"- változatok, amelyek a különféle fokozatok és részegységek ki-, illetve beszerelésével a bomba hatóerejét is meg lehet változtatni, illetve az adott körülményekhez szabható a bomba.

A nagyobb hatásfok érdekében a nukleáris légibombákat, és egyben a legtöbb nukleáris fegyvert a talajtól bizonyos magasságra robbantják fel, hogy a keletkező lökéshullámok minél pusztítóbbak legyenek. Ezért a bombák vagy légnyomáson alapuló magasságmérővel, vagy rádió-magasságmérővel vannak felszerelve, hogy az ideális magasságban robbanjanak fel.

Egy B61-es bomba elemeire bontva

A nukleáris töltetű légibombák egyik speciális válfaja viszont a talajban robban fel. Ezeket megerősített burkolattal látták el, hogy a földbe csapódva a lehető legmélyebbre ássák be magukat. Céljuk az ellenséges föld alatti, megerősített bunkerek megsemmisítése. Ilyen például a B61 légibombacsalád legújabb tagja, a B61-11.

Ballisztikus rakéták

A stratégiai fegyvereknél két fontos kitételnek kell teljesülnie - el kell érnie a célpontot, és közben lehetőleg elég védettnek is kell lennie az elindítás előtt, hogy az ellenség egy gyors légi csapással ne semlegesíthesse. A hidegháború első stratégiai atomfegyver-hordozói, a nagy hatótávolságú bombázórepülők ennek a második kitételnek csak korlátozottan tudtak megfelelni, hiszen amíg a fel nem szálltak, sebezhetőek voltak. Ezt akkoriban úgy próbálták ellensúlyozni, hogy készültségi helyzetben, előmelegítve tartották a gépeket, a személyzet pedig készen állt arra, hogy riadójelre azonnal a gépekhez rohanjon és felszálljon. 

Egy stratégiai készültségű B-47-es bombázó légi utántöltés közben, az 1950-es években

Később a légi utántöltés megoldotta ezt a problémát: a bombázógépek egy része mindig a levegőben járőrözött, folyamatosan utántöltve üzemanyagkészletét, és parancsra megindultak volna az ellenség hátországa felé.

Az 1940-es és '50-es évek rakétatechnológiai eredményei azonban a katonai stratégák kezébe adták az ideális megoldást: a ballisztikus rakétát. Azért ballisztikus, mert a rakéta kiégése után a hasznos teher túl lassú ahhoz, hogy Föld körüli pályára álljon, így a Föld gravitációja visszahúzza, és az a földbe csapódik.

Egy kisérleti nukleáris robbantás képe, látható a talajon a robbanás lökéshullámának hatása

A második világháborús V-2-es rakéták utódai az 1950-es években még csak néhány száz vagy ezer kilométeres hatótávolsággal rendelkeztek, ezért azokat az ellenség közelébe kellett telepíteni, tehát a fent említett második kitételnek ezek sem feleltek meg maradéktalanul. Ám azon képességük, hogy nagyon rövid idő alatt csapást tudtak mérni velük, illetve védekezni ellenük szinte képtelenség volt, eldöntötte, hogy a ballisztikus rakéta lesz a stratégiai csapásmérés fő eszköze.

Ennek a rövid hatótávolságnak köszönhető a 1962-es kubai válság is, ahol az emberiség történelme során a legközelebb került a globális atomháborúhoz. A Szovjetunió csak úgy tudott válaszolni az Egyesült Államok által a közvetlen tőszomszédságába, Törökországba telepített ballisztikus rakétákra, ha Kuba szigetére telepíti saját eszközeit. Noha a kubai válságot végül is politikai úton rendezték, valójában két új eszköz már szükségtelenné tette, hogy az ellenséges ország közelébe kelljen telepíteni a rakétákat. 

Atlas interkontinentális rakéta
Az első a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárók megjelenése. Ezek a járművek képesek arra, hogy az ellenséges partok közelébe vigyék a rakétáikat, miközben szinte egész idő alatt észrevehetetlenek. A rakéták fejlődésével, hatótávolságuk megnövekedésével pedig már a nyílt, nemzetközi vizekről is elérhetik célpontjaikat, ami kombinálva a tengeralattjárók rejtőzködési képességivel és a nukleáris meghajtás által biztosított hosszú járőrözési idővel első számú csapásmérő eszközökké tette ezeket a járműveket. Jelenleg a nagy atomhatalmak mind a nukleáris meghajtású, atomtöltetű robbanófejekkel felszerelt ballisztikus rakétákat indítani képes tengeralattjárókat tekintik az elrettentés első számú eszközének.

A második nagy változás az egyre újabb rakéták hatótávolságának további növekedése volt. Megjelentek az olyan eszközök mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió arzenáljában, amelyek már a saját területekről is képesek voltak elérni a másik felet. Ezek a rakéták azon képességük miatt, hogy egy másik kontinensen lévő ország ellen is használhatóak, interkontinentális ballisztikus rakétáknak, (angolul Intercontinental Ballisztic Missile, rövidítéssel ICBM)-nek nevezik. Aki egy ilyet akar látni nem kell messzire mennie, hisz nemrég 
állítottak ki egy SS-24-est a keceli Haditechnikai Parkban.

A szárazföldi telepítésű ballisztikus rakétáknál ugyanakkor meg kell oldani azt, hogy a fegyverek biztonságban legyenek egy esetleges megelőző csapás esetén. Ezt elsősorban masszív vasbetonból készült rakétasilókkal szokták megoldani, vagy pedig úgy, hogy a rakéták mobil hordozóeszközökre vannak telepítve, például vasúti kocsikra vagy gumikerekes gépjárművekre. Mivel a rakéták így akár folyamatosan is mozgásban lehetnek, a nyomon követésük az ellenség számára nagyon nehéz.

A rakéták hajtóanyaga az első időben folyékony üzemanyag volt. Ezekben folyékony oxidálószert és üzemanyagot égetnek el a hajtóműben, és ez adja a tolóerőt. Ám ezek kezelése körülményes, mivel a legtöbb ideális üzemanyag, és főleg az oxidálószerek vagy erősen toxikus és/vagy korrodáló hatásúak, vagy pedig nagyon alacsony hőmérsékleten kell tárolni őket. További hátrány, hogy a rakétát kilövése előtt fel kell tölteni üzemanyaggal, ami időveszteséget jelent, vagy pedig feltöltött állapotban kell indításra készen tárolni, ami viszont az üzemszerű karbantartások alkalmával jelenthet problémát.

A megoldást a szilárd hajtóanyag hozta el, ami egy roppant egyszerű szerkezet: egy felül zárt cső, amibe szilárd halmazállapotú hajtóanyag-keverék kerül, és az alsó végén egy fúvócsövön áramlanak ki a működés közben keletkező égésgázok. Nincs bonyolult üzemanyagrendszer, és a készenléti időben sem kell veszélyes üzemanyaggal foglalkozni.


Egy rakéta orrába való MIRV robbanófejek
A stratégiai ballisztikus rakéták fejlődése még egy ugrást hajtott végre. Hagyományos esetben egy ballisztikus rakéta egy robbanófejet juttatott célba. Ezzel az volt a probléma, hogy a túlságosan is sok rakétára lett volna szükség, hogy kellően lefedjék a másik országot, ráadásul az ellenségnek elég kilőni a ballisztikus rakétát, és a célpont megmenekült. Így megalkották a több robbanófejes visszatérő rendszert (MRV), amely orrában jellemzően 3-12 közötti harci töltetet helyeznek el. A rakéta a ballisztikus pálya csúcsáról visszafelé bocsátja ki a robbanótölteteket, amelyek bizonyos szórása által sokkal nagyobb terültetett fednek le, mint egyetlen nagy robbanófej.

Több előnye is származott ebből:, mivel egyfelől megnehezítette a ballisztikus rakétavédelem dolgát azzal, hogy több robbanófejet szállított egy-egy fegyver, másfelől kevesebb rakétára volt szükség a csapásmérésre. Márpedig az első hidegháborús fegyverzetkorlátozási egyezmények (a SALT I. és II.) még a rakéták számát korlátozta.

Ennek továbbfejlesztése az, amikor a robbanótölteteket egyenként bocsátják ki, mégpedig egy apró hajtóművekkel felszerelt végső fokozatról, amely minden robbanótöltet kibocsátása előtt apró pályakorrekciókat végez, így minden robbanótöltet - bizonyos korlátok között - más-más célpontra irányítható.

A stratégiai csapásmérés eszköze - egy Topol-M ballisztikus rakéta, gumikerekes indítójárművén

A ballisztikus rakétavédelmi rendszerek megjelenése miatt feltűntek az ellenintézkedések ellenintézkedései is: a visszatérő egység radar- és infravörös csalikat szórhat ki, hogy összezavarja a védelmi rendszereket. A legújabb orosz stratégiai ballisztikus rakéta, a Topol-M pedig a hírek szerint képes pályáját repülés közben megváltoztatni, hogy nehezen meghatározhatóvá tegye töltetei mely körzetbe is fognak becsapódni.

A legtöbb ország mind a mai napig a ballisztikus rakétákat preferálja a stratégiai nukleáris csapásmérésre, mivel ezekkel lehetséges a legrövidebb időn belül a reagálás, és nagyon nehéz a védekezés ellenük. Így azon országok, melyek nukleáris fegyverek létrehozásán fáradoznak, egyben rakétaprogramjukat is igyekeznek felfuttatni, hogy megfelelő hatótávolságú ballisztikus rakéta orrába szerelhessék nukleáris tölteteiket








A fémek vallanak a hirosimai támadásról





A tudósok halvány üzenetet nyertek ki az első atombomba pusztításának csendes szemtanúiból, a fémekből, melyeket megrengetett a a II. Világháború végét jelentő hirosimai támadás.
Ez az első újraértékelése az áldozatok által elszenvedett sugárzásnak egy a nyolcvanas években készült tanulmány óta, ami kétségeket támaszt a háború utáni dózisbecslésekkel szemben. Az új értékek megerősítik az 1945-ös robbantást követő eredeti felmérés adatait.

"Ez nem csupán történelmi kérdés" - nyilatkozott a tanulmányt elkészítő csapat egyik tagja, Günther Korschinek, a Müncheni Műszaki Egyetem munkatársa. A megerősítés nagyobb biztonságot ad az orvosok számára a megmaradt túlélők és leszármazottaik, valamint a sugárzásnak általában kitett emberek egészségügyi kockázatainak előrejelzésében.
"Ha hibásak voltak az adatok, akkor annak komoly kihatásai lehetnek" - tette hozzá Mark Little, a londoni Imperial College tudósa. 

Junichiro Koizumi japán miniszterelnök is beszédet mondott tegnap a békéért Hiroshimában, az atombomba ledobásának 58-ik évfordulóján

A hirosimai robbantás kétféle sugárzást bocsátott ki, gamma sugarakat és repülő atomi szilánkokat, melyeket gyors neutronoknak neveznek. Ezek nevük ellenére nem haladnak olyan gyorsan, mint a gamma sugarak, azonban nehéz mivoltuk miatt tízszer nagyobb pusztítást okoznak az élő szövetekben. A gamma sugár dózisait viszonylag könnyű volt megmérni, azonban a gyors neutronok fizikája már keményebb dió. Az atomtudósok csak megbecsülni tudják a robbanás által előidézett értékeket és a terjedés sebességét a rövid életű radioaktív foszfor részecskék vizsgálatából, amit a robbanás utáni hetekben gyűjtöttek össze a megdöbbent kutatók. 

Az A-Bomb dómmal szemben kishajókon gyertyákat engedtek a folyóba az áldozatok emlékére

Korschinek csapata rézmintákat gyűjtött össze - villámhárítókat, vezetékeket, sőt egy szentély tető borításának darabját - a robbanást túlélt épületekről Hirosíma különböző részein, valamint a pusztításnak szentelt múzeumból. Ezek a fémek mind ki voltak téve a bomba sugárzásának. A csapat egy ritka nikkel izotóp, a 63Ni parányi egységeit számlálta meg, ami akkor keletkezett, amikor a gyors neutronok becsapódtak a rézbe. A 63Ni atomjai száma a rézhez viszonyítva minden egyes mintában tartalmazza a gyors neutron dózis első közvetlen jeleit a hirosimai epicentrumtól 700-1500 méterre, ahol a sugárzásnak kitett túlélők többsége volt. 

Japánok tömegei imádkoztak az augusztus 6-iki évfordulón

A nikkel tanulmány átfogó újraértékelése az 1986-ban közzétett felmérésnek. A felmérés újravizsgálja a Hirosimából és Nagaszakiból gyűjtött adatokat, melyekhez hozzátették a legfrissebb sugárbiológiai kutatásokból származó információkat is. Arra a következtetésre jutottak, hogy a gyors neutron dózis sokkal nagyobb lehet, mint az 1945-ös becslések mutatták, ami azt sugallta, hogy a gyors neutronok sokkal kevésbé ártalmasak, mint először gondolták. A vita eldöntése elsősorban a 60.000 hirosimai és Nagaszaki városából maradt 30.000 túlélőnek fontos, illetve azoknak, akik máshol voltak kitéve nagy sugárdózisoknak.

"Az atombomba adatok létfontosságúak a sugárzás kockázatának megállapításához" - mondta Little. A történelem legnagyobb tömeges besugárzása helyszínén a rákos megbetegedések aránya jól példázza a sugárzás okozta ismert kockázatot. Ha a gyors neutronokról alkotott kép hibás, akkor az orvosi eljárások és az atomenergia ipar biztonsági követelményeit felül kell vizsgálni.




No ha a 9/11 es robbantásnál megvizsgálnák a réz tárgyakat
kiderülne hogy neutron bombát robbantottak , és az bizony egyetlen terrorszervezetnek sincsen , csak a terrorista államok rendelkeznek neutron fegyverrel . Így a saját népét gyilkoltatta le a rohadék elnökük Amerikában , és hogy ne csak ő legyen a bűnbak a zsidó állam MOSZAD gyilkoló gépét is bevették a pusztításba .
Ideje volna elárulni az Amerikai népnek kik is a gyilkosok , és elnök ide vagy oda likvidálni kellene , mert e bűn tovább tetőzött azzal , hogy hatására több millió muszlint öltek halomra terrorista címszó alatt , hol ott a terroristák ők voltak .
A világ népei már tudják ideje lenne az Amerikaiaknak is tisztán látni , és ne cionista célokért keljen nekik meghalniuk , mert így bizony csak balekként tengetik az életüket , a rohadékok meg röhögnek a markukba , hogy az a sok goj milyen hülye , hagyja magát legyilkoltatni idegen érdekek oltárán . Hát nem csoda , hogy a rohadék cionista kazárokat mindenki utálja , és legszívesebben halottnak látná őket . És bizony így vagyunk azzal minden !!!!
5 kilós batyuval kizavarnánkl őket az ígéret földjére , és ott határ zárlatott hoznánk létre , hogy csak 50 év után hagyhatnák el a szent földet , ha még élnének !!!


No de térjünk vissza a kobalt fegyverhez !!